A legnagyobb hiba
Jobbra-balra tekintgettem és azon
törtem a fejem, most mégis mihez kezdjek. Először még az sem tűnt rossz
ötletnek, hogy kimenjek a szobából és az ajtóm előtt töltsem az éjszakát, de
meggondoltam magam. Hiszen ez mégiscsak az én szobám volt!
Ugyanis az ágyamon Se Joo feküdt
az oldalán, mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Az ajkamba harapva, lábujjhegyen
közelítettem meg a fiút, nehogy véletlenül felébresszem, majd összekucorodtam a
feje mellett, a földön.
Meglepetésemre Se Joo kezei
között volt a kedvenc plüssöm, amit még anyától kaptam a tizenegyedik
születésnapomra. Akkoriban megmagyarázhatatlanul nagy rajongást mutattam a
dinoszauruszok iránt, valószínűleg a Jurassic Park filmek miatt, amiket képes
lettem volna éjjel-nappal nézni, ha rajtam múlt volna. Így kaptam egy plüss Tyrannosaurus
Rexet, amin kiélhettem magam és mindenhova magammal cipelhettem. Nem voltam egy
túl lányos gyerekként és talán most sem vagyok olyan, mint amilyennek anya
szeretett volna, de reménykedtem benne, hogy nem lenne csalódott, ha most újra
találkoznánk.
Ez a dínó pedig kicsit
leharcoltan, megfakulva ott hevert Se Joonál, aki halkan szuszogott minden
egyes lélegzetvételnél. Lágy mosollyal az arcomon figyeltem, miközben az
alkarommal az ágy szélére dőltem és az államat nyugtattam rajta.
Csendben futtattam végig rajta a
tekintetem. Fényes, fekete haja kicsit vizes volt (talán a zuhanyzástól) és
megzabolázhatatlanul ölelte körbe az arcát. Egyenes orra hegyéhez
legszívesebben odanyomtam volna a saját orromat és nekidörgölőztem volna. Telt
ajkai enyhén elnyíltak és szinte rimánkodtak egy csókért… Jézus, Ha Na, most azonnal hagyd ezt abba!
Ahelyett, hogy azon törtem a
fejem, milyen jól néz ki Se Joo, inkább azon kellett volna, hogy mégis mit
keres az ágyamban, mikor már majdnem fél tizenkettő volt és nyilvánvalóan nem
keverte össze a szobáinkat, hogy ide jött be aludni. Azalatt osonhatott be, míg
én fürdeni mentem, de nem értettem az okát, mi volt ilyen fontos, hogy éjnek
évadján besettenkedett egy lány szobájába.
Oké, ez most hazugság volt,
elismerem. Pontosan tudtam, hogy minek köszönhettem a látogatását, csak
rettenetesen féltem ettől a perctől. Féltem ettől a beszélgetéstől, pedig
tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el sokáig.
Egy két héttel ezelőtti jelenet
kezdett körvonalazódni a gondolataim között, mire gyengéden pislogtam az
előttem heverő fiúra…
***
- Remélem azt, hogy a barátnőm vagy…
Nagy szemekkel bámultam Se Joora, aki mellettem feküdt az ágyamban.
Teljesen lefagytam, mintha csak azt mondta volna, hogy ő egy földönkívüli és
azért jött a Földre, hogy magával vigyen, és kísérleteket végezhessen rajtam.
Éreztem, hogy a szemöldököm a homlokom közepét szántja és képtelen voltam
megszólalni. Se kép, se hang.
- Ha Na? – Se Joo eddig meleg és bizakodó tekintete egyre ijedtebb és
határozatlanabb lett.
Erre már magamhoz tértem és erősen belecsíptem a fiú arcába, aki
feljajdult és összerázkódott a kezem alatt.
- Aú! – kapott az arcához, amit masszírozni kezdett és elégedetlenül
méregetett ezután. - Ez mi volt?
Nem válaszoltam, hanem inkább az én arcomba is belecsíptem és
reménykedtem, hogy nem fogok semmit sem érezni. Hogy az ujjaimat összeszorítva,
a bőrömön egyáltalán nem fogom érezni az érintésem. Reméltem, hogy csak egy
álom az egész, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye. Egy szép álom, amit
a túlságosan is gondterhelt agyam kreált magának egy fárasztó nap után.
Ez lenne a legjobb és biztosan így is van. Mert miért is lenne ez
igaz?! Az álmok nem válnak valóra, nem vagyok már gyerek, hogy higgyek az
ilyesmiben. Tudtam, hogy a világ nem az a fajta hely, ahol megkapja az ember,
amit akar.
- Hé, Ha Na, mi a baj? – vette el a kezem az arcomról Se Joo. Hangja
félénk volt és óvatos, nehogy megrémisszen.
- Ez fájt - bámultam magam elé. Aztán a kezemre esett a pillantásom,
amit Se Joo fogott a mellkasán.
- Még piros is lettél itt – simított végig az orcámon, mire
megdermedtem. Mikor ezt Se Joo is észrevette, elvette a kezét. Nem tudta
elkerülni a figyelmem a megbántottság a szemében, amit ugyan próbált
palástolni, de nem sok sikerrel.
- Ez nem álom… - leheltem halkan, Se Joo pedig értetlenül pislogott
rám. – Nem álom…
- Ezt próbálom már egy ideje a tudtodra adni – mondta gyengéden a fiú.
Hangosan nyeltem egyet és remegő ujjakkal érintettem meg a csípésemnek
a nyomát Se Joo arcán. Kis piros folt volt sötétebb bőrén.
- Sajnálom! - makogtam, mint aki még mindig nem tért teljesen magához.
- Olyan sűrűn álmodsz ilyeneket, hogy már meg sem tudod különböztetni,
hogy igazi-e vagy sem? – mosolygott rám a fiú viccelődve, de válaszként csak
elpirulva meredtem rá. Felkúszott a szemöldöke a homlokára. – Tényleg?!
- N- nem! – kezdtem kissé felfogni a történtek ilyetén fordulatát és
végre nem úgy bámultam a félig alattam fekvő fiúra, mint egy szellemre. Habár
az arcom rák vörös volt, mert még tisztán élt az emlékezetemben az a bizonyos
álom, ami igencsak erotikusra sikeredett a nagyszüleinél. – Csak egyszer volt…
Motyogtam teljesen megsemmisülten és belefúrtam az arcom a párnámba.
