Harag, düh és kétségbeesés
Már figyelmeztettelek egyszer, azt hittem, értettél a szép szóból, de
nehézkesebb a felfogásod, mint gondoltam. Kerüld el Se Joot, amilyen messze
csak tudod! Tudom, hogy nehéz időszakon mentél keresztül, de ezzel nem őt
kellene terhelned. Nem kíváncsi rád, nem véletlenül nem is keresett eddig.
Hagyd őt békén! Tényleg úgy akarsz viselkedni, mint egy levakarhatatlan pióca?!
Se Joo eddig is túl kedves volt, hogy megtűrt maga mellett. Nem gondolnál végre
rá magad helyett és nem tűnnél el az életéből?
Ahogy a hangja visszhangzott a
fejemben, mintha egy gombóc növekedett volna a torkomban. A kezem ökölbe
szorult, az állkapcsom megfeszült. Gyűlöltem ezt az emléket. Azt a sebet, amit
a szavai okoztak, hónapokig hordoztam magamban, mire végre halványodni kezdtek.
Remegve szívtam be a levegőt és fújtam ki, hogy lenyugodjak, vagy legalább a
látszatát fenntartsam a nyugalmamnak.
- Rég találkoztunk – üdvözöltem a
lányt egy feszes mosollyal. -, Se Ri.
Miután belépett a szobába, rögtön
rendbe szedte magát és még mindig meg tudtam érteni, hogy Se Joo miért
szeretett bele ebbe a lányba annak idején. Legalábbis külsőre.
Hosszú, hátközépig érő, hullámos
gesztenyebarna haja, világosbarna, csillogó, nagy szemei voltak, amit még
jobban kihangsúlyozott szempillaspirállal és egy kis tussal. Gyönyörű fehér és
tiszta bőre egy porcelánbabához tette hasonlatossá, dús ajkán leheletnyi,
vörös rúzs csillogott. Könnyűszerrel megkaphatta volna bármelyik
szépségipari cikk reklámját ilyen arccal, ehhez kétség sem fért. Ha pedig nem
lett volna elég, hogy ilyen megnyerő arccal áldotta meg az ég, még az alakja is
irigykedésre adott okot. Vékony volt és magas, amit még megdobott egy magas
sarkúval is, aminek vörös színe jól ment a ruhájához. A ruhát bizonyára valami
jól menő tervezőtől kapta, hogy népszerűsítse (most még jobban sajnáltam, hogy
csak ilyen egyszerűen és hétköznapian voltam felöltözve…), ami jól kiemelte
telt idomait. A vörös szín pedig igazán előnyös kontrasztot adott világos bőrével
és jó összhatást keltett az egész megjelenése.
Egyszóval tényleg baromira
tökéletes volt.
- Igen – ő is pontosan ugyanolyan
mosollyal válaszolt, mint amivel én köszöntöttem. -, túlságosan régen.
Ekkor a lány mögött berontott az
ajtón egy kontyos nő, aki már egyáltalán nem tudta leplezni, hogy idáig rohant.
Valószínűleg vele beszélhettem korábban telefonon, Se Ri menedzserével.
- E-elnézhést! Csh-ak dugóba
k-kheveredtünk éhs a táncpróba is el-elhúzódott – hajolt meg szinte a
lábujjáig a nő.
- Semmi gond, már lényegtelen –
pislogott rájuk Kim Ji Heon könnyedén. – Nem ez a lány fog szerepelni a
klipben.
Ezzel a kezébe vette a csésze
teáját, majd szürcsölgetni kezdte, mint aki jól végezte dolgát.
- Micsoda?! – sikkantott fel
rémülten és hitetlenkedve Se Ri. Igazság szerint én sem számítottam arra, hogy
Ji Heon azután sem akarja majd Se Rit a klipbe, miután ideér a lány. Úgy
gondoltam, hogy azt csak hirtelen haragjában mondta, de nem gondolta komolyan.
Vagy csak néhány kellemetlen percet akart okozni a lánynak és hallani szerette
volna a könyörgését?
De az tagadhatatlan tény volt,
hogy a szívem mélyén élveztem Se Ri reakcióját. Nagyon is.
- Elnézést, Kim Ji Heon úr,
tényleg nagyon sajnálom a dolgot, az én hibám volt, hogy Se Ri nem tudott
időben megérkezni a találkozóra! – kezdett bele azonnal a magyarázkodásba ijedten
a menedzser. – Ne őt büntesse az én hibámért! Nagyon fontos számára ez a klip,
így…
- Ha így lett volna, akkor nem
késett volna egy percet sem, vagy szóltak volna a csúszásról. De egyiket sem
tették – szakította félbe a férfi hidegvérrel a nőt, aki már láthatóan alig
bírta türtőztetni magát, hogy ne ordítson rá az igencsak fennhéjázó rendezőre.
Na jó, kezdtem megkedvelni Ji
Heont, ha tényleg csak élvezte, hogy Se Rit nehéz helyzetbe hozza. Emellett
teljes mértékben igaza is volt, végül is, ha Se Rinek olyan fontos lett volna
ez a klip, ahogy azt állította, akkor pontosan úgy tett volna, ahogy azt a
férfi mondta.
- Kérem, uram, tényleg nagyon
szeretnék szerepelni a klipben, már alig vártam, hogy együtt dolgozhassunk! –
nyávogott (vagy csak nekem tűnt úgy?) magas hangon Se Ri és adta az ártatlan kislányt.
Még könnybe is lábadt a szeme…
Ha nem ismertem volna olyan jól
ezt a nőszemélyt, akkor még engem is megtévesztett volna az alakításával és
bedőlök neki. De nem estem ebbe a hibába. Mert nagyon is jól tudtam, hogy
milyen fából faragták Cha Se Rit. Jól adta az aranyos és szende lány szerepét,
mindig megszerezte azt, amit akart, ha kellett akár erővel és piszkos kis
trükkökkel, de nem olyan volt, aki ennyitől elsírja magát.
- Felesleges ez a színjáték –
még felé sem fordította a tekintetét Ji Heon. A korábbi kirohanása miatt nagyot
zuhant a szememben a férfi, de ezzel visszamászott egyenesen a csúcsra. A szám
egy apró rándulása jelezte csak, mennyire élveztem, hogy Se Rit így helyben
hagyta.
