10. Fejezet

Csapdába esve

- Megőrültél? – néztem Se Joora kerek szemekkel és próbáltam odakúszni hozzá, hogy ne kelljen az egész műjégpályát átordibálnom, miközben beszélünk. A fiú viszont szerencsémre észbe kapott és pár könnyed mozdulattal ide csúszott hozzám.

- Most miért? – rántott a vállán könnyedén egyet.

- Ha bárki észrevesz minket és felismer téged, akkor… - nem fejeztem be a mondatot, ugyanis nyilvánvaló volt, milyen következményekkel járna, ha lebuknánk valaki előtt.

- Senki sem kíváncsi ránk, Ha Na – nyúlt a kezem után és megfogta. - Már egész késő van, kevesen is vannak a pályán, nem lesz semmi gond.

- De… - körbenéztem, és bár tényleg alig voltak páran a jégen, akkor sem tartottam jó ötletnek, hogy magunkra vonjuk a figyelmet azzal, hogy szemérmetlenül csókolózunk egy nyilvános helyen.

- Hadd élvezzük úgy ezt a randit, mintha semmiért sem kellene aggódnunk! – szorította meg a kezem és láttam, hogy nem csak viccelődésből mondja. Láttam azokban a csokibarna szemekben, hogy komolyan gondolja. – Mintha csak egy átlagos pár lennénk és csak magunkkal törődjünk!

Ha valaki esetleg meglát minket, mondjuk kézen fogva, arra ki lehet találni még valami kifogást, de egy csókot közel sem lenne ilyen egyszerű félremagyarázni. És pontosan ettől tartottam, hogy pont ezt látja majd meg valaki. Annyira szerencsétlen lennék, hogy pont ekkor fogja valaki felismerni Se Joot.

- Se Joo…

- Gyerünk, Ha Na! A kedvemért! – emelgette a szemöldökét és kétkedve pislogott rám, mert bizonytalan volt a válaszomban. – Felejtkezz el mindenről most az egyszer és ne aggodalmaskodj annyit!

- Ha rajtakapnak minket, akkor az a te hibád lesz, előre figyelmeztetlek! – bökdöstem mellkason és beletörődve az elkerülhetetlenbe sóhajtottam egyet.

- Értettem! – szalutált a fiú és egyből egy ezer wattos mosolyt vetett rám, amire nem tudtam nem válaszolni azonnal egy fáradt mosollyal.

- Ugye tudod, ha nyerek, akkor tényleg megveszed nekem azt a medvét? – kiáltottam Se Joo után, aki már nagy köröket írt le előttem a jégen vidáman.

- Látom, nagyon beleszerelmesedtél abba a maciba – jegyezte meg és gonoszan rám vigyorgott.

- Legalább lesz kit ölelgetnem majd éjszakánként – vágtam vissza, mire Se Joo azonnal megtorpant, én meg elnevettem magam az arckifejezésén. Összeszűkült szemekkel méregetett és elégedetlen arccal, fintorogva háborgott, ahogy ismét felém közelített.

- Biztosan beéred egy plüssel? – fékezett le előttem rögtön, alig pár centire az arcomtól, mire majdnem felborultam, de a derekamnál fogva megtartott, nehogy elvágódjak a jégen.

Azt hiszem, ekkor akadt el a szavam és éreztem, ahogy vér fut az arcomba. Se Jootól nem voltam hozzászokva ezekhez a közvetlen és erősen flörtölő jellegű kijelentésekhez. Sokkal kevésbé lett volna zavarba ejtő, ha egy másik srác (azt hiszem, nem nehéz kitalálni, kire gondolok) szájából hallom ezeket a szavakat, de Se Jootól ez meglepő volt. Persze egyáltalán nem rossz értelemben, amit a hevesen dobogó szívem alá is támasztott. Talán pont emiatt kaptam el a tekintetem róla, mert féltem, nem bírok neki ellenállni.

- Másban kellett volna fogadnod akkor…

- Majd legközelebb! – engedett el Se Joo és folyamatosan csak egy széles vigyor ült az arcán, amit úgy látszott, lehetetlen volt eltüntetni. Én pedig megkönnyebbülten nyögtem fel, amint az egy méteres körzetemből kikerült. – Szóval akkor benne vagy? Ha Na versus Se Joo?

- Jól van! – egyeztem bele végül. Valahol igazat adtam neki, mert én is ugyanúgy felszabadultan akartam élvezni a randinkat és nem attól tartani folyton, hogy valaki felismeri őt. – De bánni fogja a pénztárcád, abban biztos lehetsz!

Az a medve nem volt túl olcsó, azért is hagytam ott, mikor megláttam az árcédulát. Se Joo pénztárcája erősen meg fogja szenvedni, ha én nyerek.

- Majd meglátjuk! – gyorsított fel a korcsolyával és egyre nagyobb köröket írt le körülöttem, bizonyítva, hogy nem lesz olyan könnyű dolgom, ha meg akarom szerezni azt a plüsst. – Kezdhetjük?

Csak bólintottam és megpróbáltam elindulni a jégen. Se Jooban legalább volt annyi részvét, hogy nem teljes sebességgel szelte a pályát, hanem lassabban ment és csak előttem haladt egyenesen. Habár tudtam, szinte lehetetlen feladatra vállalkoztam, de volt egy „B” tervem, amit akkor akartam bevetni, mikor a fiú nem számít rá.

- Próbáld meg az egész testeddel egyensúlyozni a lépéseidet! – szólt közbe Se Joo, aki még így is tanácsokkal látott el, hogy jobban menjen a korcsolyázás. – Görkorcsolyád sem volt még?

- N-nem! – sikkantottam, mikor elvesztettem az egyensúlyom és pár percnyi kapálózás után mégiscsak seggre estem. – Ah! Mire hazaérünk kék zöld folt lesz az egész fenekem és a térdeim!

- Fájdalom nélkül nincs győzelem – nézett rám együtt érzően a fiú és zsebre dugta a kezét.

- Te könnyen beszélsz! – morogtam, de feltérdeltem és ismét felálltam, már ki tudja hanyadszorra.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban ment a korcsolyázás, egyre több időt töltöttem két lábon, és annál kevesebbet a földön, a fenekemen. Se Joo megjegyzései és kisebb javításai segítettek, hogy egyre tökéletesebb legyen az egyensúlyom, és voltak olyan pillanatok, amikor nem figyelt és majdnem elkaptam. Vagy csak úgy tett, mintha elkaphatnám? Ki tudja?

A kanyarodással voltak főként gondjaim, mindig mikor Se Joo irányt váltott, engem is rákényszerített, és akkor történtek azok az esetek, mikor elterültem a jégen, mint egy döglött béka az út szélén. Nyilvánvalóan ekkor röhögött a legjobban rajtam…

Mikor már magabiztosabbnak éreztem magam a korcsolyákon, úgy döntöttem, hogy ideje akcióba lépnem és elkezdenem a „B” terv megvalósítását, mert tudtam, hogy esélytelen akár egy méternél is jobban megközelítenem Se Joot, aki úgy szelte a pályát, mint egy hivatásos jégkoris.

Szóval mikor a pályának a hosszabb oldalán üldöztem a fiút, akkor jól begyorsítottam és amint el kellett volna kanyarodnom balra, a rövidebbik oldalra, akkor ezt nem tettem meg, hanem kicsit oldalra dőltem, hogy felboruljon az egyensúlyom és elessek. Elméletben ez a terv nem is tűnt rossznak, de azzal nem számoltam, hogy ez igencsak fájni fog, főleg ha nem úgy sül el, ahogy én azt szerettem volna. És miért is sikerült volna úgy, ahogy én azt akartam?!

A bal kanyarban a bal lábam kicsúszott alólam és hatalmasat estem, a jégen csúszva az oldalsó fal állított meg, aminek nekiütköztem. Hangosan felnyögtem és azt sem tudtam, hirtelen melyik testrészemhez kapjak, mert fájt a bokám, a fenekem, a térdem, a könyököm és a csuklóm is.

- Ha Na! – hallottam meg magam mögött Se Joo ijedt hangját és sietős „lépteit”. A korcsolya sercegő hangja, ahogy a jeget karistolja, arra engedett következtetni, hogy a fiú már ott volt a közelemben. Mikor pedig megéreztem a kezét magamon, hirtelen megfordultam és ott kaptam el, ahol értem. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy ő is megcsúszott és felborult, magával rántva engem is. – Aú!

- Megvagy! – kiáltottam örömmel a hangomban, miközben Se Joon fetrengtem, alig pár centire az arcától. A szemüvege is lecsúszott az orra hegyére és úgy nézett ki, mint egy szexi titkár, akiért oda van az összes női kollégája.

- H-hogy mi? – értetlenkedett alattam és nagyokat pislogott, de nem engedtem megmozdulni sem.

- Elkaptalak.

- De hisz… azt hittem, hogy megsérültél! – nézett egyik szememből a másikba és feltápászkodott a könyökére, amit nagy kegyesen megengedtem.

- Fájdalom nélkül nincs győzelem, nem ezt mondtad? – vetettem rá a legelbűvölőbb pillantásomat, amit csak magamra tudtam varázsolni.

- Elképesztő vagy, mondták már? – nevette el magát és örültem, hogy nem vette a szívére, hogy egy kicsit csaltam a játékunkban, és nem tisztességesen nyertem meg.

- Egy párszor, de azért mindig jól esik hallani – csücsörítettem a számat naivan. – De egy szó sem esett arról, hogyan kellene elkapjalak. Csak kicsit másként értelmeztem a szabályokat.

- Jó, jó! – simított végig a karomon mosolyogva. Lassú mozdulattal nyúltam az arcához és visszatoltam a szemüvegét az orrára. Ha nem feküdtem volna éppen a földön, akkor a szeretet, ami hirtelen elöntött eziránt a fiú iránt, valószínűleg ledöntött volna a lábamról. Olyan elképesztően kedves volt, annyira jól elszórakoztam vele, élveztem minden egyes percet, amit a társaságában tölthettem. Ez az érzés, ami rám tört; a meleg, barna szemei; lágy mosolya és az a tíz centi, ami az arcunk között volt, vezetett ahhoz, hogy nem bírtam magam visszafogni és azt a kis távolságot lecsökkentettem, majd egy gyengéd csókot leheltem a szájára.

Se Joo meglepődött, amiről enyhén elnyílt szája is árulkodott, de a csodálkozását felváltotta egy finom mosoly, majd egyik tenyerét az arcomra helyezte.

- Egyezzünk ki egy döntetlenben! – suttogta és száját az enyémre tapasztotta. Ez a csók emlékeztetett arra, mikor a klub után először csókolt meg. Óvatos volt és gyengéd, mintha minden porcikámat óvná és vigyázna rám. A nyelve forró volt és a kontraszt, amit a körülöttünk lévő jeges levegővel alkotott, felpezsdítette a vérem. Az ujjaim önkéntelenül kúsztak a fiú mellkasára, a pólójára, amibe belekapaszkodtam és még közelebb húztam magamhoz. Remegtek a lábaim és belülről perzselt valami ismeretlen tűz, amivel most találkoztam életemben először. Bizsergett minden egyes idegsejtem és reszketve fújtam ki a levegőt, mikor Se Joo elhúzódott tőlem.

- Ha így folytatjuk, tényleg felkeltjük mindenki figyelmét – lihegte és segített felállni, miután kimászott alólam, bár még mindig nem sikerült teljesen észhez térnem. Elindult előttem, én pedig vaksi tekintettel araszoltam utána, miközben az agyam ezerrel zakatolt. Talán csak pár másodpercbe telt, hogy rájöjjek, mi is történt az előbb.

- Úristen, tiszta perverz vagyok! – borzadtam el magamon és az arcomat a kezeim közé temettem.

- Tessék? – fordult hátra Se Joo tágra nyílt tekintettel és hát enyhe kifejezés lett volna, ha azt mondom, hogy leesett az álla. Rögtön a szám elé kaptam a kezem és rémülten meredtem a fiúra.

Ha Na, te egy idióta vagy! Miért nem tudod befogni a szádat?! Miért kell hangosan gondolkodnod?! Kész katasztrófa vagy!  – szidtam magamat tovább.

Azonnal hátraarcot vágtam és megindultam a Se Jooval ellentétes irányba. Hát nem szégyellem bevallani, hogy menekülőre fogtam a dolgot. Fülem, farkam behúzva akartam elhúzni a csíkot, mert képtelen lettem volna a szemébe nézni ezek után. Főleg, ha rákérdez, hogy miért is mondtam én ezt az előbb… Jézusom, de ciki!

