4. Fejezet

Vallomás

Amint kiejtettem a számon ezt a mondatot, rögtön meg is bántam. Csak csendben kellett volna maradnom és kész. Akkor nem lett volna semmi gubanc.

Egészen eddig a pillanatig nem tudatosult bennem, hogy Se Joo komolyan beszélt és tényleg azt szerette volna, hogy a barátnője legyek. Nem hittem neki, nem hittem, hogy megtörténhet velem egy ilyen mesébe illő fordulat, ezért két hétig arra vártam, hogy a fiúk hazajöjjenek és mikor újra találkozunk Se Jooval, akkor visszaszívjon mindent, amit kiejtett korábban a száján. Lehet nevezni kisebbségi komplexusnak, annak hogy nem bíztam benne, vagy magamban, a lényeg az, hogy úgy tettem, mintha meg sem történt volna az a beszélgetés.

Most viszont, ahogy belenéztem Se Joo csokibarna szemeibe és láttam bennük, hogy egész végig tévedésben éltem, hogy ő teljesen őszinte volt velem a kezdetektől fogva, szinte sírhatnékom támadt. Bár hittem volna neki az elejétől kezdve és nem kételkedtem volna benne!

Mert rájöttem, hogy akarom őt. Szerettem ezt a kedves és helyes fiút, aki itt ült mellettem és kérdő tekintettel meredt rám. Ezért pedig legszívesebben a falba vertem volna a fejemet azért, amit az előbb mondtam.

Kínomban beleharaptam az ajkamba és kétségbeesve néztem Se Joot, hogy ezek után mit is kellene mondanom. Egy részem fel akarta fedni ezt a titkot, a másik viszont túlságosan gyáva volt hozzá és inkább tett volna úgy, mintha mi sem történt volna.

- Én… - nyeltem egy hangosat és hol szóra nyitottam a szám, hol pedig összecsuktam. Ádáz csatát vívott a lelkem két fele és fogalmam sem volt róla, ki fog győztesen kikerülni a viadalból.

- Kyu Hyun miatt aggódsz?

Hogy mi?!

Elkerekedett szemmel meredtem Se Joora. Elsőnek azt hittem, csak hallucinálok és a saját gondolataimat hallom visszhangzani, de ahogy a fiú mosolytalan szemeibe néztem, tudtam, hogy nem csak képzelődtem. Ő tette fel a kérdést. Azt a kérdést, amit nekem kellett volna megválaszolnom kérdés nélkül.

Beszélnem kellett volna Se Joonak Kyu Hyunról és a hozzá fűződő érzéseimről, ez volt eredetileg is a tervem. De egész másképpen képzeltem el ezt a jelenetet. Mikor visszautasít, akkor halvány utalást akartam tenni arra, hogy érzek iránta valamit, hátha enné a fene utána, hogy elengedett. Igen, elég kicsinyes dolog lett volna tőlem, de ennyit megtehettem volna annak érdekében, hogy egy aprócska kis részét megőrizzem a büszkeségemnek.

De ez nagyon nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztem. Egyrészről zakatolt a szívem a hírtől, hogy Se Joo tényleg komolyan gondolja velem, de így ez a „semmiség”, amit el akartam hinteni, egyáltalán nem volt csekélység.

- Ha Na – törte meg a csendet Se Joo. Azt sem tudtam, hogy mióta ültem szótlanul a gondolataimba merülve, de a hangjára összerándultam és ráemeltem ijedt tekintetem. Féltem, hogy minden kiült az arcomra, mert nem ügyeltem rá, így gyorsan felöltöttem a pókerarcom és úgy vártam a folytatást. -, nem szeretnék semmi rosszat mondani Kyu Hyunról, tényleg messze álljon ez tőlem! De mivel rólad van szó és fontos vagy nekem, ezért úgy érzem, jogod van róla tudni.

Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a fiút, mégis mire célozgathat. Aztán valami motoszkálni kezdett az agyam egy eldugott részén.

Felrémlett bennem So Ha és Sung Chan rejtélyes intelme Kyu Hyunnal kapcsolatban. Azok a figyelmeztető szavak, amiket kaptam tőlük, de egyszer sem elégítették ki a kíváncsiságomat, mert az okokat és a háttérben meghúzódó miérteket nem osztották meg velem. Talán végre Se Jootól megtudom, hogy mi ez a nagy titkolózás a fiú körül?

- Már több mint két éve, hogy ismerem Kyu Hyunt. Nem lettünk a legjobb barátok, szóval nem osztja meg velem minden gondolatát és problémáját, de amit láttam és tapasztaltam, abból le tudtam szűrni valamit – kezdett bele a fiú, de egyből félbeszakítottam.

- Azt hittem, hogy jóban vagytok – jegyeztem meg és félrebillentett fejjel néztem Se Joora. Hiszen, ahogy láttam őket együtt, úgy tűnt, Kyu Hyun nagyon is be tudott illeszkedni a STAND UP-ba, annak ellenére, hogy évekkel később csatlakozott a csapathoz. Nem csak a kamera előtt játszották meg a barátságot, ebben biztos voltam.

- Igen, ebben igazad van, tényleg jóban vagyunk – bólintott határozottan. – De nem is azt mondtam, hogy nem vagyunk. Inkább csak azt, hogy annak ellenére, hogy már két éve ismerem, még mindig úgy érzem, hogy semmit nem tudok róla.

- Ezt hogy érted? Szinte együtt vagytok a nap huszonnégy órájában, hogy lehetséges ez egyáltalán? – döbbentem meg. Az még rendben volt, hogy én, aki alig két hónapja ismeri a fiút, nem tud róla semmit sem, de egy olyan valaki, mint Se Joo, aki már két éve vele tölti az idejét, azt mondja, hogy nem ismeri, meglehetősen furcsa.

- Nem éppen az a kitárulkozós fajta – húzta a száját a fiú. – A családjáról szinte semmit nem tudok, nem szokott róla beszélni. Mindennapi kis apróságokat persze tudok, hogy például nem szereti a főtt tojást, vagy hogy kényszeresen szeret rendet tartani maga körül. Na, ezt, mint a szobatársa igazán megtapasztaltam! – mosolyodott el valami emléken, amit nem osztott meg velem sajnálatomra. Ugyanis minden, amit Se Joo elmondott, nekem újdonság volt. Tényleg csak apróságok, ahogy ő mondta, de mégis jólesett megtudni ilyesmit a fiúról. Mert sajnos, én tényleg alig tudtam róla valamit, Kyu Hyun viszont tisztában volt szinte az egész életemmel, még többel is valószínűleg, mint amennyit szándékomban állt volna vele megosztani.