- Nem tudom… nem tudom, miről
beszél – szipogott a lány és az ajkait remegtette, mint aki már épp a sírás
határán van. Kelletlenül ismertem el, hogy tehetséges színész volt. - Én… én
tényleg nagyon sajnálom! Így kérem – odalépett a férfihoz és szemérmetlenül
megragadta a kezét. Engem közben „véletlenül” majdnem fellökött, Se Joo
ragadott meg, mielőtt megbotlottam volna a saját lábamban. Szinte mindenki
csendben és mozdulatlanul leste a két fél közötti párbeszédet. Egyikünk sem
merte őket félbeszakítani. -, hadd alakítsam én a főszereplő lányt!
Ahogy néztem a lányt, egyre
jobban kezdett bennem felgyülemleni a harag. Egy arcátlan liba volt, aki
bármire képes, hogy megszerezze, amit kiszemel magának! Nem állt távol tőle
mások becsapása, a hazudozás és jó érzéke volt ahhoz, hogy mindenkinek azt
mondja, amit hallani akar.
- Azt hiszem – fogott bele
vontatottan Ji Heon a mondókájába, mire Se Ri arca egyből felderült. Az ajkamba
haraptam mérgemben, mielőtt valami ostobaságot csinálok és olyat mondok, amiből
óriási balhé fog kikerekedni. -, ennyi elég is volt – Rántotta ki nagy nehezen
Ji Heon a kezét a lányéból, majd felállt. A fenébe! Azt hittem, hogy tovább
ellen fog állni neki, de szokás szerint Miss Tökéletes elérte azt, amit akart.
Megkapta a szerepet.
- Rendező úr! – kiáltott fel
boldogan Se Ri és egy ragyogó mosolyt villantott a férfira, aki viszonozta is
azt. Habár nem tudom, hogy más is észrevette-e azt a számító pillantást a lány
tekintetében, amit én. – Kösz…
- Félreértesz – szakította félbe
hidegen Ji Heon, mire Se Ri arcáról le is fagyott a mosoly. – Az a fajta ember
vagyok, aki tartja magát ahhoz, amit mond. Így el kell keserítselek, de a
szerep már valaki másé.
- Tessék? – pislogott zavartan rá
a lány és még mindig próbálkozott a mosollyal. – De hisz ilyen gyorsan nem is
találhatott senkit sem rá!
Kezdett repedezni a maszkja, amit
elégtétellel figyeltem.
- Dehogynem – felelt Ji Heon
nyugodtan.
- Mégis kit? – sziszegte végül Se
Ri megfeledkezve magáról. Ji Heon meg sem szólalt, csupán rám emelte
mutatóujját, mint korábban Se Joo tette.
Hirtelen azt sem tudtam, mit
mondjak.
Se Ri megjelenése, a
kétségbeesett harca a rendezővel a szerepért, egy pillanatra teljesen kiverte a
fejemből, hogy tulajdonképpen Se Joo mindent elárult rólam, amit végig titokban
kellett volna tartanunk. Az egyetlen dolgot, amit el kellett volna hallgatnunk
mindenki elől, pont azt sikerült az első adandó alkalommal kikotyognia! És
egyáltalán nem véletlenül, hanem szándékosan! Nem tehettem ellene, de rá
kellett jönnöm, hogy haragszom a fiúra…
De visszatérve arra a kétszínű
nőszemélyre – aki a bámulásával szinte lyukat égetett a koponyámba -, dühösen
meresztette rám szemeit, és ha rajtunk kívül nincs senki a szobában, lehet hogy
még nekem is esik. Mégis tartottam vele a szemkontaktust, eszem ágában sem volt
engedni neki addig a pillanatig, míg a tekintete nem siklott a kezemre.
A kezemre, amit Se Joo még mindig
szorosan tartott azóta, hogy a lány majdnem fellökött.
Automatikus reakció volt, hogy
kitéptem az ujjaim az övéi közül és lesütöttem a szemem. De rögtön ezután el is
szégyelltem magam. Egyrészről féltem, hogy ezzel megbántottam Se Joot, ezért
még felé sem néztem, de jobban bántam, hogy előbb határoztam el, hogy nem fogok
megijedni a lánytól, de az első alkalommal – sőt mi több, alig egy perc után –
kudarcot vallottam. Mert ahogy Se Ri meglátta az összekulcsolódó kezünket, úgy
éreztem, hogy egy négy évvel ezelőtti jelenetet élek át újra… mikor még együtt
járt Se Jooval. Se Ri mintha elsőnek bosszúsnak tűnt volna, összeszorította
ajkait, de azonnal rendezte az arcvonásait és többé nem tudtam semmit sem
leolvasni róla.
A bátyám hangja térített észhez,
hogy volt nagyobb gondom is most, mint egy rémálomszerű jelenés, ami valósággá
vált.
- Elnézést, Ji Heon, de ezt nem
tartom túl jó ötletnek – szólt közbe Sung Chan idegesen, látszott, hogy nem
tetszik neki, hogy ellent kell mondania a férfinak.
- Ugyan miért? – kérdezte,
miközben a bátyám és köztem váltogatta a tekintetét. – Se Joo nem ajánlotta
volna, ha nem hiszi, hogy képes rá.
- Tessék? – kérdezte Se Ri, mint
aki nem hisz a fülének. Erről árulkodott az is, hogy igencsak meglepetten
nézett a fiúra. – Se Joo ajánlotta őt?
- Igen, talán baj? – érdeklődött
Ji Heon, de választ sem várva újra Sung Chan felé fordult. – Szóval, ha nem a
lány képességeivel van a baj, akkor mi lehet az akadálya, hogy szerepeljen a
klipben?
Gyorsan levágta a férfi, hogy más
van a háttérben és egyáltalán nem olyan egyszerű a helyzet.
- Igazság szerint – kezdtem bele,
mielőtt Sung Chan olyat mond, amit senkinek sem akartam a tudomására hozni.
Pontosabban csak Se Rit nem akartam beavatni a szörnyű családi életem részleteibe.
– nem vagyok szerződéses munkatárs az ügynökségnél, így nem vállalhatok el
semmiféle munkát.
