Csöbörből vödörbe
Idegesen piszkáltam az ujjaimat
és végig a földet bámultam közben.
Mindig mindent olyan könnyedén el
tudok határozni, de mikor a megvalósításra kerül a sor, akkor inába száll a
bátorságom, vagy elrontok valamit, vagy közbejön valami probléma és akkor fújtak
az egésznek.
- Úgy érted a P.S.-hez? –
kérdezett vissza Sung Chan, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta.
- Igen – bólintottam és végre a
szemébe néztem a bátyámnak.
Igaz, hogy megbeszéltük, hogy
mindenben segíteni fog, hogy a P.S.-nél tudjak leszerződni és ott
debütálhassak, de mindezt még csak tegnap este döntöttük el. Én pedig már
másnap reggel azzal fogadtam, hogy na, akkor indulás az ügynökséghez! Lehet,
hogy még egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy ilyen cselekedetre szánja el
magát, talán arra sem számított, hogy ilyen hirtelen állok elő azzal a bizonyos
első lépéssel, ami erre az útra vezet.
- Tudom, hogy elég hirtelen
ötlet, de semmi különlegesre nem gondoltam – mondtam halkan és kissé hadarva.
Meg akartam neki magyarázni, hogy nem olyan rossz ez, mint ahogy hangzik. Emellett
már elhatároztam magam, hogy megyek (még ilyen korán fel is keltem!),
legközelebb már nem biztos, hogy lett volna elég elszántságom meghozni ezt a
döntést. – Se Joo mesélte, hogy ma kezdik el a comebackre az előkészületeket,
csak meg szeretném nézni a saját szememmel, hogy zajlik az ilyesmi. Vagy vedd
úgy, hogy neked megyek segíteni, rád fér végre egy kis segítség, ha egyfolytában
ilyen keményen gürizel! Tekints rám akár személyi asszisztensként, ha így könnyebb!
Ha pedig attól félnél, hogy mit szól majd hozzá apa, ha rajtakap, hogy
belógtam, akkor elviszem én a balhét! Engem már így is utál, nem számítana ez
az egy kis apróság már neki!
Sung Chan kétkedve hallgatta a
szavaimat. Láttam, hogy töri a fejét, hogy mihez kezdjen, viszont egyre inkább
erőt vett rajtam a félelem, hogy inkább azon gondolkozik, hogyan tudna kedvesen
visszautasítani. A szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a válaszát,
próbáltam olvasni a testbeszédéből, de egyre kedvezőtlenebb mozdulatokat tett,
amiket nem tudtam úgy formálni, hogy azt hozzam ki belőle, belement az
ajánlatomba.
Éppen nyitotta volna a száját, de
előtte szólaltam meg.
- Ne aggódj! – legyintettem
mosolyogva és mosolyt erőltettem az arcomra, mire nagyokat pislogott rám. –
Semmi baj, majd talán máskor!
Úgy feszült a vigyortól a bőröm,
hogy azt hittem, leszakad az arcom. Nem akartam megnehezíteni Sung Chan dolgát,
mikor valószínűleg így is nagy erőfeszítésébe telt, hogy az apám akarata ellen
menjen, és inkább engem támogasson ebben az ügyben.
- Ha Na, benne vagyok! – szólalt
meg hirtelen, mikor már éppen készültem visszamenni a konyhaasztalhoz.–
Megígértem neked, nem? Melletted állok.
Elnyílt szájjal bámultam zöldes
szemeibe és többször is nekifutottam, mielőtt sikerült megszólalnom.
- T-tényleg?
- Persze, húgi – bólintott
mosolyogva a fiú. Egy századmásodpercbe telt, míg az agyam feldolgozta az
információkat és ismét a bátyám nyakában kötöttem ki.
- Imádlak, ugye tudod?! – nyomtam
vagy öt puszit az arcára és a mosolyom, ami az arcomon virított, ezúttal úgy
ragyogott, mintha megnyertem volna a főnyereményt.
- Igen-igen! – nevetett Sung
Chan, majd nagy nehezen kiszabadult a karjaim közül. Az arca piros volt és azt
sem tudta hirtelen, hova nézzen. Hol engem, hol pedig a fiúkat bámulta a hátam
mögött és rettenetesen zavarba jött.
Mikor pedig rádöbbentem, hogy a srácok eddig némán figyelték a köztünk lezajló diskurzust, legszívesebben
elbujdokoltam volna úgy egy évtizedre. Talán annyi elég lett volna, hogy
elfelejtsék ezt a jelenetet…
Mindegyikük összeszűkült szemmel
és karba font kézzel nézett ránk.
- Mi az? – kérdeztem kihívóan, de
vörös arccal.
- Semmi-semmi… - rázta a fejét
lemondóan Kyu Hyun és felkapta a kabátját a folyosón lévő fogasról és kisétált
a koleszből. A többi fiú is követte a példáját.
- Bár velünk lenne ilyen kedves
és megértő, Menedzser úr! - baktatott ki morogva Min Soo Se Jooval az oldalán.
(Aki nem mellékesen megszorította a kezem, mikor elhaladt mellettem és egy
bátorító mosolyt küldött felém. Természetesen úgy, hogy senki se vegye észre,
de ez a kis gesztus is megnövelte azt a csöppnyi önbizalmat, ami most éledezett
bennem.)
- Csak egy szép pillantásba és
néhány kedves szóba telt, hogy meggyőzzön. Istenem… - Min Jun csak a fejét
rázta és ez volt az utolsó csepp a pohárban, nevetésben törtem ki.
- Elképesztőek! - kuncogtam, majd
én is felvettem a kabátom, sálam, sapkám és utánuk vonultam, megragadva a
bátyám kezét.
- Igen, menjünk csak… - motyogta
megsemmisülten Sung Chan.
***
A hirtelen adrenalin löket
segített abban, hogy ne gondoljak arra, milyen őrültségre vetemedtem, de mikor
már a furgonban ültem a srácokkal, kezdtem lenyugodni és igencsak remegett kezem-lábam az idegességtől. Meg sem tudtam szólalni útközben, pedig a fiúk
folyamatosan dumáltak és nevetgéltek, míg én csak az ablakon kifelé bámultam
Sung Chan mellől, az anyósülésről. Egész hamar túltették magukat azon, hogy
Sung Chan milyen lágyszívű tud velem lenni, így csak olyan tíz percig hallgatta
a kocsiban, miután elindultunk.
Mikor kiléptünk a koleszból,
akkor csak csöpögött az eső, de ahogy kocsival közeledtünk az ügynökséghez,
addigra már elég rendesen szakadt, és sötét felhők borították az eget, amitől
az egész városra borús hangulat szállt. Bár lehet, hogy csak rám hatott jobban
ez a szürke, ködös időjárás, mint kellett volna. Így megértettem azt is, miért
volt az a fura álmom és miért éreztem azt a különös, kellemetlen bizsergést a
csontjaimban…
Amint viszont megláttam a
szélvédőn keresztül a P.S. épületét, még egyet ki is hagyott a szívem a
látványtól. Volt vagy negyven emelet (ha pontos akarnék lenni, akkor
negyvenhármat mondanék) magas és utoljára négy éve jártam ennél közelebb hozzá.
