2015. júl. 2.

1. Fejezet


Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, mert olyan hosszú időre eltűntem az éterben! ^^" Tudom, hogy azt mondtam, egy kis szünetet tartok, de nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra fog sikeredni. Szóljon mentségemre, hogy elég sok ideig ihlethiányban szenvedtem és mikor végre megjött a kedvem, meg az ötlet is az íráshoz, akkor meg nem volt rá időm, hogy komolyabban belevessem magam! De visszatértem és próbálom tartani a szokásos heti egy részt, ahogy korábban is tettem. ^^
     Illetve szeretném megköszönni mindenkinek, aki kitöltötte az első kötettel kapcsolatos kérdőívet! Nagyon jólesett olvasni, amiket írtatok és nagyon aranyosak voltatok, természetesen pedig ügyelek a kritikákra és próbálok minél élvezhetőbb és izgalmasabb fejezeteket hozni a jövőben! :)
És íme a második kötet első fejezete, remélem nem okozok vele csalódást és írtok pár sort róla, hogy tetszett vagy éppenséggel hogy nem tetszett :D (Újdonság ezúttal, hogy az egyes fejezeteknek címeket is adtam :) ) Viszont most be is fejezem a sok dumálást és hagylak titeket olvasni! :)


Hiányoztam?

- Csókot! Csókot!
Ahogy az egész étterem visszhangzott a kiáltozásuktól egyre jobban zavarba jöttem és egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy fogunk kimászni ebből a slamasztikából, amibe természetesen a nagy szám kevert. Akkoriban nem gondoltam, hogy egy ilyen kis apróság végül ilyen nagy kalamajkát fog okozni, hiszen egy ártatlan kis vicc volt csupán!
- Csókot! Csókot!
Idegesen nyeltem egyet és a mellettem feszengő fiú pillantását kerestem, amire nem is kellett sokáig várnom. Találkozott a tekintetünk és mintha némán megegyeztünk volna, mi is a teendő. Mintha olvastunk volna egymás gondolataiban, egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz. Ujjai óvatosan az arcomra simultak, ami furcsa érzéssel töltött el, de próbáltam nem kimutatni.
A szívem a torkomban dobogott, alig jutottam levegőhöz, lehunytam a szemem és tudtam, mi lesz ennek az egésznek a vége. Mert nem volt más megoldás, csak ez.
Hogy hogy jutottam ilyen kínos helyzetbe? Az egész alig egy órával ezelőtt kezdődött…

***

- Máris megyek! – szóltam hátra a vállam felett és kisöpörtem a szememből egy kósza hajtincset, ami az arcom elé hullott a nagy sietségben.
A Suminnak péntek este mindig nagy forgalma volt, de a mai nap valahogy különösen sűrűre és zsúfoltra sikeredett. Mintha minden alkalmazottat a környéken korábban engedtek volna el valamilyen okból kifolyólag a munkahelyéről, és azt kapták volna parancsba, hogy rament vacsorázzanak, különben búcsút mondhatnak az e havi fizetésüknek.
Odarohantam az asztalok és székek között szlalomozva a hetes asztalhoz és mosolyogva felvettem a rendelését egy ügyvédi iroda dolgozóinak. Majd vissza a pulthoz, ahol Nagymama szintén igencsak elfoglalt volt és kapkodta a fejét oda-vissza egyik tányértól a másikig.
- Három curry ramen, egy yasai ramen és egy tomyum ramen lesz a hetes asztalhoz – majd a kis cetlit, amire ráírtam a rendelést, leraktam a pultra.
- Ez itt az egyes és a kettes asztal rendelése! – zihált Nagymama és két-két tál levest rakott elém, amit ismét az arcomra varázsolt mosollyal vittem ki.
Azt hittem, elbírom mind a négy tányért, de ez valahogy meghaladta a képességeimet. Kezdett kicsúszni az ujjaim közül a tálca, amin vittem. Rémülten kerestem a közelben egy helyet, ahova azonnal le tudom rakni, hogy fogást váltsak rajta, de a szemem nem talált erre alkalmas helyet. Ugyanis minden asztalnál szinte az összes szék foglalt volt, az ujjaim közül pedig egyre jobban csúszott ki a tálca.
- Add csak ide! – majd hirtelen megszabadultam a tehertől.

- Köszi! – könnyebbültem meg és fellélegeztem. – Már csak másodpercek kérdése volt, hogy mikor ejtem el.
- Tudom, egy hős vagyok! – vigyorgott le rám Nam Joon csillogó szemekkel. – Meghálálhatod majd egy üveg sojuval!
- Még kiskorú vagy! – néztem egy rosszalló mosollyal utána. Az egyik asztalnál úgy láttam, hogy fogyóban volt a víz, így máris odarohantam és újratöltöttem.
- Elfelejtetted, hogy négy napja már betöltöttem a tizenkilencet? – kérdezte futtában a fiú tőlem sértődötten, mire nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta.
- Hogy is felejthetném el?! – sóhajtottam színpadiasan, mikor az egyik felszabadult asztalt töröltük. – Azóta is ezt kell hallgatnom minden egyes nap.
A múlt héten ugyanis úgy döntöttem, hogy esténként beugrok egy órára dolgozni a Suminba, fizetés nélkül, mert annyira nem tudtam magammal mit kezdeni az Akadémián, hogy még ez a kemény munka is jobbnak tűnt, mint a koleszben egyedül üldögélni. Szóval így esett, hogy azóta Nam Joon ivócimborája lettem esténként. (Pontosabb megfogalmazás lenne, hogy munka után ittunk egy-egy pohár sojut.)
Aztán meg Nagyiék sem akadékoskodtak (ha ingyen csinálom, miért is tennék?!), illetve Nam Joon is örült a társaságomnak. De fogadni mertem volna, hogy fogalma sincs róla, hogy ő tesz nekem szívességet, hogy szórakoztat és elvonja a figyelmem bizonyos dolgokról.
Oh, el is felejtettem megemlíteni! Hogy miért voltam egyedül a koleszben? Igazán egyszerű a válasz. A srácok a premier másnapján elutaztak Tokióba! Már lassan két hete ennek és semmit sem hallottam felőlük, mintha teljesen eltűntek volna az életemből. Maximum Sung Channal beszéltem pár szót és vele is hébe-hóba, mert elfoglalt volt és nem engedhette meg, hogy rám pazarolja az idejét. Na jó, ez erős túlzás, de azért rosszul esett, hogy csak fél perceket tud rám szánni, még ha meg is értettem az okát.
Egy öregember morgós hangja rántott vissza a gondolataim közül. – Elnézést, kisasszony! Kérhetnék egy másik poharat? Azt hittem, jobban adnak itt a tisztaságra.
Mélyet sóhajtottam és egy száz wattos mosollyal az arcomon vittem egy új és (remélhetőleg már megfelelően) tiszta poharat az öregnek. Aszott és beesett arca volt, már ránézésből a problémás vendégekhez soroltam.
- Elnézést kérek a kellemetlenségért! – hajoltam meg és tettem le elé a poharat. – Esetleg tehetek még valamit Önért?
Hű, Ha Na, elképesztően király vagy! – veregettem vállon magam gondolatban az önuralmamért és hogy ilyen jó önkontrollt tudok tanúsítani. Mert egyértelműen láttam, hogy a pohárnak semmi baja nem volt, de hát a vendég az első, nem igaz?
