2015. aug. 23.

5. Fejezet

Csöbörből vödörbe

Idegesen piszkáltam az ujjaimat és végig a földet bámultam közben.
Mindig mindent olyan könnyedén el tudok határozni, de mikor a megvalósításra kerül a sor, akkor inába száll a bátorságom, vagy elrontok valamit, vagy közbejön valami probléma és akkor fújtak az egésznek.
- Úgy érted a P.S.-hez? – kérdezett vissza Sung Chan, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta.
- Igen – bólintottam és végre a szemébe néztem a bátyámnak.
Igaz, hogy megbeszéltük, hogy mindenben segíteni fog, hogy a P.S.-nél tudjak leszerződni és ott debütálhassak, de mindezt még csak tegnap este döntöttük el. Én pedig már másnap reggel azzal fogadtam, hogy na, akkor indulás az ügynökséghez! Lehet, hogy még egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy ilyen cselekedetre szánja el magát, talán arra sem számított, hogy ilyen hirtelen állok elő azzal a bizonyos első lépéssel, ami erre az útra vezet.
- Tudom, hogy elég hirtelen ötlet, de semmi különlegesre nem gondoltam – mondtam halkan és kissé hadarva. Meg akartam neki magyarázni, hogy nem olyan rossz ez, mint ahogy hangzik. Emellett már elhatároztam magam, hogy megyek (még ilyen korán fel is keltem!), legközelebb már nem biztos, hogy lett volna elég elszántságom meghozni ezt a döntést. – Se Joo mesélte, hogy ma kezdik el a comebackre az előkészületeket, csak meg szeretném nézni a saját szememmel, hogy zajlik az ilyesmi. Vagy vedd úgy, hogy neked megyek segíteni, rád fér végre egy kis segítség, ha egyfolytában ilyen keményen gürizel! Tekints rám akár személyi asszisztensként, ha így könnyebb! Ha pedig attól félnél, hogy mit szól majd hozzá apa, ha rajtakap, hogy belógtam, akkor elviszem én a balhét! Engem már így is utál, nem számítana ez az egy kis apróság már neki!
Sung Chan kétkedve hallgatta a szavaimat. Láttam, hogy töri a fejét, hogy mihez kezdjen, viszont egyre inkább erőt vett rajtam a félelem, hogy inkább azon gondolkozik, hogyan tudna kedvesen visszautasítani. A szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a válaszát, próbáltam olvasni a testbeszédéből, de egyre kedvezőtlenebb mozdulatokat tett, amiket nem tudtam úgy formálni, hogy azt hozzam ki belőle, belement az ajánlatomba.
Éppen nyitotta volna a száját, de előtte szólaltam meg.
- Ne aggódj! – legyintettem mosolyogva és mosolyt erőltettem az arcomra, mire nagyokat pislogott rám. – Semmi baj, majd talán máskor!
Úgy feszült a vigyortól a bőröm, hogy azt hittem, leszakad az arcom. Nem akartam megnehezíteni Sung Chan dolgát, mikor valószínűleg így is nagy erőfeszítésébe telt, hogy az apám akarata ellen menjen, és inkább engem támogasson ebben az ügyben.
- Ha Na, benne vagyok! – szólalt meg hirtelen, mikor már éppen készültem visszamenni a konyhaasztalhoz.– Megígértem neked, nem? Melletted állok.
Elnyílt szájjal bámultam zöldes szemeibe és többször is nekifutottam, mielőtt sikerült megszólalnom.
- T-tényleg?
- Persze, húgi – bólintott mosolyogva a fiú. Egy századmásodpercbe telt, míg az agyam feldolgozta az információkat és ismét a bátyám nyakában kötöttem ki.
- Imádlak, ugye tudod?! – nyomtam vagy öt puszit az arcára és a mosolyom, ami az arcomon virított, ezúttal úgy ragyogott, mintha megnyertem volna a főnyereményt.
- Igen-igen! – nevetett Sung Chan, majd nagy nehezen kiszabadult a karjaim közül. Az arca piros volt és azt sem tudta hirtelen, hova nézzen. Hol engem, hol pedig a fiúkat bámulta a hátam mögött és rettenetesen zavarba jött.
Mikor pedig rádöbbentem, hogy a srácok eddig némán figyelték a köztünk lezajló diskurzust, legszívesebben elbujdokoltam volna úgy egy évtizedre. Talán annyi elég lett volna, hogy elfelejtsék ezt a jelenetet…
Mindegyikük összeszűkült szemmel és karba font kézzel nézett ránk.
- Mi az? – kérdeztem kihívóan, de vörös arccal.
- Semmi-semmi… - rázta a fejét lemondóan Kyu Hyun és felkapta a kabátját a folyosón lévő fogasról és kisétált a koleszből. A többi fiú is követte a példáját.
- Bár velünk lenne ilyen kedves és megértő, Menedzser úr! - baktatott ki morogva Min Soo Se Jooval az oldalán. (Aki nem mellékesen megszorította a kezem, mikor elhaladt mellettem és egy bátorító mosolyt küldött felém. Természetesen úgy, hogy senki se vegye észre, de ez a kis gesztus is megnövelte azt a csöppnyi önbizalmat, ami most éledezett bennem.)
- Csak egy szép pillantásba és néhány kedves szóba telt, hogy meggyőzzön. Istenem… - Min Jun csak a fejét rázta és ez volt az utolsó csepp a pohárban, nevetésben törtem ki.
- Elképesztőek! - kuncogtam, majd én is felvettem a kabátom, sálam, sapkám és utánuk vonultam, megragadva a bátyám kezét.
- Igen, menjünk csak… - motyogta megsemmisülten Sung Chan.

***

A hirtelen adrenalin löket segített abban, hogy ne gondoljak arra, milyen őrültségre vetemedtem, de mikor már a furgonban ültem a srácokkal, kezdtem lenyugodni és igencsak remegett kezem-lábam az idegességtől. Meg sem tudtam szólalni útközben, pedig a fiúk folyamatosan dumáltak és nevetgéltek, míg én csak az ablakon kifelé bámultam Sung Chan mellől, az anyósülésről. Egész hamar túltették magukat azon, hogy Sung Chan milyen lágyszívű tud velem lenni, így csak olyan tíz percig hallgatta a kocsiban, miután elindultunk.
Mikor kiléptünk a koleszból, akkor csak csöpögött az eső, de ahogy kocsival közeledtünk az ügynökséghez, addigra már elég rendesen szakadt, és sötét felhők borították az eget, amitől az egész városra borús hangulat szállt. Bár lehet, hogy csak rám hatott jobban ez a szürke, ködös időjárás, mint kellett volna. Így megértettem azt is, miért volt az a fura álmom és miért éreztem azt a különös, kellemetlen bizsergést a csontjaimban…
Amint viszont megláttam a szélvédőn keresztül a P.S. épületét, még egyet ki is hagyott a szívem a látványtól. Volt vagy negyven emelet (ha pontos akarnék lenni, akkor negyvenhármat mondanék) magas és utoljára négy éve jártam ennél közelebb hozzá. Az épület homlokzatán ott virított ezüstösen csillogó betűkkel: P.S. Entertainment.