- De ha ennyire nem ismered, akkor mégis mi az, amivel kapcsolatban figyelmeztetni akarsz? – ráncoltam a szemöldököm, ahogy hangot adtam a kétségeimnek.

- Lehet, hogy nem beszél sokat, de látom, mit csinál, látom, hogyan viselkedik – sóhajtott kelletlenül Se Joo, ami gyanakvásra adott okot. Én soha nem láttam semmi olyat Kyu Hyuntól, ami ne tetszett volna, vagy visszás érzéseket keltett volna. Mivel már majd megőrültem a kíváncsiságtól, ezúttal csendben maradtam és nem bombáztam ezernyi kérdéssel a fiút, hogy végre elmondhassa azt, ami igazán érdekelt. Se Joo hallgatott még pár másodpercig, de végül rászánhatta magát a cselekvésre, mert úgy nézett a szemembe, mint aki éppen valami nagyon kellemetlen dologra készül. – Két éve ismerem és egyszer sem volt még barátnője ez alatt az időszak alatt.

Okés, hát ez egyáltalán nem volt vészes. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor ráébredtem, hogy csak ennyi volt. Ezt még én is tudtam, hála annak az ivós játéknak Kyu Hyun lakásán. Tudtam, hogy azóta nem volt barátnője, mióta az a lány eltűnt az életéből. A gondolataim pedig elkalandoztak e felé a téma felé: vajon milyen volt a barátnője, mennyi ideig jártak, miért szakítottak?

- Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem találkozgatott volna más lányokkal, csak azt, hogy nem volt barátnője – folytatta Se Joo, ami meglepett. Azt hittem, ennyi volt a nagy hír, de akkor ez csak a bevezető lett volna? De még ez sem volt újdonság, szinte biztos voltam benne, hogy voltak kalandjai lányokkal. Hiszen nem tett fogadalmat, hogy egy lányra sem fog ránézni! Emellett ki várná ezt el tőle? Csak rá kellett nézni, ha tíz lányból kilenc nem mondana neki elsőre igent, akkor egy sem… - Voltak afférjai, ami azt illeti, Ha Na. Nem volt ritka, hogy lányokat hozott fel a lakásunkba, vagy motelekben töltötte az éjszakát, és kivételes volt, mikor ugyanazt a lányt többször is láttuk.

Na jó, azt hiszem, más hinni valamit és tudni, hogy tényleg igaz. Az, hogy sejtettem, Kyu Hyun nőkkel flörtölget - sőt ezt hallva, hogy annál jóval több volt köztük -, egész más volt, mint tudni is róla. Főleg, hogy ennyire nyilvánvalóan csinálta és Se Joo arckifejezése alapján nem is ment ritkaság számba a dolog. Ennek ellenére próbáltam kifejezéstelen arccal hallgatni a fiút, nem akartam elárulni neki, hogy nem esett jól ez az információ tőle. Köszörültem a torkomon egyet, majd megszólaltam.

- De miért mondod ezt most nekem?

- Azt akarom ezzel mondani – látszott, hogy minden egyes szavát megrágja, mielőtt kiejtette volna. -, hogy lehet számodra sokat jelentett az a csók a klubban, de Kyu Hyun nem biztos, hogy ugyanúgy gondol rá.

Visszafojtott lélegzettel emésztettem a fiú szavait. Hát ezt tartogatta nekem Se Joo. Ez volt az egész mondandójának a lényege. Ne zúgjak bele Kyu Hyunba, mert lehet, hogy csak játszik velem.

De ennél sokkal jobban lekötött az, amit előtte mondott. Hogy fontos volt számomra az a csók a klubban…

- Honnan veszed, hogy fontos volt számomra? – bukott ki belőlem a kérdés azonnal. Merev, egyenes háttal ültem az ágyamon és a kezeim az ölemben nyugodtak, de idegesen dörzsölgettem az ujjaim. A kérdésem után pedig az első, ösztönös reakcióm a védekezés és tagadás volt. Elnevettem magam, mintha Se Joo képtelenségeket hordana itt össze. – Nem jelentett semmit sem az a csók. Különben is, az első csókom tőled volt, így fogalmam sincs, miről beszélsz!

- Tudom, hogy fontos volt – jelentette ki halkan, de határozottan a fiú, viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy nem nézett a szemembe. Valahol a vállam felett bámult a semmibe.

- Mi?

- Ha nem így lett volna, akkor nem borultál volna ki annyira utána – mondta és végre találkozott a tekintetünk, de ezúttal én nem bírtam tartani a szemkontaktust. Tudva, hogy hazudok neki…

- Nem – álltam fel hirtelen. Nem bírtam tovább egy helyben üldögélni, egy karnyújtásnyira Se Jootól. So Ha asztala elé álltam és onnan néztem vissza a fiúra, aki még mindig az ágyamon ült. – Az csak az alkohol volt, jól éreztük magunkat, ünnepeltünk és elszaladt velünk a ló. Semmi több!

- Miért nem akarod elismerni, hogy igenis jelentett számodra valamit az a csók?

Ránéztem és elgondolkodtam a kérdésén, pedig e nélkül is tudtam rá a választ.

Ha itt és most elismerem, hogy az a csók több volt, mint egy ittas állapotban elcsattant csók, akkor annak következményei lesznek, mégpedig olyanok, amiktől féltem. Mert ha a csók maga fontos volt, akkor az is, akivel váltottam azt…

Végül anélkül, hogy átgondoltam volna, kicsusszantak a szavak a számon, mintha Se Joo barna szemei mágnesként vonzották volna ki őket a torkom mélyéből. Se Joo kifejezéstelen arccal bámult és semmit sem tudtam kiolvasni a szemeiből, sem dühöt, sem kíváncsiságot, sem csalódottságot. Egyszerűen semmit.

