2015. aug. 23.

6. Fejezet

Harag, düh és kétségbeesés

Már figyelmeztettelek egyszer, azt hittem, értettél a szép szóból, de nehézkesebb a felfogásod, mint gondoltam. Kerüld el Se Joot, amilyen messze csak tudod! Tudom, hogy nehéz időszakon mentél keresztül, de ezzel nem őt kellene terhelned. Nem kíváncsi rád, nem véletlenül nem is keresett eddig. Hagyd őt békén! Tényleg úgy akarsz viselkedni, mint egy levakarhatatlan pióca?! Se Joo eddig is túl kedves volt, hogy megtűrt maga mellett. Nem gondolnál végre rá magad helyett és nem tűnnél el az életéből?
Ahogy a hangja visszhangzott a fejemben, mintha egy gombóc növekedett volna a torkomban. A kezem ökölbe szorult, az állkapcsom megfeszült. Gyűlöltem ezt az emléket. Azt a sebet, amit a szavai okoztak, hónapokig hordoztam magamban, mire végre halványodni kezdtek. Remegve szívtam be a levegőt és fújtam ki, hogy lenyugodjak, vagy legalább a látszatát fenntartsam a nyugalmamnak.
- Rég találkoztunk – üdvözöltem a lányt egy feszes mosollyal. -, Se Ri.
Miután belépett a szobába, rögtön rendbe szedte magát és még mindig meg tudtam érteni, hogy Se Joo miért szeretett bele ebbe a lányba annak idején. Legalábbis külsőre.
Hosszú, hátközépig érő, hullámos gesztenyebarna haja, világosbarna, csillogó, nagy szemei voltak, amit még jobban kihangsúlyozott szempillaspirállal és egy kis tussal. Gyönyörű fehér és tiszta bőre egy porcelánbabához tette hasonlatossá, dús ajkán leheletnyi, vörös rúzs csillogott. Könnyűszerrel megkaphatta volna bármelyik szépségipari cikk reklámját ilyen arccal, ehhez kétség sem fért. Ha pedig nem lett volna elég, hogy ilyen megnyerő arccal áldotta meg az ég, még az alakja is irigykedésre adott okot. Vékony volt és magas, amit még megdobott egy magas sarkúval is, aminek vörös színe jól ment a ruhájához. A ruhát bizonyára valami jól menő tervezőtől kapta, hogy népszerűsítse (most még jobban sajnáltam, hogy csak ilyen egyszerűen és hétköznapian voltam felöltözve…), ami jól kiemelte telt idomait. A vörös szín pedig igazán előnyös kontrasztot adott világos bőrével és jó összhatást keltett az egész megjelenése.
Egyszóval tényleg baromira tökéletes volt.
- Igen – ő is pontosan ugyanolyan mosollyal válaszolt, mint amivel én köszöntöttem. -, túlságosan régen.
Ekkor a lány mögött berontott az ajtón egy kontyos nő, aki már egyáltalán nem tudta leplezni, hogy idáig rohant. Valószínűleg vele beszélhettem korábban telefonon, Se Ri menedzserével.
- E-elnézhést! Csh-ak dugóba k-kheveredtünk éhs a táncpróba is el-elhúzódott – hajolt meg szinte a lábujjáig a nő.
- Semmi gond, már lényegtelen – pislogott rájuk Kim Ji Heon könnyedén. – Nem ez a lány fog szerepelni a klipben.
Ezzel a kezébe vette a csésze teáját, majd szürcsölgetni kezdte, mint aki jól végezte dolgát.
- Micsoda?! – sikkantott fel rémülten és hitetlenkedve Se Ri. Igazság szerint én sem számítottam arra, hogy Ji Heon azután sem akarja majd Se Rit a klipbe, miután ideér a lány. Úgy gondoltam, hogy azt csak hirtelen haragjában mondta, de nem gondolta komolyan. Vagy csak néhány kellemetlen percet akart okozni a lánynak és hallani szerette volna a könyörgését?
De az tagadhatatlan tény volt, hogy a szívem mélyén élveztem Se Ri reakcióját. Nagyon is.
- Elnézést, Kim Ji Heon úr, tényleg nagyon sajnálom a dolgot, az én hibám volt, hogy Se Ri nem tudott időben megérkezni a találkozóra! – kezdett bele azonnal a magyarázkodásba ijedten a menedzser. – Ne őt büntesse az én hibámért! Nagyon fontos számára ez a klip, így…
- Ha így lett volna, akkor nem késett volna egy percet sem, vagy szóltak volna a csúszásról. De egyiket sem tették – szakította félbe a férfi hidegvérrel a nőt, aki már láthatóan alig bírta türtőztetni magát, hogy ne ordítson rá az igencsak fennhéjázó rendezőre.
Na jó, kezdtem megkedvelni Ji Heont, ha tényleg csak élvezte, hogy Se Rit nehéz helyzetbe hozza. Emellett teljes mértékben igaza is volt, végül is, ha Se Rinek olyan fontos lett volna ez a klip, ahogy azt állította, akkor pontosan úgy tett volna, ahogy azt a férfi mondta.
- Kérem, uram, tényleg nagyon szeretnék szerepelni a klipben, már alig vártam, hogy együtt dolgozhassunk! – nyávogott (vagy csak nekem tűnt úgy?) magas hangon Se Ri és adta az ártatlan kislányt. Még könnybe is lábadt a szeme…
Ha nem ismertem volna olyan jól ezt a nőszemélyt, akkor még engem is megtévesztett volna az alakításával és bedőlök neki. De nem estem ebbe a hibába. Mert nagyon is jól tudtam, hogy milyen fából faragták Cha Se Rit. Jól adta az aranyos és szende lány szerepét, mindig megszerezte azt, amit akart, ha kellett akár erővel és piszkos kis trükkökkel, de nem olyan volt, aki ennyitől elsírja magát.
- Felesleges ez a színjáték – még felé sem fordította a tekintetét Ji Heon. A korábbi kirohanása miatt nagyot zuhant a szememben a férfi, de ezzel visszamászott egyenesen a csúcsra. A szám egy apró rándulása jelezte csak, mennyire élveztem, hogy Se Rit így helyben hagyta.
