2015. szept. 23.

14. Fejezet

Sziasztok!


Elnézést kérek mindenkitől, hogy nem hoztam tegnap a részt, és ma is elég későn sikerült, de nem tudtam egyszerűen feltenni a blogra, mert nem volt rá lehetőségen, holott már készen volt. :/ De talán azért a fárasztó suli és munka mellett egy kis felfrissülésként hat majd a következő, azaz a 14. részt. :) Azt hiszem, izgire sikerült és okozok benne meglepetést nektek, bár nem tudom, mennyire volt sejthető ez a fordulat, de reménykedem benne, hogy egy-két embert azért megdöbbentek vele. :D
Múlt héten is volt egy örömteli hírem, hát most is akad egy. :D Enyhén szólva kiguvadt szemekkel meredtem a laptopomra, mikor megláttam és úgy gondoltam ezt mindenképpen meg kell veletek osztanom. Mivel ez a 14. fejezet egy aprócska mérföldkőnek számít, ugyanis ezzel a résszel áthaladtunk a bűvös 500. (!!!!) oldalon a történettel. El sem hiszem, hogy ennyi mindent sikerült már kiírnom magamból és még közel sincs vége a sztorinak! :D 
Így szeretném megköszönni a támogatásotokat, azt hogy ilyen kitartóan követitek a Something New-t! Nagyon sokat jelent számomra, hogy minden héten kapok egy-két szóban elismerést, véleményt az adott részről, és nagy ritkán még új emberkék is csatlakoznak az olvasótáborba, ami kifejezetten nagy örömmel tölt el. Szóval köszönöm, hogy vagytok és ezért igyekszem minél jobb és érdekesebb fejezeteket hozni, hogy továbbra se unjátok meg a történetet!! Mindenkinek köszönöm! <3 ^^
De be is fogom a kis számat, hogy végre azt csinálhassátok, amiért ide jöttetek a blogra, vagyis jó olvasást és szórakozást kívánok mindenkinek! ^^

Régi ismerős


Miután másodszor is látogatást tettem a P.S. Entertainment épületében, szinte repültek a napok, amire igazság szerint nem számítottam. Mivel az idő olyan alantas teremtmény, hogy a várva várt pillanatot próbálja elodázni, míg amitől rettegünk, egyre csak sietteti. De úgy látszott, most éppen a hullámvölgyek helyett a hullámhegyeket éltem (ha van ilyen kifejezés egyáltalán). Persze, akadtak problémáim és nehézkesebb pillanataim is, de sikerrel átvészeltem őket.
Például Suh Hyung igazán nagy gondot jelentett a napokban. Még aznap, mikor az a fenomenális találkozásom volt apával, átugrottam hozzájuk vacsorázni, mint majdnem minden este, amióta a srácok Tokióba mentek. Oh, ezt még talán nem is említettem!
Szóval, míg a srácok Japánban voltak, addig ugyebár itthon lógattam a lábam. Legalábbis jobbára ezt terveztem, de hála a nagybátyámnak és a drágalátos menyasszonyának, nem ez sült ki belőle. Ugyanis Suh Hyung fejéből kipattant az a nagy ötlet, mi lenne, ha egy kis továbbképzést tartanának nekem, míg szünet van az Akadémián. Hát igen… most szóljon valamit az ember! Képtelen voltam nemet mondani a férfinek és belementem az ajánlatába. Így Chun Jatól énekórákat vettem, ami eléggé megterhelte a hangszálaimat, de lett is eredménye, ugyanis azt állította, hogy sokat fejlődtem ebben az időszakban. Suh Hyung pedig a színészkedésben segédkezett. Nem is sejtettem róla, hogy ennyire ért hozzá, hiszen mindig is csak az Akadémia igazgatójaként tekintettem rá, de kiderült, hogy drámaórákat ad a kezdőknek a suliban. Ezek az órák rendszerint vidáman és kacagással teltek, mert leginkább komédiákkal foglalkoztunk és olyan jól szórakoztunk néha, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Mikor pedig ők nem értek rá, akkor foglalkoztam a tánccal, ami talán a legnehezebben ment az összes közül, mert nem volt ki segítsen, egyedül pedig még mindig eléggé ügyetlenkedtem és lassan haladtam. Az estéim nagy részét munkával töltöttem a Suminban, de mikor végeztem, gyakorta Suh Hyunggékkal vacsoráztam, ami egy idő után napi rutinná vált.
Vacsora közben rengeteget beszélgettünk, tömérdek témát érintettünk, így kicsit tisztában lettem Suh Hyung mindennapjaival és megismertem Chun Jat is. Aki mint kiderült, egy rendkívül jó humorú, kedves, melegszívű, de azért határozott és karakán személy – na, nem mintha ezeket nem szűrtem volna le az első találkozásunkkor az étteremben, de azért jó megbizonyosodni a dolgokról. Alkalmanként szóba került az esküvőjük is (még mindig nem mondtak le arról, hogy én legyek a koszorúslány…), aminek a szervezésében és az ügyek intézésében néha segédkeztem. Lassan annyira összeszokott a hármas csapatunk, vagy legalábbis én annyira megszoktam kettejük jelenlétét, mintha a saját családommal – apámmal és anyámmal – ültem volna le egy asztalhoz.
Így várható volt, mekkora felfordulást okozott a bejelentésem, hogy a P.S. Entertainmentnél jártam szombaton… Mintha azt mondtam volna a szüleimnek, hogy terhes vagyok! Pedig azért valljuk be, egyáltalán nem volt ilyen rossz a helyzet. De még csak ekkor következett a hab a tortán! Suh Hyungnak ugyan fájt, hogy Sung Chan mondhatni hátba támadta, de az semmi volt ahhoz képest, mikor közöltem vele, hogy még gyakornok is leszek a cégnél. Percekig magához sem tért a megrökönyödésből, Chun Javal már azon filóztunk, ideje lenne egy pohár, hideg vizet locsolni az arcába, hogy végre összeszedje magát.
Szó szót követett, de végül elfogadta, hogy az ügynökségnél fogok dolgozni, sőt mintha a végén örült is volna neki. Felajánlotta, hogy lakhatok náluk vagy akár az Akadémián – mint ahogy számítottam is rá -, és nem kell abban a kis lakásban nyomorognom, amit az ügynökség biztosít, de kedvesen visszautasítottam. Egyrészt mondván, hogy nem akarok a terhükre lenni, másrészt viszont Se Joo is nagy szerepet játszott a döntésemben. (Hű, milyen kis számító lettem!)
Ez volt a nagyobbik probléma, ami látható módon megoldódott, viszont volt egy másik, kisebb szálka is a szememben, amivel egyszerűen nem jutottam dűlőre. Szerdán este bementem a Suminba és elmeséltem Nagymamáéknak, hogy ezentúl sajnos nem tudok nekik segíteni, mert a P.S. Entertainmenttél fogok gyakornok lenni, ami mellett nem valószínű, hogy lesz időm bejárni dolgozni, még ha csak a péntekről is lenne szó. Ők elég megértőnek bizonyultak, viszont Nam Joonról ezt már nem mondhattam el. Felháborodott és csalódott pillantások kíséretében felpattant és faképnél hagyott, majd egész este hozzám sem szólt. Próbáltam békíteni, a kedvében járni és kiszedni belőle, mi a baja, de csak egy lesújtó tekintetet kaptam válaszul, amit a munka végeztével megelégeltem. Nem szándékosan, de picit nagyobb hangerővel szóltam hozzá, mint ahogy terveztem, aminek egy kisebb szóváltás lett a vége, és az, hogy ha péntek este nem jelenek meg pontban hatkor a Suminban, akkor soha többé nem áll velem szóba. Oh és még valami! Munka után együtt akart velem iszogatni… Szóval ennek az elrendezése még váratott magára péntekig, holott nem értettem, miért van kiakadva azon, hogy nem fogok többet dolgozni jönni. Hiszen így több pénz jut neki! Na, mindegy, meglátjuk majd, mi fog kisülni belőle, ha egyszer eljön a péntek!
Mindenki másképpen kezelte a hírt, hogy bekerültem az ügynökséghez, de ami a saját érzelmeimet illeti ezzel kapcsolatban, még magam sem tudtam teljesen feldolgozni, hogy a P.S. Entertainmentnél kaptam munkát. Néha örültem neki, néha pedig átkoztam magam érte, hogy ilyen vakmerő és ostoba voltam. Bár többségében azért a pozitív gondolatok voltak jellemzőek, még akkor is, ha az apámmal való kapcsolatom lényegében tropára ment pár napja…
Gondoltam rá néha, olyannyira, hogy kétszer is azon kaptam magam, hogy a mobilom bámulom, amin a telefonszáma virít és arra készülök, hogy felhívjam. De azon nyomban fejvesztve léptem ki a telefonkönyvből, mert akármennyire is erőt vett rajtam a bűntudat, tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten, ha felkeresném. Emellett féltettem az új gyakornoki állásom is, mert a bocsánatkérésem csak akkor nem találna süket fülekre, ha cserébe lemondanék a munkáról (és nem mellesleg a Se Jooval való kapcsolatomról). Így inkább leküzdöttem a vágyamat, hogy a lelkem megnyugvásra találjon és továbbra is próbáltam kiűzni apa megrettent és megtört arcát az emlékezetemből…

***

- A fenébe! – mormoltam összeszorított fogaim között, miközben az utcán rohantam, mint egy félőrült, majdnem fellökve az embereket, akik az utamba kerültek. Hogy miért is rohantam?
Igazán egyszerű volt a válasz: elaludtam.
Tegnap este Suh Hyungéknál hajnali egyig beszélgettünk és kártyáztunk, aminek az lett az eredménye, hogy miután visszaértem az Akadémiára, zuhanyoztam és egyből bedőltem az ágyba anélkül, hogy beállítottam volna másnapra az ébresztőmet. Ami miért is volt fontos?
Mert csütörtök délelőtt tizenegyre volt beütemezve a STAND UP fotózása, amire én is hivatalos voltam… és nagyon úgy nézett ki, hogy már tíz perces késésben voltam. Így alakult, hogy levegőért kapkodva fékeztem le az ügynökség előtt, majd egy percnyi pihenőt engedélyeztem magamnak, hogy ne úgy lépjek be az első „munkanapomon” a céghez, hogy majd kiköpöm a tüdőmet.
- Hajrá, Ha Na! – bokszoltam egyet a levegőbe magabiztosan. – Csak légy erős és tisztelettudó, akkor talán nem akadnak ki rád annyira, hogy ennyit késtél!
A hangom viszont pontosan arról árulkodott, amitől tartottam: félelemről. Teljesen beparáztam, hogy mit fognak szólni, hogy ennyire arrogáns vagyok és még időben sem tudok megérkezni a helyszínre.
De ezt inkább kivertem a fejemből és beléptem az előcsarnokba, hogy a recepcióstól elkérjem az aznapra érvényes belépőmet (nemsokára úgy is lesz állandó és saját példányom belőle, hihi!), majd a liftek felé indultam, miközben a telefonomat néztem. Sung Chan megírta, hogy az épület melyik részén lesz a fotózás, hogy megtaláljam őket, mikor jövök.