Az épület homlokzatán ott virított ezüstösen csillogó betűkkel: P.S.
Entertainment.
Mielőtt Sung Chan behajtott volna
a mélygarázsba egy ellenőrzésen esett át, hogy ki ő és mit keres itt. Habár ez
kimerült annyiban, hogy felmutatta a belépő kártyáját és lehúzta egy érzékelő
előtt. Keresett egy szabad helyet, ahova be is állt a kocsival.
- Végre! – kiáltott fel Min Soo
hátul és a magasba ütött az öklével, de sikeresen belevert a furgon tetejébe,
mire feljajdult. Ez egy kicsit enyhített a szorongásomon és elmosolyodtam, de a
kezem még mindig ökölbe volt szorulva és pattanásig feszült idegekkel ültem.
- Először a dalok felvételeit
kell elkérnem, majd lesz egy megbeszélés, amin elmondják az elképzeléseket,
koncepciót az egész albumról, videoklipről és tulajdonképpen az egész
comebackről. – magyarázta Sung Chan egy tabletet figyelve. – Utána találkozni
fogunk a rendezővel, már ismeritek, a legtöbb klipeteket ő rendezte, Kim Ji
Heon. A szokásos formalitások, tudjátok. A mai program végén pedig egy fotózás
lesz egy reklámhoz.
Ahogy hallgattam Sung Chant,
kicsit kezdtem megnyugodni. Mindig is szerettem ezt a határozott és céltudatos
énjét, amitől az az érzésem támadt, hogy jó kezekben vagyok. A srácok csak helyeseltek
és kiszálltunk a kocsiból. A furgon mellett állva tartottunk egy kis meetinget,
amin megbeszéltük a fontosabb dolgokat a mai nappal kapcsolatban.
- Menjetek a harminckettedik
emeleti konferenciaterembe! – utasított a bátyám, egész jó kiállása volt, ahogy
átvette az irányítást. – Vigyétek magatokkal Ha Nat is!
- Rendben – mondta Se Joo, mint
a banda leadere és már mellettem is termett. – Ha kérdeznek felőle, hogy ki ő…?
Se Joo ügyesen csinálta, azt meg
kell hagyni. Felkészült ember volt és olyanokra is gondolt, ami nekem eszembe
sem jutott volna. Miközben a parkolóban sétáltunk a lift felé, felkészült az
esetleges komplikációkra, amik később adódhattak volna.
- Oh… - harapott az ajkába Sung
Chan. – Mondd azt, hogy a menedzser asszisztense. Ez még egész közel is áll a
valósághoz, nem?
Átkarolta a vállam és magához
vont. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy legalább valamivel viszonozni
tudjam a gesztust, de azt hittem, ott helyben kidobom a taccsot.
- Minden rendben? – nézett rám
szemöldök ráncolva, már a lift ajtaja előtt.
- Hm? M-miért? – tördeltem a kezem
idegesen.
- Csak mert falfehér vagy –
bámulta a plafont Kyu Hyun szórakozottan.
- Remegsz, mint a nyárfalevél –
tette hozzá Min Jun is.
Ahogy megosztották velem, hogy
milyennek láttak, tényleg kezdtem kétségbeesni.
- Nem gondoltad meg magad, ugye?
– kérdezte Min Soo aggódva és kisöpörte a haját az arcából, miközben
megérkezett a lift. Csilingelő hang kíséretében kinyílt az ajtó és mindenki
beszállt.
Kivétel engem.
- Ha Na? – nézett rám Sung Chan
bizonytalanul és megtartotta az ajtót, hogy ne záródjon még be. – Ha nem
szeretnél jönni, teljes mértékben meg tudom érteni…
Nyitva hagyta a mondatot, mert
tudta, hogy most még véget vethetek ennek. Most még visszafordulhatok, most még
visszaléphetek.
De amint végignéztem rajtuk,
ahogy a felvonóban álldogáltak, mindannyian engem nézve, mindegyikük arcán más
és más kifejezés ült, mégis egy érzést keltettek bennem. Még pedig azt – egy
lépés -, hogy ideje volt – még egy lépés – szembenéznem a múlttal és elindulni
a jövőm felé.
Ezzel beszálltam a többiekhez,
Sung Chan pedig engedte, hogy az ajtó végre bezáródjon. Megnyomta a harminckettes
és negyvenegyes gombot. Közben azzal nyugtattam magam, hogy úgysem történhet
semmi gond, semmi baj nem lesz, hiszen csak egy napról van szó. Most csak egy
nap, aztán ha minden simán megy, akkor aggódhatok a hosszú távú terveimen,
vagyis az itt dolgozáson.
Ahogy a lift megállt az első
emeleten, egy kisebb tömeg áramlott be, egyenesen hátrakényszerítve a fiúkhoz.
Éreztem, hogy a hátam teljesen nekifeszül a mögöttem állónak, elölről pedig egy
nő copfja lógott az arcomba, ami csiklandozta az orromat, de a legrosszabb az
volt, hogy olyan kevés hely volt, hogy még a kezemet sem tudtam megmozdítani,
hogy megvakarjam. Na jó, talán az rosszabb volt, hogy a magas sarkújával a
lábamon taposott.
Ekkor valaki ujjait éreztem a
kézfejemen, majd összekulcsoltuk az ujjainkat. Alig bírtam elfojtani a
mosolyom, ahogy rájöttem, mit művel Se Joo. Viszonoztam a szorítását és
elengedtem magam, amint rájöttem, hogy ott áll mögöttem. Nekidőltem és élveztem
azt, hogy ilyen közel lehetek hozzá annak ellenére, hogy ilyen sokan vannak
körülöttünk. Megnyugtató volt, hogy itt van velem, de a szívem mégis gyorsabban
kezdett verni, ahogy egyre többet gondoltam arra, milyen merészek is vagyunk.
Jó volt tilosban járni és játszani a veszéllyel. Ahogy követtem a számokat a
felvonó tetején, azt kívántam, bár messzebb lenne az a harminckettedik emelet.
Lassan felértünk arra a szintre,
ahol ki kellett szállnunk, így Se Joo kezét fogva, a tömegen keresztül
kiverekedtük magunkat. Egy nagy mosollyal fordultam hátra, mikor végre
megszabadultunk a körülöttünk levőktől, de az arcomra fagyott a mosolyom.
- Kyu Hyun? – leheltem és a
kezünkre esett a pillantásom.
Még mindig a kezébe kapaszkodtam
és amint ez tudatosult, vörösen engedtem el. Lesütöttem a szemem és borzasztóan
elszégyelltem magam.
Hogy keverhettem össze Kyu Hyunt Se Jooval?! Hogy történhetett ez meg?!
