Prológus

~ Se Joo ~

Több mint tíz éve ismertem már. Még kislány volt, mikor a P.S. épületében összefutottunk. Előttem lebegett még az a vidám, mosolygós és csintalan arckifejezése, amit akkor láttam rajta, mikor betoppant az életembe, mint valami őrült tornádó.

Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak egy pillanatnyi, barátságos beszélgetés erejéig fog tartani az ismeretségünk. Hogy ebből sokkal több lesz majd, ahogy telnek az évek.

A szemeim előtt nőtt fel, lett egyre komolyabb és szebb. Már akkor éreztem, hogy nem csak egyszerű barátként tekint rám, hogy többet jelentek számára, de mégsem mondtam neki semmit. Soha nem hozta fel köztünk ezt a témát, aminek rettenetesen örültem.

Örültem…

Örültem, mert nem akartam elveszíteni. Mert ha bevallja az érzéseit, tudtam, hogy mi lesz rá a válaszom. A válaszommal pedig ellöktem volna magamtól, amire nem álltam készen, nem akartam elveszíteni, mert túlságosan fontos volt nekem. Önző voltam.

Így teltek szép lassan az évek és én úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék, pedig körülöttem szinte mindenki tisztában volt vele, de én mégsem hallottam meg a szavuk. Nem akartam tönkretenni semmit sem.

Ha nem lett volna az a baleset, talán másképp alakultak volna a dolgok. Elkerülhető lett volna az a nap a kórházban, nem kellett volna megbántanom, nem kellett volna félredobnom, mint egy használt rongyot. De a baleset megtörtént…

A vidám és mosolygós arca mellé a szívembe költözött egy könnyáztatta, fájdalomtól eltorzult arca is, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Akárhány nap, hónap vagy év telik el, soha nem fogom tudni kitörölni azt a napot az emlékezetemből.

És ő mégis megbocsátott… mégis képes volt megbocsátani nekem, holott nem érdemeltem meg. Nem érdemeltem meg sem a megbocsátását, sem a mosolyát, sem pedig őt.

Leállítottam a kocsi motorját az Akadémia előtt és oldalra fordultam az ülésben, hogy felébresszem. Útközben csak úgy simán elaludt, egek! Mégis mosoly kúszott az arcomra, ahogy végignéztem rajta. Fekete haja ki volt engedve, de egy tincs az arcába hullt. Az arca...

Nem emlékeztem rá, hogy korábban ilyen szép lett volna. Nem rémlett, hogy ha megláttam régen, akkor a szívem ki akart volna ugrani a helyéről, vagy az érintése nyomán az egész testem felforrósodott volna.

Kisepertem az arcából a haját, de a kezem valahogy az arcára simult. Félrebillentett fejjel figyeltem, ahogy halkan szuszog és nem tehettem róla, de nem voltam képes felkelteni. Ujjammal lágyan cirógattam a bőrét, miközben felrémlettek bennem a régi, majdnem elfeledett érzéseim.

Nem akartam elveszíteni! Most, hogy végre visszakaptam az életembe és talán minden rendbe jött, nem akartam elengedni. Azt szerettem volna, ha mellettem marad és… Nagyra nyílt szemmel tudatosult bennem az előbbi gondolatom második fele.

És nem csak barátként…

Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy semmi és senki nem érdekelt már, csak ő. Közelebb hajoltam hozzá, arcunk alig pár centire volt egymástól, éreztem az ajkaimon minden egyes lélegzetvételét. Aztán egyszer csak résnyire nyílt a szeme, mintha az álomvilág még nem eresztette volna el teljesen. Ha pedig még csak fél lábbal állt a valóság talaján, akkor nem volt mitől félnem.

- Ha Na… - majd szám az övének nyomtam.

Ez az, amire szükségem volt. Szükségem volt erre a lányra és ezúttal nem fogom elhagyni, bármi is történjen. Mellette leszek és vigyázni fogok rá, még ha el is utasít, még ha félre is lök.

Mert miatta újra önző lettem…