„7. emelet, 6/b”
Így felmentem az említett szintre, és elfordultam jobbra, hátha valahol meglátom a keresett jelzést az egyik ajtón, amire szükségem volt. Igazság szerint az alsóbb szinteken nem voltam túl ismerős, mert itt kevés időt töltöttem kiskoromban. Ezekre az emeletekre kevesen voltak járatosak, mivel a fotózások, illetve a filmfelvételek helyszínei az alsóbb szintekre kerültek, vagyis amiket a mindennapi munkához használtak a sztárok.
Lássuk csak! Áh, meg is találtam a hármas ajtót, majd tovább lépkedtem a folyosón, egyfolytában meghajolva és üdvözölve azt a néhány velem szembejövőt. A négyes és ötös mellett is elhaladtam, és már vártam, hogy megtaláljam a hatos jelzésű ajtót a sarok után, de amint balra kanyarodtam meglepetés fogadott. A tizenegyes ajtó.
Ez meg mégis mi a fene? Hova lett a többi?!
Nagyokat pislogtam megdöbbenésemben, de továbbsétáltam, hátha rossz irányba indultam el a lifttől és nemsokára rálelek a megfelelő ajtóra. Végül is a számok az ajtón tizenegytől csökkeni kezdtek, ahogy haladtam tovább, így nagy reményeket fűztem ahhoz, hogy végre betérhetek a fotózásra. Tizenöt perc késés még nem volt olyan sok, igaz? Azt még rá lehetett fogni a forgalomra is akár…
Végül megláttam a hetes számot, de akárhogy is erőltettem a szemem, a hetes ajtó után máris a lift következett. Megtorpanva meredtem a hetes számra és a liftre, hol az egyiket, hol a másikat nézve.
Itt meg mégis mi az ördög folyik?! Hol az istenben van a hatos? Míg aludtam, addig kitiltották a világból a hatos számot, mert a sátán jelképe?! Vagy csak az építész rühellte ezt a számot, mert ennyiszer dőlt dugába már a házassága?
Inkább még egyszer nekifutottam az emeleten a körnek, hátha csak elsiklott a szemem rajta és itt van az a bizonyos terem. Legszívesebben benyitogattam volna az összesen, de nem akartam zavarni egyik helyen sem, hátha éppen valami fontos történik a zárt ajtók mögött. Mikor lihegve értem megint a lifthez, akkor kezdtem igazán kétségbeesni.
Még egyszer, tényleg utoljára végigmegyek az emeleten, de ha nem találom meg, akkor felhívom Sung Chant, hogy mégis milyen helyiséget adott meg nekem ebben az épületben! - úgy éreztem magam, mint Malfoy a Harry Potterben, mikor be akar jutni a Szükség Szobájába, de egyszerűen képtelen rá (igen, nagy Harry Potter rajongó vagyok, bocsi!).
Nekivágtam az utolsó körömnek az emeleten, miközben a szemeimet erősen a falra szegeztem, hogy még véletlenül se maradjak le a hatos számról, ha úgy adódna. Szedtem a lábam és magamban motyogtam az elhagyott ajtók számait. Kettő, három per a, három per b, négy, öt per a…
Aztán azon kaptam magam, hogy valakinek nagy lendülettel nekivágódok, és majdnem elterülök a földön, ha az illető nem ragadja meg a karomat.
- Sajnálom! – ijedeztem, mikor végre megálltam a lábamon, és mélyen meghajoltam az alak előtt.
- Oh, rég láttuk egymást! – hallottam meg a szívbemarkolóan ismerős hangot.
Ahogy kiegyenesedtem és megláttam az illető arcát, még a szívem is kihagyott egy ütemet.
Azok a hideg, barna szemek, amiktől még a legcéltudatosabb és legmagabiztosabb lány is megrendült volna; azok az éles és határozott vonások, amik egyszerre tették szexivé és édesen fiatalossá az arcát, megingatta volna még egy apáca szívét és Istenben való hitét is. Fekete, rövidebb haja divatosan fel volt zselézve, ami jól ment a lezser és egyszerű, de mégis nagyszerű stílusához. Fekete garbót és feszes farmert viselt, ami itt-ott meg volt szaggatva, hogy rálátást engedjen izmos lábaira. Én meg le sem tudtam venni a szemem erről a lehengerlő csomagolásról!
Már megint, Ha Na? Ne dőlj be neki, pontosan tudod, hogy annak ellenére, milyen szép, piros és fényes ez az alma, belül már rohad! – biztattam magam, de éreztem, hogy mégis rózsaszín pír önti el az arcom és a szívem hevesen dobog, ahogy nem bírom elkapni a pillantásomat róla.
Chris (még mindig erősen kételkedtem benne, hogy ez a valódi neve…) ezzel szemben csak egy elégedett és lenéző mosolyt vetett rám, mondván: „Igen, ez csak természetes reakció, ha az ember meglát engem.”
- Már megint valami baj van a lábaddal, hogy így botlunk egymásba? – nézett végig az említett testrészemen. Ha jól emlékeztem (és elég nehezen vertem volna ki a találkozásaink emlékét a fejemből), majdnem minden alkalommal, mikor összefutottunk, sérült volt a bokám, hol a tánc miatt, hol pedig a saját ügyetlenségem miatt. – Vagy csak ennyire béna vagy, hogy még rendesen sem tudsz járni?
Felháborodásomban csak tátogtam rá és elképedve bámultam az önelégült arcát. Hogy lehetett valaki ennyire bunkó?!
- Vagy csak a karjaim között akartál kikötni, mert annyira nem bírtál kiverni a fejedből a legutóbbi találkozásunk óta? – húzta féloldalas mosolyra a száját és belehajolt az arcomba, jelezve, hogy bizony arra a majdnem csók incidensre célozgat. A szemei szinte megbabonáztak és azon kaptam, hogy a tenyere a derekamra simul, majd közelebb von magához.
- Lehetnél ennél is beképzeltebb? – habogtam, miközben nagy nehezen kievickéltem a karjai közül, hogy minél messzebb kerüljek a veszélyes zónától. Nagy igyekezetemben még valakinek neki is mentem, akitől vörösen kértem bocsánatot. Eközben Chris pedig jókat mulatott rajtam…
- Addig nem számít beképzeltségnek, míg a valósághoz hű vagyok – csökkentette le a távolságot közöttünk ismét, mire automatikusan hátráltam egy lépést. Meglepetten elmosolyodott. – Ismerd csak el, azért néha eszedbe jutottam!
A szemöldökét húzogatta kihívóan, hogy valljam csak be az igazságot, de még ha izzó parazsat is akartak volna lenyomni a torkomon, akkor sem adtam volna neki igazat. Holott néha-néha, nagyon ritkán, alkalomadtán, talán eszembe jutott. De inkább csak azért, mert annyira rejtélyesen bukkant fel és tűnt el folyton, hogy izgatta a fantáziámat, mégis ki a fene ő.
- Ezt egy igennek veszem – egyenesedett ki, és eltüntetett mindennemű mosolyt az arcáról, csak a hideg és leereszkedő kifejezés maradt a nyomában. Utáltam ezeket a hirtelen váltásait, ennél a fagyos viselkedésnél, még az önhitt és felfuvalkodott modora is elviselhetőbb volt.
- Hogy jutottál be ide? – kérdezte karba font kézzel.
- Az ajtón – feleltem kicsinyesen ismételve azt a beszélgetést, amit az Akadémián, a squash pályán folytattunk régebben. Megrebbent a szempillája, ahogy felismerte ő is a szavakat, amiket hozzá intéztem, ami végtelenül nagy elégtételt jelentett. Még mindig sértette a büszkeségem az a vereség… - És te mit keresel itt?
A kezdeti meglepettség után nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy már másodjára futottunk össze olyan helyen, amire a legkevésbé sem számítottam. Először az Akadémián, most meg a P.S. Entertainment épületében, és még csak nem is az ajándék boltban kaptam rajta, hogy egy lányokkal díszített bögrét vásárol magának. Mit kereshetett itt egy ilyen aktakukac (egy nagyon szexi aktakukac), mint ő?
- Miért jöttél ide? – kíváncsiskodott tovább, teljesen semmibe véve a kérdésemet, amin felfújtam magam.
- Mert dolgom van, és ha megbocsátasz, akkor most megyek is – vetettem rá egy rideg mosolyt és inkább elsétáltam mellette.
- Úgy tűnt, keresel valamit – a fölényes hangnem egyáltalán nem tetszett, így megálltam és kissé ingerülten fordultam meg. Chris zsebre dugott kezekkel közelített felém. – Nem kell egy kis segítség?
- Nem, köszi – hárítottam el az ajánlatát fintorogva. Ahogy pedig eszembe jutott, hogy pontosan hova is siettem az előbb, megint a pánik kerülgetett. Amúgy is késésben voltam már, erre leálltam itt trécselni ezzel az átkozott Sötétség Hercegével. Így gyorsan előkutattam a mobilom és kikerestem Sung Chan nevét, hogy számon kérjem a kisebb hibáért, amit vétett. Kettőt kicsengett, de aztán valami kis dallamos hang szólalt meg a fülemben. – Mondd, hogy ez most nem történt meg!
A telefonom képernyőjét bámultam, ami feketén és élettelenül nézett vissza rám.
Lemerült…
Ennyit arról, hogy a napokban Fortuna kegyeltje lettem volna. Inkább a sors gonoszan játszadozott velem, és amikor igazán szükségem lett volna a szerencsére, akkor hagyott cserben.
- Légyszi… - kérleltem nyávogva a készüléket, hogy leheljen magába egy kis életet, és már szinte toporzékoltam tehetetlenségemben, hogy ez nem igazságos - ezt pedig Chris végignézte.
Ahogy eszembe jutott, hogy még mindig itt áll és engem mustrál, kínosan elmosolyodtam és egy tincset a fülem mögé tűrve pislogtam rá nagyokat.
- Nem lehetne, hogy mégiscsak igénybe vegyem azt a segítséget? – nagyon-nagyon nehezemre esett tőle szívességet kérni, azok után, hogy így viselkedett velem, de talán megesik rajtam a szíve. Na persze, ha van neki olyan egyáltalán! Amiről a gonosz és számító mosolya nem igazán győzött meg…
- Hova készültél?
- Hetedik emelet, hat per b terem – mondtam neki kicsit tartózkodóan, hiszen nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beadja a derekát. Valami hátsó szándékot sejtettem a hirtelen kedvessége és segítőkészsége mögött. – Egyszerűen sehol sem találtam.
- Nem csodálom – hümmögött a srác. – Mert ilyen nincs is ezen a szinten.
- Ez feltűnt nekem is – morogtam, miközben még mindig nézelődtem a folyosón, hogy merre lehet az az ostoba fotózás.
- Már talán egy éve is van, hogy átszámozták az első tíz emelet helyiségeit, hogy legyen valami logika is benne – mesélte a fiú, mire nagyot dobbant a szívem. Logika?! Hol logikus, ha kihagyják a hatost? Bár akkor képzelem, előtte milyen lehetett a számozás!
- Akkor tudod, hogy melyik termet keresem?
- Igen.
- És? – kérdeztem rá türelmetlenül, mikor nem mondott ennél többet.
- Ha segítek neked – ajjaj! Ez a mosoly nem jelentett semmi jót! Tudtam, hogy bajban vagyok, amint önszántából segíteni akart nekem. -, akkor válaszolsz a kérdéseimre.