- Nem tudom… nem tudom, miről beszél – szipogott a lány és az ajkait remegtette, mint aki már épp a sírás határán van. Kelletlenül ismertem el, hogy tehetséges színész volt. - Én… én tényleg nagyon sajnálom! Így kérem – odalépett a férfihoz és szemérmetlenül megragadta a kezét. Engem közben „véletlenül” majdnem fellökött, Se Joo ragadott meg, mielőtt megbotlottam volna a saját lábamban. Szinte mindenki csendben és mozdulatlanul leste a két fél közötti párbeszédet. Egyikünk sem merte őket félbeszakítani. -, hadd alakítsam én a főszereplő lányt!
Ahogy néztem a lányt, egyre jobban kezdett bennem felgyülemleni a harag. Egy arcátlan liba volt, aki bármire képes, hogy megszerezze, amit kiszemel magának! Nem állt távol tőle mások becsapása, a hazudozás és jó érzéke volt ahhoz, hogy mindenkinek azt mondja, amit hallani akar.
- Azt hiszem – fogott bele vontatottan Ji Heon a mondókájába, mire Se Ri arca egyből felderült. Az ajkamba haraptam mérgemben, mielőtt valami ostobaságot csinálok és olyat mondok, amiből óriási balhé fog kikerekedni. -, ennyi elég is volt – Rántotta ki nagy nehezen Ji Heon a kezét a lányéból, majd felállt. A fenébe! Azt hittem, hogy tovább ellen fog állni neki, de szokás szerint Miss Tökéletes elérte azt, amit akart. Megkapta a szerepet.
- Rendező úr! – kiáltott fel boldogan Se Ri és egy ragyogó mosolyt villantott a férfira, aki viszonozta is azt. Habár nem tudom, hogy más is észrevette-e azt a számító pillantást a lány tekintetében, amit én. – Kösz…
- Félreértesz – szakította félbe hidegen Ji Heon, mire Se Ri arcáról le is fagyott a mosoly. – Az a fajta ember vagyok, aki tartja magát ahhoz, amit mond. Így el kell keserítselek, de a szerep már valaki másé.
- Tessék? – pislogott zavartan rá a lány és még mindig próbálkozott a mosollyal. – De hisz ilyen gyorsan nem is találhatott senkit sem rá!
Kezdett repedezni a maszkja, amit elégtétellel figyeltem.
- Dehogynem – felelt Ji Heon nyugodtan.
- Mégis kit? – sziszegte végül Se Ri megfeledkezve magáról. Ji Heon meg sem szólalt, csupán rám emelte mutatóujját, mint korábban Se Joo tette.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.
Se Ri megjelenése, a kétségbeesett harca a rendezővel a szerepért, egy pillanatra teljesen kiverte a fejemből, hogy tulajdonképpen Se Joo mindent elárult rólam, amit végig titokban kellett volna tartanunk. Az egyetlen dolgot, amit el kellett volna hallgatnunk mindenki elől, pont azt sikerült az első adandó alkalommal kikotyognia! És egyáltalán nem véletlenül, hanem szándékosan! Nem tehettem ellene, de rá kellett jönnöm, hogy haragszom a fiúra…
De visszatérve arra a kétszínű nőszemélyre – aki a bámulásával szinte lyukat égetett a koponyámba -, dühösen meresztette rám szemeit, és ha rajtunk kívül nincs senki a szobában, lehet hogy még nekem is esik. Mégis tartottam vele a szemkontaktust, eszem ágában sem volt engedni neki addig a pillanatig, míg a tekintete nem siklott a kezemre.
A kezemre, amit Se Joo még mindig szorosan tartott azóta, hogy a lány majdnem fellökött.
Automatikus reakció volt, hogy kitéptem az ujjaim az övéi közül és lesütöttem a szemem. De rögtön ezután el is szégyelltem magam. Egyrészről féltem, hogy ezzel megbántottam Se Joot, ezért még felé sem néztem, de jobban bántam, hogy előbb határoztam el, hogy nem fogok megijedni a lánytól, de az első alkalommal – sőt mi több, alig egy perc után – kudarcot vallottam. Mert ahogy Se Ri meglátta az összekulcsolódó kezünket, úgy éreztem, hogy egy négy évvel ezelőtti jelenetet élek át újra… mikor még együtt járt Se Jooval. Se Ri mintha elsőnek bosszúsnak tűnt volna, összeszorította ajkait, de azonnal rendezte az arcvonásait és többé nem tudtam semmit sem leolvasni róla.
A bátyám hangja térített észhez, hogy volt nagyobb gondom is most, mint egy rémálomszerű jelenés, ami valósággá vált.
- Elnézést, Ji Heon, de ezt nem tartom túl jó ötletnek – szólt közbe Sung Chan idegesen, látszott, hogy nem tetszik neki, hogy ellent kell mondania a férfinak.
- Ugyan miért? – kérdezte, miközben a bátyám és köztem váltogatta a tekintetét. – Se Joo nem ajánlotta volna, ha nem hiszi, hogy képes rá.
- Tessék? – kérdezte Se Ri, mint aki nem hisz a fülének. Erről árulkodott az is, hogy igencsak meglepetten nézett a fiúra. – Se Joo ajánlotta őt?
- Igen, talán baj? – érdeklődött Ji Heon, de választ sem várva újra Sung Chan felé fordult. – Szóval, ha nem a lány képességeivel van a baj, akkor mi lehet az akadálya, hogy szerepeljen a klipben?
Gyorsan levágta a férfi, hogy más van a háttérben és egyáltalán nem olyan egyszerű a helyzet.
- Igazság szerint – kezdtem bele, mielőtt Sung Chan olyat mond, amit senkinek sem akartam a tudomására hozni. Pontosabban csak Se Rit nem akartam beavatni a szörnyű családi életem részleteibe. – nem vagyok szerződéses munkatárs az ügynökségnél, így nem vállalhatok el semmiféle munkát.