- Öhm… azt hiszem, ennyi lenne – jött zavarba a férfi, hogy ilyen nyugodtan kezeltem a szituációt. Még egyszer meghajoltam és visszasétáltam a pulthoz, hogy kivigyem a következő rendelést.
- Ez a bácsi elég gyakran jár ide mostanában és folyton panaszkodik valami miatt – jegyezte meg Nam Joon a fülembe súgva. A hirtelen közelségétől hátrahőköltem, ami neki is szemet szúrt. – Nyugi, Ha Na, nem szándékozom itt, mindenki előtt megcsókolni! Bár később, mikor végeztünk, akkor…
- Elég! – böktem oldalba és pirosan mentem oda az ajtóhoz, mert láttam, hogy újabb vendégek érkeztek és még nem volt szabad asztal. Legalábbis tiszta, szabad asztal.
Még mindig Nam Joon szavai jártak a fejemben, miközben megkértem a vendégeket, hogy várjanak egy pillanatot, míg helyet tudnak foglalni. A fiú olyan emlékeket ébresztett fel bennem, amire most egyáltalán nem akartam gondolni. Igazából sem most, sem a közeljövőben. Nem akartam semmiféle csókra gondolni, és azokra a fiúkra pedig főleg nem, akiktől kaptam őket, mivel jelenleg egyikük sem méltatott szóra, pontosan tizenhárom napja.
Ahogy letakarítottam az asztalt, oda is vezettem azt a három vendéget, akit eddig várakoztatnom kellett. Átadtam nekik az étlapokat és félrehúzódtam, hogy nyugodtan tudjanak választani.
- Nam Joon! – kiáltotta el egyikük magát olyan hangosan, hogy mindenki feléjük fordult az étteremben. A tekintetem Nam Joonra kúszott, aki úgy állt földbe gyökerezett lábbal a pult mellett, mint aki szellemet látott. – Azt hittük, rossz helyre jöttünk, mert sehol sem voltál.
- S-si Joon! – dadogta a fiú ijedten és egy másodpercbe sem telt neki, hogy ott teremjen mellettem. Közben egy pár étlapot és pálcikát le is vert a pultról, de nem törődött vele. Ki a fene lehet ez a Si Joon, hogy így beijedt tőle?
Nam Joon ugyanis zavart volt és ideges. Még egyszer sem láttam ilyennek. Még akkor sem láttam, hogy félt volna, mikor az a három gengszter éppen péppé verte. Most viszont kifejezetten zaklatott volt, amiről ide-oda ugráló tekintete is árulkodott.
- Mit kerestek itt? – ezúttal már inkább volt számonkérő a fiú hangja és úgy látszott, hogy próbálja elrejteni Si Joon elől azt, hogy mennyire nem örül az ittlétének.
- Hiszen te mondtad, hogy bármikor jöhetünk – húzta furcsa grimaszos vigyorra a száját a fiú.
Most néztem csak meg jobban a három vendéget, akiket eddig pillantásra sem méltattam. Mindhárman fiúk és olyan Nam Joon korabeliek (vagy olyan korúak, mint én, attól függ, honnan nézzük) voltak. Akár lehettek volna a barátai is, de ahogy reagált rájuk Nam Joon, sejtettem, hogy közel sem ilyen egyszerű a dolog.
- Minden rendben? – kérdeztem aggódva, Nam Joon karjába kapaszkodva, miközben a fiúkat méregettem. Valahogy nem voltak szimpatikusak és tartottam tőle, hogy kellemetlen éjszaka elébe nézünk. Nam Joon lepillantott rám és mint aki most ébred tudatára, hogy ott állok mellette, végre észre is vett.
- Persze – bólintott egy kurta mosollyal és átkarolva a vállam fordított meg, majd visszakalauzolt a pulthoz. – Mi lenne, ha átvenném azt az asztalt? Nem gond, ugye?
- Kik ezek, Nam Joon? – kérdeztem rá kerek perec. – Megint bajba kerültél?
Reméltem, hogy nem fordul elő még egyszer a kaszinós incidenshez hasonló eset, de nem lehettem benne biztos, hogy a fiú tartja-e magát az adott szavához és tisztességes úton fog pénzt keresni ezentúl.
- Nem, dehogy! Csak az osztálytársaim – rázta meg a fejét és olyan átlátszó volt az egész, hogy még a legostobább is rájött volna, hogy valamit rejteget.
- Nem a barátaid, igaz? – néztem mélyen a szemébe és próbáltam kipuhatolni az igazságot.
- Nem, tényleg nem azok – válaszolt halkan a fiú. – De ne aggódj, nem lesz semmi baj! Csak hadd foglakozzak velük én, jó?
Pár percig haboztam, de végül beleegyeztem, hogy Nam Joon szolgálja ki őket. Erre végigsimított a karomon és némán bólintva, feszengve indult vissza a három fiúhoz.
Néztem, ahogy felveszi a rendelést és azon kívül, hogy feszülten követte mindhármójuk mozdulatait, nem láttam aggodalomra adó okot, így folytattam a munkát. Összeszedtem a Nam Joon által levert dolgokat és visszaraktam őket a helyükre, felvettem a rendeléseket, felszolgáltam az ételeket, újratöltöttem az üres poharakat és letöröltem az üres asztalokat. Néha Nam Joon felé pillantottam, aki alig tudott a dolgára koncentrálni, annyira lekötötte a figyelmét, hogy szemmel tartsa a három jómadarat az egyik sarokban lévő asztalnál.
- Nyugodj meg! – suttogtam neki, miközben elhaladt mellettem. – Csak más vendégek estéjét rontod el, ha ilyen félvállról veszed a kiszolgálásuk.
Nam Joon nagy szemekkel bámult rám, de aztán egy mosoly villant fel az arcán és a szeme is megnyugvásra lelt, nem járt folyton fel-alá. Pont mikor végre sikerült elérnem, hogy lenyugodjon kissé, akkor történt az első probléma.
Hangos csörömpölés hallatszott a sarokból, amire mindketten felkaptuk a fejünket.
- Nam Joon! – kiáltott fel Si Joon, mint akit megleptek a történtek, pedig valahogy az az érzésem volt, cseppet sem véletlenül landolt a tál a padlón.
A fiú szinte felfújta magát és úgy csörtetett oda az asztalukhoz.
- Mi történt? – remegett a hangja és a keze is az indulattól, de megfékezte magát. Ahogy odaértem, láttam, hogy az egyik ramenes tál darabokban hevert a földön, bár leves szerencsére már nem volt benne sok, így csak egy kis foltot hagyott maga után.
- Véletlenül levertem a könyökömmel – legyintett Si Joon. – Megtennéd, hogy feltakarítod?
A stílusa a srácnak borzasztóan idegesített, a lekezelő viselkedés, mintha azt próbálta volna elérni, hogy Nam Joon kijöjjön a béketűréséből. Francba! Tényleg ezt akarták elérni ezek itt hárman! De miért?
- Na, mi lesz már? Nem várhatod, hogy így fogyasszuk el a vacsorát, mikor bárki megsérülhet! – szólalt meg egy mély hangú, lapos képű srác. A szemei csöpögtek a kárörömtől és a rosszindulattól. Mielőtt Nam Joon bármit is mondott volna, már lehajoltam és elkezdtem szedegetni a darabokat a földről.