- Ugyan! – legyintett boldogan a
férfi, mintha csak egy legyet hessegetne félre. Úgy látszott, ez az indok nem
igazán győzte meg. – Az igazgató lánya biztos kivételes bánásmódban részesül és
nem kötik a kezét a szabályok, mint másoknak.
Nagy nehezen sikerült
visszafognom magam, nehogy felemeljem a hangom és nekiálljak bizonygatni, hogy
tényleg nem akarok szerepelni a klipjében. Bár jobban meggondolva egyáltalán
nem ez volt a helyzet… Akartam, nagyon is! De ha ezt megtudja az apám, akkor
azt nem fogom ép bőrrel megúszni, az tuti. Gondolom, Sung Chan sem arra számított,
hogy egyből fejest ugrunk a mély vízbe egy videoklippel, ezért utasította
vissza a férfit.
- Rendező úr, én tényleg nem…
- Óh, máris ennyi az idő? – nézett
ijedten a férfi az órájára. – Majd akkor találkozunk a forgatáson, ha minden
előkészülettel végeztek. Értesítsenek a további fejleményekről, most viszont
sietnem kell. Lesz egy másik megbeszélésem is és ÉN nem szeretek késni.
Jelentőségteljes pillantást
vetett Se Rire és felkapva a kabátját, kisietett a helyiségből, faképnél hagyva
minket. Amint pedig kitette a lábát az ajtón, mindenki egyszerre kezdett el
beszélni.
Se Ri a menedzserével kiabált és
tervezgette, hogy tudná visszaszerezni a szerepet a klipben. A srácok szidták a
rendezőt és meg voltak lepődve, hogy Se Joo mit művelt, habár egyáltalán nem
tűntek sem mérgesnek, sem kétségbeesettnek, inkább csak izgatottak voltak és
várták a forgatást. Sung Chan lerogyott az egyik székbe és az arcát a kezébe
temette, miközben magában motyogott. Őt néztem és úgy éreztem, el kell innen
tűnnöm, mert nem bírtam a szemébe nézni azok után, ami történt. Nem akartam
neki gondot okozni, de úgy látszott, engem valahogy követ a balszerencse és a
körülöttem lévőket is sikerül folyton magammal rántanom.
Így felhasználva a fejetlenséget,
kiosontam a tárgyalóból, mivel úgy döntöttem, ideje megszöknöm és hazamennem,
mielőtt nagyobb bajt hozok Sung Chan fejére. Kikanyarodva a folyosóra,
megindultam a liftek felé. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy
átgondoljam a dolgokat, de nem jutottam messzire, mikor meghallottam a hangját
a hátam mögött.
- Hova sietsz ennyire?
Megtorpantam. Akármennyire is
szabadulhatnékom volt, nem bírtam csak úgy egyszerűen továbbsétálni és tudomást
sem venni róla.
- Akarsz tőlem valamit? –
fordultam meg és próbáltam még a haragot is eltüntetni az arcomról, ahogy
megláttam a felém közeledő lányt. Már elég messze voltunk a tárgyalótól, így
úgy érezte, leveheti azt az álarcot, amit mindenki előtt igyekezett
fenntartani. Rideg szemekkel mért végig, szép lassan, minden részletet
megfigyelve.
- Semmit sem változtál – mondta
Se Ri lefitymálóan és keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Reméltem, hogy
legalább a pénz segíteni fog, hogy javíts a stílusodon, de úgy látszik,
menthetetlen vagy ezen a téren.
- Te sem változtál semmit, ha ez
megnyugtat – fintorogtam rá, sajnos nem tudtam megállni, hogy ne mutassam ki a
megvetésemet a lány iránt.
- Ezt bóknak veszem –
mosolyodott el, mint egy fogait villogtató cápa és még közelebb jött egy
lépéssel hozzám. De éppen három férfi dolgozó sétált el mellettünk és az arca
drasztikus változáson ment át pillanatok alatt. A kicsinyes káröröm eltűnt az
arcáról és egy szégyenlős mosoly vette át a helyét, majd félénken meghajolva
üdvözölte a férfiakat, akik majdhogynem orra buktak mentükben a lány lehengerlő
stílusától.
- Te tényleg nem változtál egy
fikarcnyit sem! – leheltem hitetlenkedve a fejemet rázva.
- Ha tudnád, mi megy itt a
háttérben, akkor megértenéd, hogy egy ilyen apró gesztus akár egy slágerhez,
reklámhoz vagy fotózáshoz is juttathat – fordult ismét felém lenézően. – Bár
feleslegesen magyarázom ezt neked, mikor semmi közöd ehhez a világhoz.
- Ahhoz képest mégis sikerült
szerepet kapnom a klipben, ahonnan téged kidobtak – jegyeztem meg mintegy
mellékes tényt és olyan jólesett annyi szenvedés után viszonozni azt neki, amit
kaptam tőle. Megrándult a szája sarka, de mégis vigyorra húzódott, amitől egy
pillanatra elbizonytalanodtam.
- Meglátjuk, meddig lesz az a
szerep a tied.
- Micsoda? – néztem fel rá
értetlenül, a magas sarkúban jó pár centivel fölém tornyosult.
- Komolyan azt hiszed, hogy tiéd
a szerep? – kérdezte úgy, mintha a legnaivabb ember lennék ezen a világon.
- Ji Heon azt mondta…
- Kérlek! – legyintett és
felkuncogott. – Azt csak hirtelen felindulásból mondta. Nem teheti meg, hogy
csak úgy visszautasít engem. Amint felsőbb szinteken is tudomást szereznek
erről, máris fel fogják keresni, hogy beszéljenek vele. Csak idő kérdése, hogy
beadja a derekát.
Elnyílt szájjal és idegesen
hallgattam a lányt, mert akármilyen öröm járt is át pár pillanattal ezelőtt,
annak most nyoma sem volt. Rá kellett ébrednem, hogy Se Ri nem mondott
hülyeséget. Mégis melyik ügynökség engedne a közönség számára egy teljesen
ismeretlen lányt (még ha éppenséggel pont az igazgató lánya is) szerepeltetni a
legmenőbb bandájuk klipjében?
- Hát végre neked is leesett,
hogy talán ezt a csatát megnyerted – piszkálta meg a fonatom végét a lány
játékosan, ami a vállamon pihent -, de a háborúnak egyértelműen én leszek a
győztese.
