Veled vagyok
Oké, inkább szavazok az isteni
közbeavatkozásra, mint az óriási nagy pechre!
Ahogy a tekintetünk találkozott
Sung Channal, reménykedtem benne, hogy csak pár másodperce álldogált ott.
Annyira reméltem, hogy csupán azt látta, ahogy azon nevetünk Kyu Hyunnal, hogy
egy bunkó sofőr lefröcskölt minket és semmi többet. Mondd, hogy nem láttál semmit sem, Oppa!
- Mit művelsz?! Gyere már! –
ragadott csuklón Kyu Hyun és a járda felé kezdett rángatni. Időközben fel sem
tűnt, hogy a lámpa átváltott pirosra és egy autó hosszan és türelmetlenül
nyomja a dudát, hogy mozduljak végre az útból.
- Bocsi… - motyogtam a földet
vizslatva, mert ahogy szembekerültem a bátyámmal, képtelen voltam állni a pillantását.
Láttam, hogy megakad a tekintete Kyu Hyun kezén, ahogy a csuklómat szorítja,
így rögtön ki is húztam belőle, amint lehetőségem adódott rá.
Már vártam, hogy mit fog szólni,
már vártam a szidást Sung Chantól, hogy mégis mi a fenét képzelek. Tudtam, hogy
elkerülhetetlen, mert lehetetlennek tartottam, hogy akkora szerencsém legyen,
hogy nem látott semmit a korábbi jelenetből. Én és a szerencse nem vagyunk a
legjobb barátok, ez nem volt titok senki előtt sem.
Vagy nekem kellett volna kezdenem
a magyarázatot? Talán arra várt és ezért nem szólt semmit sem már másodpercek
óta? De mégis mit kellett volna mondanom?!
"Sajnálom, ez nem jelentett semmit sem! Csak egy ostoba játék volt!"
Áh, ezt senki sem hitte volna el,
ha látja, amit előbb műveltünk Kyu Hyunnal! Nem kellett egy zseninek lenni,
hogy észrevegyék a vonzalmat és a szikrákat közöttünk. Sung Chan pedig határozottan
nem volt ostoba, így holtbiztos, hogy ilyesféle magyarázkodással és
hazugságokkal nem megyek semmire sem.
- Így kell üdvözölni a bátyádat
két hét után? – hallottam meg feddő hangját és rémülten pillantottam fel rá.
- Én… ne értsd félre, ez csak… -
de mielőtt bármit is mondhattam volna, a karjai közé zárt.
Mi folyik itt?!
Szinte kiguvadt szemekkel
meredtem magam elé és merev tagokkal tűrtem a fiú ölelését. Mikor elengedett,
egy nagy mosoly ült az arcán.
- Azt hittem, legalább egy ölelés
jár a bátyádnak, de úgy látszik, túl sokra számítottam tőled – húzta a száját
és úgy viselkedett, mint aki fel van háborodva, hogy nem ugrottam egyből a
nyakába. – Tessék, Kyu Hyun!
Ezzel átadott egy esernyőt a
fiúnak, amit eddig észre sem vettem, hogy a kezében tartott.
- Köszi – ezzel átvette az ernyőt
és egyből ki is nyitotta. Én Sung Chan fekete esernyője alatt álltam félig, de
enyhén elnyílt szájjal figyeltem őt.
Lehetséges, hogy most az egyszer
tényleg mellém szegődött a szerencse és feleslegesen aggódtam?! Sung Chan zöldesbarna
szemei melegen pislogtak rám, és nem láttam semmiféle rosszallást bennük. Talán
csak képzelődtem volna?
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel,
mintha egy mázsás súly gördült volna le a mellkasomról és ezúttal tényleg Sung
Chan nyakába vetettem magam.
- Hiányoztál! – motyogtam a
fülébe és úgy szorítottam, mintha a szuszt is ki akartam volna belőle préselni.
Tudtam, hogy egyrészről az öröm miatt van, hogy újra láthatom, de nem
hagyhattam figyelmen kívül azt sem, hogy ez az öröm másrészről abból fakadt,
hogy nem volt semmi olyannak sem tanúja, ami miatt most óriási nagy bajban lennék.
– De mit keresel itt?
- Kyu Hyun esernyő nélkül indult
el és gondoltam, jól jönne egy visszafelé – engedett el, majd végigmustrált
mindkettőnket. – De úgy látszik, már elkéstem.
Végig sem akartam magamon
pillantani, mert tudtam, hogy úgy nézek ki, mint egy varacskos disznó, szóval
az államat vízszintesen tartottam, mert nem akartam elsírni magam attól a
látványtól, amit jelenleg nyújthattam. Elég volt Kyu Hyunra pillantani, aki
szintén csupa víz volt és sáros foltok tarkították a ruháit, de ő így is elég
elviselhetően mutatott, szóval én csak borzalmas lehettem ezek után.
- Hát igen - majd megborzongtam
egy hűvösebb szellőtől. – Nem mehetnénk már, mert lassan jégkockává fagyok?
- De, siessünk! A többiek alig
bírták megállni, hogy ne kezdjenek el nélkületek enni – karolt át Sung Chan és
megindultunk az Akadémia felé. – Kíváncsi vagyok kibírták-e…
A többiek… Istenem, Se Joo! A
szívem elszorult a nevének gondolatára is és ebben a percben lehet, inkább választottam
volna a hideg esőben fagyoskodást, minthogy szembenézzek a fiúval. A lábaim
szinte húztam magam után és gondolkoztam, hogyan oldhatnám meg, hogy rögtön a
szobámba zárkózzam, miután megérkeztünk a koleszbe.
- Valószínűleg Min Soo lesz a
gyenge láncszem – mondta fennhangon Kyu Hyun és elmosolyodott a gondolatra.
- Igen, egyetértek veled –
nevetett Sung Chan is és az ujjai megfeszültek a vállamon, mire kérdőn
pillantottam rá, de rám sem hederített. Már a kapunál jártunk, én pedig egyre
csak azon kattogtam, hogy kerülhetném el ezt az egész slamasztikát.
Ahogy pedig beléptünk a kolesz
ajtaján, megcsapott a meleg, ami ezután a hűvös, esős idő után szinte felüdülés
volt. A vizes ruháimban dideregtem és magamat átkarolva léptem el Sung Chan
mellől, aki letette a földre az esernyőjét, hogy megszáradhasson.
Viszont az egész előszoba sötét
és csendes volt, mintha nem lett volna senki sem az egész épületben.
- Hova lettek? – hallottam a
bátyám halk hangját magam mögött. Kérés nélkül a konyhába sétáltam és
felkattintottam a lámpát. A konyha üres volt, ezzel szemben az asztal ételektől
roskadozott, amik letakarva hevertek az asztallapon, alig hagyva néhány üres
felületet rajta.