- Ha Na! – hallottam Se Joo hangján, hogy mosolyog, és mikor elkapta a karom, hogy megállítson, esélyem sem volt ellenkezni, mert csak azt értem volna el megint vele, hogy a földön kötök ki, és azért igazság szerint az előző esést eléggé megsínylettem. – Ez mi volt?

- Semmi! – vágtam rá nyomban, ahogy szembe kerültem Se Joo barna szemeivel, amik kíváncsian mértek végig, de a túl gyors és heves válaszom elárult, hogy egyáltalán nem semmiségről volt szó.

- Miért is vagy te perverz? – láttam rajta, hogy alig bírja megállni, hogy elnevesse magát, így erősen összeszorította a száját és továbbra is bilincsben tartott a tekintetével.

- Ki mondott ilyet? Én ugyan nem! Nem tudom, miről beszélsz! – ráztam meg a fejem és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de az ajkam megremegett alatta, és égett az egész arcom. Nem csodálkoztam volna, ha a fülem hegyéig paradicsom vörös lettem volna…

- Komolyan ki kell belőled szednem, vagy kibököd végre? – hajolt bele az arcomba és összerezzentem a hirtelen közelségétől. – Szóval?

Akaratlanul is szóra nyílt a szám, de azután becsuktam. Eszem ágában sem volt ilyesmit hangosan kimondani Se Joonak. Még csak az hiányozna, hogy ő is rájöjjön, hogy milyen perverz barátnőt sikerült összevadásznia magának.

- Na! – búgta mély hangon, amibe beleremegtem. – Csak nem lehet az olyan rossz, hogy ennyire ne akard elmondani!

Ha te azt tudnád, Se Joo! – jajdultam fel magamban. Nem volt olyan borzalmas igazság szerint, mégis rosszul éreztem magam miatta és feszengtem. Továbbá nem mellékes, hogy még szégyelltem is kissé. Ugyanis olyasmit tapasztaltam meg, amit még egyszer sem korábban. Az alatt a csók alatt olyan dolgok ébredtek fel bennem, amihez még nem volt szerencsém.

Megkívántam Se Joot.

És nem csak olyan, hű de cuki ez a srác módon, hanem… hanem szexuálisan.

Jézusom! Még gondolatban kimondva is teljesen zavarba jöttem és belepirultam! Se Joo átható pillantása pedig csak nem akart ereszteni és fogalmam sem volt, hogy menekülhetnék meg a válasz elől.

- Jó estét kívánunk! Ezúton szeretnénk megkérni a kedves vendégeinket, igyekezzenek mihamarabb elhagyni a műjégpálya területét, mert öt perc múlva, azaz fél tizenegykor, a pálya bezárja kapuit. Köszönjük megértésüket és figyelmüket!

Ahogy felhangzott a hangosbemondóban a női hang, egyből megkönnyebbültem, mert tudtam, ez lehetőséget adott arra, hogy kikerüljem Se Joo kérdését.

- Mennünk kéne! – villanyozódtam fel rögtön és egy merev mosollyal az arcomon megveregettem a karját, jelezve, hogy ideje lenne indulnunk.

- Ezt most megúsztad, de legközelebb nem bánok veled kesztyűs kézzel! – karolta át a fiú a derekam és egy lemondó mosollyal az arcán indult meg velem ahhoz a kijárathoz, ahol levettük a cipőinket.

Inkább nem mondtam semmit sem erre, mert csak felingereltem volna, és ismét pironkodhattam volna, hogy mik fordultak meg a fejemben nem sokkal ezelőtt. Csak csendben átvettük a cipőnket, leadtuk a korikat és kézen fogva nézelődtünk tovább a parkban.

- Amúgy pedig nem kellene zavarban érezned magad miatta – jegyezte meg félhangosan Se Joo pár perccel később, miközben azon gondolkoztam, hogy mire kéne következőnek felülnünk. De erre megtorpantam és ledöbbenve bámultam a mellettem haladó fiúra. Ő is megállt és felém fordult. Barna szemei lágyan pislogtak rám, mikor rájöttem, hogy mire is célzott.

Ezt nem hiszem el, hogy ennyire nyilvánvaló volt, hogy mire gondoltam! Hogy lehet az, hogy mindenki ilyen könnyedén olvas bennem?! Nem elég, hogy Kyu Hyun, bocsánat, a K betűs személy teljesen kiborított a gondolatolvasó képességével, most már Se Joo is ilyen egyszerűen rájön mindenre, amit el akarok előle titkolni?! Ideje lenne rendesen megtanulnom színészkedni, mert így idő előtt fogok elhalálozni majd a szégyentől.

- Hé! – kereste Se Joo a tekintetem, amit észre sem vettem, de kerültem már egy ideje. Nagy nehezen rávettem magam, hogy a szemébe nézzek. A hajamat a fülem mögé tűrte egy gyengéd mozdulattal és a tenyerét az arcomon hagyta. – Ez teljesen természetes dolog, nem olyasmi, amiért szégyenkezned kéne.

Behúztam a nyakam és éreztem, amint vér tolul az arcomba, mert még a halvány reményem is elszállt, hogy Se Joo félreértett volna valamit.

- Amúgy meg hízelgőnek tartom – puszilt homlokon váratlanul, mit sem törődve azzal, hogy kínomban égett az egész arcom és legszívesebben a föld alá bujdokoltam volna. – Gyere, vegyük meg neked azt a medvét!

Ahogy megkerestük azt a kisboltot, ahol láttuk a plüss macit, addigra nagyjából a vérkeringésem visszatért a normális állapotba és kevésbé éreztem magam kellemetlenül a fiú közelében. Se Joo nem sajnálta a pénzt rá és tényleg megvette nekem azt a medvét, amit magamhoz szorítva cipeltem, miközben tovább nézelődtünk. Olyan puha és selymes anyagból készült, hogy az arcomat is bele kellett nyomnom, egyszerűen nem bírtam ki! Ezen Se Joo el is nevette magát.

- Hihetetlen, hogy nekem van szülinapom és te kapsz ajándékot! – dünnyögte Se Joo mellettem, bár tudtam, hogy egy pillanatig sem igazi a sértettség a hangjában. Emellett igazat kellett neki adnom. Olyan sietve ültünk fel egyik gépről a másikra, hogy sem időm, lehetőségem pedig végképp nem volt, hogy átadjam neki az ajándékomat.

- Mit szólnál, ha utolsóként felülnénk arra? – mutattam az egyik kezemmel a megfelelő irányba.

- A hőlégballonra?

- Igen – bólintottam és már húztam is Se Joot arra, ahol fel lehetett rá szállni.

Igazság szerint ez a szerkezet csak hasonló volt egy hőlégballonhoz, mert ezt úgy csinálták meg a készítői, hogy a fedett részen belül egy kötött pályán vezették végig a ballonokat fent a magasban, amikből csodálatos kilátás nyílt az egész parkra. Úgy gondoltam, ez megfelelő hely lesz arra, hogy átadjam Se Joonak az ajándékát, mivel itt elvileg kettesben lehettünk huzamosabb ideig.

Pár perc sorban állás után ketten be is szálltunk az egyik ilyen ballonba. Többen is befértek volna, mert eredetileg hat ember számára lett tervezve, de a romantikus kis utazáshoz ketten bőven elegen voltunk. Aztán lassan emelkedni kezdett a ballon, aminek a kosarának szélébe kapaszkodva néztünk lefele, ahogy távolodtunk a földtől.

- Ez egyszerűen csodálatos! – hüledeztem megfeledkezve mindenről és csak bámultam a lenti világot, ami a szemem elé tárult. Mint egy kisebb birodalom, ahova fentről tekintettünk le.

- Igen, elképesztő! – helyeselt Se Joo is és megbabonázva nézte az emberek százait lent a parkban.

Kihasználva az alkalmat, hogy Se Joo figyelmét lekötötte a látvány, amit a park nyújtott, a táskámban kezdtem el kotorászni, hogy végre átadhassam azt neki, amiért tulajdonképpen találkozni akartam vele.

De mikor eljött a pillanat, nem is tudtam, hogy fogjak hozzá. Annyira nem úgy ünnepeltük ezt a randit, mintha Se Joo születésnapja lenne… Bátortalanul pislogtam a fiú felé, hogy hogyan is hozzam fel a témát.

- Se Joo? – szólaltam meg gyorsan, mielőtt még meggondoltam volna magam, mire megfordult és leült, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Igen?

- Ugyan nincs torta, sem ünnepség, és még én is ilyen bénán hozom fel az egészet, de boldog születésnapot!

Nem volt a legjobb és leglelkesebb beszéd egy szülinaphoz képest, de átnyújtottam Se Joonak egy kis fekete dobozt, amit világoskék szalaggal fűztek át. Kíváncsian vette át a dobozt, majd kinyitotta.

Furcsa volt látni az arcán az érzelmek hirtelen kavalkádját, miután meglátta, mi is az ajándékom. Először igencsak hitetlenkedett és hol rám, hol pedig a kezében tartott kis dobozra nézett, talán még egy kis dühöt is láttam megcsillanni a szemében, de az egy szempillantás alatt eltűnt és csak hála és csupa gyengédség maradt a tekintetében.

- Ha Na…

- Már régen vissza kellett volna adjam, de nem volt rá lehetőségem. Nem, ez nem igaz. Csak képtelen voltam a szemed elé kerülni, hogy megtegyem. Ez a tied és hozzád tartozik, ezért sajnálom, hogy csak most jutottam el odáig, hogy visszaadjam a jogos tulajdonosának – fogadkoztam idegesen. – Tudom, nem volt szép tőlem, hogy ennyi ideig magamnál tartottam. Vissza is akartam adni, tényleg…

Se Joo szája fojtotta belém a szót, ahogy az ajkai az enyémre tapadtak és mohón falták azt. Szenvedélyes volt és érzelmektől fűtött. Vadul csókolt, alig hagyott levegőhöz jutni, aztán elváltunk egymástól, de a homlokát az enyémnek támasztotta és kissé zihálva lélegzett.

- Köszönöm!

- Ha gondolod, segítek felvenni – ajánlottam fel bátortalanul és mivel nem ellenkezett, így kivettem a kezéből a dobozt, amit még mindig erősen szorongatott. Ahogy a doboz belsejére esett a tekintetem, halványan elmosolyodtam. Puha párnák között ott hevert egy ezüst szemekből fűzött nyaklánc, amin két karikagyűrű lógott medálként funkcionálva.

Óvatosan kiszedtem az ékszert a helyéről, majd Se Joohoz hajolva, átölelve a nyakát, a kis kapcsot pár pillanatnyi szerencsétlenkedés után sikerült összecsatolnom. Miután elengedtem a fiút, egyből a mellkasához kapott, ahol a gyűrűk megpihentek a pólóján.

- Nem hittem volna, hogy valaha is viszontlátom még – hallottam, ahogy megremeg Se Joo hangja, ami miatt még inkább bűntudatot éreztem.

- Sajnálom, hogy csak most adtam vissza – az ölemben tartott ujjaimat bámultam és nem tudtam, mit is mondhatnék még, hogy elhiggye, nem szánt szándékkal tartottam magamnál a nyakláncát.

- Hol találtad meg? – még mindig nem tudott betelni a látvánnyal és az ujjai között forgatta a gyűrűket. – Hetekig kutattam utána, de egyszerűen sehol sem bukkantam a nyomára!

- A kórházban.

- Hol? – emelte rám a tekintetét meglepődve. – Mit keresett ott?

- Emlékszel még arra, mikor bejöttél hozzám a kórházba és elmondtad, hogy a fiúkkal bevonultok a seregbe? – Se Joo továbbra is értetlenül nézett rám, de bólintott. – Akkor kiborultam és neked estem, emlékszel?

Egyre kellemetlenebbnek éreztem ezt az egészet, de nem úgy tűnt, hogy Se Joonak leesett volna már a tantusz, így kénytelen voltam folytatni.

- Valószínűleg a nagy hadonászás és ütlegelés közben letéptem a nyakadból. Két nappal később találtam meg a földön – fejeztem be a magyarázkodást, de nem néztem a szemébe. Túlságosan tisztában voltam vele, hogy mennyit jelentett számára ez a nyaklánc, és hogy nem adtam neki vissza azonnal, rettentően aljas dolog volt tőlem.

