3. Fejezet

A legnagyobb hiba

Jobbra-balra tekintgettem és azon törtem a fejem, most mégis mihez kezdjek. Először még az sem tűnt rossz ötletnek, hogy kimenjek a szobából és az ajtóm előtt töltsem az éjszakát, de meggondoltam magam. Hiszen ez mégiscsak az én szobám volt!

Ugyanis az ágyamon Se Joo feküdt az oldalán, mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Az ajkamba harapva, lábujjhegyen közelítettem meg a fiút, nehogy véletlenül felébresszem, majd összekucorodtam a feje mellett, a földön.

Meglepetésemre Se Joo kezei között volt a kedvenc plüssöm, amit még anyától kaptam a tizenegyedik születésnapomra. Akkoriban megmagyarázhatatlanul nagy rajongást mutattam a dinoszauruszok iránt, valószínűleg a Jurassic Park filmek miatt, amiket képes lettem volna éjjel-nappal nézni, ha rajtam múlt volna. Így kaptam egy plüss Tyrannosaurus Rexet, amin kiélhettem magam és mindenhova magammal cipelhettem. Nem voltam egy túl lányos gyerekként és talán most sem vagyok olyan, mint amilyennek anya szeretett volna, de reménykedtem benne, hogy nem lenne csalódott, ha most újra találkoznánk.

Ez a dínó pedig kicsit leharcoltan, megfakulva ott hevert Se Joonál, aki halkan szuszogott minden egyes lélegzetvételnél. Lágy mosollyal az arcomon figyeltem, miközben az alkarommal az ágy szélére dőltem és az államat nyugtattam rajta.

Csendben futtattam végig rajta a tekintetem. Fényes, fekete haja kicsit vizes volt (talán a zuhanyzástól) és megzabolázhatatlanul ölelte körbe az arcát. Egyenes orra hegyéhez legszívesebben odanyomtam volna a saját orromat és nekidörgölőztem volna. Telt ajkai enyhén elnyíltak és szinte rimánkodtak egy csókért… Jézus, Ha Na, most azonnal hagyd ezt abba!

Ahelyett, hogy azon törtem a fejem, milyen jól néz ki Se Joo, inkább azon kellett volna, hogy mégis mit keres az ágyamban, mikor már majdnem fél tizenkettő volt és nyilvánvalóan nem keverte össze a szobáinkat, hogy ide jött be aludni. Azalatt osonhatott be, míg én fürdeni mentem, de nem értettem az okát, mi volt ilyen fontos, hogy éjnek évadján besettenkedett egy lány szobájába.

Oké, ez most hazugság volt, elismerem. Pontosan tudtam, hogy minek köszönhettem a látogatását, csak rettenetesen féltem ettől a perctől. Féltem ettől a beszélgetéstől, pedig tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el sokáig.

Egy két héttel ezelőtti jelenet kezdett körvonalazódni a gondolataim között, mire gyengéden pislogtam az előttem heverő fiúra…

***

- Remélem azt, hogy a barátnőm vagy…

Nagy szemekkel bámultam Se Joora, aki mellettem feküdt az ágyamban. Teljesen lefagytam, mintha csak azt mondta volna, hogy ő egy földönkívüli és azért jött a Földre, hogy magával vigyen, és kísérleteket végezhessen rajtam. Éreztem, hogy a szemöldököm a homlokom közepét szántja és képtelen voltam megszólalni. Se kép, se hang.

- Ha Na? – Se Joo eddig meleg és bizakodó tekintete egyre ijedtebb és határozatlanabb lett.

Erre már magamhoz tértem és erősen belecsíptem a fiú arcába, aki feljajdult és összerázkódott a kezem alatt.

- Aú! – kapott az arcához, amit masszírozni kezdett és elégedetlenül méregetett ezután. - Ez mi volt?

Nem válaszoltam, hanem inkább az én arcomba is belecsíptem és reménykedtem, hogy nem fogok semmit sem érezni. Hogy az ujjaimat összeszorítva, a bőrömön egyáltalán nem fogom érezni az érintésem. Reméltem, hogy csak egy álom az egész, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye. Egy szép álom, amit a túlságosan is gondterhelt agyam kreált magának egy fárasztó nap után.

Ez lenne a legjobb és biztosan így is van. Mert miért is lenne ez igaz?! Az álmok nem válnak valóra, nem vagyok már gyerek, hogy higgyek az ilyesmiben. Tudtam, hogy a világ nem az a fajta hely, ahol megkapja az ember, amit akar.

- Hé, Ha Na, mi a baj? – vette el a kezem az arcomról Se Joo. Hangja félénk volt és óvatos, nehogy megrémisszen.

- Ez fájt - bámultam magam elé. Aztán a kezemre esett a pillantásom, amit Se Joo fogott a mellkasán.

- Még piros is lettél itt – simított végig az orcámon, mire megdermedtem. Mikor ezt Se Joo is észrevette, elvette a kezét. Nem tudta elkerülni a figyelmem a megbántottság a szemében, amit ugyan próbált palástolni, de nem sok sikerrel.

- Ez nem álom… - leheltem halkan, Se Joo pedig értetlenül pislogott rám. – Nem álom…

- Ezt próbálom már egy ideje a tudtodra adni – mondta gyengéden a fiú.

Hangosan nyeltem egyet és remegő ujjakkal érintettem meg a csípésemnek a nyomát Se Joo arcán. Kis piros folt volt sötétebb bőrén.

- Sajnálom! - makogtam, mint aki még mindig nem tért teljesen magához.

- Olyan sűrűn álmodsz ilyeneket, hogy már meg sem tudod különböztetni, hogy igazi-e vagy sem? – mosolygott rám a fiú viccelődve, de válaszként csak elpirulva meredtem rá. Felkúszott a szemöldöke a homlokára. – Tényleg?!

- N- nem! – kezdtem kissé felfogni a történtek ilyetén fordulatát és végre nem úgy bámultam a félig alattam fekvő fiúra, mint egy szellemre. Habár az arcom rák vörös volt, mert még tisztán élt az emlékezetemben az a bizonyos álom, ami igencsak erotikusra sikeredett a nagyszüleinél. – Csak egyszer volt…

Motyogtam teljesen megsemmisülten és belefúrtam az arcom a párnámba.

- Ugyan, ne érezd magad kínosan, hízelgőnek tartom, hogy velem álmodsz – nevetett Se Joo és közben a vállamat rázogatta, hogy ne vegyem a szívemre a dolgot. – Nem avatsz be?

- Dehogyis! – kaptam fel a fejem rémülten már az ötlet hallatán is, és ha ez lehetséges volt, akkor még vörösebb voltam, mint egy perccel ezelőtt. Már a gondolat is, hogy elmesélem neki ezt a hiper-szuper perverz álmot… jézusom!

- Jól van – emelte fel megadóan a kezeit Se Joo, de végig mosolygott. Nekem is egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ami szép lassan, de eltűnt. Lehajtottam a fejem a párnára és úgy tanulmányoztam a fiút.

Egymás szemébe meredtünk, de nem szólalt meg. Várt. Rám várt, hogy mondjak valamit, amiért hálás voltam. Nem akartam, hogy kérdésekkel bombázzon, hogy ne hagyjon nyugtot és letámadjon. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a történteket. Végül mikor úgy éreztem, hogy végigmentem mindenen, nem hagyva ki semmit sem, akkor egy kérdésnél állapodtam meg. Egy kérdésnél, ami mellől nem tudtam tágítani, még ha hülyeség is volt.

- Tegyük fel, hogy ez nem álom – kezdtem bele vontatottan. – Csak egy röpke pillanat erejéig.

Bólintott egyet komolyan, de biztos nagy erőfeszítésébe telt, hogy leküzdje a felfelé ívelő mozgását a szájának.

- Miért? Akárhányszor gondolom végig, mindig ennél kötök ki. Egyszerűen nem értem, hogy miért – mondtam a fejemet rázva. – Miért kellenék pont én ennyi év után?

- Miért olyan nehéz elhinni, hogy így van? – felelt kérdéssel a kérdésemre, de úgy tűnt komolyan érdekli a válaszom, így meg is adtam neki.

- Mert tíz éve várok erre és meglehetősen hihetetlen ez az egész. Tíz éve várok arra, hogy észrevegyél és most a semmiből, négy év után egy hónap alatt ennél lyukadsz ki – magyaráztam egyre jobban belelendülve, hogy miért képtelenség ez a helyzet Se Jooval. De ő csak figyelmesen hallgatott és nem állt szándékában félbeszakítani. – Korábban levegőnek néztél, vagy inkább családtagnak, barátnak tekintettél. Megmondtam már, kizártnak tartom, hogy ne tudtál volna az érzéseimről. Egyszerűen kizárt. Most pedig előállsz azzal, hogy legyek a barátnőd? Már megbocsáss, ha kételkedek ebben a hirtelen jött vonzalmadban! Emellett miért is kéne igent mondanom? Régóta nem találkoztunk, már rég elfelejthettelek, már rég túl lehetek rajtad és most csak nemet kellene mondanom és faképnél hagynom – egyre inkább kezdtem elveszíteni a fonalat a mondandómban, azt sem tudtam, mit akarok már és egyre jobban akadoztam. A látásom is valamiért kezdett homályosodni, idegesen töröltem meg a szemem. Meglepődve konstatáltam, hogy könnycseppek tarkítják a kézfejem. – Nem tudok benned megbízni és abban sem, amit mondasz! Nem akarom, hogy megismétlődjenek a négy évvel ezelőtt történtek, nem akarok sírva elaludni, mikor rád gondolok, nem akarom megint azt a fájdalmat érezni… – szipogtam és a sírás ellen küzdöttem. Minden idegszálammal próbáltam visszatartani a könnyeimet, de sikertelenül. Végigfolytak az arcomon, végül pedig a párnahuzat nyelte el a sós cseppeket.

Egy óvatos kart éreztem magam körül, ahogy minél inkább körém fonódik, de nem ellenkeztem. Sőt, én magam bújtam oda Se Joohoz, aki ezek után bátran és szorosan ölelt magához. Az állát a fejem búbján nyugtatta és hagyta, hogy megnyugodjak.

Igazából nem is voltam tisztában azzal, mi a fenéért vagyok ilyen dühös és feldúlt. Miért kapok alig levegőt és miért van sírhatnékom, mikor boldognak kéne lennem?! Miért nem úgy reagáltam, ahogy bárki más tette volna, miért nem örülök, hogy az a fiú, akit évek óta szerettem, végre felém fordult? Miért nem nevetek a boldogságtól megrészegülten és vetem a karjaiba magam? Miért nem forrnak egybe ajkaink, miközben úgy ismételgetem, akár egy imát, hogy igen, igen, igen?!

Miért…?

A válasz pedig lassan kezdett körvonalazódni bennem.

- Kifogásnak fog hangzani – suttogta a fülembe Se Joo. –, de négy évvel ezelőtt, vagy akár még azelőtt, mindketten fiatalok voltunk. Négy éve, te tizenhat, én pedig már húsz éves voltam. A szememben akkor még gyerek voltál, egy kislány, aki szinte vak szerelemmel tekintett rám – éreztem, hogy megfeszül egész testében. – Igen, igazad volt. Tudtam, hogy mit érzel irántam, de nem törődtem vele, úgy tettem, mintha nem lennék tisztában vele. Így volt kényelmes, mert nem akartalak elveszíteni, mert ha nem is viszonoztam az érzéseidet, nagyon fontos voltál számomra, az egyik legjobb barátomnak tekintettelek.

Mondani akartam valamit. Bármit, ami meghazudtolja, bármit, amivel ki tudok állni ellene, de a torkomra forrtak a szavak. Mert tudtam, hogy bármit is mondanék, csak hazugság lenne, egy gyenge próbálkozás, hogy megvédjem az igazam. Az igazam, ami már annyira nem is tűnt igaznak. Csupán egy általam alkotott magyarázat volt arra, hogy miért nem vett sohasem észre az a fiú, akit szerettem.

Soha nem vettem a fáradságot arra, hogy átgondoljam az egészet Se Joo szemszögéből, hogy megpróbáljam megérteni az ő helyzetét. Csak magammal foglalkoztam, mert ez volt fontos. Csak is én és senki más.