- Ugyan, ne érezd magad kínosan, hízelgőnek tartom, hogy velem álmodsz – nevetett Se Joo és közben a vállamat rázogatta, hogy ne vegyem a szívemre a
dolgot. – Nem avatsz be?
- Dehogyis! – kaptam fel a fejem rémülten már az ötlet hallatán is, és ha ez
lehetséges volt, akkor még vörösebb voltam, mint egy perccel ezelőtt. Már a
gondolat is, hogy elmesélem neki ezt a hiper-szuper perverz álmot… jézusom!
- Jól van – emelte fel megadóan a kezeit Se Joo, de végig mosolygott.
Nekem is egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ami szép lassan, de eltűnt.
Lehajtottam a fejem a párnára és úgy tanulmányoztam a fiút.
Egymás szemébe meredtünk, de nem szólalt meg. Várt. Rám várt, hogy
mondjak valamit, amiért hálás voltam. Nem akartam, hogy kérdésekkel bombázzon,
hogy ne hagyjon nyugtot és letámadjon. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a
történteket. Végül mikor úgy éreztem, hogy végigmentem mindenen, nem hagyva ki
semmit sem, akkor egy kérdésnél állapodtam meg. Egy kérdésnél, ami mellől nem
tudtam tágítani, még ha hülyeség is volt.
- Tegyük fel, hogy ez nem álom – kezdtem bele vontatottan. – Csak egy
röpke pillanat erejéig.
Bólintott egyet komolyan, de biztos nagy erőfeszítésébe telt, hogy
leküzdje a felfelé ívelő mozgását a szájának.
- Miért? Akárhányszor gondolom végig, mindig ennél kötök ki. Egyszerűen
nem értem, hogy miért – mondtam a fejemet rázva. – Miért kellenék pont én
ennyi év után?
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy így van? – felelt kérdéssel a
kérdésemre, de úgy tűnt komolyan érdekli a válaszom, így meg is adtam neki.
- Mert tíz éve várok erre és meglehetősen hihetetlen ez az egész. Tíz
éve várok arra, hogy észrevegyél és most a semmiből, négy év után egy hónap
alatt ennél lyukadsz ki – magyaráztam egyre jobban belelendülve, hogy miért
képtelenség ez a helyzet Se Jooval. De ő csak figyelmesen hallgatott és nem
állt szándékában félbeszakítani. – Korábban levegőnek néztél, vagy inkább
családtagnak, barátnak tekintettél. Megmondtam már, kizártnak tartom, hogy ne
tudtál volna az érzéseimről. Egyszerűen kizárt. Most pedig előállsz azzal, hogy
legyek a barátnőd? Már megbocsáss, ha kételkedek ebben a hirtelen jött vonzalmadban!
Emellett miért is kéne igent mondanom? Régóta nem találkoztunk, már rég
elfelejthettelek, már rég túl lehetek rajtad és most csak nemet kellene mondanom
és faképnél hagynom – egyre inkább kezdtem elveszíteni a fonalat a
mondandómban, azt sem tudtam, mit akarok már és egyre jobban akadoztam. A
látásom is valamiért kezdett homályosodni, idegesen töröltem meg a szemem.
Meglepődve konstatáltam, hogy könnycseppek tarkítják a kézfejem. – Nem tudok
benned megbízni és abban sem, amit mondasz! Nem akarom, hogy megismétlődjenek a
négy évvel ezelőtt történtek, nem akarok sírva elaludni, mikor rád gondolok,
nem akarom megint azt a fájdalmat érezni… – szipogtam és a sírás ellen
küzdöttem. Minden idegszálammal próbáltam visszatartani a könnyeimet, de
sikertelenül. Végigfolytak az arcomon, végül pedig a párnahuzat nyelte el a sós
cseppeket.
Egy óvatos kart éreztem magam körül, ahogy minél inkább körém fonódik,
de nem ellenkeztem. Sőt, én magam bújtam oda Se Joohoz, aki ezek után bátran és
szorosan ölelt magához. Az állát a fejem búbján nyugtatta és hagyta, hogy megnyugodjak.
Igazából nem is voltam tisztában azzal, mi a fenéért vagyok ilyen dühös
és feldúlt. Miért kapok alig levegőt és miért van sírhatnékom, mikor boldognak
kéne lennem?! Miért nem úgy reagáltam, ahogy bárki más tette volna, miért nem
örülök, hogy az a fiú, akit évek óta szerettem, végre felém fordult? Miért nem
nevetek a boldogságtól megrészegülten és vetem a karjaiba magam? Miért nem
forrnak egybe ajkaink, miközben úgy ismételgetem, akár egy imát, hogy igen,
igen, igen?!
Miért…?
A válasz pedig lassan kezdett körvonalazódni bennem.
- Kifogásnak fog hangzani – suttogta a fülembe Se Joo. –, de négy évvel
ezelőtt, vagy akár még azelőtt, mindketten fiatalok voltunk. Négy éve, te
tizenhat, én pedig már húsz éves voltam. A szememben akkor még gyerek voltál,
egy kislány, aki szinte vak szerelemmel tekintett rám – éreztem, hogy
megfeszül egész testében. – Igen, igazad volt. Tudtam, hogy mit érzel irántam,
de nem törődtem vele, úgy tettem, mintha nem lennék tisztában vele. Így volt
kényelmes, mert nem akartalak elveszíteni, mert ha nem is viszonoztam az
érzéseidet, nagyon fontos voltál számomra, az egyik legjobb barátomnak
tekintettelek.
Mondani akartam valamit. Bármit, ami meghazudtolja, bármit, amivel ki
tudok állni ellene, de a torkomra forrtak a szavak. Mert tudtam, hogy bármit is
mondanék, csak hazugság lenne, egy gyenge próbálkozás, hogy megvédjem az
igazam. Az igazam, ami már annyira nem is tűnt igaznak. Csupán egy általam
alkotott magyarázat volt arra, hogy miért nem vett sohasem észre az a fiú, akit
szerettem.
Soha nem vettem a fáradságot arra, hogy átgondoljam az egészet Se Joo
szemszögéből, hogy megpróbáljam megérteni az ő helyzetét. Csak magammal
foglalkoztam, mert ez volt fontos. Csak is én és senki más.