Erre nem tudtam hirtelen mit
felelni. Annyira elbizonytalanítottak a szavai, hogy csak álltam és bámultam
azokba a hűvös, barna szemekbe.
- De azért jól érezted magad
addig, míg azt hitted, hogy visszavágtál nekem? – még meg sem próbálta leplezni
kaján mosolyát. – Régóta erre vártál, nem?
- Azt hiszed, körülötted forog a
világ? – hitetlenkedtem a lányon. Míg nem kezdett el ilyen fellengzősen
viselkedni, meg sem fordult a fejemben, hogy helyette én kaptam meg a szerepet.
Csak az apámon és Sung Chanon járt az eszem, és hogy én magam mit is
akarok. Most meg képes azzal jönni, hogy csak miatta kell nekem a szerep?!
- Ha nem is az egész világ, de elég
nagy része, igen - nézegette a körmeit, miközben beszélt hozzám, amivel
rettenetesen feldühített. Utáltam, ha valaki ennyire lenéző és öntelt. Utáltam,
ha valaki azt hiszi, jobb mindenki másnál. Utáltam!
Nyugalom, Ha Na! – hunytam le a szemem és mély levegőt vettem. Még
magamat is sikerült meglepni, hogy ennyire gyűlölöm ezt a lányt. Nem
tapasztaltam eddig soha, hogy valaki iránt ekkora ellenszenvet érezzek, de Se
Rinek sikerült ezt elérnie. Valahogy sikerült elérnie, hogy jobban utáljam,
mint az apámat…
- Csalódást kell okozzak –
próbáltam egyenletes hangon beszélni és nem elárulni, mennyire forr bennem a
harag.
- A te világod viszont biztos,
hogy valaki más körül forog – jegyezte meg gonoszan és úgy pislogott rám, mint
egy sunyi róka.
Sajnos, tudtam, hogy mire akar
ezzel célozni. Két másodpercembe telt, hogy rájöjjek, Se Joora gondolt… Lesütve
a szemem, nyeltem egy nagyot, mert az is hazugság lett volna, ha letagadom és
az is, ha egyetértek vele. Csak annyira voltam képes, hogy rózsaszín arccal,
kukán álljak előtte.
Miért volt az, hogy ha Se Rivel
kerültem szembe, mindig alul maradtam?! Miért nem voltam képes ugyanúgy
visszaszólni neki, mint Jung Heenek? Miért nem hazudtam csak simán? Ez a lány
meg sem érdemelte volna, hogy egyáltalán igazat mondjak neki! Amióta csak
ismert, semmibe vett és lenézett, nem kellett volna törődnöm vele…
De a lábam mégis lecövekelt és
mozdulni sem bírtam, a hangom valahol félúton elveszett a torkomban, pedig
annyi mindent akartam volna a fejéhez vágni, hogy még ő is meglepődött volna. A
kezem remegve feszült az oldalam mentén, pedig legszívesebben megtéptem volna
azt a loboncot a fején. Mégsem tettem semmit. Csak csendben álltam és a padlót
bámultam.
Ezt a pillanatnyi habozást pedig
beleegyezésnek vette a lány.
- Szánalmas, hogy még mindig nem
voltál képes továbblépni és a nyakán lógsz – sóhajtott színpadiasan Se Ri és
közelebb lépve hozzám a vállamra tette a kezét. Megrázkódtam az érintésére és
felpillantottam rá. Le akartam rázni a kezét magamról, de mégsem voltam rá
képes. – Mennyi időbe telt visszakönyörögni magad hozzá? Biztos elege lett már
belőled és inkább visszafogadott, csak hogy elhallgattasson.
Miért nem tudom egyszerűen csak itt hagyni?!
Még ha tudtam is, hogy fogalma
sincs, miről beszél; hogy halvány sejtése sem lehet arról, hogy Se Jooval
együtt járunk; hogy az egészet csak ő látja így, akkor sem jött ki egyszerűen
egy hang sem a számon. De miért?!
Hideg zuhanyként ért, ahogy
tudatosult az oka. Annak ellenére, hogy miket mondott Se Joo, hogy milyen
kedves és őszinte szavakkal illetett, hogy mik történtek közöttünk, hogy már
tudtam, milyen ízű is a csókja, még mindig kételkedtem magamban. És őbenne is.
Se Ri szavai pedig azokra a fájó
pontokra tapintottak rá, amik tudat alatt kétséggel gyötörtek. Amik még mindig
bizonytalanságot szültek bennem, még ha próbáltam is tagadni vagy mélyen elrejteni
és nem venni róluk tudomást. Ott voltak, csak megbújtak és vártak a megfelelő
pillanatra, hogy előtörjenek a sötétből, teljes zavaradottságot okozva ezzel.
De… de mondanod kell valamit! Nem lehet, hogy így megalázzon, és szó
nélkül tűrd meghunyászkodva! – szólalt meg az a belső hang, ami eddig olyan
sok fejfájást okozott, de most az egyszer egy használható tanáccsal látott el.
Igaza volt! – döbbentem rá.
Nem hagyhattam, hogy így
viselkedjen velem!
- Tévedsz! – emeltem rá a
tekintetem. De jó pár lépésre tőlünk, a tárgyaló ajtajánál megláttam a
többieket, ahogy érdeklődve figyelnek minket. Egy pillanatra elbizonytalanodtam,
hogy mit is kéne tennem. Vajon mit láthattak onnan a fiúk? Két lányt, akik
kellemesen elbeszélgetnek magukban? De csak egy fiú érdekelt igazán közülük,
méghozzá a csokibarna szemű srác, aki összevont szemöldökkel nézett felénk.
Ekkor jöttem rá, hogy még ha
akarom is, még ha minden porcikám is arra vágyik, hogy Se Ri arcába ordítsam,
hogy együtt vagyok Se Jooval, hogy a pasim lett, nem tehettem meg. Megígértem
neki, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, amíg ki nem találunk valamit és
ezt az ígéretet nem állt szándékomban megszegni. Még akkor sem, ha most éppen
haragudtam rá, mert ő viszont habozás nélkül kibökte az én titkaimat korábban.
Ahogy Se Ri követte a pillantásom
és meglátta a minket kémlelő srácokat, intett nekik egyet és ismét engem
helyezett a figyelme középpontjába.