- Mert félek, hogy elveszítelek miatta - hangom halk volt és kissé remegett is, de Se Joo megértette. Szemei megrebbentek, majd megenyhülve pillantottak rám végül, amit furcsálltam ugyan, de nem annyira, mint azt, hogy milyen megkönnyebbülés járt át azzal, hogy végre kiadtam magamból, ami már percek óta felőrölt. Semmi nem oldódott meg ezzel, de mégsem éreztem magam annyira feszültnek és idegesnek, mint korábban.

- Ha emiatt elhagynálak – az ágyamról félig felállt és kinyúlt a kezem után. Megfogta és magához húzott, majd leültetett maga mellé. Jól estek a meleg ujjai, sőt az érintése is meghitt érzéssel töltött el, de a tekintete nem eresztetett. -, akkor eleve bele sem vágtam volna.

Elhűlve bámultam a fiúra. Csak nem…?

- Tudom, hogy kedveled Kyu Hyunt – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet. A gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott, ahogy Se Joo ilyen egyszerűen bejelentette azt, amit nekem kellett volna megtennem. Azt, amit pár perccel ezelőtt még tényleg el szándékoztam mondani, de a bátorságom cserbenhagyott, mikor tényleg eljött volna a pillanat, hogy megtegyem.

- Mióta? – csak ennyit sikerült kinyögnöm, ahogy a kezünket bámultam. Mert Se Joo még mindig fogta a kezem, nem engedte el, amint lehetősége adódott rá.

- Nem tagadod – jegyezte meg olyan semmilyen hanggal, amiről tudtam, hogy nem annyira semmilyen az, mint amennyire a tulajdonosa mutatni akarta. Az ujjainkról az arcára emeltem a tekintetem:

- Igen, kedvelem Kyu Hyunt - innentől kezdve értelmetlen lett volna cáfolni a nyilvánvalót.

Kedveltem azt az önelégült, egoista herceget, akitől el volt ájulva a fél ország, amivel ő is pontosan tisztában volt. Kedveltem azt a fiút, akivel el lehetett szórakozni és elfelejtkezni minden problémámról, mikor az próbált maga alá temetni. Kedveltem azt a férfit, aki mindig gondosodott rólam és mindig a segítségemre sietett, ha bajba kerültem. Kedveltem azt a srácot, aki képes volt egy pillantásával zavarba hozni és olyan tüzet ébreszteni bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Talán jobban is, mint kellene – sóhajtottam, ahogy az előbbi gondolatom végére értem.

- Köszönöm.

Erre már tényleg majdhogynem leesett az állam. Milyen fiú az olyan, aki megköszöni a lánynak, akivel éppen járni szeretne, hogy egy másik fiút is kedvel?!

- Amúgy pedig válaszolva a kérdésedre: már a karaoke bár óta sejtettem, de egészen a klubig nem voltam biztos benne – tette hozzá a fiú, míg én a hangom megtalálásával küszködtem. – Akárhogy is tagadtad, nem vagy olyan, aki bárkit megcsókolna, akármilyen sokat is igyon. Ezért voltam benne biztos, hogy Kyu Hyun nem akárki számodra.

- Se Joo…

- De köszönöm, hogy elmondtad – vetett rám egy mosolyt. – Ha végig ellenkeztél volna, valószínűleg átgondoltam volna, hogy tényleg bele szeretnék-e, illetve megéri-e belevágni veled egy kapcsolatba, ha nem vagy őszinte hozzám egy ilyen dologban.

- Még így sem taszítottalak el magamtól?! – hitetlenkedtem megdöbbenve és hátrébb húzódtam az ágyamon, magam alá gyűrve a lábaimat. Átkaroltam a felsőtestem, mint aki fázik, bár tényleg kicsit remegtem, de ez nem a hidegtől volt.

- Nem tűnt még fel, hogy elég határozott tudok lenni, ha szeretnék valamit? – nézett rám játékosan a fiú, de aztán hirtelen komolyra váltott. – Elfogadom, hogy kedveled Kyu Hyunt, de – valahogy éreztem, hogy itt lesz megint ez a bizonyos „DE”, ami olyan sok fejfájást tud okozni. – azt szeretném, ha ez megváltozna. Nem is! El fogom érni, hogy ez megváltozzon és rajtam kívül senkit se láss majd!

Éreztem, hogy azért a szavai ellenére nem ennyire biztos magában. Ott volt a kétely és a megannyi kérdőjel, de próbálta leküzdeni őket. Viszont ennek ellenére lenyűgözött, hogy képes ilyen nyugodtan kezelni ezt a helyzetet. Más a helyében már rég ott hagyott volna, de ő folyamatosan küzdött ellenem és a kétségeim ellen a bizalmam visszanyerése érdekében.

- Ha Na - szólt Se Joo halkan és félig háttal ülve nekem az öklét a térdén nyugtatta. -, nem azt kérem, hogy válassz Kyu Hyun és köztem, hanem azt szeretném, ha az alapján döntenél, amit irántam érzel.

Összepréselt ajkakkal mélyedtem a gondolataimba.

~ Tudod mit, Ha Na? Ostoba vagy! Mit kell ezen ennyit gondolkodni?! Se Joo megkért, hogy legyél a barátnője, most már biztos vagy benne, hogy komolyan gondolja, nincs semmiféle kétséged afelől, hogy igazat mond. Akkor mégis mire vársz? Nem kell túlgondolni a dolgokat! Szereted, nem? Ha szereted, akkor csak bólints rá, hogy benne vagy! Nem ismersz nála kedvesebb, segítőkészebb, aranyszívű fiút a világon; nem mellesleg látványban is csillagos ötös, egy félisten. Mióta vársz erre a lehetőségre, még ha nem is vallottad be eddig magadnak? Végre a tíz éves viszonzatlan szerelmed beteljesülne és képes lennél ezt a lehetőséget elszalasztani. Hogy miért?

~ Miatta? Akármennyire is szégyelled és van miatta bűntudatod, de Kyu Hyun megdobogtatta a szíved, ugye? Olyan rossz ez? Olyan rossz volt az a csók, hogy nem akarod többet? Ezt ne próbáld bebeszélni magadnak! Ha így lett volna, nem örültél volna ennyire a fiúnak ma az étteremben és nem hagytad volna, hogy megcsókoljon. Mit is beszélek? Akartad azt a csókot, ott a nyílt utcán megcsókoltad volna, ha az a teherautó nem jön.