Ha pedig nem akartam nevetségessé válni sem az ő szemében, sem a sajátomban, akkor most nem hazudhattam. Nem mondhattam azt, hogy nem értem meg, hogy nincs igaza. Mert most tényleg megértettem, hogy akkoriban nem volt számunkra remény. Tényleg csak egy gyerek voltam, aki még erre sem volt képes rájönni. Vagy még mindig csak egy gyerek lennék? Hiszen még most sem láttam át a dolgokat, még most is neki kellett mindent a számba rágnia. Nélküle még ennyire sem eszméltem volna rá.

- De akkor most mégis mi változott? – szipogtam teljesen elveszve a kavargó érzéseim között. Se Joo karjai kezdtek lazulni körülöttem és végül elengedett. Gyengéden a hátamra fordított, mintha üvegből lennék és attól félne, hogy eltör egy óvatlan mozdulat során. Tenyere az arcomra simult és törölgetni kezdte a nedves bőrömet, le a könnyek maradványait.

- Nézz rám! – kért lágyan és én engedelmeskedtem. Belenéztem azokba a barna szemekbe, amik melegen csillogtak. Igyekeztem állni a pillantását, amibe beleremegett a szívem is. - Azt kérdezed, hogy mi változott? – tette fel a kérdést, de rögtön meg is válaszolta. - Semmi és minden.

Ennél költőibb választ nem is adhatott volna… komolyan! – horkantam fel magamban, bár az arcomra is kiülhetett a kétkedés, mert egy másodpercre elmosolyodott Se Joo is.

- Eltelt négy év anélkül, hogy találkoztunk volna, hogy láttuk volna egymást – mondta félhangosan, miközben a hüvelykujjával körkörösen simogatta az arcom. Kezdtem rájönni, hogy ez egy szokása volt a fiúnak, akárcsak az, mikor zavarban van, akkor eltakarja az arcát a karjával. – Őszintén azt hittem, hogy nem is fogunk soha többet találkozni már, egészen addig, míg egyik nap nem hallottam Sung Chant telefonálni. Nem is hittem először a fülemnek, de veled beszélt. Szégyellem, de kihallgattam a beszélgetéseteket. Akkor tudtam meg, hogy az Akadémián vagy. Először azt kívántam, hogy bár soha ne hallottam volna, bár továbbsétáltam volna és nem törődtem volna ezzel. Még pár napig ment is a tettetés és a színészkedés, de folyton eszembe jutottál, lassan már a rögeszmémmé váltál – nevetett fel keserűen, mire összerázkódtam. – Hogy miért? Mert bűntudatom volt. Bűntudatom volt az elválásunk miatt és szükségem volt rá, hogy megbocsáss. Még ha nagy ritkán sikerült is túltennem magam azon, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked, folyton-folyvást visszatért akár az álmaimban, akár a legváratlanabb pillanatokban. Tudtam, hogy nem folytathatom ezt a végtelenségig, ha nem akarok megbolondulni. Az pedig, hogy tudtam, hol vagy, lehetőséget adott, hogy megszabaduljak a tehertől, amit évek óta magammal cipeltem. De aztán ráébredtem, hogy felesleges volt az eddigi kínlódásom, mivel úgysem mondhattam volna semmit. Hiszen megígértem az apádnak, hogy ez titok marad – lesütötte a szemét és olyan gyötrődés áradt a megroskadt válltartásából, hogy késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam.

- Tudom, hogy nem a te hibád volt – kerestem a pillantását, de mintha szánt szándékkal kerülte volna. – Igen, haragudtam, sőt gyűlöltelek, ne szépítsük – erre már nem kellett tovább ösztökélnem, ijedten nézett fel rám. – De ez megváltozott. Megbeszéltük, emiatt ne emészd tovább magad, tudom, hogy nem volt választásod akkoriban! Megbocsátottam.

Se Joo nagy, csillogó szemekkel vizslatott, mint aki még mindig nem hisz a fülének.

- Már rég megvolt ez a beszélgetés, nem értem, miért nem tetted ezen túl mag… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkaival elhallgattatott. Csak egy óvatos és gyors csók volt, még annál is gyengédebb, mint mikor felébredtem, de mégis elakadt a lélegzetem és megdöbbentem.

- Oh, bocsi… – hajolt el tőlem és az volt az érzésem, hogy legszívesebben kimenekült volna a szobából zavarában, még egy halvány rózsaszín pír is megjelent az arcán.

- Semmi gond... - köszörültem meg a torkom és vele ellentétben, én fülig vörösödtem.

- Most már kezd tudatosulni bennem is, hogy végre megoldódott ez közöttünk. De akkoriban több hétnyi vívódás után, úgy döntöttem, hogy eljövök az Akadémia záróműsorára. Természetesen próbáltam arra fogni, hogy amúgy is jövök majdnem minden évben és semmi köze nincs hozzád, de csak áltattam magam. Mert pontosan te voltál az oka, hogy el akartam jönni. Még a srácokat is elhoztam, hogy kevésbé érezzem rosszul magam amiatt, hogy minden ész érv ellenére találkozni akartam veled. Még ha fogalmam sem volt róla milyen lesz, mit fogok látni, mit fogok kapni tőled, még ha a homályba vesző jövőbe is indultam útnak, akkor is belevágtam.

Elhallgatott és némán tanulmányozott. Szó nélkül figyelte az arcvonásaim, majd tovább folytatta.

- Mikor megláttalak a színpadon, azt hittem, hogy káprázik a szemem. A megtört lány helyett, akit utoljára a kórházban láttam, egy erős és magabiztos nő táncolt a színpadon – ujjaival a kezem után nyúlt. Nem tudtam, hogy önkéntelenül teszi, vagy netán kiszámított mozdulat volt. – Elsőnek azt hittem, hiba volt, hogy eljöttem, mivel teljesen jól vagy, minden rendben van veled és csak felbolygatnám az életed, ha megjelennék. Aztán mikor énekeltél… akkor láttam valójában mennyire sebezhető vagy, mennyire fáj még mindig, hogy elveszítetted az édesanyádat, hogy mennyire mély sebeid vannak. De azon az estén gondoltam először rólad, hogy gyönyörű vagy. Mindennel együtt.

Nem számítottam rá, hogy tudja még tovább fokozni a dolgot Se Joo, de igenis tudta. Méghozzá könnyedén. Elég volt azt mondania, hogy gyönyörű vagyok és megint ott kötöttem ki, hogy úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura.

- Akkor láttalak először igazán gyönyörűnek és akkor féltem először attól, hogy elfelejtettél – megszorította a kezem. Nagy volt és hideg, mintha fázna a fiú, pedig még talán meleg is volt a szobámban, főleg hogy a takaróm alatt feküdtünk mindketten. – Őszinte leszek hozzád, Ha Na, nem fogok tudni válaszolni a kérdésedre. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Nem tudom, hogy miért érzem ezt, még talán azt sem tudom pontosan, hogy mit érzek, de azt tudom, hogy mit akarok.

- Engem? – kérdeztem kétkedve, felvont szemöldökkel, mire Se Joo elnevette magát. A két keze közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett, mintha telepátiával akarná átsugározni felém a gondolatait.

- Igen, téged – mondta halkan, de határozottan. – Egyre biztosabban tudtam, hogy amit itt érzek – egyik kezem a mellkasára vonta, pontosan a szíve fölé. A tenyerem alatt ott vert a szíve, talán még gyorsabban is a kelleténél. -, az nem csak barátság. Még ha minden rendbe is jött közöttünk, még ha minden olyan is, mint régen, mégis minden más lett. Ez az egy érzés mindent megváltoztatott.

- Se Joo… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Ha Na, lehet, hogy tényleg túl vagy már az irántam érzett szerelmeden, lehet, hogy már tényleg elfelejtettél. Ezt nem tudhatom, ahogy azt sem, hogy mi van, ha mégsem. Nem tudhatok semmit sem biztosra és inkább vállalom az elutasítást, mint az életem végéig tartó kétségeket és kérdéseket – jelentette ki, de éreztem benne, hogy félig önmagát is győzködi erről. - Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy túl gyáva voltam megtenni ezt a lépést és talán mindkettőnket megfosztani a lehetőségtől, hogy végre egymásra találjunk.

Ahogy hallgattam Se Joot, folyamatosan az járt a fejemben, bár tudnék hinni benne. Bár száz százalékosan állíthatnám, hogy igazat mond. Ha olyan igaznak tűntek is a szavai, a gondolatait nem ismertem.

- Nem tudom, hogy győzhetnélek meg arról, hogy tényleg kedvellek – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna ezúttal. – Mondhatnám, hogy ismersz, hiszen nem véletlenül vagyunk már barátok évek óta, hogy nem vagyok az a kétszínű alak, mint akinek jelenleg tartasz, de értelmetlen lenne. Nem jelentenének a szavak semmit sem, mert már eljátszottam a bizalmadat egyszer és nem számítok rá, hogy olyan könnyedén vissza tudom szerezni. Ezért…

Hangos, trappoló léptek szakították félbe a fiút.

Mindketten mintha álomból ébredtünk volna, megmerevedtünk és füleltünk, hogy mégis ki mászkálhat ilyen dörgő léptekkel a folyosón kora hajnalban. Hirtelen egy ajtócsapódás hallatszott, amire összerázkódtam.

- Kyu Hyun, Se Joo, keljetek! Két óra és indul a gépünk! – szólalt meg a bátyám. Mégis mi a fenét keres itt?! Ugyanezt megismételte Min Soo és Min Jun szobájánál is. - Miért nem vagytok még ébren?! Megmondtam, hogy mire jövök, addigra pakoljatok össze mindent, amire szükségetek lehet!

- Milyen gép? Mi folyik itt? – fordultam suttogva Se Joohoz, akin látszott, hogy igencsak kínban van. Hol engem, hol az ajtót nézte.

- Nem mondtam, de ma elutazunk Tokióba a bandával – kelt fel az ágyból a fiú és a mozdulataiból láttam, hogy tanácstalan, mit is kéne tennie.

- Micsoda?! – bámultam rá nagy szemekkel.

Az egyik pillanatban még arról győzköd, hogy mennyire kedvel és hogy szeretné, ha a barátnője lennék, most meg azt közli velem, hogy elutazik. Méghozzá nem Seoulban egy másik negyedbe, nem egy másik városba, még csak nem is egy kétszáz kilométerre levő városba, hanem egy merőben másik országba! Túl hirtelen váltás volt ez nekem a beszélgetésben, hogy egyáltalán rendesen reagálni tudjak rá.

- Nem igazán szoktunk munkaügyről beszélni, ezért eszemben sem volt, hogy megemlítsem, és igazság szerint el is felejtkeztem róla – magyarázkodott Se Joo és a szoba közepén álldogált a tarkóját dörzsölve.

- És mikor jöttök vissza? – kérdeztem, hátha feledtetni tudja velem a meglepő távozásuk hírét az, hogy minél hamarabb hazajönnek.

- Két hét – húzta el a száját kelletlenül Se Joo, mire hátrahőköltem.

- Két hét?! – szörnyedtem el az időtartam hosszúságán. – Akkor mégis mikor fogunk beszélni újra, arról…

Miért nem tudok gondolkozni, mielőtt megszólalok?! – sírtam fel magamban. Igen, nagyon érdekelt, hogy fog végződni ez a beszélgetés kettőnk között, de nem annyira, hogy ezt Se Joo orrára kössem és pontosan tisztában legyen azzal, nem tetszik nekem, hogy ennyiben maradnak a dolgok.

Feleslegesen reménykedtem benne, hogy Se Joonak nem fog leesni ebből a fél mondatból, hogy mire céloztam, mert el is mosolyodott rajtam és egy pillanatra eltűnt az idegesség a mozdulataiból és a tekintetéből is.

Odalépett elém az ágyhoz, ahol még mindig ülve néztem őt és a kezei közé fogta az arcomat. Olyan váratlan fordulat volt, hogy megilletődve vártam, mire készül.

- Ígérem, ha visszajövök, akkor innen folytatjuk – mosolygott rám vidáman és ajkai gyengéden súrolták az enyémet. Olyan lágy puszi volt ez a számon, hogy majd elolvadtam a fiú ujjai között. Minden erő elszállt a karjaimból és a lábaimból.