Mielőtt Sung Chan behajtott volna a mélygarázsba egy ellenőrzésen esett át, hogy ki ő és mit keres itt. Habár ez kimerült annyiban, hogy felmutatta a belépő kártyáját és lehúzta egy érzékelő előtt. Keresett egy szabad helyet, ahova be is állt a kocsival.
- Végre! – kiáltott fel Min Soo hátul és a magasba ütött az öklével, de sikeresen belevert a furgon tetejébe, mire feljajdult. Ez egy kicsit enyhített a szorongásomon és elmosolyodtam, de a kezem még mindig ökölbe volt szorulva és pattanásig feszült idegekkel ültem.
- Először a dalok felvételeit kell elkérnem, majd lesz egy megbeszélés, amin elmondják az elképzeléseket, koncepciót az egész albumról, videoklipről és tulajdonképpen az egész comebackről. – magyarázta Sung Chan egy tabletet figyelve. – Utána találkozni fogunk a rendezővel, már ismeritek, a legtöbb klipeteket ő rendezte, Kim Ji Heon. A szokásos formalitások, tudjátok. A mai program végén pedig egy fotózás lesz egy reklámhoz.
Ahogy hallgattam Sung Chant, kicsit kezdtem megnyugodni. Mindig is szerettem ezt a határozott és céltudatos énjét, amitől az az érzésem támadt, hogy jó kezekben vagyok. A srácok csak helyeseltek és kiszálltunk a kocsiból. A furgon mellett állva tartottunk egy kis meetinget, amin megbeszéltük a fontosabb dolgokat a mai nappal kapcsolatban.
- Menjetek a harminckettedik emeleti konferenciaterembe! – utasított a bátyám, egész jó kiállása volt, ahogy átvette az irányítást. – Vigyétek magatokkal Ha Nat is!
- Rendben – mondta Se Joo, mint a banda leadere és már mellettem is termett. – Ha kérdeznek felőle, hogy ki ő…?
Se Joo ügyesen csinálta, azt meg kell hagyni. Felkészült ember volt és olyanokra is gondolt, ami nekem eszembe sem jutott volna. Miközben a parkolóban sétáltunk a lift felé, felkészült az esetleges komplikációkra, amik később adódhattak volna.
- Oh… - harapott az ajkába Sung Chan. – Mondd azt, hogy a menedzser asszisztense. Ez még egész közel is áll a valósághoz, nem?
Átkarolta a vállam és magához vont. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy legalább valamivel viszonozni tudjam a gesztust, de azt hittem, ott helyben kidobom a taccsot.
- Minden rendben? – nézett rám szemöldök ráncolva, már a lift ajtaja előtt.
- Hm? M-miért? – tördeltem a kezem idegesen.
- Csak mert falfehér vagy – bámulta a plafont Kyu Hyun szórakozottan.
- Remegsz, mint a nyárfalevél – tette hozzá Min Jun is.
Ahogy megosztották velem, hogy milyennek láttak, tényleg kezdtem kétségbeesni.
- Nem gondoltad meg magad, ugye? – kérdezte Min Soo aggódva és kisöpörte a haját az arcából, miközben megérkezett a lift. Csilingelő hang kíséretében kinyílt az ajtó és mindenki beszállt.
Kivétel engem.
- Ha Na? – nézett rám Sung Chan bizonytalanul és megtartotta az ajtót, hogy ne záródjon még be. – Ha nem szeretnél jönni, teljes mértékben meg tudom érteni…
Nyitva hagyta a mondatot, mert tudta, hogy most még véget vethetek ennek. Most még visszafordulhatok, most még visszaléphetek.
De amint végignéztem rajtuk, ahogy a felvonóban álldogáltak, mindannyian engem nézve, mindegyikük arcán más és más kifejezés ült, mégis egy érzést keltettek bennem. Még pedig azt – egy lépés -, hogy ideje volt – még egy lépés – szembenéznem a múlttal és elindulni a jövőm felé.
Ezzel beszálltam a többiekhez, Sung Chan pedig engedte, hogy az ajtó végre bezáródjon. Megnyomta a harminckettes és negyvenegyes gombot. Közben azzal nyugtattam magam, hogy úgysem történhet semmi gond, semmi baj nem lesz, hiszen csak egy napról van szó. Most csak egy nap, aztán ha minden simán megy, akkor aggódhatok a hosszú távú terveimen, vagyis az itt dolgozáson.
Ahogy a lift megállt az első emeleten, egy kisebb tömeg áramlott be, egyenesen hátrakényszerítve a fiúkhoz. Éreztem, hogy a hátam teljesen nekifeszül a mögöttem állónak, elölről pedig egy nő copfja lógott az arcomba, ami csiklandozta az orromat, de a legrosszabb az volt, hogy olyan kevés hely volt, hogy még a kezemet sem tudtam megmozdítani, hogy megvakarjam. Na jó, talán az rosszabb volt, hogy a magas sarkújával a lábamon taposott.
Ekkor valaki ujjait éreztem a kézfejemen, majd összekulcsoltuk az ujjainkat. Alig bírtam elfojtani a mosolyom, ahogy rájöttem, mit művel Se Joo. Viszonoztam a szorítását és elengedtem magam, amint rájöttem, hogy ott áll mögöttem. Nekidőltem és élveztem azt, hogy ilyen közel lehetek hozzá annak ellenére, hogy ilyen sokan vannak körülöttünk. Megnyugtató volt, hogy itt van velem, de a szívem mégis gyorsabban kezdett verni, ahogy egyre többet gondoltam arra, milyen merészek is vagyunk. Jó volt tilosban járni és játszani a veszéllyel. Ahogy követtem a számokat a felvonó tetején, azt kívántam, bár messzebb lenne az a harminckettedik emelet.
Lassan felértünk arra a szintre, ahol ki kellett szállnunk, így Se Joo kezét fogva, a tömegen keresztül kiverekedtük magunkat. Egy nagy mosollyal fordultam hátra, mikor végre megszabadultunk a körülöttünk levőktől, de az arcomra fagyott a mosolyom.
- Kyu Hyun? – leheltem és a kezünkre esett a pillantásom.
Még mindig a kezébe kapaszkodtam és amint ez tudatosult, vörösen engedtem el. Lesütöttem a szemem és borzasztóan elszégyelltem magam.