- Mit művelsz? – ragadta meg a karom döbbenten Nam Joon, de kirántottam az ujjai közül.
- Igazuk van – meredtem rá, hogy térjen végre észhez. – Ez veszélyes, és minél hamarabb fel kell takarítani.
Farkas szemet néztünk pár pillanatig, de végül engedett nekem.
- Jól van, de ne nyúlj hozzá a törmelékhez, várj meg itt! – ezzel elsietett a hátsó helyiséghez. Megtöröltem a kezem a kötényemben és a többi vendéggel foglalatoskodtam, míg Nam Joon vissza nem tért egy partvissal és egy lapáttal.
Bár az feltűnt, hogy a vendégek közül elég sokan bámultak a fiúk felé, felkeltették az érdeklődésüket és valószínűleg nem túl jó értelemben. Nam Joon összeszedte a kerámia darabkákat és felsikálta a padlót, ahogy azt illett, még ha nehezére is esett.
- Remélem, így már megfelel – majd hátraarcot vágott és megpróbált foglalkozni a többi asztalnál ülő emberrel, de Si Joonnak mindig volt valami kívánsága, mindig ugráltatta Nam Joont, ami nagyon nem tetszett. Főként azért, mert féltem, hogy Nam Joon nem fogja sokáig ezt eltűrni és be fog telni nála a pohár.
Közeledett a fél tíz, már csak fél órát kellett elviselnünk, hogy végre hazamehessünk és elfelejtsük ezt a fárasztó és hosszú estét. Legfőképp pedig hogy megszabadulhassunk Si Joontól és két cimborájától, akik a sojutól, amit vedeltek, kezdtek elég jó állapotba kerülni. Az étteremben fogyatkozott a vendégek száma, bár nem tudom, hogy ez a késői órának vagy a lármás hármas fogatnak volt betudható, akik egyre hangosabbak lettek, ahogy telt az este.
Nam Joon éppen egy idősebb nénit kísért ki az étteremből, mikor ismét egy csörrenés csapta meg a fülemet. Ezúttal egy poharat törtek össze Si Joonék. Habár ez most tényleg balesetnek tűnt az ittas állapotuk miatt. Láttam, hogy Nam Joon még kint beszélget a nénivel, így ezúttal én takarítottam fel az összetört pohár darabkáit.
Viszont magamon éreztem mindhárom fiú pillantását, míg az asztalnál ténykedtem, ami megijesztett. Általában sikerül leráznom azokat a vendégeket, akik többet ittak a kelleténél, ha pedig meggyűlne velük a gondom, akkor még ott volt tartalékban Nam Joon, akire számíthattam. Viszont ebben az esetben féltem attól, hogy mit tesz a fiú, ha esetleg Si Joon kezd el úgy viselkedni, ahogy nem kellene.
Mikor kivittem az új poharat és letettem az asztalra, Si Joon megragadta a csuklóm, amit nem is sikerült elrántanom, mert túl erősen fogta.
- Köszönöm a segítséget! – nézett rám a fiú tiszta és éles szemekkel, annak ellenére, hogy azt hittem, már kicsit megérezte az alkohol hatását. De tévedtem, mivel nyilvánvalóan teljesen észnél volt.
- Nincs mit! – a kezem ökölbe szorult és megpróbáltam kifeszegetni az ujjai közül, de ha nem akartam durva lenni, akkor nem tudtam megtenni.
- Ha Na vagy, igaz? – mért végig a tekintetével és az a fajta pillantás volt, amiről tudtam, hogy semmi jót nem sejtet. Csak bólintottam és próbáltam megnyugodni. Semmit sem tenne, nem igaz? Hiszen egy étterem kellős közepén voltunk, még csak nem is egyedül. Feltűnt a hirtelen beállt csend a helyiségben. A megmaradt vendégek nagy része minket nézett érdeklődve, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is a megmentésemre akart volna sietni. – Nincs kedved leülni hozzánk? Szívesen beszélgetnék veled.
- Köszönöm az ajánlatot, de még dolgozom! – az arcomra ragadt a mosolyom, mintha levakarhatatlan lett volna.
- Ugyan, csak egy kicsikét, addig Nam Joon helyettesít – noszogatott és barna, kis szemei szúrósan pillantottak rám.
- Kötve hiszem! – rántott el az említett a fiú karjai közül, amiért kimondhatatlanul hálás voltam. Már éppen agresszívabb módszerekhez akartam folyamodni. (Jól meg akartam taposni a lábát, vagy beleharapni a kezébe, vagy felpofozni. Mindegyik vonzó lehetőségnek tűnt a szememben.) Nam Joon oldala mellett álltam és éreztem a fiúból áradó feszültséget.
- Ő az a lány, akiről meséltél? – kérdezte egy pökhendi mosollyal az arcán Si Joon és csak felém biccentett az állával, a szemét végig Nam Joonon tartotta. Miről beszél?! Nam Joon mesélt rólam ennek a bunkónak?
Ahogy a fiúra pillantottam ugyanazt a döbbenetet láttam rajta, mint amit én éreztem, csak éppen egy kis félelemmel fűszerezve.
- Túl jó vagy ehhez a sráchoz, kicsim! – nézett rám egy elnéző mosollyal a fiú, amiről azt hihette, hogy szexi, pedig jobban hasonlított egy kilapult csótányra az út közepén. Arról nem is beszélve, hogy kicsim?! – Ha végre igazi férfit akarsz, akkor gyere csak hozzám!
Nem tehettem róla, tényleg nem!
De olyan nevetés tört fel a torkomból, amit képtelen voltam visszatartani és szabadjára engedtem, mire mindannyian engem bámultak. Nam Joon értetlenül, akárcsak Si Joon barátai, Si Joon pedig egyre vörösebb fejjel, mert sejtette, hogy nem örömömben nevetek, hanem a röhejes ajánlatán.
- El-elnézést! – mondtam meghajolva néhányszor kuncogva. – De jó itt nekem, ahol vagyok.
- Akkor megelégszel egy ilyen söpredékkel? – dühödött fel és szinte vicsorogva kapkodta a tekintetét köztem és Nam Joon között.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, fogalmam sem volt, miről beszél. Ekkor megvillant a szeme és egy számító mosoly jelent meg az arcán.
- Oh! A barátod nem mesélt arról, hogy szóbeszéd tárgyává tett az egész középiskolában? - nézett rám és minden egyes reakciómat árgus szemmel fürkészte. Szerencsémre sikerült megállnom, hogy leessen az állam, de a szemem így is elkerekedett. Mi a fenéről beszélhet?! Hogy én meg Nam Joon? Mi folyik itt?
Aztán egy ködös emlékfoszlány rémlett fel az emlékezetemben. Egy telefonbeszélgetés a fiúval, mikor sürgető és gúnyos hangokat hallok a vonal túl végéről és azt mondom Nam Joonak, hogy mondja csak azt, hogy a barátnője vagyok. Úr-is-ten!
Csak nem arról az esetről lenne szó?!
Nam Joonra emeltem a pillantásom és ezúttal teljes tanácstalanságot láttam az arcán. Ekkor jöttem rá, hogy két választásom van csupán: tagadok mindent és egy hazugot csinálok Nam Joonból, holott miattam történt ez az egész, vagy adom alá a lovat és játszom a szerepemet, amit én osztottam magamra.
Nem kellett túl sokáig töprengenem, hogy rájöjjek, mit kell tennem.