Ijedten kereste a tekintetem a
másik fiút, aki nem tudta elég gyorsan elkapni a pillantását előlem. Hideg
zuhanyként ért Se Joo tekintete, mert láttam barna szemeiben a megbántottságot
és a dühöt. Eddig egyszer sem tapasztaltam ilyennek. Soha nem volt még
féltékeny…
Hazudtam volna, ha azt mondom,
egy apró részem sem élvezte a helyzetet, mert igenis örültem, hogy végre ő is
érzi azt, amit én évekig próbáltam palástolni, de a nagyobbik részem – a sokkal
nagyobbik részem – legszívesebben fejjel rohant volna a falnak. A fenébe is, lelkiismeret
furdalásom volt miatta!
- Erre! – szólalt meg Min Soo és
elindult az egyik folyosón, mintha mi sem történt volna. Bár lehet, hogy neki
és Min Junnak nem tűnt fel a pillanatnyi kínos csend és az a sokatmondó
pillantás, amit Se Jooval váltottunk.
Így csak próbáltam alkalmazkodni
és követtem Min Soot hangtalanul, míg össze-vissza kanyarogtunk az épületen
belül. Örökkévalóságnak tűnő ideig sétáltunk fel-alá – vagy legalábbis Se
Jooval a hátam mögött, anélkül, hogy megmagyarázhattam volna neki a korábbiakat,
annak érződött -, mire végre egy ajtónál Min Soo meg nem állt.
- Menj csak! – engedett előre
udvariasan, én meg azt kívántam, bár ne most jött volna elő belőle a
lovagiasság.
- Biztos? – néztem fel rá
könyörögve, hogy ne tegye ezt velem, de Min Soo világos barna hajjal övezett
feje nem értette meg, mennyire nem akaródzott elsőként belépnem az ismeretlen
területre.
- Gyere! – fogott kézen azonnal a
fiú vigyorogva, még ellenkezni sem tudtam hirtelenjében és benyitott az ajtón, maga után húzva engem. – Jó napot!
- Jó napot! – szaladt ki egyből a
számon az udvarias köszönés és szinte kilencven fokban meghajoltam, bár közben
ujjaimat belevájtam Min Soo kezébe.
- Aú! – szisszent fel de
szerencsére a többi srác hangos köszönése elnyomta a hangját, majd nyafogva
hozzátette. – Ez fájt!
- Bocsi! – engedtem el idegesen a
kezét azonnal és most először néztem körbe a helyiségben, ahova beléptünk. Egy
hosszúkás asztalnál vagy tíz ember üldögélt és halkan beszélgettek, de mikor
beléptünk, akkor egy pillanatra elhallgattak. A fiúk üdvözölték őket, kezet
ráztak és pár udvariassági kört lefutottak, majd mindenki megnyugodva foglalt
helyet a terem másik végében, ahol még voltak üres székek. Éppen a fal mellé
tolt kényelmetlen, műanyag székekhez készültem, mert nem éreztem helyénvalónak,
hogy az asztalhoz üljek, mikor Se Joo megragadta a karom.
Elsőnek ostoba módon azt hittem,
a korábbi liftes jelenetről akar szót váltani itt mindenki előtt, de „csak” az
asztal rövidebbik végéhez vezetett és megállított ott.
- Elnézést, de szeretném
bemutatni az új asszisztensünket! - ezzel mindenki figyelmét egyből rám is
irányította, aminek nem örültem, de mégis egy széles mosolyt erőltettem az
arcomra. Igaza volt, meg kellett adni a módját, hiszen idegen voltam, nekem
kellett először bemutatkoznom. Most nem az igazgató kicsi lányaként ismertek,
hanem egy igazán udvariatlan, fiatal fruskaként, aki még a kellő tiszteletet
sem adja meg nekik.
Nyeltem egy nagyot és próbáltam a
tőlem telhető legszimpatikusabb arckifejezésemet elővenni.
- Jó napot kívánok! Örülök, hogy
megismerhetem Önöket. A nevem Yoon – itt egy lélegzetvételnyi időre megakadtam,
de aztán folytattam – La Na, mostantól én leszek a STAND UP új asszisztense.
Mindent bele fogok adni a munkába! Kérem, viseljék gondomat!
Hát ismét csak gratulálni tudok
magamnak a névválasztáshoz! Körülbelül annyira volt fantáziadús, mint Kong
Ryong neve… Bár örültem, hogy legalább ennyit sikerült megszülnöm ilyen rövid
idő alatt. Nem tudhattam, hogy ismerik-e az igazi nevem, így nem akartam
kockáztatni, hátha már egyből le is bukok.
Néhányan bólintottak, néhányan
nem igazán méltattak figyelemre sem, szóval vegyes fogadtatás volt. De nem is
számítottam többre, hiszen csak egy apró halacska voltam a hatalmas tengerben,
szinte pillantásra sem méltó.
Ezzel Se Joo egy olyan székhez
kísért, ami az asztalnál volt és leültetett maga mellé. A másik oldalamon egy
fiatalabb nő ült és kíváncsian méregetett. Leginkább a ruházatomat nézte meg,
ami miatt az arcom lángvörösre gyúlt, tekintve, hogy ő maga egy kiskosztümben
üldögélt mellettem.
- Csak nyugi! – veregette meg a
combomon heverő kezem Se Joo, mire összerázkódtam és rémülten néztem rá. Le is
ráztam azonnal a kezét. Nem akartam semmiféle pletykára okot adni, mivel
megígértem a fiúnak, hogy megtartjuk a titkunkat. Jelenleg nem volt a
legokosabb tőle, hogy ilyesmit csinál, pedig legszívesebben belekapaszkodtam
volna az egész karjába és el sem engedtem volna. Se Joonak szerencsére leesett
az üzenet, amit a tekintetemmel sugalltam neki és nem vette a szívére, hogy
elhúzódtam az érintése elől. – Ne aggódj ennyire, csak ülnöd kell és figyelni!
Suttogta nekem, amit így
jobban végiggondolva, rájöttem, hogy igaza van. Végül is nem kell semmit sem
csinálnom, nem kell megszólalnom, nem kell előadást tartanom, semmi ilyesmi.
Csak nyugodtan ülni és figyelni, tanulni és élvezni, hogy végre itt lehetek a
P.S. épületében.
Most először, mióta beléptünk az
épületbe, igazából is elmosolyodtam.
- Köszönöm! – bólintottam felé és bele kellett kapaszkodnom a székembe, nehogy ezúttal én csináljak
valami olyat, ami miatt magyarázkodnunk kellene. Se Joo figyelmét nem kerülte
el a mozdulat, de elfojtotta a mosolyát és csak a szeme csillogott rám vidáman.
- Elnézést kérek a késésért! –
lépett be az ajtón az utolsó ember is, azaz a bátyám, egy rakat papírral a
kezében és egy CD-vel. Gyorsan felpattantam és kivettem a kezéből a nagy pakkot,
amin megdöbbent és még ellenkezni sem volt ideje.