Hogy keverhettem össze Kyu Hyunt Se Jooval?! Hogy történhetett ez meg?!
Ijedten kereste a tekintetem a másik fiút, aki nem tudta elég gyorsan elkapni a pillantását előlem. Hideg zuhanyként ért Se Joo tekintete, mert láttam barna szemeiben a megbántottságot és a dühöt. Eddig egyszer sem tapasztaltam ilyennek. Soha nem volt még féltékeny…
Hazudtam volna, ha azt mondom, egy apró részem sem élvezte a helyzetet, mert igenis örültem, hogy végre ő is érzi azt, amit én évekig próbáltam palástolni, de a nagyobbik részem – a sokkal nagyobbik részem – legszívesebben fejjel rohant volna a falnak. A fenébe is, lelkiismeret furdalásom volt miatta!
- Erre! – szólalt meg Min Soo és elindult az egyik folyosón, mintha mi sem történt volna. Bár lehet, hogy neki és Min Junnak nem tűnt fel a pillanatnyi kínos csend és az a sokatmondó pillantás, amit Se Jooval váltottunk.
Így csak próbáltam alkalmazkodni és követtem Min Soot hangtalanul, míg össze-vissza kanyarogtunk az épületen belül. Örökkévalóságnak tűnő ideig sétáltunk fel-alá – vagy legalábbis Se Jooval a hátam mögött, anélkül, hogy megmagyarázhattam volna neki a korábbiakat, annak érződött -, mire végre egy ajtónál Min Soo meg nem állt.
- Menj csak! – engedett előre udvariasan, én meg azt kívántam, bár ne most jött volna elő belőle a lovagiasság.
- Biztos? – néztem fel rá könyörögve, hogy ne tegye ezt velem, de Min Soo világos barna hajjal övezett feje nem értette meg, mennyire nem akaródzott elsőként belépnem az ismeretlen területre.
- Gyere! – fogott kézen azonnal a fiú vigyorogva, még ellenkezni sem tudtam hirtelenjében és benyitott az ajtón, maga után húzva engem. – Jó napot!
- Jó napot! – szaladt ki egyből a számon az udvarias köszönés és szinte kilencven fokban meghajoltam, bár közben ujjaimat belevájtam Min Soo kezébe.
- Aú! – szisszent fel de szerencsére a többi srác hangos köszönése elnyomta a hangját, majd nyafogva hozzátette. – Ez fájt!
- Bocsi! – engedtem el idegesen a kezét azonnal és most először néztem körbe a helyiségben, ahova beléptünk. Egy hosszúkás asztalnál vagy tíz ember üldögélt és halkan beszélgettek, de mikor beléptünk, akkor egy pillanatra elhallgattak. A fiúk üdvözölték őket, kezet ráztak és pár udvariassági kört lefutottak, majd mindenki megnyugodva foglalt helyet a terem másik végében, ahol még voltak üres székek. Éppen a fal mellé tolt kényelmetlen, műanyag székekhez készültem, mert nem éreztem helyénvalónak, hogy az asztalhoz üljek, mikor Se Joo megragadta a karom.
Elsőnek ostoba módon azt hittem, a korábbi liftes jelenetről akar szót váltani itt mindenki előtt, de „csak” az asztal rövidebbik végéhez vezetett és megállított ott.
- Elnézést, de szeretném bemutatni az új asszisztensünket! - ezzel mindenki figyelmét egyből rám is irányította, aminek nem örültem, de mégis egy széles mosolyt erőltettem az arcomra. Igaza volt, meg kellett adni a módját, hiszen idegen voltam, nekem kellett először bemutatkoznom. Most nem az igazgató kicsi lányaként ismertek, hanem egy igazán udvariatlan, fiatal fruskaként, aki még a kellő tiszteletet sem adja meg nekik.
Nyeltem egy nagyot és próbáltam a tőlem telhető legszimpatikusabb arckifejezésemet elővenni.
- Jó napot kívánok! Örülök, hogy megismerhetem Önöket. A nevem Yoon – itt egy lélegzetvételnyi időre megakadtam, de aztán folytattam – La Na, mostantól én leszek a STAND UP új asszisztense. Mindent bele fogok adni a munkába! Kérem, viseljék gondomat!
Hát ismét csak gratulálni tudok magamnak a névválasztáshoz! Körülbelül annyira volt fantáziadús, mint Kong Ryong neve… Bár örültem, hogy legalább ennyit sikerült megszülnöm ilyen rövid idő alatt. Nem tudhattam, hogy ismerik-e az igazi nevem, így nem akartam kockáztatni, hátha már egyből le is bukok.
Néhányan bólintottak, néhányan nem igazán méltattak figyelemre sem, szóval vegyes fogadtatás volt. De nem is számítottam többre, hiszen csak egy apró halacska voltam a hatalmas tengerben, szinte pillantásra sem méltó.
Ezzel Se Joo egy olyan székhez kísért, ami az asztalnál volt és leültetett maga mellé. A másik oldalamon egy fiatalabb nő ült és kíváncsian méregetett. Leginkább a ruházatomat nézte meg, ami miatt az arcom lángvörösre gyúlt, tekintve, hogy ő maga egy kiskosztümben üldögélt mellettem.
- Csak nyugi! – veregette meg a combomon heverő kezem Se Joo, mire összerázkódtam és rémülten néztem rá. Le is ráztam azonnal a kezét. Nem akartam semmiféle pletykára okot adni, mivel megígértem a fiúnak, hogy megtartjuk a titkunkat. Jelenleg nem volt a legokosabb tőle, hogy ilyesmit csinál, pedig legszívesebben belekapaszkodtam volna az egész karjába és el sem engedtem volna. Se Joonak szerencsére leesett az üzenet, amit a tekintetemmel sugalltam neki és nem vette a szívére, hogy elhúzódtam az érintése elől. – Ne aggódj ennyire, csak ülnöd kell és figyelni!
Suttogta nekem, amit így jobban végiggondolva, rájöttem, hogy igaza van. Végül is nem kell semmit sem csinálnom, nem kell megszólalnom, nem kell előadást tartanom, semmi ilyesmi. Csak nyugodtan ülni és figyelni, tanulni és élvezni, hogy végre itt lehetek a P.S. épületében.
Most először, mióta beléptünk az épületbe, igazából is elmosolyodtam.
- Köszönöm! – bólintottam felé és bele kellett kapaszkodnom a székembe, nehogy ezúttal én csináljak valami olyat, ami miatt magyarázkodnunk kellene. Se Joo figyelmét nem kerülte el a mozdulat, de elfojtotta a mosolyát és csak a szeme csillogott rám vidáman.
- Elnézést kérek a késésért! – lépett be az ajtón az utolsó ember is, azaz a bátyám, egy rakat papírral a kezében és egy CD-vel. Gyorsan felpattantam és kivettem a kezéből a nagy pakkot, amin megdöbbent és még ellenkezni sem volt ideje.