Amint pedig elengedett, ki is rohant a szobából, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Mégis mit jelentett, hogy innen folytatjuk? A beszélgetésre célzott vagy netán a csókra?!

***

A beszélgetésünk úgy szakadt félbe akkor, mintha egy film legizgalmasabb pillanatában elment volna az áram és a televízió sötét képernyőjét bámulva kérdezed magadtól, hogy „ez most komoly?!”. Hát így éreztem akkor magam, szombat hajnalban, mikor Se Joo kiviharzott a szobámból. Azután még órákig dúltam-fúltam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy egy ilyen fontos percben kellett elmennie a fiúnak.

Utólag viszont megkönnyebbülés járt át. Nem álltam készen arra, hogy válaszoljak neki, egyszerűen túl hirtelen volt, fel sem bírtam fogni, hogy mire kért Se Joo. De így két hét távlatából volt időm, hogy gondolkodjak rajta, volt rá lehetőségem, hogy átgondoljak mindent.

Akkor miért nem jutottam mégsem semmire?!

Két hét elég kellett volna legyen, hogy kiötöljek valamit, de ahogy néztem Se Joo hosszú szempilláit, rájöttem az okára, hogy miért álltam ott, ahol a part szakadt.

Se Joo egész bejelentése úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, habár nem rossz értelemben, de mégis ki számított volna a helyemben arra a fiútól, hogy tíz év után kinyögi, hogy na, akkor járjunk?! Merthogy én nem, az biztos. Másrészről két hét telt el úgy, hogy nem keresett, nem beszéltünk, kezdtem azt hinni, hogy ez a reggeli beszélgetés csak egy álom volt és meg sem történt.

Emiatt pedig elbizonytalanodtam. Amúgy is kétségek gyötörtek, de ez a néma csend kettőnk között még több kérdést szült bennem, és végül arra jutottam, hogy a fiú meggondolta magát. Hogy Se Joo csupán egy hirtelen ötlettől vezérelve jutott erre az elhatározásra. Esetleg így akart törleszteni, mert annak idején olyan csúnyán megbántott, hogy úgy érezte fairnek és igazságosnak, ha végre boldoggá tesz és megengedi, hogy a barátnője legyek.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ezek töltötték be a mindennapjaimat, ezernyi kérdés, de válasz egy sem érkezett rájuk. Viszont az alkalom, hogy megtudjak mindent és tisztázzam ezt a sok kérdőjelet, itt feküdt előttem, alig pár centire az ujjaimtól.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogy néztem Se Joot, hogy milyen nyugodtan alszik. Legalább az egyikünk elég kiegyensúlyozott volt, hogy zavartalanul álomra hajtsa a fejét.

- Remélem, jól alszol – birizgáltam meg halkan sóhajtva a homlokába lógó tincseit a fiúnak. – Valaki más ágyában…

- Mit tudsz ennyi ideig a zuhany alatt csinálni, de most komolyan? – szólalt meg hirtelen a semmiből. Halk volt és kicsit nyúzott a hangja, mintha csak álmában beszélt volna, mégis felsikkantottam, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről.

- Se Joo! – kiáltottam nem kis hangerővel, mire a számra nyomta a kezét és minden, amit a fejéhez akartam vágni, bennragadt.

- Másfél napja talpon vagyok és nem túl sokat aludtam az utóbbi időben, így nézd el nekem, ha kicsit fáradt vagyok – ásított egyet és elvette a kezét a számról. Csak egy ideges sóhaj jelezte, hogy lenne még mit hozzáfűznöm a mondandójához, de inkább meg sem szólaltam. Elég laposakat pislogott és tényleg kimerültnek tűnt.

- Miért nem mentél aludni akkor ahelyett, hogy ide jöttél? – kérdeztem már kissé megenyhülve, nem tudtam rá haragudni, ahogy barna szemei találkoztak az enyémmel.

- Látni akartalak és azt is megígértem, hogy beszélünk majd, miután visszajövök – mondta és arrébb húzódott az ágyon, hogy helyet csináljon nekem, a kis plüssömet pedig a kezei között forgatta. – El sem hiszem, hogy még mindig megvan Kong Ryong.

Gyerekként nagyon szellemesen és találékonyan neveztem el a plüssömet, tudom. (Koreaiul a dinoszaurusz kongryong, hát így lett a T-Rexem neve Kong Ryong.)

- Anyától kaptam, természetes, hogy még megvan – tettem le óvatosan Kong Ryongot az íróasztalomra. Egy pillanatig még haboztam, de végül odafeküdtem Se Joo mellé az ágyra, bár azért vigyáztam, hogy ne érjen össze sehol sem a bőrünk. Igazság szerint rettenetesen ideges voltam…

Tudtam, milyen beszélgetésnek nézünk elébe, tudtam, hogy ott fogunk kilyukadni, hogy hiba volt két hete megkérnie, hogy járjunk. Hogy nem tudnánk-e úgy tenni, mintha meg sem történt volna és ismét csak jó barátok lenni, mint ezelőtt. Ezen pedig nagyon hamar túl akartam esni, ha gyorsan tépjük le a ragtapaszt, talán akkor kevésbé fog fájni.

- Szóval nem lett volna muszáj most rögtön beszélnünk. Nyugodtan mehettél volna aludni, nem olyan sürgős igazából – intettem le ideges nevetés közepette. Gyorsan letépni a ragtapaszt, mi? – ironikus belső hangom most sem maradt nyugton nagy bánatomra. – Fogadok, hogy holnap is sűrű napod lesz, jobb lenne, ha pihennél előtte.

- Ez igaz, de jó értelemben lesz sűrű – csillant fel Se Joo szeme és az álmosság hirtelen eltűnt a hangjából is. – Végre elkezdünk készülődni a comebackre.

- Tényleg?! – erre még én is elfelejtettem a korábbi borús gondolataimat és igazán figyeltem a fiúra. – Milyen lesz? Mi a koncepció? Gondolom, lesz videoklip meg minden! Miről fog szólni, milyen a szám, amihez csináljátok?

A kérdések csak úgy áramlottak belőlem, mielőtt egyáltalán az egyik gondolat végére értem, már jött a következő és a szám mindegyiket hangosan közvetítette a fiúnak, mire halkan felnevetett.

- Hé, nyugi! Ennyi kérdésre nem tudok egyszerre válaszolni! – megfogta a kezem, mintha ez lett volna a legtermészetesebb reakció erre, de én csak megdermedtem és meg sem mertem mozdulni. Ez viszont Se Joonak nem igazán tűnt fel. – Amúgy pedig mindent a saját szemeddel és füleddel láthatnál és hallhatnál, ha eljönnél velünk holnap.

- Hát hogyne… - néztem rá szarkasztikusan – Az apám pedig tárt karokkal fog majd várni. Ne viccelj, Se Joo, amint belépnék az ajtón, páros lábbal rúgna ki onnan!

- Miért kéne megtudnia?

- Miért ne tudná meg, hiszen… - aztán nekem is leesett, amire Se Joo gondolt. – Várj csak egy kicsit!

Feltartott mutatóujjam jelezte, hogy adjon egy kis időt gondolkodni - nem mintha szándékában állt volna megzavarni. Bár az összekulcsolt ujjaink és a simogató nagyujja azért erősen próbálkoztak a figyelmem elterelésével, még ha öntudatlanul is tette.

Szóval igaza volt Se Joonak, ugyanis apa a P.S. vezérigazgatója volt. Egy irodában üldögélt szinte napi huszonnégy órában az épület legfelső szintjén, vagy éppen tárgyalásokra, megbeszélésekre, meetingekre járt. Miért menne el az egyik banda comebackjének megbeszélésére, mikor majd kap róla egy jelentést később? Hiszen milliószor fontosabb dolgai is voltak ennél.

- Nem is annyira lehetetlen, ami azt illeti – vetettem egy száz wattos, boldog mosolyt Se Joora.

- Egyedül Sung Chan jelenthet problémát – gondolkozott el a fiú. – Holnap reggel ő visz be minket a céghez, meg tudnád győzni, hogy velünk jöhess?

- Könnyebben, mint hinnéd – legyintettem elmosolyodva egy olyan titkon, amit még csak én ismertem. Tekintve a korábbi beszélgetésünket a bátyámmal, csoda lenne, ha nem ő maga tuszkolna be a kocsiba reggel, hogy menjek a bandával. – Nem lesz semmi gond.

Ez utóbbi mondat már nem Sung Chanra vonatkozott.

Akármennyire is könnyednek hangzottak a szavaim és Sung Channal tényleg nem lenne probléma, attól függetlenül az ügynökségnél bármi megtörténhetett. Összefuthattam olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, vagy olyanokkal, akik jó barátságban voltak az apámmal és nehezen tartanák a szájukat, hogy újra láttak a cégnél négy év után.

De nyugi, Ha Na! Csak egy nap lesz, semmi több. Nem mintha fel akarnám gyújtani a P.S. Entertainment épületét.

- Igaz, Sung Channal nem lesz bajod, hiszen ha meglát, már kezes bárány – viccelődött Se Joo mosolyogva és oldalba bökött párszor. – Ha pedig mégis nehézségekbe ütköznél, akkor segítek. Együtt megoldjuk!

- Együtt?

- Persze – válaszolt és úgy éreztem, mintha zavarba jött volna a szavaktól, amiket készült kimondani. – Itt leszek mindig neked, ha szükséged lesz rám.

Elérzékenyülve bámultam Se Joo meleg, barna szemeibe és most először akartam hinni benne, hogy a legutóbbi beszélgetésünk igazi volt.

- Szóval akkor nem ébredtél rá, hogy két hete életed legnagyobb hibáját követted el? – a hangom és a szavaim mind fesztelenek voltak, de a mosoly, amit az arcomra próbáltam erőltetni, sehogy sem akart ott maradni. Így összevont szemöldökkel, bizonytalanul tettem fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni már napok óta.

- Legnagyobb hiba? – gondolkozott el a fiú. – De, azt hiszem, igazad van.

Keserű volt ezúttal a mosolyom, amit nem sikerült palástolnom.

Sejtettem, hogy nem hiába nem keresett hetekig! Nem telefonált, még egy üzenetet, e-mailt sem küldött, míg távol volt. Hogy is gondolhattam, hogy ez nem jelent semmit?

- Hát persze – állkapcsom megfeszült a válaszom alatt és felültem az ágyban. Kitéptem az ujjaim a kezéből és elfordultam előle, hogy ne láthassa az arcom. Nem akartam, hogy lássa, mennyire bánt, amit az előbb mondott. Legnagyobb hiba?! Ha megbánta, akkor egyáltalán miért mondott nekem olyasmit, hogy érez irántam valamit? Miért játszott az érzéseimmel, keltett bennem hamis reményeket? Mi értelme volt az egésznek?

Ahogy egyre jobban hergeltem magam, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a harag. Éppen Se Joo felé fordultam, hogy azt a rengeteg mindent, ami hirtelen felgyülemlett bennem, kiadjam magamból és a nyakába zúdítsam. Megérdemelte, ezerszeresen is megérdemelte a fiú, hogy így kihasználta azt, hogy még mindig érzek iránta valamit.

De ahelyett, hogy szavakba öntöttem volna az érzéseimet, a fiú keze belém fojtotta minden egyes gondolatom. Ujjai az arcomra kúsztak és tartotta azt, hogy a szemébe kelljen néznem.

- Igazad van, életem legnagyobb hibáját követtem el – mondta és bólintott egyet, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. Összeszorítottam az ajkaim, ahogy felfogtam, mit is mondott Se Joo. Mintha mellbe vágtak volna, hirtelen kiszakadt belőlem a levegő és mázsás súly nehezedett a szívemre. Hogy mondhatja ilyen egyszerűen, hogy hibázott?! Nem egy matek példát rontott el, nem egy rántottát égetett oda, hogy ilyen lazán jelenthesse ezt ki!