- Értem – felelte, de a hangja nem olyan volt, mint amire számítottam. A rideg és hűvös hang helyett lágy volt és simogató. Bátortalanul pislogtam fel rá és egy megértő tekintettel találtam szemben magam, amit remélni sem mertem volna. – Köszönöm! Köszönöm, hogy nem dobtad ki az első kukába azok után, ahogy viselkedtem veled. Köszönöm, hogy megtartottad és vigyáztál rá, annak ellenére, hogy kétséges volt, valaha is újra találkozunk-e.

- Se Joo! – érzékenyültem el és a nyakába vetettem magam. – Azt hittem, haragudni fogsz rám, hogy csak most adom oda! Azt hittem, mérges leszel, hogy ennyi ideig magamnál tartottam, még akkor is, ha egyszer tényleg megpróbáltam visszaadni!

Se Joo eltolt magától, amin meghökkentem, és kérdőn néztem rá, hogy mi történt.

- Megpróbáltad egyszer visszaadni? – billentette oldalra a fejét és szemöldök ráncolva méregetett. Az ajkamba haraptam, mikor rájöttem, hogy megint elszóltam magam, ma már nem először. Aztán gondolatban rántottam egyet a vállamon. Végül is mi olyan nagy dolog van ebben? Könnyedén elmondhatom neki!

- Igen – bólintottam, jóval magabiztosabban, mint ahogy jelenleg éreztem magamat. – Talán öt hónappal azután, hogy bevonultatok, elmentem meglátogatni téged, hogy visszaadjam a láncodat.

- És miért nem szóltak akkor, hogy látogatóm van? – kérdezte Se Joo, de csak ekkor tűnt fel, mennyire megváltozott az arckifejezése ezalatt a pár másodperc alatt. A szemei mintha szikrákat szórtak volna, a hangja fagyos volt, akár a téli, metsző szél, és valami megmagyarázhatatlan düh áradt belőle.

Azt hittem, nem haragszik rám, de akkor tévedtem volna?

Megijedtem és féltem, hogy bármit is mondok, az csak bajt okoz. Így csak némán bámultam a szemeibe és tátogtam, hogy mit is mondhatnék még. Idegesen tördeltem az ujjaim és mivel nem úgy tűnt, hogy Se Joo meg akarna szólalni, kénytelen voltam én megtörni a csendet.

- Nem jutottam el odáig, hogy szóljak neked, találkozni akarok veled – motyogtam teljesen megsemmisülten, de Se Joo még mindig nem reagált rá, ezért meggondolatlanul ömlöttek a szavak belőlem. – Én tényleg találkozni akartam veled! Miután felépültem, sokáig törtem a fejem, hogy mit kezdjek a nyaklánccal. Tisztában voltam azzal, hogy ezek a gyűrűk, a szüleid jegygyűrűi mennyit jelentenek neked. Mindig a nyakadban lógott ez a lánc, még ha vérre menő harcot is kellett vívnod a stylistokkal, menedzserekkel, akkor sem voltál hajlandó levenni. Tudtam, hogy akármennyire kényelmetlen is lesz, akkor is vissza kell adnom neked!

Egyre kétségbeesetten magyarázkodtam és éreztem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Bármennyire is őszinték voltak a szavaim, valahogy mégsem sikerült meglágyítanom velük Se Joo szívét, mivel még mindig merev testtartásban ült mellettem.

- És?

- És én elmentem, hogy visszaadjam – nyögtem ki nehezen és a gyomrom remegett az idegességtől. – De…

- De?

- Nem tudtam bemenni – Miért ilyen nehéz ez?! Nem mondhattam el az okát… Nem mondhattam el, hogy miért nem voltam képes szólni neki, hogy ott jártam nála a seregnél.

- Miért?

Az ajkamat rágcsáltam és már ott tartottam, hogy nem érdekel, mi lesz a következménye, elmondok mindent, még ha nem is fog nekem hinni. Még ha veszekedni is fog velem, még ha hazugnak is fog nevezni, akkor is kibököm végre, mert nem bírtam tovább.

- Se Ri miatt?

Megdermedve kaptam fel a fejem és néztem a fiú csokibarna szemeibe, amik érzéketlenül pillantottak vissza rám.

- Honnan…?

Se Joo váratlanul megragadta a kezem, még ellenkezni sem tudtam, olyan hirtelen fordulat volt. Honnan tudhatta Se Joo, hogy Se Ri miatt nem tudtam vele aznap találkozni?

- Sajnálom, hogy ilyen voltam, de tudnom kellett, hogy igaz-e – hajtotta le bűnbánóan a fejét Se Joo és bátorítóan megszorította a kezem. – Majdnem négy éve történt, mégsem hittem el teljesen a mai napig. Nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy igaz.

- Miről beszélsz? – néztem meghökkenve Se Joora, aki mélyet sóhajtott és végül szóra nyílt a szája. Nem értettem, honnan szerezhetett tudomást arról, hogy Se Ri állított meg annak idején, és így képtelen voltam találkozni vele.

- Aznap, mikor eljöttél meglátogatni, Min Soohoz is eljöttek a szülei, így kimehetett a táborból a látogató helyiségbe – kezdett bele Se Joo. – Mikor a szülei elmentek, akkor meglátott egy lányt, aki az egyik ablak előtt elgondolkozva álldogált. Elsőnek nem is hitt a szemének, de mikor rájött, hogy te vagy az, akkor oda akart menni köszönni, de kiszúrta, hogy nem vagy egyedül. Látta, hogy Se Rivel beszélgetsz. Hallotta a beszélgetéseteket is.

Nem tudtam hinni a fülemnek. Az a nap, mikor összefutottam Se Rivel, életem egyik legrosszabb napjai közé tartozott. Esküdni mertem volna rá, hogy közel s távol egy lélek sem volt, különben Se Ri nem engedte volna meg magának azt a hangnemet, amit velem szemben használt. De az, hogy Min Soo fültanúja volt azoknak a perceknek, sokkoló hatással volt rám.

Akkor korábban jól gondoltam, hogy Se Joo és Se Ri emiatt szakított?! – jutott eszembe a liftbeli beszélgetésünk Kyu Hyunnal a lányról, de kivertem ezt a fejemből. Ennél voltak sokkal fontosabb dolgok is, amiket meg akartam tudni a fiútól.

- Az egészet?

- Nem tudom, hogy hallotta-e a beszélgetést az elejétől a végéig, de a lényeget így is értette – szűrte a fogai között Se Joo. – Szinte fejvesztve rohant hozzám, miután te elmentél, hogy elmesélje, mi történt.

- És te hittél neki? – végre feltettem azt a kérdést, ami a leginkább érdekelt. Ugyanis nekem is megfordult annak idején a fejemben, hogy bemártom Se Rit, hogy minden szennyest kiteregetek róla, de féltem, hogy senki sem hinne nekem. Hiszen egy csodaszép, aranyos és édes lány volt mindenki szemében. Mégis ki hitte volna el nekem, hogy egy álnok, gonosz perszóna, aki úgy húzza magára a jóságos keresztanya jelmezét, mintha csak az aznapi ruháját választaná ki? Főleg, hogy annak a fiúnak volt a barátnője, akibe szerelmes voltam… Esélytelen volt, hogy komolyan vegyenek, inkább csak féltékenykedésnek tanúsították volna a viselkedésem.

- Először nem – vallotta be töredelmesen a fiú. Nem hittem volna, hogy igazat fog mondani, hiszen hazudhatott is volna, mégis tartott annyira, hogy a szemembe mondja az igazságot, még ha tudta is, hogy fájni fog. – Nem akartam elhinni, hogy ennyire félreismertem Se Rit, hogy ilyen könnyedén képes volt átejteni. Ezért tagadtam hetekig az egészet, annak ellenére, hogy tudtam, semmi oka nem lett volna Min Soonak ilyesmiről hazudni.

- Mi változtatta meg a véleményedet? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen valamikor mégiscsak elismerte a szavakat, amit Min Soo osztott meg vele. Mert igaza volt, Min Soonak nem lett volna oka hazudni. Főleg nem olyasmit, mint amit Se Ri vágott a fejemhez: hogy nem vagyok elég jó Se Joonak, hogy meddig akarok még a nyakán lógni és miért nem tudom már végre békén hagyni…

- Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs – rázta meg tanácstalanul a fejét. – Miután Min Soo elültette a gondolatot a fejemben, hogy Se Ri nem az a lány, akinek eddig hittem, akaratlanul is kerestem az árulkodó jeleket. Szép lassan pedig átláttam a maszkján, láttam a mosolyát, ami minden egyes alkalommal megfeszült az arcán, mikor szóba hoztalak. De akkor voltam teljesen biztos abban, amit Min Soo mesélt, mikor szakítottam vele.

- Feladta a színészkedést? – kérdeztem egy keserű mosollyal az arcomon, mert el tudtam képzelni, mennyire fájhatott Se Ri büszkeségének, hogy dobták.

- Különleges látvány volt, az biztos – bólintott elismerően Se Joo, mire akaratlanul is elnevettem magam. Halványan elmosolyodott és végigsimított az arcomon. – Sajnálom, hogy önkéntelenül is ekkora fájdalmat okoztam neked. Ha tudtam volna, hogy bánik veled, akkor…

- Nem érdekes! – szakítottam félbe sietve és egy mosolyt vetettem rá. – A lényeg, hogy kiszabadultál a pókhálójából.

Se Joo hangosan felnevetett és magához vonva, szorosan ölelt.

- Egy sokkal veszélyesebb csapdába estem ezúttal.

- Tessék?! – toltam el magamtól, és még leplezni sem voltam képes a felháborodást a hangomban, bár Se Joo csak még jobban nevetett rajtam.

- Egy olyan csapdába, amit tíz évig gondosan készítettek elő számomra – puszilt szájon, de a szavai hatására rózsaszín arccal, némán néztem vissza rá.

Hogy tud ilyen eszméletlenül cuki lenni?!

- Akkor nem fogsz egykönnyen szabadulni – vetettem rá egy félős mosolyt és közelebb húzódtam hozzá, hogy át tudjon karolni és úgy élvezhessük tovább a kis körutunkat a park fölött szállva a légballonban. – Na, várj csak!

Idegesen fordultam Se Joo felé, hogy a szemébe tudjak nézni. Valami olyasmi ötlött fel bennem, amiről teljesen elfelejtkeztem eddig, de már egy ideje meg akartam kérdezni róla.

- Ha már eleve tudtad, hogy Se Ri nem megbízható és csak játszik veled, akkor szombaton miért haboztál, mikor mellém kellett volna állj? – nem tudtam elrejteni előle a hangomban megbúvó sértettséget, de ezt tényleg nem értettem. Ha Se Joo tudta, hogy Se Ri nem az a jó kislány, mint akinek hitte, akkor miért hezitált köztem és közte a P.S.-nél?

- Egy percig sem hittem el Se Ri színjátékát, ne aggódj! – legyintett fújtatva.

- Akkor meg miért nem álltál ki mellettem? Tudod, milyen rossz volt, hogy mindenki kételkedett bennem? Ha a többieknek még ezt el is néztem, tőled nem erre számítottam…

- Sajnálom, Ha Na! – ráncolta a szemöldökét Se Joo és láttam, hogy tényleg bánja a dolgot, ami kicsit jobb kedvre derített. – Először is: senki nem hitte el Se Rinek, hogy ő az áldozat, ettől ne félj! Másodszor pedig: ismered Se Rit, ha letámadjuk ott, hogy hagyja abba a színészkedést, akkor csak nekünk esett volna és óriási balhét kerekített volna ki az egészből.

- De…

- Ha pedig mindenki odasereglett volna, akkor inkább neki hittek volna, mintsem neked - osztotta meg velem a fájó igazságot, ami szíven ütött, de nem tudtam vele mit kezdeni. – Emellett nem kockáztathattuk, hogy felismerjenek téged.

- Mondja ezt az, aki kijelentette Ji Heonnak, hogy ki is vagyok valójában – vetettem a szemére Se Joonak. Nem akartam veszekedni vele, de annyi minden maradt bennem az ügynökségnél való látogatás után, és csak úgy kibuktak belőlem egyesével.

- Az… - láttam, hogy teljesen zavarba jön és hirtelen azt sem tudta, mit mondjon.