- Mit csinálsz? – sziszegte oda nekem Sung Chan, mikor leült egy üres székre két férfi közé, ahova lepakoltam a holmijait.
- Nem ez egy asszisztens dolga? – pislogtam rá ártatlanul és meg sem várva a válaszát, visszaültem a helyemre.
- Jó újra látni, Sung Chan! – szólalt meg a mellette ülő magas fickó és vállon veregette. Olyan korai harmincas éveiben járt és egy szürke, baromi drágának látszó öltönyt viselt. Oldalra fésült haja és sötét szemei voltak, amik valahogy ravaszságot tükröztek. – Remélem, minden rendben volt Japánban a fiúkkal és nem okoztak semmi problémát!
- Dehogy, hisz ismered őket, Go Jin! – legyintett lazán a bátyám, de kissé feszültnek tűnt. Talán ez a férfi nem tartozott azok közé, akiket kedvelt? – Itt vannak az új albumhoz a számok, ezek pedig a STAND UP felkérései a következő két hónapra!
Ezzel kiosztotta a papírjai nagy részét és a CD-t pedig átadta a mellette ülő férfinak.
- Már megvan az a szám, amelyik a címadó dal lesz, igaz? – érdeklődött Go Jin és betette a lemezt a lejátszóba, még matatott pár percig, mire elindította a kívánt számot. – Look at me…
Szóval a címadó dal a Look at me, azaz Nézz rám lett? Előre dőltem a széken és figyelmesen hallgattam, amint felcsendült a zene.
Őszinte leszek.
Már az első hanggal megfogott, ritka volt az ilyen, amibe első hallásra beleszeretek, de egyszerűen valami fenomenális volt. Lassan indult, aztán felpörgött és mikor jött a refrén… az volt a csúcspont! A szöveg meg… Oh! Imádtam. Teljesen bezsongtam és hangot akartam adni a véleményemnek, hogy milyen jól sikerült ezt a számot összehozni Se Joonak és a fiúknak, de végül be kellett azzal érnem, hogy óriási vigyort küldtem felé. Se Joo majdnem elröhögte magát rajtam, mert szinte ugráltam egy ültő helyemben izgalmamban, de nagy nehezen visszafogta magát.
Miután vége lett a dalnak, Go Jin percekig ült és a tollával játszott, de senki sem szólalt meg. Arra várt mindenki, hogy véleményt nyilvánítson? Kezdett leesni, hogy ő valamiféle főnök volt itt, aki az egész folyamatot az irányítása alatt tartotta.
- Megfelelő lesz az album reklámozásához, de a refrént nézessétek át a zenei producerrel, egy kis javításra szorul még! – adta parancsba, mire szorgosan jegyzetelt a mellettem ülő nő. Bár ahogy néztem, Go Jin majdnem minden rezdülését megörökítette… - Halljam, milyen koncepcióval sikerült előállni az albumhoz! Ötleteket!
Szóval megkezdődött az ötletbörze, szinte zsongott a fejem a sokféle és fajta lehetőségtől, amivel az alkalmazottak előrukkoltak, de valahogy semelyikkel sem sikerült meggyőzniük. De ezzel nem csak én voltam így, Go Jin sem volt elégedett, amit egyik felhúzott szemöldöke jelzett csupán.
- Valami más, emberek?! – nézett körbe az asztalnál. – Se Joo, mire gondoltál, miközben ezt a dalt írtad?
Se Joo kissé meglepődött, hogy bevonták, de készséggel válaszolt.
- Hát… - egyenesedett ki és valahogy idegesnek láttam. – Leginkább arra, hogy az a lány, akit szeretek, végre észrevegyen és elfogadja az érzéseimet. Hogy én mindent felajánlottam neki, ami a rendelkezésemre áll, már csak neki kell döntenie, hogy elfogadja-e. Azt hiszem, valahol a reménytelen szerelem érződik benne.
Ahogy hallgattam a fiút, ellágyultan meredtem rá. Olyan volt, mintha ezt a dalt nekem írta volna, mintha rólunk szólt volna. De Se Joo ebből semmit sem vett észre, mert végig a lejátszót bámulta, miközben beszélt. Már majdnem megfogtam a kezét és megszólaltam, de szerencsére Go Jin hangja időben észhez térített.
- Ez az! Magánál az írónál nem is tudhatja jobban senki, hogy miről szól a dal! – csettintett elégedetten a férfi. – A reménytelen szerelem, szerelmi vallomás és a kínzó várakozás a válaszra! Ebben gondolkodjatok, ez egy remek megközelítés végre! Ez az alap, induljunk ki ebből, szóval ehhez mérten osszátok meg velünk az elképzeléseiteket a kliphez!
Talán két órába is telt, mire végre valahára összehozták a fő vonulatát a klipnek, hogy miről fog szólni, és azt kell mondjam, Go Jin baromira értette a dolgát. Lehet, hogy kissé agresszívnak tűnt és olyannak, aki könnyen felkapja a vizet, de addig nem egyezett bele semmibe sem, míg nem nyerte el a tetszését és úgy nem gondolta, hogy tökéletes lesz.
Röviden felvázolva a klip egy álarcos bálról szólna, ahol a fiú meglát egy lányt, akin rögtön megakad a tekintete. Akkor éppen másokkal beszélget, de teljesen rabul ejti a szívét abban a pillanatban, ahogy meglátja. Nem is fog sok időbe telni és felkéri egy táncra, majd közösen lejtenek végig a parketten. Mikor a fiú úgy dönt, hogy megcsókolja a lányt, akkor ő elmenekül előle. Ezután egy kisebb üldözésféle lenne a parketten. A végén utoléri a lányt és a falhoz szorítja, majd le akarja szedni a maszkját. De ekkor mintha egy varázslat szűnne meg, a fiú felébred. Az egész csak egy álom volt, amiért nagyon csalódott, mert akárhogy próbálkozik, nem tudja felidézni a lány arcát. Mikor az utcán ballag a munkába, akkor meglát egy hasonló lányt és éppen azon van, hogy megszólítsa…
És itt lenne vége a klipnek, talán folytatást is kigondolhatnak később egy másik számra, de egyelőre így lógva hagyták a levegőben a dolgot. Ami szerintem még illett is hozzá, mivel a dalban sehol nincs megemlítve, mi lett a sorsa a fiúnak, aki felajánlotta a szívét a lánynak.
- Akkor ez meg is volna! – csapta össze a tenyerét vidáman Go Jin és a papírjaira pillantott. – A héten legyen kijavítva a szám a producer által! A klip helyszíne…
- Jobb lenne egy külső helyszín, nem? Egy felépített díszlet nem adná vissza a hatást, amit kelteni akarunk – javasolta Sung Chan. – Talán egy vár vagy egy kisebb kastély megfelelő lenne hozzá.