- Ugyan! – legyintett boldogan a férfi, mintha csak egy legyet hessegetne félre. Úgy látszott, ez az indok nem igazán győzte meg. – Az igazgató lánya biztos kivételes bánásmódban részesül és nem kötik a kezét a szabályok, mint másoknak.
Nagy nehezen sikerült visszafognom magam, nehogy felemeljem a hangom és nekiálljak bizonygatni, hogy tényleg nem akarok szerepelni a klipjében. Bár jobban meggondolva egyáltalán nem ez volt a helyzet… Akartam, nagyon is! De ha ezt megtudja az apám, akkor azt nem fogom ép bőrrel megúszni, az tuti. Gondolom, Sung Chan sem arra számított, hogy egyből fejest ugrunk a mély vízbe egy videoklippel, ezért utasította vissza a férfit.
- Rendező úr, én tényleg nem…
- Óh, máris ennyi az idő? – nézett ijedten a férfi az órájára. – Majd akkor találkozunk a forgatáson, ha minden előkészülettel végeztek. Értesítsenek a további fejleményekről, most viszont sietnem kell. Lesz egy másik megbeszélésem is és ÉN nem szeretek késni.
Jelentőségteljes pillantást vetett Se Rire és felkapva a kabátját, kisietett a helyiségből, faképnél hagyva minket. Amint pedig kitette a lábát az ajtón, mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
Se Ri a menedzserével kiabált és tervezgette, hogy tudná visszaszerezni a szerepet a klipben. A srácok szidták a rendezőt és meg voltak lepődve, hogy Se Joo mit művelt, habár egyáltalán nem tűntek sem mérgesnek, sem kétségbeesettnek, inkább csak izgatottak voltak és várták a forgatást. Sung Chan lerogyott az egyik székbe és az arcát a kezébe temette, miközben magában motyogott. Őt néztem és úgy éreztem, el kell innen tűnnöm, mert nem bírtam a szemébe nézni azok után, ami történt. Nem akartam neki gondot okozni, de úgy látszott, engem valahogy követ a balszerencse és a körülöttem lévőket is sikerül folyton magammal rántanom.
Így felhasználva a fejetlenséget, kiosontam a tárgyalóból, mivel úgy döntöttem, ideje megszöknöm és hazamennem, mielőtt nagyobb bajt hozok Sung Chan fejére. Kikanyarodva a folyosóra, megindultam a liftek felé. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, de nem jutottam messzire, mikor meghallottam a hangját a hátam mögött.
- Hova sietsz ennyire?
Megtorpantam. Akármennyire is szabadulhatnékom volt, nem bírtam csak úgy egyszerűen továbbsétálni és tudomást sem venni róla.
- Akarsz tőlem valamit? – fordultam meg és próbáltam még a haragot is eltüntetni az arcomról, ahogy megláttam a felém közeledő lányt. Már elég messze voltunk a tárgyalótól, így úgy érezte, leveheti azt az álarcot, amit mindenki előtt igyekezett fenntartani. Rideg szemekkel mért végig, szép lassan, minden részletet megfigyelve.
- Semmit sem változtál – mondta Se Ri lefitymálóan és keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Reméltem, hogy legalább a pénz segíteni fog, hogy javíts a stílusodon, de úgy látszik, menthetetlen vagy ezen a téren.
- Te sem változtál semmit, ha ez megnyugtat – fintorogtam rá, sajnos nem tudtam megállni, hogy ne mutassam ki a megvetésemet a lány iránt.
- Ezt bóknak veszem – mosolyodott el, mint egy fogait villogtató cápa és még közelebb jött egy lépéssel hozzám. De éppen három férfi dolgozó sétált el mellettünk és az arca drasztikus változáson ment át pillanatok alatt. A kicsinyes káröröm eltűnt az arcáról és egy szégyenlős mosoly vette át a helyét, majd félénken meghajolva üdvözölte a férfiakat, akik majdhogynem orra buktak mentükben a lány lehengerlő stílusától.
- Te tényleg nem változtál egy fikarcnyit sem! – leheltem hitetlenkedve a fejemet rázva.
- Ha tudnád, mi megy itt a háttérben, akkor megértenéd, hogy egy ilyen apró gesztus akár egy slágerhez, reklámhoz vagy fotózáshoz is juttathat – fordult ismét felém lenézően. – Bár feleslegesen magyarázom ezt neked, mikor semmi közöd ehhez a világhoz.
- Ahhoz képest mégis sikerült szerepet kapnom a klipben, ahonnan téged kidobtak – jegyeztem meg mintegy mellékes tényt és olyan jólesett annyi szenvedés után viszonozni azt neki, amit kaptam tőle. Megrándult a szája sarka, de mégis vigyorra húzódott, amitől egy pillanatra elbizonytalanodtam.
- Meglátjuk, meddig lesz az a szerep a tied.
- Micsoda? – néztem fel rá értetlenül, a magas sarkúban jó pár centivel fölém tornyosult.
- Komolyan azt hiszed, hogy tiéd a szerep? – kérdezte úgy, mintha a legnaivabb ember lennék ezen a világon.
- Ji Heon azt mondta…
- Kérlek! – legyintett és felkuncogott. – Azt csak hirtelen felindulásból mondta. Nem teheti meg, hogy csak úgy visszautasít engem. Amint felsőbb szinteken is tudomást szereznek erről, máris fel fogják keresni, hogy beszéljenek vele. Csak idő kérdése, hogy beadja a derekát.
Elnyílt szájjal és idegesen hallgattam a lányt, mert akármilyen öröm járt is át pár pillanattal ezelőtt, annak most nyoma sem volt. Rá kellett ébrednem, hogy Se Ri nem mondott hülyeséget. Mégis melyik ügynökség engedne a közönség számára egy teljesen ismeretlen lányt (még ha éppenséggel pont az igazgató lánya is) szerepeltetni a legmenőbb bandájuk klipjében?
- Hát végre neked is leesett, hogy talán ezt a csatát megnyerted – piszkálta meg a fonatom végét a lány játékosan, ami a vállamon pihent -, de a háborúnak egyértelműen én leszek a győztese.