- Akárhányszor végiggondolom, nem értem, miért tetted – ráztam a fejem értetlenül. Na, nem mintha összeomlott volna a világom tőle, csak ha már megbeszéltük, hogy ez egy titkos küldetés lesz, akkor első adandó alkalommal leleplezni, nem volt túl okos ötlet… Oké, kicsit azért féltem attól is, hogy Go Jin elmondja az apámnak, hogy a cégnél jártam és a következményektől, amit ez okoz. (Bár ehhez Se Joonak vajmi kevés köze volt.)

- Szeretnél a P.S.-nél dolgozni? – tette fel váratlanul a kérdést a fiú.

- Ez nyílt titok.

- Szeretnél a klipben szerepelni? – ez már egy érdekesebb kérdés volt.

Ugyanis amíg úgy nem alakult, hogy szerepelhetek benne, addig meg sem fordult a dolog a fejemben. De miután jobban átgondoltam, hogy lehetőségem adódott szerepelni egy klipben – és tegyük hozzá nem is akármilyenben, hiszen a STAND UP-ról volt szó -, nagyon is megtetszett a gondolata. Ez talán addig tartott, míg Se Ri az orrom alá nem dörgölte, hogy ha róla van szó, akkor úgyis ő kapja meg a szerepet, nem számít, mennyire erőlködöm.

- Szerettem volna, igen – válaszoltam végül a valóságnak megfelelően.

- Ez nem éppen egy kislemezt jelent, ezzel nem egy banda tagja leszel, de akkor is remek alkalom, hogy kipróbáld magad benne – mosolygott bátorítóan Se Joo és ebben a pillanatban elhittem neki, hogy akár tényleg részese lehetek egy forgatásnak és egy zenei videoklip megszületésének. – Ha senki sem lökdös, akkor magadtól nehezen szánod rá magad, hogy lépj.

A kis gonosz beszólást félretettem – elraktároztam az agyamban, hogy ezért még később megfizet - és megint ott kötöttem ki, hogy Se Joo csak jót akart nekem. Én meg szokásomhoz híven előbb szólaltam meg, minthogy gondolkodtam volna és megint megharagudtam rá a semmiért. Talán Kyu Hyun sejtette, hogy Se Joo csak rám gondolt, mikor elárulta Ji Heonnak a személyazonosságomat? Azért védte meg a fiút? Áh, mindegy!

- Talán igazad van abban, hogy egyedül nehezen jutok döntésre, de legközelebb megkérdezhetnél, mielőtt ekkora galibát okozol – húztam a számat, mivel egyet kellett vele értenem. – Ha nem mondasz semmit sem, akkor elkerülhettük volna az összetűzést Se Rivel.

- Szerinted nem talált volna valami egyéb okot, amivel beléd köthet? – húzta fel kétkedve a szemöldökét, csupa iróniával a hangjában. Még el is mosolyodtam rajta, hogy ilyenre is képes.

- Ott a pont – böktem arcon mosolyogva. – Szóval azt mondod, tartozok neked egy köszönömmel azért, amit tettél?

- Valami másnak jobban örülnék – hajolt közelebb hozzám Se Joo egy pimasz mosollyal az arcán. Az ajkai már súrolták a számat, mikor a ballon hirtelen megállt. Mindketten kinéztünk az oldalán, hogy mi történhetett és láthattuk, hogy az út végére értünk. Már csak azt kellett megvárnunk, hogy leeresszenek minket a földre.

Ez alig két percbe telt és miután kiszálltunk a ballonhoz tartozó kosárból, megbeszéltük, hogy ideje lenne hazamennünk. Már háromnegyed tizenegy volt és tizenegykor zárt a park, így feleslegesnek tartottuk, hogy ezt a pár percet még barangolással töltsük. Kézen fogva sétáltunk a kijárat felé és a szívem szinte repesett a boldogságtól, hogy túl voltam életem első hivatalos randiján a barátommal. Ennél tökéletesebb estét – a kisebb összezördülések és komolyabb témák ellenére is – el sem tudtam volna képzelni. Se Joo pontosan olyan randival ajándékozott meg, amiről minden lány gyerekkora óta álmodozik. Azt hiszem, egy tételt kihúzhattam a nem létező bakancslistámról!

Szerencsénkre Se Joo kocsival jött a parkhoz, így a parkolóházban megkerestük a járművet és fáradtan vágódtunk be az ülésbe. Még egy hosszabb autóút várt ránk az Akadémiáig, amit csendben tettünk meg. Vagyis én mindenféleképpen, mert olyan öt perc után elnyomott az álom…

Mikor ismét kinyitottam a szemem, Se Joo helyes arcával találtam szemben magam. Ahogy az arcvonásai egyre jobban tisztultak a szemeim előtt, rám tört a deja vu érzése. Se Joo áthajolt előttem és kikapcsolta az övemet.

- Felébredtél végre? – mosolygott rám lágyan, még mindig közel hajolva hozzám, az ülés támláján támaszkodva.

- Ha hiszed, ha nem, de volt már egy hasonló álmom veled – idéztem fel magamban az emlékeket még álmos hangon. – Csak annak más vége lett.

- Valami ilyesmi? – lehelte halkan és óvatosan megcsókolt. Egy gyengéd érintés volt a számon, ami egyből kiűzte az álmosságot a szememből és felingerelte minden idegszálam. Mikor Se Joo elemelte a száját az enyémről, percekig behunyt szemmel élveztem még az utóhatásait a csókjának.

- Honnan tudtad? – motyogtam még mindig kicsit megrészegülten, mikor a fiúra emeltem a tekintetem.

- Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, hogy nem csak álom volt? – láttam rajta, hogy rettentően kínosan érzi magát, de aztán felfogtam, hogy mit mondott.

Se Joo megcsókolt?! Se Joo megcsókolt, mikor hazajöttünk Nagyiéktól és én azt hittem, hogy csak álmodtam?! Felnyögtem magamban, hogy már megint egy példát kaptam arról, milyen béna vagyok, hogy még különbséget sem tudok tenni álom és valóság között.

Na, álljon meg a menet!

- Még hogy én vagyok perverz! – néztem hüledezve Se Joora, akinek nem kicsit esett le az álla, hallván, hogy leperverzeztem.

- Micsoda?!

- Te vagy az, aki félálomban csókolgatja a lányokat! – mutogattam rá, mintha nem lett volna elég egyértelmű, hogy róla van szó.

- Ha Na, én… - Se Joo most már végképp zavarban volt és megsemmisülten fújta ki a levegőt, azt sem tudva, hogy mit hozzon fel mentségére. Talán három percig hagytam szenvedni, jobban mondva addig bírtam, majd elröhögtem magamat.

Tudom, irtózatosan gonosz volt ez tőlem, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar vissza tudom neki fizetni a korábbi beszólását. De azért egy induri-pindurit jólesett.

- Csak szórakoztál velem? – pislogott meglepődve, de a nevetéstől még képtelen voltam neki rendesen válaszolni.

- Egy picit? – mutattam a hüvelykujjam és a mutatóujjam segítségével, hogy mennyire picire gondoltam, majd kipattantam a kocsiból, mielőtt Se Joo válaszolhatott volna. Már az Akadémia előtt parkoltunk, szóval csak pár métert kellett megtennem a kapuig, de ahogy nekiestem, hogy lenyomjam a kilincset, rá kellett döbbennem, hogy zárva van.

A kulcs!

Egyből a táskámban kezdtem el turkálni, hogy előhalásszam a kulcscsomómat, bár egy hatalmas plüss medvével a kezemben ez nem volt egyszerű feladat, mikor hallottam, hogy becsapódik a kocsi másik ajtaja is. De végre megéreztem az ujjaim végénél a fém hideg érintését, kikaptam a táskámból és behelyeztem a kulcslyukba, de abban a pillanatban két tenyér csapódott a kapun, a két oldalamon, a fejem mellett.

- Hova menekülsz? – suttogta Se Joo a fülembe és a forró lélegzete csiklandozta a bőrömet.

- Sehova? – mondtam elég kérdő hangsúllyal a hangomban.

- Értem – hümmögött és a tudat, hogy ott áll mögöttem, csak pár centiméterre, az őrületbe tudott kergetni. Így inkább elforgattam a kulcsot a zárban és belökve az ajtót jó pár lépéssel odébb megálltam, majd szembefordultam Se Jooval, aki mozdulatlanul nézett rám.

A sötétben nehezen vettem ki, milyen kifejezés ül az arcán, mivel pont háttal állt az utcai lámpáknak, de éreztem, hogy engem vizslat a tekintete. Valamiféle megmagyarázhatatlan feszültség lebegett kettőnk között.

Se Joo lassú léptekkel indult meg felém, majd behajtotta maga mögött a kaput, ami hangos csattanással jelezte, hogy bezárult, de a szemem még mindig a félhomályba burkolózó fiún legeltettem. Végül megállt pontosan előttem, fölém tornyosulva.

- Be kellene mennünk, elég hideg van – hebegtem zavaromban, bár szinte égett az arcom és egy cseppet sem fáztam. Hátráltam pár lépést és megindultam a kollégium felé. Hallottam, hogy Se Joo hang nélkül követ, ami aggasztott. Mégis mi történt, hogy ilyen furcsán viselkedik? Talán megharagudott volna az előbbi viccemért?

A koleszhez érve egy másik kulccsal kinyitottam az ajtót és beléptem a meleg előszobába. Egyből minden lámpát felkapcsoltam a konyhában és az előszobában, hogy jobban érezzem magam. Még mindig nem voltam oda a sötétségért, még akkor sem, ha nem voltam egyedül. Lepakoltam a konyhaasztalra, levettem a kabátom és hátrapillantottam a vállam felett Se Joora. Még mindig csendes volt és le sem vette rólam a szemét. Most már láttam, hogy a szemei csillognak és olyan volt, mintha mondani készülne valamit.

- Áh, milyen rendetlenek a srácok! – zsörtölődtem inkább hangosan, hogy enyhítsek a hangulaton, ami kialakult közöttünk. – Itt hagytak minden mosatlant! Mi vagyok én, bejárónő, hogy takarítsak utánuk?

Na, nem mintha nem szívesen csináltam volna meg az ilyen apróságokat. Örültem, hogy ennyivel megkönnyíthettem a dolgukat, még ha az ilyen hétköznapi volt is.

- Kérsz egy kis vizet? Majd szomjan halok! – éreztem a hangomon, hogy kicsit remeg, mert ideges voltam Se Joo szokatlan viselkedése miatt. Odaléptem a konyhaszekrényhez és éppen mikor nyitottam volna az ajtaját, két kar fonódott körém. – Se Joo?

De nem kaptam választ, csak még szorosabban vont magához. Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet, amint rájöttem, hogy szó sincs olyasmiről, hogy haragudna rám. Talán örült nekem? Vagy csak boldog volt ezután a nap után, mint ahogy én?

- Ha Na…

- Hm?

- Ugye el fogod felejteni Kyu Hyunt?

Enyhén elnyílt szájjal, dermedten bámultam a konyhapultot, ahol a mosatlanok tornyosultak a holnapi sorsukra várva, hogy ismét ragyogjanak a tisztaságtól. A szívem a torkomba ugrott és a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott. Mégis hogy jutott Se Joonak ilyesmi az eszébe?

Azt hittem, jól éreztük magunkat a mai nap folyamán, akkor meg miért tesz fel nekem ilyen kérdéseket hirtelen? Látni akartam az arcát, hátha legalább abból lehet valami sejtésem, mik játszódnak le benne, így megfordultam a karjai között.

- Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen? – óvatosan bukott ki belőlem minden egyes szó és éreztem, hogy a homlokom aggodalmas ráncokba gyűrődik.

- Mert – a kezei közé fogta az arcomat és most először láttam bizonytalanságot a szemében. Most először láttam azt, hogy mégiscsak bizonytalan és zavarja, hogy az érzéseim nem határozottan az ő irányába billennek. – félek, hogy elveszítelek. Minél több időt töltünk együtt, annál jobban félek attól, hogy egyszer csak magamra hagysz és elveszítelek.

Majd megszakadt a szívem a szavai hatására és csak arra voltam képes, hogy a nyakába vessem magam. Vékony kis karjaim erősen szorították, hátha ezzel el tudom űzni a gondjait és az én bűntudatomat is.

- Sajnálom! – mondtam a nyakába temetve az arcom és az ujjaim a kabátjába martak. – Ne aggódj, el fogom felejteni őt! Ígérem!