- A helyedben nem lett volna bőr
a képemen újra a szeme elé kerülni – vigyorgott rám, nehogy valakinek
feltűnjön, hogy nem csupán bájcsevej zajlik közöttünk. Megszorította a vállam,
visszarángatva ezzel a gondolataim közül a valóságba. – Ennyire nem értettél a szóból,
hogy nem kellesz neki és nem érdeklődik irántad? – félrebillentett fejjel
nézett rám elgondolkozva. - Bár ha volt egy kis eszed és rájöttél, hogy tényleg
nem érez irántad semmit és nem lehet a tiéd, akkor valamennyire mégiscsak
fejlődtél, hogy létrának használod, hogy általa magasabbra juthass.
Hogy… mi a fene?!
Mi a francról beszél?! Hogy én
létrának használom Se Joot? Pont én? Miközben az apám az ügynökség
vezérigazgatója, az egyik legbefolyásosabb ember a szakmában, és pont én lennék
az, aki Se Joot létrának használja?! Elment a józan esze ennek a lánynak, vagy
csak képtelen használni az agyát? Mert ha nem tud semmit sem a családi
helyzetemről, akkor tisztában kéne lennie vele, hogy én vagyok az egyetlen ember
az egész épületben, akinek semmiféle létrára nincs szüksége, mert már eleve annak
a tetején áll.
Annyira megzavarodtam az előbbi
szavaitól, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Majdnem a földet súrolta az állam, de
meg sem tudtam mukkanni.
- De ha mégsem világosodtál volna
meg az elmúlt négy év során – ölelt magához Se Ri, amitől köpni-nyelni nem
tudtam. Teljesen ledermedve álltam és a szemöldököm a homlokom közepére ugrott
megdöbbenésemben. -, akkor szívesen nyújtok egy kis segítséget. Ne mondd azt,
hogy soha nem tettem érted semmit! Se Joo soha nem gondolt rád nőként és soha
nem is fog. Csak fogadd el és máris sokkal jobban fogod érezni magad, hidd el!
Talán ekkor szakadt el nálam a
cérna, nem is tudom, hogy pontosan mitől. Lehetséges, hogy egyszerűen csak
sikerült megtalálnia pont azokat a szavakat, amik éles tőrként hatoltak a
szívembe, apró darabokra hasogatva azt. Nem bírtam tovább elviselni szótlanul
ezt a bánásmódot, sok volt ez nekem ilyen hirtelen. Valószínűleg ezért tettem
azt, amit tettem.
Arrébb löktem a lányt, le a
karjait magamról, nem akartam, hogy hozzám érjen és bármi közöm legyen is
hozzá. Viszont erősebbre sikerült a mozdulat, mint eredetileg terveztem és Se
Ri a vállával a folyosó falának ütközött.
- Se Ri… - elsőnek ijedten
nyúltam utána, de a harag és düh, ami a szemében megvillant, megrémisztett és
mozdulatlanná merevedtem. Az a szép arc eltorzult a gyűlölettől, aztán hirtelen
felnyögött és a vállához kapott.
Komolyan ezt akarod csinálni, Se Ri?! Komolyan képes volt színlelni
a fájdalmat és azt, hogy megsérült, csak azért, hogy lejárasson a többiek
előtt?! Elképesztő volt ez a lány…
- Jól vagy? – fel sem tűnt és
Sung Chan lépett elő a semmiből, hogy segítsen a lánynak. Se Rinek csak ennyi
kellett és máris tovább alakította a szerepét.
- Igen… tényleg sajnálom, Ha Na!
– nézett rám csillogó, félelmet tükröző szemekkel.
- Mi történt? – kérdezte Min Jun,
mivel időközben ők is idejöttek, hogy megnézzék, mi történt.
- Én csak bocsánatot akartam
kérni Ha Natól, amiért régen olyan csúnyán viselkedtem vele… - hebegett és úgy
tett, mintha a sírással küszködne. Én eközben pedig némán és leesett állal
álltam előttük. – Azt hittem, hogy megbocsátott és örömömben megöleltem, de
egyszer csak ellökött magától…
- Ha Na! – szólt rám
hitetlenkedve Sung Chan és Se Ri felé fordult. – Hol fáj?
- Oppa! – leheltem alig jutva
szóhoz a felháborodástól.
- Ne hívj így itt! Nem tudhatják
meg, hogy a húgom vagy – suttogta nekem a fiú és valószínűleg semmi bántó
hangsúly nem volt a hangjában, mégis elszorult tőle a szívem.
- De én nem is… - kezdtem bele,
de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy jobb legyen a helyzetem és elhiggyék,
egyáltalán nem én vagyok a hibás. Hogy ez az álnok nőszemély tehet az egészről!
De semmi nem jutott eszembe, mintha az egész agyam hirtelen kiürült volna és
vakító fehérség vette volna át a helyét a gondolataimnak.
- Egy kicsit fáj a vállam, de igazán
semmiség! – húzódott el a bátyám keze elől Se Ri, de utána felszisszent a
fájdalomtól, vagyis a nem létező fájdalomtól.
- Elkísérlek a gyengélkedőre,
rendben? – nézett Sung Chan óvatos és biztató mosollyal Se Rire, aki félénken
bólintott és hagyta, hogy a fiú átkarolja a derekát. Szabályosan rosszul lettem
a látványtól, hogy így törleszkedik a bátyámhoz, aki meg bedől ennek az
egésznek, mintha egy kezdő zöldfülű lenne. Az ajkamba haraptam és a pillantásom
a fiúkra esett, akik egyrészről szánakozva néztek rám, másrészről pedig
meglepődtek rajtam.
- Én… - nyílt szóra a szám, de a
hangom útközben megakadt valahol mélyen.
Mégis minek törnéd magad, ha úgysem hisznek el neked semmit sem? Hiszen
onnan nem hallhatták, hogy mit mondott neked, nem értettek semmit sem. Csak azt
látták, ahogy eltaszítod magadtól a lányt…
Fel sem tűnt és a lábaim
megmozdultak. Ki kellett innen jutnom, nem bírtam tovább elviselni a vádló
pillantásokat, a szánalmat és kétségeket, amiket a fiúk sugároztak felém. Átfurakodtam
közöttük, ellentétes irányban, ahogy eredetileg kijöttem a tárgyalóból, de
valaki megragadta a kezem.