Erre nem tudtam hirtelen mit felelni. Annyira elbizonytalanítottak a szavai, hogy csak álltam és bámultam azokba a hűvös, barna szemekbe.
- De azért jól érezted magad addig, míg azt hitted, hogy visszavágtál nekem? – még meg sem próbálta leplezni kaján mosolyát. – Régóta erre vártál, nem?
- Azt hiszed, körülötted forog a világ? – hitetlenkedtem a lányon. Míg nem kezdett el ilyen fellengzősen viselkedni, meg sem fordult a fejemben, hogy helyette én kaptam meg a szerepet. Csak az apámon és Sung Chanon járt az eszem, és hogy én magam mit is akarok. Most meg képes azzal jönni, hogy csak miatta kell nekem a szerep?!
- Ha nem is az egész világ, de elég nagy része, igen - nézegette a körmeit, miközben beszélt hozzám, amivel rettenetesen feldühített. Utáltam, ha valaki ennyire lenéző és öntelt. Utáltam, ha valaki azt hiszi, jobb mindenki másnál. Utáltam!
Nyugalom, Ha Na! – hunytam le a szemem és mély levegőt vettem. Még magamat is sikerült meglepni, hogy ennyire gyűlölöm ezt a lányt. Nem tapasztaltam eddig soha, hogy valaki iránt ekkora ellenszenvet érezzek, de Se Rinek sikerült ezt elérnie. Valahogy sikerült elérnie, hogy jobban utáljam, mint az apámat…
- Csalódást kell okozzak – próbáltam egyenletes hangon beszélni és nem elárulni, mennyire forr bennem a harag.
- A te világod viszont biztos, hogy valaki más körül forog – jegyezte meg gonoszan és úgy pislogott rám, mint egy sunyi róka.
Sajnos, tudtam, hogy mire akar ezzel célozni. Két másodpercembe telt, hogy rájöjjek, Se Joora gondolt… Lesütve a szemem, nyeltem egy nagyot, mert az is hazugság lett volna, ha letagadom és az is, ha egyetértek vele. Csak annyira voltam képes, hogy rózsaszín arccal, kukán álljak előtte.
Miért volt az, hogy ha Se Rivel kerültem szembe, mindig alul maradtam?! Miért nem voltam képes ugyanúgy visszaszólni neki, mint Jung Heenek? Miért nem hazudtam csak simán? Ez a lány meg sem érdemelte volna, hogy egyáltalán igazat mondjak neki! Amióta csak ismert, semmibe vett és lenézett, nem kellett volna törődnöm vele…
De a lábam mégis lecövekelt és mozdulni sem bírtam, a hangom valahol félúton elveszett a torkomban, pedig annyi mindent akartam volna a fejéhez vágni, hogy még ő is meglepődött volna. A kezem remegve feszült az oldalam mentén, pedig legszívesebben megtéptem volna azt a loboncot a fején. Mégsem tettem semmit. Csak csendben álltam és a padlót bámultam.
Ezt a pillanatnyi habozást pedig beleegyezésnek vette a lány.
- Szánalmas, hogy még mindig nem voltál képes továbblépni és a nyakán lógsz – sóhajtott színpadiasan Se Ri és közelebb lépve hozzám a vállamra tette a kezét. Megrázkódtam az érintésére és felpillantottam rá. Le akartam rázni a kezét magamról, de mégsem voltam rá képes. – Mennyi időbe telt visszakönyörögni magad hozzá? Biztos elege lett már belőled és inkább visszafogadott, csak hogy elhallgattasson.
Miért nem tudom egyszerűen csak itt hagyni?!
Még ha tudtam is, hogy fogalma sincs, miről beszél; hogy halvány sejtése sem lehet arról, hogy Se Jooval együtt járunk; hogy az egészet csak ő látja így, akkor sem jött ki egyszerűen egy hang sem a számon. De miért?!
Hideg zuhanyként ért, ahogy tudatosult az oka. Annak ellenére, hogy miket mondott Se Joo, hogy milyen kedves és őszinte szavakkal illetett, hogy mik történtek közöttünk, hogy már tudtam, milyen ízű is a csókja, még mindig kételkedtem magamban. És őbenne is.
Se Ri szavai pedig azokra a fájó pontokra tapintottak rá, amik tudat alatt kétséggel gyötörtek. Amik még mindig bizonytalanságot szültek bennem, még ha próbáltam is tagadni vagy mélyen elrejteni és nem venni róluk tudomást. Ott voltak, csak megbújtak és vártak a megfelelő pillanatra, hogy előtörjenek a sötétből, teljes zavaradottságot okozva ezzel.
De… de mondanod kell valamit! Nem lehet, hogy így megalázzon, és szó nélkül tűrd meghunyászkodva! – szólalt meg az a belső hang, ami eddig olyan sok fejfájást okozott, de most az egyszer egy használható tanáccsal látott el. Igaza volt! – döbbentem rá.
Nem hagyhattam, hogy így viselkedjen velem!
- Tévedsz! – emeltem rá a tekintetem. De jó pár lépésre tőlünk, a tárgyaló ajtajánál megláttam a többieket, ahogy érdeklődve figyelnek minket. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit is kéne tennem. Vajon mit láthattak onnan a fiúk? Két lányt, akik kellemesen elbeszélgetnek magukban? De csak egy fiú érdekelt igazán közülük, méghozzá a csokibarna szemű srác, aki összevont szemöldökkel nézett felénk.
Ekkor jöttem rá, hogy még ha akarom is, még ha minden porcikám is arra vágyik, hogy Se Ri arcába ordítsam, hogy együtt vagyok Se Jooval, hogy a pasim lett, nem tehettem meg. Megígértem neki, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, amíg ki nem találunk valamit és ezt az ígéretet nem állt szándékomban megszegni. Még akkor sem, ha most éppen haragudtam rá, mert ő viszont habozás nélkül kibökte az én titkaimat korábban.
Ahogy Se Ri követte a pillantásom és meglátta a minket kémlelő srácokat, intett nekik egyet és ismét engem helyezett a figyelme középpontjába.