Ahogy a két felem összecsapott, megzavarodva hallgattam továbbra is és képtelen voltam megmozdulni vagy megszólalni. A két védőbeszéd után hirtelen azt sem tudtam mit gondoljak, csak tanácstalanul bámultam magam elé.

~ Még ha ez igaz is, akkor az csak azért volt, mert azt hittem, hogy Se Joo nem volt komoly, hogy az egész nem jelentett semmit, ezért ugyanúgy viselkedtem Kyu Hyunnal továbbra is, mint eddig. Ha tudom, hogy ez fog kisülni az egészből, akkor esélyt sem adtam volna annak, ami a zebránál történt.

~ Ugyan, próbálj meg mást átverni, Ha Na! Eddig egyszer sem tudtál neki ellenállni, vagy nemet mondani, az ujja köré csavart, ismerd el! Tisztában vagy vele, ha Se Joo érzéseit elfogadod, akkor Kyu Hyunt el fogod veszíteni? Nem leszel többé senkije sem, nem nézhetsz rá úgy, ahogy korábban, csupán barátként tekinthetsz rá, el kell felejtened, mint férfit. Nem lágyulhatsz el, mikor csillagomnak szólít, nem ölelheted meg, mikor szükséged lesz valakire, hogy segítsen neked és vigaszt nyújtson. Nem számíthatsz többé rá!

~ De ott lesz nekem Se Joo! Ezeket mind megtehetem vele és akkor nem lesz szükségem Kyu Hyunra, egyszerűen figyelmen kívül hagyom és kész. Se Joot szeretem!

~ Azt mondod, Se Joot szereted. De akkor mit érzel Kyu Hyun iránt?

~ Kedvelem, már vagy ezerszer elmondtam!

~ Biztos vagy te ebben? Valóban csak ennyi lenne?

~ Miért, mi más lehetne még?!

De a másik felem mély hallgatásba burkolózott és itt hagyott ezzel a levegőben lógó kérdéssel, amin még elgondolkozni sem voltam hajlandó, mert olyan abszurd feltételezésen alapult. Hiszen alig ismertem meg Kyu Hyunt két hónap alatt, alig tudtam valamit róla igazság szerint. Ennyi idő elteltével lehetetlen volt, hogy ennél többet érezzek iránta!

- Ha ennyi ideig nem felelsz, azt hiszem, elég egyértelmű a válaszod – sóhajtott fel Se Joo felrázva a gondolataimból, majd felállt. Nem volt sértettség a hangjában, vagy akár düh, inkább a túlzott könnyedség tette gyanússá, hogy nincs minden rendben.

Akaratlanul és önkéntelenül kaptam a keze után, mielőtt az agyam képes lett volna felfogni, hogy mit teszek, mire megdermedt az ágyam mellett állva.

- Ha tényleg ezt szeretnéd – kezdtem bele és feltérdeltem az ágy szélén, majd Se Joo kezét fogva lassan megfordítottam a fiút, hogy velem szemben legyen. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, ahogy szembekerültünk és talán ez nyugtatott meg annyira, hogy képes legyek elmondani azt, amit akartam. -, akkor én is. De bizonyítsd be, hogy igazat mondtál korábban! – a szabad kezemmel felnyúltam a nyakáig és végigsimítottam a tarkóját. Az arcom égett, ahogy tudatosult, hogy mit csinálok, de nem érdekelt. Ebben a percben senki más nem számított, csak az a fiú, aki előttem állt szinte mozdulatlanul. Várakozóan pislogott, hogy mire fogok kilyukadni. – Bizonyítsd be, hogy képes vagy velem elfeledtetni azokat az érzéseket Kyu Hyun iránt! – közel hajoltam hozzá, csupán pár milliméter volt az ajkaink között, de egyikünk sem csökkentette a távolságot. A lélegzetem egyre szaporább lett, a szívem a torkomban dobogott, mert tudta, hogy eljött az a perc, amire már oly régóta várt. – Bizonyítsd be, hogy nem csak első látásra létezik szerelem, hanem akár sokadikra is!

Ahogy megismételtem azokat a szavakat, amik korábban hagyták el a száját, csak egy lélegzetvételnyi ideig haboztam. Ráébredtem, hogy eleget vártam már, eleget ültem a sarokban és vártam arra, hogy csodák történjenek velem. Ideje volt, hogy átvegyem az irányítást, magam akartam alakítani a sorsomat. Ez pedig azzal kezdődött, hogy Se Joot választottam, őt szerettem és őmellette szerettem volna állni. Ezek jártak a fejemben, mikor a számat gyengéden az övének nyomtam.

Talán Se Joo sem volt még teljesen biztos magában, mert nem is reagált a csókomra, mikor pedig elhajoltam tőle, kérdőn és idegesen néztem rá, hogy mégis mi történt. Talán ennyire borzasztó voltam?

De ahogy megláttam a csokibarna szemeket, amik engem tanulmányoztak, minden kétségem elszállt. Olyan észveszejtően meleg pillantás volt, amit rám vetett, mintha én lettem volna a legdrágább kincse a világon. A tenyerét az arcomra simította, amihez ösztönösen hozzásimultam behunyt szemekkel.

Aztán megéreztem a puha ajkakat a számon. Elsőnek gyengéd volt és óvatos, mintha egy törékeny virágszál lettem volna. Kóstolgattuk egymást, azt hiszem. Csak átengedtem magam a fiúnak, hadd irányítson ő, hiszen én elég kezdőnek számítottam ezen a téren és nem akartam semmit sem elrontani, így hagytam hadd vezessen ő a megfelelő irányba.

Az ujjaim a tarkójáról belekúsztak a dús és sűrű hajába és azzal játszadoztak, miközben lassan kezdtük elmélyíteni a csókot, Se Joo nyelve utat talált a számba, amit én készségesen viszonoztam. Elsőnek azt hittem, hogy ilyen lágy és gyengéd marad ezúttal is a csókunk, de vagy az ujjaim, vagy az egyre inkább egy ütemre mozgó ajkaink hatására Se Joo szorosan magához vont, mintha minden egyes kis rést ki akarna tölteni kettőnk között.

