2015. jún. 12.

3. Fejezet

A legnagyobb hiba

Jobbra-balra tekintgettem és azon törtem a fejem, most mégis mihez kezdjek. Először még az sem tűnt rossz ötletnek, hogy kimenjek a szobából és az ajtóm előtt töltsem az éjszakát, de meggondoltam magam. Hiszen ez mégiscsak az én szobám volt!
Ugyanis az ágyamon Se Joo feküdt az oldalán, mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Az ajkamba harapva, lábujjhegyen közelítettem meg a fiút, nehogy véletlenül felébresszem, majd összekucorodtam a feje mellett, a földön.
Meglepetésemre Se Joo kezei között volt a kedvenc plüssöm, amit még anyától kaptam a tizenegyedik születésnapomra. Akkoriban megmagyarázhatatlanul nagy rajongást mutattam a dinoszauruszok iránt, valószínűleg a Jurassic Park filmek miatt, amiket képes lettem volna éjjel-nappal nézni, ha rajtam múlt volna. Így kaptam egy plüss Tyrannosaurus Rexet, amin kiélhettem magam és mindenhova magammal cipelhettem. Nem voltam egy túl lányos gyerekként és talán most sem vagyok olyan, mint amilyennek anya szeretett volna, de reménykedtem benne, hogy nem lenne csalódott, ha most újra találkoznánk.
Ez a dínó pedig kicsit leharcoltan, megfakulva ott hevert Se Joonál, aki halkan szuszogott minden egyes lélegzetvételnél. Lágy mosollyal az arcomon figyeltem, miközben az alkarommal az ágy szélére dőltem és az államat nyugtattam rajta.
Csendben futtattam végig rajta a tekintetem. Fényes, fekete haja kicsit vizes volt (talán a zuhanyzástól) és megzabolázhatatlanul ölelte körbe az arcát. Egyenes orra hegyéhez legszívesebben odanyomtam volna a saját orromat és nekidörgölőztem volna. Telt ajkai enyhén elnyíltak és szinte rimánkodtak egy csókért… Jézus, Ha Na, most azonnal hagyd ezt abba!
Ahelyett, hogy azon törtem a fejem, milyen jól néz ki Se Joo, inkább azon kellett volna, hogy mégis mit keres az ágyamban, mikor már majdnem fél tizenkettő volt és nyilvánvalóan nem keverte össze a szobáinkat, hogy ide jött be aludni. Azalatt osonhatott be, míg én fürdeni mentem, de nem értettem az okát, mi volt ilyen fontos, hogy éjnek évadján besettenkedett egy lány szobájába.
Oké, ez most hazugság volt, elismerem. Pontosan tudtam, hogy minek köszönhettem a látogatását, csak rettenetesen féltem ettől a perctől. Féltem ettől a beszélgetéstől, pedig tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el sokáig.
Egy két héttel ezelőtti jelenet kezdett körvonalazódni a gondolataim között, mire gyengéden pislogtam az előttem heverő fiúra…

***

- Remélem azt, hogy a barátnőm vagy…
Nagy szemekkel bámultam Se Joora, aki mellettem feküdt az ágyamban. Teljesen lefagytam, mintha csak azt mondta volna, hogy ő egy földönkívüli és azért jött a Földre, hogy magával vigyen, és kísérleteket végezhessen rajtam. Éreztem, hogy a szemöldököm a homlokom közepét szántja és képtelen voltam megszólalni. Se kép, se hang.
- Ha Na? – Se Joo eddig meleg és bizakodó tekintete egyre ijedtebb és határozatlanabb lett.
Erre már magamhoz tértem és erősen belecsíptem a fiú arcába, aki feljajdult és összerázkódott a kezem alatt.
- Aú! – kapott az arcához, amit masszírozni kezdett és elégedetlenül méregetett ezután. - Ez mi volt?
Nem válaszoltam, hanem inkább az én arcomba is belecsíptem és reménykedtem, hogy nem fogok semmit sem érezni. Hogy az ujjaimat összeszorítva, a bőrömön egyáltalán nem fogom érezni az érintésem. Reméltem, hogy csak egy álom az egész, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye. Egy szép álom, amit a túlságosan is gondterhelt agyam kreált magának egy fárasztó nap után.
Ez lenne a legjobb és biztosan így is van. Mert miért is lenne ez igaz?! Az álmok nem válnak valóra, nem vagyok már gyerek, hogy higgyek az ilyesmiben. Tudtam, hogy a világ nem az a fajta hely, ahol megkapja az ember, amit akar.
- Hé, Ha Na, mi a baj? – vette el a kezem az arcomról Se Joo. Hangja félénk volt és óvatos, nehogy megrémisszen.
- Ez fájt - bámultam magam elé. Aztán a kezemre esett a pillantásom, amit Se Joo fogott a mellkasán.
- Még piros is lettél itt – simított végig az orcámon, mire megdermedtem. Mikor ezt Se Joo is észrevette, elvette a kezét. Nem tudta elkerülni a figyelmem a megbántottság a szemében, amit ugyan próbált palástolni, de nem sok sikerrel.
- Ez nem álom… - leheltem halkan, Se Joo pedig értetlenül pislogott rám. – Nem álom…
- Ezt próbálom már egy ideje a tudtodra adni – mondta gyengéden a fiú.
Hangosan nyeltem egyet és remegő ujjakkal érintettem meg a csípésemnek a nyomát Se Joo arcán. Kis piros folt volt sötétebb bőrén.
- Sajnálom! - makogtam, mint aki még mindig nem tért teljesen magához.
- Olyan sűrűn álmodsz ilyeneket, hogy már meg sem tudod különböztetni, hogy igazi-e vagy sem? – mosolygott rám a fiú viccelődve, de válaszként csak elpirulva meredtem rá. Felkúszott a szemöldöke a homlokára. – Tényleg?!
- N- nem! – kezdtem kissé felfogni a történtek ilyetén fordulatát és végre nem úgy bámultam a félig alattam fekvő fiúra, mint egy szellemre. Habár az arcom rák vörös volt, mert még tisztán élt az emlékezetemben az a bizonyos álom, ami igencsak erotikusra sikeredett a nagyszüleinél. – Csak egyszer volt…
Motyogtam teljesen megsemmisülten és belefúrtam az arcom a párnámba.