- Váó! – sóhajtottam fel és azt
hiszem, még le is kellett törölnöm a nyálat a szám széléről a sok finomság
láttán. Levettem a kabátom és Kyu Hyun sapkáját is, majd leterítettem őket az
egyik székre. Még arról is megfeledkeztem hirtelen, hogy egy perccel ezelőtt
még majd megfagytam. – Ez aztán az „Isten hozott itthon” vacsora!
- Bizony! – lépett mellém Kyu
Hyun és ő sem volt képes levenni a szemét az asztalról, amint meglátta. – Ez
meg micsoda?
Ezzel egy sárga öntapadós papírt
vett le az egyik edény oldaláról.
- „Nehogy elkezdjétek nélkülünk!
Ha mégis megteszitek, halál fiai vagytok!” - olvasta Kyu Hyun, majd mellé lépve
én is megnéztem a papírdarabot, amin felismertem Min Soo kézírását. Még egy
apró halálfejet is rajzolt a szöveg alá, jelezve, hogy nem viccelt.
- De mégis hol vannak akkor? –
nézett körbe értetlenül Sung Chan. – Azt hittem, itt fogják majd csorgatni a
nyálukat, vagy éppen rajtakapjuk őket, hogy már rég teletömték a hasukat.
Megindultam a lépcsőhöz Sung
Channal, aki időközben előkapta a mobilját és hívott valakit.
- Szia, merre vagytok? – kérdezte
valószínűleg az egyik fiútól, de mire válaszoltak, már én is hallottam, hogy
merre lehettek, és Sung Chan rögtön bontotta is a vonalat.
A srácok éppen jöttek lefelé a
lépcsőn az emeletről, nagy hanggal és nevetés közepette, mire hirtelen azt sem
tudtam, mihez kezdjek. Az egyik részem látni akarta őket (vagyis őt), de a
másik még a szemébe nézni is félt. Mielőtt döntésre tudtam volna jutni, már meg
is láttam őket a lépcsőfordulóban és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Tuti, hogy te hagytad el!
- Ne fogd rám, ha szétszórt vagy!
- Hyung, szólj rá Min Junra! –
nyafogott Min Soo és belecsimpaszkodott a másik fiú karjába. – Biztos, hogy ő a
hibás!
- Most már tényleg hagyd abba,
míg szépen mondom! – morogta Min Jun, szinte villámokat szórva a szemével.
- Ilyen, mikor szépen mondod? –
kérdeztem nagy vigyorral az arcomon a fiútól.
- Ha Na! – mindannyian felém
kapták a tekintetüket, de Min Soo volt a leggyorsabb. Legaloppozott a lépcsőn és
szinte ledöntött a lábamról, úgy esett nekem egy hatalmas ölelés kíséretében. –
Végre! Tudod, mennyire hiányoztál már?! Borzasztó volt összezárva lenni ezzel a három
alakkal! Mikor a közelben vagy, akkor legalább megpróbálnak rendesen
viselkedni, de ha eltűnsz, akkor előjön a sötét énjük!
Csak nevetni tudtam rajta, hiszen
mindig is olyan kisfiús volt és érzékeny.
- Akkor örülhetsz, hogy itt
vagyok – veregettem hátba, majd nagy nehezen kiszabadultam a karjai közül. –
Különben is, kibírtál négy évet ezzel a három alakkal együtt, míg nem voltam
itt, ez a két hét gyerekjáték kellett legyen!
- Tudod, hogy megy ez, ha
megismered a jót, akkor nehéz lemondani róla – ölelt meg újra, mire ismét
nevetésben törtem ki.
- Min ment a veszekedés? –
kérdeztem, miközben sikerült megszabadulnom Min Soo szinte fojtogató karjaitól
és el is léptem a közeléből, nehogy megint áldozatául essek.
- Csak a szokásos – lépett
mellém Min Jun és megölelt ő is. – Rám keni, ha valamit elhagy és nem képes
beismerni. Most éppen az egyik pólóját.
- Rajtad volt utoljára! – fonta keresztbe
karjait Min Soo felhúzott orral.
- Igen, de utána visszaraktam a
bőröndödbe – válaszolt a fiú egy kicsit hangosabban, mint ami jólesett volna
közvetlen közelről.
- Fúj, visszaraktad úgy, hogy
előtte volt rajtad? - néztem a fiúra ferde szemekkel.
- Mi az? Ez nem nagy dolog.–
vont vállat, mikor elengedett.
- Amúgy is, hogy lehet rád jó Min
Soo pólója, ha több fejjel magasabb nálad? – értetlenkedtem és mire rájöttem,
hogy rossz kérdést tettem fel, már késő volt. Sötét szemekkel nézett rám és felszívta
magát, mint egy gömbhal.
- Srácok, elég legyen! – karolta
át Se Joo Min Jun vállát, mire a fiú kicsit leeresztett. Sajnos, elfelejtettem,
hogy Min Junt elég érzékenyen tudja érinteni, ha a magasságát hozza szóba az
ember. Ahogy pedig rápillantottam Se Joora, a meleg csokoládé barna szemeire és
ragyogó mosolyára, a szívem hevesen kezdett verni és egyúttal aggodalmas ráncok
is jelentek meg a homlokomon.
Most mit kéne tennem? Megölelni?
Integetni neki? Mosolyogni? Vagy úgy tenni, mint aki észre sem vette? Mégis…
- Rég találkoztunk – mielőtt
bármit is tehettem volna, Se Joo karja közt találtam magam. Az arcom a nyakához
szorult és egyből megéreztem azt a kellemes és édes illatot, amit úgy
szerettem, ami mindig is Se Joora emlékeztetett és mindig is rá fog, ha egyszer
talán nem találkoznánk többé… A karjai kellemesen szorítottak, pont úgy, hogy
minden feszültséget eltüntessenek belőlem és nem tartott soká, hogy viszonozzam
a gesztust. Ujjaim a pulcsijába kapaszkodtak és mélyeket szippantottam a
kölnijéből.
Érdekes, hogy mikor Kyu Hyunnal
vagyok, akkor mindig valamiféle bűntudatot érzek, de ha Se Joo karjaival
találom szemközt magam, akkor nyugalom árad szét bennem és tudom, hogy ennek
így kell lennie…
- El kéne engedned, mert még
félreértik – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. Piros arccal toltam el
magam tőle és zavaromban még a tekintetét is kerültem. A fenébe! Fel sem tűnt,
de jóval több ideig öleltem őt és bújtam hozzá, mint azt társaságban kellett
volna tennem. – Veled meg mi történt?
- Tessék?
- Utcai viadalról jöttél, vagy
mi? – nézett rajtam végig meglepődve a fiú.
- Tényleg… nagyon érdekel, mi
történt Ha Naval… - szólt közbe Min Soo a konyhából -, de nem lehetne vacsora
alatt megbeszélni?