Ezúttal belekeveredett a csókba a… mohósága? Ahogy a nyelve az enyémmel már vad táncot járt, ahogy az ujjai a hátamat szántották végig, már nem csak a lágy szeretetét és gyengédségét éreztem. Csak a megérzéseimre tudtam hagyatkozni, de úgy gondoltam, hogy hiányoztam Se Joonak és vágyott rám.

Az óvatos mozdulatok erőteljesebbek lettek, telve vággyal. Egyre hevesebb lett a csók, egyre forróbb lett a testem és egyre kevésbé voltam képes kontrollálni a légzésem. A mellkasom szaporán emelkedett fel-le és remegő kezekkel karoltam át Se Joo nyakát. El sem hittem, de mintha valaki más irányított volna, automatikusan reagáltam minden egyes rezdülésére.

Nem tudom, mióta habzsolhattuk egymás száját, mióta feledkeztünk bele ebbe az érzésbe, ami mindkettőnket magával ragadott, de már úgy éreztem, hogy alig jutok levegőhöz és a testem minden porcikája felhevült az érintésének hatására. Az vetett gátat a csóknak, hogy Se Joo ujjai egy véletlen mozdulat során a pólóm alá kerültek és ujjbegyei meztelen bőrömhöz értek, mire kiszakadt belőlem a levegő.

Éppen csak pár milliméternyi távolságot tartott közöttünk a fiú, mintha bármelyik percben folytatni akarná a csókolózást, de a homlokát nekitámasztotta az enyémnek és így néztünk egymás szemébe. Mindketten ziháltunk és elégedettséggel töltött el, hogy Se Joo is pontosan olyan állapotban volt, mint én. Kipirultan, lihegve bámult és ujjai ezúttal a pólómon kívül cirógattak, míg úgy nem éreztük, hogy végre megnyugodtunk kissé.

- Mi az? – kérdeztem tőle, mivel egy nagy vigyorral az arcán figyelt.

- Gyönyörű vagy – simított végig a karomon, mire csak még jobban égett az arcom.

- Ne csináld ezt! – fordultam el és próbáltam kerülni a pillantását, de sikertelenül.

- Mit? – érdeklődött tettetett ártatlansággal Se Joo és magához ölelt. – Addig fogom mondogatni, míg el nem hiszed!

Inkább nem is válaszoltam, mert csak szélmalomharcot vívtam volna a fiúval, ha ebbe a témába belemegyünk, még ha hihetetlenül jól is esett, amit mondott. Aztán ledőltünk az ágyra mindketten és egymás kezét fogva élveztük a másik társaságát, pedig egy szót sem szóltunk.

A szívem fel tudott volna robbanni a boldogságtól, annyira örültem, hogy minden ilyen jól alakult Se Jooval. Még a végén azt fogom hinni, hogy mellém pártolt a szerencse! Az álmosság teljesen eltűnt a szememből, órákig tudtam volna csak bámulni a fiút, vagy beszélgetni vagy akármi mást csinálni vele. De ahogy ránéztem a fiú arcára, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ő alig aludt valamicskét a mai nap folyamán.

- Nem akarsz menni aludni már? Elég későre jár, és holnap korán kelsz – néztem az órára, ami már bőven fél egyet mutatott.

- Korán kelünk – javított ki a fiú mosolyogva, de már láttam, hogy majd leragad a szeme.

- Tényleg, majdnem ki is ment a fejemből! – ahogy rájöttem, hogy holnap én is velük megyek a P.S.-hez, az a kellemes bizsergő érzés, ami eddig megtöltötte a gyomromat, hirtelen jégszilánkokká változott. De még valami szöget ütött a fejemben, amit félve kérdeztem meg Se Jootól. – Öhm… ezután mi lesz?

- Hogy érted? – ráncolta a szemöldökét, láthatólag nem értette először, hogy mire utaltam.

- Mi lesz velünk? – sütöttem le zavaromban a szemem. – Mihez fogunk kezdeni?

- Még nem igazán tudom. – rázta meg a fejét tanácstalanul és csendben tűnődött percekig.

Arra voltam kíváncsi tulajdonképpen, hogy azután, hogy végre összejöttünk, mit szándékozik tenni. A világ elé akarja tárni, vagy csak pár embernek akarja elmondani, akik igazán közel állnak hozzánk, vagy az égvilágon senki orrára sem akarja kötni a dolgot, mert ez csak ránk tartozik? A boldogságomat egy kis, sötét felhő árnyékolta be, mert tudtam, hogy a dolgok ezután már nem lesznek olyan egyszerűek, mint eddig.

- Talán egyelőre az lenne a legjobb, ha titokban tartanánk mindenki előtt – hozta fel félve a fiú.

- Titokban?

- Probléma lenne? – nézett le rám és bizonytalanul méregetett.

Egyáltalán nem arról volt szó, hogy probléma lenne, vagy talán egy kicsit mégis… Nem akartam az egész világnak szétkürtölni, hogy együtt vagyunk Se Jooval. Egy cseppet sem érdekelt, mit gondol rólunk a világ, habár azt el kellett ismernem, hogy gyökeresen megváltozna az életem, ha kitudódna, hogy a barátnője lettem. És egyáltalán nem jó értelemben. Több millió láthatatlan ellenséget szereznék, vagy akár konkrét fizikailag tapintható utálót. Arról nem is beszélve, hogy érintené ez Se Joot és a bandát. Túl sok kockázattal és negatív következménnyel járt volna, ha beszélünk a kapcsolatunkról. Emellett ki tudja? Lehet, egy hónap után egymásra unnánk, vagy rájönnénk, hogy ez mégsem működik, akkor magyarázkodhatnánk csak igazán!

De ennek ellenére úgy éreztem, nem helyes, ha csak kettőnk közt marad ez a dolog. Az oka pedig nagyon is egyszerű volt, két szóval meg tudtam indokolni, hogy miért nem tarthattuk meg magunknak ezt a titkot: Kyu Hyun.