- Ugyan, ne érezd magad kínosan, hízelgőnek tartom, hogy velem álmodsz – nevetett Se Joo és közben a vállamat rázogatta, hogy ne vegyem a szívemre a dolgot. – Nem avatsz be?
- Dehogyis! – kaptam fel a fejem rémülten már az ötlet hallatán is, és ha ez lehetséges volt, akkor még vörösebb voltam, mint egy perccel ezelőtt. Már a gondolat is, hogy elmesélem neki ezt a hiper-szuper perverz álmot… jézusom!
- Jól van – emelte fel megadóan a kezeit Se Joo, de végig mosolygott. Nekem is egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ami szép lassan, de eltűnt. Lehajtottam a fejem a párnára és úgy tanulmányoztam a fiút.
Egymás szemébe meredtünk, de nem szólalt meg. Várt. Rám várt, hogy mondjak valamit, amiért hálás voltam. Nem akartam, hogy kérdésekkel bombázzon, hogy ne hagyjon nyugtot és letámadjon. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a történteket. Végül mikor úgy éreztem, hogy végigmentem mindenen, nem hagyva ki semmit sem, akkor egy kérdésnél állapodtam meg. Egy kérdésnél, ami mellől nem tudtam tágítani, még ha hülyeség is volt.
- Tegyük fel, hogy ez nem álom – kezdtem bele vontatottan. – Csak egy röpke pillanat erejéig.
Bólintott egyet komolyan, de biztos nagy erőfeszítésébe telt, hogy leküzdje a felfelé ívelő mozgását a szájának.
- Miért? Akárhányszor gondolom végig, mindig ennél kötök ki. Egyszerűen nem értem, hogy miért – mondtam a fejemet rázva. – Miért kellenék pont én ennyi év után?
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy így van? – felelt kérdéssel a kérdésemre, de úgy tűnt komolyan érdekli a válaszom, így meg is adtam neki.
- Mert tíz éve várok erre és meglehetősen hihetetlen ez az egész. Tíz éve várok arra, hogy észrevegyél és most a semmiből, négy év után egy hónap alatt ennél lyukadsz ki – magyaráztam egyre jobban belelendülve, hogy miért képtelenség ez a helyzet Se Jooval. De ő csak figyelmesen hallgatott és nem állt szándékában félbeszakítani. – Korábban levegőnek néztél, vagy inkább családtagnak, barátnak tekintettél. Megmondtam már, kizártnak tartom, hogy ne tudtál volna az érzéseimről. Egyszerűen kizárt. Most pedig előállsz azzal, hogy legyek a barátnőd? Már megbocsáss, ha kételkedek ebben a hirtelen jött vonzalmadban! Emellett miért is kéne igent mondanom? Régóta nem találkoztunk, már rég elfelejthettelek, már rég túl lehetek rajtad és most csak nemet kellene mondanom és faképnél hagynom – egyre inkább kezdtem elveszíteni a fonalat a mondandómban, azt sem tudtam, mit akarok már és egyre jobban akadoztam. A látásom is valamiért kezdett homályosodni, idegesen töröltem meg a szemem. Meglepődve konstatáltam, hogy könnycseppek tarkítják a kézfejem. – Nem tudok benned megbízni és abban sem, amit mondasz! Nem akarom, hogy megismétlődjenek a négy évvel ezelőtt történtek, nem akarok sírva elaludni, mikor rád gondolok, nem akarom megint azt a fájdalmat érezni… – szipogtam és a sírás ellen küzdöttem. Minden idegszálammal próbáltam visszatartani a könnyeimet, de sikertelenül. Végigfolytak az arcomon, végül pedig a párnahuzat nyelte el a sós cseppeket.
Egy óvatos kart éreztem magam körül, ahogy minél inkább körém fonódik, de nem ellenkeztem. Sőt, én magam bújtam oda Se Joohoz, aki ezek után bátran és szorosan ölelt magához. Az állát a fejem búbján nyugtatta és hagyta, hogy megnyugodjak.
Igazából nem is voltam tisztában azzal, mi a fenéért vagyok ilyen dühös és feldúlt. Miért kapok alig levegőt és miért van sírhatnékom, mikor boldognak kéne lennem?! Miért nem úgy reagáltam, ahogy bárki más tette volna, miért nem örülök, hogy az a fiú, akit évek óta szerettem, végre felém fordult? Miért nem nevetek a boldogságtól megrészegülten és vetem a karjaiba magam? Miért nem forrnak egybe ajkaink, miközben úgy ismételgetem, akár egy imát, hogy igen, igen, igen?!
Miért…?
A válasz pedig lassan kezdett körvonalazódni bennem.
- Kifogásnak fog hangzani – suttogta a fülembe Se Joo. –, de négy évvel ezelőtt, vagy akár még azelőtt, mindketten fiatalok voltunk. Négy éve, te tizenhat, én pedig már húsz éves voltam. A szememben akkor még gyerek voltál, egy kislány, aki szinte vak szerelemmel tekintett rám – éreztem, hogy megfeszül egész testében. – Igen, igazad volt. Tudtam, hogy mit érzel irántam, de nem törődtem vele, úgy tettem, mintha nem lennék tisztában vele. Így volt kényelmes, mert nem akartalak elveszíteni, mert ha nem is viszonoztam az érzéseidet, nagyon fontos voltál számomra, az egyik legjobb barátomnak tekintettelek.
Mondani akartam valamit. Bármit, ami meghazudtolja, bármit, amivel ki tudok állni ellene, de a torkomra forrtak a szavak. Mert tudtam, hogy bármit is mondanék, csak hazugság lenne, egy gyenge próbálkozás, hogy megvédjem az igazam. Az igazam, ami már annyira nem is tűnt igaznak. Csupán egy általam alkotott magyarázat volt arra, hogy miért nem vett sohasem észre az a fiú, akit szerettem.
Soha nem vettem a fáradságot arra, hogy átgondoljam az egészet Se Joo szemszögéből, hogy megpróbáljam megérteni az ő helyzetét. Csak magammal foglalkoztam, mert ez volt fontos. Csak is én és senki más.