Szinte megbabonázva bámulta az
asztalt és még ránk sem hederített. Csak azt láttam, hogy mekkorát nyel és hogy
szorítja a szék háttámláját.
- Támogatom az ötletet! – emeltem
fel a kezem és én is megindultam hozzá, mert majd éhen haltam már. Azt hiszem,
utoljára délben ettem, ami… Jézusom, az már több mint tíz órája volt! Nem
csoda, hogy a gyomrom szinte esdekelt az ételért.
- Nem szeretnél előbb
lezuhanyozni és átöltözni? – állított meg kézen fogva Sung Chan, mire mindenki
rémülten és kétségbeesetten bámult rám.
- Nem! – nevettem el magam. – Ha
a srácok nem ehetnek most azonnal, szerintem kitörne a harmadik világháború!
Szóval majd vacsi után, Oppa. Gyere inkább te is!
Sung Chan nem ellenkezett és
leült mellém a srácokhoz, akik már neki is kezdtek az evésnek, ahogy mi ketten
lehuppantuk utolsóként az asztalhoz. Egy ideig egy szó sem hangzott el
közöttünk, mert mindenki az étellel és a hasával volt elfoglalva, de mikor már
úgy éreztük, hogy meg tudunk szólalni, akkor végre válaszoltam Se Joonak.
- Szóval csak a kedves koreai
teherautósok tehetnek arról, hogy így nézek ki, visszatérve a korábbi
kérdésedre – mondtam morogva. Már nem fáztam szerencsére, mert valakinek volt
annyi esze, hogy bekapcsolta a koleszben a fűtést, de még mindig koszosnak
éreztem magam. Ezen pedig csak egy jó meleg zuhany tudott volna segíteni, ami
még váratott magára.
- Látom, Kyu Hyun sem úszta meg – jegyezte meg Min Jun, de a fiú csak bólintott rá, mert tele volt a szája egy
jó nagy falat kimchivel.
- Azt hittem, repesni fogsz az
örömtől, hogy végre hazajöttünk, erre el sem tudtunk érni, hogy szóljunk,
itthon vagyunk – elégedetlenkedett Min Soo.
- Sajnálom – feleltem lesunyt
fejjel. -, de a mobilom nem volt kéznél és nem tűnt fel, hogy hívtatok… Na,
várjunk csak! Még nektek áll feljebb, mikor két hétig tojtatok a fejemre és nem
is kerestetek?! Még én kérek bocsánatot…
Teljesen felfújtam magam az ügyön.
Még hogy én kérjek elnézést, mert nem ugrottam egyből, mikor szóltak?!
- Nyugi, húgi! – bökött arcon
Sung Chan. – Arról valószínűleg én tehetek, hogy két hétig nem léptek veled
kapcsolatba. Annyi programjuk volt, hogy alig bírták tartani a lépést és holt fáradtan
dőltek be az ágyba.
- Akkor meg a te hibád! –
fordultam mérgesen a bátyámhoz. – Miért nem vittetek magatokkal? Akkor nem lett
volna ilyennel gond!
- Remek gondolat! –
villanyozódott fel azonnal Min Soo, mire elmosolyodtam, de rögtön el is tüntettem
az arcomról, mikor eszembe jutott, hogy most éppen mérgesnek kellene lennem.
- Majd legközelebb, jó? –
vigyorgott rám elnézően Sung Chan, mint egy kisgyerekre, akit lenyugtat, hogy
majd legközelebb megkapja a hőn óhajtott játékot. Rájöttem, hogy értelmetlen
tovább feszegetnem ezt a témát, mert nem fog komolyan venni, pedig nem csak
holmi hóbortból hoztam ezt fel. Tényleg szerettem volna a srácokkal menni, jó
lett volna, ha ott vagyok velük, még ha csak futhattam volna utánuk, vagy csak
a kisegítésből, kiszolgálásból állt volna a dolgom. Nem érdekelt volna, mert
együtt lehettünk volna. Pont, mint régen.
A haragom olyan gyorsan elszállt,
ahogy jött. Inkább áttereltem a szót másra, nem akartam a hiú vágyaimmal
törődni most.
- És amúgy milyen volt Japán? Mit
csináltatok? – érdeklődtem. – Habár tudom, hogy nélkülem nem volt olyan jó.
Kacsintottam Min Soora, tudva,
hogy ő igenis hiányolt az út során, még ha csak azért is, mert így nem volt ki
kordában tartsa a fiúkat.
- Fárasztó… - sóhajtott Min Jun.
– Egy szabad percünk sem volt, a forgatás mellett jártunk dedikálásokra, fan
találkozókra, fellépésekre, különböző show műsorokban vettünk részt, szinte
csak aludni jártunk haza. Teljesen a kezdő éveinkre emlékeztetett!
- Igen, valaki hagyhatott volna nekünk egy kis szabadidőt is a
változatosság kedvéért… - értett egyet Kyu Hyun is a fiúval és határozottan
Sung Chanra pillantott.
- Na jó, így talán megbocsátom,
hogy tényleg nem volt időtök rám – húztam a szám kelletlenül. Tudtam, hogy nem
mindig móka és kacagás az életük idolokként, mint ahogy sokan hiszik, de azért
reméltem, hogy nincsenek leterhelve ennyire. Hirtelen a bátyám felé fordultam
kissé felháborodva. – Miért nem hagytad őket kicsit pihenni is?
- Ezúttal nem én álltam a dolgok
mögött – rázta a fejét hátrahőkölve. – A cég döntött a legtöbb programról, én
leginkább csak kísértem őket.
Ahogy jobban megnéztem a
bátyámat, láttam rajta a kimerültség jeleit. A szemei alatt sötét karikák
éktelenkedtek és laposakat is pislogott. Előbb
gondolkozz, aztán beszélj csak, Ha Na! Megpaskoltam a karját és gyengéden
rámosolyogtam, mert elfelejtkeztem egy pillanatra arról, hogy kivel is
beszélek. Sung Chanról volt szó, a bátyámról, akinél kedvesebb és segítőkészebb
embert aligha találni. Ha látta volna a fiúkon, hogy nehezen bírják azt a sok
feladatot és programot, akkor nem erőltette volna rájuk. Na persze, az apám már
egész más tészta volt, ő ezzel nem törődött annyira.
Aztán eszembe jutott valami és felpattanva
a hűtőhöz siettem, majd kivettem egy jó nagy adag csomagot onnan és
visszavágtattam vele az asztalhoz.
- Ezt majd igyátok meg vacsora
után, vagy mikor kedvetek van hozzá! – ezzel mindenkinek adtam egy-egy zacskót.
Mert ahogy végignéztem a fiúk arcán, kiszúrtam rajtuk is azt, amit Sung Chanon.