Tudtam, hogy ezek üres fogadkozások addig a pillanatig, míg tényleg ki nem verem Kyu Hyunt a fejemből és egyúttal a szívemből is, de ennél többet jelenleg nem voltam képes nyújtani Se Joonak. Csak üres szavakat, amikben reménykedtem, hogy egyszer igazzá válnak.

Merthogy szerettem ezt a fiút. Se Joot szerettem. Egyedül őt és senki mást…

***

- Ne… még pár percet kérek! – dörmögtem a párnámba, hátha a telefonom lesz olyan nagylelkű és elhallgat a kérésemre. Úgy tettem, mint aki nem hallja, sőt még a takarót is a fejemre húztam, hátha ezzel meg tudom gátolni, hogy Se Joo hangja (Ugyebár még mindig STAND UP-os csengőhangom volt, de ebben a percben erősen elgondolkoztam rajta, hogy lecseréljem, mert nem akartam megutálni ezt a dalt.) behatoljon a tudatalattimba és elűzze az édes álmokat.

És lám, imáim meghallgatásra találtak!

A telefonom végre elhallgatott, így megkönnyebbülve bukkantam elő a takaróm alól, hogy ismét levegőhöz jussak és folytassam a megérdemelt szunyókálásomat. Tegnap még Se Jooval legalább egy óráig beszélgettünk (azért kis lelkiismeret furdalásom volt, hogy feltartom és nem hagyom pihenni), így fél kettőkor kerültem ágyba.

- Ezt nem hiszem el! – ültem fel dühösen fújtatva, mikor újra megszólalt a mobilom. Meg sem nézve, hogy ki az, beleszóltam. – Ajánlom, hogy fontos legyen, különben véged!

- Neked is jó reggelt!

- Oppa? – döbbentem meg, ugyanis Sung Chan pontosan tisztában volt azzal, hogy nem vagyok az a korán kelő típus (annyira futotta az energiáimból, hogy egy pillantást vessek az órára, ami még csak fél nyolcat mutatott!). – Mi történt, hogy nem hagyod az embert aludni hajnalok hajnalán?

- Ha Na… - ezúttal hallottam a hangjában valamit, amitől egyből éber lettem és óvatos. Sőt, igazság szerint megijesztett.

- Mi a baj? – hangosan nyeltem egyet, mert rossz érzésem támadt.

- Apa látni akar.

- Tessék?

- Gyere be azonnal a céghez, apa találkozni akar veled.

Köpni-nyelni nem tudtam, csak magam elé bámultam szótlanul, ahogy az agytekervényeim dolgoztak. Tényleg jól hallottam? Apa találkozni akar velem?

Azt hiszem, óriási bajban vagyok…

6. Fejezet

Harag, düh és kétségbeesés

Már figyelmeztettelek egyszer, azt hittem, értettél a szép szóból, de nehézkesebb a felfogásod, mint gondoltam. Kerüld el Se Joot, amilyen messze csak tudod! Tudom, hogy nehéz időszakon mentél keresztül, de ezzel nem őt kellene terhelned. Nem kíváncsi rád, nem véletlenül nem is keresett eddig. Hagyd őt békén! Tényleg úgy akarsz viselkedni, mint egy levakarhatatlan pióca?! Se Joo eddig is túl kedves volt, hogy megtűrt maga mellett. Nem gondolnál végre rá magad helyett és nem tűnnél el az életéből?

Ahogy a hangja visszhangzott a fejemben, mintha egy gombóc növekedett volna a torkomban. A kezem ökölbe szorult, az állkapcsom megfeszült. Gyűlöltem ezt az emléket. Azt a sebet, amit a szavai okoztak, hónapokig hordoztam magamban, mire végre halványodni kezdtek. Remegve szívtam be a levegőt és fújtam ki, hogy lenyugodjak, vagy legalább a látszatát fenntartsam a nyugalmamnak.

- Rég találkoztunk – üdvözöltem a lányt egy feszes mosollyal. -, Se Ri.

Miután belépett a szobába, rögtön rendbe szedte magát és még mindig meg tudtam érteni, hogy Se Joo miért szeretett bele ebbe a lányba annak idején. Legalábbis külsőre.

Hosszú, hátközépig érő, hullámos gesztenyebarna haja, világosbarna, csillogó, nagy szemei voltak, amit még jobban kihangsúlyozott szempillaspirállal és egy kis tussal. Gyönyörű fehér és tiszta bőre egy porcelánbabához tette hasonlatossá, dús ajkán leheletnyi, vörös rúzs csillogott. Könnyűszerrel megkaphatta volna bármelyik szépségipari cikk reklámját ilyen arccal, ehhez kétség sem fért. Ha pedig nem lett volna elég, hogy ilyen megnyerő arccal áldotta meg az ég, még az alakja is irigykedésre adott okot. Vékony volt és magas, amit még megdobott egy magas sarkúval is, aminek vörös színe jól ment a ruhájához. A ruhát bizonyára valami jól menő tervezőtől kapta, hogy népszerűsítse (most még jobban sajnáltam, hogy csak ilyen egyszerűen és hétköznapian voltam felöltözve…), ami jól kiemelte telt idomait. A vörös szín pedig igazán előnyös kontrasztot adott világos bőrével és jó összhatást keltett az egész megjelenése.

Egyszóval tényleg baromira tökéletes volt.

- Igen – ő is pontosan ugyanolyan mosollyal válaszolt, mint amivel én köszöntöttem. -, túlságosan régen.

Ekkor a lány mögött berontott az ajtón egy kontyos nő, aki már egyáltalán nem tudta leplezni, hogy idáig rohant. Valószínűleg vele beszélhettem korábban telefonon, Se Ri menedzserével.

- E-elnézhést! Csh-ak dugóba k-kheveredtünk éhs a táncpróba is el-elhúzódott – hajolt meg szinte a lábujjáig a nő.

- Semmi gond, már lényegtelen – pislogott rájuk Kim Ji Heon könnyedén. – Nem ez a lány fog szerepelni a klipben.

Ezzel a kezébe vette a csésze teáját, majd szürcsölgetni kezdte, mint aki jól végezte dolgát.

- Micsoda?! – sikkantott fel rémülten és hitetlenkedve Se Ri. Igazság szerint én sem számítottam arra, hogy Ji Heon azután sem akarja majd Se Rit a klipbe, miután ideér a lány. Úgy gondoltam, hogy azt csak hirtelen haragjában mondta, de nem gondolta komolyan. Vagy csak néhány kellemetlen percet akart okozni a lánynak és hallani szerette volna a könyörgését?

De az tagadhatatlan tény volt, hogy a szívem mélyén élveztem Se Ri reakcióját. Nagyon is.

- Elnézést, Kim Ji Heon úr, tényleg nagyon sajnálom a dolgot, az én hibám volt, hogy Se Ri nem tudott időben megérkezni a találkozóra! – kezdett bele azonnal a magyarázkodásba ijedten a menedzser. – Ne őt büntesse az én hibámért! Nagyon fontos számára ez a klip, így…

- Ha így lett volna, akkor nem késett volna egy percet sem, vagy szóltak volna a csúszásról. De egyiket sem tették – szakította félbe a férfi hidegvérrel a nőt, aki már láthatóan alig bírta türtőztetni magát, hogy ne ordítson rá az igencsak fennhéjázó rendezőre.

Na jó, kezdtem megkedvelni Ji Heont, ha tényleg csak élvezte, hogy Se Rit nehéz helyzetbe hozza. Emellett teljes mértékben igaza is volt, végül is, ha Se Rinek olyan fontos lett volna ez a klip, ahogy azt állította, akkor pontosan úgy tett volna, ahogy azt a férfi mondta.

- Kérem, uram, tényleg nagyon szeretnék szerepelni a klipben, már alig vártam, hogy együtt dolgozhassunk! – nyávogott (vagy csak nekem tűnt úgy?) magas hangon Se Ri és adta az ártatlan kislányt. Még könnybe is lábadt a szeme…

Ha nem ismertem volna olyan jól ezt a nőszemélyt, akkor még engem is megtévesztett volna az alakításával és bedőlök neki. De nem estem ebbe a hibába. Mert nagyon is jól tudtam, hogy milyen fából faragták Cha Se Rit. Jól adta az aranyos és szende lány szerepét, mindig megszerezte azt, amit akart, ha kellett akár erővel és piszkos kis trükkökkel, de nem olyan volt, aki ennyitől elsírja magát.

- Felesleges ez a színjáték – még felé sem fordította a tekintetét Ji Heon. A korábbi kirohanása miatt nagyot zuhant a szememben a férfi, de ezzel visszamászott egyenesen a csúcsra. A szám egy apró rándulása jelezte csak, mennyire élveztem, hogy Se Rit így helyben hagyta.

- Nem tudom… nem tudom, miről beszél – szipogott a lány és az ajkait remegtette, mint aki már épp a sírás határán van. Kelletlenül ismertem el, hogy tehetséges színész volt. - Én… én tényleg nagyon sajnálom! Így kérem – odalépett a férfihoz és szemérmetlenül megragadta a kezét. Engem közben „véletlenül” majdnem fellökött, Se Joo ragadott meg, mielőtt megbotlottam volna a saját lábamban. Szinte mindenki csendben és mozdulatlanul leste a két fél közötti párbeszédet. Egyikünk sem merte őket félbeszakítani. -, hadd alakítsam én a főszereplő lányt!

Ahogy néztem a lányt, egyre jobban kezdett bennem felgyülemleni a harag. Egy arcátlan liba volt, aki bármire képes, hogy megszerezze, amit kiszemel magának! Nem állt távol tőle mások becsapása, a hazudozás és jó érzéke volt ahhoz, hogy mindenkinek azt mondja, amit hallani akar.

- Azt hiszem – fogott bele vontatottan Ji Heon a mondókájába, mire Se Ri arca egyből felderült. Az ajkamba haraptam mérgemben, mielőtt valami ostobaságot csinálok és olyat mondok, amiből óriási balhé fog kikerekedni. -, ennyi elég is volt – Rántotta ki nagy nehezen Ji Heon a kezét a lányéból, majd felállt. A fenébe! Azt hittem, hogy tovább ellen fog állni neki, de szokás szerint Miss Tökéletes elérte azt, amit akart. Megkapta a szerepet.

- Rendező úr! – kiáltott fel boldogan Se Ri és egy ragyogó mosolyt villantott a férfira, aki viszonozta is azt. Habár nem tudom, hogy más is észrevette-e azt a számító pillantást a lány tekintetében, amit én. – Kösz…

- Félreértesz – szakította félbe hidegen Ji Heon, mire Se Ri arcáról le is fagyott a mosoly. – Az a fajta ember vagyok, aki tartja magát ahhoz, amit mond. Így el kell keserítselek, de a szerep már valaki másé.

- Tessék? – pislogott zavartan rá a lány és még mindig próbálkozott a mosollyal. – De hisz ilyen gyorsan nem is találhatott senkit sem rá!

Kezdett repedezni a maszkja, amit elégtétellel figyeltem.

- Dehogynem – felelt Ji Heon nyugodtan.

- Mégis kit? – sziszegte végül Se Ri megfeledkezve magáról. Ji Heon meg sem szólalt, csupán rám emelte mutatóujját, mint korábban Se Joo tette.

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

Se Ri megjelenése, a kétségbeesett harca a rendezővel a szerepért, egy pillanatra teljesen kiverte a fejemből, hogy tulajdonképpen Se Joo mindent elárult rólam, amit végig titokban kellett volna tartanunk. Az egyetlen dolgot, amit el kellett volna hallgatnunk mindenki elől, pont azt sikerült az első adandó alkalommal kikotyognia! És egyáltalán nem véletlenül, hanem szándékosan! Nem tehettem ellene, de rá kellett jönnöm, hogy haragszom a fiúra…

De visszatérve arra a kétszínű nőszemélyre – aki a bámulásával szinte lyukat égetett a koponyámba -, dühösen meresztette rám szemeit, és ha rajtunk kívül nincs senki a szobában, lehet hogy még nekem is esik. Mégis tartottam vele a szemkontaktust, eszem ágában sem volt engedni neki addig a pillanatig, míg a tekintete nem siklott a kezemre.

A kezemre, amit Se Joo még mindig szorosan tartott azóta, hogy a lány majdnem fellökött.