Belegázolt a lelkembe és felélesztette azt a tüzet, amiről azt hittem, hogy már kialudt. Az izzó parázs, amit óvatosan kezeltem, hogy ne kapjon túl sok levegőt, hogy ne éltessem tovább, nehogy újra lángra kapjon, ezúttal akaratom ellenére izzott fel ismét. Még ha egy részem nem is bízott a fiú szavaiban, a nagyobbik felem mégis valamennyire bedőlt neki. El akarta hinni, hogy a tündérmesék valóra válhatnak és a kis, szegény parasztlány elnyerheti a herceg szívét.

Szarkasztikusan felnevettem magamban és éreztem, hogy a dühöm és csalódottságom egyre csak gyűlik. Hogy okozhat megint ekkora fájdalmat nekem nem sokkal azután, hogy újra találkoztunk?! Szörnyülködve bámultam rá és akármennyire is nem akartam, hogy lássa, mennyire fájnak a szavai, a könnyeimet nem tudtam megállítani. Próbáltam nem pislogni, hogy ne gördüljenek végig az arcomon, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem. El akartam fordulni, ki akartam szabadulni a fiú kezei közül, de nem eresztett.

- Hibáztam aznap hajnalban – ismételte meg Se Joo, mintha nem sikerült volna elsőre felfognom. Vagy csak azért csinálta, mert élvezte, hogy szenvedek miatta?! – Hibáztam, hogy nem vártam meg a válaszodat akkor reggel. Be kellett volna fejeznünk azt a beszélgetést, mielőtt elutazok.

Ledermedve kaptam rá a tekintetem.

Tessék? Jól hallottam, amit mondott?!

Letörölte a könnyeim nedves útját a bőrömről és gyengéden simogatott a tekintetével.

- Majd belepusztultam ebbe a két hétbe, míg nem találkoztunk – suttogta halkan és lesütötte a tekintetét. – Már majdnem ott tartottam, hogy hazajövök korábban, csak hogy végre láthassalak és beszélhessek veled.

- Micsoda? – nyögtem ki nagy nehezen, mikor megtaláltam a hangomat. Időközben elájultam volna, hallva Se Joo elutasítását és most álmodok?! Mi folyik itt?

- Nem bántam meg semmit sem, Ha Na. Csak azt, hogy akkor túlságosan gyáva voltam megvárni a válaszodat – engedte el az arcomat, de én nem mozdultam. Hátrahúzódott a falig és felhúzta a térdeit, nekidöntötte a fejét az ablaknak, majd így nézte a plafont.

- Hívhattál volna – jegyeztem meg, de önkéntelenül jöttek a szavak a számra, a hangom élettelen volt és mintha nem is én lettem volna.

Még mindig a feldolgozás fázisában voltam és ez a procedúra tovább tartott, mint sejtettem. Se Joonak mániája ez, hogy rám hozza szívbajt?! Hogy a legváratlanabb pillanatokban oszt meg velem olyasmit, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve?

- Ez nem olyasmi, amit az ember szívesen beszél meg telefonon – ingatta a fejét a fiú és lehunyta a szemét.

Fel sem tűnt, hogy az ujjaim a kispárnám felé kúsznak és megragadják a sarkát.

- Idióta… - motyogtam, miközben a szememet le sem vettem Se Jooról.

- Tessék?

- Idióta! – már lendült is a kezem. A párnával jól mellkason vágtam a fiút, akit olyan hirtelen ért a dolog, hogy azt sem tudta, mi történt. – Idióta vagy, tudod?! – kiabáltam teljesen kikelve magamból. Majd újabb ütést mértem rá a párnával. Egyik ütésem sem volt fájdalmas, de nekem nagyon is jólesett egytől egyig az összes. – Miért hozod rám a frászt folyton?!

- Ha Na, csendesebben! – szólt rám Se Joo és próbálta elkapni a kalimpáló párnát, aminek a célpontja a feje volt.

- Miért nem tudod kinyögni azt, amit akarsz?! – lihegtem egyre jobban kifulladva. – Miért kell ezer kört megtenned, mielőtt rátérsz a lényegre?!

Dühös voltam rá és ezt a pár ütést nagyon is megérdemelte. Nem a korábbiak miatt, hanem azért, mert nem volt képes azonnal kimondani azt, amit szeretett volna és akaratán kívül elhitette velem, hogy nem kellek már neki.

- Ha Na! – szólt rám a fiú és egyszer csak azt éreztem, hogy eldőlök, majd az ágyon, háton fekve kötök ki. A párna eltűnt az ujjaim közül és szép ívben repülve, pontosan So Ha ágyán landolt.

Se Joo a csuklómnál fogva lefogott és fölém hajolva nézett a szemeimbe, én meg némán meredtem rá meglepetésemben. A haja kócosan szállt a feje körül, ugyanis ezek szerint sikerült a fejét is eltalálnom a párnával, ami nagy elégedettséggel töltött el.

- Mondtam, hogy hangos vagy – egy pillanatra megijedtem, hogy mérges rám a fiú, mert a szemei élesen villantak, de aztán valami megváltozott. Közelebb hajolt, nagyon lassan…

Ahogy ziháló mellkasom egyszer csak hozzáért az övéhez, ráébredtem, milyen helyzetben is vagyunk. Kiszolgáltatva feküdtem alatta és amint ez tudatosult, éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Most már nem kellett félnie, hogy nekiállok hangoskodni, mert megszólalni sem mertem.

Talán két centi lehetett a szánk között, mikor megállt. Az orrunk éppen nem ért egymáshoz, de minden egyes lélegzetvételét éreztem a bőrömön. A torkomban dobogott a szívem, annyira vártam már a következő mozdulatát. Láttam, hogy a pillantása a számra esik, én pedig lehunytam a szemem, készülve Se Joo csókjára.

- Ez már jobban tetszik – mondta vidáman a fiú, amin éreztem, hogy mosolyog, mire kipattantak a szemeim. Elégedett mosollyal bámult rám, majd elengedett. – Ha tudom, hogy csak ennyi kell, hogy abbahagyd a kiabálást, akkor rögtön ezzel kezdem.

- Tessék…? – ugrott fel a szemöldököm a homlokom közepére.

- Ne légy mérges! – szólt rám egyből készülve a legrosszabbra és védekezően felemelte a kezeit, tenyerét felém fordítva. – De ha rájönnek a többiek, hogy itt vagyok, akkor mindketten bajba kerülünk.

Elsőnek tényleg készültem, hogy megszidjam, de aztán csak sóhajtva engedtem ki a levegőt. Nem éri meg, Ha Na! Legalábbis ezzel nyugtattam magam és felültem az ágyon, hogy a fiú szemébe tudjak nézni. Vártam, hogy mondjon valamit, de meg sem szólalt. Csak csendesen méregetett és nem úgy tűnt, hogy ezen változtatni készül a közeljövőben.

Rájöttem, hogy arra vár, én mondjak valamit. De mégis mit kellett volna?

Többször nyitottam szóra a számat, de folyton be kellett csuknom, mert semmi sem illett a helyzethez, amibe kerültünk.

- Mondd csak azt, ami először az eszedbe jut! – biztatott a fiú és kedvesen mosolygott rám.

- Mégis mit? – néztem rá kérdőn. – Hogy az előbb még órákig ütöttelek volna azzal a párnával, mert úgy játszadozol a szavakkal és az érzéseimmel, ahogy az neked tetszik? Hogy majdnem megszakadt a szívem, mikor azt mondtad, hogy hibáztál a múlt héten, holott egész végig azt hittem, csak egy vicc volt az egész és próbáltam nem komolyan venni? Annak ellenére, hogy nem hittem neked, hogy nem bíztam a szavaidban, mélyen mégis reménykedtem benne, hogy igaz? Még a hülye fejem nem ismerte el, de a szívem már vágyott rá… - temettem az arcom a kezeimbe.

Túl őszinte voltam és már meg is bántam, amint kimondtam. Nem kellett volna ennyire kitárulkoznom előtte. Mert ha egyszer felfedem az érzéseimet, nem tudom visszaszívni és kihasználhatja ezt. Még ha tisztában is voltam vele, hogy Se Joo túl rendes és kedves ehhez, öntudatlanul még megteheti.

- Féltem, hogy ez lesz – suttogta Se Joo, mire lecsúsztak az ujjaim az arcomról az ölembe.

- Mi?

- Hogy akármit mondok, nem fogsz bennem bízni - maga elé bámult, majd mély levegőt vett és egyenesen a szemembe nézett. – Csak ismételni tudom magam, Ha Na. Kedvellek. Ez nem hazugság, nem csalás, nem holmi jóvátétel. De ha nem tudsz hinni annak, amit mondok, akkor higgy annak, amit teszek! Hadd bizonyítsam be neked tettekkel, hogy komolyan gondolom ezt az egészet! Adj nekem egy esélyt és megmutatom neked, hogy nem csak első látásra létezik szerelem, hanem akár sokadikra is!

Elnyílt szájjal bámultam Se Joot, aki határozott tekintettel nézett rám, rendíthetetlenül, hogy alátámassza szavai komolyságát. Talán egy percig sikerült állnom a pillantását, de utána a kezeimet bámultam, mert a gondolataim elkalandoztak.

- Szóval a barátnőd - ízlelgettem a szavakat és próbáltam tisztán gondolkodni, ami már így éjféltájban nem igazán sikerült. – Megadtam volna bármit korábban, hogy ezt elmondhassam magamról, de…

- Nem kell azonnal válaszolnod. Ha szükséged van rá, akkor annyit gondolkozol rajta, amennyit szeretnél, nem siettetlek – kikúszott az ágyam szélére és a lábai megkeresték a papucsát a földön, majd belebújt. – Csak azt akartam, hogy mindennel tisztában légy és úgy hozd meg a döntésed, ne az alapján, amit hiszel, hogy igaz.

- Hogy mindennel tisztában legyek? – emeltem rá ijedt tekintetem.

- Igen.

- És ha te nem vagy tisztában mindennel velem kapcsolatban? – hangom halk volt és gyámoltalan. Tudtam, hogy eljön ez a perc. Tudtam, hogy szóba kell egyszer hoznom, csak nem számítottam rá, hogy pont egy ilyen helyzetben. Azt hittem, akkor fogom ezt megemlíteni, mikor közli velem, hogy csak megviccelt ezzel a járás dologgal, hogy csak játék volt. Nem akkor, mikor ez a tény, amit a szívem mélyén rejtegetek, elveheti tőlem azt, amire már hosszú-hússzú évek óta vártam. De a lelkiismeretem nem engedte, hogy anélkül álljak a fiú elé, hogy tudna róla. Még ha biztos is voltam benne, hogy ezzel valószínűleg elveszítem őt…

2. Fejezet

Veled vagyok

Oké, inkább szavazok az isteni közbeavatkozásra, mint az óriási nagy pechre!

Ahogy a tekintetünk találkozott Sung Channal, reménykedtem benne, hogy csak pár másodperce álldogált ott. Annyira reméltem, hogy csupán azt látta, ahogy azon nevetünk Kyu Hyunnal, hogy egy bunkó sofőr lefröcskölt minket és semmi többet. Mondd, hogy nem láttál semmit sem, Oppa!

- Mit művelsz?! Gyere már! – ragadott csuklón Kyu Hyun és a járda felé kezdett rángatni. Időközben fel sem tűnt, hogy a lámpa átváltott pirosra és egy autó hosszan és türelmetlenül nyomja a dudát, hogy mozduljak végre az útból.

- Bocsi… - motyogtam a földet vizslatva, mert ahogy szembekerültem a bátyámmal, képtelen voltam állni a pillantását. Láttam, hogy megakad a tekintete Kyu Hyun kezén, ahogy a csuklómat szorítja, így rögtön ki is húztam belőle, amint lehetőségem adódott rá.

Már vártam, hogy mit fog szólni, már vártam a szidást Sung Chantól, hogy mégis mi a fenét képzelek. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, mert lehetetlennek tartottam, hogy akkora szerencsém legyen, hogy nem látott semmit a korábbi jelenetből. Én és a szerencse nem vagyunk a legjobb barátok, ez nem volt titok senki előtt sem.

Vagy nekem kellett volna kezdenem a magyarázatot? Talán arra várt és ezért nem szólt semmit sem már másodpercek óta? De mégis mit kellett volna mondanom?!

"Sajnálom, ez nem jelentett semmit sem! Csak egy ostoba játék volt!"