Csupán az ő esetükben a smink elfedte azokat a nyomokat, amiket a bátyámon
tisztán láthattam.
- Ginzeng? – nézte a kezében
tartott zacskót Sung Chan meglepődve.
- Nemrég vettem, mert valahogy
számítottam arra, hogy kimerültek lesztek, mire hazaértek… - bámultam az
ölemben játszadozó ujjaimat.
- Hihetetlen vagy! – meredt rám
Sung Chan, mire értetlenül és kissé ijedten néztem rá.
- Most miért? Én csak segíteni
akartam!
- Úgy csinálsz, mint aki
haragszik és vérig van sértve, közben meg ilyeneket csinálsz – emelte fel a
zacskót bizonyítékul.
Majd teljesen váratlanul megölelt
és szorosan magához vont.
- Hé, engedj el! Ne itt, Oppa! –
motyogtam tisztára vörösen, de késő volt, mert a srácok már nevettek és
kuncogtak körülöttünk. Mikor végre sikerült elérnem, hogy eleresszen, még
mindig égett az arcom és a pácolt retek valahogy sokkal érdekesebbnek
bizonyult, mint bármi más a világon.
- Tényleg Ha Na az egyetlen, aki
úgy meg tudja puhítani Sung Chant, hogy szinte kenyérre lehet kenni – nevetett
Kyu Hyun és fekete szemei kettőnk között ugráltak.
- Legközelebb tényleg velünk kell
jönnöd, Ha Na, akárhová is megyünk, mert így Hyung bármit meg fog nekünk engedni,
ha te kéred! – veregetett vállon Min Jun.
- Ne is álmodozzatok róla! –
jelent meg két rózsaszín folt a bátyám arcán, amire már én is elmosolyodtam. –
Rendíthetetlen tudok lenni, ha arról van szó!
- Tényleeeeg? – pislogott rá Min
Soo, mint egy kislány és lebiggyesztette az ajkait, ami rettenetesen édes
látványt nyújtott. A magas és kérlelő hangnemről, amit megütött, pedig ne is
beszéljünk.
- Elég, fiúk! – szólt rájuk a
bátyám, de mintha a falnak beszélt volna, a srácok csak dőltek a röhögéstől és
még egyszer kérték Min Soot az alakítása megismétlésére, amin végül már Oppa is
nagyokat derült.
Ezután még jó ideig nevettünk és
szórakoztunk, mire ismét lenyugodtunk egy kissé. Az asztalon a tányérok már
majdnem üresek voltak és csak szemezgettünk a maradékok közül, míg tovább beszélgettünk.
- Jaj, de nem válaszoltatok
rendesen! – rémlett fel bennem, hogy hol is hagytuk abba az eredeti témát
korábban. – Tulajdonképpen azon kívül, hogy fárasztó volt, azért élveztétek a
japán utazást?
- Igen, nagyon kedvesek és
tisztelettudóak voltak a rajongók – bólintott Se Joo.
- Min Soonak szerelmet vallott
egy ötéves kislány! – mosolygott Kyu Hyun, mire rákaptam a tekintetem
meglepetten.
- De édes! Remélem, igent mondtál
neki!
- Természetesen, még azt is
mondtam, hogy húsz év múlva keressen meg és akkor az oppája leszek –
bólogatott csillogó szemekkel Min Soo, hogy ő bizony megtett mindent a kislány
egészséges fejlődése érdekében. Erre mindannyian nevetni kezdtünk, hogy szegény
kislány, milyen szerencsétlenül fog járni egy negyven éves „oppával”.
- Te mit csináltál nélkülünk két
hétig, Ha Na? – érdeklődött Se Joo.
- Csak a szokásos – vontam
vállat a maradék ételt piszkálva a tányéromon. – Táncoltam, énekeltem, dolgoztam,
semmi különös.
- Mikor fogsz már végre valamit
kezdeni a WoW ajánlatával? – kérdezett rá feszülten Min Jun. Már mindegyikük
tisztában volt vele, hogy szerződést kaptam a WoW Entertainmenttől és mindenki
azt hangoztatta, hogy el kéne fogadnom. De nem meglepő módon, minél inkább
erőltették, hogy írjam alá a szerződést, annál inkább ellenkeztem.
- Majd ha úgy látom jónak –
húztam fel az orrom és reméltem, hogy itt vége is a témának.
- Ajánlat? – szólt közbe Sung
Chan váratlanul, mire megdermedtem ültömben. A fiúk arcán is azt a riadalmat
láttam, mint amit én is éreztem. Sung Chan semmit sem tudott arról - velük
ellentétben -, hogy szerződést kaptam egy ügynökségtől. Sőt, ami azt illeti
ügynökségektől.
- Öhm, igen. Elfelejtettem volna
említeni? – néztem rá egy feszes mosollyal, ami inkább lett egy grimasz, nagy
sajnálatomra. A légkör pillanatok alatt megváltozott és Sung Chan arcáról még a
mosoly halvány árnyéka is eltűnt.
- Fiúk, magunkra tudnátok hagyni
egy kicsit? – kérdezte, de a tekintetét le sem vette rólam. Ijedten néztem a
fiúkra, akik csak motyogtak valamit beleegyezően és felálltak az asztaltól. Mindannyian
sajnálkozva és szánalommal a szemükben néztek, de nem maradtak mellettem.
Srácok! Ne hagyjatok itt!
Amint a fiúk már biztos
távolságba kerültek, Sung Chan nem bírta tovább és éles tekintettel meredt rám.
- Mi ez az egész? Mikor akartad
elmondani? Egyáltalán el akartad? Vagy majd a tévéből, internetről, újságból
kellett volna megtudnom, hogy leszerződtél valakivel? – kérdezte felháborodva a
fiú, én meg felugrottam és elkezdtem pakolászni a tányérokat, hogy megnyugodjak
és ne könyörögjek egyből bocsánatért. Mert legelőször ez volt az, ami eszembe
jutott Sung Chan vádló pillantásának hála.
- Még nem szerződtem le senkivel
sem – mondtam remegő kezekkel és a maradékokat egy tálba kotortam, majd
beraktam a hűtőbe.
- Ha Na, ez azt hiszem,
fontosabb, minthogy rendet rakjál! – szólt rám, de meg sem álltam, inkább
összeszedegettem a tányérokat és a mosogatóba raktam, de Sung Chan megragadta a
karom. – Ha Na!
- Ez segít gondolkozni! – téptem
ki a kezem a szorításából kétségbeesetten. Ahogy meglátta az arcom,
valószínűleg rájöhetett, hogy ez egyáltalán nem könnyű nekem sem, és pontosan
megértette, hogy el fogok mindent mondani, csak egy kis időre volt szükségem,
hogy végiggondoljam.
- Rendben – engedett el és
leült, vissza az asztalhoz, míg én elkezdtem mosogatni.