Úgy éreztem, az lenne a helyes, ha mondanék neki valamit ezzel kapcsolatban, hogy tudja, hogy állnak a dolgok. Képtelen lettem volna hazudni neki, rosszul éreztem volna magam minden egyes pillanatban, mikor eltitkolom előle az igazságot. Természetesen nem tudhattam, mit érez irántam, lehet, hogy csak egy játék voltam számára, de az is lehet, hogy komolyan kedvelt. Áh, csak én lihegem túl ezt a dolgot, igaz?! Az a hülye lelkiismeretem már megint…

- Tényleg mindenki a mindenki? – kérdeztem félve Se Jootól. Kimondatlanul is rájött, hogy Kyu Hyunra célzok, mert láttam megvillanni a szemét. Nem féltékenység volt, de fájt neki, hogy egyből ő jutott eszembe.

- Egyelőre igen – bólintott, mikor elhatározásra jutott. – Adj egy kis időt, hogy kitaláljam, mi legyen! De addig is próbáljunk úgy tenni mások előtt, mintha még mindig csak barátok lennénk! Kyu Hyunnal pedig én fogok beszélni, ha eljön az ideje.

- De…

- Ez ilyen pasis dolog, hagyd csak rám! – mosolygott feszesen Se Joo és nem volt szívem vitatkozni vele. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így csak bólintottam.

- Rendben, bízom benned – egyeztem bele. Hallgattam Se Joora, mert ő volt az, akit ez a járás dolog a legjobban érintett volna, ha nyilvánosságra kerül. Én elviseltem volna a bántásokat, szidalmazásokat, de nem akartam ennek kitenni a fiút és ezzel együtt a bandát is.

- Köszön… - ásított Se Joo egy hatalmasat, amibe beleroppant az állkapcsa is. – …öm.

- Azt hiszem, most már tényleg itt az ideje, hogy visszamenj a szobádba és végre aludj! – adtam parancsba a fiúnak.

- Jó-jó, értettem, főnökasszony! – bólintott még egyet ásítás közben és átmászott rajtam, le az ágyról, mire elmosolyodtam. - Ne felejtsd, hogy fél nyolcra jön Sung Chan holnap!

- Olyan korán?! – szörnyedtem el az időponton és lebiggyesztettem az ajkam, mire Se Joo elnevette magát és nyomott egy puszit a számra, mire elpirulva sütöttem le a szemem. Azért még szoknom kellett ezt a közvetlen és egész másfajta viszonyt a fiúval, akármennyire is álmodoztam róla hosszú éveken át, furcsa volt egyik napról a másikra váltani.

- Akkor jobb is, ha minél hamarabb alszol! – simított végig az arcomon gyengéden. – Jó éjt, Ha Na!

- Jó éjt, aludj jól, Se Joo! – szóltam utána halkan, mikor kilépett a szobámból. Rosszul érintett a hirtelen távozása, de nem akartam tovább visszatartani, mert így is csoda volt, hogy eddig kibírta ébren. Még percekig bámultam a zárt ajtót, majd gyorsan beállítottam holnapra az ébresztőmet, lekapcsoltam a lámpát és bebújtam a takaróm alá.

Lehunytam a szemem és vártam az édes álmokat, amiket az éjszaka hozott magával. Habár már most is úgy éreztem, hogy egy csodaszép álomba tévedtem, hogy végre Se Joo barátnője lehettem. Ez a gondolat járt a fejemben, miközben a sötétség magába fogadott. Jól döntöttem, Se Joo az, akivel lennem kell!

***

Elsőnek teljes sötétség ölelt körbe, de nem a megnyugtató fajta, hanem az a sötétség, ami idegességet és félelmet hozott magával. Elszorult a torkom, ahogy próbáltam kikászálódni ebből a fojtogató érzésből, lerázni magamról ezt a nyomasztó szorongást.

Aztán a kép hirtelen kitisztult és egy autó szélvédőjét bámultam, amin az ablaktörlő szorgalmasan járt jobbra-balra, hogy az üvegre hulló vízcseppeket eltűntesse az útból. Az autó pedig lassan hajtott egy sötét és vizes úton, két fényszóró világította meg csak az aszfaltot. Majd egy villanás és minden elsötétedett…

Levegő után kapkodva ébredtem.

Felültem az ágyban a félhomályban és a fülemben csengett még az ébresztőm hangja. Remegő kézzel nyúltam utána, hogy végre kikapcsoljam, de annyira nem tudtam kontrollálni a kezem mozgását, hogy csak azt értem el vele, hogy leverjem az asztalomról a mobilom, ami hangos csattanással ért földet.

- Istenem… – kitakarózva álltam fel, hogy felvegyem a padlóról és végre sikeresen leállítottam IU Someday számát. Még gyorsan át is állítottam Shinee-tól a The reason-re, mert reménykedtem benne, hogy így el fog múlni az a furcsa érzés, ami azóta kísértett, hogy kinyitottam a szemem.

Összepakoltam a fürdő cuccom és elugrottam a mosdóba. Lepakoltam az egyik mosdókagyló előtt és azon megtámaszkodva néztem bele a tükörbe. Csak meg akartam mosni az arcom és a fogam, de ahogy megláttam a tükörképem, inkább a zuhany mellett döntöttem. A hajam ragacsos volt az izzadtságtól, a szemeim úgy néztek ki, akár egy pandáé, és még mindig az álmom utóhatásait láttam bennük.

Nem volt ez egy tíz millió wonos kérdés, nem kellett hozzá egy Einsteinnek sem lenni, hogy rájöjjön az ember, hogy az autóbalesetről álmodtam. Olyan rég volt utoljára, hogy rémálmom lett volna, olyan régen bukkantak fel ezek a képek a gondolataim között, hogy azt hittem, végre végeztem velük. Még mostanában sikerült is valahogy túltennem magam azon a tényen, hogy az anyámat elveszítettem, de mégis visszatértek ezek az álmok. Csak egy pillanat a balesetből, az úttest, a szélvédő és a teherautó fényszórója. Ezek voltak azok a részletek, amik folyton-folyvást ismétlődtek, semmi újdonság nem volt bennük, mégis úgy vert a szívem még mindig, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Csupán ennyitől…

Lehunytam a szemem és próbáltam mély levegővételekkel megnyugtatni magam, de minduntalanul ideges ráncok gyűltek a homlokomra és képtelen voltam a pulzusomat a normális tartományba visszaszorítani. Gyorsan levetkőztem és beálltam a forró víz alá, hátha bármiféle segítséget tud nyújtani.