Ha pedig nem akartam nevetségessé válni sem az ő szemében, sem a
sajátomban, akkor most nem hazudhattam. Nem mondhattam azt, hogy nem értem meg,
hogy nincs igaza. Mert most tényleg megértettem, hogy akkoriban nem volt
számunkra remény. Tényleg csak egy gyerek voltam, aki még erre sem volt képes
rájönni. Vagy még mindig csak egy gyerek lennék? Hiszen még most sem láttam át
a dolgokat, még most is neki kellett mindent a számba rágnia. Nélküle még
ennyire sem eszméltem volna rá.
- De akkor most mégis mi változott? – szipogtam teljesen elveszve a
kavargó érzéseim között. Se Joo karjai kezdtek lazulni körülöttem és végül
elengedett. Gyengéden a hátamra fordított, mintha üvegből lennék és attól
félne, hogy eltör egy óvatlan mozdulat során. Tenyere az arcomra simult és
törölgetni kezdte a nedves bőrömet, le a könnyek maradványait.
- Nézz rám! – kért lágyan és én engedelmeskedtem. Belenéztem azokba a
barna szemekbe, amik melegen csillogtak. Igyekeztem állni a pillantását, amibe
beleremegett a szívem is. - Azt kérdezed, hogy mi változott? – tette fel a
kérdést, de rögtön meg is válaszolta. - Semmi és minden.
Ennél költőibb választ nem is adhatott volna… komolyan! – horkantam fel
magamban, bár az arcomra is kiülhetett a kétkedés, mert egy másodpercre
elmosolyodott Se Joo is.
- Eltelt négy év anélkül, hogy találkoztunk volna, hogy láttuk volna
egymást – mondta félhangosan, miközben a hüvelykujjával körkörösen simogatta
az arcom. Kezdtem rájönni, hogy ez egy szokása volt a fiúnak, akárcsak az,
mikor zavarban van, akkor eltakarja az arcát a karjával. – Őszintén azt hittem,
hogy nem is fogunk soha többet találkozni már, egészen addig, míg egyik nap nem
hallottam Sung Chant telefonálni. Nem is hittem először a fülemnek, de veled
beszélt. Szégyellem, de kihallgattam a beszélgetéseteket. Akkor tudtam meg,
hogy az Akadémián vagy. Először azt kívántam, hogy bár soha ne hallottam volna,
bár továbbsétáltam volna és nem törődtem volna ezzel. Még pár napig ment is a
tettetés és a színészkedés, de folyton eszembe jutottál, lassan már a
rögeszmémmé váltál – nevetett fel keserűen, mire összerázkódtam. – Hogy miért?
Mert bűntudatom volt. Bűntudatom volt az elválásunk miatt és szükségem volt rá,
hogy megbocsáss. Még ha nagy ritkán sikerült is túltennem magam azon, hogy
mekkora fájdalmat okoztam neked, folyton-folyvást visszatért akár az álmaimban,
akár a legváratlanabb pillanatokban. Tudtam, hogy nem folytathatom ezt a
végtelenségig, ha nem akarok megbolondulni. Az pedig, hogy tudtam, hol vagy,
lehetőséget adott, hogy megszabaduljak a tehertől, amit évek óta magammal
cipeltem. De aztán ráébredtem, hogy felesleges volt az eddigi kínlódásom, mivel
úgysem mondhattam volna semmit. Hiszen megígértem az apádnak, hogy ez titok
marad – lesütötte a szemét és olyan gyötrődés áradt a megroskadt
válltartásából, hogy késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam.
- Tudom, hogy nem a te hibád volt – kerestem a pillantását, de mintha
szánt szándékkal kerülte volna. – Igen, haragudtam, sőt gyűlöltelek, ne
szépítsük – erre már nem kellett tovább ösztökélnem, ijedten nézett fel rám. –
De ez megváltozott. Megbeszéltük, emiatt ne emészd tovább magad, tudom, hogy
nem volt választásod akkoriban! Megbocsátottam.
Se Joo nagy, csillogó szemekkel vizslatott, mint aki még mindig nem
hisz a fülének.
- Már rég megvolt ez a beszélgetés, nem értem, miért nem tetted ezen
túl mag… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkaival elhallgattatott.
Csak egy óvatos és gyors csók volt, még annál is gyengédebb, mint mikor felébredtem,
de mégis elakadt a lélegzetem és megdöbbentem.
- Oh, bocsi… – hajolt el tőlem és az volt az érzésem, hogy
legszívesebben kimenekült volna a szobából zavarában, még egy halvány rózsaszín
pír is megjelent az arcán.
- Semmi gond... - köszörültem meg a torkom és vele ellentétben, én fülig
vörösödtem.
- Most már kezd tudatosulni bennem is, hogy végre megoldódott ez
közöttünk. De akkoriban több hétnyi vívódás után, úgy döntöttem, hogy eljövök
az Akadémia záróműsorára. Természetesen próbáltam arra fogni, hogy amúgy is jövök
majdnem minden évben és semmi köze nincs hozzád, de csak áltattam magam. Mert
pontosan te voltál az oka, hogy el akartam jönni. Még a srácokat is elhoztam,
hogy kevésbé érezzem rosszul magam amiatt, hogy minden ész érv ellenére találkozni
akartam veled. Még ha fogalmam sem volt róla milyen lesz, mit fogok látni, mit
fogok kapni tőled, még ha a homályba vesző jövőbe is indultam útnak, akkor is
belevágtam.
Elhallgatott és némán tanulmányozott. Szó nélkül figyelte az
arcvonásaim, majd tovább folytatta.
- Mikor megláttalak a színpadon, azt hittem, hogy káprázik a szemem. A
megtört lány helyett, akit utoljára a kórházban láttam, egy erős és magabiztos
nő táncolt a színpadon – ujjaival a kezem után nyúlt. Nem tudtam, hogy
önkéntelenül teszi, vagy netán kiszámított mozdulat volt. – Elsőnek azt hittem,
hiba volt, hogy eljöttem, mivel teljesen jól vagy, minden rendben van veled és
csak felbolygatnám az életed, ha megjelennék. Aztán mikor énekeltél… akkor
láttam valójában mennyire sebezhető vagy, mennyire fáj még mindig, hogy elveszítetted
az édesanyádat, hogy mennyire mély sebeid vannak. De azon az estén gondoltam
először rólad, hogy gyönyörű vagy. Mindennel együtt.
Nem számítottam rá, hogy tudja még tovább fokozni a dolgot Se Joo, de
igenis tudta. Méghozzá könnyedén. Elég volt azt mondania, hogy gyönyörű vagyok
és megint ott kötöttem ki, hogy úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura.