- Hova mész? – kérdezte
értetlenül Se Joo.
- Egy kis friss levegőre van
szükségem – motyogtam és kitéptem a kezem az övéből, mert éreztem, hogy a
látásom elhomályosodik és nem akartam, hogy Se Ri lássa, elérte a célját. Hogy
ismét győzött és sikerült elérnie, hogy elsírjam magam és pillanatok alatt
mindenkit ellenem fordított.
- Ha Na! – kiáltott utánam Se Joo
és még két hang is, de képtelen voltam azonosítani a hozzátartozókat, csak a
magas és vékony hang hasított élesen a fülembe.
- Se Joo! – erre én is
megtorpantam és hátrafordultam. – Nem kísérnél el te is a gyengélkedőre?
Se Ri ártatlan arca, reménykedő,
kislányos pislogása mind-mind hányingert keltettek bennem. De a legrosszabb az
volt, hogy Se Joo tétovázott, mikor hol rá, hol rám nézett. Értem én, hogy
senki nem tudja, hogy járunk, hogy nem biztos benne, hogy ki a hibás az
előbbiek után, de jólesett volna, ha mellém áll és velem marad, mikor szükségem
van rá.
De csak összepréselt szájjal
vetettem rá egy mosolyt és megindultam a másik irányba, jó messze tőlük. Ahogy
a lábaimat tettem egymás után a csalódottságomat, bánatomat egyre inkább felemésztette
a harag, düh és kétségbeesés. Szinte forrongva a méregtől trappoltam végig a
folyosón a lift felé. Legszívesebben felordítottam volna - ha nem éppen egy
emberekkel teli épületben lettem volna -, hogy kiadjam magamból azt a sok
mindent, amit Se Ri felbukkanása, szavai és tettei keltettek bennem.
Annyira sikerült elmerülnöm a
gondolataimban (ezek leginkább Se Ri nyakának szorongatásából, hajának
megtépázásából és különböző agyafúrt bosszún való töprengésből álltak), hogy
észre sem vettem és túlmentem azon a liften, amit használni akartam. Sóhajtva
sétáltam tovább, mert tudtam, hogy a nyugati oldalon van egy másik, amivel le
tudok menni a földszintre, hogy végre kijuthassak innen. Meg is találtam végre
a keresett felvonót, megnyomtam a hívógombot és toporogva vártam, hogy
megérkezzen.
Ez volt a kedvenc liftem az
épületben, számos másik volt található az
ügynökségnél, de ez volt az egyedüli, ami különlegességnek számított.
Közvetlenül az épület oldalán járt fel-alá, így a fülke hátsó fala félig
üvegből készült és miközben utazott vele az ember, megcsodálhatta a város
látképét. Már amennyire a környező felhőkarcolók engedték, de így is imádtam
régen vele járni, mert olyan érzést keltett, mintha repültem volna. El is
mosolyodtam az emlékre, pont mikor végre megérkezett a felvonó.
Kinyílt az ajtó és máris beléptem
az üres fülkébe, benyomtam a földszintet a sok gomb közül, majd utána egyből az
üveghez siettem, hogy megszemléljem a kilátást, de csalódnom kellett. Amióta a
céghez bejöttünk, még pocsékabb lett az időjárás és alig lehetett látni valamit
az esőfüggönyön keresztül. Amúgy is már jócskán a délutánban jártunk, de ahhoz
képest is meglepően sötét volt. Hallottam, hogy záródott az ajtó, de ezelőtt
még valaki belépett a liftbe. Még a fáradságot sem vettem, hogy hátraforduljak,
úgy tettem, mintha egyedül lennék.
- Hova-hova ilyen sietősen? –
kíváncsiskodott az a valaki a hátam mögött. Nagy szemekkel, pislogva fordultam
hátra és majdnem hanyatt estem, ahogy megláttam Kyu Hyunt.
- Te meg mit keresel itt? – azt
hittem, végre egyedül lehetek és kezdtem kicsit megnyugodni, de ahogy megláttam
a fiút, egyből kétszeres erővel támadt fel bennem a harag. Összeszorítottam az
állkapcsom és visszafordultam az üveg felé. Éppen villámlott egyet, ami egy
pillanatra elvakított, majd félve vártam az elkerülhetetlen mennydörgést, ami
sajnos nem is maradt el.
- Gondoltam, vigyázok rád, mivel
olyan szerencsétlen vagy, hogy folyton bajba kerülsz – dőlt neki az aranyszínű
korlátnak háttal mellettem, ami körbefutott a fülke belsejében.
- Nagylány vagyok, tudok magamra
vigyázni, köszi! – morogtam és megingathatatlanul bámultam ki az üvegen
keresztül.
- Hogyne, ez a nap is arról
árulkodott, hogy mennyire tudsz vigyázni magadra – jegyezte meg csupa
iróniával a hangjában. Felpillantottam és éreztem, hogy a szégyentől
rózsaszínre gyúlt az arcom.
- A legtöbb nem az én hibám volt!
– keltem a saját védelmemre és megszorítottam a korlátot.
- Lássuk csak! – közben számolta
az ujjain a fiú az egyes felhozott érveit, hogy igenis képtelen vagyok távol
tartani magam a bajtól. – Go Jin kiküldött a megbeszélésről.
- Ki gondolta volna, hogy meg sem
szabad szólalnom?! – háborodtam fel és ekkor már a fiú felé fordultam teljes
testtel.
- Akkor is te okoztad – mutatta
a hüvelykujját a fiú, jelezve, hogy ez az első eset. De mielőtt tovább
ellenkezhettem volna, folytatta. – Aztán ott volt Ji Heon.
- Az Se Joo hibája volt! Senki
nem kérte, hogy bökje ki a rendezőnek, hogy az igazgató lánya vagyok! –
kiáltottam mérgesen. – Ha akkor nem szólal meg, talán elkerülhettük volna a
további gondokat…
- Csak jót akart neked – mondta
ezúttal komolyabban a fiú, amin meglepődtem, de mire a szemébe néztem, ismét a
tipikus Kyu-Hyun-kifejezés ült az arcán. Vagyis laza volt, lezser és szexi… -
De az tény akkor is, hogy részese voltál a nézeteltérésnek. Szóval kettő! –
mutatta a mutatóujját is. – Most pedig Se Ri. Ez egy napra három probléma,
amihez közöd van. Heti huszonegy, havonta körülbelül kilencven, éves szinten
pedig ez nagyjából ezer incidenst jelent. Ezután mondd, hogy nincs szükséged
rám!