- Volt egy olyan érzésem, hogy
nem tudsz róla – kezdtem bele végül pár perc hallgatás után. – Suh Hyung nekem
is napokkal később mutatta meg a szerződéseket, miután a WoW Entertainment
egyik igazgatója találkozni akart velem.
- Hihetetlen még mindig, hogy nem
mondtatok semmit – rázta a fejét szinte sokkolva Sung Chan. – Rajtad még
annyira nem lepődöm meg, hiszen joggal félhettél, hogy ellenezni fogom, de Suh
Hyung megdöbbentett.
- Miért?
- Mivel vele egy oldalon állunk,
azt hittem, nem fog habozni, hogy ilyesmit megosszon velem, de ezek szerint
tévedtem – magyarázta félig magának a fiú. Már a mosogatás közepénél jártam,
éppen letöröltem az asztalt, de erre megálltam.
- Egy oldalon? Ez mit jelent?
- Mindketten azt szeretnénk, ha
boldog lennél – nézett rám okos és határozott szemekkel a bátyám. – És végre
túllépj anya halálán. Bár ez utóbbi talán már sikerült is?
A mosoly, ami megjelent az arcán
olyan gyengéd és aggodalommal teli volt, hogy a szívem egy pillanat alatt
megtelt a bátyám iránti szeretettel és elismeréssel. Nem bírtam visszafogni
magam és hozzábújtam mosogatószivacsostul és habosan.
- A nehezén túl vagyok már, ne
aggódj! – motyogtam. – És nem mondom elégszer, de ugye tudod, hogy szeretlek?
- Tudom.
Ezzel nyomtam egy puszit az
arcára és elengedtem, majd visszatértem a mosogatáshoz, mintha mi sem történt
volna.
- Szóval ezek szerint a WoW és
még más cégek is felkerestek az előadás után, hogy szerződést kössenek veled –
fejtegette óvatosan a fiú és már vártam ezt a kérdést, mióta csak belebonyolódtunk
ebbe a témába, és most el is érkezett az ideje. – De nem fogadtál el egyet sem,
igaz, legalábbis Min Jun szavai alapján?
- Igen, igaz – bólintottam a
tiszta pohárnak a kezeim között. – Több szerződést is kaptam, de a WoW Ent.-é a
legjobb, így csak azt vettem számításba.
- Szóval fontolgatod - jegyezte
meg halkan és valahogy azt szűrtem le a hangjából, hogy ez nem éppen nyerte el
a tetszését. Pont az utolsó pálcikát mostam el, majd megtöröltem a kezem és
leültem Sung Channal szemben. Ugyanazt láttam az arcán is, amit a szavain is
éreztem: nem tetszett neki, hogy elgondolkoztam az ajánlaton.
- Valószínűleg sejtette Suh
Hyung, hogy így fogsz reagálni, ezért nem mondott semmit sem – néztem rá egy
halvány mosollyal, bár a vidámság látszatát sem tudtam beleerőltetni.
- Mégis hogy?
- Egyáltalán nem örülsz neki,
hogy gondolkozom a szerződés megkötésén – válaszoltam, mintha nyilvánvaló
lenne. – Igazából Ye Sol – a WoW igazgatója – rengeteget kutatott utánam és
pontosan tisztában volt mindennel. Először azzal próbáltam érvelni, hogy nem
érdekel az ajánlata, mert a P.S.-hez fogok majd menni, de kis híján kinevetett.
Tudta, hogy mennyire nem vagyok jóban apával, tudott mindenről! Sőt mi több, az
egyik legjobb szerződést ajánlotta, amit csak tudott és nem siettetett a
válaszadással sem. Mintha arra számítana, hogy csak idő kérdése és ott fogok
kikötni náluk.
Sung Chan némán hallgatta végig a
beszámolómat és minden egyes szavamat jól megrághatta, mert percekig nem szólt
egy szót sem.
- Igaza volt Suh Hyungnak, hogy
nem mondott nekem semmit sem – bólintott egyet, mintha elhatározásra jutott
volna valamivel kapcsolatban.
- Tessék? – néztem rá értetlenül.
Aztán beugrott! Ugye, nem… - Arra készülsz, amire gondolok? El akarod mondani
apának?!
A kezeim ökölbe szorultak és
megfeszült az állkapcsom, ahogy végignéztem a bátyámon. Nem tenne ilyet, ugye?!
- Igen.
A karom élettelenül hullt le az
oldalam mellett és rimánkodtam azért, hogy az előbbit csak képzeltem. Sung Chan
azt mondta, hogy vigyázni fog rám és mellettem lesz, ha bármikor is szükségem
lenne rá. De akkor ez mégis mit akar jelenteni?
- Ezt nem gondoltad komolyan,
igaz? – néztem rá könyörögve, hogy nevesse el magát a következő pillanatban.
- De – bólintott rá
könyörtelenül. – Tényleg nem támogatom, hogy a WoW-nál szerződj le. Ha kiderül,
hogy a P.S. igazgatójának a lánya más ügynökségnél szerződött le, abból
hatalmas botrány lesz, ami ártani fog a cég részvényeinek, a befektetők
megkérdőjelezhetik apa irányítását, mert még a saját lányát is képtelen
kordában tartani. Akkor mégis hogy akarja a céget vezetni? Így is voltak nemrégiben
problémák ezzel kapcsolatban, ha ilyesmi történne, annak igencsak nagy kárát
látnánk. Így Ha Na, sajnálom, de Suh Hyunggal ellentétben, én tényleg nem
tudlak ebben támogatni.
Elszörnyedve hallgattam Sung Chan
magyarázatát és minden vér kiszökött az arcomból, ahogy a bátyámat néztem.
- Sokkal jobban hasonlítasz rá,
mint azt először hittem – fintorodtam el undorodva. – Annak a négy évnek
megvolt a hatása mellette. Csak a cég, az ügynökség, a jó híre és apa érdekel!
És velem mi lesz akkor, Oppa?! Én egyáltalán nem jelentek semmit sem ezekhez képest?!
Sung Chan mintha meglepődött
volna a kirohanásomon, de nem érdekelt. Abban reménykedtem, hogy legalább ő törődik
velem, de ha még rá sem számíthatok, akkor mégis mihez kellene kezdenem?!
- Köszönöm, megkönnyítetted a
döntésemet! – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de csak úgy áradt belőlem a
harag, a düh és a csalódottság. – Alá fogom írni azt a szerződést!
- Ha Na!
- Nem érdekel, Oppa!