Hú, de sunyi volt ez a srác! Tudtam, hogy valamit forgat a fejében, de ennél azért rosszabbra számítottam. Bár ahogy végiggondoltam, még arra sem válaszolhattam teljesen őszintén, hogy mit keresek a P.S.-nél. A STAND UP comebackjéről egy szót sem szólhattam, így ebbe valószínűleg beletartozott a fotózás is, és hogy azon kell részt vennem. Ki tudja, milyen gyanús alakok mászkálnak itt és mit kürtölnek világgá, ha a fülükbe jut egy-két információ a bandáról! Számomra pedig Chris nagyon is gyanús alaknak tűnt…
- Azt hiszem, megkérdezek valaki mást akkor – feleltem és körbenéztem, hogy megtudakoljam valakitől, merre is van az a bizonyos terem. Szerencsémre egy fiatal lány sétált felénk a folyosón. – Elnézést!
- Igen?
- Nem tudod véletlenül, hogy merre van a hat per b terem? – kérdeztem barátságosan. A lány elgondolkozott, de néha furcsa pillantásokat vetett rám, miközben végig Chrisre pislogott zavarában.
- Sajnálom, de fogalmam sincs, miről beszélsz – hajolt meg és vörös arccal hagyott faképnél minket. Mérgesen meredtem a fiúra mellettem, aki már csupán a jelenlétével is akadályozta a lány normális agyműködését. – Ezt most muszáj volt?
- Mit?
- Így nézned arra a szegény lányra!
- Mégis hogy néztem rá? – billentette oldalra a fejét kérdőn, mintha fogalma sem lenne, miről beszélek. De az a sejtelmes vigyor, ami a szája szegletében bujkált, pontosan elárulta, mennyire élvezte ezt az egész helyzetet.
- Mintha azon merengtél volna, mi van a ruhája alatt! – böktem ki anélkül, hogy végiggondoltam volna, mi jön ki a számon. Túl őszinte voltam, túlságosan is… Máskor fogd be a kis szádat, Ha Na, kérlek! Nagy szívességet tennél vele magadnak!
- Szerintem csak egyszerűen nem tudta, merre van a terem, amit említettél. Ne láss mindenbe rémeket! – adta az ártatlant és legszívesebben megráztam volna a garbójánál fogva, hogy hagyja abba a kínzásomat. De ehelyett csak párszor mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak és normális hangvétellel tudjak hozzászólni.
- Nézd, Chris, vagy akárhogy is hívnak! – néztem rá kérlelőn, hogy befejezhetné a játékot végre. – Tényleg sietek és így is már rengeteget késtem a találkozóról, ahova tartottam. Nem tudnál most az egyszer segíteni? Csak jóindulatból!
Chris arca hirtelen elkomolyodott és elhúzta a szája szélét, mint aki szégyelli a dolgot. Barna szemei szánakozva tekintettek rám, végül lehajtotta a fejét és a földet vizslatta. Lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele?
- Nem – emelte fel egyszeriben a fejét, és amit az előbb láttam rajta, rájöttem, hogy csupán átverés volt. Egy gyönyörű szép alakítás, hogy megbánta a tettét, de csak szórakozott velem és a szája megint abba a gunyoros vigyorba húzódott, mire elvörösödtem a méregtől. Áh, mit is vártam ettől a fiútól?! – Mindennek ára van. Ezt jobb, ha minél hamarabb megtanulod ebben a szakmában.
- Jól van! – egyeztem bele, miután pár másodperces magamban való őrjöngés után lenyugodtam. Emellett közben a folyosókat lestem, hogy találjak valaki mást is, akitől tanácsot kérhetek, de pont senki sem járt errefelé (mert miért is tette volna bárki?!), így az egyetlen, akire számíthattam az ez alak volt. – Csak mutasd az utat!
- Előbb válaszolj a kérdésemre! Minek jöttél az ügynökséghez? – vette át az irányítást Chris. Na, nem mintha eddig nem ő lett volna nyeregben.
- Mint mondtam már, dolgom van a cégnél – erőltettem mosolyt az arcomra és a fogaim között szűrtem ki minden egyes szót. Válaszolj a kérdéseire, de csak óvatosan, Ha Na! Nem bíztam ebben a srácban, túlságosan bűzlött valami körülötte.
- Miféle dolgod?
- Egy fotózásra jöttem – sóhajtottam fáradtan és megunva, hogy részt vettem egy dilis hülye játékában. – Ennyi elég volt?!
- Mint modell vagy mint kisegítő? – tette fel a következő kérdést, mintha egy kihallgató szobában lettünk volna.
Ebben a pillanatban viszont kinyílt tőlünk balra egy ajtó, amin egy búzabarna fej kandikált ki. Felsikkantottam meglepetésemben és azt hiszem, ugrottam is egyet.
- Ha Na?
- Kyu Hyun?
- Jae Wan?
- Kyu Hyun?
- Hogy mi? – annyi név és kérdés hangzott el pár pillanat alatt, hogy lehetetlenség lett volna követni. De két dolgot elsőre is megértettem. Először is jól gondoltam és Chris hazudott a nevét illetően! (Bukta! – egy jó kis ördögi kacajt hallattam gondolatban.) Másrészről pedig Kyu Hyun és ez a srác ismerték egymást, de azért biztosra akartam menni. – Ti ismeritek egymást?
Kyu Hyun már nem csak a fejét dugta ki az ajtófélfa és az ajtó között, hanem kilépett ő maga is a folyosóra. Hát enyhén szólva leesett tőle az állam!
Egy fekete öltönyt viselt, ami tökéletesen passzolt az alakjára, kiemelve minden egyes izmot, ami megbújt a ruha alatt. A zakó alatt egy vörös inget hordott, ami a tetején hanyagul ki volt gombolva és láttatni engedte a nyaka tövében lévő kis gödröcskét. És az arca… Úgy éreztem, hogy Chris, vagy Jae Wan, vagy akárki is legyen, meg sem közelíti ezt a srácot. Fekete szemei ki voltak emelve szemceruzával, amivel még inkább hatást gyakorolt rám a pillantása. Búzabarna haja kicsit meg lett nyírva, így ahogy beállították a megfelelő fazonra, nem is lógott a szemébe. Mondjuk kár is lett volna ezért a pillantásért, ha nem látszik rendesen.
Azon kaptam magam, hogy szinte megbabonázva figyelem és le sem tudom venni róla a tekintetem.
- Hát persze, hogy ismerjük egymást, nem igaz, Kyu Hyun? – hallottam meg Chris szúrós és csöpögős hangját, ami másodpercek alatt magamhoz térített. Ahogy pedig felé fordultam, megláttam a szinte villámokat lövellő tekintetét is.
- Jae Wan… - szólt fojtott hangon Kyu Hyun, és feltűnt, hogy a kezei ökölbe szorulnak az oldala mellett. Egy pillanat alatt túltengett körülöttünk a tesztoszteron és szikrázott közöttük a levegő. Soha nem láttam még ilyen dühösnek és feszültnek Kyu Hyunt ezelőtt… Talán csak mikor Bong Hot akarta péppé verni.
- Szóval az igazi neved Jae Wan? – néztem rá könnyedén az említettre, hogy oldjam valamivel azt a feszültséget, amit a két fiú között éreztem. De még rám sem pillantott ez az önelégült, mikor válaszolt!
- A Christ jobban preferálom – szinte megrázkódtam a hangjából sütő durvaságtól.
- Nekem a Jae Wan jobban tetszik – feleltem szinte azonnal az igazat, és végre sikerült elérnem, hogy rám nézzen a fiú, bár lehet kétszer is meg kellett volna gondolnom ezt a dolgot. Ugyanis a pillantás, amit rám vetett, olyan volt, mintha a pokol legmélyebb bugyraiba száműzött volna. Kirázott a hideg az egész kisugárzásától.
- Már azt hittük, hogy soha nem érkezel meg, Ha Na! – ragadta meg a csuklóm Kyu Hyun és maga mellé rántott, így a vállam nekiütközött a mellkasának, amitől elpirulva sütöttem le a tekintetem. De nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen védelmező volt az egész mozdulata.
- Sajnálom, de nem találtam a termet… - makogtam zavarban. – Sung Chan valami ősrégi számozás szerintit adott meg!
Erre már visszatért belém az élet, és elfelejtkeztem az előbbi jeges hangulatról, ami uralkodott hármunk között. Elléptem Kyu Hyun mellől és megnéztem a terem számát. A tízes szám díszelgett mellette, mire csak felsóhajtottam. Lehet, hogy tényleg az lett volna a legcélszerűbb, ha bekopogok mindenhova.
- Te meg menj a fenébe! – fordultam hirtelen felfortyanva Jae Wan felé, akinek apró szemöldökrándulása árulkodott csupán arról, vette a lapot, hogy hozzá beszélek. – Egész végig tudtad, hogy ezt a helyet keresem, igaz?
Először mintha kicsit megzavarodott volna, de aztán már csak a fölényes mosolyát láttam, amivel elrejtette az előbbi érzéseit.
- Csak élvezni akartam még egy ideig a társaságod. Ez olyan nagy gond lenne? – nézett rám ártatlanul és ha nem tudtam volna, hogy olyan könnyedén képes irányítani az érzéseit és minden rezdülését, még lehet el is hittem volna, amit mond. Bár azért éreztem, hogy két piros folt jelenik meg az arcomon a szavai hatására. – Igazán aranyos lány vagy, Ha Na…
A jobb kezével az arcom felé közelített, amitől teljesen lefagytam. Mégis mit akarhat? De nem volt rá időm, hogy kitaláljam vagy hogy rájöjjek, mert valaki megragadta a karját, mielőtt az ujjai a bőrömhöz értek volna.
Meglepődve, nagy szemekkel pillantottam fel Kyu Hyunra, aki sötéten és baljóslatúan méregette a másik fiút.
- Jobb, ha mész, Jae Wan. Biztos akad jobb dolgod is, mint hogy itt lebzselj – mondta Kyu Hyun és szinte félrelökte a fiú kezét. Bár a másik felet sem kellett félteni, ugyanis olyan gyűlölettel meredt a búzabarna srácra mellettem, hogy csodálkoztam, Kyu Hyun miért nem ijed meg tőle.
- Úgy tűnik, nem látnak itt szívesen – le sem vette a szemét Kyu Hyunról és az az érzésem támadt, alig tudja visszafogni magát, hogy ne essen neki a fiúnak. Még vetett rá egy enyhén szólva is bosszús pillantást, majd tett egy száznyolcvan fokos fordulatot és elindult a lift felé.
Még magamhoz sem tértem ebből a szóváltásból a két srác között és Kyu Hyun már éppen vonszolt volna be maga után az ajtón, mikor meghallottam Jae Wan önfeledt hangját. Mintha előbb nem éppen a tekintetével gyilkolt le volna mindkettőnket…
- Ha Na! - kíváncsian néztem vissza rá, hogy mit akarhat még. – Azt hiszem, mostantól elég gyakran fogjuk látni egymást.
Miért hangzott még ez is fenyegetésként a szájából?! Talán Kyu Hyun is ezt érezte, mert szóhoz sem hagyott jutni, hanem berántott a terembe, és hangosan bevágta az ajtót utánunk. Majd megragadott a vállaimnál fogva és magával szembe fordított.
- Honnan ismered Jae Want? – esett nekem szinte követelőzően, míg a szemei tágra nyílva várták a válaszom. Nem is tudom, hogy miért tört rám hirtelen ez az érzés, de mintha idegesség és félelem áradt volna a fiúból.