Ha pedig nem akartam nevetségessé válni sem az ő szemében, sem a sajátomban, akkor most nem hazudhattam. Nem mondhattam azt, hogy nem értem meg, hogy nincs igaza. Mert most tényleg megértettem, hogy akkoriban nem volt számunkra remény. Tényleg csak egy gyerek voltam, aki még erre sem volt képes rájönni. Vagy még mindig csak egy gyerek lennék? Hiszen még most sem láttam át a dolgokat, még most is neki kellett mindent a számba rágnia. Nélküle még ennyire sem eszméltem volna rá.
- De akkor most mégis mi változott? – szipogtam teljesen elveszve a kavargó érzéseim között. Se Joo karjai kezdtek lazulni körülöttem és végül elengedett. Gyengéden a hátamra fordított, mintha üvegből lennék és attól félne, hogy eltör egy óvatlan mozdulat során. Tenyere az arcomra simult és törölgetni kezdte a nedves bőrömet, le a könnyek maradványait.
- Nézz rám! – kért lágyan és én engedelmeskedtem. Belenéztem azokba a barna szemekbe, amik melegen csillogtak. Igyekeztem állni a pillantását, amibe beleremegett a szívem is. - Azt kérdezed, hogy mi változott? – tette fel a kérdést, de rögtön meg is válaszolta. - Semmi és minden.
Ennél költőibb választ nem is adhatott volna… komolyan! – horkantam fel magamban, bár az arcomra is kiülhetett a kétkedés, mert egy másodpercre elmosolyodott Se Joo is.
- Eltelt négy év anélkül, hogy találkoztunk volna, hogy láttuk volna egymást – mondta félhangosan, miközben a hüvelykujjával körkörösen simogatta az arcom. Kezdtem rájönni, hogy ez egy szokása volt a fiúnak, akárcsak az, mikor zavarban van, akkor eltakarja az arcát a karjával. – Őszintén azt hittem, hogy nem is fogunk soha többet találkozni már, egészen addig, míg egyik nap nem hallottam Sung Chant telefonálni. Nem is hittem először a fülemnek, de veled beszélt. Szégyellem, de kihallgattam a beszélgetéseteket. Akkor tudtam meg, hogy az Akadémián vagy. Először azt kívántam, hogy bár soha ne hallottam volna, bár továbbsétáltam volna és nem törődtem volna ezzel. Még pár napig ment is a tettetés és a színészkedés, de folyton eszembe jutottál, lassan már a rögeszmémmé váltál – nevetett fel keserűen, mire összerázkódtam. – Hogy miért? Mert bűntudatom volt. Bűntudatom volt az elválásunk miatt és szükségem volt rá, hogy megbocsáss. Még ha nagy ritkán sikerült is túltennem magam azon, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked, folyton-folyvást visszatért akár az álmaimban, akár a legváratlanabb pillanatokban. Tudtam, hogy nem folytathatom ezt a végtelenségig, ha nem akarok megbolondulni. Az pedig, hogy tudtam, hol vagy, lehetőséget adott, hogy megszabaduljak a tehertől, amit évek óta magammal cipeltem. De aztán ráébredtem, hogy felesleges volt az eddigi kínlódásom, mivel úgysem mondhattam volna semmit. Hiszen megígértem az apádnak, hogy ez titok marad – lesütötte a szemét és olyan gyötrődés áradt a megroskadt válltartásából, hogy késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam.
- Tudom, hogy nem a te hibád volt – kerestem a pillantását, de mintha szánt szándékkal kerülte volna. – Igen, haragudtam, sőt gyűlöltelek, ne szépítsük – erre már nem kellett tovább ösztökélnem, ijedten nézett fel rám. – De ez megváltozott. Megbeszéltük, emiatt ne emészd tovább magad, tudom, hogy nem volt választásod akkoriban! Megbocsátottam.
Se Joo nagy, csillogó szemekkel vizslatott, mint aki még mindig nem hisz a fülének.
- Már rég megvolt ez a beszélgetés, nem értem, miért nem tetted ezen túl mag… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkaival elhallgattatott. Csak egy óvatos és gyors csók volt, még annál is gyengédebb, mint mikor felébredtem, de mégis elakadt a lélegzetem és megdöbbentem.
- Oh, bocsi… – hajolt el tőlem és az volt az érzésem, hogy legszívesebben kimenekült volna a szobából zavarában, még egy halvány rózsaszín pír is megjelent az arcán.
- Semmi gond... - köszörültem meg a torkom és vele ellentétben, én fülig vörösödtem.
- Most már kezd tudatosulni bennem is, hogy végre megoldódott ez közöttünk. De akkoriban több hétnyi vívódás után, úgy döntöttem, hogy eljövök az Akadémia záróműsorára. Természetesen próbáltam arra fogni, hogy amúgy is jövök majdnem minden évben és semmi köze nincs hozzád, de csak áltattam magam. Mert pontosan te voltál az oka, hogy el akartam jönni. Még a srácokat is elhoztam, hogy kevésbé érezzem rosszul magam amiatt, hogy minden ész érv ellenére találkozni akartam veled. Még ha fogalmam sem volt róla milyen lesz, mit fogok látni, mit fogok kapni tőled, még ha a homályba vesző jövőbe is indultam útnak, akkor is belevágtam.
Elhallgatott és némán tanulmányozott. Szó nélkül figyelte az arcvonásaim, majd tovább folytatta.
- Mikor megláttalak a színpadon, azt hittem, hogy káprázik a szemem. A megtört lány helyett, akit utoljára a kórházban láttam, egy erős és magabiztos nő táncolt a színpadon – ujjaival a kezem után nyúlt. Nem tudtam, hogy önkéntelenül teszi, vagy netán kiszámított mozdulat volt. – Elsőnek azt hittem, hiba volt, hogy eljöttem, mivel teljesen jól vagy, minden rendben van veled és csak felbolygatnám az életed, ha megjelennék. Aztán mikor énekeltél… akkor láttam valójában mennyire sebezhető vagy, mennyire fáj még mindig, hogy elveszítetted az édesanyádat, hogy mennyire mély sebeid vannak. De azon az estén gondoltam először rólad, hogy gyönyörű vagy. Mindennel együtt.