A letaglózó matek órától, amit
Kyu Hyun tartott nekem, lenyűgözve bámultam a fiút. Eddig nem tűnt fel, hogy
ennyire imádja a számokat…
De mindezt figyelmen kívül hagytam,
mert Se Ri nevének említésétől is már ökölbe szorult a kezem és az indulattól
szóhoz sem tudtam jutni. Azt sem tudtam, hogy elsőnek szidnom kéne Se Rit egy
fél órát, vagy magyarázzam el a fiúnak, hogy az egészről az a cafka tehet, és
valójában az égvilágon semmi baja sem esett, mikor „fellöktem”.
- És akkor ahhoz van valami
hozzáfűznivalód – talán azért, mert a dühtől nem voltam képes racionálisan
gondolkodni, vagy mert rájöttem, hogy Kyu Hyunnak valahol igaza volt - hogy
feltűnően sokszor kerülök bajba -, olyasmit mondtam, amit nem kellett volna
felhoznom. -, hogy mi volt az a liftben, mikor jöttünk?! Ha valaki meglátja és
félreérti…
Kyu Hyun elsőnek meglepődött,
valószínűleg nem számított erre a témára. Igazából áldottam volna magam érte,
ha van annyi eszem és nem nyögöm ki most ezt.
- Engem inkább az érdekelne, hogy
kinek hittél – ezzel lecsökkentette köztünk a távolságot és kihívóan
belehajolt az arcomba, mire azonnal elvörösödtem. A legnagyobb része viszont
nem a szavai miatt történt, hanem a közelsége miatt. A tiszta, fekete szemei,
amik mint nyitott könyvben, úgy olvastak bennem, búzabarna haja az arca körül
lengedezett, majdhogynem könyörögve, hogy beletúrjak. – Mert egyértelműen nem
rám számítottál.
Gyerünk, Ha Na, ne ess bele a bűvkörébe! Nem vagy már tizenhat éves
fruska, hogy egy szempár levegyen a lábadról! – kezdtem kifejezetten
megszeretni a belső hangomat, ami mostanában végre az én oldalamra állt. Így fél
másodpercbe telt kitalálni egy mesét, hogy elfedjem vele az igazságot Kyu Hyun
elől.
- Azt hittem, a bátyám vagy –
jelentettem ki határozottan, pislogás nélkül, hogy még a kétségét is
megpróbáljam kizárni, hogy másra gondoljon a fiú. Arról a logikai buktatóról,
hogy Sung Chan később szállt volna ki a liftből, mint mi, nagylelkűen
elfelejtkeztem.
- Ha Sung Channal így áll a dolog
– próbálta visszafojtani a mosolyát, de egy kis vigyort mégis eleresztett. -,
akkor igazán kezdek aggódni a testvéri kapcsolatotok miatt.
Ekkor már szinte lángolt az
arcom, mert tudtam, hogy egy percig sem hitte el a hazugságomat. Még csak nem
is sikerült elérnem, hogy megfontolja, amit mondtam.
A választól csak az mentett meg,
hogy a huszonharmadik emeleten megállt a felvonó. Úgy reppentünk szét, mint a
kismadarak, mert Kyu Hyun még mindig veszélyesen közel volt az arcomhoz. Két
férfi szállt be, akik tudomást sem vettek rólunk és valami nagy koncertről
beszélgettek. Nem igazán figyeltem rájuk, mert túlságosan is tudatában voltam
Kyu Hyun közelségének.
Egy újabb villámlás világította
meg a fülkét és egy újabb dörgés szakította meg a csendet a felvonóban. Hogy én
mennyire utáltam még mindig a viharokat…
A huszadik emeleten végre
kiszálltak a potyautasok és fellélegezhettem, hogy Kyu Hyun nem fog valami
újabb ostobaságra vetemedni, míg mások is vannak a liftben.
Abban a pillanatban, mikor azt
hittem, végre megnyugodhatok, hogy végre semmi baj nem lehet, a lift világítása
lekapcsolt és az egész megrázkódott, majd megállt. Ijedtemben a szívem a
torkomba ugrott és belekapaszkodtam a korlátba.
- Mi történt? – sikkantottam
rémülten és reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom. – Nem állt meg a lift,
ugye?!
- Miért, szerinted mégis mi
történt? – kérdezett vissza szarkasztikusan a fiú, majd a panelhez lépett, ahol
a gombok voltak.
- Nem tudom! – kiáltottam rá
idegesen és éreztem, hogy már a pánik kerülget. Erre valószínűleg Kyu Hyun is
ráébredt, mert a vállaimnál megragadva kicsit megrázott.
- Nyugi! – mondta mély hangján,
próbálva megnyugtatni. – Semmi baj nem történhet, nem fogunk lezuhanni és semmi
ilyesmi. A mai liftek azért ennél korszerűbbek már.
- Rendben, nem fogunk meghalni,
remek hír – válaszoltam még mindig hisztérikus hangon.
- Vagy nemsokára elindul, vagy… -
ekkor a hátam mögött meglátott valamit és elengedett. Félhomály volt, de azért
egész jól láttam a fiút, amint a fülke oldalához sétált. – lehet, hogy majd egy
kis időbe fog telni.
- Hm? Miért? – Kyu Hyun
látszólagos nyugalma végre vert belém is egy kis észt, bár most mintha egy kis
bizonytalanságot láttam volna rajta.
- Úgy látom, nem csak a liftben
vagy az épületben ment el az áram – nézett ki az üvegen, mire követtem a
tekintetét. – Hanem az egész negyedben.
Igaza volt. A környező épületek
fényei sem látszódtak a távolban. Az egész környékre sötétség borult és hallani
lehetett az utcákon haladó autók dudálását, ahogy idegeskednek, hogy nem működnek
a közlekedési lámpák. Csak a néha-néha felvillanó villámlás adott némi fényt az
embereknek.
- Mennyi időbe telhet ezt
megoldani? – kérdeztem félve pillantva a fiúra.