- A helyedben nem lett volna bőr a képemen újra a szeme elé kerülni – vigyorgott rám, nehogy valakinek feltűnjön, hogy nem csupán bájcsevej zajlik közöttünk. Megszorította a vállam, visszarángatva ezzel a gondolataim közül a valóságba. – Ennyire nem értettél a szóból, hogy nem kellesz neki és nem érdeklődik irántad? – félrebillentett fejjel nézett rám elgondolkozva. - Bár ha volt egy kis eszed és rájöttél, hogy tényleg nem érez irántad semmit és nem lehet a tiéd, akkor valamennyire mégiscsak fejlődtél, hogy létrának használod, hogy általa magasabbra juthass.
Hogy… mi a fene?!
Mi a francról beszél?! Hogy én létrának használom Se Joot? Pont én? Miközben az apám az ügynökség vezérigazgatója, az egyik legbefolyásosabb ember a szakmában, és pont én lennék az, aki Se Joot létrának használja?! Elment a józan esze ennek a lánynak, vagy csak képtelen használni az agyát? Mert ha nem tud semmit sem a családi helyzetemről, akkor tisztában kéne lennie vele, hogy én vagyok az egyetlen ember az egész épületben, akinek semmiféle létrára nincs szüksége, mert már eleve annak a tetején áll.
Annyira megzavarodtam az előbbi szavaitól, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Majdnem a földet súrolta az állam, de meg sem tudtam mukkanni.
- De ha mégsem világosodtál volna meg az elmúlt négy év során – ölelt magához Se Ri, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen ledermedve álltam és a szemöldököm a homlokom közepére ugrott megdöbbenésemben. -, akkor szívesen nyújtok egy kis segítséget. Ne mondd azt, hogy soha nem tettem érted semmit! Se Joo soha nem gondolt rád nőként és soha nem is fog. Csak fogadd el és máris sokkal jobban fogod érezni magad, hidd el!
Talán ekkor szakadt el nálam a cérna, nem is tudom, hogy pontosan mitől. Lehetséges, hogy egyszerűen csak sikerült megtalálnia pont azokat a szavakat, amik éles tőrként hatoltak a szívembe, apró darabokra hasogatva azt. Nem bírtam tovább elviselni szótlanul ezt a bánásmódot, sok volt ez nekem ilyen hirtelen. Valószínűleg ezért tettem azt, amit tettem.
Arrébb löktem a lányt, le a karjait magamról, nem akartam, hogy hozzám érjen és bármi közöm legyen is hozzá. Viszont erősebbre sikerült a mozdulat, mint eredetileg terveztem és Se Ri a vállával a folyosó falának ütközött.
- Se Ri… - elsőnek ijedten nyúltam utána, de a harag és düh, ami a szemében megvillant, megrémisztett és mozdulatlanná merevedtem. Az a szép arc eltorzult a gyűlölettől, aztán hirtelen felnyögött és a vállához kapott.
Komolyan ezt akarod csinálni, Se Ri?! Komolyan képes volt színlelni a fájdalmat és azt, hogy megsérült, csak azért, hogy lejárasson a többiek előtt?! Elképesztő volt ez a lány…
- Jól vagy? – fel sem tűnt és Sung Chan lépett elő a semmiből, hogy segítsen a lánynak. Se Rinek csak ennyi kellett és máris tovább alakította a szerepét.
- Igen… tényleg sajnálom, Ha Na! – nézett rám csillogó, félelmet tükröző szemekkel.
- Mi történt? – kérdezte Min Jun, mivel időközben ők is idejöttek, hogy megnézzék, mi történt.
- Én csak bocsánatot akartam kérni Ha Natól, amiért régen olyan csúnyán viselkedtem vele… - hebegett és úgy tett, mintha a sírással küszködne. Én eközben pedig némán és leesett állal álltam előttük. – Azt hittem, hogy megbocsátott és örömömben megöleltem, de egyszer csak ellökött magától…
- Ha Na! – szólt rám hitetlenkedve Sung Chan és Se Ri felé fordult. – Hol fáj?
- Oppa! – leheltem alig jutva szóhoz a felháborodástól.
- Ne hívj így itt! Nem tudhatják meg, hogy a húgom vagy – suttogta nekem a fiú és valószínűleg semmi bántó hangsúly nem volt a hangjában, mégis elszorult tőle a szívem.
- De én nem is… - kezdtem bele, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy jobb legyen a helyzetem és elhiggyék, egyáltalán nem én vagyok a hibás. Hogy ez az álnok nőszemély tehet az egészről! De semmi nem jutott eszembe, mintha az egész agyam hirtelen kiürült volna és vakító fehérség vette volna át a helyét a gondolataimnak.
- Egy kicsit fáj a vállam, de igazán semmiség! – húzódott el a bátyám keze elől Se Ri, de utána felszisszent a fájdalomtól, vagyis a nem létező fájdalomtól.
- Elkísérlek a gyengélkedőre, rendben? – nézett Sung Chan óvatos és biztató mosollyal Se Rire, aki félénken bólintott és hagyta, hogy a fiú átkarolja a derekát. Szabályosan rosszul lettem a látványtól, hogy így törleszkedik a bátyámhoz, aki meg bedől ennek az egésznek, mintha egy kezdő zöldfülű lenne. Az ajkamba haraptam és a pillantásom a fiúkra esett, akik egyrészről szánakozva néztek rám, másrészről pedig meglepődtek rajtam.
- Én… - nyílt szóra a szám, de a hangom útközben megakadt valahol mélyen.
Mégis minek törnéd magad, ha úgysem hisznek el neked semmit sem? Hiszen onnan nem hallhatták, hogy mit mondott neked, nem értettek semmit sem. Csak azt látták, ahogy eltaszítod magadtól a lányt…
Fel sem tűnt és a lábaim megmozdultak. Ki kellett innen jutnom, nem bírtam tovább elviselni a vádló pillantásokat, a szánalmat és kétségeket, amiket a fiúk sugároztak felém. Átfurakodtam közöttük, ellentétes irányban, ahogy eredetileg kijöttem a tárgyalóból, de valaki megragadta a kezem.