Áh, ezt senki sem hitte volna el, ha látja, amit előbb műveltünk Kyu Hyunnal! Nem kellett egy zseninek lenni, hogy észrevegyék a vonzalmat és a szikrákat közöttünk. Sung Chan pedig határozottan nem volt ostoba, így holtbiztos, hogy ilyesféle magyarázkodással és hazugságokkal nem megyek semmire sem.

- Így kell üdvözölni a bátyádat két hét után? – hallottam meg feddő hangját és rémülten pillantottam fel rá.

- Én… ne értsd félre, ez csak… - de mielőtt bármit is mondhattam volna, a karjai közé zárt.

Mi folyik itt?!

Szinte kiguvadt szemekkel meredtem magam elé és merev tagokkal tűrtem a fiú ölelését. Mikor elengedett, egy nagy mosoly ült az arcán.

- Azt hittem, legalább egy ölelés jár a bátyádnak, de úgy látszik, túl sokra számítottam tőled – húzta a száját és úgy viselkedett, mint aki fel van háborodva, hogy nem ugrottam egyből a nyakába. – Tessék, Kyu Hyun!

Ezzel átadott egy esernyőt a fiúnak, amit eddig észre sem vettem, hogy a kezében tartott.

- Köszi – ezzel átvette az ernyőt és egyből ki is nyitotta. Én Sung Chan fekete esernyője alatt álltam félig, de enyhén elnyílt szájjal figyeltem őt.

Lehetséges, hogy most az egyszer tényleg mellém szegődött a szerencse és feleslegesen aggódtam?! Sung Chan zöldesbarna szemei melegen pislogtak rám, és nem láttam semmiféle rosszallást bennük. Talán csak képzelődtem volna?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mintha egy mázsás súly gördült volna le a mellkasomról és ezúttal tényleg Sung Chan nyakába vetettem magam.

- Hiányoztál! – motyogtam a fülébe és úgy szorítottam, mintha a szuszt is ki akartam volna belőle préselni. Tudtam, hogy egyrészről az öröm miatt van, hogy újra láthatom, de nem hagyhattam figyelmen kívül azt sem, hogy ez az öröm másrészről abból fakadt, hogy nem volt semmi olyannak sem tanúja, ami miatt most óriási nagy bajban lennék. – De mit keresel itt?

- Kyu Hyun esernyő nélkül indult el és gondoltam, jól jönne egy visszafelé – engedett el, majd végigmustrált mindkettőnket. – De úgy látszik, már elkéstem.

Végig sem akartam magamon pillantani, mert tudtam, hogy úgy nézek ki, mint egy varacskos disznó, szóval az államat vízszintesen tartottam, mert nem akartam elsírni magam attól a látványtól, amit jelenleg nyújthattam. Elég volt Kyu Hyunra pillantani, aki szintén csupa víz volt és sáros foltok tarkították a ruháit, de ő így is elég elviselhetően mutatott, szóval én csak borzalmas lehettem ezek után.

- Hát igen - majd megborzongtam egy hűvösebb szellőtől. – Nem mehetnénk már, mert lassan jégkockává fagyok?

- De, siessünk! A többiek alig bírták megállni, hogy ne kezdjenek el nélkületek enni – karolt át Sung Chan és megindultunk az Akadémia felé. – Kíváncsi vagyok kibírták-e…

A többiek… Istenem, Se Joo! A szívem elszorult a nevének gondolatára is és ebben a percben lehet, inkább választottam volna a hideg esőben fagyoskodást, minthogy szembenézzek a fiúval. A lábaim szinte húztam magam után és gondolkoztam, hogyan oldhatnám meg, hogy rögtön a szobámba zárkózzam, miután megérkeztünk a koleszbe.

- Valószínűleg Min Soo lesz a gyenge láncszem – mondta fennhangon Kyu Hyun és elmosolyodott a gondolatra.

- Igen, egyetértek veled – nevetett Sung Chan is és az ujjai megfeszültek a vállamon, mire kérdőn pillantottam rá, de rám sem hederített. Már a kapunál jártunk, én pedig egyre csak azon kattogtam, hogy kerülhetném el ezt az egész slamasztikát.

Ahogy pedig beléptünk a kolesz ajtaján, megcsapott a meleg, ami ezután a hűvös, esős idő után szinte felüdülés volt. A vizes ruháimban dideregtem és magamat átkarolva léptem el Sung Chan mellől, aki letette a földre az esernyőjét, hogy megszáradhasson.

Viszont az egész előszoba sötét és csendes volt, mintha nem lett volna senki sem az egész épületben.

- Hova lettek? – hallottam a bátyám halk hangját magam mögött. Kérés nélkül a konyhába sétáltam és felkattintottam a lámpát. A konyha üres volt, ezzel szemben az asztal ételektől roskadozott, amik letakarva hevertek az asztallapon, alig hagyva néhány üres felületet rajta.

- Váó! – sóhajtottam fel és azt hiszem, még le is kellett törölnöm a nyálat a szám széléről a sok finomság láttán. Levettem a kabátom és Kyu Hyun sapkáját is, majd leterítettem őket az egyik székre. Még arról is megfeledkeztem hirtelen, hogy egy perccel ezelőtt még majd megfagytam. – Ez aztán az „Isten hozott itthon” vacsora!

- Bizony! – lépett mellém Kyu Hyun és ő sem volt képes levenni a szemét az asztalról, amint meglátta. – Ez meg micsoda?

Ezzel egy sárga öntapadós papírt vett le az egyik edény oldaláról.

- „Nehogy elkezdjétek nélkülünk! Ha mégis megteszitek, halál fiai vagytok!” - olvasta Kyu Hyun, majd mellé lépve én is megnéztem a papírdarabot, amin felismertem Min Soo kézírását. Még egy apró halálfejet is rajzolt a szöveg alá, jelezve, hogy nem viccelt.

- De mégis hol vannak akkor? – nézett körbe értetlenül Sung Chan. – Azt hittem, itt fogják majd csorgatni a nyálukat, vagy éppen rajtakapjuk őket, hogy már rég teletömték a hasukat.

Megindultam a lépcsőhöz Sung Channal, aki időközben előkapta a mobilját és hívott valakit.

- Szia, merre vagytok? – kérdezte valószínűleg az egyik fiútól, de mire válaszoltak, már én is hallottam, hogy merre lehettek, és Sung Chan rögtön bontotta is a vonalat.

A srácok éppen jöttek lefelé a lépcsőn az emeletről, nagy hanggal és nevetés közepette, mire hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek. Az egyik részem látni akarta őket (vagyis őt), de a másik még a szemébe nézni is félt. Mielőtt döntésre tudtam volna jutni, már meg is láttam őket a lépcsőfordulóban és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Tuti, hogy te hagytad el!

- Ne fogd rám, ha szétszórt vagy!

- Hyung, szólj rá Min Junra! – nyafogott Min Soo és belecsimpaszkodott a másik fiú karjába. – Biztos, hogy ő a hibás!

- Most már tényleg hagyd abba, míg szépen mondom! – morogta Min Jun, szinte villámokat szórva a szemével.

- Ilyen, mikor szépen mondod? – kérdeztem nagy vigyorral az arcomon a fiútól.

- Ha Na! – mindannyian felém kapták a tekintetüket, de Min Soo volt a leggyorsabb. Legaloppozott a lépcsőn és szinte ledöntött a lábamról, úgy esett nekem egy hatalmas ölelés kíséretében. – Végre! Tudod, mennyire hiányoztál már?! Borzasztó volt összezárva lenni ezzel a három alakkal! Mikor a közelben vagy, akkor legalább megpróbálnak rendesen viselkedni, de ha eltűnsz, akkor előjön a sötét énjük!

Csak nevetni tudtam rajta, hiszen mindig is olyan kisfiús volt és érzékeny.

- Akkor örülhetsz, hogy itt vagyok – veregettem hátba, majd nagy nehezen kiszabadultam a karjai közül. – Különben is, kibírtál négy évet ezzel a három alakkal együtt, míg nem voltam itt, ez a két hét gyerekjáték kellett legyen!

- Tudod, hogy megy ez, ha megismered a jót, akkor nehéz lemondani róla – ölelt meg újra, mire ismét nevetésben törtem ki.

- Min ment a veszekedés? – kérdeztem, miközben sikerült megszabadulnom Min Soo szinte fojtogató karjaitól és el is léptem a közeléből, nehogy megint áldozatául essek.

- Csak a szokásos – lépett mellém Min Jun és megölelt ő is. – Rám keni, ha valamit elhagy és nem képes beismerni. Most éppen az egyik pólóját.

- Rajtad volt utoljára! – fonta keresztbe karjait Min Soo felhúzott orral.

- Igen, de utána visszaraktam a bőröndödbe – válaszolt a fiú egy kicsit hangosabban, mint ami jólesett volna közvetlen közelről.

- Fúj, visszaraktad úgy, hogy előtte volt rajtad? - néztem a fiúra ferde szemekkel.

- Mi az? Ez nem nagy dolog.– vont vállat, mikor elengedett.

- Amúgy is, hogy lehet rád jó Min Soo pólója, ha több fejjel magasabb nálad? – értetlenkedtem és mire rájöttem, hogy rossz kérdést tettem fel, már késő volt. Sötét szemekkel nézett rám és felszívta magát, mint egy gömbhal.

- Srácok, elég legyen! – karolta át Se Joo Min Jun vállát, mire a fiú kicsit leeresztett. Sajnos, elfelejtettem, hogy Min Junt elég érzékenyen tudja érinteni, ha a magasságát hozza szóba az ember. Ahogy pedig rápillantottam Se Joora, a meleg csokoládé barna szemeire és ragyogó mosolyára, a szívem hevesen kezdett verni és egyúttal aggodalmas ráncok is jelentek meg a homlokomon.

Most mit kéne tennem? Megölelni? Integetni neki? Mosolyogni? Vagy úgy tenni, mint aki észre sem vette? Mégis…

- Rég találkoztunk – mielőtt bármit is tehettem volna, Se Joo karja közt találtam magam. Az arcom a nyakához szorult és egyből megéreztem azt a kellemes és édes illatot, amit úgy szerettem, ami mindig is Se Joora emlékeztetett és mindig is rá fog, ha egyszer talán nem találkoznánk többé… A karjai kellemesen szorítottak, pont úgy, hogy minden feszültséget eltüntessenek belőlem és nem tartott soká, hogy viszonozzam a gesztust. Ujjaim a pulcsijába kapaszkodtak és mélyeket szippantottam a kölnijéből.

Érdekes, hogy mikor Kyu Hyunnal vagyok, akkor mindig valamiféle bűntudatot érzek, de ha Se Joo karjaival találom szemközt magam, akkor nyugalom árad szét bennem és tudom, hogy ennek így kell lennie…

- El kéne engedned, mert még félreértik – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. Piros arccal toltam el magam tőle és zavaromban még a tekintetét is kerültem. A fenébe! Fel sem tűnt, de jóval több ideig öleltem őt és bújtam hozzá, mint azt társaságban kellett volna tennem. – Veled meg mi történt?

- Tessék?

- Utcai viadalról jöttél, vagy mi? – nézett rajtam végig meglepődve a fiú.

- Tényleg… nagyon érdekel, mi történt Ha Naval… - szólt közbe Min Soo a konyhából -, de nem lehetne vacsora alatt megbeszélni?

Szinte megbabonázva bámulta az asztalt és még ránk sem hederített. Csak azt láttam, hogy mekkorát nyel és hogy szorítja a szék háttámláját.

- Támogatom az ötletet! – emeltem fel a kezem és én is megindultam hozzá, mert majd éhen haltam már. Azt hiszem, utoljára délben ettem, ami… Jézusom, az már több mint tíz órája volt! Nem csoda, hogy a gyomrom szinte esdekelt az ételért.

- Nem szeretnél előbb lezuhanyozni és átöltözni? – állított meg kézen fogva Sung Chan, mire mindenki rémülten és kétségbeesetten bámult rám.

- Nem! – nevettem el magam. – Ha a srácok nem ehetnek most azonnal, szerintem kitörne a harmadik világháború! Szóval majd vacsi után, Oppa. Gyere inkább te is!