- Akkor láttalak először igazán gyönyörűnek és akkor féltem először
attól, hogy elfelejtettél – megszorította a kezem. Nagy volt és hideg, mintha
fázna a fiú, pedig még talán meleg is volt a szobámban, főleg hogy a takaróm
alatt feküdtünk mindketten. – Őszinte leszek hozzád, Ha Na, nem fogok tudni
válaszolni a kérdésedre. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Nem tudom, hogy
miért érzem ezt, még talán azt sem tudom pontosan, hogy mit érzek, de azt
tudom, hogy mit akarok.
- Engem? – kérdeztem kétkedve, felvont szemöldökkel, mire Se Joo
elnevette magát. A két keze közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett,
mintha telepátiával akarná átsugározni felém a gondolatait.
- Igen, téged – mondta halkan, de határozottan. – Egyre biztosabban
tudtam, hogy amit itt érzek – egyik kezem a mellkasára vonta, pontosan a szíve
fölé. A tenyerem alatt ott vert a szíve, talán még gyorsabban is a kelleténél.
-, az nem csak barátság. Még ha minden rendbe is jött közöttünk, még ha minden
olyan is, mint régen, mégis minden más lett. Ez az egy érzés mindent
megváltoztatott.
- Se Joo… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Ha Na, lehet, hogy tényleg túl vagy már az irántam érzett szerelmeden,
lehet, hogy már tényleg elfelejtettél. Ezt nem tudhatom, ahogy azt sem, hogy mi
van, ha mégsem. Nem tudhatok semmit sem biztosra és inkább vállalom az
elutasítást, mint az életem végéig tartó kétségeket és kérdéseket – jelentette
ki, de éreztem benne, hogy félig önmagát is győzködi erről. - Nem akarom
elkövetni azt a hibát, hogy túl gyáva voltam megtenni ezt a lépést és talán
mindkettőnket megfosztani a lehetőségtől, hogy végre egymásra találjunk.
Ahogy hallgattam Se Joot, folyamatosan az járt a fejemben, bár tudnék
hinni benne. Bár száz százalékosan állíthatnám, hogy igazat mond. Ha olyan
igaznak tűntek is a szavai, a gondolatait nem ismertem.
- Nem tudom, hogy győzhetnélek meg arról, hogy tényleg kedvellek –
mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna ezúttal. – Mondhatnám, hogy
ismersz, hiszen nem véletlenül vagyunk már barátok évek óta, hogy nem vagyok az
a kétszínű alak, mint akinek jelenleg tartasz, de értelmetlen lenne. Nem
jelentenének a szavak semmit sem, mert már eljátszottam a bizalmadat egyszer és
nem számítok rá, hogy olyan könnyedén vissza tudom szerezni. Ezért…
Hangos, trappoló léptek szakították félbe a fiút.
Mindketten mintha álomból ébredtünk volna, megmerevedtünk és füleltünk,
hogy mégis ki mászkálhat ilyen dörgő léptekkel a folyosón kora hajnalban.
Hirtelen egy ajtócsapódás hallatszott, amire összerázkódtam.
- Kyu Hyun, Se Joo, keljetek! Két óra és indul a gépünk! – szólalt meg
a bátyám. Mégis mi a fenét keres itt?! Ugyanezt megismételte Min Soo és Min Jun
szobájánál is. - Miért nem vagytok még ébren?! Megmondtam, hogy mire jövök,
addigra pakoljatok össze mindent, amire szükségetek lehet!
- Milyen gép? Mi folyik itt? – fordultam suttogva Se Joohoz, akin
látszott, hogy igencsak kínban van. Hol engem, hol az ajtót nézte.
- Nem mondtam, de ma elutazunk Tokióba a bandával – kelt fel az ágyból
a fiú és a mozdulataiból láttam, hogy tanácstalan, mit is kéne tennie.
- Micsoda?! – bámultam rá nagy szemekkel.
Az egyik pillanatban még arról győzköd, hogy mennyire kedvel és hogy
szeretné, ha a barátnője lennék, most meg azt közli velem, hogy elutazik.
Méghozzá nem Seoulban egy másik negyedbe, nem egy másik városba, még csak nem
is egy kétszáz kilométerre levő városba, hanem egy merőben másik országba! Túl
hirtelen váltás volt ez nekem a beszélgetésben, hogy egyáltalán rendesen
reagálni tudjak rá.
- Nem igazán szoktunk munkaügyről beszélni, ezért eszemben sem volt,
hogy megemlítsem, és igazság szerint el is felejtkeztem róla – magyarázkodott
Se Joo és a szoba közepén álldogált a tarkóját dörzsölve.
- És mikor jöttök vissza? – kérdeztem, hátha feledtetni tudja velem a
meglepő távozásuk hírét az, hogy minél hamarabb hazajönnek.
- Két hét – húzta el a száját kelletlenül Se Joo, mire hátrahőköltem.
- Két hét?! – szörnyedtem el az időtartam hosszúságán. – Akkor mégis
mikor fogunk beszélni újra, arról…
Miért nem tudok gondolkozni, mielőtt megszólalok?! – sírtam fel
magamban. Igen, nagyon érdekelt, hogy fog végződni ez a beszélgetés kettőnk
között, de nem annyira, hogy ezt Se Joo orrára kössem és pontosan tisztában
legyen azzal, nem tetszik nekem, hogy ennyiben maradnak a dolgok.
Feleslegesen reménykedtem benne, hogy Se Joonak nem fog leesni ebből a
fél mondatból, hogy mire céloztam, mert el is mosolyodott rajtam és egy
pillanatra eltűnt az idegesség a mozdulataiból és a tekintetéből is.
Odalépett elém az ágyhoz, ahol még mindig ülve néztem őt és a kezei
közé fogta az arcomat. Olyan váratlan fordulat volt, hogy megilletődve vártam,
mire készül.
- Ígérem, ha visszajövök, akkor innen folytatjuk – mosolygott rám
vidáman és ajkai gyengéden súrolták az enyémet. Olyan lágy puszi volt ez a
számon, hogy majd elolvadtam a fiú ujjai között. Minden erő elszállt a
karjaimból és a lábaimból.