- Csak párszor összefutottunk – motyogtam habozva és megzavarodva. Kyu Hyun viselkedése megijesztett, talán még jobban is, mint Jae Wan gyilkos pillantása. Ez a riadtság, ami fekete szemeiből sugárzott, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint a másik fiú. Ez a szokatlan arckifejezés, amit megtapasztaltam, megrémített. Mivel pedig még mindig nem eresztett, gondoltam, hogy bővebb magyarázatra van szüksége, így folytattam. – A Suminban találkoztunk kétszer, legutóbb az Akadémián az igazgatót kereste és segítettem neki. Legalábbis ez volt a végeredménye…
Tudtam, ha a teljes igazsággal rukkolok elő - miszerint Jae Wannal fogadást kötöttünk, amit elvesztettem, ezért pedig majdnem megcsókolt -, akkor itt kő kövön nem marad. Így maradtam a cenzúrázott verziónál, de Kyu Hyun szinte így is itta minden egyes szavamat, mikor pedig meggyőződött róla, hogy nem történt semmi gond (nem tudom, amúgy mire számított Jae Wantól), megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
- Jól van akkor - engedte el a vállaimat, amit eddig igazán erősen szorított. Így azt masszírozva tanulmányoztam tovább az arcát, hogy mi járhatott a fejében.
- És te honnan ismered őt? – érdeklődtem könnyedén, bár majd megölt a kíváncsiság már, hogy fény derüljön arra, milyen rosszfiú is ez a Jae Wan és honnan ismerik egymást Kyu Hyunnal. - Tekintve, hogy majdnem egymásnak estetek, nem csodálkoznék, ha valami ősellenségek lennétek.
- Tény, hogy nem szívleljük egymást, de neked legyen elég ennyi – nézett rám hűvösen, de azért még láttam a tekintetében az aggodalom egy apró szikráját. – Másrészről pedig kerüld el őt! Minél messzebb, annál jobb!
- Miért? – kérdeztem visszafogva magam, bár éreztem, hogy az indulat, ami lappangott a szavaim mögött, csak idő kérdése, hogy kitörjön belőlem. Már megint ezt csinálja…
- Csak tedd azt, amit mondtam, kérlek! – ráncolta a szemöldökét és látszott, hogy elégedetlen a válaszommal. Hát akkor csak legyél még elégedetlenebb!
- Tudod mit? – vetettem rá egy fancsali vigyort. – Legyen! Nem faggatlak tovább, mert úgy látszik, képtelen vagy egyetlen egy kérdésemre is válaszolni. Szinte mindent tudsz rólam, de te még ennyire sem vagy hajlandó! Tartsd meg magadnak a titkaidat, nem érdekel! És te sem érdekelsz!
Dühös voltam rá, eszméletlenül dühös.
Már megint ugyanazt csinálta, mint mikor beszorultunk a liftbe. Bezárkózott, mikor rajta volt a sor, hogy megnyíljon, de ehelyett csak eltaszított magától. Ő annyi mindent tudott rólam, annyi mindent elmeséltem már neki az életemről, a gondolataimról, a kétségeimről és bajaimról, ő pedig semmit sem volt hajlandó elárulni nekem. Mikor ő következett volna, hogy végre megosszon velem valamit saját magáról, csak egy kemény falba ütköztem, amin nem voltam képes áthatolni. Ez a fal gátolt abban, hogy jobban megismerjem azt a fiút, akit kedveltem, annak ellenére is, hogy nem lett volna szabad. Ez a fal egy olyan akadály volt, amit képtelen voltam legyőzni és talán már bele is fáradtam, hogy próbálkozzam vele…
Meglepődött a kirohanásomon, talán nem számított rá, hogy így nekiesek, de mikor szóra nyitotta a száját, valaki megelőzte.
- Ha Na! Végre itt vagy! – jelent meg mellettünk váratlanul Sung Chan. Összeszedve magam és a gondolataim, rámosolyogtam a közeledő fiúra. – Mégis merre lófráltál eddig?! Tudod, milyen kínos volt, hogy fogalmam sincs merre jársz? És még mobilon sem tudtalak elérni! Még szerencse, hogy megláttam, kerestél telefonon és kiküldtem Kyu Hyunt, nézze meg, itt vagy-e már…
- Akkor adtál volna meg jó terembeosztást! – még nem volt az igazi a hangom és a játékom, de azért igyekeztem jól alakítani. Még a Kyu Hyunnal való kisebb civódásunk hatása alatt álltam, így azon a mellékes részleten már fent sem akadtam, hogy így került a folyosóra a fiú. – Nem találtam a hat per b termet, mert olyan nincs is ezen az emeleten!
Amint ideért hozzánk, mintha észbe kapott volna, hogy mekkora hibát követett el és feszengve vakarta a tarkóját.
- Oh…
- Bizony oh! – helyeseltem a mellkasom előtt karba font kézzel.
- Sajnálom? – nézett rám egy gyenge mosollyal, de csak sóhajtva legyintettem egyet, hogy hagyjuk az egészet, hiszen itt vagyok már, és ez a lényeg. – Gyere, bemutatlak a többieknek! Kyu Hyun, lassan te jössz az egyéni fotóknál, szóval siess a stylisthoz az utolsó simítások végett!
- Rendben! – mondta még kissé zavarodottan, de rám sem pillantva, elsétált mellettünk. Nyugtalanított, hogy így kellett félbehagynunk a dolgokat, de most nem tehettem semmit sem annak érdekében, hogy ezen változtassak. Próbáltam nem tudomást venni a mellkasomban a szúró és kellemetlen érzésről, ahogy figyeltem a távolodó alakját.
- Ha Na, lenne itt valami, amit meg kéne beszélnünk. Ji Heon rendezővel és Go Jinnel végül arra jutottunk, hogy nem mutatunk még be a közönségnek, ha nem jelent túl nagy gondot.
- Tessék? – torpantam meg útközben és szinte kiguvadt szemekkel meredtem a bátyámra. Annyira lefoglalta a gondolataimat Kyu Hyun és a veszekedésünk, hogy csak pár másodperc után fogtam fel Sung Chan szavait, aki óvatosan pislogott rám. – Nem szerepelhetek a klipben?!
- Nem, dehogy! – integetett az arcom előtt ijedten. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán pár változtatást végeznénk a klipen és nem teljesen hivatalosan jelennél meg a nyilvánosság előtt.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam meg a fejem és próbáltam összerakni a szavait, amik még nem tükröztek túl sok értelmet számomra. – Szerepelhetek a klipben, de mégsem mutatnak be a közönségnek. Lehetséges ez egyáltalán?
- Ji Heon arra gondolt, hogy nem mutatnánk az arcodat.
- És?
- Ez nem zavar téged? – nézett rám ferde szemekkel.
- Miért zavarna? Úgysem én vagyok a lényeg benne, hanem a srácok és a zene – nevettem el magam a képtelen feltételezésén. – Már azért is hálát adnék, ha egyáltalán egy képkockán feltűnnék, nemhogy főszereplőként játszhassak!
Egy kicsit ugyan megsértett Sung Chan a kérdésével, de nem ragadtam le ennél. Végül is talán az lett volna a helyes reakció, amit várt tőlem…
- Bár nem teljesen értem, miért ez a felhajtás – töprengtem el rajta. Tényleg nem zavart, hogy nem akarták mutatni az arcomat a klipben, mert még egy statiszta szereppel is megelégedtem volna, ha elmondhattam magamról, hogy játszottam a STAND UP legújabb videoklipjében. De nem értettem az okát, hogy végül erre a következtetésre jutottak.
- Ezt jó hallani! – mosolyodott el büszkén a bátyám és megpaskolta a fejem, mint egy kiskutyának, mire csak morcosan pislogtam fel rá. De aztán kicsit szégyenlősen hozzátette: Igazság szerint az én ötletem volt, hogy ne mutassuk meg az arcod és a stáblistán is csak álnéven szerepelj.
- A tied? De hát miért? – értetlenkedtem. – És hogy érted, hogy álnéven?
Kezdett túl sok kérdőjel lenni egyszerre a fejemben, és Sung Chan nem igazán követett el mindent, hogy ezeket eltüntesse. Bár nagyot sóhajtott és úgy tűnt, végre megkapom azt a magyarázatot, amire vártam.
- Egyrészről apa is talán kicsit könnyebben kezelné a helyzetet, ha így szerepelsz először az emberek kíváncsi tekintete előtt. Másrészről ez az első alkalom az ügynökség történetében, hogy valaki úgy kapott munkát, hogy még csak nem is gyakornok a cégnél. Így ha azt akarod, hogy nyugodtan teljenek a napjaid, míg a gyakornoki idődet töltöd itt, akkor jobb, ha senki sem tudja meg, hogy játszol a klipben – Sung Chan gondosan ejtett ki minden egyes szót és aggodalmasan vizslatott a tekintetével. – Sokan éveket töltenek itt, mielőtt egy kisebb szerephez jutnának, vagy egyáltalán a lehetősége felcsillan előttük. Érted, mire célzok?
Hát hogy ne érteném?!
Talán így tényleg kicsit enyhíthetünk apa haragján és dühén, ha nem ugrok fejest egyből az ismeretlenbe és nem húzom ki nála a gyufát rögtön egy ilyen szereppel.
Bár a gyakornoki életem – őszinte leszek – sokkal jobban izgatott és előkelőbb helyen szerepelt a fontossági listámon, mint apa és az érzései. Szóval, ha azt akartam, hogy ne zaklassanak, ne legyek mindenki célpontja és közutálat tárgya, akkor jobb, ha nem tudják meg, hogy úgy érkeztem ide, mint aki már egy videoklipben is szerepelt. Így is elég nehéz lesz majd megbirkóznom azzal, hogy az igazgató lánya vagyok, nemhogy még egy ilyen ügyet is a nyakamba varrjanak. Az Akadémia záróünnepségéről készült videót már úgyis mindenki látta, így ezt a tényt már nem tudtam eltitkolni, de ha volt lehetőségem eggyel kevesebb gonddal megküzdeni, akkor bizony élni akartam vele!
- Milyen álnévre gondoltál? – érdeklődtem szinte kapva az alkalmon, hogy Sung Chan könnyítsen a helyzetemen.
- Lana – mosolyodott el vidáman, mire felkuncogtam.
- Nagyon fantáziadús álnév.
- Csak annyira, mint a gazdája – válaszolt a bátyám és átkarolta a vállam.
- De hogy akarod mindenki száját befogni? – ötlött fel bennem a kérdés. – Hiszen elég sokan dolgoznak a klipen, a fotózáson és a többi hozzá kapcsolódó eseményen.
- Titoktartási szerződést íratunk alá minden egyes alkalommal a dolgozókkal, hogy nem beszélnek a munkájukról senkinek sem – felelt minden egyes szavát megrágva. – Ha hozzáadunk még egy pontot a szerződés feltételeihez, miszerint a munkálatok során a résztvevők személyazonosságát nem fedik fel semmilyen körülmények között sem - könnyedén elérjük, amit akarunk.
- És ez hatásos? – kérdeztem kétkedve.
- Ha az ember nem akarja elveszíteni a munkáját és tetemes kártérítési díjat fizetni, akkor igen.
- Váó, néha nagyon ijesztő tudsz lenni, ugye tudod? – rázkódtam össze a válasza után, de csak még jobban magához szorított, mert tudta, hogy csak szórakozok.