Sung Chan nem ellenkezett és leült mellém a srácokhoz, akik már neki is kezdtek az evésnek, ahogy mi ketten lehuppantuk utolsóként az asztalhoz. Egy ideig egy szó sem hangzott el közöttünk, mert mindenki az étellel és a hasával volt elfoglalva, de mikor már úgy éreztük, hogy meg tudunk szólalni, akkor végre válaszoltam Se Joonak.

- Szóval csak a kedves koreai teherautósok tehetnek arról, hogy így nézek ki, visszatérve a korábbi kérdésedre – mondtam morogva. Már nem fáztam szerencsére, mert valakinek volt annyi esze, hogy bekapcsolta a koleszben a fűtést, de még mindig koszosnak éreztem magam. Ezen pedig csak egy jó meleg zuhany tudott volna segíteni, ami még váratott magára.

- Látom, Kyu Hyun sem úszta meg – jegyezte meg Min Jun, de a fiú csak bólintott rá, mert tele volt a szája egy jó nagy falat kimchivel.

- Azt hittem, repesni fogsz az örömtől, hogy végre hazajöttünk, erre el sem tudtunk érni, hogy szóljunk, itthon vagyunk – elégedetlenkedett Min Soo.

- Sajnálom – feleltem lesunyt fejjel. -, de a mobilom nem volt kéznél és nem tűnt fel, hogy hívtatok… Na, várjunk csak! Még nektek áll feljebb, mikor két hétig tojtatok a fejemre és nem is kerestetek?! Még én kérek bocsánatot…

Teljesen felfújtam magam az ügyön. Még hogy én kérjek elnézést, mert nem ugrottam egyből, mikor szóltak?!

- Nyugi, húgi! – bökött arcon Sung Chan. – Arról valószínűleg én tehetek, hogy két hétig nem léptek veled kapcsolatba. Annyi programjuk volt, hogy alig bírták tartani a lépést és holt fáradtan dőltek be az ágyba.

- Akkor meg a te hibád! – fordultam mérgesen a bátyámhoz. – Miért nem vittetek magatokkal? Akkor nem lett volna ilyennel gond!

- Remek gondolat! – villanyozódott fel azonnal Min Soo, mire elmosolyodtam, de rögtön el is tüntettem az arcomról, mikor eszembe jutott, hogy most éppen mérgesnek kellene lennem.

- Majd legközelebb, jó? – vigyorgott rám elnézően Sung Chan, mint egy kisgyerekre, akit lenyugtat, hogy majd legközelebb megkapja a hőn óhajtott játékot. Rájöttem, hogy értelmetlen tovább feszegetnem ezt a témát, mert nem fog komolyan venni, pedig nem csak holmi hóbortból hoztam ezt fel. Tényleg szerettem volna a srácokkal menni, jó lett volna, ha ott vagyok velük, még ha csak futhattam volna utánuk, vagy csak a kisegítésből, kiszolgálásból állt volna a dolgom. Nem érdekelt volna, mert együtt lehettünk volna. Pont, mint régen.

A haragom olyan gyorsan elszállt, ahogy jött. Inkább áttereltem a szót másra, nem akartam a hiú vágyaimmal törődni most.

- És amúgy milyen volt Japán? Mit csináltatok? – érdeklődtem. – Habár tudom, hogy nélkülem nem volt olyan jó.

Kacsintottam Min Soora, tudva, hogy ő igenis hiányolt az út során, még ha csak azért is, mert így nem volt ki kordában tartsa a fiúkat.

- Fárasztó… - sóhajtott Min Jun. – Egy szabad percünk sem volt, a forgatás mellett jártunk dedikálásokra, fan találkozókra, fellépésekre, különböző show műsorokban vettünk részt, szinte csak aludni jártunk haza. Teljesen a kezdő éveinkre emlékeztetett!

- Igen, valaki hagyhatott volna nekünk egy kis szabadidőt is a változatosság kedvéért… - értett egyet Kyu Hyun is a fiúval és határozottan Sung Chanra pillantott.

- Na jó, így talán megbocsátom, hogy tényleg nem volt időtök rám – húztam a szám kelletlenül. Tudtam, hogy nem mindig móka és kacagás az életük idolokként, mint ahogy sokan hiszik, de azért reméltem, hogy nincsenek leterhelve ennyire. Hirtelen a bátyám felé fordultam kissé felháborodva. – Miért nem hagytad őket kicsit pihenni is?

- Ezúttal nem én álltam a dolgok mögött – rázta a fejét hátrahőkölve. – A cég döntött a legtöbb programról, én leginkább csak kísértem őket.

Ahogy jobban megnéztem a bátyámat, láttam rajta a kimerültség jeleit. A szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek és laposakat is pislogott. Előbb gondolkozz, aztán beszélj csak, Ha Na! Megpaskoltam a karját és gyengéden rámosolyogtam, mert elfelejtkeztem egy pillanatra arról, hogy kivel is beszélek. Sung Chanról volt szó, a bátyámról, akinél kedvesebb és segítőkészebb embert aligha találni. Ha látta volna a fiúkon, hogy nehezen bírják azt a sok feladatot és programot, akkor nem erőltette volna rájuk. Na persze, az apám már egész más tészta volt, ő ezzel nem törődött annyira.

Aztán eszembe jutott valami és felpattanva a hűtőhöz siettem, majd kivettem egy jó nagy adag csomagot onnan és visszavágtattam vele az asztalhoz.

- Ezt majd igyátok meg vacsora után, vagy mikor kedvetek van hozzá! – ezzel mindenkinek adtam egy-egy zacskót. Mert ahogy végignéztem a fiúk arcán, kiszúrtam rajtuk is azt, amit Sung Chanon. Csupán az ő esetükben a smink elfedte azokat a nyomokat, amiket a bátyámon tisztán láthattam.

- Ginzeng? – nézte a kezében tartott zacskót Sung Chan meglepődve.

- Nemrég vettem, mert valahogy számítottam arra, hogy kimerültek lesztek, mire hazaértek… - bámultam az ölemben játszadozó ujjaimat.

- Hihetetlen vagy! – meredt rám Sung Chan, mire értetlenül és kissé ijedten néztem rá.

- Most miért? Én csak segíteni akartam!

- Úgy csinálsz, mint aki haragszik és vérig van sértve, közben meg ilyeneket csinálsz – emelte fel a zacskót bizonyítékul.

Majd teljesen váratlanul megölelt és szorosan magához vont.

- Hé, engedj el! Ne itt, Oppa! – motyogtam tisztára vörösen, de késő volt, mert a srácok már nevettek és kuncogtak körülöttünk. Mikor végre sikerült elérnem, hogy eleresszen, még mindig égett az arcom és a pácolt retek valahogy sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint bármi más a világon.

- Tényleg Ha Na az egyetlen, aki úgy meg tudja puhítani Sung Chant, hogy szinte kenyérre lehet kenni – nevetett Kyu Hyun és fekete szemei kettőnk között ugráltak.

- Legközelebb tényleg velünk kell jönnöd, Ha Na, akárhová is megyünk, mert így Hyung bármit meg fog nekünk engedni, ha te kéred! – veregetett vállon Min Jun.

- Ne is álmodozzatok róla! – jelent meg két rózsaszín folt a bátyám arcán, amire már én is elmosolyodtam. – Rendíthetetlen tudok lenni, ha arról van szó!

- Tényleeeeg? – pislogott rá Min Soo, mint egy kislány és lebiggyesztette az ajkait, ami rettenetesen édes látványt nyújtott. A magas és kérlelő hangnemről, amit megütött, pedig ne is beszéljünk.

- Elég, fiúk! – szólt rájuk a bátyám, de mintha a falnak beszélt volna, a srácok csak dőltek a röhögéstől és még egyszer kérték Min Soot az alakítása megismétlésére, amin végül már Oppa is nagyokat derült.

Ezután még jó ideig nevettünk és szórakoztunk, mire ismét lenyugodtunk egy kissé. Az asztalon a tányérok már majdnem üresek voltak és csak szemezgettünk a maradékok közül, míg tovább beszélgettünk.

- Jaj, de nem válaszoltatok rendesen! – rémlett fel bennem, hogy hol is hagytuk abba az eredeti témát korábban. – Tulajdonképpen azon kívül, hogy fárasztó volt, azért élveztétek a japán utazást?

- Igen, nagyon kedvesek és tisztelettudóak voltak a rajongók – bólintott Se Joo.

- Min Soonak szerelmet vallott egy ötéves kislány! – mosolygott Kyu Hyun, mire rákaptam a tekintetem meglepetten.

- De édes! Remélem, igent mondtál neki!

- Természetesen, még azt is mondtam, hogy húsz év múlva keressen meg és akkor az oppája leszek – bólogatott csillogó szemekkel Min Soo, hogy ő bizony megtett mindent a kislány egészséges fejlődése érdekében. Erre mindannyian nevetni kezdtünk, hogy szegény kislány, milyen szerencsétlenül fog járni egy negyven éves „oppával”.

- Te mit csináltál nélkülünk két hétig, Ha Na? – érdeklődött Se Joo.

- Csak a szokásos – vontam vállat a maradék ételt piszkálva a tányéromon. – Táncoltam, énekeltem, dolgoztam, semmi különös.

- Mikor fogsz már végre valamit kezdeni a WoW ajánlatával? – kérdezett rá feszülten Min Jun. Már mindegyikük tisztában volt vele, hogy szerződést kaptam a WoW Entertainmenttől és mindenki azt hangoztatta, hogy el kéne fogadnom. De nem meglepő módon, minél inkább erőltették, hogy írjam alá a szerződést, annál inkább ellenkeztem.

- Majd ha úgy látom jónak – húztam fel az orrom és reméltem, hogy itt vége is a témának.

- Ajánlat? – szólt közbe Sung Chan váratlanul, mire megdermedtem ültömben. A fiúk arcán is azt a riadalmat láttam, mint amit én is éreztem. Sung Chan semmit sem tudott arról - velük ellentétben -, hogy szerződést kaptam egy ügynökségtől. Sőt, ami azt illeti ügynökségektől.

- Öhm, igen. Elfelejtettem volna említeni? – néztem rá egy feszes mosollyal, ami inkább lett egy grimasz, nagy sajnálatomra. A légkör pillanatok alatt megváltozott és Sung Chan arcáról még a mosoly halvány árnyéka is eltűnt.

- Fiúk, magunkra tudnátok hagyni egy kicsit? – kérdezte, de a tekintetét le sem vette rólam. Ijedten néztem a fiúkra, akik csak motyogtak valamit beleegyezően és felálltak az asztaltól. Mindannyian sajnálkozva és szánalommal a szemükben néztek, de nem maradtak mellettem.

Srácok! Ne hagyjatok itt!

Amint a fiúk már biztos távolságba kerültek, Sung Chan nem bírta tovább és éles tekintettel meredt rám.

- Mi ez az egész? Mikor akartad elmondani? Egyáltalán el akartad? Vagy majd a tévéből, internetről, újságból kellett volna megtudnom, hogy leszerződtél valakivel? – kérdezte felháborodva a fiú, én meg felugrottam és elkezdtem pakolászni a tányérokat, hogy megnyugodjak és ne könyörögjek egyből bocsánatért. Mert legelőször ez volt az, ami eszembe jutott Sung Chan vádló pillantásának hála.

- Még nem szerződtem le senkivel sem – mondtam remegő kezekkel és a maradékokat egy tálba kotortam, majd beraktam a hűtőbe.

- Ha Na, ez azt hiszem, fontosabb, minthogy rendet rakjál! – szólt rám, de meg sem álltam, inkább összeszedegettem a tányérokat és a mosogatóba raktam, de Sung Chan megragadta a karom. – Ha Na!

- Ez segít gondolkozni! – téptem ki a kezem a szorításából kétségbeesetten. Ahogy meglátta az arcom, valószínűleg rájöhetett, hogy ez egyáltalán nem könnyű nekem sem, és pontosan megértette, hogy el fogok mindent mondani, csak egy kis időre volt szükségem, hogy végiggondoljam.

- Rendben – engedett el és leült, vissza az asztalhoz, míg én elkezdtem mosogatni.