Gondolkoztam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy mi az, ami boldoggá
tenne – kiabáltam teljesen kikelve magamból. – Anya halála után egy szemernyit
sem érdekelt a jövőm, éppen csak kibírtam az érettségiig. Nem volt jobb dolgom,
mint tanulni, így beleástam magam abba, de miután levizsgáztam, megint úgy
éreztem, céltalanul tengetem a napjaimat, napról napra élek csupán. Egészen
addig, míg Suh Hyung kirángatott a kis világomból és ide nem jöttem az
Akadémiára. Természetesen ellenkeztem és harcoltam mindennel, amivel csak
előhozakodott, de megtaláltam a saját indokaimat, hogy véghezvigyem azt, amit
annyira akart. Színpadra állhattam, megtudhattam, mi vár akkor, ha
beteljesülnek a régi álmaim. Észre sem vettem és ezek a régi álmok már nem
voltak annyira régiek. Megtapasztaltam azt, miről mondtam le annak idején,
mikor mindent magam mögött hagytam. És őszinte leszek, akkor sajnáltam először
igazán, hogy négy éve elmenekültem és nem küzdöttem azért, amire vágytam. Mert
most rájöttem, hogy ezt akarom! Színpadon állni és énekelni, táncolni,
színészkedni, mindent, ami azzal jár, hogy az ember idol lesz! Szóval köszönöm,
Oppa! Ha nem mondod, hogy nem akarod, hogy nem
tehetem, akkor lehet másképp gondoltam volna, vagy később jövök minderre
rá, de így hogy megtudtam, mit veszíthetek, ráébredtem, mennyit is jelent
számomra ez az egész. Igazán hálás vagyok! – szinte zihálva kapkodtam a levegőt
a kisebb monológom után, de megkönnyebbültem, ahogy kimondtam azokat a szavakat,
amik valahol mélyen már ott rejtőztek a szívemben, az agyam egy kis hátsó
zugában, de túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem.
Sung Chan enyhén elnyílt szájjal
és nagyokat pislogva figyelt. Az tuti, hogy nem készült fel ilyen kirohanásra
tőlem, mert még köpni-nyelni sem tudott hirtelenjében. De amire pedig én nem
számítottam, az az volt, hogy Sung Chan elnevette magát.
Ott ült egy méterre tőlem és a
hasát fogva hangosan nevetett. Először azt hittem, hogy megőrült, mert
mindenféle reakcióra számítottam, csak erre nem. Leginkább egy hasonlóan dühös
hegyi beszédet vártam tőle, amiben kifejti, hogy miért nem lenne bölcs dolog
egyetlen egy céggel sem leszerződnöm, megfűszerezve egy-két csípős
megjegyzéssel.
- Oh, Ha Na! – dőlt hátra kissé
piros arccal a széken és vidám szemekkel nézett rám. Oké, egy kicsit elbizonytalanodtam,
hogy mi történt. Lemaradtam volna egy két sorral a forgatókönyvben? – Örülök,
hogy ezt hallom tőled!
- Hogy micsoda? – hajoltam előre
leesett állal, hátha a szavak megváltoztak volna, míg elértek a fülemig.
- Így sokkal könnyebb dolgom
lesz, mint ahogy először gondoltam – bólintott elégedetten. A kezeit a
mellkasa előtt összefonta és magába zárkózott. Vártam egy percet, majd még
egyet, de nem akart megszólalni. Talán öt percig bírtam a némajátékot, de utána
feladtam, mert nem voltam képes megfejteni ezt a talányt, amit Sung Chan
feladott nekem.
- Oppa, mi a fenéről beszélsz?
Mintha csak most jött volna rá,
hogy itt vagyok, felkapta a fejét és kérdőn pillantott rám.
- Elmondanád végre mi ez az
egész?! – értem a türelmem végére.
- Félreértettél korábban –
nézett rám ismét komolyan. – Az tény, hogy teljes mértékben ellenzem, hogy a
WoW-val szerződj le. Rajtuk kívül senki sem járna jól, még talán te sem. A mézes madzagot elhúzták az orrod előtt a szerződéssel, de az
csak csali. Utána olyan rövid pórázon tartanának, hogy azt fogod kívánni, bár
maradtál volna inkább nyugton és kidobtad volna az első szemetesbe a papírokat,
mikor megkaptad.
- Ennyire szörnyűek? – ráncoltam
a homlokomat.
- Nem.
- Akkor meg miért mondtad ezt?
- A P.S. után ők a legjobbak
ebben az iparban, de számodra tényleg ilyen szörnyű lett volna. Talán azt mondták,
hogy mivel különleges szituációról van szó, más bánásmódban fogsz részesülni –
találgatott Sung Chan és nem is járt messze a valóságtól. – Ez valóban így lett
volna, de nem olyan értelemben, mint azt gondolnád. Egy kalitkába zárt madárka
lettél volna, akit kényük-kedvükre használnak. És nem is akármilyen madárka,
hanem olyan, aki rengeteg pénzt hozott volna nekik a konyhára! Ha úgy tetszik,
az aranytojást tojó tyúkként tekintettek volna rád, akit nagy becsben tartottak
volna. Már azzal nagy közönséget tudtak volna neked összehozni, hogy Kim Doo
Rim lányaként mutatnak be és reklámoznak. Az már csak a hab a tortán, hogy
tényleg tehetséges vagy.
Eltátottam a számat és próbáltam
befogadni azt a sok információt, amit Sung Chan közölt. A nagy részük csak erős
találgatásnak és megérzésnek tűnt, ezért nem bíztam benne teljesen. Az egészet
mondhatta csak azért, hogy elrémisszen a WoW-tól… és jó úton járt, ha ez volt a
célja.
- De Suh Hyung bátran ajánlotta
őket - kapaszkodtam az első dologba, ami eszembe jutott.
- Ha Na, Suh Hyung tényleg
nagyszerű ember. Abban, amit csinál szinte verhetetlen, de ez nem az ő
területe – mondta halkan a fiú. – Nem véletlenül maradt meg a tanítás mellett.
Ő túl tisztességes és kedves ahhoz, hogy komolyabban belefolyjon ebbe a szakmába.
Fogalma sincs arról, mi folyik az iparban, a vállalatoknál, talán ezért volt
ennyire magabiztos ezt a témát illetően. Hidd el nekem, tudom, miről beszélek!
Már jó pár éve dolgozok a P.S.-nél és láttam már egy s mást, amitől rosszul
lettem és taszított.
Hosszan és hangosan fújtam ki a
levegőt, amit eddig bent tartottam és észre sem vettem. Úgy változott a
véleményem pillanatról pillanatra, hogy belefájdult már a fejem. Előbb még
fejest ugrottam volna a WoW szerződésébe, most meg Sung Chan néhány szava annyira
képes volt elbizonytalanítani - mert nem úgy tűnt, mint aki hazudik -, hogy
meginogtam ezt illetően.
- Akkor mégis mit vársz tőlem? –
temettem az arcomat a kezeimbe. – Mondjak le róla ismét?