- Mit csinálsz? – sziszegte oda
nekem Sung Chan, mikor leült egy üres székre két férfi közé, ahova lepakoltam a
holmijait.
- Nem ez egy asszisztens dolga? –
pislogtam rá ártatlanul és meg sem várva a válaszát, visszaültem a helyemre.
- Jó újra látni, Sung Chan! –
szólalt meg a mellette ülő magas fickó és vállon veregette. Olyan korai
harmincas éveiben járt és egy szürke, baromi drágának látszó öltönyt viselt.
Oldalra fésült haja és sötét szemei voltak, amik valahogy ravaszságot
tükröztek. – Remélem, minden rendben volt Japánban a fiúkkal és nem okoztak
semmi problémát!
- Dehogy, hisz ismered őket, Go
Jin! – legyintett lazán a bátyám, de kissé feszültnek tűnt. Talán ez a férfi
nem tartozott azok közé, akiket kedvelt? – Itt vannak az új albumhoz a számok,
ezek pedig a STAND UP felkérései a következő két hónapra!
Ezzel kiosztotta a papírjai nagy
részét és a CD-t pedig átadta a mellette ülő férfinak.
- Már megvan az a szám, amelyik a
címadó dal lesz, igaz? – érdeklődött Go Jin és betette a lemezt a lejátszóba,
még matatott pár percig, mire elindította a kívánt számot. – Look at me…
Szóval a címadó dal a Look at me,
azaz Nézz rám lett? Előre dőltem a széken és figyelmesen hallgattam, amint
felcsendült a zene.
Őszinte leszek.
Már az első hanggal megfogott,
ritka volt az ilyen, amibe első hallásra beleszeretek, de egyszerűen valami
fenomenális volt. Lassan indult, aztán felpörgött és mikor jött a refrén… az
volt a csúcspont! A szöveg meg… Oh! Imádtam. Teljesen bezsongtam és hangot
akartam adni a véleményemnek, hogy milyen jól sikerült ezt a számot összehozni
Se Joonak és a fiúknak, de végül be kellett azzal érnem, hogy óriási vigyort
küldtem felé. Se Joo majdnem elröhögte magát rajtam, mert szinte ugráltam
egy ültő helyemben izgalmamban, de nagy nehezen visszafogta magát.
Miután vége lett a dalnak, Go Jin
percekig ült és a tollával játszott, de senki sem szólalt meg. Arra várt
mindenki, hogy véleményt nyilvánítson? Kezdett leesni, hogy ő valamiféle főnök
volt itt, aki az egész folyamatot az irányítása alatt tartotta.
- Megfelelő lesz az album
reklámozásához, de a refrént nézessétek át a zenei producerrel, egy kis
javításra szorul még! – adta parancsba, mire szorgosan jegyzetelt a mellettem
ülő nő. Bár ahogy néztem, Go Jin majdnem minden rezdülését megörökítette… -
Halljam, milyen koncepcióval sikerült előállni az albumhoz! Ötleteket!
Szóval megkezdődött az
ötletbörze, szinte zsongott a fejem a sokféle és fajta lehetőségtől, amivel az
alkalmazottak előrukkoltak, de valahogy semelyikkel sem sikerült meggyőzniük.
De ezzel nem csak én voltam így, Go Jin sem volt elégedett, amit egyik
felhúzott szemöldöke jelzett csupán.
- Valami más, emberek?! – nézett
körbe az asztalnál. – Se Joo, mire gondoltál, miközben ezt a dalt írtad?
Se Joo kissé meglepődött, hogy
bevonták, de készséggel válaszolt.
- Hát… - egyenesedett ki és
valahogy idegesnek láttam. – Leginkább arra, hogy az a lány, akit szeretek,
végre észrevegyen és elfogadja az érzéseimet. Hogy én mindent felajánlottam neki,
ami a rendelkezésemre áll, már csak neki kell döntenie, hogy elfogadja-e. Azt
hiszem, valahol a reménytelen szerelem érződik benne.
Ahogy hallgattam a fiút,
ellágyultan meredtem rá. Olyan volt, mintha ezt a dalt nekem írta volna, mintha
rólunk szólt volna. De Se Joo ebből semmit sem vett észre, mert végig a
lejátszót bámulta, miközben beszélt. Már majdnem megfogtam a kezét és
megszólaltam, de szerencsére Go Jin hangja időben észhez térített.
- Ez az! Magánál az írónál nem is
tudhatja jobban senki, hogy miről szól a dal! – csettintett elégedetten a
férfi. – A reménytelen szerelem, szerelmi vallomás és a kínzó várakozás a
válaszra! Ebben gondolkodjatok, ez egy remek megközelítés végre! Ez az alap,
induljunk ki ebből, szóval ehhez mérten osszátok meg velünk az elképzeléseiteket
a kliphez!
Talán két órába is telt, mire
végre valahára összehozták a fő vonulatát a klipnek, hogy miről fog szólni, és
azt kell mondjam, Go Jin baromira értette a dolgát. Lehet, hogy kissé
agresszívnak tűnt és olyannak, aki könnyen felkapja a vizet, de addig nem
egyezett bele semmibe sem, míg nem nyerte el a tetszését és úgy nem gondolta,
hogy tökéletes lesz.
Röviden felvázolva a klip egy
álarcos bálról szólna, ahol a fiú meglát egy lányt, akin rögtön megakad a
tekintete. Akkor éppen másokkal beszélget, de teljesen rabul ejti a szívét
abban a pillanatban, ahogy meglátja. Nem is fog sok időbe telni és felkéri egy
táncra, majd közösen lejtenek végig a parketten. Mikor a fiú úgy dönt, hogy
megcsókolja a lányt, akkor ő elmenekül előle. Ezután egy kisebb üldözésféle
lenne a parketten. A végén utoléri a lányt és a falhoz szorítja, majd le akarja
szedni a maszkját. De ekkor mintha egy varázslat szűnne meg, a fiú felébred. Az
egész csak egy álom volt, amiért nagyon csalódott, mert akárhogy próbálkozik,
nem tudja felidézni a lány arcát. Mikor az utcán ballag a munkába, akkor meglát
egy hasonló lányt és éppen azon van, hogy megszólítsa…
És itt lenne vége a klipnek,
talán folytatást is kigondolhatnak később egy másik számra, de egyelőre így
lógva hagyták a levegőben a dolgot. Ami szerintem még illett is hozzá, mivel a
dalban sehol nincs megemlítve, mi lett a sorsa a fiúnak, aki felajánlotta a
szívét a lánynak.
- Akkor ez meg is volna! – csapta
össze a tenyerét vidáman Go Jin és a papírjaira pillantott. – A héten legyen
kijavítva a szám a producer által! A klip helyszíne…
- Jobb lenne egy külső helyszín,
nem? Egy felépített díszlet nem adná vissza a hatást, amit kelteni akarunk –
javasolta Sung Chan. – Talán egy vár vagy egy kisebb kastély megfelelő lenne
hozzá.