Automatikus reakció volt, hogy kitéptem az ujjaim az övéi közül és lesütöttem a szemem. De rögtön ezután el is szégyelltem magam. Egyrészről féltem, hogy ezzel megbántottam Se Joot, ezért még felé sem néztem, de jobban bántam, hogy előbb határoztam el, hogy nem fogok megijedni a lánytól, de az első alkalommal – sőt mi több, alig egy perc után – kudarcot vallottam. Mert ahogy Se Ri meglátta az összekulcsolódó kezünket, úgy éreztem, hogy egy négy évvel ezelőtti jelenetet élek át újra… mikor még együtt járt Se Jooval. Se Ri mintha elsőnek bosszúsnak tűnt volna, összeszorította ajkait, de azonnal rendezte az arcvonásait és többé nem tudtam semmit sem leolvasni róla.

A bátyám hangja térített észhez, hogy volt nagyobb gondom is most, mint egy rémálomszerű jelenés, ami valósággá vált.

- Elnézést, Ji Heon, de ezt nem tartom túl jó ötletnek – szólt közbe Sung Chan idegesen, látszott, hogy nem tetszik neki, hogy ellent kell mondania a férfinak.

- Ugyan miért? – kérdezte, miközben a bátyám és köztem váltogatta a tekintetét. – Se Joo nem ajánlotta volna, ha nem hiszi, hogy képes rá.

- Tessék? – kérdezte Se Ri, mint aki nem hisz a fülének. Erről árulkodott az is, hogy igencsak meglepetten nézett a fiúra. – Se Joo ajánlotta őt?

- Igen, talán baj? – érdeklődött Ji Heon, de választ sem várva újra Sung Chan felé fordult. – Szóval, ha nem a lány képességeivel van a baj, akkor mi lehet az akadálya, hogy szerepeljen a klipben?

Gyorsan levágta a férfi, hogy más van a háttérben és egyáltalán nem olyan egyszerű a helyzet.

- Igazság szerint – kezdtem bele, mielőtt Sung Chan olyat mond, amit senkinek sem akartam a tudomására hozni. Pontosabban csak Se Rit nem akartam beavatni a szörnyű családi életem részleteibe. – nem vagyok szerződéses munkatárs az ügynökségnél, így nem vállalhatok el semmiféle munkát.

- Ugyan! – legyintett boldogan a férfi, mintha csak egy legyet hessegetne félre. Úgy látszott, ez az indok nem igazán győzte meg. – Az igazgató lánya biztos kivételes bánásmódban részesül és nem kötik a kezét a szabályok, mint másoknak.

Nagy nehezen sikerült visszafognom magam, nehogy felemeljem a hangom és nekiálljak bizonygatni, hogy tényleg nem akarok szerepelni a klipjében. Bár jobban meggondolva egyáltalán nem ez volt a helyzet… Akartam, nagyon is! De ha ezt megtudja az apám, akkor azt nem fogom ép bőrrel megúszni, az tuti. Gondolom, Sung Chan sem arra számított, hogy egyből fejest ugrunk a mély vízbe egy videoklippel, ezért utasította vissza a férfit.

- Rendező úr, én tényleg nem…

- Óh, máris ennyi az idő? – nézett ijedten a férfi az órájára. – Majd akkor találkozunk a forgatáson, ha minden előkészülettel végeztek. Értesítsenek a további fejleményekről, most viszont sietnem kell. Lesz egy másik megbeszélésem is és ÉN nem szeretek késni.

Jelentőségteljes pillantást vetett Se Rire és felkapva a kabátját, kisietett a helyiségből, faképnél hagyva minket. Amint pedig kitette a lábát az ajtón, mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

Se Ri a menedzserével kiabált és tervezgette, hogy tudná visszaszerezni a szerepet a klipben. A srácok szidták a rendezőt és meg voltak lepődve, hogy Se Joo mit művelt, habár egyáltalán nem tűntek sem mérgesnek, sem kétségbeesettnek, inkább csak izgatottak voltak és várták a forgatást. Sung Chan lerogyott az egyik székbe és az arcát a kezébe temette, miközben magában motyogott. Őt néztem és úgy éreztem, el kell innen tűnnöm, mert nem bírtam a szemébe nézni azok után, ami történt. Nem akartam neki gondot okozni, de úgy látszott, engem valahogy követ a balszerencse és a körülöttem lévőket is sikerül folyton magammal rántanom.

Így felhasználva a fejetlenséget, kiosontam a tárgyalóból, mivel úgy döntöttem, ideje megszöknöm és hazamennem, mielőtt nagyobb bajt hozok Sung Chan fejére. Kikanyarodva a folyosóra, megindultam a liftek felé. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, de nem jutottam messzire, mikor meghallottam a hangját a hátam mögött.

- Hova sietsz ennyire?

Megtorpantam. Akármennyire is szabadulhatnékom volt, nem bírtam csak úgy egyszerűen továbbsétálni és tudomást sem venni róla.

- Akarsz tőlem valamit? – fordultam meg és próbáltam még a haragot is eltüntetni az arcomról, ahogy megláttam a felém közeledő lányt. Már elég messze voltunk a tárgyalótól, így úgy érezte, leveheti azt az álarcot, amit mindenki előtt igyekezett fenntartani. Rideg szemekkel mért végig, szép lassan, minden részletet megfigyelve.

- Semmit sem változtál – mondta Se Ri lefitymálóan és keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Reméltem, hogy legalább a pénz segíteni fog, hogy javíts a stílusodon, de úgy látszik, menthetetlen vagy ezen a téren.

- Te sem változtál semmit, ha ez megnyugtat – fintorogtam rá, sajnos nem tudtam megállni, hogy ne mutassam ki a megvetésemet a lány iránt.

- Ezt bóknak veszem – mosolyodott el, mint egy fogait villogtató cápa és még közelebb jött egy lépéssel hozzám. De éppen három férfi dolgozó sétált el mellettünk és az arca drasztikus változáson ment át pillanatok alatt. A kicsinyes káröröm eltűnt az arcáról és egy szégyenlős mosoly vette át a helyét, majd félénken meghajolva üdvözölte a férfiakat, akik majdhogynem orra buktak mentükben a lány lehengerlő stílusától.

- Te tényleg nem változtál egy fikarcnyit sem! – leheltem hitetlenkedve a fejemet rázva.

- Ha tudnád, mi megy itt a háttérben, akkor megértenéd, hogy egy ilyen apró gesztus akár egy slágerhez, reklámhoz vagy fotózáshoz is juttathat – fordult ismét felém lenézően. – Bár feleslegesen magyarázom ezt neked, mikor semmi közöd ehhez a világhoz.

- Ahhoz képest mégis sikerült szerepet kapnom a klipben, ahonnan téged kidobtak – jegyeztem meg mintegy mellékes tényt és olyan jólesett annyi szenvedés után viszonozni azt neki, amit kaptam tőle. Megrándult a szája sarka, de mégis vigyorra húzódott, amitől egy pillanatra elbizonytalanodtam.

- Meglátjuk, meddig lesz az a szerep a tied.

- Micsoda? – néztem fel rá értetlenül, a magas sarkúban jó pár centivel fölém tornyosult.

- Komolyan azt hiszed, hogy tiéd a szerep? – kérdezte úgy, mintha a legnaivabb ember lennék ezen a világon.

- Ji Heon azt mondta…

- Kérlek! – legyintett és felkuncogott. – Azt csak hirtelen felindulásból mondta. Nem teheti meg, hogy csak úgy visszautasít engem. Amint felsőbb szinteken is tudomást szereznek erről, máris fel fogják keresni, hogy beszéljenek vele. Csak idő kérdése, hogy beadja a derekát.

Elnyílt szájjal és idegesen hallgattam a lányt, mert akármilyen öröm járt is át pár pillanattal ezelőtt, annak most nyoma sem volt. Rá kellett ébrednem, hogy Se Ri nem mondott hülyeséget. Mégis melyik ügynökség engedne a közönség számára egy teljesen ismeretlen lányt (még ha éppenséggel pont az igazgató lánya is) szerepeltetni a legmenőbb bandájuk klipjében?

- Hát végre neked is leesett, hogy talán ezt a csatát megnyerted – piszkálta meg a fonatom végét a lány játékosan, ami a vállamon pihent -, de a háborúnak egyértelműen én leszek a győztese.

Erre nem tudtam hirtelen mit felelni. Annyira elbizonytalanítottak a szavai, hogy csak álltam és bámultam azokba a hűvös, barna szemekbe.

- De azért jól érezted magad addig, míg azt hitted, hogy visszavágtál nekem? – még meg sem próbálta leplezni kaján mosolyát. – Régóta erre vártál, nem?

- Azt hiszed, körülötted forog a világ? – hitetlenkedtem a lányon. Míg nem kezdett el ilyen fellengzősen viselkedni, meg sem fordult a fejemben, hogy helyette én kaptam meg a szerepet. Csak az apámon és Sung Chanon járt az eszem, és hogy én magam mit is akarok. Most meg képes azzal jönni, hogy csak miatta kell nekem a szerep?!

- Ha nem is az egész világ, de elég nagy része, igen - nézegette a körmeit, miközben beszélt hozzám, amivel rettenetesen feldühített. Utáltam, ha valaki ennyire lenéző és öntelt. Utáltam, ha valaki azt hiszi, jobb mindenki másnál. Utáltam!

Nyugalom, Ha Na! – hunytam le a szemem és mély levegőt vettem. Még magamat is sikerült meglepni, hogy ennyire gyűlölöm ezt a lányt. Nem tapasztaltam eddig soha, hogy valaki iránt ekkora ellenszenvet érezzek, de Se Rinek sikerült ezt elérnie. Valahogy sikerült elérnie, hogy jobban utáljam, mint az apámat…

- Csalódást kell okozzak – próbáltam egyenletes hangon beszélni és nem elárulni, mennyire forr bennem a harag.

- A te világod viszont biztos, hogy valaki más körül forog – jegyezte meg gonoszan és úgy pislogott rám, mint egy sunyi róka.

Sajnos, tudtam, hogy mire akar ezzel célozni. Két másodpercembe telt, hogy rájöjjek, Se Joora gondolt… Lesütve a szemem, nyeltem egy nagyot, mert az is hazugság lett volna, ha letagadom és az is, ha egyetértek vele. Csak annyira voltam képes, hogy rózsaszín arccal, kukán álljak előtte.

Miért volt az, hogy ha Se Rivel kerültem szembe, mindig alul maradtam?! Miért nem voltam képes ugyanúgy visszaszólni neki, mint Jung Heenek? Miért nem hazudtam csak simán? Ez a lány meg sem érdemelte volna, hogy egyáltalán igazat mondjak neki! Amióta csak ismert, semmibe vett és lenézett, nem kellett volna törődnöm vele…

De a lábam mégis lecövekelt és mozdulni sem bírtam, a hangom valahol félúton elveszett a torkomban, pedig annyi mindent akartam volna a fejéhez vágni, hogy még ő is meglepődött volna. A kezem remegve feszült az oldalam mentén, pedig legszívesebben megtéptem volna azt a loboncot a fején. Mégsem tettem semmit. Csak csendben álltam és a padlót bámultam.

Ezt a pillanatnyi habozást pedig beleegyezésnek vette a lány.

- Szánalmas, hogy még mindig nem voltál képes továbblépni és a nyakán lógsz – sóhajtott színpadiasan Se Ri és közelebb lépve hozzám a vállamra tette a kezét. Megrázkódtam az érintésére és felpillantottam rá. Le akartam rázni a kezét magamról, de mégsem voltam rá képes. – Mennyi időbe telt visszakönyörögni magad hozzá? Biztos elege lett már belőled és inkább visszafogadott, csak hogy elhallgattasson.

Miért nem tudom egyszerűen csak itt hagyni?!

Még ha tudtam is, hogy fogalma sincs, miről beszél; hogy halvány sejtése sem lehet arról, hogy Se Jooval együtt járunk; hogy az egészet csak ő látja így, akkor sem jött ki egyszerűen egy hang sem a számon. De miért?!

Hideg zuhanyként ért, ahogy tudatosult az oka. Annak ellenére, hogy miket mondott Se Joo, hogy milyen kedves és őszinte szavakkal illetett, hogy mik történtek közöttünk, hogy már tudtam, milyen ízű is a csókja, még mindig kételkedtem magamban. És őbenne is.

Se Ri szavai pedig azokra a fájó pontokra tapintottak rá, amik tudat alatt kétséggel gyötörtek. Amik még mindig bizonytalanságot szültek bennem, még ha próbáltam is tagadni vagy mélyen elrejteni és nem venni róluk tudomást. Ott voltak, csak megbújtak és vártak a megfelelő pillanatra, hogy előtörjenek a sötétből, teljes zavaradottságot okozva ezzel.