- Szükség is van rá, mert különben nem hallgatnál rám – nyomott egy puszit a fejem búbjára és elkezdett kalauzolni a helyiségben, ahova érkeztünk.
Most először néztem körbe a teremben, amit a fotózás helyszínéül választottak. Tágas volt, majdnem három és fél méteres belmagassággal, fehér falakkal és tele buzgólkodó emberekkel. Mindenhol kellékek; jelmezektől, ruháktól roskadozó gurulós állványok; tükrökkel felszerelt asztalok, ahol a sminkesek készítették elő a fiúkat. Ha pedig már így szóba került, Min Jun és Min Soo egy kanapén üldögéltek és beszélgettek, míg Se Joo egy hatalmas, szürke, kifeszített anyag előtt pózolt, miközben reflektorok világították meg az arcát, hogy minél jobb tónusú képet kapjanak róla.
Kyu Hyunon is álmélkodtam, milyen jól nézett ki, hát Se Joot sem kellett féltenem ilyen téren. Szinte ugyanolyan öltöny volt rajta, mint Kyu Hyunon, csak szürke árnyalatú. Alatta pedig ugyanúgy egy vörös ing, mint a másik három srác esetében is. (Úgy látszott egyedül az öltönyök színe és egy kicsit a stílusa különbözött a fiúkon. Min Jun egy sötétkéket kapott, Min Soo pedig fehéret, ami mindkettőjükön remekül állt.) A haja fel volt zselézve és pontosan azt a fazont kapta, amit egyszerűen imádtam. Míg Se Joo inkább a jól nevelt, előkelő, kedves srác benyomását keltette, Kyu Hyun egy perverz nőcsábászra hajazott. Ó várjunk csak, Kyu Hyun pontosan az volt!
Mikor találkozott Se Jooval a tekintetünk, akkor megrebbent a pillantása és mosolyogva integetett nekem, amit azonnal viszonoztam is. Szinte vonzott minden egyes porcikája és csak el akartam merülni az ölelésében, hogy a háborgó lelkemet megnyugtassam. Olyan rossz érzéseket hagyott maga után Kyu Hyunnal a vitánk, hogy a fiúra volt szükségem, hogy még az emlékét is kitörölje a fekete szemeknek. Tudtam, nem volt szép tőlem ez a gondolat, de igyekeztem elfelejteni a srácot és ez Se Joo nélkül nem ment volna.
Mikor Se Joo intett nekem, mindenkinek feltűnt a jelenlétem a teremben és a fotós is felállt a térdelő pozíciójából. Egy igazán kedves, mosolygós arcú, középkorú nővel találtam szemben magam. Fekete, bubi frizurája kerek arcát keretezte és szarukeretes szemüvegét feltolta az orra hegyéről, hogy jobban megnézhessen magának. Nagy léptekkel csökkentette le a távolságot közöttünk és nyújtott kezet.
- Gondolom, te lennél a titokzatos hölgy, akit már régóta várunk – semmi bántó nem volt a szavaiban, mégis késztetést éreztem a magyarázkodásra. – Go Hye Bin vagyok, üdvözöllek.
- Üdvözlöm, az én nevem Yoon Ha Na! – ragadtam meg két kézzel a kezét, és meghajoltam jó mélyen, jelezve, hogy mennyire sajnálom a késésemet. Gondoltam, előtte nem kell titkolnom az igazi nevem, és ahogy Sung Chanra pillantottam, nem is vettem észre olyan jelzést az arcán, hogy rosszul cselekedtem volna. - Elnézést kérek a késésemért, de nem találtam a termet!
- Igazából az én hibám volt, mert rossz számot mondtam neki – lépett mellém a bátyám védelmezőn, amiért hálás voltam ugyan, de szükségtelennek éreztem.
- Ne aggódj annyira, Sung Chan! – hallottam meg egy vidám hangot és ahogy megfordultam, fel is ismertem Ji Heon rendezőt, aki nagy vigyorral az arcán, kitárt karokkal jött felénk. – A lényeg, hogy itt van a kishölgy és remélem, minden részletbe beavattad már.
- Igen, már mindent tud – bólintott engedelmesen a bátyám és pár udvariassági kör után, el is küldtek a stylistokhoz, hogy készítsenek elő a fotózásra. Még csak rendesen üdvözölni sem tudtam a srácokat, mert máris bele kellett vágni a munkába, így kicsit ijedten és félve indultam meg az említett öltöző felé, hogy kezelésbe vegyenek.
Nem volt nehéz dolgom, mert egyedül két ajtót találtam a helyiségben, az egyik a mellékhelyiség volt, szóval így kizárásos alapon, a másik az általam keresett szoba kellett legyen.
- Jó napot! – kopogtam az ajtón, majd bátortalanul beléptem, mert nem kaptam választ.
- Ezt nem hiszem el! – sziszegett egy fiatal nő, és ide-oda kapkodta a fejét, mintha keresett volna valamit. Aztán észrevett engem is és megakadt rajtam a tekintete. – Mit állsz ott? Gyere és segíts!
- Hogy mi? Én?
- Ne legyél ilyen szerencsétlen, segíts már! – türelmetlenkedett és toppantott a lábával egyet, mire azonnal mellette termettem. Elég ijesztő, katonás viselkedése volt, így eszembe sem jutott ellenkezni. – Fogd ezt meg egy kicsit!
Ekkor vettem csak észre a másik személyt is a szobában, aki nem más volt, mint Kyu Hyun. Ő is meglepettnek tűnt, hogy itt talál, de nem szólt egy szót sem, sőt még kerülte is a tekintetem.
Hát meg is érdemli! Kellett neki megint ilyen elutasítóan viselkedni, igya csak meg a levét annak, amit főzött!
Akkor meg mégis miért éreztem magam ilyen rosszul, ha tudtam, hogy nekem van igazam? Tudtam, hogy Kyu Hyun tehetett az egész veszekedésről, és most kivételesen az igazság az én oldalamon állt, mégis elszorult a torkom a látványára és a gyomrom kellemetlenül ficánkolt a helyén.
- Mi lesz már? Nem érek rá egész nap! – jutott el hozzám a stylist ideges hangja, így követtem a tekintetemmel a kezét, hogy mit is kéne megfognom helyette. Kyu Hyun ingjének a gallérját kellett összefognom az ingjével, mert egy kis átalakításra szorult, ahogy néztem. Egyik kezemet a bal, a másikat a nyakának a jobb oldalára helyeztem, hogy megfogjam a szükséges részeket a ruhán. – Jól van, maradj így, mindjárt jövök!
Elég kényelmetlen volt fél méter távolságból úgy tartani a kezem, hogy közben ne csússzanak szét az anyagok, főleg, hogy Kyu Hyun nem éppen az én súlycsoportom volt magasság terén. Így kénytelen voltam egy kicsit közelebb lépni hozzá, hogy ne zsibbadjon a kezem, míg fogom a ruhát.
Kerültem a fiú arcának látványát is a tekintetemmel, mert nem akartam megint ezt a különös érzést megtapasztalni, mikor ránéztem. Csak a háta mögötti tükörbe pillantottam, de ezt sem bírtam sokáig elviselni, mert olyan képet láttam benne, amire megdobbant a szívem.
Úgy festett a tükörképünk, mintha Kyu Hyun éppen magához ölelt volna…
És ez a mámorító illat! Istenem, miért imádtam ennyire ezt az illatot, ami belőle áradt?! Legközelebb veszek neki valami rém undorító parfümöt, használja csak azt, és úgy ennyivel is könnyebb dolgom lesz, ha el akarom felejteni őt.
Talán két perc telhetett el, míg várakoztunk kínos csend közepette, de mégis borzasztóan hosszúnak tűnt ez a százhúsz másodperc is. Mondtam én, hogy az idő egy alantas teremtény! Már megint játszadozott velem és kínzott, hogy ennyire közel kellett lennem Kyu Hyunhoz, még akkor is, ha legszívesebben most Se Joo karjaiba vetettem volna magam, hogy elűzzem ezt a bódító illatot az orromból.
A karom már kezdett remegni, ahogy mozdulatlanul tartottam az anyagot, mert még moccanni sem mertem, nehogy hozzáérjek a fiúhoz. Nem voltam éppen jó a statikus edzés terén, az biztos! Vagy csak a kényelmetlen pozíció tette meg a hatását?
Egyszer csak óvatos ujjak érintését éreztem a felkaromon, ugyanis Kyu Hyun megtámasztotta alulról a karom, hogy ne szenvedjek annyira azok tartásától. Megkönnyebbült sóhajomat visszatartottam, mert nem akartam a tudtára adni, hogy mennyit segített ezzel. De mégis simogatta a tudatom határát a gondoskodása és pirosan fordítottam oldalra a fejem, hogy ezt ne láthassa.
- Ha Na… - összerezzentem halk hangjára és kirázott a hideg, ahogy a lehelete a nyakamat cirógatta. Fenébe, hol van ez a stylist már?!
- Hm? – kérdeztem félvállról, hiszen mégiscsak haragudtam rá, nem lágyulhattam el ennyitől és bocsáthattam meg neki ilyen könnyen.
- Igazad volt.
- Tessék?! – hüledeztem hátrahőkölve, hogy mégis a szemeibe tudjak nézni, mert nem tudtam elhinni, hogy azt mondta, amit hallottam. Bár a hangja gyanúsan komor volt és éreztem is benne, hogy kelletlenül mondja azt, amit. Végül is senki sem szereti beismerni, ha téved…
- Igazad volt – ismételte meg, miközben fekete szemei engem vizslattak, már megint azzal a tekintettel, ami képes volt a csontjaimig hatolni és cseppfolyós állagúvá tenni őket másodpercek alatt. – Tényleg tartozom neked némi magyarázattal.
- Még szép! – bólintottam hitetlenkedve, mikor megtaláltam a hangom.
Mi volt ez a bizsergő érzés a gyomrom környékén? Ennyire feldobott volna, hogy Kyu Hyun végre tart annyira, hogy beavat néhány dologba? Hogy végre megbízik bennem annyira, hogy nem hagy a sötétben tapogatózni?
Ahogy pedig azokba az ónix szemekbe meredtem várakozón és mégis izgatottan, rájöttem, hogy pontosan ez volt a helyzet! Olyan melegség járt át és töltötte meg a szívem csordultig, hogy alig bírtam visszafogni a mosolyomat. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Kyu Hyun végre megbízik bennem!
- Jae Wan… - kezdett bele óvatosan, a homloka ráncokba gyűrődött, és ajkai keresték a megfelelő szavakat, amivel leírhatja, hogy miért is akar annyira megóvni attól a sráctól. – az öcsém…

2015. szept. 15.

13. Fejezet

Érzelmi hullámvasút


- Ezt honnan szerezted? – tette fel az újabb kérdést Sung Chan a papírt lengetve az orrom előtt, de úgy, hogy én még fel sem fogtam, mit mondott az előbb. Csak bamba fejjel bámultam rá szótlanul és azon törtem a fejem, hogy véletlenül nem kerültem-e egy párhuzamos univerzumba.
- Hogy mi? – kapta ki Min Soo megütközve a bátyám kezéből a szerződést és Min Junnal karöltve kezdték el tanulmányozni. Se Joo ezzel ellentétben rá sem hederített a papírokra, csak engem nézett meredten.