- Igen, ez jól hangzik.
Keressetek fel minden olyan helyet, ami megfelelne az elvárásainknak és
megfizethető áron meg is tudnánk szerezni a forgatáshoz! Utána beszéljetek a
design részleggel, hogy rukkoljanak elő megfelelő jelmezekkel, ruhákkal és
kosztümökkel az álarcos bálhoz! – Váó, ez a pasi imádott parancsokat
osztogatni! Majdnem tátott szájjal bámultam rá, miközben még vagy tíz utasítást
kiadott a jelenlévő embereknek, de egyszer sem hagyta el a száját közben, hogy
„légy szíves” vagy „kérlek”. – Szeretném, ha még a héten elkészülnének a képek az
albumhoz! Érdeklődjétek meg, hogy Go Ae Jung foglalt-e mostanság! Neki jó
érzéke van az ilyen típusú fotózásokhoz.
- Az álarcos bál modern lesz? –
kérdezte egy idősebb hölgy elgondolkozva.
- Mire gondolsz, Seul Gi?
- Azt hiszem, jobban mutatna a
régi típusú, harang alakú szoknyarészű ruhákkal. Bár egy kissé megdobná a
költségeket és nagyobb kihívás lenne a tervezőknek is, de ez egyedivé tenné a
klipet – bámulta a plafont a nő, ahogy beszélt, valószínűleg közben már a
fejében kezdtek megformálódni a klipben használni kívánt ruhák tervei.
Ahogy felmerült a költségek
kérdése, belevetették magukat a számok világába, ami nekem nagyon magas volt,
de legfőképp unalmas. Tudom, hogy mindennek a mozgatórugója a pénz a mai
világban, de engem ez egyáltalán nem kötött le, így inkább a többieket kezdtem
el lesni.
Min Soo egy papírra firkálgatott
és egy cseppet sem törődött a körülötte lévőkkel és olyan apróságokkal, mint a
pénz vagy éppen a látszat, hogy figyelne. Min Jun volt az, aki legalább a
látszattal törődött, bár többször vettem rajta azt észre, hogy csak bambul és
az ujjaival egy adott dal ütemét dobolja. Talán éppen a mostani számukét? Se
Joo az asztalon könyökölt és néha-néha figyelt is az elhangzottakra, de voltak
pillanatok, mikor azon kaptam, hogy engem néz a szeme sarkából. Ilyenkor
elkaptam a tekintetem, de az arcom rózsaszínben pompázott. Kyu Hyun volt az
egyedüli, akit nagyon lekötött az anyagi háttere a munkának és szinte csüngött
minden egyes szón, amit kiejtettek a többiek a szájukon. Sőt néha ötleteket is
adott, amik még hasznosnak is bizonyultak. Lenyűgöző volt, hogy így értett a
pénzügyekhez, ezt eddig nem is tudtam róla.
Most még jobban éreztem, hogy
valójában nem tudok semmit sem a fiúról…
A gondolataimba mélyedtem és csak
egyetlen mondat volt, amire felkaptam a fejem. Már régen áthaladtak a pénzügyi
részeken és a STAND UP elkövetkezendő programjairól beszéltek.
- A hétfői fantalálkozón
megünnepeljük Se Joo születésnapját, aminek kerítsetek nagy feneket. Elkelt az
összes jegy, igaz? – beszélt Go Jin még mindig a szokásos stílusában.
Se Joo szülinapja?
- Igen, pár perc alatt eladtuk az
összeset – bólintott egy köpcös alak az asztal végén.
Se Joo felé fordultam és közben
szidtam magam, hogy lehetek ilyen feledékeny, hogy a saját barátom szülinapjáról elfelejtkeztem! De másrészről áldottam a
szerencsémet, hogy eljöttem az ügynökséghez és szó esett erről, mert különben égett
volna az arcom előtte!
Egyből elkezdtem törni a fejem,
hogyan kellene megünnepelnünk a huszonnegyedik szülinapját, mi lenne számára
emlékezetes és mi okozna neki örömet. Az kérdés sem volt, hogy mit adok neki
ajándékba, mert már olyan régen elterveztem, hogy…
- … a comeback tevékenységei
véget érnek, egy-két koncertsorozat után neki is állhatunk kivonni Kyu Hyunt a
banda tevékenységeiből…
- Hogy micsoda?! – törtem ki
hirtelen, mielőtt végiggondoltam volna. Talán amiatt, mert csak félig figyeltem
az értekezletre, talán mert a gondolataim egészen máshol jártak, vagy azért,
mert olyan váratlanul ért a hír, hogy nem voltam képes felfogni, de egy
pillanatra kicsúszott az irányítás az ujjaim közül és hangosan is kimondtam
azt, ami eszembe jutott.
A teremben azonnal elhallgatott
mindenki és néma csend lett. Éreztem a feszültséget, ami a mellettem ülő Se
Jooból és a fiúkból áradt, Sung Chan ideges arckifejezését pedig még láttam is.
Ingerülten dörzsölte meg az arcát, de mielőtt szólhatott volna, Go Jin
megelőzte.
- Tessék? – nézett rám úgy a
férfi, mint akinek örülnie kéne, hogy egyáltalán leereszkedik, hogy közvetlenül
hozzám beszél. – Talán problémád van… öhm…
- La Na – sütöttem le a
tekintetem és éreztem, hogy az egész arcom vörösen virít. A kezeim az ölemben
nyugtattam, de a körmeim bele kellett vájnom a bőrömbe, hogy a nyugalmam
látszatát fent tudjam tartani.
- Szóval valami problémád van, La Na? – úgy ejtette ki a nevem,
mintha valami fertőző betegségről beszélne.
- Nem! – álltam fel azonnal,
tudtam, hogy a legcélszerűbb, ha megalázkodva bocsánatot kérek, mert csak így
úszhatom meg ép bőrrel, hogy nem bírtam csukva tartani a számat. – Elnézést
kérek, többször nem fog előfordulni!
Olyan mélyen meghajoltam, hogy az
arcom majdnem az asztallapot érte és addig úgy is maradtam, míg a férfi újra
meg nem szólalt.
- Azt meg is hiszem – bólintott
és felegyenesedtem, hogy végre a szemébe tudjak nézni, mire kezdtem
megnyugodni. – Mivel többször nem vehetsz részt az értekezleteken.
- Tessék? – leheltem halkan és
földbe gyökerezett lábbal meredtem rá. Ezt most tényleg jól hallottam?!
- Talán nem voltam elég világos?
– félelmetesen nyugodt volt a hangja, amitől kirázott a hideg is. – Most
azonnal hagyd el a termet!
Képtelen voltam megmozdulni és a
pattanásig feszült csendben senki sem mert megszólalni, senki sem mert rám
nézni. Ezt nem értem! Mégis mi a fenét csináltam, ami annyira szörnyű volt,
hogy egyből ki kell zavarnia a helyiségből?! Csak egyszer közbeszóltam
véletlenül, de bocsánatot kértem érte és megígértem, hogy többször nem fordul
elő.