- Igen, ez jól hangzik. Keressetek fel minden olyan helyet, ami megfelelne az elvárásainknak és megfizethető áron meg is tudnánk szerezni a forgatáshoz! Utána beszéljetek a design részleggel, hogy rukkoljanak elő megfelelő jelmezekkel, ruhákkal és kosztümökkel az álarcos bálhoz! – Váó, ez a pasi imádott parancsokat osztogatni! Majdnem tátott szájjal bámultam rá, miközben még vagy tíz utasítást kiadott a jelenlévő embereknek, de egyszer sem hagyta el a száját közben, hogy „légy szíves” vagy „kérlek”. – Szeretném, ha még a héten elkészülnének a képek az albumhoz! Érdeklődjétek meg, hogy Go Ae Jung foglalt-e mostanság! Neki jó érzéke van az ilyen típusú fotózásokhoz.
- Az álarcos bál modern lesz? – kérdezte egy idősebb hölgy elgondolkozva.
- Mire gondolsz, Seul Gi?
- Azt hiszem, jobban mutatna a régi típusú, harang alakú szoknyarészű ruhákkal. Bár egy kissé megdobná a költségeket és nagyobb kihívás lenne a tervezőknek is, de ez egyedivé tenné a klipet – bámulta a plafont a nő, ahogy beszélt, valószínűleg közben már a fejében kezdtek megformálódni a klipben használni kívánt ruhák tervei.
Ahogy felmerült a költségek kérdése, belevetették magukat a számok világába, ami nekem nagyon magas volt, de legfőképp unalmas. Tudom, hogy mindennek a mozgatórugója a pénz a mai világban, de engem ez egyáltalán nem kötött le, így inkább a többieket kezdtem el lesni.
Min Soo egy papírra firkálgatott és egy cseppet sem törődött a körülötte lévőkkel és olyan apróságokkal, mint a pénz vagy éppen a látszat, hogy figyelne. Min Jun volt az, aki legalább a látszattal törődött, bár többször vettem rajta azt észre, hogy csak bambul és az ujjaival egy adott dal ütemét dobolja. Talán éppen a mostani számukét? Se Joo az asztalon könyökölt és néha-néha figyelt is az elhangzottakra, de voltak pillanatok, mikor azon kaptam, hogy engem néz a szeme sarkából. Ilyenkor elkaptam a tekintetem, de az arcom rózsaszínben pompázott. Kyu Hyun volt az egyedüli, akit nagyon lekötött az anyagi háttere a munkának és szinte csüngött minden egyes szón, amit kiejtettek a többiek a szájukon. Sőt néha ötleteket is adott, amik még hasznosnak is bizonyultak. Lenyűgöző volt, hogy így értett a pénzügyekhez, ezt eddig nem is tudtam róla.
Most még jobban éreztem, hogy valójában nem tudok semmit sem a fiúról…
A gondolataimba mélyedtem és csak egyetlen mondat volt, amire felkaptam a fejem. Már régen áthaladtak a pénzügyi részeken és a STAND UP elkövetkezendő programjairól beszéltek.
- A hétfői fantalálkozón megünnepeljük Se Joo születésnapját, aminek kerítsetek nagy feneket. Elkelt az összes jegy, igaz? – beszélt Go Jin még mindig a szokásos stílusában.
Se Joo szülinapja?
- Igen, pár perc alatt eladtuk az összeset – bólintott egy köpcös alak az asztal végén.
Se Joo felé fordultam és közben szidtam magam, hogy lehetek ilyen feledékeny, hogy a saját barátom szülinapjáról elfelejtkeztem! De másrészről áldottam a szerencsémet, hogy eljöttem az ügynökséghez és szó esett erről, mert különben égett volna az arcom előtte!
Egyből elkezdtem törni a fejem, hogyan kellene megünnepelnünk a huszonnegyedik szülinapját, mi lenne számára emlékezetes és mi okozna neki örömet. Az kérdés sem volt, hogy mit adok neki ajándékba, mert már olyan régen elterveztem, hogy…
- … a comeback tevékenységei véget érnek, egy-két koncertsorozat után neki is állhatunk kivonni Kyu Hyunt a banda tevékenységeiből…
- Hogy micsoda?! – törtem ki hirtelen, mielőtt végiggondoltam volna. Talán amiatt, mert csak félig figyeltem az értekezletre, talán mert a gondolataim egészen máshol jártak, vagy azért, mert olyan váratlanul ért a hír, hogy nem voltam képes felfogni, de egy pillanatra kicsúszott az irányítás az ujjaim közül és hangosan is kimondtam azt, ami eszembe jutott.
A teremben azonnal elhallgatott mindenki és néma csend lett. Éreztem a feszültséget, ami a mellettem ülő Se Jooból és a fiúkból áradt, Sung Chan ideges arckifejezését pedig még láttam is. Ingerülten dörzsölte meg az arcát, de mielőtt szólhatott volna, Go Jin megelőzte.
- Tessék? – nézett rám úgy a férfi, mint akinek örülnie kéne, hogy egyáltalán leereszkedik, hogy közvetlenül hozzám beszél. – Talán problémád van… öhm…
- La Na – sütöttem le a tekintetem és éreztem, hogy az egész arcom vörösen virít. A kezeim az ölemben nyugtattam, de a körmeim bele kellett vájnom a bőrömbe, hogy a nyugalmam látszatát fent tudjam tartani.
- Szóval valami problémád van, La Na? – úgy ejtette ki a nevem, mintha valami fertőző betegségről beszélne.
- Nem! – álltam fel azonnal, tudtam, hogy a legcélszerűbb, ha megalázkodva bocsánatot kérek, mert csak így úszhatom meg ép bőrrel, hogy nem bírtam csukva tartani a számat. – Elnézést kérek, többször nem fog előfordulni!
Olyan mélyen meghajoltam, hogy az arcom majdnem az asztallapot érte és addig úgy is maradtam, míg a férfi újra meg nem szólalt.
- Azt meg is hiszem – bólintott és felegyenesedtem, hogy végre a szemébe tudjak nézni, mire kezdtem megnyugodni. – Mivel többször nem vehetsz részt az értekezleteken.
- Tessék? – leheltem halkan és földbe gyökerezett lábbal meredtem rá. Ezt most tényleg jól hallottam?!
- Talán nem voltam elég világos? – félelmetesen nyugodt volt a hangja, amitől kirázott a hideg is. – Most azonnal hagyd el a termet!