- Nem! – fogta meg a kezeim és
lefejtette az ujjaim az arcomról. Előttem térdelt és lágyan tekintett fel rám.
– Nem tudtam előbb befejezni, amit akartam mondani. A WoW Ent.-et tényleg
elutasítom, de a P.S.-szel már egyáltalán nem ez a helyzet.
Meg sem tudtam először szólalni.
Most komolyan azt akarja mondani, hogy a P.S.-nél kellene leszerződnöm?! Ha nem
lettem volna ennyire kétségbeesve és nem éreztem volna ennyire reménytelennek a
helyzetet, még lehet, hogy elmosolyodtam volna a tréfán, de így nem volt hozzá
elég erő bennem.
- Nem volt vicces, Oppa…
- Nem is viccnek szántam –
határozott pillantásán és hangján eltöprengtem. Sung Chan tényleg komolyan
gondolta! – Támogattam Suh Hyung terveit, mert mindketten úgy véltük, hogy
végül úgyis a szórakoztató ipar mellett fogsz dönteni. De vele ellentétben,
nekem csak a P.S. volt a célom, nem akartalak volna más cégnél látni. Ő
megelégedett volna más ügynökséggel is, de én másra nem is gondoltam. Jól
sejtem, hogy nem csak hazudtál Ye Solnak, hogy a P.S.-hez mész, hanem ezt is szeretnéd?
- Igen – habozás nélkül vágtam
rá a választ, mire Sung Chan boldogan elvigyorodott. - Tudod jól, hogy
gyerekkorom óta ott szeretnék debütálni, ahol anya is annak idején.
- Akkor segítek benne – fogta
meg a kezeim, amik az ölemben hevertek.
- Segítenél?! – hőköltem hátra
meglepetten. Ennyire félreértettem volna Sung Chant az előbb? Istenem és hogy
leordítottam a fejét emiatt! Kínomban legszívesebben a föld alá bújtam volna, annyira
szégyelltem, hogy így bántam vele, amikor csak segíteni akart.
- Ezért akartam elmondani apának,
hogy kaptál szerződést. Valószínűleg semmit sem tud róla, mert az összes cég
csendben és titokban közelített meg, hogy annál nagyobbat szóljon a bomba, ha
kiderül – húzta el a száját a fiú. – Ha tudomást szerez róla, akkor talán
végre megjön az esze és engedni fogja, hogy leszerződj a cégnél, mielőtt
ostobaságot teszel és máshoz rohansz a nagy gyűlöletedben, amit iránta érzel.
Egy percig sem tagadtam, hogy
gyűlölöm és valószínűleg ez lett volna a tervem, ahogy Sung Chan is mondta.
Ha apa végképp nemet mondott volna, akkor tényleg máshoz fordultam volna és nem
csupán azért, mert idol szeretnék lenni. Nagymértékben hozzájárult volna az
apám iránti utálatom is, hogy minél nagyobb fejfájást és kárt okozzak neki.
- Szerinted működhet? – kérdeztem
reménykedve.
- Ez édeskevés ahhoz, hogy
belemenjen, de kezdetnek mindenképpen megteszi – bólogatott a fiú. – Csak arra
kérlek, hogy ne írj addig alá semmiféle szerződést, amíg nem biztos, hogy a
P.S.-nél lehetetlen a debütálásod!
- Rendben – egyeztem bele
azonnal. Kételkedhettem volna Sung Chanban, hihettem volna, hogy félrevezet, vagy
éppen hazudik, de tudtam, hogy nem így van. Hogy miért bíztam meg benne mégis
ennyire? Túl egyszerű és unalmas volt a válasz, de mégis igaz: a bátyám volt.
- Ha már ennyire benne vagyunk a
lelkizésben – elmosolyodtam a kifejezésen, bár egy kissé elbizonytalanított a
komoly arckifejezése. -, akkor szeretnék kérdezni valamit.
- Mondd csak! – bár inkább
hangzott egy óvatos kérdésnek, mint egy mindent bele felszólításnak.
- Mi van közted és Kyu Hyun
között?
Hirtelen köhögésben törtem ki,
borzasztó vagyok, hogy még a saját nyálamat is képes voltam félrenyelni, de nem
tehettem róla. Ez a kérdés kicsapta nálam a biztosítékot. Reménykedtem benne,
hogy azok a zöldesbarna szemek nem arra céloznak, mint amitől féltem, ezért
inkább úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne, miről beszél.
- Ezt hogy érted? – erőltettem
egy ártatlan mosolyt az arcomra.
- Ha Na, kérlek! – nézett rám
Sung Chan azzal a tekintettel, hogy ne akarjam becsapni és ne játsszam a
hülyét, mert feleslegesen erőlködök. – Láttam az egészet a zebránál korábban.
- Akkor miért tettél úgy, mint
aki semmiről sem tud?! – éreztem, hogy vér szökik az arcomba és idegesen kezdtem
kapkodni a levegőt.
- Mégis hogy nézett volna ki, ha
ott Kyu Hyun előtt felelősségre vonlak? És inkább kettesben akartam ezt veled
megbeszélni, hogy lehetőleg az igazat mondd majd – sunyta le a fejét, mint aki
zavarban volt. Sőt, ha én zavarban voltam ettől a beszélgetéstől, akkor neki
kétszer annyira abban kellett lennie!
- Miért érdekel ez ennyire? –
hárítottam egy kérdéssel a kérdését, mert fogalmam sem volt, mit kellett volna
mondanom. És egyáltalán milyen dolog az, hogy a bátyámmal beszélem meg a szerelmi
életemet?! Egyáltalán nem normális, ami azt illeti! Korábban lehet, hogy jó
ötletnek tűnt, de most határozottan nem tetszett ez a szituáció.
- A húgom vagy, természetes, hogy
érdekel, milyen fiúk legyeskednek körülötted - felkuncogtam a kijelentésére,
pedig leginkább sírtam volna kínomban.
Bár ejtené ezt a témát!
- Kedvelem, ennyi – böktem ki
gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Nem néztem Sung Chanra, mikor
kimondtam, de miután egy ideig nem válaszolt a hirtelen kitárulkozásomra,
kíváncsi lettem, mi történt. De ő csak gondterhelten, aggodalmas ráncokkal
figyelt engem. – Mi az?
- Nem szólok bele a
magánéletedbe, messze álljon ez tőlem – kezdett bele és éreztem, hogy itt lesz
egy hatalmas, masnival csomagolt „DE”, és nem is kellett sokat várnom rá. – de
légy óvatos Kyu Hyunnal!
Hátrahőköltem meglepetésemben,
mintha csak So Ha figyelmeztetését hallottam volna viszont Sung Chan szavaiban.
Ahogy vártam, hogy folytassa, minden idegszálammal a fiúra koncentráltam. Talán
végre megtudom, mi volt az, amitől annyira védeni akart So Ha!