De… de mondanod kell valamit! Nem lehet, hogy így megalázzon, és szó nélkül tűrd meghunyászkodva! – szólalt meg az a belső hang, ami eddig olyan sok fejfájást okozott, de most az egyszer egy használható tanáccsal látott el. Igaza volt! – döbbentem rá.

Nem hagyhattam, hogy így viselkedjen velem!

- Tévedsz! – emeltem rá a tekintetem. De jó pár lépésre tőlünk, a tárgyaló ajtajánál megláttam a többieket, ahogy érdeklődve figyelnek minket. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit is kéne tennem. Vajon mit láthattak onnan a fiúk? Két lányt, akik kellemesen elbeszélgetnek magukban? De csak egy fiú érdekelt igazán közülük, méghozzá a csokibarna szemű srác, aki összevont szemöldökkel nézett felénk.

Ekkor jöttem rá, hogy még ha akarom is, még ha minden porcikám is arra vágyik, hogy Se Ri arcába ordítsam, hogy együtt vagyok Se Jooval, hogy a pasim lett, nem tehettem meg. Megígértem neki, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, amíg ki nem találunk valamit és ezt az ígéretet nem állt szándékomban megszegni. Még akkor sem, ha most éppen haragudtam rá, mert ő viszont habozás nélkül kibökte az én titkaimat korábban.

Ahogy Se Ri követte a pillantásom és meglátta a minket kémlelő srácokat, intett nekik egyet és ismét engem helyezett a figyelme középpontjába.

- A helyedben nem lett volna bőr a képemen újra a szeme elé kerülni – vigyorgott rám, nehogy valakinek feltűnjön, hogy nem csupán bájcsevej zajlik közöttünk. Megszorította a vállam, visszarángatva ezzel a gondolataim közül a valóságba. – Ennyire nem értettél a szóból, hogy nem kellesz neki és nem érdeklődik irántad? – félrebillentett fejjel nézett rám elgondolkozva. - Bár ha volt egy kis eszed és rájöttél, hogy tényleg nem érez irántad semmit és nem lehet a tiéd, akkor valamennyire mégiscsak fejlődtél, hogy létrának használod, hogy általa magasabbra juthass.

Hogy… mi a fene?!

Mi a francról beszél?! Hogy én létrának használom Se Joot? Pont én? Miközben az apám az ügynökség vezérigazgatója, az egyik legbefolyásosabb ember a szakmában, és pont én lennék az, aki Se Joot létrának használja?! Elment a józan esze ennek a lánynak, vagy csak képtelen használni az agyát? Mert ha nem tud semmit sem a családi helyzetemről, akkor tisztában kéne lennie vele, hogy én vagyok az egyetlen ember az egész épületben, akinek semmiféle létrára nincs szüksége, mert már eleve annak a tetején áll.

Annyira megzavarodtam az előbbi szavaitól, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Majdnem a földet súrolta az állam, de meg sem tudtam mukkanni.

- De ha mégsem világosodtál volna meg az elmúlt négy év során – ölelt magához Se Ri, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen ledermedve álltam és a szemöldököm a homlokom közepére ugrott megdöbbenésemben. -, akkor szívesen nyújtok egy kis segítséget. Ne mondd azt, hogy soha nem tettem érted semmit! Se Joo soha nem gondolt rád nőként és soha nem is fog. Csak fogadd el és máris sokkal jobban fogod érezni magad, hidd el!

Talán ekkor szakadt el nálam a cérna, nem is tudom, hogy pontosan mitől. Lehetséges, hogy egyszerűen csak sikerült megtalálnia pont azokat a szavakat, amik éles tőrként hatoltak a szívembe, apró darabokra hasogatva azt. Nem bírtam tovább elviselni szótlanul ezt a bánásmódot, sok volt ez nekem ilyen hirtelen. Valószínűleg ezért tettem azt, amit tettem.

Arrébb löktem a lányt, le a karjait magamról, nem akartam, hogy hozzám érjen és bármi közöm legyen is hozzá. Viszont erősebbre sikerült a mozdulat, mint eredetileg terveztem és Se Ri a vállával a folyosó falának ütközött.

- Se Ri… - elsőnek ijedten nyúltam utána, de a harag és düh, ami a szemében megvillant, megrémisztett és mozdulatlanná merevedtem. Az a szép arc eltorzult a gyűlölettől, aztán hirtelen felnyögött és a vállához kapott.

Komolyan ezt akarod csinálni, Se Ri?! Komolyan képes volt színlelni a fájdalmat és azt, hogy megsérült, csak azért, hogy lejárasson a többiek előtt?! Elképesztő volt ez a lány…

- Jól vagy? – fel sem tűnt és Sung Chan lépett elő a semmiből, hogy segítsen a lánynak. Se Rinek csak ennyi kellett és máris tovább alakította a szerepét.

- Igen… tényleg sajnálom, Ha Na! – nézett rám csillogó, félelmet tükröző szemekkel.

- Mi történt? – kérdezte Min Jun, mivel időközben ők is idejöttek, hogy megnézzék, mi történt.

- Én csak bocsánatot akartam kérni Ha Natól, amiért régen olyan csúnyán viselkedtem vele… - hebegett és úgy tett, mintha a sírással küszködne. Én eközben pedig némán és leesett állal álltam előttük. – Azt hittem, hogy megbocsátott és örömömben megöleltem, de egyszer csak ellökött magától…

- Ha Na! – szólt rám hitetlenkedve Sung Chan és Se Ri felé fordult. – Hol fáj?

- Oppa! – leheltem alig jutva szóhoz a felháborodástól.

- Ne hívj így itt! Nem tudhatják meg, hogy a húgom vagy – suttogta nekem a fiú és valószínűleg semmi bántó hangsúly nem volt a hangjában, mégis elszorult tőle a szívem.

- De én nem is… - kezdtem bele, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy jobb legyen a helyzetem és elhiggyék, egyáltalán nem én vagyok a hibás. Hogy ez az álnok nőszemély tehet az egészről! De semmi nem jutott eszembe, mintha az egész agyam hirtelen kiürült volna és vakító fehérség vette volna át a helyét a gondolataimnak.

- Egy kicsit fáj a vállam, de igazán semmiség! – húzódott el a bátyám keze elől Se Ri, de utána felszisszent a fájdalomtól, vagyis a nem létező fájdalomtól.

- Elkísérlek a gyengélkedőre, rendben? – nézett Sung Chan óvatos és biztató mosollyal Se Rire, aki félénken bólintott és hagyta, hogy a fiú átkarolja a derekát. Szabályosan rosszul lettem a látványtól, hogy így törleszkedik a bátyámhoz, aki meg bedől ennek az egésznek, mintha egy kezdő zöldfülű lenne. Az ajkamba haraptam és a pillantásom a fiúkra esett, akik egyrészről szánakozva néztek rám, másrészről pedig meglepődtek rajtam.

- Én… - nyílt szóra a szám, de a hangom útközben megakadt valahol mélyen.

Mégis minek törnéd magad, ha úgysem hisznek el neked semmit sem? Hiszen onnan nem hallhatták, hogy mit mondott neked, nem értettek semmit sem. Csak azt látták, ahogy eltaszítod magadtól a lányt…

Fel sem tűnt és a lábaim megmozdultak. Ki kellett innen jutnom, nem bírtam tovább elviselni a vádló pillantásokat, a szánalmat és kétségeket, amiket a fiúk sugároztak felém. Átfurakodtam közöttük, ellentétes irányban, ahogy eredetileg kijöttem a tárgyalóból, de valaki megragadta a kezem.

- Hova mész? – kérdezte értetlenül Se Joo.

- Egy kis friss levegőre van szükségem – motyogtam és kitéptem a kezem az övéből, mert éreztem, hogy a látásom elhomályosodik és nem akartam, hogy Se Ri lássa, elérte a célját. Hogy ismét győzött és sikerült elérnie, hogy elsírjam magam és pillanatok alatt mindenkit ellenem fordított.

- Ha Na! – kiáltott utánam Se Joo és még két hang is, de képtelen voltam azonosítani a hozzátartozókat, csak a magas és vékony hang hasított élesen a fülembe.

- Se Joo! – erre én is megtorpantam és hátrafordultam. – Nem kísérnél el te is a gyengélkedőre?

Se Ri ártatlan arca, reménykedő, kislányos pislogása mind-mind hányingert keltettek bennem. De a legrosszabb az volt, hogy Se Joo tétovázott, mikor hol rá, hol rám nézett. Értem én, hogy senki nem tudja, hogy járunk, hogy nem biztos benne, hogy ki a hibás az előbbiek után, de jólesett volna, ha mellém áll és velem marad, mikor szükségem van rá.

De csak összepréselt szájjal vetettem rá egy mosolyt és megindultam a másik irányba, jó messze tőlük. Ahogy a lábaimat tettem egymás után a csalódottságomat, bánatomat egyre inkább felemésztette a harag, düh és kétségbeesés. Szinte forrongva a méregtől trappoltam végig a folyosón a lift felé. Legszívesebben felordítottam volna - ha nem éppen egy emberekkel teli épületben lettem volna -, hogy kiadjam magamból azt a sok mindent, amit Se Ri felbukkanása, szavai és tettei keltettek bennem.

Annyira sikerült elmerülnöm a gondolataimban (ezek leginkább Se Ri nyakának szorongatásából, hajának megtépázásából és különböző agyafúrt bosszún való töprengésből álltak), hogy észre sem vettem és túlmentem azon a liften, amit használni akartam. Sóhajtva sétáltam tovább, mert tudtam, hogy a nyugati oldalon van egy másik, amivel le tudok menni a földszintre, hogy végre kijuthassak innen. Meg is találtam végre a keresett felvonót, megnyomtam a hívógombot és toporogva vártam, hogy megérkezzen.

Ez volt a kedvenc liftem az épületben, számos másik volt található az ügynökségnél, de ez volt az egyedüli, ami különlegességnek számított. Közvetlenül az épület oldalán járt fel-alá, így a fülke hátsó fala félig üvegből készült és miközben utazott vele az ember, megcsodálhatta a város látképét. Már amennyire a környező felhőkarcolók engedték, de így is imádtam régen vele járni, mert olyan érzést keltett, mintha repültem volna. El is mosolyodtam az emlékre, pont mikor végre megérkezett a felvonó.

Kinyílt az ajtó és máris beléptem az üres fülkébe, benyomtam a földszintet a sok gomb közül, majd utána egyből az üveghez siettem, hogy megszemléljem a kilátást, de csalódnom kellett. Amióta a céghez bejöttünk, még pocsékabb lett az időjárás és alig lehetett látni valamit az esőfüggönyön keresztül. Amúgy is már jócskán a délutánban jártunk, de ahhoz képest is meglepően sötét volt. Hallottam, hogy záródott az ajtó, de ezelőtt még valaki belépett a liftbe. Még a fáradságot sem vettem, hogy hátraforduljak, úgy tettem, mintha egyedül lennék.

- Hova-hova ilyen sietősen? – kíváncsiskodott az a valaki a hátam mögött. Nagy szemekkel, pislogva fordultam hátra és majdnem hanyatt estem, ahogy megláttam Kyu Hyunt.

- Te meg mit keresel itt? – azt hittem, végre egyedül lehetek és kezdtem kicsit megnyugodni, de ahogy megláttam a fiút, egyből kétszeres erővel támadt fel bennem a harag. Összeszorítottam az állkapcsom és visszafordultam az üveg felé. Éppen villámlott egyet, ami egy pillanatra elvakított, majd félve vártam az elkerülhetetlen mennydörgést, ami sajnos nem is maradt el.

- Gondoltam, vigyázok rád, mivel olyan szerencsétlen vagy, hogy folyton bajba kerülsz – dőlt neki az aranyszínű korlátnak háttal mellettem, ami körbefutott a fülke belsejében.

- Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni, köszi! – morogtam és megingathatatlanul bámultam ki az üvegen keresztül.

- Hogyne, ez a nap is arról árulkodott, hogy mennyire tudsz vigyázni magadra – jegyezte meg csupa iróniával a hangjában. Felpillantottam és éreztem, hogy a szégyentől rózsaszínre gyúlt az arcom.

- A legtöbb nem az én hibám volt! – keltem a saját védelmemre és megszorítottam a korlátot.