- Volt egy olyan érzésem, hogy nem tudsz róla – kezdtem bele végül pár perc hallgatás után. – Suh Hyung nekem is napokkal később mutatta meg a szerződéseket, miután a WoW Entertainment egyik igazgatója találkozni akart velem.

- Hihetetlen még mindig, hogy nem mondtatok semmit – rázta a fejét szinte sokkolva Sung Chan. – Rajtad még annyira nem lepődöm meg, hiszen joggal félhettél, hogy ellenezni fogom, de Suh Hyung megdöbbentett.

- Miért?

- Mivel vele egy oldalon állunk, azt hittem, nem fog habozni, hogy ilyesmit megosszon velem, de ezek szerint tévedtem – magyarázta félig magának a fiú. Már a mosogatás közepénél jártam, éppen letöröltem az asztalt, de erre megálltam.

- Egy oldalon? Ez mit jelent?

- Mindketten azt szeretnénk, ha boldog lennél – nézett rám okos és határozott szemekkel a bátyám. – És végre túllépj anya halálán. Bár ez utóbbi talán már sikerült is?

A mosoly, ami megjelent az arcán olyan gyengéd és aggodalommal teli volt, hogy a szívem egy pillanat alatt megtelt a bátyám iránti szeretettel és elismeréssel. Nem bírtam visszafogni magam és hozzábújtam mosogatószivacsostul és habosan.

- A nehezén túl vagyok már, ne aggódj! – motyogtam. – És nem mondom elégszer, de ugye tudod, hogy szeretlek?

- Tudom.

Ezzel nyomtam egy puszit az arcára és elengedtem, majd visszatértem a mosogatáshoz, mintha mi sem történt volna.

- Szóval ezek szerint a WoW és még más cégek is felkerestek az előadás után, hogy szerződést kössenek veled – fejtegette óvatosan a fiú és már vártam ezt a kérdést, mióta csak belebonyolódtunk ebbe a témába, és most el is érkezett az ideje. – De nem fogadtál el egyet sem, igaz, legalábbis Min Jun szavai alapján?

- Igen, igaz – bólintottam a tiszta pohárnak a kezeim között. – Több szerződést is kaptam, de a WoW Ent.-é a legjobb, így csak azt vettem számításba.

- Szóval fontolgatod - jegyezte meg halkan és valahogy azt szűrtem le a hangjából, hogy ez nem éppen nyerte el a tetszését. Pont az utolsó pálcikát mostam el, majd megtöröltem a kezem és leültem Sung Channal szemben. Ugyanazt láttam az arcán is, amit a szavain is éreztem: nem tetszett neki, hogy elgondolkoztam az ajánlaton.

- Valószínűleg sejtette Suh Hyung, hogy így fogsz reagálni, ezért nem mondott semmit sem – néztem rá egy halvány mosollyal, bár a vidámság látszatát sem tudtam beleerőltetni.

- Mégis hogy?

- Egyáltalán nem örülsz neki, hogy gondolkozom a szerződés megkötésén – válaszoltam, mintha nyilvánvaló lenne. – Igazából Ye Sol – a WoW igazgatója – rengeteget kutatott utánam és pontosan tisztában volt mindennel. Először azzal próbáltam érvelni, hogy nem érdekel az ajánlata, mert a P.S.-hez fogok majd menni, de kis híján kinevetett. Tudta, hogy mennyire nem vagyok jóban apával, tudott mindenről! Sőt mi több, az egyik legjobb szerződést ajánlotta, amit csak tudott és nem siettetett a válaszadással sem. Mintha arra számítana, hogy csak idő kérdése és ott fogok kikötni náluk.

Sung Chan némán hallgatta végig a beszámolómat és minden egyes szavamat jól megrághatta, mert percekig nem szólt egy szót sem.

- Igaza volt Suh Hyungnak, hogy nem mondott nekem semmit sem – bólintott egyet, mintha elhatározásra jutott volna valamivel kapcsolatban.

- Tessék? – néztem rá értetlenül. Aztán beugrott! Ugye, nem… - Arra készülsz, amire gondolok? El akarod mondani apának?!

A kezeim ökölbe szorultak és megfeszült az állkapcsom, ahogy végignéztem a bátyámon. Nem tenne ilyet, ugye?!

- Igen.

A karom élettelenül hullt le az oldalam mellett és rimánkodtam azért, hogy az előbbit csak képzeltem. Sung Chan azt mondta, hogy vigyázni fog rám és mellettem lesz, ha bármikor is szükségem lenne rá. De akkor ez mégis mit akar jelenteni?

- Ezt nem gondoltad komolyan, igaz? – néztem rá könyörögve, hogy nevesse el magát a következő pillanatban.

- De – bólintott rá könyörtelenül. – Tényleg nem támogatom, hogy a WoW-nál szerződj le. Ha kiderül, hogy a P.S. igazgatójának a lánya más ügynökségnél szerződött le, abból hatalmas botrány lesz, ami ártani fog a cég részvényeinek, a befektetők megkérdőjelezhetik apa irányítását, mert még a saját lányát is képtelen kordában tartani. Akkor mégis hogy akarja a céget vezetni? Így is voltak nemrégiben problémák ezzel kapcsolatban, ha ilyesmi történne, annak igencsak nagy kárát látnánk. Így Ha Na, sajnálom, de Suh Hyunggal ellentétben, én tényleg nem tudlak ebben támogatni.

Elszörnyedve hallgattam Sung Chan magyarázatát és minden vér kiszökött az arcomból, ahogy a bátyámat néztem.

- Sokkal jobban hasonlítasz rá, mint azt először hittem – fintorodtam el undorodva. – Annak a négy évnek megvolt a hatása mellette. Csak a cég, az ügynökség, a jó híre és apa érdekel! És velem mi lesz akkor, Oppa?! Én egyáltalán nem jelentek semmit sem ezekhez képest?!

Sung Chan mintha meglepődött volna a kirohanásomon, de nem érdekelt. Abban reménykedtem, hogy legalább ő törődik velem, de ha még rá sem számíthatok, akkor mégis mihez kellene kezdenem?!

- Köszönöm, megkönnyítetted a döntésemet! – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de csak úgy áradt belőlem a harag, a düh és a csalódottság. – Alá fogom írni azt a szerződést!

- Ha Na!

- Nem érdekel, Oppa! Gondolkoztam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy mi az, ami boldoggá tenne – kiabáltam teljesen kikelve magamból. – Anya halála után egy szemernyit sem érdekelt a jövőm, éppen csak kibírtam az érettségiig. Nem volt jobb dolgom, mint tanulni, így beleástam magam abba, de miután levizsgáztam, megint úgy éreztem, céltalanul tengetem a napjaimat, napról napra élek csupán. Egészen addig, míg Suh Hyung kirángatott a kis világomból és ide nem jöttem az Akadémiára. Természetesen ellenkeztem és harcoltam mindennel, amivel csak előhozakodott, de megtaláltam a saját indokaimat, hogy véghezvigyem azt, amit annyira akart. Színpadra állhattam, megtudhattam, mi vár akkor, ha beteljesülnek a régi álmaim. Észre sem vettem és ezek a régi álmok már nem voltak annyira régiek. Megtapasztaltam azt, miről mondtam le annak idején, mikor mindent magam mögött hagytam. És őszinte leszek, akkor sajnáltam először igazán, hogy négy éve elmenekültem és nem küzdöttem azért, amire vágytam. Mert most rájöttem, hogy ezt akarom! Színpadon állni és énekelni, táncolni, színészkedni, mindent, ami azzal jár, hogy az ember idol lesz! Szóval köszönöm, Oppa! Ha nem mondod, hogy nem akarod, hogy nem tehetem, akkor lehet másképp gondoltam volna, vagy később jövök minderre rá, de így hogy megtudtam, mit veszíthetek, ráébredtem, mennyit is jelent számomra ez az egész. Igazán hálás vagyok! – szinte zihálva kapkodtam a levegőt a kisebb monológom után, de megkönnyebbültem, ahogy kimondtam azokat a szavakat, amik valahol mélyen már ott rejtőztek a szívemben, az agyam egy kis hátsó zugában, de túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem.

Sung Chan enyhén elnyílt szájjal és nagyokat pislogva figyelt. Az tuti, hogy nem készült fel ilyen kirohanásra tőlem, mert még köpni-nyelni sem tudott hirtelenjében. De amire pedig én nem számítottam, az az volt, hogy Sung Chan elnevette magát.

Ott ült egy méterre tőlem és a hasát fogva hangosan nevetett. Először azt hittem, hogy megőrült, mert mindenféle reakcióra számítottam, csak erre nem. Leginkább egy hasonlóan dühös hegyi beszédet vártam tőle, amiben kifejti, hogy miért nem lenne bölcs dolog egyetlen egy céggel sem leszerződnöm, megfűszerezve egy-két csípős megjegyzéssel.

- Oh, Ha Na! – dőlt hátra kissé piros arccal a széken és vidám szemekkel nézett rám. Oké, egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi történt. Lemaradtam volna egy két sorral a forgatókönyvben? – Örülök, hogy ezt hallom tőled!

- Hogy micsoda? – hajoltam előre leesett állal, hátha a szavak megváltoztak volna, míg elértek a fülemig.

- Így sokkal könnyebb dolgom lesz, mint ahogy először gondoltam – bólintott elégedetten. A kezeit a mellkasa előtt összefonta és magába zárkózott. Vártam egy percet, majd még egyet, de nem akart megszólalni. Talán öt percig bírtam a némajátékot, de utána feladtam, mert nem voltam képes megfejteni ezt a talányt, amit Sung Chan feladott nekem.

- Oppa, mi a fenéről beszélsz?

Mintha csak most jött volna rá, hogy itt vagyok, felkapta a fejét és kérdőn pillantott rám.

- Elmondanád végre mi ez az egész?! – értem a türelmem végére.

- Félreértettél korábban – nézett rám ismét komolyan. – Az tény, hogy teljes mértékben ellenzem, hogy a WoW-val szerződj le. Rajtuk kívül senki sem járna jól, még talán te sem. A mézes madzagot elhúzták az orrod előtt a szerződéssel, de az csak csali. Utána olyan rövid pórázon tartanának, hogy azt fogod kívánni, bár maradtál volna inkább nyugton és kidobtad volna az első szemetesbe a papírokat, mikor megkaptad.

- Ennyire szörnyűek? – ráncoltam a homlokomat.

- Nem.

- Akkor meg miért mondtad ezt?

- A P.S. után ők a legjobbak ebben az iparban, de számodra tényleg ilyen szörnyű lett volna. Talán azt mondták, hogy mivel különleges szituációról van szó, más bánásmódban fogsz részesülni – találgatott Sung Chan és nem is járt messze a valóságtól. – Ez valóban így lett volna, de nem olyan értelemben, mint azt gondolnád. Egy kalitkába zárt madárka lettél volna, akit kényük-kedvükre használnak. És nem is akármilyen madárka, hanem olyan, aki rengeteg pénzt hozott volna nekik a konyhára! Ha úgy tetszik, az aranytojást tojó tyúkként tekintettek volna rád, akit nagy becsben tartottak volna. Már azzal nagy közönséget tudtak volna neked összehozni, hogy Kim Doo Rim lányaként mutatnak be és reklámoznak. Az már csak a hab a tortán, hogy tényleg tehetséges vagy.

Eltátottam a számat és próbáltam befogadni azt a sok információt, amit Sung Chan közölt. A nagy részük csak erős találgatásnak és megérzésnek tűnt, ezért nem bíztam benne teljesen. Az egészet mondhatta csak azért, hogy elrémisszen a WoW-tól… és jó úton járt, ha ez volt a célja.

- De Suh Hyung bátran ajánlotta őket - kapaszkodtam az első dologba, ami eszembe jutott.

- Ha Na, Suh Hyung tényleg nagyszerű ember. Abban, amit csinál szinte verhetetlen, de ez nem az ő területe – mondta halkan a fiú. – Nem véletlenül maradt meg a tanítás mellett. Ő túl tisztességes és kedves ahhoz, hogy komolyabban belefolyjon ebbe a szakmába. Fogalma sincs arról, mi folyik az iparban, a vállalatoknál, talán ezért volt ennyire magabiztos ezt a témát illetően. Hidd el nekem, tudom, miről beszélek! Már jó pár éve dolgozok a P.S.-nél és láttam már egy s mást, amitől rosszul lettem és taszított.