Beszélnem kellene vele? – kérdeztem magamtól, de olyan erőtlennek és kedvetlennek éreztem magam, hogy pislogni is alig tudtam, nem hogy mindenről kitálalni a fiúnak. Pedig meg akartam nyugtatni, hogy semmi baj nincs…
Ezt most komolyan gondoltad, Ha Na? Semmi baj nincs? Valószínűleg az apád a háta közepére sem kíván, csodálkoznék, ha egyszer eljönne az a nap, mikor megbocsát azért, amit a fejéhez vágtál! Teljesen tönkretetted a kapcsolatotokat és ezzel a családotoknak azt az esélyét is, hogy egy nap felhőtlenül és könnyed szívvel tudjatok egymásra mosolyogni. Ezt nevezed te annak, hogy nincs semmi baj?!
- Ha Na, ezt elloptad? – a bátyám fojtott hangja rántott ki a gondolataim közül, mikor pedig eljutott a tudatomig, hogy mivel vádolt, végre egy kis élet költözött belém.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem és a kezeimbe temettem az arcom, hogy végiggondoljam a történteket és rájöjjek, hogy került hozzám ez a szerződés. – Apa adta.
- Az igazgató? – döbbent meg Kyu Hyun. – Már a gondolatától is rosszul volt, hogy a szórakoztatóiparban köss ki, nem?
Felemeltem a fejem a tenyeremből és a fekete szemeibe néztem. Kyu Hyunnak igaza volt, apa négy évig az ellen kardoskodott, hogy a P.S. közelébe kerüljek. Tulajdonképpen ez volt a fő oka annak, hogy el akart küldeni és hogy folyton veszekedtünk, mert nem engedett az ügynökség közelébe.
- Lehetetlen, hogy ezt maga apa adta oda… - pislogott rám nagy szemekkel Sung Chan és neki is olyan nehéz volt elfogadni, hogy apa ezt tette, mint nekem. – Valld be nyugodtan! Ha elvetted, nem lesz semmi gond. Visszaviszem, mielőtt bárki is észrevenné, hogy eltűnt.
- Azt hiszed, hazudok?! – háborodtam fel és felpattantam a székről, majdnem felborítva ezzel a guggoló bátyámat. Mozgásra és térre lett volna most szükségem, de ebben a kis helyiségben, ahol hatan zsúfolódtunk össze, szinte lehetetlent kívántam. – Szerinted nem vennék észre, hogy egy olyan szerződéssel flangálok, amiről senki sem tud? Ennyire ostobának nézel, Oppa? Vagy ennyire kétségbeesettnek?
El akartam kerülni Sung Chan közeléből, mert feldühített, hogy kinézett volna belőlem ilyen cselekedetet, de megbotlottam a szék egyik lábában, aminek az lett a következménye, hogy majdnem orra buktam. Egy hangos nyögés kíséretében estem végül neki valakinek.
- Nyugodj meg! – szólt halk hangon, aki megóvott attól, hogy az egyik szekrénybe vágjam be valamelyik testrészem. A kabátjába kapaszkodtam remegő kezeimmel és próbáltam követni az utasításait, de egyszerűen túl zaklatott voltam. Mintha összecsaptak volna a hullámok a fejem fölött, én meg védtelenül várnám, hogy elnyeljenek. – Tudod, mély levegő…
Nyeltem egy nagyot és mélyet szippantottam a levegőből, amit megtöltött a parfümje.
Kyu Hyun erős, mámorító és vonzó parfümje…
Csak egy röpke pillanatra hagytam magam elmerülni ebben a különösen finom illatban. Behunyva a szemem, homlokomat a mellkasának támasztottam, és élveztem, ahogy a tenyere fel-alá jár a hátamon, hogy ezzel is megnyugtasson. A légzését figyeltem, ahogy egyenletesen jut be a levegő a tüdejébe, majd pedig onnan ki. Olyan melegség áradt az egész testéből, ami akaratom ellenére is kezdett megnyugtatni. Az orromban az illatával valahogy elérte azt, amit akart és a ziháló lélegzetem csillapodni látszott. Utáltam, hogy ez a srác ilyen nagy hatással tudott rám lenni, hogy ennyire sokat jelentett már a jelenléte is számomra…
Miután pedig a futó pillanat elmúlt és észbe kaptam, hogy már megint engedtem a Kyu Hyun iránti érzéseimnek (Ezt még talán el is néztem volna magamnak jelen körülmények között, hiszen azt sem tudtam, hol áll a fejem… De hogy már megint Se Joo szeme láttára kellett ezt tennem!), óvatosan kiszabadultam a karjai közül és elléptem előle.
- Mi lenne, ha megmagyaráznád, Ha Na, hogy mégis mi történt apa irodájában? – ajánlotta fel Sung Chan visszafogva magát. – Nem tehetek róla, hogy egyből a legrosszabbra gondoltam…
Ránéztem az öt fiúra, akik kíváncsian várták a válaszom. Végül az egyik combközépig érő fiókos szekrényre ültem fel, pontosan szembe a hallgatóságommal. Tudtam, hogy nem húzhatom a végtelenségig ezt az egészet, és inkább hamarabb túl akartam lenni rajta, hogy végre hazamehessek. Mert akármennyire is csak dél felé járt az idő, végtelenül fáradtnak éreztem magam és egyedül akartam lenni, hogy szabadon kisírhassam a szemem.
- Ami valójában történt, sokkal rosszabb, mint amire gondoltál – szomorú mosolyra húztam a szám és belekezdtem a történetembe.
A srácok leültek oda, ahol éppen helyet találtak (Sung Chan az én székemre, Se Joo és Kyu Hyun a másik két ülőalkalmatosságot foglalta el, Min Jun a kávézó asztalra telepedett le, Min Soo meg jobb híján a földön kuporodott össze törökülésben), akárcsak egy mesedélutánon, ahol az óvó néni megörvendezteti a kis lurkókat a délutáni szieszta előtt egy izgalmas történettel. Csakhogy az én történetem se izgalmas nem volt, se olyan, ami happy enddel ért volna véget.
Hogy felkészítsem magam a sztori lényeges részére még vagy tíz percet hablatyoltam az ügynökség előcsarnokáról és arról, miket láttam. Tudtam, hogy Sung Chan legszívesebben megrázott volna, hogy hagyjam a süket dumát, de szükségem volt erre a kis szusszanásnyi szünetre, hogy kitaláljam, hogyan is adjam elő a fő attrakciót.
Végül rászántam magam, hogy az apával való beszélgetésünket részletezzem, bár innentől kezdve eléggé akadoztam és néhol elvesztettem a fonalat, de igyekeztem valósághűen és hihetően előadni a találkánkat. Mivel nem kotyoghattam ki minden egyes részletet, ez meglehetősen nehéz volt úgy, hogy a tényleges okát a vitánknak, amiből kiindultunk, nem mondhattam el. Azt még megemlítettem, hogy Se Joo is ott volt, mikor megérkeztem és végighallgattam őket is, de a képekről, a paparazziról és a veszekedés indító szikrájáról egy szót sem ejtettem. Hogy az egészről a Se Jooval való kapcsolatom tehetett…
Az említett fiú pedig csendben és feszülten itta minden egyes szavamat. A lába fel-alá járt, az ujjait idegesen masszírozta, néha pedig bele-beletúrt fekete hajába. Viszont mikor rájött, hogyan is akarom előadni a történteket, kissé megnyugodott, habár még mindig méregetett csokibarna szemeivel.
- Majd nekiállt kutatni a holmijai között és ezeket a papírokat dobta az asztalra, mondván hogy tűnjek el, mert látni sem akar - fejeztem be a történet végét.
- És? – kérdezte Min Soo, mintha azt akarta volna tudni, hogy mi történt azután, hogy a hercegnő és a herceg boldogan éltek, míg meg nem haltak.
- Nincs és - feleltem kerülve mindenki tekintetét. – Eljöttem, ahogy kérte…
- Oh, Ha Na! - sóhajtott Sung Chan megtörten, megdörzsölve az arcát tehetetlenségében. Ahogy megláttam, mennyire rosszul érintette a mondandóm, megint egyből kezdett rám törni a pánik.
- Tényleg nem akartam ezt mondani neki, de annyira feldühített! – magyarázkodtam rögtön, de a magas hangom, illetve a szám, ami megint sírásra görbült, nem tették túl hihetővé egyetlen szavam sem. – Ha hallottad volna, hogy hogy beszélt és miket mondott! Te sem hagytad volna szó nélkül…
- De pont ezt kellett felhoznod?! Anyát? – vont kérdőre a bátyám mérgesen és láttam rajta, hogy lenne még mit hozzáfűznie.
- Tudom…
- Ami megtörtént, megtörtént – szakított félbe Min Jun nyugodt hangon minket, mire mindannyian felé fordultunk. – Ne veszekedjetek olyasmin, amin már úgysem tudtok változtatni!
Némán bámultunk rá másodpercekig, amiért kezdte ő is kényelmetlenül érezni magát, végül Se Joo mentette meg Sung Chan további szemmel verésétől.
- Igaza van, Min Junnak – karolta át barátját, de mosolyt mégsem tudott az arcára erőltetni, ami nem kerülte el a figyelmemet. – Inkább azon törjétek a fejeteket, hogy mihez kezdtek most! Főként a szerződéssel.
- Ezek szerint mégiscsak apa adta… - morogta Sung Chan a padlót fixírozva, mire megint felment bennem a pumpa pár másodperc alatt.
- Mily meglepő, hogy nem hazudtam – fintorogtam rá és keresztbe font karokkal fordultam el tőle. Annak ellenére, hogy tudtam, ő is csak ideges a beszélgetés ezen kimenetele miatt az apámmal, no meg, hogy így belegázoltam apa lelki világába (mert ő ugye nem tette meg ezt előtte jó párszor! – remélem érezhető az irónia), magamra vettem a megjegyzését.
- Ha Na! – szólt rám felemelt hanggal a bátyám. – Ne játszd itt a feddhetetlent!
- Nem játszom, de akkor te se vádolj többet olyasmivel, amiről jól tudod, hogy nem tenném meg! – csúsztam le a szekrényről, amin eddig üldögéltem. – Különben is, nem azt akartuk, hogy kapjak egy szerződést?! Akkor most meg miért viselkedsz úgy, mintha bánnád az egészet?!
Sung Chan is felállt és villámló tekintettel mért végig, amitől egy kissé összehúztam magam, de azért mégis álltam a pillantását.
- De nem ilyen áron akartam!
- Milyen áron?! – kiáltottam rá kikelve magamból. – Lehet, hogy olyat mondtam apának, amit nem kellett volna, de nem tettem olyasmit, amit ő ne tett volna meg korábban! Nem is értem, miért van egyáltalán bűntudatom miatta…
Ahogy visszhangoztam a korábbi gondolataimat, kezdtem szép lassan meggyőzni magam, hogy végül is tényleg nem vétettem olyan óriási nagy hibát. Igen, lehet, hogy tényleg baromira ocsmányul viselkedtem apával, de ő hányszor bántott már meg eddig? Hányszor sírtam magam álomba, miután egy-egy veszekedésünk után felrohantam a szobámba?
- Srácok… - állt fel Se Joo a székről és egyik kezét közénk helyezte, hátha egymásnak akarnánk esni. Na, nem mintha tartania kellett volna ettől, hiszen soha nem fordult még elő olyan eset közöttünk, hogy verekedtünk volna, mint más, normális testvérpár. Sung Chan mindig is védelmezett és féltő bátyként óvott még a széltől is. Persze, akadtak olyan alkalmak, mikor veszekedtünk, de anya halála óta egyszer sem… Azóta csak bátorítást és segítséget kaptam tőle.