Talán tíz percnyi mozdulatlan álldogálás után tényleg kezdtem érezni, hogy az a megmagyarázhatatlan idegesség kezd alábbhagyni. Ezután végre képes voltam másra is koncentrálni és gyorsan megfürödtem, fogat mostam és egy törölközőbe csavarva kiléptem a folyosóra. Egyenesen belefutva a szemközti férfi mosdóból kilépő Kyu Hyunba.

Hát hogyne… Csak egy nyomorult melegítőgatyában kell flangálnia, meztelen felsőtesttel, hogy még nehezebb legyen figyelmen kívül hagyni! Ajh!

- Jó reggelt! – köszönt ásítva és beletúrt amúgy is kócos hajába.

- Szia! – nyeltem egyet és éppen csak sikerült a tekintetem a szemébe fúrni, ahelyett, hogy az igencsak izmos mellkasát és hasát bámulnám.

Ha Na, most azonnal tűnj el innen! – kiabált szinte őrjöngve a belső hangom. – Ha el akarod felejteni azt a picike kis vonzalmat is a fiú iránt, ami mélyen megbújik benned, és nem akarsz fájdalmat okozni Se Joonak, akkor most jobban teszed, ha szépen besétálsz a szobádba!

- Sikerült kipihenned magad? – Tudom-tudom, el kellett volna húznom innen, de egyszerűen túlságosan csúnya lett volna tőlem, ha csak így itt hagyom. Ha nem akartam, hogy gyanakodjon bármire is, akkor normálisan kellett viselkednem. Ebbe pedig beletartozott, hogy nem rohanok fejvesztve a szobámba, amint meglátom.

- Tudtam volna még bőven aludni, de ha a bátyád beállít ide és még mindig ágyban lennék, akkor valószínűleg egy vödör hideg vizet kapnék a nyakamba – húzta a száját, mire elnevettem magam, de Kyu Hyun nem csatlakozott hozzám, így a mosolyom szép lassan lelohadt.

- Nem… nem vicceltél az előbb, igaz? – haraptam az ajkamba idegesen.

- Nem – rázta meg a fejét, de egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Viszont miért vagy ilyen korán fent? Általában még nagyban alszol, mikor mi elmegyünk.

- Nem is igaz… - sütöttem le a szemem, mikor észrevettem, hogy akaratom ellenére a kockákat kezdtem el számolni a hasán. Legszívesebben megbökdöstem volna, hogy tényleg olyan kemények-e az izmai, mint amilyennek innen tűntek...

- Nem fázol?

- Hm? – néztem fel rá, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ujjai már végigsimították a karomat. Ahogy végigkövettem a tekintetemmel a mozdulatot, éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Ha eddig nem is voltam libabőrös a hidegtől, hát most igencsak az lettem Kyu Hyun érintésétől – még pedig egyáltalán nem rossz értelemben. Emellett ezzel a fiúnak sikerült elérnie, hogy tudatosuljon bennem, hogy egy szál törölközőben állva beszélgetek vele. Kettesben…

- E-elég h-hideg van – habogtam, mint egy idióta és elhúzódva a keze elől a szobám irányába lépdeltem. – Majd találkozunk a reggelinél.

- M… - de mielőtt befejezte volna a fiú, már be is csaptam magam mögött az ajtót.

- Ez gyönyörű volt, Ha Na, fogadd gratulációmat! – dicsértem meg magamat ironikus felhanggal. – Nem fogsz elrohanni előle, igaz? Normálisan fogsz viselkedni, igaz? Hát hogyne…

Nagyokat sóhajtva előkutattam a hajszárítómat és teljesen szárazra szárítottam azt a nagy hajtömeget, ami a fejem búbján csücsült, majd befontam egy copfba, miközben tovább morogtam a hülye viselkedésem miatt. A szekrényemből előtúrtam egy szaggatott farmert, egy bővebb pólót és egy cipzáras pulcsit. Nem volt elegáns, teljes mértékig hétköznapi viselet volt, de pont ezzel akartam elérni, hogy beolvadjak a személyzet közé. Ha nem szúrok szemet senkinek sem, akkor talán megúszom majd ezt az egész napot egy jól sikerült és remek emlékkel a P.S.-nél. Tudtam, hogy miben állapodtunk meg Sung Channal, hogy majd valahogy elérjük, hogy szerződést kaphassak a cégnél, mégis rettentően ideges voltam. Négy éve nem voltam az ügynökségnél…

Megráztam magam, hogy egyelőre megszabaduljak ezektől a gondolatoktól, majd egy vállpántos táskába belepakoltam pár dolgot, amire szükségem lehet, felkaptam a székemről az egyik kabátomat és lesiettem a konyhába.

A fiúk már nagyban reggeliztek, de mikor megláttak, megállt a szájukban az étel. Kivételt képezett Se Joo és ugyebár Kyu Hyun.

- Sziasztok! – köszöntem megjátszott vidámsággal, mintha fel sem tűnt volna a srácok hitetlenkedő pillantása. Noha azért Se Joonak egy nagy mosolyt küldtem, mert jó volt látni a tegnap éjszaka után. Sőt, ha nem lett volna senki sem a közelben, valószínűleg egy puszit is nyomtam volna az arcára. De nem volt szerencsém, mert három figyelő szempárral találtam magam szemben, így erről le kellett mondanom. (Hozzá kell tennem, Kyu Hyunt csak egy futó pillantással üdvözöltem, a torkomban dobogó szívvel.)

- Te meg mit csinálsz itt? – jött a kissé udvariatlan kérdés Min Juntól, mielőtt leültem volna az asztalhoz.

- Itt lakok… reméltem, hogy ez már neked is feltűnt az elmúlt hónapban – válaszoltam nem túl kedvesen.

- Úgy értem ilyenkor?

- Ennyire megdöbbentő, hogy ilyenkor láttok? – ültem le a számat húzva, de Min Jun és Min Soo egyszerre kezdtek hatalmasakat bólogatni a kérdésem után, mire majdnem kiköptem azt a falatot, amit bekaptam. Így a köhögés és a nevetés furcsa elegyét sikerült alkotnom, miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Szóval miért is vagy fent ilyen korán? – kérdezte ismét csak Min Jun, mikor végre nem kellett attól félnem, hogy megfulladok. Míg lenyeltem a számban lévő ételt, megfontoltam, mit is mondjak, de úgy gondoltam, hogy felesleges titkolózni.