Hosszan és hangosan fújtam ki a levegőt, amit eddig bent tartottam és észre sem vettem. Úgy változott a véleményem pillanatról pillanatra, hogy belefájdult már a fejem. Előbb még fejest ugrottam volna a WoW szerződésébe, most meg Sung Chan néhány szava annyira képes volt elbizonytalanítani - mert nem úgy tűnt, mint aki hazudik -, hogy meginogtam ezt illetően.

- Akkor mégis mit vársz tőlem? – temettem az arcomat a kezeimbe. – Mondjak le róla ismét?

- Nem! – fogta meg a kezeim és lefejtette az ujjaim az arcomról. Előttem térdelt és lágyan tekintett fel rám. – Nem tudtam előbb befejezni, amit akartam mondani. A WoW Ent.-et tényleg elutasítom, de a P.S.-szel már egyáltalán nem ez a helyzet.

Meg sem tudtam először szólalni. Most komolyan azt akarja mondani, hogy a P.S.-nél kellene leszerződnöm?! Ha nem lettem volna ennyire kétségbeesve és nem éreztem volna ennyire reménytelennek a helyzetet, még lehet, hogy elmosolyodtam volna a tréfán, de így nem volt hozzá elég erő bennem.

- Nem volt vicces, Oppa…

- Nem is viccnek szántam – határozott pillantásán és hangján eltöprengtem. Sung Chan tényleg komolyan gondolta! – Támogattam Suh Hyung terveit, mert mindketten úgy véltük, hogy végül úgyis a szórakoztató ipar mellett fogsz dönteni. De vele ellentétben, nekem csak a P.S. volt a célom, nem akartalak volna más cégnél látni. Ő megelégedett volna más ügynökséggel is, de én másra nem is gondoltam. Jól sejtem, hogy nem csak hazudtál Ye Solnak, hogy a P.S.-hez mész, hanem ezt is szeretnéd?

- Igen – habozás nélkül vágtam rá a választ, mire Sung Chan boldogan elvigyorodott. - Tudod jól, hogy gyerekkorom óta ott szeretnék debütálni, ahol anya is annak idején.

- Akkor segítek benne – fogta meg a kezeim, amik az ölemben hevertek.

- Segítenél?! – hőköltem hátra meglepetten. Ennyire félreértettem volna Sung Chant az előbb? Istenem és hogy leordítottam a fejét emiatt! Kínomban legszívesebben a föld alá bújtam volna, annyira szégyelltem, hogy így bántam vele, amikor csak segíteni akart.

- Ezért akartam elmondani apának, hogy kaptál szerződést. Valószínűleg semmit sem tud róla, mert az összes cég csendben és titokban közelített meg, hogy annál nagyobbat szóljon a bomba, ha kiderül – húzta el a száját a fiú. – Ha tudomást szerez róla, akkor talán végre megjön az esze és engedni fogja, hogy leszerződj a cégnél, mielőtt ostobaságot teszel és máshoz rohansz a nagy gyűlöletedben, amit iránta érzel.

Egy percig sem tagadtam, hogy gyűlölöm és valószínűleg ez lett volna a tervem, ahogy Sung Chan is mondta. Ha apa végképp nemet mondott volna, akkor tényleg máshoz fordultam volna és nem csupán azért, mert idol szeretnék lenni. Nagymértékben hozzájárult volna az apám iránti utálatom is, hogy minél nagyobb fejfájást és kárt okozzak neki.

- Szerinted működhet? – kérdeztem reménykedve.

- Ez édeskevés ahhoz, hogy belemenjen, de kezdetnek mindenképpen megteszi – bólogatott a fiú. – Csak arra kérlek, hogy ne írj addig alá semmiféle szerződést, amíg nem biztos, hogy a P.S.-nél lehetetlen a debütálásod!

- Rendben – egyeztem bele azonnal. Kételkedhettem volna Sung Chanban, hihettem volna, hogy félrevezet, vagy éppen hazudik, de tudtam, hogy nem így van. Hogy miért bíztam meg benne mégis ennyire? Túl egyszerű és unalmas volt a válasz, de mégis igaz: a bátyám volt.

- Ha már ennyire benne vagyunk a lelkizésben – elmosolyodtam a kifejezésen, bár egy kissé elbizonytalanított a komoly arckifejezése. -, akkor szeretnék kérdezni valamit.

- Mondd csak! – bár inkább hangzott egy óvatos kérdésnek, mint egy mindent bele felszólításnak.

- Mi van közted és Kyu Hyun között?

Hirtelen köhögésben törtem ki, borzasztó vagyok, hogy még a saját nyálamat is képes voltam félrenyelni, de nem tehettem róla. Ez a kérdés kicsapta nálam a biztosítékot. Reménykedtem benne, hogy azok a zöldesbarna szemek nem arra céloznak, mint amitől féltem, ezért inkább úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne, miről beszél.

- Ezt hogy érted? – erőltettem egy ártatlan mosolyt az arcomra.

- Ha Na, kérlek! – nézett rám Sung Chan azzal a tekintettel, hogy ne akarjam becsapni és ne játsszam a hülyét, mert feleslegesen erőlködök. – Láttam az egészet a zebránál korábban.

- Akkor miért tettél úgy, mint aki semmiről sem tud?! – éreztem, hogy vér szökik az arcomba és idegesen kezdtem kapkodni a levegőt.

- Mégis hogy nézett volna ki, ha ott Kyu Hyun előtt felelősségre vonlak? És inkább kettesben akartam ezt veled megbeszélni, hogy lehetőleg az igazat mondd majd – sunyta le a fejét, mint aki zavarban volt. Sőt, ha én zavarban voltam ettől a beszélgetéstől, akkor neki kétszer annyira abban kellett lennie!

- Miért érdekel ez ennyire? – hárítottam egy kérdéssel a kérdését, mert fogalmam sem volt, mit kellett volna mondanom. És egyáltalán milyen dolog az, hogy a bátyámmal beszélem meg a szerelmi életemet?! Egyáltalán nem normális, ami azt illeti! Korábban lehet, hogy jó ötletnek tűnt, de most határozottan nem tetszett ez a szituáció.

- A húgom vagy, természetes, hogy érdekel, milyen fiúk legyeskednek körülötted - felkuncogtam a kijelentésére, pedig leginkább sírtam volna kínomban. Bár ejtené ezt a témát!

- Kedvelem, ennyi – böktem ki gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Nem néztem Sung Chanra, mikor kimondtam, de miután egy ideig nem válaszolt a hirtelen kitárulkozásomra, kíváncsi lettem, mi történt. De ő csak gondterhelten, aggodalmas ráncokkal figyelt engem. – Mi az?

- Nem szólok bele a magánéletedbe, messze álljon ez tőlem – kezdett bele és éreztem, hogy itt lesz egy hatalmas, masnival csomagolt „DE”, és nem is kellett sokat várnom rá. – de légy óvatos Kyu Hyunnal!

Hátrahőköltem meglepetésemben, mintha csak So Ha figyelmeztetését hallottam volna viszont Sung Chan szavaiban. Ahogy vártam, hogy folytassa, minden idegszálammal a fiúra koncentráltam. Talán végre megtudom, mi volt az, amitől annyira védeni akart So Ha!

De akárhogy is vártam, Sung Chan nem mondott többet.

- Ennyi?

- Mondtam, hogy nem szólok bele a magánéletedbe – állt fel végre a térdelésből Sung Chan és leporolta a nadrágját. – És ehhez tartom is magam.

- Akkor egy ilyen homályos utalással érjem be?!

- Ez csak figyelmeztetés volt, semmi több, azt kezdesz vele, amit akarsz, Ha Na – rántott a vállán, de a szája szögletében mosoly bujkált.

- Oppaaa! – nyafogtam és megfogtam a karját, mikor felálltam én is. – Ez így egyáltalán nem fair!

- Viszont ez nem csak figyelmeztetés – nézett rám ezúttal komolyan. –, a nyilvános helyen való flörtölést, vagy akármi volt is az, amit ma láttam, azonnal fejezzétek be! Szerencsétek volt, hogy senki nem szúrt ki titeket, de ez a szerencse forgandó. Ha lebuktok valami ilyesmivel, akkor az egész sajtó ettől fog visszhangzani. Az ügynökségnek, a rajongóknak és neked is nagy csapást jelentene. Arról nem is beszélve mennyire lesújtaná ez a bandát! Nem vicc az ilyesmi, Ha Na, nagyon sok függ a tálalástól, és ha úgy viszik nyilvánosságra, hogy a legrosszabbul jöjjünk ki belőle, akkor… - nyitva hagyta a mondatot és nem volt szükséges befejeznie, mert tudtam, hogy mi lenne a vége. Konkrétan halálos ítélet számomra és a fiúk számára is.

- Értem – bólintottam, hogy megértettem a „tanácsát”. – Viszont azt kifejthetnéd, hogy mire céloztál Kyu Hyunnal kapcsolatban!

Annyira furdalta a kíváncsiság az oldalamat, hogy addig nem állt szándékomban elengedni a bátyámat, míg nem mond valami használható információt. Idegesített már, hogy mindenki csak dobálózik azzal, hogy legyek óvatos Kyu Hyunnal, de senki sem mond semmi konkrét dolgot.

- Csak vigyázni akarok rád, meg akarlak óvni, ez lebegjen a szemed előtt! – mondta Sung Chan lágyan és egy puszit nyomott a homlokomra. – Most viszont megyek, holnap korán indulok a fiúkkal és még van egy-két dolog, amit el kell intéznem előtte.

Láttam, hogy nem szándékozik többet mondani erről a témáról, így nem nyaggattam. Csak kikísértem az ajtóig, megvártam, míg felöltözik és szomorúan bámultam utána, mikor elköszöntünk egymástól. De nem bírtam magammal és utána kiáltottam a sötétbe.

- Ha meggondolnád magad, akkor tudod, hol találsz!

- Szia, Ha Na! – hozta felém Sung Chan hangját a szél a nevetésével együtt. Habár nevetett, mégis az az érzésem támadt, hogy amiről beszélt, igenis komoly volt. Nem csak játék és nem csupán szórakozás.

Kirázott a hideg, így be is csuktam gyorsan az ajtót. Ittam még egy pohár vizet, majd minden lámpát lekapcsolva, felfutottam a lépcsőn a harmadik emeletre. Igen, utáltam a sötétet és féltem, szóval minél hamarabb a jó meleg és világos szobámban akartam lenni.

Annyira vágytam már egy zuhanyra, mert igaz, hogy mikor Sung Chan lelépett, hagyott maga után egy csomó átgondolnivalót, mégis azon járt egyből az agyam, hogy milyen koszos is vagyok. Így beléptem a szobámba, amiben meglepően nagy rend volt, felkapva a pizsamám és a fürdőcuccom, elrohantam tusolni. Akárhogy siettem is a fürdőbe, a zuhany alatt eltöltöttem vagy húsz percet, mert annyira jólesett a forró víz érintése a bőrömön. Főleg, hogy mennyire megáztunk hazafelé Kyu Hyunnal!

Istenem… Kyu Hyun. Miért van az, hogy mikor együtt vagyok vele, akkor ez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, de ha elveszítem szem elől, vagy másokkal vagyok, akkor helytelennek és tilosnak érzem?! Ezen az érzésen pedig ezek a rejtélyes kis megjegyzések egy cseppet sem segítettek, amiket So Hatól vagy Sung Chantól kaptam.

Kisöpörtem az arcomból a vizes tincseket és kimásztam a zuhany alól. Megtörölköztem, kicsit beleszárítottam a hajamba, fogat mostam és nyújtózkodva indultam meg a szobám felé, de a pillantásom a szemközti szobára esett.

Kyu Hyun és Se Joo…

Csak lemondóan megráztam a fejem és beléptem a szobámba, de olyan gyorsan zártam be magam után az ajtót, hogy szabad szemmel is nehéz lett volna követni a mozdulataimat. Hogy mi volt az oka a hirtelen riadalmamnak?

Egy váratlan vendég várt az ágyamban…