- Azt nem mondta, hogy az egész iskola tud rólam, de ha ennyire szeret, hogy világgá kürtöli, annak csak örülök – sütöttem le a szemem és gyengéden a vállammal meglöktem a fiú karját, játszva, hogy zavarba hozott.
Éreztem a néma döbbenetet körülöttünk és félig elégtétellel vettem, hogy Si Joont sikerült elhallgattatni. Nagyon erőlködnöm kellett, hogy ne nevessem el megint magamat, mert akkor rögtön lebukunk. Reméltem, hogy Nam Joon veszi a lapot és tovább folytatja a színjátékot.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban – karolt át és lehorgasztotta a fejét, mint aki szánja-bánja bűneit. Rávetettem egy aranyosnak szánt mosolyt, végül Si Joonra emeltem a tekintetem, aki nem is tudta pontosan, mit tegyen, ha már a terve nem jött be, hogy szégyenbe hozza Nam Joont.
- Hogy ismerkedtetek meg? – érdeklődött, mintha csak egy mellékes kérdést tett volna fel, holott tudtuk, hogy most vizsgáztat minket, tényleg igaz-e ez az egész nagy szerelem dolog, amit itt összehordunk.
- Itt az étteremben – mosolyogtam a fiúra, jelezve, hogy jó lenne, ha minél inkább ragaszkodnánk a valósághoz, és reméltem, hogy ez átmegy az átható tekintetemen keresztül.
- A bátyámat kerestem éppen és akkor botlottam bele – mosolygott ő is rám és most az egyszer mintha tényleg ellágyult volna a tekintete. Ugye csak képzelődtem?!
- Már akkor éreztem, hogy különleges – kuncogtam és a tenyerem a mellkasára helyeztem, hogy még intimebbnek tűnjön a kapcsolatunk, pedig zavarban voltam. Nem is kicsit, eléggé égett az arcom.
- Ha ennyire közeli kapcsolatban vagytok már, akkor egy csók igazán nem jelenthet gondot, ugye? – kérdezte fennhéjázva Si Joon, mire Nam Joonnal mindketten megdermedtünk.
Erre egyikünk sem számított…
- Na, mi az? – pislogott ártatlanul Si Joon, mivel egyikünk sem mozdult azonnal. – Talán az egész csak mese volt?
Éreztem, hogy ezúttal mindenki – de tényleg mindenki – tekintete rajtunk függ és a szívem a torkomba ugrott.
- Csókot! – kezdett bele az egyik srác az asztalnál Si Joon mellett és még mellé hatásosan tapsolt is. – Csókot! Csókot!
Csatlakozott hozzá Si Joon és a másik srác is. Bár már láttam rajta, hogy előre élvezi, hogy igaza volt és Nam Joon tényleg csak kitalálta az egészet kettőnkről.
Itt kanyarodhatok vissza ahhoz a részhez, amivel kezdtem korábban.
Magyarul óriási pácban voltunk Nam Joonnal, mert nekem eszem ágában sem volt megcsókolni a fiút, mivel úgy tekintettem rá, mint az öcsémre és az ember a testvérét nem szokta csak úgy lekapni, mikor úgy tartja kedve.
- Csókot! Csókot!
Egymásra néztünk és mindketten beadtuk a derekunkat – vagyis jobban mondva én adtam be. Én kevertem a bajt azzal, hogy korábban bátorítottam, hívjon a barátnőjének és akkor még nem sejtettem, hogy egy ilyen apró, elejtett megjegyzésből ekkora probléma adódhat a későbbiekben. Így tehát nekem kellett ezt rendbe hoznom. Közelebb hajoltam, jelezve, hogy benne vagyok, még ha tényleg nem fűlött hozzá a fogam, hogy Nam Joonnal csókolózzak. Mert két héten belül három különböző fiú nem túl jó arány rám nézve. (Igen, nem nehéz rájönni kikre gondoltam: Kyu Hyun, Se Joo és most Nam Joon.)
De ahogy az ujjai bátortalanul az arcomra kúsztak, beleremegett a gyomrom az érintésébe és az volt a furcsa, hogy nem teljesen rossz értelemben. Ha Na! Jézusom, most Nam Joonról beszélünk!
Lehunytam a szemem, mit számít már ide vagy oda egy csók? Nem igaz? Dehogy igaz!
Éreztem Nam Joon lélegzetét az arcomon, az ujjaimat ökölbe szorítottam, amik még mindig a mellkasán pihentek. Aztán megtörtént. Igazából más érzés volt, mint a korábbiak, puha volt, de hűvös.
- Ennek nem itt van a helye – hallottam mellőlem egy hangot és úgy szakadtam ki Nam Joon karjai közül, mintha azt közölték volna, hogy egy hangyáktól hemzsegő szobrot ölelgetek.
Kipattantak a szemeim, és amit először megláttam egy fehér szalvéta volt, amit valaki Nam Joon és az én szám közé tett. A tekintetem félve követte a szalvétához tartozó kezet, kart, vállat, nyakat és végül megállapodtak azokon a szemeken. Azok a fekete szemek vidáman csillantak fel, ahogy találkozott a pillantásunk.
- Kyu Hyun! – kiáltott fel meglepetten helyettem is Nam Joon, bár az ő hangjában sokkal több volt az öröm, mint amit jelenleg én éreztem. – Mit keresel itt? Azt hittem, külföldön vagytok.
- Ma jöttünk haza, két órája talán – felelt és kezet rázott Nam Joonnal.
- Kyu Hyun? – kérdezte félve Si Joon egyik barátja, mire mindannyian egy emberként fordultunk felé.
- Tessék? – kérdezte a fiú kicsit tartózkodóan, de mégis barátságosan, pedig már tudhatta, hogy nem éppen kedves társasággal van dolga.
- Tudod, nagy rajongója vagyok a STAND UP-nak és esetleg kaphatnék egy autogramot? – sunyta le a fejét és ezzel el is érte, hogy leessen az állam. Erre valahogy még kevésbé számítottam, mint hogy Kyu Hyun felbukkanjon itt, és ő legyen a szőke herceg fehér lovon, még ha utálta is ezt a szerepet.
- Természetesen – rávillantott egy ellenállhatatlan mosolyt és arra a szalvétára írta a srác nevét az övével együtt, ami a kezében volt. A toll miatt meg nem kellett aggódni, csak előkapta a zsebéből, mintha a legtermészetesebb lenne, hogy bármerre jár, autogramot osztogat. Ez pedig nagy valószínűség szerint így is volt. Még a másik srác is kért egyet, Si Joon is vágyakozva nézte a szalvétákat, de végül csendben maradt.
- Most pedig mennénk is... – botladoztak kifelé az étteremből teljesen megszelídülve és egy ostoba vigyorral az arcukon, miután kifizették a számlát.
Míg Kyu Hyun játszotta a kedves és megközelíthető idolt, addig valahogy a szemem minden egyes mozdulatát követte. Az ujjai gyors mozgását, ahogy aláírja a két fiúnak a szalvétákat, a nyakát, ahogy az inak és izmok megfeszülnek rajta, ahogy előre hajol. Búzabarna haja, ami éppen belelógott ónix szemeibe, fénylett a világításban és olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrt volna az ember. A szája mosolyra húzódott, tudtam, hogy ez a közönségnek szánt mosolya, mégis jó érzéssel töltött el a látványa.