Amint pedig elengedett, ki is rohant a szobából, én pedig egyedül
maradtam a gondolataimmal. Mégis mit jelentett, hogy innen folytatjuk? A
beszélgetésre célzott vagy netán a csókra?!
***
A beszélgetésünk úgy szakadt
félbe akkor, mintha egy film legizgalmasabb pillanatában elment volna az áram
és a televízió sötét képernyőjét bámulva kérdezed magadtól, hogy „ez most komoly?!”.
Hát így éreztem akkor magam, szombat hajnalban, mikor Se Joo kiviharzott a
szobámból. Azután még órákig dúltam-fúltam, hogy csak én lehetek ilyen
szerencsétlen, hogy egy ilyen fontos percben kellett elmennie a fiúnak.
Utólag viszont megkönnyebbülés
járt át. Nem álltam készen arra, hogy válaszoljak neki, egyszerűen túl hirtelen
volt, fel sem bírtam fogni, hogy mire kért Se Joo. De így két hét távlatából
volt időm, hogy gondolkodjak rajta, volt rá lehetőségem, hogy átgondoljak
mindent.
Akkor miért nem jutottam mégsem
semmire?!
Két hét elég kellett volna
legyen, hogy kiötöljek valamit, de ahogy néztem Se Joo hosszú szempilláit, rájöttem
az okára, hogy miért álltam ott, ahol a part szakadt.
Se Joo egész bejelentése úgy ért,
mint derült égből a villámcsapás, habár nem rossz értelemben, de mégis ki
számított volna a helyemben arra a fiútól, hogy tíz év után kinyögi, hogy na,
akkor járjunk?! Merthogy én nem, az biztos. Másrészről két hét telt el úgy,
hogy nem keresett, nem beszéltünk, kezdtem azt hinni, hogy ez a reggeli
beszélgetés csak egy álom volt és meg sem történt.
Emiatt pedig elbizonytalanodtam.
Amúgy is kétségek gyötörtek, de ez a néma csend kettőnk között még több kérdést
szült bennem, és végül arra jutottam, hogy a fiú meggondolta magát. Hogy Se Joo
csupán egy hirtelen ötlettől vezérelve jutott erre az elhatározásra. Esetleg
így akart törleszteni, mert annak idején olyan csúnyán megbántott, hogy úgy
érezte fairnek és igazságosnak, ha végre boldoggá tesz és megengedi, hogy a barátnője legyek.
Ilyen gondolatok jártak a
fejemben, ezek töltötték be a mindennapjaimat, ezernyi kérdés, de válasz egy
sem érkezett rájuk. Viszont az alkalom, hogy megtudjak mindent és tisztázzam
ezt a sok kérdőjelet, itt feküdt előttem, alig pár centire az ujjaimtól.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy
néztem Se Joot, hogy milyen nyugodtan alszik. Legalább az egyikünk elég kiegyensúlyozott
volt, hogy zavartalanul álomra hajtsa a fejét.
- Remélem, jól alszol –
birizgáltam meg halkan sóhajtva a homlokába lógó tincseit a fiúnak. – Valaki
más ágyában…
- Mit tudsz ennyi ideig a zuhany
alatt csinálni, de most komolyan? – szólalt meg hirtelen a semmiből. Halk volt
és kicsit nyúzott a hangja, mintha csak álmában beszélt volna, mégis
felsikkantottam, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről.
- Se Joo! – kiáltottam nem kis
hangerővel, mire a számra nyomta a kezét és minden, amit a fejéhez akartam
vágni, bennragadt.
- Másfél napja talpon vagyok és
nem túl sokat aludtam az utóbbi időben, így nézd el nekem, ha kicsit fáradt
vagyok – ásított egyet és elvette a kezét a számról. Csak egy ideges sóhaj
jelezte, hogy lenne még mit hozzáfűznöm a mondandójához, de inkább meg sem szólaltam.
Elég laposakat pislogott és tényleg kimerültnek tűnt.
- Miért nem mentél aludni akkor
ahelyett, hogy ide jöttél? – kérdeztem már kissé megenyhülve, nem tudtam rá
haragudni, ahogy barna szemei találkoztak az enyémmel.
- Látni akartalak és azt is megígértem,
hogy beszélünk majd, miután visszajövök – mondta és arrébb húzódott az ágyon,
hogy helyet csináljon nekem, a kis plüssömet pedig a kezei között forgatta. –
El sem hiszem, hogy még mindig megvan Kong Ryong.
Gyerekként nagyon szellemesen és
találékonyan neveztem el a plüssömet, tudom. (Koreaiul a dinoszaurusz kongryong,
hát így lett a T-Rexem neve Kong Ryong.)
- Anyától kaptam, természetes,
hogy még megvan – tettem le óvatosan Kong Ryongot az íróasztalomra. Egy pillanatig
még haboztam, de végül odafeküdtem Se Joo mellé az ágyra, bár azért vigyáztam,
hogy ne érjen össze sehol sem a bőrünk. Igazság szerint rettenetesen ideges
voltam…
Tudtam, milyen beszélgetésnek
nézünk elébe, tudtam, hogy ott fogunk kilyukadni, hogy hiba volt két hete
megkérnie, hogy járjunk. Hogy nem tudnánk-e úgy tenni, mintha meg sem történt
volna és ismét csak jó barátok lenni, mint ezelőtt. Ezen pedig nagyon hamar túl
akartam esni, ha gyorsan tépjük le a ragtapaszt, talán akkor kevésbé fog fájni.
- Szóval nem lett volna muszáj
most rögtön beszélnünk. Nyugodtan mehettél volna aludni, nem olyan sürgős
igazából – intettem le ideges nevetés közepette. Gyorsan letépni a ragtapaszt, mi? – ironikus belső hangom most sem
maradt nyugton nagy bánatomra. – Fogadok, hogy holnap is sűrű napod lesz, jobb
lenne, ha pihennél előtte.
- Ez igaz, de jó értelemben lesz
sűrű – csillant fel Se Joo szeme és az álmosság hirtelen eltűnt a hangjából
is. – Végre elkezdünk készülődni a comebackre.
- Tényleg?! – erre még én is
elfelejtettem a korábbi borús gondolataimat és igazán figyeltem a fiúra. –
Milyen lesz? Mi a koncepció? Gondolom, lesz videoklip meg minden! Miről fog
szólni, milyen a szám, amihez csináljátok?