Képtelen voltam megmozdulni és a pattanásig feszült csendben senki sem mert megszólalni, senki sem mert rám nézni. Ezt nem értem! Mégis mi a fenét csináltam, ami annyira szörnyű volt, hogy egyből ki kell zavarnia a helyiségből?! Csak egyszer közbeszóltam véletlenül, de bocsánatot kértem érte és megígértem, hogy többször nem fordul elő.
- Süket vagy?! – csattant fel a férfi, mire összerezzentem. Csak nemet intettem a fejemmel és rájöttem, hogy az a legjobb, ha szép csendben távozom. Sung Chan és a banda is értetlenül és felháborodva állt a dolog előtt, de csak enyhén megráztam a fejem, hogy ne csináljanak semmit. Nem akartam még őket is bajba keverni azzal, hogy egy egyszerű kis asszisztenst védenek, mert nem volt képes befogni a száját, mikor kellett volna.
Vörös arccal összeszedtem a cuccaim és meghajolva mindenki előtt, kihátráltam a teremből. Közben ugyan a fogaimat össze kellett szorítanom, nehogy hülye módjára még valamit hozzáfűzzek a dologhoz és nagyobb bajban találjam magam, mint eddig. De sikeresen kikerültem az ajtó másik oldalára és megsemmisülten fújtam ki a levegőt.
Azt a felfuvalkodott, egoista, irányításmániás alakot! A pokolba vele! Hogy merészelt csak úgy kidobni az értekezletről?! A legszívesebben a képébe öntöttem volna egy jó adag vizet, vagy olyan löttyöt, ami nem jön ki a drága öltönyéből! És még azt hittem, hogy normális és egészen lenyűgözőnek találtam! Még mit nem!
Már majdnem azon kaptam magam, hogy az ajtó előtt toporzékolok dühömben, de sikerült megállnom a kisebb dührohamom kibontakozását, mivel nem egy-két furcsa pillantást kaptam az ott elhaladó emberektől. Mély levegővételekkel nyugtattam magam és a fal mellett leguggolva vártam, hogy a fiúk végre kijöjjenek a teremből.
Talán egy óra is volt, mire az ajtó ismét kinyílt és elsőként persze Go Jin lépett ki, akinek rögtön megakadt a tekintete rajtam, amint szánalmasan guggolok az ajtó mellett.
Gyorsan felálltam és meghajoltam, de az ellen nem tudtam semmit sem tenni, hogy az arcomon a bűnbánat legkisebb jelét sem fedezhette fel ezúttal. Sőt, inkább a harag és felháborodás tükröződött a szememben, ahogy tartottam vele a szemkontaktust. Az egy óra alatt, amíg idekint várakoztam egy cseppet sem enyhült a haragom a megalázottságom miatt. Rájöttem, ha úgysem jövök ide többet egy ideig, akkor nem szükséges meghunyászkodnom előtte. Természetesen nem is akartam tovább feszíteni a húrt, de ne is várja el tőlem, hogy a földön csússzak a bocsánatáért esedezve!
- Két emelettel lejjebb a hármas tárgyalóban vár rátok Kim Ji Heon – fordult hátra Sung Chanhoz, mintha én nem is léteznék. – Még van pár dolog, amit meg kell beszélnünk, szóval elkísérlek titeket addig!
Francba! – húztam el a számat, amint elfordult tőlem a férfi. A bátyámmal az oldalán megindultak a lift felé, én pedig a banda mögött vonultam csüggedten. Láttam, hogy mindnyájan felém tekintgetnek és szívesen mondanának nekem valamit, de tudtam, hogy most nem tehetik, akármennyire is kikívánkozott volna belőlük.
Csak rájuk mosolyogtam, jelezve, hogy nincs semmi baj, és követtem őket. Se Joo lemaradt, hogy mellettem caplathasson. Összerezzentem az érintésére. Az ujjai a derekamra kúsztak és megnyugtatóan simítottak végig rajta.
El kellett volna lépnem a tenyere elől, de ezek után nem volt hozzá erőm. Túlságosan jólesett, hogy próbálta lecsillapítani a háborgó gondolataim és lelkemet, így csak lehunytam egy pillanatra a szemem és egyszerűen élveztem a helyzetet. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak kettesben lennénk, de a kellemes fantáziaképemet a lift csilingelő hangja törte meg.
Se Joo kénytelen volt elvenni a kezét a derekamról és beszálltunk a liftbe, de mindvégig hálásan pislogtam rá, hogy érezze, mennyit is jelentett számomra ez a kis apróság is. Ő visszamosolygott, vagyis pontosan átment az üzenetem.
Öt percbe telt, mire odaértünk a korábban említett tárgyalóteremhez, ahol Go Jin végre magunkra hagyott. Mikor elkanyarodott a folyosón, odaléptem a bátyámhoz és megkérdeztem azt, ami már vagy egy órája nyomta a szívem.
- Mindig így viselkedik, vagy csak a női asszisztensekkel ilyen bunkó?
- Mondhatni mindig, de veled különösen az volt – sunyta le a fejét Sung Chan.
- Remek, mindig kifogom az ilyen rendes embereket! – horkantam fel szarkasztikusan. Ji Min jutott egyből eszembe erről a pasiról, mintha csak az ő férfi megfelelője lett volna.
- Tudta, hogy ki vagy – szűrte a fogai között a bátyám, mire az ütő is megállt bennem.
- Micsoda? Ez hogy lehetséges? – kérdezte helyettem Se Joo azonnal.
- A felső vezetés tagja, ő is ugyanúgy kézhez kapja a listát a lehetséges új gyakornokokról – magyarázta a bátyám.
- Vagyis ő is látta az évzáró felvételeit… - az arcomat a kezembe temettem, de ezután egy sokkal égetőbb probléma ötlött fel bennem. – Ugye nem fogja elmondani neki, hogy találkoztunk?!
Rémülten vártam Sung Chan válaszát, de ő csak tanácstalanul nézett vissza rám.
- Oppa, mondd, hogy nem! – kérleltem kétségbeesve.
- Nem tudom, Ha Na! – sóhajtott fel nyugtalanul ő is. – Majd beszélek vele a rendezővel való tárgyalás után, de ha nem sikerül meggyőznöm, akkor lehet, hogy bajban leszünk.
- Ajh! – haraptam az ajkamba, mikor pont kinyílt a tárgyaló ajtaja, mire mindenki hátrahőkölt meglepetésében.
- Jaj, miért itt kint álldogáltok? – bújt ki egy idősebb férfi az ajtón. Talán akkora lehetett, mint én, már javában kopaszodott, a feje búbján egy elég nagy kopasz folt éktelenkedett. Nagyobb orra és mély, öblös hangja volt, mikor megszólalt. – Már vártam rátok, gyertek csak beljebb!