Előbb ugyan nem repestem az örömtől, hogy itt van, de ez pillanatok alatt elszállt, talán csak egy kósza gondolat volt, ami meg sem történt. Az, hogy alig egy karnyújtásnyira volt, olyan erős késztetést idézett elő, hogy hozzáérjek, hogy bele kellett vájnom a körmeimet a tenyerembe, nehogy közrefogjam az arcát és a megbabonázó tekintetébe fúrjam az enyémet. Akármennyire is akartam volna tagadni, rettenetesen örültem, hogy viszontlátom…
Miután az ajtó becsukódott a három fiú mögött, Kyu Hyun kérdő tekintettel meredt ránk.
- Miről maradtam le? – érdeklődött kíváncsian és lehuppant Si Joon helyére.
- Várhattál volna egy kicsit a közbelépéssel! – szólt rá Nam Joon karba font kézzel a fiúra, mint aki haragszik. – Végre megkaptam volna azt a csókot Ha Natól, amire olyan régóta vágyok.
- Nam Joon! – szóltam rá felháborodva és csak vörös arccal tátogtam rá némán.
Ekkor szerencsére egy másik asztalnál hívtak, így megszabadulhattam a két fiú égető pillantásától. Igazából bőven elég volt az egyikük pillantása, hogy a világból is kikergessen… Miután végre kijutottam a szemei kereszttüzéből a légzésem ismét a normális tartományban állapodott meg. De valamiért az volt az érzésem, hogy mindketten engem néznek, így végképp kerültem annak a saroknak még a közelét is. Letörölgettem az üres asztalokat, amikből végül annyi lett, hogy Kyu Hyunon kívül senki más nem maradt az üzletben.
Addig, míg én a takarítással és tulajdonképpen Nam Joon munkájával voltam elfoglalva, addig a fiú mindent kivesézett Kyu Hyunnak. Töviről hegyire mindent elmesélt, minden apró részlettel együtt. Ahogy pakolászás közben megfigyeltem, Nam Joon igazán kedvelte Kyu Hyunt, talán olyan bátynak tekintette, mint amilyen Nam Gil volt számára. Az biztos, hogy tisztelte és szerette, és nem csupán azért, mert kifizette helyette az adósságát.
Észrevétlenül megint Kyu Hyunra esett a pillantásom, akaratom ellenére megint őt bámultam, mintha nem tudnék betelni a látványával. Az a két hét, amit külön töltöttünk, ráébresztett pár dologra, amitől egy szemernyit sem voltam boldog, de mégis ficánkolt a gyomrom a gondolatra tőle.
Ekkor találkozott a tekintetünk. Szinte belekapaszkodott az én jáde zöld szemeimbe az ő ónix tekintete, fekete csápjai rátapadtak, körülölelték, mintha nem akarná sosem elengedni, el akarná nyelni, hogy örökre az övé legyen.
A pillanatnak Nam Joon hangja vetett végett.
- Nem jössz ide, Ha Na? – kérdezte vidáman a fiú és megpaskolta a maga mellett lévő széket.
- Lassan mennünk kéne - néztem az órámra és levettem a kötényemet. – Fáradt vagyok már.
- Jól van – engedett Nam Joon és követett a hátsó helyiségbe a cuccainkért.
- Sajnálom a mait – mondta a fiú váratlanul, mire kérdőn néztem felé. – Az én hibám volt, hogy Si Joonék beállítottak. Nem hitték, hogy tényleg van barátnőm, meg amúgy is szeretnek kínozni, ha csak módjuk van rá.
Ahogy rájöttem, hogy azok a szemetek nem először piszkálják Nam Joont, azonnal felment bennem a pumpa.
- Máskor küldd el őket a fenébe! – sziszegtem mérgesen. – Különben is, kinek képzelik magukat, hogy így viselkedjenek más munkahelyén?! Amúgy meg mit ártottál nekik, hogy ehhez folyamodtak?
Nam Joon zavartan dörzsölte meg a halántékát és nagyon el volt foglalva a kabátja cipzárjával.
- Szóval tényleg csináltál valamit? – haraptam az ajkamba.
- Igen. Vagyis nem! – nézett rám ismét. – Nem csináltam kifejezetten valamit, hacsak az nem számít annak, hogy vagyok.
- Ezt meg hogy értsem?
- Az a lány, aki Si Joonnak tetszik az osztályban belém szerelmes és róla tudomást sem vesz – mondta a fiú kissé büszkén, de mégis zavarta a dolog. – Hiába mondtam, hogy van barátnőm, akkor sem hagy békén. Bár lehet az sem segített túl sokat a dolgon, hogy a legutóbbi foci meccsen elég csúnyán lealáztam Si Joont.
- Istenem! – csaptam a homlokomra. Most ismét a középiskolában éreztem magam, hallva ezeket az igazán nagy problémákat. Csakhogy ezek a dolgok nem csak a középiskolára voltak jellemzőek, ha jobban belegondoltam. Jung Hee tökéletes példa volt ezekre az eseményekre. Ő is ugyanúgy azért utál, mert Kyu Hyunnal jóban vagyunk és mert kiderült, hogy nem vagyok olyan béna éneklésben, mint ahogy ő azt remélte. Szóval egy szavam sem lehetett Nam Joonra és a középiskolás haverjaira. – Igazából nekem kellene bocsánatot kérnem, hiszen miattam történt az egész. Ha akkor a telefonban nem mondom neked azt a hülyeséget, akkor ezt elkerülhettük volna.
- Viccelsz?! – hőkölt hátra a fiú. – Kész főnyeremény volt az a beszélgetés. Végre kicsit nyugodtabbak a napjaim a suliban.
- Azt ne mondd, hogy valami félisten vagy az iskolában, akiért mindenki odavan! – néztem rá a pilláim alól szarkasztikusan. Elég félistent ismerek már így is…
- Lehet nehéz elhinned, de más lányok igenis vonzónak találnak – a sértődött hangnem ezúttal nem csak játék volt. Ezúttal tényleg eltaláltam egy gyengepontját.
- Bocsi… - néztem rá sajnálkozva. – Legközelebb meghívlak tényleg egy sojura, bocsánatkérésképpen!
- Áll az alku – nyújtott kezet, amit elfogadtam.
Felöltöztünk és visszamentünk Kyu Hyunhoz, aki még mindig az asztalnál üldögélt és szemöldök ráncolva nézte a telefonja képernyőjét.
- Rossz hír? – érdeklődtem, mielőtt még átgondoltam volna. A fiú felnézett és kérdőn pislogott rám.
- Hozzám beszélsz? – nézett a háta mögé, mintha valaki más is lehetne itt rajta kívül. – Már azt hittem, fel sem tűnt, hogy itt vagyok.
Nem volt olyan gonosz a megjegyzése, mint amilyennek elsőre tűnik, sokat javított rajta a szemtelen vigyora és hangsúlya. Mégis éreztem, hogy egy része komoly volt a megszólalásának, amiért rózsaszín foltokkal az arcomon sütöttem le a szemem.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem motyogva, kerülve még mindig az arcát is a tekintetemmel.
- Sung Chan már vagy egy órája hívogatott, hogy hazajöttünk, de nem tudott elérni, így eljöttem megnézni, mi történt – kelt fel a székről és begombolta a fekete szövetkabátját.