A kérdések csak úgy áramlottak
belőlem, mielőtt egyáltalán az egyik gondolat végére értem, már jött a
következő és a szám mindegyiket hangosan közvetítette a fiúnak, mire halkan
felnevetett.
- Hé, nyugi! Ennyi kérdésre nem
tudok egyszerre válaszolni! – megfogta a kezem, mintha ez lett volna a
legtermészetesebb reakció erre, de én csak megdermedtem és meg sem mertem
mozdulni. Ez viszont Se Joonak nem igazán tűnt fel. – Amúgy pedig mindent a
saját szemeddel és füleddel láthatnál és hallhatnál, ha eljönnél velünk holnap.
- Hát hogyne… - néztem rá
szarkasztikusan – Az apám pedig tárt karokkal fog majd várni. Ne viccelj, Se
Joo, amint belépnék az ajtón, páros lábbal rúgna ki onnan!
- Miért kéne megtudnia?
- Miért ne tudná meg, hiszen… -
aztán nekem is leesett, amire Se Joo gondolt. – Várj csak egy kicsit!
Feltartott mutatóujjam jelezte,
hogy adjon egy kis időt gondolkodni - nem mintha szándékában állt volna
megzavarni. Bár az összekulcsolt ujjaink és a simogató nagyujja azért erősen
próbálkoztak a figyelmem elterelésével, még ha öntudatlanul is tette.
Szóval igaza volt Se Joonak,
ugyanis apa a P.S. vezérigazgatója volt. Egy irodában üldögélt szinte napi
huszonnégy órában az épület legfelső szintjén, vagy éppen tárgyalásokra,
megbeszélésekre, meetingekre járt. Miért menne el az egyik banda comebackjének
megbeszélésére, mikor majd kap róla egy jelentést később? Hiszen milliószor fontosabb
dolgai is voltak ennél.
- Nem is annyira lehetetlen, ami
azt illeti – vetettem egy száz wattos, boldog mosolyt Se Joora.
- Egyedül Sung Chan jelenthet
problémát – gondolkozott el a fiú. – Holnap reggel ő visz be minket a céghez,
meg tudnád győzni, hogy velünk jöhess?
- Könnyebben, mint hinnéd –
legyintettem elmosolyodva egy olyan titkon, amit még csak én ismertem. Tekintve
a korábbi beszélgetésünket a bátyámmal, csoda lenne, ha nem ő maga tuszkolna be
a kocsiba reggel, hogy menjek a bandával. – Nem lesz semmi gond.
Ez utóbbi mondat már nem Sung
Chanra vonatkozott.
Akármennyire is könnyednek
hangzottak a szavaim és Sung Channal tényleg nem lenne probléma, attól
függetlenül az ügynökségnél bármi megtörténhetett. Összefuthattam olyanokkal,
akikkel igazán nem akartam, vagy olyanokkal, akik jó barátságban voltak az
apámmal és nehezen tartanák a szájukat, hogy újra láttak a cégnél négy év után.
De nyugi, Ha Na! Csak egy nap
lesz, semmi több. Nem mintha fel akarnám gyújtani a P.S. Entertainment
épületét.
- Igaz, Sung Channal nem lesz
bajod, hiszen ha meglát, már kezes bárány – viccelődött Se Joo mosolyogva és
oldalba bökött párszor. – Ha pedig mégis nehézségekbe ütköznél, akkor segítek.
Együtt megoldjuk!
- Együtt?
- Persze – válaszolt és úgy
éreztem, mintha zavarba jött volna a szavaktól, amiket készült kimondani. – Itt
leszek mindig neked, ha szükséged lesz rám.
Elérzékenyülve bámultam Se Joo
meleg, barna szemeibe és most először akartam hinni benne, hogy a legutóbbi
beszélgetésünk igazi volt.
- Szóval akkor nem ébredtél rá,
hogy két hete életed legnagyobb hibáját követted el? – a hangom és a szavaim
mind fesztelenek voltak, de a mosoly, amit az arcomra próbáltam erőltetni,
sehogy sem akart ott maradni. Így összevont szemöldökkel, bizonytalanul tettem
fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni már napok óta.
- Legnagyobb hiba? – gondolkozott
el a fiú. – De, azt hiszem, igazad van.
Keserű volt ezúttal a mosolyom,
amit nem sikerült palástolnom.
Sejtettem, hogy nem hiába nem
keresett hetekig! Nem telefonált, még egy üzenetet, e-mailt sem küldött, míg
távol volt. Hogy is gondolhattam, hogy ez nem jelent semmit?
- Hát persze – állkapcsom
megfeszült a válaszom alatt és felültem az ágyban. Kitéptem az ujjaim a kezéből
és elfordultam előle, hogy ne láthassa az arcom. Nem akartam, hogy lássa,
mennyire bánt, amit az előbb mondott. Legnagyobb hiba?! Ha megbánta, akkor
egyáltalán miért mondott nekem olyasmit, hogy érez irántam valamit? Miért
játszott az érzéseimmel, keltett bennem hamis reményeket? Mi értelme volt az
egésznek?
Ahogy egyre jobban hergeltem
magam, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a harag. Éppen Se Joo felé
fordultam, hogy azt a rengeteg mindent, ami hirtelen felgyülemlett bennem,
kiadjam magamból és a nyakába zúdítsam. Megérdemelte, ezerszeresen is
megérdemelte a fiú, hogy így kihasználta azt, hogy még mindig érzek iránta
valamit.
De ahelyett, hogy szavakba
öntöttem volna az érzéseimet, a fiú keze belém fojtotta minden egyes
gondolatom. Ujjai az arcomra kúsztak és tartotta azt, hogy a szemébe kelljen
néznem.
- Igazad van, életem legnagyobb
hibáját követtem el – mondta és bólintott egyet, hogy nyomatékot adjon a
mondandójának. Összeszorítottam az ajkaim, ahogy felfogtam, mit is mondott Se
Joo. Mintha mellbe vágtak volna, hirtelen kiszakadt belőlem a levegő és mázsás
súly nehezedett a szívemre. Hogy mondhatja ilyen egyszerűen, hogy hibázott?!
Nem egy matek példát rontott el, nem egy rántottát égetett oda, hogy ilyen lazán
jelenthesse ezt ki!
Belegázolt a lelkembe és
felélesztette azt a tüzet, amiről azt hittem, hogy már kialudt. Az izzó parázs,
amit óvatosan kezeltem, hogy ne kapjon túl sok levegőt, hogy ne éltessem
tovább, nehogy újra lángra kapjon, ezúttal akaratom ellenére izzott fel ismét.