- Süket vagy?! – csattant fel a
férfi, mire összerezzentem. Csak nemet intettem a fejemmel és rájöttem, hogy az
a legjobb, ha szép csendben távozom. Sung Chan és a banda is értetlenül és felháborodva
állt a dolog előtt, de csak enyhén megráztam a fejem, hogy ne csináljanak
semmit. Nem akartam még őket is bajba keverni azzal, hogy egy egyszerű kis
asszisztenst védenek, mert nem volt képes befogni a száját, mikor kellett
volna.
Vörös arccal összeszedtem a
cuccaim és meghajolva mindenki előtt, kihátráltam a teremből. Közben ugyan a
fogaimat össze kellett szorítanom, nehogy hülye módjára még valamit hozzáfűzzek
a dologhoz és nagyobb bajban találjam magam, mint eddig. De sikeresen
kikerültem az ajtó másik oldalára és megsemmisülten fújtam ki a levegőt.
Azt a felfuvalkodott, egoista,
irányításmániás alakot! A pokolba vele! Hogy merészelt csak úgy kidobni az
értekezletről?! A legszívesebben a képébe öntöttem volna egy jó adag vizet,
vagy olyan löttyöt, ami nem jön ki a drága öltönyéből! És még azt hittem, hogy
normális és egészen lenyűgözőnek találtam! Még mit nem!
Már majdnem azon kaptam magam,
hogy az ajtó előtt toporzékolok dühömben, de sikerült megállnom a kisebb
dührohamom kibontakozását, mivel nem egy-két furcsa pillantást kaptam az ott
elhaladó emberektől. Mély levegővételekkel nyugtattam magam és a fal mellett
leguggolva vártam, hogy a fiúk végre kijöjjenek a teremből.
Talán egy óra is volt, mire az ajtó
ismét kinyílt és elsőként persze Go Jin lépett ki, akinek rögtön megakadt a
tekintete rajtam, amint szánalmasan guggolok az ajtó mellett.
Gyorsan felálltam és meghajoltam,
de az ellen nem tudtam semmit sem tenni, hogy az arcomon a bűnbánat legkisebb
jelét sem fedezhette fel ezúttal. Sőt, inkább a harag és felháborodás
tükröződött a szememben, ahogy tartottam vele a szemkontaktust. Az egy óra
alatt, amíg idekint várakoztam egy cseppet sem enyhült a haragom a
megalázottságom miatt. Rájöttem, ha úgysem jövök ide többet egy ideig, akkor
nem szükséges meghunyászkodnom előtte. Természetesen nem is akartam
tovább feszíteni a húrt, de ne is várja el tőlem, hogy a földön csússzak a
bocsánatáért esedezve!
- Két emelettel lejjebb a hármas
tárgyalóban vár rátok Kim Ji Heon – fordult hátra Sung Chanhoz, mintha én nem
is léteznék. – Még van pár dolog, amit meg kell beszélnünk, szóval elkísérlek
titeket addig!
Francba! – húztam el a számat,
amint elfordult tőlem a férfi. A bátyámmal az oldalán megindultak a lift felé,
én pedig a banda mögött vonultam csüggedten. Láttam, hogy mindnyájan felém tekintgetnek
és szívesen mondanának nekem valamit, de tudtam, hogy most nem tehetik,
akármennyire is kikívánkozott volna belőlük.
Csak rájuk mosolyogtam, jelezve,
hogy nincs semmi baj, és követtem őket. Se Joo lemaradt, hogy mellettem
caplathasson. Összerezzentem az érintésére. Az ujjai a derekamra kúsztak és megnyugtatóan
simítottak végig rajta.
El kellett volna lépnem a tenyere
elől, de ezek után nem volt hozzá erőm. Túlságosan jólesett, hogy próbálta
lecsillapítani a háborgó gondolataim és lelkemet, így csak lehunytam egy
pillanatra a szemem és egyszerűen élveztem a helyzetet. Eljátszottam a
gondolattal, hogy mi lenne, ha csak kettesben lennénk, de a kellemes
fantáziaképemet a lift csilingelő hangja törte meg.
Se Joo kénytelen volt elvenni a
kezét a derekamról és beszálltunk a liftbe, de mindvégig hálásan pislogtam rá,
hogy érezze, mennyit is jelentett számomra ez a kis apróság is. Ő visszamosolygott,
vagyis pontosan átment az üzenetem.
Öt percbe telt, mire odaértünk a
korábban említett tárgyalóteremhez, ahol Go Jin végre magunkra hagyott. Mikor
elkanyarodott a folyosón, odaléptem a bátyámhoz és megkérdeztem azt, ami már
vagy egy órája nyomta a szívem.
- Mindig így viselkedik, vagy
csak a női asszisztensekkel ilyen bunkó?
- Mondhatni mindig, de veled
különösen az volt – sunyta le a fejét Sung Chan.
- Remek, mindig kifogom az ilyen rendes embereket! – horkantam fel
szarkasztikusan. Ji Min jutott egyből eszembe erről a pasiról, mintha csak az ő
férfi megfelelője lett volna.
- Tudta, hogy ki vagy – szűrte a
fogai között a bátyám, mire az ütő is megállt bennem.
- Micsoda? Ez hogy lehetséges? –
kérdezte helyettem Se Joo azonnal.
- A felső vezetés tagja, ő is
ugyanúgy kézhez kapja a listát a lehetséges új gyakornokokról – magyarázta a
bátyám.
- Vagyis ő is látta az évzáró
felvételeit… - az arcomat a kezembe temettem, de ezután egy sokkal égetőbb
probléma ötlött fel bennem. – Ugye nem fogja elmondani neki, hogy találkoztunk?!
Rémülten vártam Sung Chan
válaszát, de ő csak tanácstalanul nézett vissza rám.
- Oppa, mondd, hogy nem! –
kérleltem kétségbeesve.
- Nem tudom, Ha Na! – sóhajtott
fel nyugtalanul ő is. – Majd beszélek vele a rendezővel való tárgyalás után, de
ha nem sikerül meggyőznöm, akkor lehet, hogy bajban leszünk.
- Ajh! – haraptam az ajkamba,
mikor pont kinyílt a tárgyaló ajtaja, mire mindenki hátrahőkölt meglepetésében.
- Jaj, miért itt kint
álldogáltok? – bújt ki egy idősebb férfi az ajtón. Talán akkora lehetett, mint
én, már javában kopaszodott, a feje búbján egy elég nagy kopasz folt
éktelenkedett. Nagyobb orra és mély, öblös hangja volt, mikor megszólalt. – Már
vártam rátok, gyertek csak beljebb!