Ezzel mindannyian beléptünk a szobába, ami sokkal kellemesebb látványt nyújtott, mint az előző terem. Bár lehet, hogy csak azért nyerte el ennyire a tetszésemet, mert Go Jin nem tartozott a berendezési tárgyak közé. Több, nagyobb fotel és ülőgarnitúra volt elhelyezve egy kávézó asztal körül, amin papírok hevertek szanaszét. Nyilvánvalóan ez a tárgyaló az adott ügyfél meggyőzésére szolgált, hogy jól érezze magát, ezért nem olyan szegényesen volt felszerelve, mint egy céges konferenciaterem.
- Ji Heon rendező úr! – örültek meg a fiúk azonnal, ahogy meglátták és úgy ráztak kezet, mint akik nagyon jól ismerik egymást és jó barátságot ápolnak. Valószínűleg ez igaz is volt, hiszen ez a férfi rendezte a legtöbb klipjüket azután, hogy visszajöttek a seregből.
- Jó újra látni titeket, fiúk! Hogy vagytok? – mosolygott rájuk melegen.
- Egész jól, reméljük a rendező úr is megvolt, míg nem találkoztunk – nevetett Min Soo és lehuppant az egyik párnázott székbe.
- Azt hittem, már sose lesz comebacketek – rázta a fejét a férfi és ő is leült egy csésze tea mellett az asztalhoz. – Hiányzott ám a közös munka veletek!
- Ugyan, ezt nekünk kellene mondanunk! – legyintett Se Joo.
Ekkor esett le, hogy ez olyan beszélgetés lehetett, mint amit a film premieren Kyu Hyun említett. Az a jópofizás, ami ebben a szakmában úgy látszik, mindennapos volt. Habár úgy tűnt, tényleg kedvelik egymást és kölcsönös szimpátián alapulnak a szavak, amik elhagyják a szájukat, de túl mézes-mázos volt az egész.
Csak később osztotta meg velem a tényt Se Joo, hogy Kim Ji Heon elég rigolyás egy ember és akit kedvel, azzal tényleg kedves és szerethető tud lenni, de könnyen kieshetsz a kegyeiből, akkor pedig számolnod kell a következményekkel. Így aztán megértettem, hogy Sung Chan miért is hozott a férfinak egy ajándékcsomagot és nyalizott neki egyfolytában. Kim Ji Heon jó rendező volt és nem akarták elveszíteni, ezért a kedvében kellett járniuk, ha nem akarták, hogy másik ügynökséghez menjen, vagy esetleg elhagyja a STAND UP-ot.
Szóval a srácoknak gyorsan ment az alkalmazkodás a megváltozott szituációhoz, azt meg kellett hagyni… Én viszont még mindig kicsit félszegen álldogáltam Se Joo mellett és Go Jin körül keringtek a gondolataim. Vajon az első útja az apámhoz vezetett innen? Sokkal kedvesebben viselkedtem volna vele, ha tudom, hogy tudja a titkom! Ha Na, ezt most jól elszúrtad…
- Oh, mi még nem is találkoztunk! – nézett fel rám Ji Heon a szemöldökét ráncolva, mielőtt leültem volna én is. Ezért kiegyenesedtem és mélyen meghajoltam és követtem a többiek diktálta viselkedésformát.
- Örvendek a találkozásnak! Már sokat hallottam magáról és az összes munkáját nagyon szerettem és lenyűgöztek! – ragyogó mosolyt vetettem rá és próbáltam izgatott lenni. – Különösen az Alone videoklipje nyerte el a tetszésemet. Oh, majdnem elfelejtettem, Yoon La Na vagyok.
Jó mélyen meghajoltam még egyszer, hogy még jobban a szerepemben maradjak. Láttam a fiúk döbbent pillantását, főként Sung Chanét, mikor elhangzott a „nevem”, de nem törődtem vele.
- Együtt dolgozol a fiúkkal? – kérdezte a férfi igencsak eltelve magától és megenyhülve. Hellyel kínált, amit el is fogadtam.
- Igen, az új asszisztensem – felelt Sung Chan zavartan. – A mai az első napja, így kérem, legyen elnéző vele!
Ezt valószínűleg az előbbi helyzetből tanulva tette hozzá, nehogy megint akkora felfordulást okozzak, mint Go Jinnel. Kicsit elszégyelltem magam, de figyeltem, hogy Ji Heon ebből ne vegyen észre semmit sem.
- Nagyon jól nevelt és udvarias lánynak tűnik, nem hiszem, hogy problémát okozna - mosolygott és ezután Sung Chan megosztotta vele az elképzelésüket a videoklip koncepciójáról.
Ji Heon meglehetősen tetszetősnek találta az ötletet és egyből bele is kezdett az áradozásba és a tervek bontogatásába a klip részleteit illetően. A fiúk is csatlakoztak hozzá és együtt egész jó dolgot hoztak össze, legalábbis elméletben.
Ahogy figyeltem őket, kezdtem sajnálni, hogy az egész csak egy egynapos kis kaland volt a részemről. Az izgatott tervezgetés és ötletelés magával ragadott, és azon kaptam magam, hogy ide-oda kapom a fejem a fiúk között. Jó lett volna látni is a tervek megvalósulását, de erre vajmi kevés esélyem volt.
- Jut eszembe! – kapott a fejéhez hirtelen Ji Heon. – Merre van az a lány, aki majd az én kis titokzatos hölgyemet fogja játszani?
A férfi várakozó tekintete csak néma ajkakat és lesütött szemeket kapott válaszul, ami már elég baljóslatúnak tűnt.
- Késik a lány… - jött zavarba Sung Chan és láttam, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát.
- Már így is több mint egy órája tart a megbeszélés és még mindig nincs itt? – szökött a homloka közepére a szemöldöke.
- Nagyon sűrű a programja, ezért… - fogott bele a mentegetőzésbe a bátyám és kezdtem én is ideges lenni. Nem is sejtettem, hogy valaki hiányzik a találkozóról. Olyan jól ment eddig minden, nem ronthatjuk el itt a dolgokat!
- Nekem is sűrű a programom, mégis itt voltam időben – ekkor láttam meg Kim Ji Heonon azt, amitől féltem. Kezdett elutasító és dühös lenni. Úgy érezte, semmibe veszik, ez pedig nem adott túl jó irányt a beszélgetésnek.
- Csak egy kicsit várjon még, rendező úr! – mosolygott Min Jun feszülten. – Hozok Önnek még egy csésze teát.
Ezzel Min Jun fel is állt és kisétált. Intettem Sung Channak, hogy hajoljon közelebb, de csak kérdőn nézett rám és meg sem mozdult. Rávágtam a térdére, hogy mozduljon már meg, aztán rájöttem, hogy hol is vagyok és egy fülig érő vigyort küldtem a többiek felé, akik döbbenten néztek minket.