- Hova mész? – kérdezte értetlenül Se Joo.
- Egy kis friss levegőre van szükségem – motyogtam és kitéptem a kezem az övéből, mert éreztem, hogy a látásom elhomályosodik és nem akartam, hogy Se Ri lássa, elérte a célját. Hogy ismét győzött és sikerült elérnie, hogy elsírjam magam és pillanatok alatt mindenkit ellenem fordított.
- Ha Na! – kiáltott utánam Se Joo és még két hang is, de képtelen voltam azonosítani a hozzátartozókat, csak a magas és vékony hang hasított élesen a fülembe.
- Se Joo! – erre én is megtorpantam és hátrafordultam. – Nem kísérnél el te is a gyengélkedőre?
Se Ri ártatlan arca, reménykedő, kislányos pislogása mind-mind hányingert keltettek bennem. De a legrosszabb az volt, hogy Se Joo tétovázott, mikor hol rá, hol rám nézett. Értem én, hogy senki nem tudja, hogy járunk, hogy nem biztos benne, hogy ki a hibás az előbbiek után, de jólesett volna, ha mellém áll és velem marad, mikor szükségem van rá.
De csak összepréselt szájjal vetettem rá egy mosolyt és megindultam a másik irányba, jó messze tőlük. Ahogy a lábaimat tettem egymás után a csalódottságomat, bánatomat egyre inkább felemésztette a harag, düh és kétségbeesés. Szinte forrongva a méregtől trappoltam végig a folyosón a lift felé. Legszívesebben felordítottam volna - ha nem éppen egy emberekkel teli épületben lettem volna -, hogy kiadjam magamból azt a sok mindent, amit Se Ri felbukkanása, szavai és tettei keltettek bennem.
Annyira sikerült elmerülnöm a gondolataimban (ezek leginkább Se Ri nyakának szorongatásából, hajának megtépázásából és különböző agyafúrt bosszún való töprengésből álltak), hogy észre sem vettem és túlmentem azon a liften, amit használni akartam. Sóhajtva sétáltam tovább, mert tudtam, hogy a nyugati oldalon van egy másik, amivel le tudok menni a földszintre, hogy végre kijuthassak innen. Meg is találtam végre a keresett felvonót, megnyomtam a hívógombot és toporogva vártam, hogy megérkezzen.
Ez volt a kedvenc liftem az épületben, számos másik volt található az ügynökségnél, de ez volt az egyedüli, ami különlegességnek számított. Közvetlenül az épület oldalán járt fel-alá, így a fülke hátsó fala félig üvegből készült és miközben utazott vele az ember, megcsodálhatta a város látképét. Már amennyire a környező felhőkarcolók engedték, de így is imádtam régen vele járni, mert olyan érzést keltett, mintha repültem volna. El is mosolyodtam az emlékre, pont mikor végre megérkezett a felvonó.
Kinyílt az ajtó és máris beléptem az üres fülkébe, benyomtam a földszintet a sok gomb közül, majd utána egyből az üveghez siettem, hogy megszemléljem a kilátást, de csalódnom kellett. Amióta a céghez bejöttünk, még pocsékabb lett az időjárás és alig lehetett látni valamit az esőfüggönyön keresztül. Amúgy is már jócskán a délutánban jártunk, de ahhoz képest is meglepően sötét volt. Hallottam, hogy záródott az ajtó, de ezelőtt még valaki belépett a liftbe. Még a fáradságot sem vettem, hogy hátraforduljak, úgy tettem, mintha egyedül lennék.
- Hova-hova ilyen sietősen? – kíváncsiskodott az a valaki a hátam mögött. Nagy szemekkel, pislogva fordultam hátra és majdnem hanyatt estem, ahogy megláttam Kyu Hyunt.
- Te meg mit keresel itt? – azt hittem, végre egyedül lehetek és kezdtem kicsit megnyugodni, de ahogy megláttam a fiút, egyből kétszeres erővel támadt fel bennem a harag. Összeszorítottam az állkapcsom és visszafordultam az üveg felé. Éppen villámlott egyet, ami egy pillanatra elvakított, majd félve vártam az elkerülhetetlen mennydörgést, ami sajnos nem is maradt el.
- Gondoltam, vigyázok rád, mivel olyan szerencsétlen vagy, hogy folyton bajba kerülsz – dőlt neki az aranyszínű korlátnak háttal mellettem, ami körbefutott a fülke belsejében.
- Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni, köszi! – morogtam és megingathatatlanul bámultam ki az üvegen keresztül.
- Hogyne, ez a nap is arról árulkodott, hogy mennyire tudsz vigyázni magadra – jegyezte meg csupa iróniával a hangjában. Felpillantottam és éreztem, hogy a szégyentől rózsaszínre gyúlt az arcom.
- A legtöbb nem az én hibám volt! – keltem a saját védelmemre és megszorítottam a korlátot.
- Lássuk csak! – közben számolta az ujjain a fiú az egyes felhozott érveit, hogy igenis képtelen vagyok távol tartani magam a bajtól. – Go Jin kiküldött a megbeszélésről.
- Ki gondolta volna, hogy meg sem szabad szólalnom?! – háborodtam fel és ekkor már a fiú felé fordultam teljes testtel.
- Akkor is te okoztad – mutatta a hüvelykujját a fiú, jelezve, hogy ez az első eset. De mielőtt tovább ellenkezhettem volna, folytatta. – Aztán ott volt Ji Heon.
- Az Se Joo hibája volt! Senki nem kérte, hogy bökje ki a rendezőnek, hogy az igazgató lánya vagyok! – kiáltottam mérgesen. – Ha akkor nem szólal meg, talán elkerülhettük volna a további gondokat…
- Csak jót akart neked – mondta ezúttal komolyabban a fiú, amin meglepődtem, de mire a szemébe néztem, ismét a tipikus Kyu-Hyun-kifejezés ült az arcán. Vagyis laza volt, lezser és szexi… - De az tény akkor is, hogy részese voltál a nézeteltérésnek. Szóval kettő! – mutatta a mutatóujját is. – Most pedig Se Ri. Ez egy napra három probléma, amihez közöd van. Heti huszonegy, havonta körülbelül kilencven, éves szinten pedig ez nagyjából ezer incidenst jelent. Ezután mondd, hogy nincs szükséged rám!