Még ha egy részem nem is bízott a fiú szavaiban, a nagyobbik felem mégis
valamennyire bedőlt neki. El akarta hinni, hogy a tündérmesék valóra válhatnak
és a kis, szegény parasztlány elnyerheti a herceg szívét.
Szarkasztikusan felnevettem
magamban és éreztem, hogy a dühöm és csalódottságom egyre csak gyűlik. Hogy
okozhat megint ekkora fájdalmat nekem nem sokkal azután, hogy újra
találkoztunk?! Szörnyülködve bámultam rá és akármennyire is nem akartam, hogy
lássa, mennyire fájnak a szavai, a könnyeimet nem tudtam megállítani. Próbáltam
nem pislogni, hogy ne gördüljenek végig az arcomon, de hiábavalónak bizonyult
minden igyekezetem. El akartam fordulni, ki akartam szabadulni a fiú kezei
közül, de nem eresztett.
- Hibáztam aznap hajnalban –
ismételte meg Se Joo, mintha nem sikerült volna elsőre felfognom. Vagy csak
azért csinálta, mert élvezte, hogy szenvedek miatta?! – Hibáztam, hogy nem
vártam meg a válaszodat akkor reggel. Be kellett volna fejeznünk azt a
beszélgetést, mielőtt elutazok.
Ledermedve kaptam rá a
tekintetem.
Tessék? Jól hallottam, amit mondott?!
Letörölte a könnyeim nedves útját
a bőrömről és gyengéden simogatott a tekintetével.
- Majd belepusztultam ebbe a két
hétbe, míg nem találkoztunk – suttogta halkan és lesütötte a tekintetét. – Már
majdnem ott tartottam, hogy hazajövök korábban, csak hogy végre láthassalak és
beszélhessek veled.
- Micsoda? – nyögtem ki nagy
nehezen, mikor megtaláltam a hangomat. Időközben elájultam volna, hallva Se Joo
elutasítását és most álmodok?! Mi folyik
itt?
- Nem bántam meg semmit sem, Ha
Na. Csak azt, hogy akkor túlságosan gyáva voltam megvárni a válaszodat –
engedte el az arcomat, de én nem mozdultam. Hátrahúzódott a falig és felhúzta a
térdeit, nekidöntötte a fejét az ablaknak, majd így nézte a plafont.
- Hívhattál volna – jegyeztem
meg, de önkéntelenül jöttek a szavak a számra, a hangom élettelen volt és
mintha nem is én lettem volna.
Még mindig a feldolgozás
fázisában voltam és ez a procedúra tovább tartott, mint sejtettem. Se Joonak
mániája ez, hogy rám hozza szívbajt?! Hogy a legváratlanabb pillanatokban oszt
meg velem olyasmit, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve?
- Ez nem olyasmi, amit az ember
szívesen beszél meg telefonon – ingatta a fejét a fiú és lehunyta a szemét.
Fel sem tűnt, hogy az ujjaim a
kispárnám felé kúsznak és megragadják a sarkát.
- Idióta… - motyogtam, miközben a
szememet le sem vettem Se Jooról.
- Tessék?
- Idióta! – már lendült is a
kezem. A párnával jól mellkason vágtam a fiút, akit olyan hirtelen ért a dolog,
hogy azt sem tudta, mi történt. – Idióta vagy, tudod?! – kiabáltam teljesen
kikelve magamból. Majd újabb ütést mértem rá a párnával. Egyik ütésem sem volt
fájdalmas, de nekem nagyon is jólesett egytől egyig az összes. – Miért hozod
rám a frászt folyton?!
- Ha Na, csendesebben! – szólt
rám Se Joo és próbálta elkapni a kalimpáló párnát, aminek a célpontja a feje
volt.
- Miért nem tudod kinyögni azt,
amit akarsz?! – lihegtem egyre jobban kifulladva. – Miért kell ezer kört
megtenned, mielőtt rátérsz a lényegre?!
Dühös voltam rá és ezt a pár
ütést nagyon is megérdemelte. Nem a korábbiak miatt, hanem azért, mert nem volt
képes azonnal kimondani azt, amit szeretett volna és akaratán kívül elhitette
velem, hogy nem kellek már neki.
- Ha Na! – szólt rám a fiú és
egyszer csak azt éreztem, hogy eldőlök, majd az ágyon, háton fekve kötök ki. A
párna eltűnt az ujjaim közül és szép ívben repülve, pontosan So Ha ágyán
landolt.
Se Joo a csuklómnál fogva lefogott
és fölém hajolva nézett a szemeimbe, én meg némán meredtem rá meglepetésemben.
A haja kócosan szállt a feje körül, ugyanis ezek szerint sikerült a fejét is
eltalálnom a párnával, ami nagy elégedettséggel töltött el.
- Mondtam, hogy hangos vagy –
egy pillanatra megijedtem, hogy mérges rám a fiú, mert a szemei élesen
villantak, de aztán valami megváltozott. Közelebb hajolt, nagyon lassan…
Ahogy ziháló mellkasom egyszer
csak hozzáért az övéhez, ráébredtem, milyen helyzetben is vagyunk.
Kiszolgáltatva feküdtem alatta és amint ez tudatosult, éreztem, hogy vér szökik
az arcomba. Most már nem kellett félnie, hogy nekiállok hangoskodni, mert
megszólalni sem mertem.
Talán két centi lehetett a szánk
között, mikor megállt. Az orrunk éppen nem ért egymáshoz, de minden egyes
lélegzetvételét éreztem a bőrömön. A torkomban dobogott a szívem, annyira
vártam már a következő mozdulatát. Láttam, hogy a pillantása a számra esik, én
pedig lehunytam a szemem, készülve Se Joo csókjára.
- Ez már jobban tetszik – mondta
vidáman a fiú, amin éreztem, hogy mosolyog, mire kipattantak a szemeim.
Elégedett mosollyal bámult rám, majd elengedett. – Ha tudom, hogy csak ennyi
kell, hogy abbahagyd a kiabálást, akkor rögtön ezzel kezdem.
- Tessék…? – ugrott fel a
szemöldököm a homlokom közepére.
- Ne légy mérges! – szólt rám
egyből készülve a legrosszabbra és védekezően felemelte a kezeit, tenyerét
felém fordítva. – De ha rájönnek a többiek, hogy itt vagyok, akkor mindketten
bajba kerülünk.