- Add a telefonod, felhívom azt a lányt, hogy megkérdezzem, merre jár! – tartottam a tenyerem a mobilja után. Sung Chan nem volt biztos benne, mit is tegyen, mégis átadta a mobilját, de előtte kikereste a hívandó számot.
- Elnézést, csak egy pillanat! – felpattantam és kirohantam a helyiségből. Kicsit arrébb lépdeltem, hogy ne lehessen a szobában hallani a telefonbeszélgetést, mielőtt kezdeményeztem volna a hívást.
Végre itt volt a lehetőségem, hogy segítsek Sung Channak, éppen ahogy korábban akartam!
- Igen, Sung Chan? – egy női hang volt és elég idegesnek hallatszott.
- Merre vannak már? Kim Ji Heon rendező elég dühös, hogy ennyit késnek – hadartam a telefonba, nem volt időm magyarázkodni, minden másodperc kincseket ért.
- Ki vagy te? – értetlenkedő hangjára toppantottam a lábammal egyet.
- Ez most lényegtelen! Ha nem sietnek, akkor óriási bajban leszünk!
- Csak pár perc! - ezzel pedig le is csapta a telefont. Néhány mély lélegzetet vettem és mosolyt varázsoltam az arcomra. Éppen akkor jött Min Jun is a teával.
- Na, mi a helyzet? – láthatóan ő is aggódott, majdnem ki is öntötte a forró italt.
- Lehetséges, hogy nem vállalja a munkát, mert megsértve érzi magát? – haraptam az ajkamba és Min Jun rémült arckifejezése éppen elég volt válaszként. Együtt mentünk vissza a szobába, ahol már hangosabb szóváltásba keveredtek a többiek.
- Itt vagy végre! – nézett rám a rendező. – Mit mondtak, mikor szíveskednek megtisztelni a jelenlétükkel?!
- Kim Ji Heon úr, kérem, nyugodjon meg, biztosan van ésszerű magyarázata a késésüknek! – nyugtatta Sung Chan a férfit, de hiába.
Nem tudtam, hogy a férfi egyszerűen ilyen kicsinyes, vagy csak valamiféle kisebbségi komplexusa volt, de egy kis késés miatt eléggé átesett a ló túloldalára.
- Nemsokára ideérnek, csak várjon még egy kicsit, kérem szépen! – hajtottam fejet, de a telefont olyan erősen szorongattam az ujjaim között, hogy már elfehéredtek.
- Nem akarom látni azt a lányt! Mondják meg neki, hogy most már ne merészelje idetolni a képét! Nem fog szerepelni a klipben - kezdett egyre vörösebb lenni a feje és ezzel egyre jobban ijesztő is. Ennyit arról, hogy egész kedvesnek és normálisnak tűnt…
- Kim Ji Heon, kérem, várjon még egy kicsit! Pár perc és itt lesz, ígérem! – fogadkozott Sung Chan.
- Nem érdekel, kerítsetek valaki mást! Akárkit! Csak azt a lányt nem akarom látni! - jelentette ki a férfi és azt hittem, menten felrobban a feje mérgében.
- Kim Ji Heon…
- Bárki más megteszi? – szólt közbe Se Joo hirtelen, ami viszonylag megtörte a légkört. Mindenki őt nézte, túlságosan nyugodt volt ahhoz képest, hogy éppen a rendezőt kellett volna megnyugtatnia, nehogy csapot-papot itt hagyjon.
- I-igen – bólintott bizonytalanul a férfi.
- Akkor ő is megfelel? – kérdezte a fiú és rám mutatott. A biztonság kedvéért hátrafordultam, hogy megnézzem, nem áll-e valaki mögöttem, de teljesen egyedül voltam az ajtó előtt.
- Most csak viccelsz, fiam, ugye? – nézett rá hitetlenkedve Kim Ji Heon.
- Nem – intett nemet Se Joo és még mindig ijesztően nyugodt volt. Mellém lépett és megfogta a kezem, majd odavezetett a férfihoz. Hirtelen még arról is megfeledkeztem, hogy kitépjem a kezem a fiúéból és ellenkezzek. Ezt a fordulatot túlzottan nehezen fogadta be a kis agyam. Túl sok volt ez neki egy perc alatt. - Azt mondta az előbb, hogy akárki megteszi. Hát itt van!
- Te… te… - hápogott a férfi, szinte már vártam, mikor fog idegösszeomlást kapni, de ehelyett elnevette magát. – Jól van, jól van. Értem én a viccet, Se Joo…
Senki sem mert megszólalni, csak vártuk a rendező további reakcióját. Én pedig csak némán pislogtam Se Joora, aki még mindig komoly arckifejezéssel bámulta a férfit.
Mégis mit csinál? Mi ütött belé? Nem értettem a viselkedését.
- Azért az akárki alatt nem akárkit értettem - kuncogott még mindig a rendező. – Egy kis asszisztens azért mégiscsak...
- Úgy is megfelel - húzta egy számító mosolyra a száját Se Joo. – Mert ő nem is akárki.
Mire akarsz kilyukadni, Se Joo?! De túl késő volt, mire rájöttem. Túlságosan késő, hogy megakadályozhassam.
- Ő Kim Doo Rim és Yoon Tae Won lánya. A P.S. Entertainment igazgatójának a lánya – felelte Se Joo és ezzel elérte, hogy mindenki leesett állal meredjen rá.
Azt hiszem, most már tényleg bajban voltam!
Ha pedig ez nem lett volna elég, kinyílt az ajtó és egy gesztenyebarna hajú lány esett be rajta. Kicsit lihegett, de próbálta leplezni, hogy valószínűleg idáig futott.
- Elnézést kérek a késésért! Csak… - hajolt meg, de mikor felnézett, megakadt rajtam a tekintete és elhalt a hangja is.
- Se Ri… - leheltem elakadó lélegzettel.
Se Ri, Se Joo volt barátnője állt tőlem csupán két méterre.
Egy egyszerű és könnyed nap a P.S.-nél, ugye…?

4 megjegyzés:

  1. Hàt ez nem semmi. Kivancsian varom a folytatast. Vajon Ha Na apja megtudja e hogy a lanya a cegnel van? Es hogy Se Joo volt baratnoje mit szol az egesz helyzethet? Megint sikerult a legjobb resznel abba hagyni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet^^ Mint mindig, minden kérdésre választ fogsz kapni, előbb vagy utóbb biztosan:D Természetesen az izgi részeknél kell abbahagyni ;) Köszi, hogy írtál^^

      Törlés
  2. Uuu nagyon joo *-*
    varom a kovi reszt!♡♡♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett ^^ Igyekszem hozni a kövit minél hamarabb:D És köszi szépen, hogy írtál, nagyon örültem neki, mikor megláttam *-*

      Törlés