- Lássuk csak! – közben számolta az ujjain a fiú az egyes felhozott érveit, hogy igenis képtelen vagyok távol tartani magam a bajtól. – Go Jin kiküldött a megbeszélésről.

- Ki gondolta volna, hogy meg sem szabad szólalnom?! – háborodtam fel és ekkor már a fiú felé fordultam teljes testtel.

- Akkor is te okoztad – mutatta a hüvelykujját a fiú, jelezve, hogy ez az első eset. De mielőtt tovább ellenkezhettem volna, folytatta. – Aztán ott volt Ji Heon.

- Az Se Joo hibája volt! Senki nem kérte, hogy bökje ki a rendezőnek, hogy az igazgató lánya vagyok! – kiáltottam mérgesen. – Ha akkor nem szólal meg, talán elkerülhettük volna a további gondokat…

- Csak jót akart neked – mondta ezúttal komolyabban a fiú, amin meglepődtem, de mire a szemébe néztem, ismét a tipikus Kyu-Hyun-kifejezés ült az arcán. Vagyis laza volt, lezser és szexi… - De az tény akkor is, hogy részese voltál a nézeteltérésnek. Szóval kettő! – mutatta a mutatóujját is. – Most pedig Se Ri. Ez egy napra három probléma, amihez közöd van. Heti huszonegy, havonta körülbelül kilencven, éves szinten pedig ez nagyjából ezer incidenst jelent. Ezután mondd, hogy nincs szükséged rám!

A letaglózó matek órától, amit Kyu Hyun tartott nekem, lenyűgözve bámultam a fiút. Eddig nem tűnt fel, hogy ennyire imádja a számokat…

De mindezt figyelmen kívül hagytam, mert Se Ri nevének említésétől is már ökölbe szorult a kezem és az indulattól szóhoz sem tudtam jutni. Azt sem tudtam, hogy elsőnek szidnom kéne Se Rit egy fél órát, vagy magyarázzam el a fiúnak, hogy az egészről az a cafka tehet, és valójában az égvilágon semmi baja sem esett, mikor „fellöktem”.

- És akkor ahhoz van valami hozzáfűznivalód – talán azért, mert a dühtől nem voltam képes racionálisan gondolkodni, vagy mert rájöttem, hogy Kyu Hyunnak valahol igaza volt - hogy feltűnően sokszor kerülök bajba -, olyasmit mondtam, amit nem kellett volna felhoznom. -, hogy mi volt az a liftben, mikor jöttünk?! Ha valaki meglátja és félreérti…

Kyu Hyun elsőnek meglepődött, valószínűleg nem számított erre a témára. Igazából áldottam volna magam érte, ha van annyi eszem és nem nyögöm ki most ezt.

- Engem inkább az érdekelne, hogy kinek hittél – ezzel lecsökkentette köztünk a távolságot és kihívóan belehajolt az arcomba, mire azonnal elvörösödtem. A legnagyobb része viszont nem a szavai miatt történt, hanem a közelsége miatt. A tiszta, fekete szemei, amik mint nyitott könyvben, úgy olvastak bennem, búzabarna haja az arca körül lengedezett, majdhogynem könyörögve, hogy beletúrjak. – Mert egyértelműen nem rám számítottál.

Gyerünk, Ha Na, ne ess bele a bűvkörébe! Nem vagy már tizenhat éves fruska, hogy egy szempár levegyen a lábadról! – kezdtem kifejezetten megszeretni a belső hangomat, ami mostanában végre az én oldalamra állt. Így fél másodpercbe telt kitalálni egy mesét, hogy elfedjem vele az igazságot Kyu Hyun elől.

- Azt hittem, a bátyám vagy – jelentettem ki határozottan, pislogás nélkül, hogy még a kétségét is megpróbáljam kizárni, hogy másra gondoljon a fiú. Arról a logikai buktatóról, hogy Sung Chan később szállt volna ki a liftből, mint mi, nagylelkűen elfelejtkeztem.

- Ha Sung Channal így áll a dolog – próbálta visszafojtani a mosolyát, de egy kis vigyort mégis eleresztett. -, akkor igazán kezdek aggódni a testvéri kapcsolatotok miatt.

Ekkor már szinte lángolt az arcom, mert tudtam, hogy egy percig sem hitte el a hazugságomat. Még csak nem is sikerült elérnem, hogy megfontolja, amit mondtam.

A választól csak az mentett meg, hogy a huszonharmadik emeleten megállt a felvonó. Úgy reppentünk szét, mint a kismadarak, mert Kyu Hyun még mindig veszélyesen közel volt az arcomhoz. Két férfi szállt be, akik tudomást sem vettek rólunk és valami nagy koncertről beszélgettek. Nem igazán figyeltem rájuk, mert túlságosan is tudatában voltam Kyu Hyun közelségének.

Egy újabb villámlás világította meg a fülkét és egy újabb dörgés szakította meg a csendet a felvonóban. Hogy én mennyire utáltam még mindig a viharokat…

A huszadik emeleten végre kiszálltak a potyautasok és fellélegezhettem, hogy Kyu Hyun nem fog valami újabb ostobaságra vetemedni, míg mások is vannak a liftben.

Abban a pillanatban, mikor azt hittem, végre megnyugodhatok, hogy végre semmi baj nem lehet, a lift világítása lekapcsolt és az egész megrázkódott, majd megállt. Ijedtemben a szívem a torkomba ugrott és belekapaszkodtam a korlátba.

- Mi történt? – sikkantottam rémülten és reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom. – Nem állt meg a lift, ugye?!

- Miért, szerinted mégis mi történt? – kérdezett vissza szarkasztikusan a fiú, majd a panelhez lépett, ahol a gombok voltak.

- Nem tudom! – kiáltottam rá idegesen és éreztem, hogy már a pánik kerülget. Erre valószínűleg Kyu Hyun is ráébredt, mert a vállaimnál megragadva kicsit megrázott.

- Nyugi! – mondta mély hangján, próbálva megnyugtatni. – Semmi baj nem történhet, nem fogunk lezuhanni és semmi ilyesmi. A mai liftek azért ennél korszerűbbek már.

- Rendben, nem fogunk meghalni, remek hír – válaszoltam még mindig hisztérikus hangon.

- Vagy nemsokára elindul, vagy… - ekkor a hátam mögött meglátott valamit és elengedett. Félhomály volt, de azért egész jól láttam a fiút, amint a fülke oldalához sétált. – lehet, hogy majd egy kis időbe fog telni.

- Hm? Miért? – Kyu Hyun látszólagos nyugalma végre vert belém is egy kis észt, bár most mintha egy kis bizonytalanságot láttam volna rajta.

- Úgy látom, nem csak a liftben vagy az épületben ment el az áram – nézett ki az üvegen, mire követtem a tekintetét. – Hanem az egész negyedben.

Igaza volt. A környező épületek fényei sem látszódtak a távolban. Az egész környékre sötétség borult és hallani lehetett az utcákon haladó autók dudálását, ahogy idegeskednek, hogy nem működnek a közlekedési lámpák. Csak a néha-néha felvillanó villámlás adott némi fényt az embereknek.

- Mennyi időbe telhet ezt megoldani? – kérdeztem félve pillantva a fiúra.

- Nem tudom, ha szerencsénk van, akkor pár perc múlva visszakapcsolják az áramot, ha nem, akkor komolyabb a probléma és kicsit több idő lesz – rázta tanácstalanul a fejét és visszasétált a panelhez, hogy tovább nézegesse.

- Mit keresel? – érdeklődtem, hogy ezzel is eltereljem a gondolataimat, arról hogy éppen egy liftbe szorultunk.

- Vannak segélyhívó gombok a liftekben, amire a karbantartók kijönnek. Áh, meg is van! – magyarázta. – Bár azt nem tudom, hogy ilyen esetben is működik-e, mikor nem kap áramot a felvonó.

- Nem lehetne szétfeszegetni az ajtókat? – kérdeztem ismét és odaálltam ahhoz a vonalhoz, ahol a két ajtófél találkozott.

- Megpróbálhatjuk - rántott egyet a vállán Kyu Hyun és mellém lépett. Ő állt az egyik oldalra, én a másikra és az ujjainkat a vonalba erőltetve próbáltuk szétnyitni az ajtókat.

- Nézd! – örvendeztem, ahogy éreztem, megmozdulnak az ujjaim alatt, de a kezdeti öröm azonnal alább is hagyott, ugyanis két centi után egyik ajtó sem mozdult tovább. Lihegve léptünk hátra Kyu Hyunnal és dühösen meredtünk az ajtóra, hogy csak eddig engedett.

- Ahogy nézem, azzal sem értünk volna semmit, ha sikerül kinyitnunk. – vizsgálgatta a fiú a rést, amit sikerült létrehoznunk. – Pont két emelet között lehetünk.

- Istenem! – sóhajtottam, de aztán bevillant valami. – Nincs nálad mobil? Én mindent ott hagytam a tárgyalóban, de te…

Nyitva hagytam a mondatot, mire Kyu Hyun a zsebében kezdett el kotorászni és nagy megkönnyebbülésemre elő is vette a kis készüléket.

- Hála az égnek! - sóhajtottam fel.

- Lényegtelen, hogy van-e nálunk telefon, ha két emelet között ragadtunk, így nem tudnak kiszedni minket, még ha tudomást is szereznek rólunk – törte le a kedvemet azon nyomban.

- Legalább szólhatnánk valakinek, hogy itt vagyunk! – erősködtem, de ez ellen úgy látszott, még Kyu Hyunnak sem volt kifogása és azonnal tárcsázott egy számot.

- Szia! Mi történt? – odaléptem mellé, hogy hallhassam a beszélgetést.

- … baleset történhetett a nagy esőzések miatt és ezért ment el az áram – mondta a vonal túl végén Sung Chan. – Hol vagy?

- A liftben ragadtunk – jelentette be Kyu Hyun meglehetősen nagy nyugalommal.

- Hol?

- Ha jól láttam a tizenhetedik és tizenhatodik emelet között a nyugati oldali liftben – hát most aztán tényleg lenyűgözött a fiú, nekem fogalmam sem lett volna róla, merre jártunk, de ő úgy látszik, még erre is figyelt.

- Ha Nat nem láttad? Próbáltam hívni, de a telefonját itt hagyta a nagy menekülésben… - mérgelődött a bátyám.

- Nem is menekültem! – mondtam felháborodva, Kyu Hyun pedig hangosan felnevetett.

- Mi volt ez? Ott van veled? – lepődött meg Sung Chan.

- Igen.

- Hogy van? – hallottam a hangján, hogy aggódik és ez sokkal jobban tetszett már.

- Kicsit ideges, de ezen kívül semmi baja.

- Nem is vagyok ideges – morogtam Kyu Hyunra nézve, de ahogy észrevettem, hogy a lábam fel-alá jár, inkább csendben is maradtam.

- Senkinek nincs baja, senki nem pánikolt be? – kérdezte Sung Chan. Milyen kis aranyos, hogy másokért is aggódik!

- A húgodon kívül? – gonoszkodott Kyu Hyun, mire oldalba böktem. – Aú!

- Megérdemelted! – nyújtottam rá nyelvet sértődötten.

- Komolyan kérdeztem! Mert ha igen, akkor küldök valakit, hogy segítsen rajtatok – utasított rendre a bátyám minket azonnal.

- Csak mi ketten vagyunk a liftben – válaszolt Kyu Hyun és kacsintott rám egyet, mire akaratlanul is kihagyott egy ütemet a szívem. – Én meg vigyázok a kis szemed fényére, szóval nem kell aggódnod!

- Kyu Hyun! – pontosan el tudtam képzelni ehhez a hangvételhez Sung Chan elképedt arcát, mire felkuncogtam. – Ha ilyen jól elvagytok, akkor kibírtok még egy kis időt ott kettesben!

Ezzel pedig bontotta is a vonalat, pont mikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott.

Az, hogy Sung Chan nem küld senkit, hogy kiszedjen minket innen, hogy itt ragadtunk a liftben határozatlan időre Kyu Hyunnal, csak most kezdett eljutni az agyamig. És nem a klausztrofóbia volt az, amitől megrémültem.

Kyu Hyun és én.

Csak mi ketten.

Egy liftben, ahol a legnagyobb távolság, amire el tudok előle szökni egy karnyújtásnyi csupán.

Azt hittem, ez a nap nem lehet már ennél jobb.

Hát tévedtem…