- Nem tudom, ha szerencsénk van,
akkor pár perc múlva visszakapcsolják az áramot, ha nem, akkor komolyabb a
probléma és kicsit több idő lesz – rázta tanácstalanul a fejét és visszasétált
a panelhez, hogy tovább nézegesse.
- Mit keresel? – érdeklődtem,
hogy ezzel is eltereljem a gondolataimat, arról hogy éppen egy liftbe
szorultunk.
- Vannak segélyhívó gombok a
liftekben, amire a karbantartók kijönnek. Áh, meg is van! – magyarázta. – Bár
azt nem tudom, hogy ilyen esetben is működik-e, mikor nem kap áramot a felvonó.
- Nem lehetne szétfeszegetni az
ajtókat? – kérdeztem ismét és odaálltam ahhoz a vonalhoz, ahol a két ajtófél
találkozott.
- Megpróbálhatjuk - rántott
egyet a vállán Kyu Hyun és mellém lépett. Ő állt az egyik oldalra, én a másikra
és az ujjainkat a vonalba erőltetve próbáltuk szétnyitni az ajtókat.
- Nézd! – örvendeztem, ahogy
éreztem, megmozdulnak az ujjaim alatt, de a kezdeti öröm azonnal alább is
hagyott, ugyanis két centi után egyik ajtó sem mozdult tovább. Lihegve léptünk
hátra Kyu Hyunnal és dühösen meredtünk az ajtóra, hogy csak eddig engedett.
- Ahogy nézem, azzal sem értünk
volna semmit, ha sikerül kinyitnunk. – vizsgálgatta a fiú a rést, amit sikerült
létrehoznunk. – Pont két emelet között lehetünk.
- Istenem! – sóhajtottam, de aztán
bevillant valami. – Nincs nálad mobil? Én mindent ott hagytam a tárgyalóban, de
te…
Nyitva hagytam a mondatot, mire
Kyu Hyun a zsebében kezdett el kotorászni és nagy megkönnyebbülésemre elő is
vette a kis készüléket.
- Hála az égnek! - sóhajtottam
fel.
- Lényegtelen, hogy van-e nálunk
telefon, ha két emelet között ragadtunk, így nem tudnak kiszedni minket, még ha
tudomást is szereznek rólunk – törte le a kedvemet azon nyomban.
- Legalább szólhatnánk valakinek,
hogy itt vagyunk! – erősködtem, de ez ellen úgy látszott, még Kyu Hyunnak sem
volt kifogása és azonnal tárcsázott egy számot.
- Szia! Mi történt? – odaléptem
mellé, hogy hallhassam a beszélgetést.
- … baleset történhetett a nagy
esőzések miatt és ezért ment el az áram – mondta a vonal túl végén Sung Chan.
– Hol vagy?
- A liftben ragadtunk –
jelentette be Kyu Hyun meglehetősen nagy nyugalommal.
- Hol?
- Ha jól láttam a tizenhetedik és
tizenhatodik emelet között a nyugati oldali liftben – hát most aztán tényleg
lenyűgözött a fiú, nekem fogalmam sem lett volna róla, merre jártunk, de ő úgy
látszik, még erre is figyelt.
- Ha Nat nem láttad? Próbáltam
hívni, de a telefonját itt hagyta a nagy menekülésben… - mérgelődött a bátyám.
- Nem is menekültem! – mondtam
felháborodva, Kyu Hyun pedig hangosan felnevetett.
- Mi volt ez? Ott van veled? –
lepődött meg Sung Chan.
- Igen.
- Hogy van? – hallottam a
hangján, hogy aggódik és ez sokkal jobban tetszett már.
- Kicsit ideges, de ezen kívül
semmi baja.
- Nem is vagyok ideges –
morogtam Kyu Hyunra nézve, de ahogy észrevettem, hogy a lábam fel-alá jár,
inkább csendben is maradtam.
- Senkinek nincs baja, senki nem
pánikolt be? – kérdezte Sung Chan. Milyen kis aranyos, hogy másokért is aggódik!
- A húgodon kívül? – gonoszkodott
Kyu Hyun, mire oldalba böktem. – Aú!
- Megérdemelted! – nyújtottam rá
nyelvet sértődötten.
- Komolyan kérdeztem! Mert ha
igen, akkor küldök valakit, hogy segítsen rajtatok – utasított rendre a bátyám
minket azonnal.
- Csak mi ketten vagyunk a
liftben – válaszolt Kyu Hyun és kacsintott rám egyet, mire akaratlanul is
kihagyott egy ütemet a szívem. – Én meg vigyázok a kis szemed fényére, szóval
nem kell aggódnod!
- Kyu Hyun! – pontosan el tudtam
képzelni ehhez a hangvételhez Sung Chan elképedt arcát, mire felkuncogtam. – Ha
ilyen jól elvagytok, akkor kibírtok még egy kis időt ott kettesben!
Ezzel pedig bontotta is a
vonalat, pont mikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott.
Az, hogy Sung Chan nem küld
senkit, hogy kiszedjen minket innen, hogy itt ragadtunk a liftben határozatlan
időre Kyu Hyunnal, csak most kezdett eljutni az agyamig. És nem a
klausztrofóbia volt az, amitől megrémültem.
Kyu Hyun és én.
Csak mi ketten.
Egy liftben, ahol a legnagyobb
távolság, amire el tudok előle szökni egy karnyújtásnyi csupán.
Azt hittem, ez a nap nem lehet
már ennél jobb.
Hát tévedtem…
Ha Na aztán kifogta a szerencse napját .. xD
VálaszTörlésIzgalmas volt ez a rész !! Remélem hogy később jól megleckézteti Se Rit !!! Kíváncsian várom hogy mi fog történni a liftben ;D
Hát ahogy az évad elején is mondtam, Ha Na igazán szerencsétlen és mindig bajba keveredik xD Próbáltam is izgire írni :3 Majd meglátjuk, hogy sikerül-e Ha Nanak megvetnie a lábát Se Rivel szemben és visszavág, vagy megint alulmarad vele szemben :D Hát remélem ezzel sokan vannak még így, hogy a gondolataik a lift körül keringenek és izgatottan várják a folytatást ^^
TörlésÉs nagyon köszi, hogy írtál, jól esett ^^