Elsőnek tényleg készültem, hogy
megszidjam, de aztán csak sóhajtva engedtem ki a levegőt. Nem éri meg, Ha Na! Legalábbis ezzel nyugtattam magam és felültem
az ágyon, hogy a fiú szemébe tudjak nézni. Vártam, hogy mondjon valamit, de meg
sem szólalt. Csak csendesen méregetett és nem úgy tűnt, hogy ezen változtatni
készül a közeljövőben.
Rájöttem, hogy arra vár, én
mondjak valamit. De mégis mit kellett volna?
Többször nyitottam szóra a
számat, de folyton be kellett csuknom, mert semmi sem illett a helyzethez,
amibe kerültünk.
- Mondd csak azt, ami először az
eszedbe jut! – biztatott a fiú és kedvesen mosolygott rám.
- Mégis mit? – néztem rá kérdőn.
– Hogy az előbb még órákig ütöttelek volna azzal a párnával, mert úgy
játszadozol a szavakkal és az érzéseimmel, ahogy az neked tetszik? Hogy majdnem
megszakadt a szívem, mikor azt mondtad, hogy hibáztál a múlt héten, holott
egész végig azt hittem, csak egy vicc volt az egész és próbáltam nem komolyan
venni? Annak ellenére, hogy nem hittem neked, hogy nem bíztam a szavaidban,
mélyen mégis reménykedtem benne, hogy igaz? Még a hülye fejem nem ismerte el,
de a szívem már vágyott rá… - temettem az arcom a kezeimbe.
Túl őszinte voltam és már meg is
bántam, amint kimondtam. Nem kellett volna ennyire kitárulkoznom előtte. Mert
ha egyszer felfedem az érzéseimet, nem tudom visszaszívni és kihasználhatja
ezt. Még ha tisztában is voltam vele, hogy Se Joo túl rendes és kedves ehhez,
öntudatlanul még megteheti.
- Mi?
- Hogy akármit mondok, nem fogsz
bennem bízni - maga elé bámult, majd mély levegőt vett és egyenesen a szemembe
nézett. – Csak ismételni tudom magam, Ha Na. Kedvellek. Ez nem hazugság, nem
csalás, nem holmi jóvátétel. De ha nem tudsz hinni annak, amit mondok, akkor
higgy annak, amit teszek! Hadd bizonyítsam be neked tettekkel, hogy komolyan
gondolom ezt az egészet! Adj nekem egy esélyt és megmutatom neked, hogy nem
csak első látásra létezik szerelem, hanem akár sokadikra is!
Elnyílt szájjal bámultam Se Joot,
aki határozott tekintettel nézett rám, rendíthetetlenül, hogy alátámassza
szavai komolyságát. Talán egy percig sikerült állnom a pillantását, de utána a
kezeimet bámultam, mert a gondolataim elkalandoztak.
- Szóval a barátnőd -
ízlelgettem a szavakat és próbáltam tisztán gondolkodni, ami már így éjféltájban
nem igazán sikerült. – Megadtam volna bármit korábban, hogy ezt elmondhassam
magamról, de…
- Nem kell azonnal válaszolnod.
Ha szükséged van rá, akkor annyit gondolkozol rajta, amennyit szeretnél, nem
siettetlek – kikúszott az ágyam szélére és a lábai megkeresték a papucsát a
földön, majd belebújt. – Csak azt akartam, hogy mindennel tisztában légy és úgy
hozd meg a döntésed, ne az alapján, amit hiszel,
hogy igaz.
- Hogy mindennel tisztában
legyek? – emeltem rá ijedt tekintetem.
- Igen.
- És ha te nem vagy tisztában mindennel velem kapcsolatban? – hangom halk
volt és gyámoltalan. Tudtam, hogy eljön ez a perc. Tudtam, hogy szóba kell
egyszer hoznom, csak nem számítottam rá, hogy pont egy ilyen helyzetben. Azt
hittem, akkor fogom ezt megemlíteni, mikor közli velem, hogy csak megviccelt
ezzel a járás dologgal, hogy csak játék volt. Nem akkor, mikor ez a tény, amit
a szívem mélyén rejtegetek, elveheti tőlem azt, amire már hosszú-hússzú évek
óta vártam. De a lelkiismeretem nem engedte, hogy anélkül álljak a fiú elé,
hogy tudna róla. Még ha biztos is voltam benne, hogy ezzel valószínűleg
elveszítem őt…
Ez es a masodik resz irtora tetszik. A masodik reszben az tetszik mikor Ha Na testvere megtudta hogy kapot szerzodeseket. A harmadik reszben pedig Se Joo felbukkanasa Ha Na agyaban. Es a veget igy befejezni. Alig varom a folytatast.
VálaszTörlésOh, köszi ^^ Izgin próbáltam befejezni :D Igyekszem vele, hogy hozzam majd a kövi részt *-* És köszi, hogy írtál, úgy tudok örülni, ha kapok pár soros véleményt! ^^
TörlésUhhhh nagyon jó lett ez rész, mint mindegyik másik is !!! Már nagyon izgatta a fantáziámat a félbe maradt beszélgetés Se Joo és Ha Na között.. De amikor az ágyában feküdve várta Ha Na-t az.. áááhhh *-* :))) ..... Nagyon kíváncsi vagyok hogy Ha Na mit válaszol Se Joo-nak !!o.O
VálaszTörlésU.i.: minél hamarabb a kövi résszel!!! :D
Jajj, köszi szépen!!! :D Bizony, kis meglepetés volt ez Se Jootól, a kis huncut xD A kövi részben megtudod, ígérem, hogy mi lesz kettejükkel! ^^ Ahogy tudok sietek vele! :) Illetve köszi, hogy írtál, úgy fel tudja dobni az ilyesmi a napomat *-*
TörlésWow...hogy mik történnek O.o *-*
VálaszTörlésAkkor most járni fognak?? De én Kyu Hyunnak szurkolok Q.Q xD
Ismét nagyon jó lett ez a rész is !! :3
Már nagyon várom a folytatását !!!!
xDxD Hát ez nagyon aranyos volt Tőled xD Köszikee *-* A kérdésedre a következő fejezet fog választ adni, szóval nem árulok el semmit sem, hogy meglepetés legyen ^^ Nagyon örülök, hogy írtál, köszi!! :)
Törlés