Nem számítottam rá, hogy tudja még tovább fokozni a dolgot Se Joo, de igenis tudta. Méghozzá könnyedén. Elég volt azt mondania, hogy gyönyörű vagyok és megint ott kötöttem ki, hogy úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura.
- Akkor láttalak először igazán gyönyörűnek és akkor féltem először attól, hogy elfelejtettél – megszorította a kezem. Nagy volt és hideg, mintha fázna a fiú, pedig még talán meleg is volt a szobámban, főleg hogy a takaróm alatt feküdtünk mindketten. – Őszinte leszek hozzád, Ha Na, nem fogok tudni válaszolni a kérdésedre. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Nem tudom, hogy miért érzem ezt, még talán azt sem tudom pontosan, hogy mit érzek, de azt tudom, hogy mit akarok.
- Engem? – kérdeztem kétkedve, felvont szemöldökkel, mire Se Joo elnevette magát. A két keze közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett, mintha telepátiával akarná átsugározni felém a gondolatait.
- Igen, téged – mondta halkan, de határozottan. – Egyre biztosabban tudtam, hogy amit itt érzek – egyik kezem a mellkasára vonta, pontosan a szíve fölé. A tenyerem alatt ott vert a szíve, talán még gyorsabban is a kelleténél. -, az nem csak barátság. Még ha minden rendbe is jött közöttünk, még ha minden olyan is, mint régen, mégis minden más lett. Ez az egy érzés mindent megváltoztatott.
- Se Joo… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Ha Na, lehet, hogy tényleg túl vagy már az irántam érzett szerelmeden, lehet, hogy már tényleg elfelejtettél. Ezt nem tudhatom, ahogy azt sem, hogy mi van, ha mégsem. Nem tudhatok semmit sem biztosra és inkább vállalom az elutasítást, mint az életem végéig tartó kétségeket és kérdéseket – jelentette ki, de éreztem benne, hogy félig önmagát is győzködi erről. - Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy túl gyáva voltam megtenni ezt a lépést és talán mindkettőnket megfosztani a lehetőségtől, hogy végre egymásra találjunk.
Ahogy hallgattam Se Joot, folyamatosan az járt a fejemben, bár tudnék hinni benne. Bár száz százalékosan állíthatnám, hogy igazat mond. Ha olyan igaznak tűntek is a szavai, a gondolatait nem ismertem.
- Nem tudom, hogy győzhetnélek meg arról, hogy tényleg kedvellek – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna ezúttal. – Mondhatnám, hogy ismersz, hiszen nem véletlenül vagyunk már barátok évek óta, hogy nem vagyok az a kétszínű alak, mint akinek jelenleg tartasz, de értelmetlen lenne. Nem jelentenének a szavak semmit sem, mert már eljátszottam a bizalmadat egyszer és nem számítok rá, hogy olyan könnyedén vissza tudom szerezni. Ezért…
Hangos, trappoló léptek szakították félbe a fiút.
Mindketten mintha álomból ébredtünk volna, megmerevedtünk és füleltünk, hogy mégis ki mászkálhat ilyen dörgő léptekkel a folyosón kora hajnalban. Hirtelen egy ajtócsapódás hallatszott, amire összerázkódtam.
- Kyu Hyun, Se Joo, keljetek! Két óra és indul a gépünk! – szólalt meg a bátyám. Mégis mi a fenét keres itt?! Ugyanezt megismételte Min Soo és Min Jun szobájánál is. - Miért nem vagytok még ébren?! Megmondtam, hogy mire jövök, addigra pakoljatok össze mindent, amire szükségetek lehet!
- Milyen gép? Mi folyik itt? – fordultam suttogva Se Joohoz, akin látszott, hogy igencsak kínban van. Hol engem, hol az ajtót nézte.
- Nem mondtam, de ma elutazunk Tokióba a bandával – kelt fel az ágyból a fiú és a mozdulataiból láttam, hogy tanácstalan, mit is kéne tennie.
- Micsoda?! – bámultam rá nagy szemekkel.
Az egyik pillanatban még arról győzköd, hogy mennyire kedvel és hogy szeretné, ha a barátnője lennék, most meg azt közli velem, hogy elutazik. Méghozzá nem Seoulban egy másik negyedbe, nem egy másik városba, még csak nem is egy kétszáz kilométerre levő városba, hanem egy merőben másik országba! Túl hirtelen váltás volt ez nekem a beszélgetésben, hogy egyáltalán rendesen reagálni tudjak rá.
- Nem igazán szoktunk munkaügyről beszélni, ezért eszemben sem volt, hogy megemlítsem, és igazság szerint el is felejtkeztem róla – magyarázkodott Se Joo és a szoba közepén álldogált a tarkóját dörzsölve.
- És mikor jöttök vissza? – kérdeztem, hátha feledtetni tudja velem a meglepő távozásuk hírét az, hogy minél hamarabb hazajönnek.
- Két hét – húzta el a száját kelletlenül Se Joo, mire hátrahőköltem.
- Két hét?! – szörnyedtem el az időtartam hosszúságán. – Akkor mégis mikor fogunk beszélni újra, arról…
Miért nem tudok gondolkozni, mielőtt megszólalok?! – sírtam fel magamban. Igen, nagyon érdekelt, hogy fog végződni ez a beszélgetés kettőnk között, de nem annyira, hogy ezt Se Joo orrára kössem és pontosan tisztában legyen azzal, nem tetszik nekem, hogy ennyiben maradnak a dolgok.
Feleslegesen reménykedtem benne, hogy Se Joonak nem fog leesni ebből a fél mondatból, hogy mire céloztam, mert el is mosolyodott rajtam és egy pillanatra eltűnt az idegesség a mozdulataiból és a tekintetéből is.
Odalépett elém az ágyhoz, ahol még mindig ülve néztem őt és a kezei közé fogta az arcomat. Olyan váratlan fordulat volt, hogy megilletődve vártam, mire készül.
- Ígérem, ha visszajövök, akkor innen folytatjuk – mosolygott rám vidáman és ajkai gyengéden súrolták az enyémet. Olyan lágy puszi volt ez a számon, hogy majd elolvadtam a fiú ujjai között. Minden erő elszállt a karjaimból és a lábaimból.