De akárhogy is vártam, Sung Chan
nem mondott többet.
- Ennyi?
- Mondtam, hogy nem szólok bele a
magánéletedbe – állt fel végre a térdelésből Sung Chan és leporolta a nadrágját.
– És ehhez tartom is magam.
- Akkor egy ilyen homályos
utalással érjem be?!
- Ez csak figyelmeztetés volt,
semmi több, azt kezdesz vele, amit akarsz, Ha Na – rántott a vállán, de a
szája szögletében mosoly bujkált.
- Oppaaa! – nyafogtam és
megfogtam a karját, mikor felálltam én is. – Ez így egyáltalán nem fair!
- Viszont ez nem csak
figyelmeztetés – nézett rám ezúttal komolyan. –, a nyilvános helyen való
flörtölést, vagy akármi volt is az, amit ma láttam, azonnal fejezzétek be!
Szerencsétek volt, hogy senki nem szúrt ki titeket, de ez a szerencse forgandó.
Ha lebuktok valami ilyesmivel, akkor az egész sajtó ettől fog visszhangzani. Az
ügynökségnek, a rajongóknak és neked is nagy csapást jelentene. Arról nem is
beszélve mennyire lesújtaná ez a bandát! Nem vicc az ilyesmi, Ha Na, nagyon sok
függ a tálalástól, és ha úgy viszik nyilvánosságra, hogy a legrosszabbul
jöjjünk ki belőle, akkor… - nyitva hagyta a mondatot és nem volt szükséges
befejeznie, mert tudtam, hogy mi lenne a vége. Konkrétan halálos ítélet
számomra és a fiúk számára is.
- Értem – bólintottam, hogy
megértettem a „tanácsát”. – Viszont azt kifejthetnéd, hogy mire céloztál Kyu
Hyunnal kapcsolatban!
Annyira furdalta a kíváncsiság az
oldalamat, hogy addig nem állt szándékomban elengedni a bátyámat, míg nem mond
valami használható információt. Idegesített már, hogy mindenki csak dobálózik
azzal, hogy legyek óvatos Kyu Hyunnal, de senki sem mond semmi konkrét dolgot.
- Csak vigyázni akarok rád, meg
akarlak óvni, ez lebegjen a szemed előtt! – mondta Sung Chan lágyan és egy
puszit nyomott a homlokomra. – Most viszont megyek, holnap korán indulok a fiúkkal
és még van egy-két dolog, amit el kell intéznem előtte.
Láttam, hogy nem szándékozik
többet mondani erről a témáról, így nem nyaggattam. Csak kikísértem az ajtóig,
megvártam, míg felöltözik és szomorúan bámultam utána, mikor elköszöntünk
egymástól. De nem bírtam magammal és utána kiáltottam a sötétbe.
- Ha meggondolnád magad, akkor
tudod, hol találsz!
- Szia, Ha Na! – hozta felém Sung
Chan hangját a szél a nevetésével együtt. Habár nevetett, mégis az az érzésem
támadt, hogy amiről beszélt, igenis komoly volt. Nem csak játék és nem csupán
szórakozás.
Kirázott a hideg, így be is
csuktam gyorsan az ajtót. Ittam még egy pohár vizet, majd minden lámpát
lekapcsolva, felfutottam a lépcsőn a harmadik emeletre. Igen, utáltam a sötétet
és féltem, szóval minél hamarabb a jó meleg és világos szobámban akartam lenni.
Annyira vágytam már egy zuhanyra,
mert igaz, hogy mikor Sung Chan lelépett, hagyott maga után egy csomó
átgondolnivalót, mégis azon járt egyből az agyam, hogy milyen koszos is vagyok.
Így beléptem a szobámba, amiben meglepően nagy rend volt, felkapva a pizsamám
és a fürdőcuccom, elrohantam tusolni. Akárhogy siettem is a fürdőbe, a zuhany
alatt eltöltöttem vagy húsz percet, mert annyira jólesett a forró víz érintése
a bőrömön. Főleg, hogy mennyire megáztunk hazafelé Kyu Hyunnal!
Istenem… Kyu Hyun. Miért van az,
hogy mikor együtt vagyok vele, akkor ez a világ legtermészetesebb dolgának
tűnik, de ha elveszítem szem elől, vagy másokkal vagyok, akkor helytelennek és
tilosnak érzem?! Ezen az érzésen pedig ezek a rejtélyes kis megjegyzések egy
cseppet sem segítettek, amiket So Hatól vagy Sung Chantól kaptam.
Kisöpörtem az arcomból a vizes
tincseket és kimásztam a zuhany alól. Megtörölköztem, kicsit beleszárítottam a
hajamba, fogat mostam és nyújtózkodva indultam meg a szobám felé, de a pillantásom
a szemközti szobára esett.
Kyu Hyun és Se Joo…
Csak lemondóan megráztam a fejem
és beléptem a szobámba, de olyan gyorsan zártam be magam után az ajtót, hogy
szabad szemmel is nehéz lett volna követni a mozdulataimat. Hogy mi volt az oka
a hirtelen riadalmamnak?
Egy váratlan vendég várt az ágyamban…
Uristeeen!! Eszmeletlen jo a masodik evad is! Most nagyon kivancsi lettem ki lesz ott az agyon. Varom a kovetkezo reszt!^~^
VálaszTörlésJaj, köszi szépen!! *-* Igyekszem is, hogy ilyen reakciókat tudjak kiváltani belőled és a többi olvasóból is :D A kövi részben választ kapsz a kérdésedre:D Köszi, hogy írtál, nagyon tudok örülni, ha bárki is ír valami véleményt xD (még akkor is örülnék ha negatív dolgot írnál valószínűleg x"D)
TörlésNa neee...ne legyen már vége T.T Folytatást! folytatást! :3
VálaszTörlésElszeretném mondani hogy én csak most csatlakoztam az olvasói körödhöz. Az első évadot végig nevettem és izgultam :D Egyszerűen ez a történet egy nagy WoW! De komolyan mást nem tudok rá írni..megszerettem az írásodat !! :) csak így tovább ! :) és kíváncsian várom hogy végül kit választ Ha Na ;D
Szia!:D Juj, hát örülök, hogy sikerült elnyernem a szereteted ezzel a kis szösszenettel, amit írogatok ^^ Az pedig végképp boldoggá tesz, hogy tényleg ennyire tetszett az első évad *-* Hát bizony ez itt a nagy kérdés, hogy a legvégén ki mellett fog kikötni a mi kis főszereplőnk :D A fejezetek kb.hetente jönnek ki, a cél a péntek, de aztán csúszhat kicsit előrébb és hátrább is ez az időpont xD
TörlésÉs tényleg nagyon örülök Neked, feldobtad az amúgy elég pocsék napomat :3 Köszi, hogy írtál ^^