Ezzel mindannyian beléptünk a
szobába, ami sokkal kellemesebb látványt nyújtott, mint az előző terem. Bár
lehet, hogy csak azért nyerte el ennyire a tetszésemet, mert Go Jin nem
tartozott a berendezési tárgyak közé. Több, nagyobb fotel és ülőgarnitúra volt
elhelyezve egy kávézó asztal körül, amin papírok hevertek szanaszét.
Nyilvánvalóan ez a tárgyaló az adott ügyfél meggyőzésére szolgált, hogy jól
érezze magát, ezért nem olyan szegényesen volt felszerelve, mint egy céges
konferenciaterem.
- Ji Heon rendező úr! – örültek
meg a fiúk azonnal, ahogy meglátták és úgy ráztak kezet, mint akik nagyon jól
ismerik egymást és jó barátságot ápolnak. Valószínűleg ez igaz is volt, hiszen
ez a férfi rendezte a legtöbb klipjüket azután, hogy visszajöttek a seregből.
- Jó újra látni titeket, fiúk!
Hogy vagytok? – mosolygott rájuk melegen.
- Egész jól, reméljük a rendező
úr is megvolt, míg nem találkoztunk – nevetett Min Soo és lehuppant az egyik
párnázott székbe.
- Azt hittem, már sose lesz
comebacketek – rázta a fejét a férfi és ő is leült egy csésze tea mellett az
asztalhoz. – Hiányzott ám a közös munka veletek!
- Ugyan, ezt nekünk kellene
mondanunk! – legyintett Se Joo.
Ekkor esett le, hogy ez olyan
beszélgetés lehetett, mint amit a film premieren Kyu Hyun említett. Az a
jópofizás, ami ebben a szakmában úgy látszik, mindennapos volt. Habár úgy tűnt,
tényleg kedvelik egymást és kölcsönös szimpátián alapulnak a szavak, amik
elhagyják a szájukat, de túl mézes-mázos volt az egész.
Csak később osztotta meg velem a
tényt Se Joo, hogy Kim Ji Heon elég rigolyás egy ember és akit kedvel, azzal
tényleg kedves és szerethető tud lenni, de könnyen kieshetsz a kegyeiből, akkor
pedig számolnod kell a következményekkel. Így aztán megértettem, hogy Sung Chan
miért is hozott a férfinak egy ajándékcsomagot és nyalizott neki egyfolytában.
Kim Ji Heon jó rendező volt és nem akarták elveszíteni, ezért a kedvében
kellett járniuk, ha nem akarták, hogy másik ügynökséghez menjen, vagy esetleg
elhagyja a STAND UP-ot.
Szóval a srácoknak gyorsan ment
az alkalmazkodás a megváltozott szituációhoz, azt meg kellett hagyni… Én
viszont még mindig kicsit félszegen álldogáltam Se Joo mellett és Go Jin körül
keringtek a gondolataim. Vajon az első útja az apámhoz vezetett innen? Sokkal
kedvesebben viselkedtem volna vele, ha tudom, hogy tudja a titkom! Ha Na, ezt
most jól elszúrtad…
- Oh, mi még nem is találkoztunk!
– nézett fel rám Ji Heon a szemöldökét ráncolva, mielőtt leültem volna én is. Ezért
kiegyenesedtem és mélyen meghajoltam és követtem a többiek diktálta viselkedésformát.
- Örvendek a találkozásnak! Már
sokat hallottam magáról és az összes munkáját nagyon szerettem és lenyűgöztek!
– ragyogó mosolyt vetettem rá és próbáltam izgatott lenni. – Különösen az Alone
videoklipje nyerte el a tetszésemet. Oh, majdnem elfelejtettem, Yoon La Na
vagyok.
Jó mélyen meghajoltam még
egyszer, hogy még jobban a szerepemben maradjak. Láttam a fiúk döbbent
pillantását, főként Sung Chanét, mikor elhangzott a „nevem”, de nem törődtem
vele.
- Együtt dolgozol a fiúkkal? –
kérdezte a férfi igencsak eltelve magától és megenyhülve. Hellyel kínált, amit
el is fogadtam.
- Igen, az új asszisztensem –
felelt Sung Chan zavartan. – A mai az első napja, így kérem, legyen elnéző
vele!
Ezt valószínűleg az előbbi
helyzetből tanulva tette hozzá, nehogy megint akkora felfordulást okozzak, mint
Go Jinnel. Kicsit elszégyelltem magam, de figyeltem, hogy Ji Heon ebből ne
vegyen észre semmit sem.
- Nagyon jól nevelt és udvarias
lánynak tűnik, nem hiszem, hogy problémát okozna - mosolygott és ezután Sung
Chan megosztotta vele az elképzelésüket a videoklip koncepciójáról.
Ji Heon meglehetősen tetszetősnek
találta az ötletet és egyből bele is kezdett az áradozásba és a tervek
bontogatásába a klip részleteit illetően. A fiúk is csatlakoztak hozzá és
együtt egész jó dolgot hoztak össze, legalábbis elméletben.
Ahogy figyeltem őket, kezdtem
sajnálni, hogy az egész csak egy egynapos kis kaland volt a részemről. Az
izgatott tervezgetés és ötletelés magával ragadott, és azon kaptam magam, hogy
ide-oda kapom a fejem a fiúk között. Jó lett volna látni is a tervek
megvalósulását, de erre vajmi kevés esélyem volt.
- Jut eszembe! – kapott a fejéhez
hirtelen Ji Heon. – Merre van az a lány, aki majd az én kis titokzatos
hölgyemet fogja játszani?
A férfi várakozó tekintete csak
néma ajkakat és lesütött szemeket kapott válaszul, ami már elég baljóslatúnak
tűnt.
- Késik a lány… - jött zavarba
Sung Chan és láttam, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát.
- Már így is több mint egy órája
tart a megbeszélés és még mindig nincs itt? – szökött a homloka közepére a
szemöldöke.
- Nagyon sűrű a programja, ezért…
- fogott bele a mentegetőzésbe a bátyám és kezdtem én is ideges lenni. Nem is
sejtettem, hogy valaki hiányzik a találkozóról. Olyan jól ment eddig minden, nem
ronthatjuk el itt a dolgokat!
- Nekem is sűrű a programom,
mégis itt voltam időben – ekkor láttam meg Kim Ji Heonon azt, amitől féltem.
Kezdett elutasító és dühös lenni. Úgy érezte, semmibe veszik, ez pedig nem
adott túl jó irányt a beszélgetésnek.
- Csak egy kicsit várjon még,
rendező úr! – mosolygott Min Jun feszülten. – Hozok Önnek még egy csésze teát.
Ezzel Min Jun fel is állt és
kisétált. Intettem Sung Channak, hogy hajoljon közelebb, de csak kérdőn nézett
rám és meg sem mozdult. Rávágtam a térdére, hogy mozduljon már meg, aztán rájöttem,
hogy hol is vagyok és egy fülig érő vigyort küldtem a többiek felé, akik
döbbenten néztek minket.