Amint pedig elengedett, ki is rohant a szobából, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Mégis mit jelentett, hogy innen folytatjuk? A beszélgetésre célzott vagy netán a csókra?!

***

A beszélgetésünk úgy szakadt félbe akkor, mintha egy film legizgalmasabb pillanatában elment volna az áram és a televízió sötét képernyőjét bámulva kérdezed magadtól, hogy „ez most komoly?!”. Hát így éreztem akkor magam, szombat hajnalban, mikor Se Joo kiviharzott a szobámból. Azután még órákig dúltam-fúltam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy egy ilyen fontos percben kellett elmennie a fiúnak.
Utólag viszont megkönnyebbülés járt át. Nem álltam készen arra, hogy válaszoljak neki, egyszerűen túl hirtelen volt, fel sem bírtam fogni, hogy mire kért Se Joo. De így két hét távlatából volt időm, hogy gondolkodjak rajta, volt rá lehetőségem, hogy átgondoljak mindent.
Akkor miért nem jutottam mégsem semmire?!
Két hét elég kellett volna legyen, hogy kiötöljek valamit, de ahogy néztem Se Joo hosszú szempilláit, rájöttem az okára, hogy miért álltam ott, ahol a part szakadt.
Se Joo egész bejelentése úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, habár nem rossz értelemben, de mégis ki számított volna a helyemben arra a fiútól, hogy tíz év után kinyögi, hogy na, akkor járjunk?! Merthogy én nem, az biztos. Másrészről két hét telt el úgy, hogy nem keresett, nem beszéltünk, kezdtem azt hinni, hogy ez a reggeli beszélgetés csak egy álom volt és meg sem történt.
Emiatt pedig elbizonytalanodtam. Amúgy is kétségek gyötörtek, de ez a néma csend kettőnk között még több kérdést szült bennem, és végül arra jutottam, hogy a fiú meggondolta magát. Hogy Se Joo csupán egy hirtelen ötlettől vezérelve jutott erre az elhatározásra. Esetleg így akart törleszteni, mert annak idején olyan csúnyán megbántott, hogy úgy érezte fairnek és igazságosnak, ha végre boldoggá tesz és megengedi, hogy a barátnője legyek.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ezek töltötték be a mindennapjaimat, ezernyi kérdés, de válasz egy sem érkezett rájuk. Viszont az alkalom, hogy megtudjak mindent és tisztázzam ezt a sok kérdőjelet, itt feküdt előttem, alig pár centire az ujjaimtól.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy néztem Se Joot, hogy milyen nyugodtan alszik. Legalább az egyikünk elég kiegyensúlyozott volt, hogy zavartalanul álomra hajtsa a fejét.
- Remélem, jól alszol – birizgáltam meg halkan sóhajtva a homlokába lógó tincseit a fiúnak. – Valaki más ágyában…
- Mit tudsz ennyi ideig a zuhany alatt csinálni, de most komolyan? – szólalt meg hirtelen a semmiből. Halk volt és kicsit nyúzott a hangja, mintha csak álmában beszélt volna, mégis felsikkantottam, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről.
- Se Joo! – kiáltottam nem kis hangerővel, mire a számra nyomta a kezét és minden, amit a fejéhez akartam vágni, bennragadt.
- Másfél napja talpon vagyok és nem túl sokat aludtam az utóbbi időben, így nézd el nekem, ha kicsit fáradt vagyok – ásított egyet és elvette a kezét a számról. Csak egy ideges sóhaj jelezte, hogy lenne még mit hozzáfűznöm a mondandójához, de inkább meg sem szólaltam. Elég laposakat pislogott és tényleg kimerültnek tűnt.
- Miért nem mentél aludni akkor ahelyett, hogy ide jöttél? – kérdeztem már kissé megenyhülve, nem tudtam rá haragudni, ahogy barna szemei találkoztak az enyémmel.
- Látni akartalak és azt is megígértem, hogy beszélünk majd, miután visszajövök – mondta és arrébb húzódott az ágyon, hogy helyet csináljon nekem, a kis plüssömet pedig a kezei között forgatta. – El sem hiszem, hogy még mindig megvan Kong Ryong.
Gyerekként nagyon szellemesen és találékonyan neveztem el a plüssömet, tudom. (Koreaiul a dinoszaurusz kongryong, hát így lett a T-Rexem neve Kong Ryong.)
- Anyától kaptam, természetes, hogy még megvan – tettem le óvatosan Kong Ryongot az íróasztalomra. Egy pillanatig még haboztam, de végül odafeküdtem Se Joo mellé az ágyra, bár azért vigyáztam, hogy ne érjen össze sehol sem a bőrünk. Igazság szerint rettenetesen ideges voltam…
Tudtam, milyen beszélgetésnek nézünk elébe, tudtam, hogy ott fogunk kilyukadni, hogy hiba volt két hete megkérnie, hogy járjunk. Hogy nem tudnánk-e úgy tenni, mintha meg sem történt volna és ismét csak jó barátok lenni, mint ezelőtt. Ezen pedig nagyon hamar túl akartam esni, ha gyorsan tépjük le a ragtapaszt, talán akkor kevésbé fog fájni.
- Szóval nem lett volna muszáj most rögtön beszélnünk. Nyugodtan mehettél volna aludni, nem olyan sürgős igazából – intettem le ideges nevetés közepette. Gyorsan letépni a ragtapaszt, mi? – ironikus belső hangom most sem maradt nyugton nagy bánatomra. – Fogadok, hogy holnap is sűrű napod lesz, jobb lenne, ha pihennél előtte.
- Ez igaz, de jó értelemben lesz sűrű – csillant fel Se Joo szeme és az álmosság hirtelen eltűnt a hangjából is. – Végre elkezdünk készülődni a comebackre.
- Tényleg?! – erre még én is elfelejtettem a korábbi borús gondolataimat és igazán figyeltem a fiúra. – Milyen lesz? Mi a koncepció? Gondolom, lesz videoklip meg minden! Miről fog szólni, milyen a szám, amihez csináljátok?
A kérdések csak úgy áramlottak belőlem, mielőtt egyáltalán az egyik gondolat végére értem, már jött a következő és a szám mindegyiket hangosan közvetítette a fiúnak, mire halkan felnevetett.