- Ma veletek megyek – nyögtem ki nagy nehezen.

- Hova? – Min Soo még fel sem nézett a tányérjából, úgy beszélt hozzám. Tényleg ennyire érdektelen lett volna ez az egész? Csak nekem jelentett ilyen sokat, hogy bemegyek a P.S.-hez ma?

- Az ügynökséghez – mondtam most már eléggé kedvetlenül. Azt hittem, jobban fognak nekem örülni.

- Az ügynökséghez…

- Az ügynökséghez?

- Az ügynökséghez?!

Ez lett volna az a viselkedés, amit vártam tőlük. Mindegyikük álla a földet súrolta, a pálcikájuk közül kiesett az étel és úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Azt hittem, elégedett leszek ezzel a reakcióval, de inkább az ellenkező hatást váltotta ki. Megijedtem, hogy valójában jó ötlet-e ez a látogatás a céghez.

- Igen – hümmögtem megszeppenve és csak piszkáltam a tányéromban a rizst. Hirtelen el is ment az étvágyam az egésztől.

- Tudod te, hogy mire készülsz?

- Beteg vagy esetleg?

- Az apád tud erről?

Záporoztak rám a kérdések és kicsit felkaptam a vizet a hirtelen felháborodásukon és megdöbbenésükön. Mintha kaptam volna a semmiből plusz három aggódó szülőt ahelyett az egy helyett, aki képtelen volt velem törődni.

- Igen, pontosan tudom, hogy mire készülök, Min Jun. Nem, nem vagyok beteg, Min Soo. És nem, nem tud erről az apám, Kyu Hyun – címeztem minden mondatot egyesével a tulajdonosának.

- De nem vagy kitiltva az ügynökségtől? Nem hivatalosan persze… - érdeklődött félénken Min Soo.

- Nem hivatalosan, persze, nem ajánlott bemennem a céghez – magyaráztam már kicsit nyugodtabban. – De azért az apám sem hülye. Soha nem mondta senkinek sem az alkalmazottak közül – legalábbis a hozzá közel állókon kívül -, hogy a saját lánya nem teheti be a lábát az épületbe. Ez is erős túlzás, hiszen az apám célja az volt eredetileg, hogy ne kerüljek kapcsolatba a szórakoztató iparral, nem az, hogy ne dolgozzak a cégnél. Ha rajta múlna, halálra dolgoztatna egy eldugott kis irodában egy rakat papírkupac fölött.

- Mint Sung Chant annak idején? – keserű mosolyra húzta a száját Kyu Hyun, mire majdnem elmosolyodtam.

- Pontosan. De szerencsére már túl van ezen a fázison – könnyebbültem meg már a gondolatra is. – Látnotok kellett volna akkoriban! Szinte állandó vendég volt a szeme alatt a fekete táska, elég sűrűn fordult elő, hogy mikor hazajött esténként, bedőlt az ágyba és reggelig meg sem moccanva aludt. Ahhoz képest most már jobb a helyzete gondolom.

- Mondjuk… - kerülte a tekintetem Min Jun.

- Ezt hogy érted?

- Ha mi sokat dolgozunk, akkor ő még többet – válaszolt Se Joo kelletlenül. – Az ő feladata, hogy mindenhol ott legyünk időben, ő gondoskodik a munkáinkról, fellépéseinkről és ő intéz mindent a cégen belül is. Nem tudom, hogy mennyivel könnyebb ez, mint a korábbi munkája, de azt talán bizton állíthatom, hogy jobban élvezi.

Se Joo próbált biztatóan beszélni, mosollyal az arcán, de azt a szép, idilli képet, amit Sung Chanról őriztem, egy pillanat alatt darabokra törték. Azt hittem, már jobb a helyzete, hogy már nem kell éjszakába nyúlóan dolgoznia az asztala fölé görnyedve, de villámcsapásként ért a híre, hogy talán tévedtem.

Ökölbe szorult kézzel jutottam végre elhatározásra. Ha az apám nem is engedi meg, hogy a cégnél legyek, akár alkalmazottként, akár szerződtetettként, a bátyámra akkor is vigyázni akartam. Főleg, hogy ő olyan eltökélten próbált védelmezni és örömöt okozni nekem! Nem akartam, hogy idő előtt beleőszüljön a kemény munkába, hogy megfeleljen annak a kőszívű, pénzsóvár öregembernek, aki az apánknak nevezi magát.

Ekkor hallottam meg az ajtónyitódást a folyosó felől. Felpattantam és az újonnan érkező elé siettem, aki éppen ekkor lépett be a konyhába. Vastag kabátban, fújtatva lépkedett előre, de mielőtt ráeszmélt volna, már ott csüngtem a nyakában. Vizes és hűvös volt a ruhája, amitől kirázott a hideg.

- Oppa! – öleltem meg. – Ma bemegyek veled a céghez és segítek a munkádban, jó? Aztán meg elmehetnénk vacsorázni valahova, ha jó neked!

Ok-ké! Lehet, nem kellett volna így egyből letámadnom… Hupsz!

- Ha Na? – bújt ki a karjaim közül. – Te meg hogy-hogy ilyen korán fent vagy?

- Tényleg ilyen furcsa, hogy nem az ágyamban fetrengek még most is?! – jegyeztem meg idegesen, mikor már kijöttem a sodromból.

- Ig… - láttam, hogy valami megragadja a tekintetét a hátam mögött. – Nem!

Hátranéztem és a fiúk túlságosan is ártatlanul bámultak maguk elé és mindannyian kerülték még a tekintetemet is. Összeszűkült szemmel mustráltam őket, de végül feladtam és újra Sung Channak szenteltem a figyelmemet.

- De mi ez az egész? Mit mondtál az előbb? – rázta meg a fejét a fiú, mintha most tudatosult volna benne, hogy miről beszéltem egy perccel korábban. Az ajkamba haraptam és mély levegőt véve nyögtem ki, mit akarok.

- Ma szeretnék bemenni veletek az ügynökséghez.