- Add a telefonod, felhívom azt a
lányt, hogy megkérdezzem, merre jár! – tartottam a tenyerem a mobilja után.
Sung Chan nem volt biztos benne, mit is tegyen, mégis átadta a mobilját, de
előtte kikereste a hívandó számot.
- Elnézést, csak egy pillanat! –
felpattantam és kirohantam a helyiségből. Kicsit arrébb lépdeltem, hogy ne
lehessen a szobában hallani a telefonbeszélgetést, mielőtt kezdeményeztem volna
a hívást.
Végre itt volt a lehetőségem,
hogy segítsek Sung Channak, éppen ahogy korábban akartam!
- Igen, Sung Chan? – egy női hang
volt és elég idegesnek hallatszott.
- Merre vannak már? Kim Ji Heon
rendező elég dühös, hogy ennyit késnek – hadartam a telefonba, nem volt időm
magyarázkodni, minden másodperc kincseket ért.
- Ki vagy te? – értetlenkedő
hangjára toppantottam a lábammal egyet.
- Ez most lényegtelen! Ha nem
sietnek, akkor óriási bajban leszünk!
- Csak pár perc! - ezzel pedig le
is csapta a telefont. Néhány mély lélegzetet vettem és mosolyt varázsoltam az
arcomra. Éppen akkor jött Min Jun is a teával.
- Na, mi a helyzet? – láthatóan ő
is aggódott, majdnem ki is öntötte a forró italt.
- Lehetséges, hogy nem vállalja a
munkát, mert megsértve érzi magát? – haraptam az ajkamba és Min Jun rémült
arckifejezése éppen elég volt válaszként. Együtt mentünk vissza a szobába, ahol
már hangosabb szóváltásba keveredtek a többiek.
- Itt vagy végre! – nézett rám a
rendező. – Mit mondtak, mikor szíveskednek megtisztelni a jelenlétükkel?!
- Kim Ji Heon úr, kérem, nyugodjon
meg, biztosan van ésszerű magyarázata a késésüknek! – nyugtatta Sung Chan a
férfit, de hiába.
Nem tudtam, hogy a férfi
egyszerűen ilyen kicsinyes, vagy csak valamiféle kisebbségi komplexusa volt, de
egy kis késés miatt eléggé átesett a ló túloldalára.
- Nemsokára ideérnek, csak várjon
még egy kicsit, kérem szépen! – hajtottam fejet, de a telefont olyan erősen
szorongattam az ujjaim között, hogy már elfehéredtek.
- Nem akarom látni azt a lányt!
Mondják meg neki, hogy most már ne merészelje idetolni a képét! Nem fog
szerepelni a klipben - kezdett egyre vörösebb lenni a feje és ezzel egyre
jobban ijesztő is. Ennyit arról, hogy egész kedvesnek és normálisnak tűnt…
- Kim Ji Heon, kérem, várjon még
egy kicsit! Pár perc és itt lesz, ígérem! – fogadkozott Sung Chan.
- Nem érdekel, kerítsetek valaki
mást! Akárkit! Csak azt a lányt nem akarom látni! - jelentette ki a férfi és
azt hittem, menten felrobban a feje mérgében.
- Kim Ji Heon…
- Bárki más megteszi? – szólt
közbe Se Joo hirtelen, ami viszonylag megtörte a légkört. Mindenki őt nézte,
túlságosan nyugodt volt ahhoz képest, hogy éppen a rendezőt kellett volna
megnyugtatnia, nehogy csapot-papot itt hagyjon.
- I-igen – bólintott
bizonytalanul a férfi.
- Akkor ő is megfelel? – kérdezte
a fiú és rám mutatott. A biztonság kedvéért hátrafordultam, hogy megnézzem, nem
áll-e valaki mögöttem, de teljesen egyedül voltam az ajtó előtt.
- Most csak viccelsz, fiam, ugye?
– nézett rá hitetlenkedve Kim Ji Heon.
- Nem – intett nemet Se Joo és
még mindig ijesztően nyugodt volt. Mellém lépett és megfogta a kezem, majd
odavezetett a férfihoz. Hirtelen még arról is megfeledkeztem, hogy kitépjem a
kezem a fiúéból és ellenkezzek. Ezt a fordulatot túlzottan nehezen fogadta be a
kis agyam. Túl sok volt ez neki egy perc alatt. - Azt mondta az előbb, hogy
akárki megteszi. Hát itt van!
- Te… te… - hápogott a férfi,
szinte már vártam, mikor fog idegösszeomlást kapni, de ehelyett elnevette
magát. – Jól van, jól van. Értem én a viccet, Se Joo…
Senki sem mert megszólalni, csak
vártuk a rendező további reakcióját. Én pedig csak némán pislogtam Se Joora,
aki még mindig komoly arckifejezéssel bámulta a férfit.
Mégis mit csinál? Mi ütött belé?
Nem értettem a viselkedését.
- Azért az akárki alatt nem akárkit értettem - kuncogott még mindig
a rendező. – Egy kis asszisztens azért mégiscsak...
- Úgy is megfelel - húzta egy
számító mosolyra a száját Se Joo. – Mert ő nem is akárki.
Mire akarsz kilyukadni, Se Joo?! De túl késő volt, mire rájöttem.
Túlságosan késő, hogy megakadályozhassam.
- Ő Kim Doo Rim és Yoon Tae Won
lánya. A P.S. Entertainment igazgatójának a lánya – felelte Se Joo és ezzel
elérte, hogy mindenki leesett állal meredjen rá.
Azt hiszem, most már tényleg
bajban voltam!
Ha pedig ez nem lett volna elég,
kinyílt az ajtó és egy gesztenyebarna hajú lány esett be rajta. Kicsit
lihegett, de próbálta leplezni, hogy valószínűleg idáig futott.
- Elnézést kérek a késésért!
Csak… - hajolt meg, de mikor felnézett, megakadt rajtam a tekintete és elhalt a
hangja is.
- Se Ri… - leheltem elakadó
lélegzettel.
Se Ri, Se Joo volt barátnője állt
tőlem csupán két méterre.
Egy egyszerű és könnyed nap a P.S.-nél,
ugye…?
Hàt ez nem semmi. Kivancsian varom a folytatast. Vajon Ha Na apja megtudja e hogy a lanya a cegnel van? Es hogy Se Joo volt baratnoje mit szol az egesz helyzethet? Megint sikerult a legjobb resznel abba hagyni.
VálaszTörlésÖrülök, hogy elnyerte a tetszésedet^^ Mint mindig, minden kérdésre választ fogsz kapni, előbb vagy utóbb biztosan:D Természetesen az izgi részeknél kell abbahagyni ;) Köszi, hogy írtál^^
TörlésUuu nagyon joo *-*
VálaszTörlésvarom a kovi reszt!♡♡♡
Jaj, köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett ^^ Igyekszem hozni a kövit minél hamarabb:D És köszi szépen, hogy írtál, nagyon örültem neki, mikor megláttam *-*
Törlés