- Hé, nyugi! Ennyi kérdésre nem tudok egyszerre válaszolni! – megfogta a kezem, mintha ez lett volna a legtermészetesebb reakció erre, de én csak megdermedtem és meg sem mertem mozdulni. Ez viszont Se Joonak nem igazán tűnt fel. – Amúgy pedig mindent a saját szemeddel és füleddel láthatnál és hallhatnál, ha eljönnél velünk holnap.
- Hát hogyne… - néztem rá szarkasztikusan – Az apám pedig tárt karokkal fog majd várni. Ne viccelj, Se Joo, amint belépnék az ajtón, páros lábbal rúgna ki onnan!
- Miért kéne megtudnia?
- Miért ne tudná meg, hiszen… - aztán nekem is leesett, amire Se Joo gondolt. – Várj csak egy kicsit!
Feltartott mutatóujjam jelezte, hogy adjon egy kis időt gondolkodni - nem mintha szándékában állt volna megzavarni. Bár az összekulcsolt ujjaink és a simogató nagyujja azért erősen próbálkoztak a figyelmem elterelésével, még ha öntudatlanul is tette.
Szóval igaza volt Se Joonak, ugyanis apa a P.S. vezérigazgatója volt. Egy irodában üldögélt szinte napi huszonnégy órában az épület legfelső szintjén, vagy éppen tárgyalásokra, megbeszélésekre, meetingekre járt. Miért menne el az egyik banda comebackjének megbeszélésére, mikor majd kap róla egy jelentést később? Hiszen milliószor fontosabb dolgai is voltak ennél.
- Nem is annyira lehetetlen, ami azt illeti – vetettem egy száz wattos, boldog mosolyt Se Joora.
- Egyedül Sung Chan jelenthet problémát – gondolkozott el a fiú. – Holnap reggel ő visz be minket a céghez, meg tudnád győzni, hogy velünk jöhess?
- Könnyebben, mint hinnéd – legyintettem elmosolyodva egy olyan titkon, amit még csak én ismertem. Tekintve a korábbi beszélgetésünket a bátyámmal, csoda lenne, ha nem ő maga tuszkolna be a kocsiba reggel, hogy menjek a bandával. – Nem lesz semmi gond.
Ez utóbbi mondat már nem Sung Chanra vonatkozott.
Akármennyire is könnyednek hangzottak a szavaim és Sung Channal tényleg nem lenne probléma, attól függetlenül az ügynökségnél bármi megtörténhetett. Összefuthattam olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, vagy olyanokkal, akik jó barátságban voltak az apámmal és nehezen tartanák a szájukat, hogy újra láttak a cégnél négy év után.
De nyugi, Ha Na! Csak egy nap lesz, semmi több. Nem mintha fel akarnám gyújtani a P.S. Entertainment épületét.
- Igaz, Sung Channal nem lesz bajod, hiszen ha meglát, már kezes bárány – viccelődött Se Joo mosolyogva és oldalba bökött párszor. – Ha pedig mégis nehézségekbe ütköznél, akkor segítek. Együtt megoldjuk!
- Együtt?
- Persze – válaszolt és úgy éreztem, mintha zavarba jött volna a szavaktól, amiket készült kimondani. – Itt leszek mindig neked, ha szükséged lesz rám.
Elérzékenyülve bámultam Se Joo meleg, barna szemeibe és most először akartam hinni benne, hogy a legutóbbi beszélgetésünk igazi volt.
- Szóval akkor nem ébredtél rá, hogy két hete életed legnagyobb hibáját követted el? – a hangom és a szavaim mind fesztelenek voltak, de a mosoly, amit az arcomra próbáltam erőltetni, sehogy sem akart ott maradni. Így összevont szemöldökkel, bizonytalanul tettem fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni már napok óta.
- Legnagyobb hiba? – gondolkozott el a fiú. – De, azt hiszem, igazad van.
Keserű volt ezúttal a mosolyom, amit nem sikerült palástolnom.
Sejtettem, hogy nem hiába nem keresett hetekig! Nem telefonált, még egy üzenetet, e-mailt sem küldött, míg távol volt. Hogy is gondolhattam, hogy ez nem jelent semmit?
- Hát persze – állkapcsom megfeszült a válaszom alatt és felültem az ágyban. Kitéptem az ujjaim a kezéből és elfordultam előle, hogy ne láthassa az arcom. Nem akartam, hogy lássa, mennyire bánt, amit az előbb mondott. Legnagyobb hiba?! Ha megbánta, akkor egyáltalán miért mondott nekem olyasmit, hogy érez irántam valamit? Miért játszott az érzéseimmel, keltett bennem hamis reményeket? Mi értelme volt az egésznek?
Ahogy egyre jobban hergeltem magam, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a harag. Éppen Se Joo felé fordultam, hogy azt a rengeteg mindent, ami hirtelen felgyülemlett bennem, kiadjam magamból és a nyakába zúdítsam. Megérdemelte, ezerszeresen is megérdemelte a fiú, hogy így kihasználta azt, hogy még mindig érzek iránta valamit.
De ahelyett, hogy szavakba öntöttem volna az érzéseimet, a fiú keze belém fojtotta minden egyes gondolatom. Ujjai az arcomra kúsztak és tartotta azt, hogy a szemébe kelljen néznem.
- Igazad van, életem legnagyobb hibáját követtem el – mondta és bólintott egyet, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. Összeszorítottam az ajkaim, ahogy felfogtam, mit is mondott Se Joo. Mintha mellbe vágtak volna, hirtelen kiszakadt belőlem a levegő és mázsás súly nehezedett a szívemre. Hogy mondhatja ilyen egyszerűen, hogy hibázott?! Nem egy matek példát rontott el, nem egy rántottát égetett oda, hogy ilyen lazán jelenthesse ezt ki!
Belegázolt a lelkembe és felélesztette azt a tüzet, amiről azt hittem, hogy már kialudt. Az izzó parázs, amit óvatosan kezeltem, hogy ne kapjon túl sok levegőt, hogy ne éltessem tovább, nehogy újra lángra kapjon, ezúttal akaratom ellenére izzott fel ismét. Még ha egy részem nem is bízott a fiú szavaiban, a nagyobbik felem mégis valamennyire bedőlt neki. El akarta hinni, hogy a tündérmesék valóra válhatnak és a kis, szegény parasztlány elnyerheti a herceg szívét.