A letaglózó matek órától, amit Kyu Hyun tartott nekem, lenyűgözve bámultam a fiút. Eddig nem tűnt fel, hogy ennyire imádja a számokat…
De mindezt figyelmen kívül hagytam, mert Se Ri nevének említésétől is már ökölbe szorult a kezem és az indulattól szóhoz sem tudtam jutni. Azt sem tudtam, hogy elsőnek szidnom kéne Se Rit egy fél órát, vagy magyarázzam el a fiúnak, hogy az egészről az a cafka tehet, és valójában az égvilágon semmi baja sem esett, mikor „fellöktem”.
- És akkor ahhoz van valami hozzáfűznivalód – talán azért, mert a dühtől nem voltam képes racionálisan gondolkodni, vagy mert rájöttem, hogy Kyu Hyunnak valahol igaza volt - hogy feltűnően sokszor kerülök bajba -, olyasmit mondtam, amit nem kellett volna felhoznom. -, hogy mi volt az a liftben, mikor jöttünk?! Ha valaki meglátja és félreérti…
Kyu Hyun elsőnek meglepődött, valószínűleg nem számított erre a témára. Igazából áldottam volna magam érte, ha van annyi eszem és nem nyögöm ki most ezt.
- Engem inkább az érdekelne, hogy kinek hittél – ezzel lecsökkentette köztünk a távolságot és kihívóan belehajolt az arcomba, mire azonnal elvörösödtem. A legnagyobb része viszont nem a szavai miatt történt, hanem a közelsége miatt. A tiszta, fekete szemei, amik mint nyitott könyvben, úgy olvastak bennem, búzabarna haja az arca körül lengedezett, majdhogynem könyörögve, hogy beletúrjak. – Mert egyértelműen nem rám számítottál.
Gyerünk, Ha Na, ne ess bele a bűvkörébe! Nem vagy már tizenhat éves fruska, hogy egy szempár levegyen a lábadról! – kezdtem kifejezetten megszeretni a belső hangomat, ami mostanában végre az én oldalamra állt. Így fél másodpercbe telt kitalálni egy mesét, hogy elfedjem vele az igazságot Kyu Hyun elől.
- Azt hittem, a bátyám vagy – jelentettem ki határozottan, pislogás nélkül, hogy még a kétségét is megpróbáljam kizárni, hogy másra gondoljon a fiú. Arról a logikai buktatóról, hogy Sung Chan később szállt volna ki a liftből, mint mi, nagylelkűen elfelejtkeztem.
- Ha Sung Channal így áll a dolog – próbálta visszafojtani a mosolyát, de egy kis vigyort mégis eleresztett. -, akkor igazán kezdek aggódni a testvéri kapcsolatotok miatt.
Ekkor már szinte lángolt az arcom, mert tudtam, hogy egy percig sem hitte el a hazugságomat. Még csak nem is sikerült elérnem, hogy megfontolja, amit mondtam.
A választól csak az mentett meg, hogy a huszonharmadik emeleten megállt a felvonó. Úgy reppentünk szét, mint a kismadarak, mert Kyu Hyun még mindig veszélyesen közel volt az arcomhoz. Két férfi szállt be, akik tudomást sem vettek rólunk és valami nagy koncertről beszélgettek. Nem igazán figyeltem rájuk, mert túlságosan is tudatában voltam Kyu Hyun közelségének.
Egy újabb villámlás világította meg a fülkét és egy újabb dörgés szakította meg a csendet a felvonóban. Hogy én mennyire utáltam még mindig a viharokat…
A huszadik emeleten végre kiszálltak a potyautasok és fellélegezhettem, hogy Kyu Hyun nem fog valami újabb ostobaságra vetemedni, míg mások is vannak a liftben.
Abban a pillanatban, mikor azt hittem, végre megnyugodhatok, hogy végre semmi baj nem lehet, a lift világítása lekapcsolt és az egész megrázkódott, majd megállt. Ijedtemben a szívem a torkomba ugrott és belekapaszkodtam a korlátba.
- Mi történt? – sikkantottam rémülten és reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom. – Nem állt meg a lift, ugye?!
- Miért, szerinted mégis mi történt? – kérdezett vissza szarkasztikusan a fiú, majd a panelhez lépett, ahol a gombok voltak.
- Nem tudom! – kiáltottam rá idegesen és éreztem, hogy már a pánik kerülget. Erre valószínűleg Kyu Hyun is ráébredt, mert a vállaimnál megragadva kicsit megrázott.
- Nyugi! – mondta mély hangján, próbálva megnyugtatni. – Semmi baj nem történhet, nem fogunk lezuhanni és semmi ilyesmi. A mai liftek azért ennél korszerűbbek már.
- Rendben, nem fogunk meghalni, remek hír – válaszoltam még mindig hisztérikus hangon.
- Vagy nemsokára elindul, vagy… - ekkor a hátam mögött meglátott valamit és elengedett. Félhomály volt, de azért egész jól láttam a fiút, amint a fülke oldalához sétált. – lehet, hogy majd egy kis időbe fog telni.
- Hm? Miért? – Kyu Hyun látszólagos nyugalma végre vert belém is egy kis észt, bár most mintha egy kis bizonytalanságot láttam volna rajta.
- Úgy látom, nem csak a liftben vagy az épületben ment el az áram – nézett ki az üvegen, mire követtem a tekintetét. – Hanem az egész negyedben.
Igaza volt. A környező épületek fényei sem látszódtak a távolban. Az egész környékre sötétség borult és hallani lehetett az utcákon haladó autók dudálását, ahogy idegeskednek, hogy nem működnek a közlekedési lámpák. Csak a néha-néha felvillanó villámlás adott némi fényt az embereknek.
- Mennyi időbe telhet ezt megoldani? – kérdeztem félve pillantva a fiúra.