- Tényleg? – meglepetten kutattam a telefonom után a táskámban, amin valóban volt vagy tíz nem fogadott hívásom, mind Sung Chantól, mind pedig a banda többi tagjától. – Hupsz!
- Meg sem lepődöm már rajtad – rázta lemondóan a fejét, de egy huncut mosoly terült el az arcán, miközben elindultunk kifelé az üzletből. – Viszlát!
Mi is elköszöntünk Nagyiéktól és a kabátomba beburkolózva léptem ki a hűvös utcára a fiúk előtt, mivel voltak olyan udvariasak és előre engedtek.
- Ne már! – szakadt ki belőlem elégedetlenül és nyafogva. Az eső nagy cseppekben hullott odafentről, amiből már kezdett elegem lenni a hét folyamán.
- Nem vagy cukorból, nem fogsz elolvadni – jegyezte meg Kyu Hyun és mellém lépett. Persze ő gondolkozott előre és most a kabátja zsebéből előkapott egy fekete sapkát, majd a szőke fejére húzta. Irigyen pillantottam rá, mert nekem még egy kapucnira sem futotta.
- Te sem repesnél az örömtől, ha már öt napja folyamatosan esne az eső kisebb-nagyobb megszakításokkal – morogtam rá a számat húzva, és nagyon nem akaródzott elindulni, inkább álldogáltam volna még az étterem előtti fedett rész alatt.
- Még Korea is megsiratta, hogy elhagytam az országot, mily megható! – tette a szívére a kezét a fiú és úgy tett, mintha egy könnycseppet morzsolt volna el a szeme sarkában.
- Oh, istenem! – elképedve bámultam rá, hogy most ugye csak viccelt! – Már el is felejtettem, hogy milyen szerény vagy. Köszönöm, hogy eszembe juttattad!
- Örömmel, máskor is! – hajolt meg enyhén, mintha tényleg idomult volna a korábban említett szőke herceg szerephez, amit már nem tudtam mosoly nélkül hagyni.
- Sziasztok, majd találkozunk hétfőn, Ha Na! – intett Nam Joon és már a kis közben sétált a főút felé. – Jó volt újra látni, Kyu Hyun!
Ahogy néztem Nam Jonn távolodó alakját, egyszerre nyomasztó teherként tudatosult, hogy kettesben maradtam Kyu Hyunnal. Úgy nyomta a gondolat a vállamat, hogy félő volt, megrogyok a súlya alatt.
Az a bizonyos éjszaka óta nem láttam őt, nem is beszéltünk és rettegtem, hogy mi lesz, ha legközelebb újra találkozunk. Őszintén reméltem, hogy nem ő lesz az első, akibe belebotlok, mikor visszatérnek Japánból. Egy sokkal fontosabb dolgot kellett elintéznem azelőtt, hogy Kyu Hyunnal beszéltem volna.
- Hétfőn? – kíváncsiskodott Kyu Hyun, megszakítva a gondolatmenetemet és zsebre dugott kézzel álldogált.
- Minden nap dolgozok egy kicsit, de csak a péntekért kapok fizetést – magyaráztam és közben határozottan néztem a cipőm orrát, amin már vízcseppek díszelegtek, ahogy az aszfaltról ráverődött az egyre hevesebb esőzésben.
- Újabban jótékonykodsz? – kérdezte ironikus felhanggal a fiú, mire mérgesen kaptam rá a tekintetem.
- Igen, mert az úgynevezett barátaim két hétig felém sem néztek, az sem érdekelte őket élek-e vagy halok, szóval találtam jobb elfoglaltságot!
- Oh, szóval unatkoztál nélkülünk? – játékos mosolyt vetett rám és tudtam, hogy megint olyan átlátszóan viselkedem, hogy könnyűszerrel kitalálja, mi rejtőzik a mogorva álarc mögött, még meg sem kell magát erőltetnie. Ezért inkább nem is feleltem a kérdésére, mivel egyértelmű volt mindkettőnk számára, mit mondanék.
- És mondd csak – még mindig őt bámultam, de hirtelen lehajolt hozzám, hogy az arcunk között csak egy arasznyi távolságot alakítson ki. A levegő bennakadt valahol a tüdőm mélyén, a szívem meg mintha áramütés érte volna, dobbant egy hatalmasat a száznyolcvan fokos fordulattól, amit Kyu Hyun váltott ki. –, hiányoztam?
Ha nem lett volna elég, hogy közvetlen közelről kellett megtapasztalnom azokat a fekete, mindent látó szemeket, még a kérdésével is zavarba hozott. Talán Kyu Hyun olyan lenne számomra, akár a drog?! Mikor folyamatosan szeded, akkor nem érzed olyan különlegesnek a hatást, de ha abbahagyod és egy kis idő múlva újra rákapsz, kétszer akkora élvezetet okoz. Pontosan ezt éreztem Kyu Hyunnal kapcsolatban…
Míg el nem utazott, nem igazán tartottam furcsának ezeket a hirtelen betöréseket az intim szférámba már, de ahogy elszoktam tőle az elmúlt két hétben, most úgy csapott le rám, mint gyanútlan áldozatára a lesben álló farkas. Még a pillantása is olyan erős reakciókat váltott ki a testemből, hogy magam is meglepődtem rajta. Egyszerre gyűlöltem és imádtam azokat a sötét szemeket. Gyűlöltem, mert képes volt olyasmire rávenni, amit az eszem határozottan tagadott és elutasított. Elgyöngített és kihasználta a kiskapukat, amiket én magam tártam ki így neki. Imádtam, mert egyszerre volt gyengéd és simogató, mikor arra volt szükségem, elmerülhettem benne, hogy megnyugvásra leljek. De egyszerre volt forró és vad, ami szikrázott akár a déli verőfényes napsütés, amely meleg, de mégis magában hordozza a veszélyét, hogy megéget.
- Nem! – vágtam rá hirtelen, mikor végre észbe kaptam, hogy ideje lenne válaszolnom a kérdésére.
Igen, nagyon is! – szólalt meg szinte egyszerre vágyakozón a kis hang a fejemben, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam.
- Csak kár, hogy nem hiszek neked, csillagom – jegyezte meg a fiú és tovább csökkentette a távolságot kettőnk között, mire ledermedve álltam vele szemben.
Égett az arcom, tudtam, hogy vörös vagyok, a pulzusom az egekbe szökött és kis, fehér pamacsok hagyták el az ajkaim a hideg levegőben, ahogy egyre jobban ziháltam. A pillantásom Kyu Hyun íves, telt ajkaira esett, ami résnyire nyitva volt és felrémlettek bennem annak a péntek estének az emlékei. De nem csupán az emlékek jöttek, mert szorosan a nyomukban ott loholtak az érzések is. Az a bizsergető, mindent elsöprő szenvedély, ami ha nem kapaszkodom szorosan a fiú nyakába, akkor ledöntött volna a lábamról. Az érintése a bőrömön, a simogató ujjai lágysága, az ajkai éhsége és a nyelvünk féktelen tánca. Megint. Megint akartam ezt…
~ Gyerünk, Ha Na! Kyu Hyun csak rád vár – mint álomból, úgy ébresztett a hang a fejemben, azt sürgette, hogy tapasszam a szám Kyu Hyunéra. - Csak mozdulj meg végre, csak egy kicsikét!
~ Igen, meg kell mozdulnom! Mozdulj meg!