Szarkasztikusan felnevettem magamban és éreztem, hogy a dühöm és csalódottságom egyre csak gyűlik. Hogy okozhat megint ekkora fájdalmat nekem nem sokkal azután, hogy újra találkoztunk?! Szörnyülködve bámultam rá és akármennyire is nem akartam, hogy lássa, mennyire fájnak a szavai, a könnyeimet nem tudtam megállítani. Próbáltam nem pislogni, hogy ne gördüljenek végig az arcomon, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem. El akartam fordulni, ki akartam szabadulni a fiú kezei közül, de nem eresztett.
- Hibáztam aznap hajnalban – ismételte meg Se Joo, mintha nem sikerült volna elsőre felfognom. Vagy csak azért csinálta, mert élvezte, hogy szenvedek miatta?! – Hibáztam, hogy nem vártam meg a válaszodat akkor reggel. Be kellett volna fejeznünk azt a beszélgetést, mielőtt elutazok.
Ledermedve kaptam rá a tekintetem.
Tessék? Jól hallottam, amit mondott?!
Letörölte a könnyeim nedves útját a bőrömről és gyengéden simogatott a tekintetével.
- Majd belepusztultam ebbe a két hétbe, míg nem találkoztunk – suttogta halkan és lesütötte a tekintetét. – Már majdnem ott tartottam, hogy hazajövök korábban, csak hogy végre láthassalak és beszélhessek veled.
- Micsoda? – nyögtem ki nagy nehezen, mikor megtaláltam a hangomat. Időközben elájultam volna, hallva Se Joo elutasítását és most álmodok?! Mi folyik itt?
- Nem bántam meg semmit sem, Ha Na. Csak azt, hogy akkor túlságosan gyáva voltam megvárni a válaszodat – engedte el az arcomat, de én nem mozdultam. Hátrahúzódott a falig és felhúzta a térdeit, nekidöntötte a fejét az ablaknak, majd így nézte a plafont.
- Hívhattál volna – jegyeztem meg, de önkéntelenül jöttek a szavak a számra, a hangom élettelen volt és mintha nem is én lettem volna.
Még mindig a feldolgozás fázisában voltam és ez a procedúra tovább tartott, mint sejtettem. Se Joonak mániája ez, hogy rám hozza szívbajt?! Hogy a legváratlanabb pillanatokban oszt meg velem olyasmit, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve?
- Ez nem olyasmi, amit az ember szívesen beszél meg telefonon – ingatta a fejét a fiú és lehunyta a szemét.
Fel sem tűnt, hogy az ujjaim a kispárnám felé kúsznak és megragadják a sarkát.
- Idióta… - motyogtam, miközben a szememet le sem vettem Se Jooról.
- Tessék?
- Idióta! – már lendült is a kezem. A párnával jól mellkason vágtam a fiút, akit olyan hirtelen ért a dolog, hogy azt sem tudta, mi történt. – Idióta vagy, tudod?! – kiabáltam teljesen kikelve magamból. Majd újabb ütést mértem rá a párnával. Egyik ütésem sem volt fájdalmas, de nekem nagyon is jólesett egytől egyig az összes. – Miért hozod rám a frászt folyton?!
- Ha Na, csendesebben! – szólt rám Se Joo és próbálta elkapni a kalimpáló párnát, aminek a célpontja a feje volt.
- Miért nem tudod kinyögni azt, amit akarsz?! – lihegtem egyre jobban kifulladva. – Miért kell ezer kört megtenned, mielőtt rátérsz a lényegre?!
Dühös voltam rá és ezt a pár ütést nagyon is megérdemelte. Nem a korábbiak miatt, hanem azért, mert nem volt képes azonnal kimondani azt, amit szeretett volna és akaratán kívül elhitette velem, hogy nem kellek már neki.
- Ha Na! – szólt rám a fiú és egyszer csak azt éreztem, hogy eldőlök, majd az ágyon, háton fekve kötök ki. A párna eltűnt az ujjaim közül és szép ívben repülve, pontosan So Ha ágyán landolt.
Se Joo a csuklómnál fogva lefogott és fölém hajolva nézett a szemeimbe, én meg némán meredtem rá meglepetésemben. A haja kócosan szállt a feje körül, ugyanis ezek szerint sikerült a fejét is eltalálnom a párnával, ami nagy elégedettséggel töltött el.
- Mondtam, hogy hangos vagy – egy pillanatra megijedtem, hogy mérges rám a fiú, mert a szemei élesen villantak, de aztán valami megváltozott. Közelebb hajolt, nagyon lassan…
Ahogy ziháló mellkasom egyszer csak hozzáért az övéhez, ráébredtem, milyen helyzetben is vagyunk. Kiszolgáltatva feküdtem alatta és amint ez tudatosult, éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Most már nem kellett félnie, hogy nekiállok hangoskodni, mert megszólalni sem mertem.
Talán két centi lehetett a szánk között, mikor megállt. Az orrunk éppen nem ért egymáshoz, de minden egyes lélegzetvételét éreztem a bőrömön. A torkomban dobogott a szívem, annyira vártam már a következő mozdulatát. Láttam, hogy a pillantása a számra esik, én pedig lehunytam a szemem, készülve Se Joo csókjára.
- Ez már jobban tetszik – mondta vidáman a fiú, amin éreztem, hogy mosolyog, mire kipattantak a szemeim. Elégedett mosollyal bámult rám, majd elengedett. – Ha tudom, hogy csak ennyi kell, hogy abbahagyd a kiabálást, akkor rögtön ezzel kezdem.
- Tessék…? – ugrott fel a szemöldököm a homlokom közepére.
- Ne légy mérges! – szólt rám egyből készülve a legrosszabbra és védekezően felemelte a kezeit, tenyerét felém fordítva. – De ha rájönnek a többiek, hogy itt vagyok, akkor mindketten bajba kerülünk.