- Nem tudom, ha szerencsénk van, akkor pár perc múlva visszakapcsolják az áramot, ha nem, akkor komolyabb a probléma és kicsit több idő lesz – rázta tanácstalanul a fejét és visszasétált a panelhez, hogy tovább nézegesse.
- Mit keresel? – érdeklődtem, hogy ezzel is eltereljem a gondolataimat, arról hogy éppen egy liftbe szorultunk.
- Vannak segélyhívó gombok a liftekben, amire a karbantartók kijönnek. Áh, meg is van! – magyarázta. – Bár azt nem tudom, hogy ilyen esetben is működik-e, mikor nem kap áramot a felvonó.
- Nem lehetne szétfeszegetni az ajtókat? – kérdeztem ismét és odaálltam ahhoz a vonalhoz, ahol a két ajtófél találkozott.
- Megpróbálhatjuk - rántott egyet a vállán Kyu Hyun és mellém lépett. Ő állt az egyik oldalra, én a másikra és az ujjainkat a vonalba erőltetve próbáltuk szétnyitni az ajtókat.
- Nézd! – örvendeztem, ahogy éreztem, megmozdulnak az ujjaim alatt, de a kezdeti öröm azonnal alább is hagyott, ugyanis két centi után egyik ajtó sem mozdult tovább. Lihegve léptünk hátra Kyu Hyunnal és dühösen meredtünk az ajtóra, hogy csak eddig engedett.
- Ahogy nézem, azzal sem értünk volna semmit, ha sikerül kinyitnunk. – vizsgálgatta a fiú a rést, amit sikerült létrehoznunk. – Pont két emelet között lehetünk.
- Istenem! – sóhajtottam, de aztán bevillant valami. – Nincs nálad mobil? Én mindent ott hagytam a tárgyalóban, de te…
Nyitva hagytam a mondatot, mire Kyu Hyun a zsebében kezdett el kotorászni és nagy megkönnyebbülésemre elő is vette a kis készüléket.
- Hála az égnek! - sóhajtottam fel.
- Lényegtelen, hogy van-e nálunk telefon, ha két emelet között ragadtunk, így nem tudnak kiszedni minket, még ha tudomást is szereznek rólunk – törte le a kedvemet azon nyomban.
- Legalább szólhatnánk valakinek, hogy itt vagyunk! – erősködtem, de ez ellen úgy látszott, még Kyu Hyunnak sem volt kifogása és azonnal tárcsázott egy számot.
- Szia! Mi történt? – odaléptem mellé, hogy hallhassam a beszélgetést.
- … baleset történhetett a nagy esőzések miatt és ezért ment el az áram – mondta a vonal túl végén Sung Chan. – Hol vagy?
- A liftben ragadtunk – jelentette be Kyu Hyun meglehetősen nagy nyugalommal.
- Hol?
- Ha jól láttam a tizenhetedik és tizenhatodik emelet között a nyugati oldali liftben – hát most aztán tényleg lenyűgözött a fiú, nekem fogalmam sem lett volna róla, merre jártunk, de ő úgy látszik, még erre is figyelt.
- Ha Nat nem láttad? Próbáltam hívni, de a telefonját itt hagyta a nagy menekülésben… - mérgelődött a bátyám.
- Nem is menekültem! – mondtam felháborodva, Kyu Hyun pedig hangosan felnevetett.
- Mi volt ez? Ott van veled? – lepődött meg Sung Chan.
- Igen.
- Hogy van? – hallottam a hangján, hogy aggódik és ez sokkal jobban tetszett már.
- Kicsit ideges, de ezen kívül semmi baja.
- Nem is vagyok ideges – morogtam Kyu Hyunra nézve, de ahogy észrevettem, hogy a lábam fel-alá jár, inkább csendben is maradtam.
- Senkinek nincs baja, senki nem pánikolt be? – kérdezte Sung Chan. Milyen kis aranyos, hogy másokért is aggódik!
- A húgodon kívül? – gonoszkodott Kyu Hyun, mire oldalba böktem. – Aú!
- Megérdemelted! – nyújtottam rá nyelvet sértődötten.
- Komolyan kérdeztem! Mert ha igen, akkor küldök valakit, hogy segítsen rajtatok – utasított rendre a bátyám minket azonnal.
- Csak mi ketten vagyunk a liftben – válaszolt Kyu Hyun és kacsintott rám egyet, mire akaratlanul is kihagyott egy ütemet a szívem. – Én meg vigyázok a kis szemed fényére, szóval nem kell aggódnod!
- Kyu Hyun! – pontosan el tudtam képzelni ehhez a hangvételhez Sung Chan elképedt arcát, mire felkuncogtam. – Ha ilyen jól elvagytok, akkor kibírtok még egy kis időt ott kettesben!
Ezzel pedig bontotta is a vonalat, pont mikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott.
Az, hogy Sung Chan nem küld senkit, hogy kiszedjen minket innen, hogy itt ragadtunk a liftben határozatlan időre Kyu Hyunnal, csak most kezdett eljutni az agyamig. És nem a klausztrofóbia volt az, amitől megrémültem.
Kyu Hyun és én.
Csak mi ketten.
Egy liftben, ahol a legnagyobb távolság, amire el tudok előle szökni egy karnyújtásnyi csupán.
Azt hittem, ez a nap nem lehet már ennél jobb.
Hát tévedtem… 

2 megjegyzés:

  1. Ha Na aztán kifogta a szerencse napját .. xD
    Izgalmas volt ez a rész !! Remélem hogy később jól megleckézteti Se Rit !!! Kíváncsian várom hogy mi fog történni a liftben ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ahogy az évad elején is mondtam, Ha Na igazán szerencsétlen és mindig bajba keveredik xD Próbáltam is izgire írni :3 Majd meglátjuk, hogy sikerül-e Ha Nanak megvetnie a lábát Se Rivel szemben és visszavág, vagy megint alulmarad vele szemben :D Hát remélem ezzel sokan vannak még így, hogy a gondolataik a lift körül keringenek és izgatottan várják a folytatást ^^
      És nagyon köszi, hogy írtál, jól esett ^^

      Törlés