Ezzel pedig egy laza mozdulattal kiléptem az esőre. A hideg cseppek jóleső zuhanyként érték forró arcomat és kicsit végre lehűtötték heves gondolataimat. Lihegve álltam a szakadó esőben és néztem Kyu Hyunt, akit meglepett a menekülési útvonalam.
- Azt hiszem, most már tényleg mennünk kéne! – bólogattam, mintha egyetértenék egy el nem hangzott mondattal és merev tagokkal indultam meg az Akadémia felé.
A szívem egy része sírt és Kyu Hyun után vágyakozott, de a másik fele mégis ugrált örömében, hogy sikerült karnyújtásnyi távolságra meglógnom tőle.
- Valld csak be, hogy majd belehaltál a hiányomba, nem fogok megsértődni! – karolta át jókedvűen a vállam és szorított magához, mikor beért.
- Szerencsére időben érkeztél – morogtam gúnyosan és lepiszkáltam az ujjammal a karját magamról, de nem hagyott nyugtot és újra átkarolt. Már a zebránál álltunk és vártuk, hogy zöldre váltson a gyalogosoknak jelző lámpa. – Hogy utálom az esőt…
Felpillantottam és nem láttam mást, csak a sötét, csillagtalan égboltot, amiből úgy hullott az eső, mintha soha nem akarna elállni. Az arcomon, a szempilláimon, a hajamon csurgott le a víz, teljesen eláztatva mindenem.
- Szinte könyörögsz érte! – hallottam a hangján, hogy mosolyog és mielőtt észbe kaptam volna, már maga felé is fordított. Időm sem volt kipislogni a szememből a vízcseppeket, azt vettem észre, hogy lekapja a fejéről a sapkáját.
- Hagyd csak, mindjárt ott vagyunk az Ak… - kezdtem ellenkezni, de könyörtelenül félbeszakított.
- Pszt! – pisszegett le, ami olyan meglepő volt tőle, hogy tényleg elhallgattam egy másodperc alatt. Szigorú arccal nézett, de a szemei melegen pillogtak rám.
Míg ő a fejemre igazította a sapkáját, addig én megint elkalandoztam és ismét a fiú bambulásánál kötöttem ki. Miért nem tudsz uralkodni magadon, Ha Na?! Csak képzelődtem volna, vagy tényleg szexibb lett a két hét alatt, míg nem találkoztunk?!
Az egyik hajtincse a szemébe lógott és egy fejmozdulattal félre akarta seperni, de az meg sem moccant. A nagy koncentrálásban még a sapkáról is elfelejtkezett és a kezeit a fejem két oldalán nyugtatta. Frusztráltan nézett a homloka felé, mire elvigyorodtam az elégedetlen arckifejezésén, és mielőtt bármit is átgondoltam volna, a kezem önkéntelenül mozdult és húzta el az útból azt a makacs tincset.
Kyu Hyunt éppen olyan váratlanul érte az egész, mint engem a pillantása. A kezem lehullt az arcáról, míg az övé rásimult az enyémre. Az érintésétől kirázott a hideg (vagy az időjárás tehetett róla?), de ez a borzongás mégis melegséggel töltött el. Az ujjai óvatosan, szinte félve nyomultak előre a sapkára, a nagyujja végigsimított a bőrömön, le a vizet róla, bár hiába, mivel újabb cseppek hullottak rá azon nyomban. A szemei hol a pillantásom keresték, hol a számra estek, mintha nem tudná, mit tegyen. Mintha tanácstalan lenne, mi a következő lépés, pedig ez annyira nem vallott rá.
Búzabarna haja egyre vizesebb lett és ezzel együtt egyre sötétebb színű, ahogy egymás tekintetébe bámultunk mozdulatlanul. Úgy éreztem, az idő is mintha lelassult volna, a körülöttünk lévők zaja alig jutott el hozzám, mint mindig, mikor Kyu Hyunnal voltam. Akkor nem létezett rajta kívül más, képes volt betölteni az egész világomat egy pillanat alatt, a figyelmem csak az övé volt, semmi sem számított rajta kívül.
Tudtam, hogy ezúttal nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, mint korábban. Istenem, milyen kísértésről is beszélek?! Ha az ember egyszerűen képtelen nemet mondani, arra a kísértés nem is jó szó, mert itt nem volt helye választásnak.
Kyu Hyun alig mozdult pár millimétert, de nekem a pulzusom már az egekben volt, az arcom kipirult és a gyomrom remegett az idegességtől és a várakozástól. Lényegtelen volt ebben a pillanatban, hogy mit döntöttem el korábban, hogy mit akartam megtenni, mert most semmi sem érdekelt azon kívül, hogy Kyu Hyun csókjára vágytam. Úgy vágytam rá, mint haldokló egy csepp vízre a sivatagban. Akartam…
Már az ajkaimon éreztem a lélegzetét, mikor hirtelen felsikkantottam.
Ugyanis egy kamion robogott el mellettünk hangosan és nagy sebességgel, így a járda mellett, az úton összegyűlt sáros vizet a térdemig felcsapta. A fiúval egyszerre ugrottunk szét és nagy szemekkel meredtünk egymásra. A farmerom térdig vizes volt és még szép barna foltok is virítottak rajta, akárcsak Kyu Hyunén, de mégis elnevettem magam.
Nem is tudom, hogy isteni közbeavatkozásnak kellett volna vennem, vagy óriási nagy pechnek, de Kyu Hyun is felnevetett. Jó volt hallani ezt a hangot, olyan ritkán volt részem benne, hogy egy mosolynál többet kapok tőle, így ezúttal élveztem ezt a lágy és mély dallamot.
A gyalogosoknak jelző lámpa is zöldre váltott közben, amit éles, sípoló hang követett, minden egyes villanásnál. Ekkor esett a tekintetem az út túloldalára.
A mosolyom az arcomra fagyott és megálltam pár lépés után az úttest közepén.

Mivel szemben egy esernyővel a kezében, Sung Chan álldogált.

8 megjegyzés:

  1. Hü azta a jó élet erre kellett haza érnem. Na most kezdhetwm elöről elolvasni az első évadot . Nagyon király lett. Alig várom a kövi részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Hát ez nagyon jó:D Elolvasod újra az első évadot? *-* Én is megtettem, mielőtt nekiálltam volna a második írásának, hogy képben legyek teljesen, mert azért mégiscsak eltelt fél év majdnem mióta elkezdtem írni:D Köszi szépen, igyekszem vele! ^^

      Törlés
  2. Huuu:o teljesen veletlenul jutott eszembe megnezni van e resz es ketto is van!!*-* nagyon tetszett ez a resz es annyira imadom Kyu Hyunt OwO (megint az ertelmes megjegyzesek..xDD) Annyira boldog vagyok, hogy elkezdted a masodik evadot*_*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, örülök, hogy véletlenül benéztél! :D Már hiányoztak a kommentjeid, egyszerűen olyan aranyos vagy!! *-* Meg tudom érteni, hogy imádod őt, én is odavagyok érte:D (Meg Se Jooért is xD) Én is örülök, hogy végre jutott rá időm, hogy nekikezdjek a második évadnak, meg szerencsére megjött az ihlet is, szóval innentől nem lesz megállás! :D Remélem, továbbra is követed majd a sztorit ^^

      Törlés
  3. Szia! :)
    Az első évadot így befejezni és utána eltűnni ennyi ideig?! Persze érthető, ha nem volt ihleted, de akkor is! Még az első évad elején kezdtem el olvasni, és nagyon vártam már, hogy mit hozol ki belőle, és igen sok minden kavarog most a fejemben.