Elsőnek tényleg készültem, hogy megszidjam, de aztán csak sóhajtva engedtem ki a levegőt. Nem éri meg, Ha Na! Legalábbis ezzel nyugtattam magam és felültem az ágyon, hogy a fiú szemébe tudjak nézni. Vártam, hogy mondjon valamit, de meg sem szólalt. Csak csendesen méregetett és nem úgy tűnt, hogy ezen változtatni készül a közeljövőben.
Rájöttem, hogy arra vár, én mondjak valamit. De mégis mit kellett volna?
Többször nyitottam szóra a számat, de folyton be kellett csuknom, mert semmi sem illett a helyzethez, amibe kerültünk.
- Mondd csak azt, ami először az eszedbe jut! – biztatott a fiú és kedvesen mosolygott rám.
- Mégis mit? – néztem rá kérdőn. – Hogy az előbb még órákig ütöttelek volna azzal a párnával, mert úgy játszadozol a szavakkal és az érzéseimmel, ahogy az neked tetszik? Hogy majdnem megszakadt a szívem, mikor azt mondtad, hogy hibáztál a múlt héten, holott egész végig azt hittem, csak egy vicc volt az egész és próbáltam nem komolyan venni? Annak ellenére, hogy nem hittem neked, hogy nem bíztam a szavaidban, mélyen mégis reménykedtem benne, hogy igaz? Még a hülye fejem nem ismerte el, de a szívem már vágyott rá… - temettem az arcom a kezeimbe.
Túl őszinte voltam és már meg is bántam, amint kimondtam. Nem kellett volna ennyire kitárulkoznom előtte. Mert ha egyszer felfedem az érzéseimet, nem tudom visszaszívni és kihasználhatja ezt. Még ha tisztában is voltam vele, hogy Se Joo túl rendes és kedves ehhez, öntudatlanul még megteheti.
- Féltem, hogy ez lesz – suttogta Se Joo, mire lecsúsztak az ujjaim az arcomról az ölembe.
- Mi?
- Hogy akármit mondok, nem fogsz bennem bízni - maga elé bámult, majd mély levegőt vett és egyenesen a szemembe nézett. – Csak ismételni tudom magam, Ha Na. Kedvellek. Ez nem hazugság, nem csalás, nem holmi jóvátétel. De ha nem tudsz hinni annak, amit mondok, akkor higgy annak, amit teszek! Hadd bizonyítsam be neked tettekkel, hogy komolyan gondolom ezt az egészet! Adj nekem egy esélyt és megmutatom neked, hogy nem csak első látásra létezik szerelem, hanem akár sokadikra is!
Elnyílt szájjal bámultam Se Joot, aki határozott tekintettel nézett rám, rendíthetetlenül, hogy alátámassza szavai komolyságát. Talán egy percig sikerült állnom a pillantását, de utána a kezeimet bámultam, mert a gondolataim elkalandoztak.
- Szóval a barátnőd - ízlelgettem a szavakat és próbáltam tisztán gondolkodni, ami már így éjféltájban nem igazán sikerült. – Megadtam volna bármit korábban, hogy ezt elmondhassam magamról, de…
- Nem kell azonnal válaszolnod. Ha szükséged van rá, akkor annyit gondolkozol rajta, amennyit szeretnél, nem siettetlek – kikúszott az ágyam szélére és a lábai megkeresték a papucsát a földön, majd belebújt. – Csak azt akartam, hogy mindennel tisztában légy és úgy hozd meg a döntésed, ne az alapján, amit hiszel, hogy igaz.
- Hogy mindennel tisztában legyek? – emeltem rá ijedt tekintetem.
- Igen.
- És ha te nem vagy tisztában mindennel velem kapcsolatban? – hangom halk volt és gyámoltalan. Tudtam, hogy eljön ez a perc. Tudtam, hogy szóba kell egyszer hoznom, csak nem számítottam rá, hogy pont egy ilyen helyzetben. Azt hittem, akkor fogom ezt megemlíteni, mikor közli velem, hogy csak megviccelt ezzel a járás dologgal, hogy csak játék volt. Nem akkor, mikor ez a tény, amit a szívem mélyén rejtegetek, elveheti tőlem azt, amire már hosszú-hússzú évek óta vártam. De a lelkiismeretem nem engedte, hogy anélkül álljak a fiú elé, hogy tudna róla. Még ha biztos is voltam benne, hogy ezzel valószínűleg elveszítem őt…

6 megjegyzés:

  1. Ez es a masodik resz irtora tetszik. A masodik reszben az tetszik mikor Ha Na testvere megtudta hogy kapot szerzodeseket. A harmadik reszben pedig Se Joo felbukkanasa Ha Na agyaban. Es a veget igy befejezni. Alig varom a folytatast.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, köszi ^^ Izgin próbáltam befejezni :D Igyekszem vele, hogy hozzam majd a kövi részt *-* És köszi, hogy írtál, úgy tudok örülni, ha kapok pár soros véleményt! ^^

      Törlés
  2. Uhhhh nagyon jó lett ez rész, mint mindegyik másik is !!! Már nagyon izgatta a fantáziámat a félbe maradt beszélgetés Se Joo és Ha Na között.. De amikor az ágyában feküdve várta Ha Na-t az.. áááhhh *-* :))) ..... Nagyon kíváncsi vagyok hogy Ha Na mit válaszol Se Joo-nak !!o.O
    U.i.: minél hamarabb a kövi résszel!!! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, köszi szépen!!! :D Bizony, kis meglepetés volt ez Se Jootól, a kis huncut xD A kövi részben megtudod, ígérem, hogy mi lesz kettejükkel! ^^ Ahogy tudok sietek vele! :) Illetve köszi, hogy írtál, úgy fel tudja dobni az ilyesmi a napomat *-*

      Törlés
  3. Wow...hogy mik történnek O.o *-*
    Akkor most járni fognak?? De én Kyu Hyunnak szurkolok Q.Q xD
    Ismét nagyon jó lett ez a rész is !! :3
    Már nagyon várom a folytatását !!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. xDxD Hát ez nagyon aranyos volt Tőled xD Köszikee *-* A kérdésedre a következő fejezet fog választ adni, szóval nem árulok el semmit sem, hogy meglepetés legyen ^^ Nagyon örülök, hogy írtál, köszi!! :)

      Törlés