- Mert az apád – mondta Sung Chan most már nyugodtabban, mire meghökkenve tátogtam rá.
Mondani akartam valamit. Valamit, amivel tovább tudnám folytatni a vitát, mert ez a picike enyhülés a bűntudatomon - amit az hozott, hogy talán mégsem vétkeztem akkorát -, olyan jólesett. De Sung Chan egyszerű válasza ott visszhangzott a fejemben, és akármit is csináltam, nem akart eltűnni onnan. Ott keringett a gondolataim között, folyton visszaverődve a koponyám belső falán, akár egy gumilabda, esélyem sem volt megszabadulni tőle.
Mert az apám…
Annyi mindent fel tudtam volna hozni, hogy megcáfoljam ezt, annyi sebem volt, amit az apám okozott, hogy megszámolni sem lettem volna képes. Annyira mélyen megbántott, mint még senki más ezelőtt. És mire fel volt mindez?! Mert annyira hasonlítok az anyámra… Az az egy bűnöm volt, hogy túlságosan emlékeztettem a múltra és anyára, amit nem tudott elviselni! Így inkább eltaszított magától, hogy ne érezzen több fájdalmat, de azzal már nem törődött, hogy mekkora gyötrelmet okoz ezzel nekem. Ez már nem volt lényeges számára.
~ De mégis vágyódsz utána - súgta a belső hangom, mintha csak titokban akarta volna elejteni ezt az információt.
~ Fogd be! Nincs szükségem rá, nem akarom ezek után látni. Akármi is fordult meg korábban a fejemben, rossz ötlet volt. Egy kislány ostoba képzelgése, hogy még visszakaphatja az apját.
~ Jobban érzed magad attól, ha hazudsz saját magadnak? Megnyugtató?
~ Igen, remekül érzem magam! – förmedtem rá.
~ Akkor azért folynak már megint a könnyeid?
Sietve az arcomhoz kaptam, és amint elemeltem az ujjaim a szememtől, láttam, hogy nedvesség csillog rajtuk.
- Elég… - motyogtam magamnak és tovább dörzsöltem a szemem, hogy végre apadjanak el a könnyeim. – Hagyd abba…
Aztán egyszer csak erős karok fonódtak körém, amik ellen elsőnek harcoltam, de aztán, mikor rájöttem, hogy kivel állok szemben, csak jobban bújtam hozzájuk. A bátyám ölelésére volt most szükségem, végre megkaptam tőle azt a vigaszt, amire eddig vártam. Ahogy az állát a fejem búbján nyugtatta, ahogy hallottam a szíve dobogását, mind-mind nyugalommal árasztottak el.
- Sajnálom! – nyöszörögtem halkan, de annál szorosabban ölelve. – Nem akartam kiabálni veled. És azt is sajnálom, amit apának mondtam, de ha megpróbálna megérteni, ha csak egy esélyt adna nekem…
Sung Chan kiszabadult az ölelésemből és mosolyogva nézett le rám. Ujjaival gyengéden megtörölte az arcomat, hogy eltüntesse róla a sós cseppeket.
Nem bírtam volna elviselni, ha Sung Chan is haragszik rám, meghasadt volna az így is törékeny szívem. Szükségem volt rá, hogy mellettem legyen és mellém álljon. Ha már az a gyűlöletes belső hangom mindig ellenem volt (most legszívesebben jól fenékbe billentettem volna!), és sajnálatomra még folyton bele is trafált a dolgokba. Ő tudta ugyanazt, amit a bátyám: hogy akármennyire is gyűlöltem az apámat, attól még az apám volt.
- Tudom jól. Azt hiszem, hogy egy kicsit mindketten összezavarodtunk és ingerlékenyebbek voltunk, mint kellene – bólintott egyet megértően Sung Chan. – És jó lenne, ha ezt elmondanád apának is, de attól tartok, hogy ez most nem ajánlatos.
- Ha azt szeretnéd, hogy megéljem a huszonegyedik születésnapomat, akkor jobb, ha nem kerülök egy ideig a szeme elé – nyeltem egyet már csak a gondolatra is, hogy összefussak ismét apával, de Sung Chan csak elnevette magát.
- Min Soo, mégis mi ütött beléd? – suttogta halkan Min Jun, de talán pont ezért az említett fiúra kaptam a pillantásom. Min Soo még mindig a földön üldögélt és a szemeit törölgette… mint aki sírt.
- Csak… ez… olyan megható volt! – szipogta és saját magát tapogatta, mintha valamit keresgélt volna.
- Inkább tiszta szappanopera – mosolyogtam rá gyengéden, leguggolva elé, egy papírzsepit nyújtva neki. Olyan aranyos volt ez a fiú, hogy legszívesebben megölelgettem volna!
De mintha meghallotta volna a gondolataimat, egyből a nyakamba vetette magát és szinte megfojtott a karjaival. Mert lehet, hogy egy érzékeny, gyerekes és vékony srác volt, mégsem elhanyagolható tény, hogy fiú. Vagyis azért volt benne erő!
- Min Soo!
- Ne aggódj, minden rendbe fog jönni! – biztatott és halottam a hangján, hogy még mindig a könnyeivel küszködik. De a szavaira megdermedtem és még arról is megfeledkeztem, hogy éppen meg akartam szökni a fojtogató karok közül. Ehelyett az én karjaim is köré fonódtak és beletemettem az arcom a vállába. Mert pontosan azokat a szavakat mondta, amikre szükségem volt, amiket jelen pillanatban hallani akartam.
- Köszönöm! – leheltem bele a hajába, ami csiklandozta az orromat, de ez is csak mosolyt csalt az arcomra. – Köszönöm, Min Soo!
- Kész érzelmi hullámvasút vagytok, ugye tudjátok? – zsörtölődött továbbra is Min Jun, mire szétváltunk a fiúval, de csak elröhögtük rajta magunkat. Még Min Jun csípős megjegyzése sem hatott meg, habár biztos voltam benne, hogy ő is ugyanannyira megkönnyebbült, hogy végre nem veszekszünk és nem is bőgünk tovább. Hát igen, nem volt az érzelmek embere, ahogy már korábban is említettem. - Inkább találjátok ki, mi legyen ezzel!
Felém nyújtotta a szerződést, amire eddig egy pillantást sem vetettem. Bizonytalanul vettem át tőle és félve néztem fel Sung Chanra. Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.
- Ti már megnéztétek, mi áll benne? – szorongva ültem vissza a helyemre a papírokkal a kezemben, miközben a srácokat figyeltem. Valahogy egyikük sem tűnt túlzottan boldognak a kérdésem hallatán.
- Nem tudom, hogy apa miért döntött végül úgy, hogy egy szerződést ad neked. Lehet, hogy csak szimplán elege lett belőled és azt gondolta, hogy mostantól kezdj az életeddel, amit akarsz, ő nem fog beleszólni; vagy rájött, hogy még mindig jobb, ha itt leszel gyakornok, mint más ügynökségnél, de abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy nem akarta meghozni a kedved ahhoz, hogy gyakornok legyél a P.S.-nél - billentette oldalra a fejét a bátyám töprengve, miközben visszahuppant a székbe és a könyökével megtámaszkodott a térdein.
- Ennyire szörnyű? – húztam a számat és belelapozgattam a papírhalmazba, de úgy konkrétan nem kerestem semmit sem, így csak betűk összevisszaságát láttam.
- A legalapvetőbb szerződés – magyarázta félve, hogy netán megint valami rosszat mond és kiakadok rajta. – Ilyeneket akkor szoktunk kötni, ha olyan jelölttel találkozunk, akiben nem látunk akkora potenciált.
- Nagy vonalakban ez mit jelent? – ráncoltam a szemöldököm, mert tényleg kezdett nagyon rossz előérzetem lenni ezzel az egésszel kapcsolatban.
- A legrosszabb szállás, ha élsz a lehetőséggel; a legkevesebb fizetés, ha egyáltalán eljutsz a debütálásig és semmiféle engedmény. Vagyis nem láthatod a családodat, csak három havonta egyszer, nem randizhatsz, és szinte agyon leszel dolgoztatva és terhelve – sorolta fel az egyáltalán nem kedvező kilátásokat. Hangosan nyeltem egyet, ahogy végiggondoltam, hogy mit is jelent ez számomra.
A szállás minősége annyira nem volt gond, nem voltam finnyás ilyen téren. Persze lehetett volna az is, hogy az Akadémiáról járok be, vagy esetleg Suh Hyung lakásáról, de egyikhez sem fűlött a fogam. Akár az egyikről, akár a másikról legyen szó, úgy éreztem volna, hogy a nagybátyám terhére vagyok. A fizetés… hát eleve nem azért akartam gyakornok lenni, mert annyira jó lenne a fizetés. A család látogatása… hát maximum Suh Hyung miatt aggódtam volna, de ha bejön az ügynökséghez, akkor láthatjuk egymást. Végül is nem akárkiről beszéltünk, hanem magáról a Seouli Művészeti Akadémia igazgatójáról! A többi családtagom és a barátaim pedig mind itt voltak a cégnél, szóval velük akkor találkozhattam, mikor kedvem szottyan hozzá.
Ami pedig a randizást illette… Pontosan emiatt kaptam össze az apámmal (enyhe kifejezés, hogy csak összekaptunk), mert azt akarta, hogy szakítsunk Se Jooval. Így eszem ágában sem volt lemondani róla, mert egy papírdarabon ezt kérték tőlem. Majd megoldjuk, hogy azért tölthessünk együtt egy kis időt anélkül, hogy bárki előtt is lebuknánk. Legalábbis ez most így látatlanban nem tűnt olyan borzasztóan kivitelezhetetlen ötletnek.
- Mikor kezdhetek? – tettem fel az óvatos kérdést pár perc elmélkedés után, de csak négy mosolygó arcot kaptam válaszul.
- Ez a beszéd! – bátorított Min Jun.
- Nem is te lennél, ha nem vágnál bele – mosolygott elismerően Kyu Hyun is.
- El sem hiszem, hogy mindennap találkozhatunk! – ugrált örömében szinte Min Soo.
- Nem lesz egyszerű dolgod, de örülök, hogy belemész – biztatott Sung Chan.
Mindegyikükre csak mosolyogtam és jólestek a kedves szavak, de mégis egy kis rossz érzést hagyott maga után, hogy Se Joo meg sem szólalt. A szemöldökét enyhén ráncolta és úgy nézett rám szótlanul, mintha arra várt volna, hogy olvassak a gondolataiban. Tényleg beszélnem kellett vele minél hamarabb, mert féltem, hogy esetleg rossz következtetésre juthat a szerződésből.
- Pontosan mire kell számítsak a következő időszakban? Mit kell tennem? – ahogy kicsit a szerződésre terelődtek a gondolataim, az önsajnáltatás és az apám helyett, kezdtem izgatott lenni és boldog. Végül is ezt akartam: gyakornok lenni a P.S.-nél. És most megkaptam! Sokkal hamarabb, mint azt remélni mertem volna és sokkal rosszabb körülmények között, mint azt hittem volna. De végre a szemem előtt lebegett egy cél, amire tudtam koncentrálni. Végre visszaszereztem a négy évvel ezelőtti álmaimat!