    Először is kezdjük azzal, hogy NE TEGYÉL KÉPET a történethez. Mert a kohéziót teljesen tönkrevágja!!! Az első évadban nem is volt, és a másodikba sem kell!!! Aki veszi a fáradtságot, az elolvassa a szereplők menüpont alatt található szöveget képekkel illusztrálva, aki meg nem, az az ő baja.
    Tetszik, ahogyan írsz. Az érzések százszázalékosan átjönnek. Bár a történet váza közhelyes, mégis az írási stílusod egyedivé teszi. (Csak ne legyen kép!)
    Néhány vessző hibád van, amire egy béta felfogadását ajánlom. (Vagy van?)
    A fejezetek kellően hosszúak.
    Remélem nem bántódsz meg a képek miatt, de ajánlom, hogy nézz utána, hogy mit írnak erről.
    Várom a következő fejezetet! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Hm, első olvasásra őszintén szólva nem mondtam volna meg, hogy tetszik a történet az alapján, amit írtál vagy sem :D Aztán még párszor elolvastam és azt hiszem, értem mit szeretnél mondani vele. Meg ha nem tetszene, akkor csupán a kíváncsiság nem tartott volna a blogon ennyi ideig:D
      Most pedig akkor rátérnék a reagálásra az írásoddal kapcsolatban :)
      Igazából nem terveztem külön évadot, de ahogy haladtam előre a történettel, egyre inkább csak gyűltek az oldalak és végül arra jutottam, hogy valahol jól esne kettébontani a sztorit, így született az ötlet, hogy lesz második évad. Erre pedig tökéletesnek bizonyult az a jelenet:D Tudom, hogy olvasók szempontjából kész agyrém volt az egész, főleg, hogy ilyen sokáig kellett várni a folytatásra, ami tényleg ihlet hiány miatt volt, mert kicsit megakadtam és nem akartam elrontani, mert utána nehéz lett volna javítani a már felrakott fejezeteken, így át kellett gondolnom.:D Emellett pedig ugyebár ott az egyetem is, ami azért elveszi az időmet:D De nem magyarázkodok tovább, mert igazad van és tényleg sokáig kellett várni. :(
      A képekkel kapcsolatban elég nagy kételyeim voltak, de Te voltál eddig az első, aki azt mondta, hogy nem tetszik neki, másoktól (akik valamilyen véleményt hozzáfűztek) pozitív kritikát kaptam rá. És egyrészről megértem, hogy mit mondasz, de szerettem volna újítani is valamit. Lehet, hogy akkor egy kompromisszumos megoldásra fogok jutni, és akkor lesz egyetlen egy kép a fejezet elején vagy végén, majd még meglátom.:) De lehet, hogy teljesen elhagyom majd útközben:D
      Köszönöm, hogy tetszik, ahogyan írok, örülök, hogy sikerül átadni azt, amit el szeretnék érni egy-egy szereplővel:) Tudom, hogy alapvetően egy közhelyes témával indítok, de megpróbáltam egyedivé tenni és élvezhetővé a fordulatokkal, titkokkal és a meglepetésekkel. Remélem, nem csak a stílus miatt olvasod, hanem maga a történet is tetszik:D
      Hát bétám kifejezetten nincs, de van egy barátom aki átolvassa, szóval lehet, hogy úgymond mégiscsak van:D Igyekszem majd azokat a hibákat is javítani, amik eddig voltak, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet! :D
      Nem bántódtam meg egyáltalán, csak mint mondtam azért nehéz rá választ adni, vagy dönteni, mert mástól már azt is hallottam, hogy tetszettek neki a képek. :D
      Bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyúlt a válaszom, néha rám jön a szófosás, és nehéz abbahagyni:D Nagyon köszönöm, hogy írtál, mert szeretek olyat hallani, ami építő kritikaként hat, és nem csak pozitív (bár azért az is jól esik xD)! Szóval ha még eszedbe jut valami, amit megosztanál velem, akkor csak bátran írj! :D
      A kövi fejezetet pedig hozom majd ahogy tudom!^^

      Törlés
  4. Visszaolvasva, amit írtam, egy picit nyersre sikeredett, bocsánat, nem volt szándékos.
    Nem csak a kíváncsiság tartott a blogodon (bár mindig jól zártál egy fejezetet, ami fenntartotta az olvasó figyelmét), megszerettem a szereplőket. Pedig az elején (nem fogok kertelni) azt gondoltam, hogy nem fogom sokáig olvasni. De csak azt vettem észre, hogy minden hét végén vártam a folytatást. :)
    A folytatás elcsúszásáról nem te tehetsz, sőt örülök, hogy csak akkor teszel fel új részt, ha teljesen biztos vagy abban, hogy jó lesz. :) (Bár lehet, hogy amiatt, hogy ilyen későn hoztad, az olvasóid száma csökkent, de ezt te tudhatod.)
    A képekre visszatérve: ez egy szubjektív vélemény. Én már annak sem örülök, ha valaki a szereplőkről betesz képet a bevezetőbe, mert ezzel meggátolod, hogy, bár a szöveghez hűen, mégis a saját stílusunkban képzeljük el őket. És te kellő információval szolgálsz a kinézetükről, személyiségükről.
    Én még mindig azt támogatom, hogy ne legyenek illusztrációk, de ez a te döntésed. :)
    U.i.: Mi az hogy SeJooval jön össze?! *haldoklikmertKyuHyunnakszurkolt* :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi gond, tényleg, csak kicsit elbizonytalanítottál és ennek hangot adtam:D
      Örülök, hogy szerethető szereplőket sikerült összehoznom! :) Ne is kertelj, biztos vannak/voltak úgy olvasók, hogy azt hitték, tudják miről fog szólni, vagy csak "áh, már megint egy ilyen történet, ez nem érdekel!" hozzáállások, így inkább félbehagyták és kinyomták a blogot a böngészőből :D De az olyan eseteknek, mint a tiéd, hogy végül mégiscsak maradtál, nagyon tudok örülni! ^^
      Azzal sajnos egyetértek, hogy a késés miatt, lehet hogy veszítettem olvasókat, de ez így jött össze :) Talán egyszer eszükbe jut, hogy olvastak valami hülye kis sztorit régebben, ami tetszett nekik és visszanéznek :D
      Igen, azzal egyetértek, hogy így a fantáziáját az olvasónak kicsit korlátozom, és kezdesz meggyőzni a képek likvidálásáról:D Főleg, hogy egy jó író képek nélkül is képes kell legyen átadni azt, ami a fejében megszületett. Na, most már tényleg lassan meggyőzöm saját magamat róla, hogy hanyagolni fogom a képeket:D
      Sorry <3 Nem lesznek ám ilyen egyszerűek a dolgok, ahogy az elsőre tűnik, de talán az elmúlt fejezetekből rá lehet jönni, hogy soha nem egyszerű semmi sem ebben a történetben.:D (Vagyis igyekszem nem túl egyértelműre csinálni:D) Szóval ne add még fel a reményt! xD
      És még egyszer köszi a tanácsot és a kritikát! Nagyon örültem neki, hogy írtál és ha legközelebb valami mást veszel észre, amin javítani kellene, csak szólj!!! ^^

      Törlés