- Majd én fogok intézkedni a szerződésed kapcsán – rágcsálta a száját Sung Chan, ahogy törte a fejét. – Szerzek neked egy szobát, megkeresem a megfelelő órákat számodra, intézem a papírmunkát, ami csak egy új gyakornok felvételével jár, azzal majd foglalkozom.
- Mennyi idő kell hozzá, hogy minden kész legyen? – alig bírtam megülni a fenekemen, legszívesebben már ugrottam volna, hogy kezdhessem a gyakorlást és beinduljon végre a gyakornoki életem.
- Jó pár napra szükségem lesz, míg átmegy a rendszeren a kérelem és a többi, ugyanis az nem kevés idő. De talán még a héten be tudsz költözni a szállásra, ha úgy adódik – bámulta a plafont a fiú, mintha oda lettek volna írva a válaszok, én meg le sem tudtam vakarni a képemről azt az ostoba vigyort, ami minduntalan megjelent rajta. Igaza volt Min Junnnak, egy kész érzelmi hullámvasút voltam… egyik percben vízi hullaként meredtem magam elé, a másikban dühös voltam és kiabáltam, utána meg bőgtem. Most meg itt röhögcsélek, mint aki majd ki csattan az örömtől. Ezt értse meg valaki!
- Esetleg vasárnap? – tettem fel türelmetlenül a kérdést. – Akkor költöznek a srácok is, jöhetnék akár velük is.
- Vasárnap költözünk? – nézett rám meglepődve Kyu Hyun, én meg rájöttem, hogy tulajdonképpen elszóltam magam, mert erről még csak Se Joo tudott.
- Igen, apa nemrég mesélte Se Joonak.
- Ha már így alakult, akkor itt vannak a kulcsaitok – húzta elő az említett a zsebéből a kulcscsomót, amit apám adott át neki. Mindegyikük levett egyet-egyet róla és az utolsó visszakerült Se Joohoz.
- Talán megoldható – válaszolt Sung Chan a korábbi kérdésemre. – Majd hívlak, hogy tájékoztassalak a fejleményekről.
- Rendben! – öleltem meg vidáman, de aztán beugrott még valami, amiről nem tettünk még említést, és nagyon érdekelt. – A videoklippel… mi lesz? Apa már tudott mindent róla, egy aprócska dolgot sem lehet egyszerűen eltitkolni előle. Egyáltalán nem örült neki, sőt szinte őrjöngött a dühtől! Viszont legutóbb azt mesélted, Ji Heon engem szeretne.
- Nem sikerült lebeszélni Ji Heont, hogy Ha Naval forgasson? – lepődött meg Kyu Hyun, Sung Chanhoz intézve a szavait, de a vidám mosolya nem éppen azt sugallta, hogy ezt annyira bánná.
- Teljesen oda van az ötletért, hogy szerepeljen a klipjében és bármivel is próbálkoztunk, nem tudtuk lebeszélni róla – intett nemlegesen a bátyám és rajta már láttam, hogy átérzi a helyzet súlyosságát. Ugyanis tudta, hogy apa mit fog szólni hozzá, ha meglátja a klipet. – Még az sem segített, hogy azt mondtuk, Ha Na egy tehetségtelen, képzetlen lány, aki még csak nem is gyakornok.
- Hé! – kaptam rá a tekintetem a jelzőket hallva és elpirulva háborodtam fel, hogy így írt le a rendezőnek.
- Bocsi, de tényleg meg kellett próbálnunk meggyőzni – jött zavarba és kínosan feszengett, holott a többiek hangosan elröhögték magukat rajtunk.
- Nem mintha, nem mondtak volna igazat – fuldokolt a nevetéstől Min Jun. – Bár azért tehetségtelen talán nem vagy, bár egyszer sem láttalak még színészkedni.
- Én igen, és lehengerlő alakítást nyújtott – kacsintott rám Kyu Hyun egy pimasz vigyor kíséretében. Én pedig még vörösebb lettem, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Mert pontosan emlékeztem arra a napra, mikor megmutattam neki, hogy „mit is tudok”. Mikor azt mondtam neki, csakis miatta jöttem az Akadémiára, mert kedvelem őt. Azóta ez a mondat féligazságot rejtett magában... hihetetlen! Ha Na, elég, ne is gondolj rá többet!
- Hát akkor így már várom, mire vagy képes – mosolygott elismerően Min Jun és vállon veregetett, de még mindig égett az arcom a ciki helyzet miatt.
- Várjatok csak! – sepertem le Min Jun kezét a vállamról. – Ez egyáltalán nem jelent még semmit sem, nem igaz, Oppa? Nem úgy hangzott, mintha már véget ért volna a „győzzük meg Ji Heont, hogy Ha Na nem való a klipbe” projekt. Hiszen eredetileg Se Rinek szánta a cég a szerepet, nem hiszem, hogy könnyen elfogadnák, hogy egy magamfajta játsszon benne.
- Ez igaz – értett egyet kelletlenül Sung Chan. – Még semmi sem végleges. Egy-két dologgal még be fognak próbálkozni a férfinál, de kétlem, hogy bármire is jutnának vele. Emellett óvatosan kell közelíteniük a rendezőhöz, mert nem kockáztathatják meg, hogy esetleg besokalljon és itt hagyja a P.S.-t. Túl jól végzi a munkáját ahhoz, hogy ilyen könnyen megszabaduljunk tőle.
- Nekem nagyon úgy hangzik, mintha már Ha Naé lenne a szerep – jegyezte meg könnyedén Min Soo, mire mindannyian felé fordultunk. – Ha eddig nem sikerült meggyőzni, akkor ezután sem fog menni.
- Azt kell, mondjam, hogy igaza van Min Soonak – hümmögött Sung Chan, én pedig hüledezve hallgattam a fiúkat, akik szinte teljesen belelovalták magukat abba az ötletbe, hogy én fogok szerepelni a visszatérő daluk klipjében. – Ji Heon eltántoríthatatlan, makacs, mint az öszvér.
- Akkor gratulálhatunk a még nem hivatalos első szerepedhez? – karolta át a vállam Kyu Hyun és boldogan vigyorgott le rám.
Ahogy felpillantottam rá és az arcunk közel került egymáshoz, egyet kihagyott a szívem. Annyira közel hajolt, hogy a mozdulattal, ahogy ránéztem, még az orrunk is súrolta egymást, és az arcomat rögtön elöntötte a pír. (Kit akarok becsapni, paradicsom vörös lettem azon nyomban?!) Pedig csak néhány másodperce normalizálódott az arcszínem! A szívem egyből a torkomba ugrott és levegőt venni is elfelejtettem, ahogy szembetaláltam magam Kyu Hyun fekete szemeivel. Hogy lehetett valaki ennyire tökéletes?! A bőre hibátlan volt és kellemes, világos színű, az orra egyenes és mégis cuki, a szempillái hosszúak és feketék, a szája pedig…
Ahogy eddig jutottam gondolatban, azonnal ki is bújtam a karja alól és Se Joo pillantását kutattam, de valamit nagyon érdekesnek talált a körmein, így hiába vártam a szemkontaktusra. De pontosan tudtam, hogy mennyire zavarta az előbbi…
Örültem volna, ha Kyu Hyun nem nehezíti meg a dolgomat ennyire, és nem hoz folyton kínos helyzetbe Se Joo előtt. De mintha egy kölyökkutyától vártam volna azt, hogy a kedvenc játékát hagyja békén és ne foglalkozzon vele. Lehetetlen vállalkozás volt.
Ha Se Joo nem lett volna szemtanúja az ilyen jeleneteknek, akkor sokkal jobb lett volna a helyzetem. Akkor nem kellett volna magyarázkodnom neki és féltenem attól, hogy megbántom.
~ És ha nem látja, akkor élvezheted Kyu Hyun társaságát? – bukkant elő váratlanul a belső hangom, gonosz Ha Na. Most már így fogom hívni, akár igaza lesz valamiben, akár nem! - Aúcs, ez fájt! Gonosz Ha Na? Nem az őszintét akartad mondani?
~ Először is, maga vagy az ördög, szóval ne áltasd magad! Másodszor pedig, csak nem akarom megbántani. Nem arról van szó, hogy akkor engednék Kyu Hyunnak, ha kettesben lennénk. Ne magyarázd félre a dolgokat!
~ De ha nem lett volna most itt Se Joo, akkor mit tettél volna? Kyu Hyun szája… Mire gondoltál pontosan?
~ Semmire! – inkább tereltem a témát, hogy ne jöjjek ki olyan rosszul az egészből. - Legutóbb még óvtál attól, hogy Kyu Hyun közelében legyek, és azt tanácsoltad, hogy maradjak távol tőle, mert már Se Joo barátnője vagyok.
~ Hm… – gondolkozott el fennhangon. – Most viszont rosszalkodni támadt kedvem! Ahhoz pedig arra a szexi, ónixtekintetű, görög istenre van szükségem.
Szinte hallottam, hogy cuppogtatja az ajkait az ötlet hallatán. Fúj!
~ Neked teljesen elmentek otthonról!
~ A te részed vagyok, szóval valahol te vágysz erre.
~ Az a részem, aminek gumiszobában lenne a helye!
- Ne szaladjatok ennyire előre azért! – szólt közbe Sung Chan, aminek hálát adtam, mert most már kezdtem félni magamtól és nem utolsó sorban a skizofrén énemtől. – Még semmi sem száz százalék, de nagyon valószínű, hogy tényleg Ha Naé a szerep. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez egyelőre titok. Semmi sem szivároghat ki a comebacketekről, srácok!
- Jó-jó, Mr. Rontsuk el a hangulatot! – fintorgott Min Soo, de azért mikor rám nézett, megint mosolyoghatnékja támadt, amit nem tudtam nem viszonozni.
- Ez eddig sem volt másképp. Tudjuk, hogy a felelős személyeken kívül senkinek nem szólhatunk egy szót sem. Nem vagyunk már kezdők, Hyung – sóhajtott fáradtan Min Jun is és ásított egyet.
- Én kérek elnézést! – hajtott megadóan fejet Sung Chan, amin elnevettem magam és rájöttem, hogy mennyire szerettem a srácokkal lenni. Annyira közeli kapcsolatban voltak, akár egy nagy család, Sung Channal az élen. Még a szörnyű hangulatomról is elfelejtkeztem nekik hála és velük együtt tudtam nevetni. – Viszont, Ha Na, jó, ha úgy készülsz, hogy csütörtökön lesz az album és a comeback fotózása.
- Ez miért is fontos? – pislogtam rá értetlenül, hiszen egyik sem érintett engem. Az album a koncepció szerint fog elkészülni, akárcsak a comeback, ezekhez pedig semmi közöm nem volt, mivel én csak a klipben fogok szerepelni (elvileg!).
- Mert a comeback fotózásának alapja a Look at me klipje lesz. Ehhez pedig rád is szükség lesz, mert ezekkel a fotókkal akarják majd promotálni a csapatot – magyarázta a kedvemért a bátyám, de csak leesett állal bámultam rá.
- Igazán? – lepődött meg Min Jun. - Erről még mi sem tudtunk. Akkor hamarabb meg tudom, hogy mit tudsz, mint ahogy sejtettem.
- Az biztos… - meredtem még mindig Sung Chanra és nem tudtam, sikítozzak-e örömömben, hogy részt vehetek egy fotózáson, vagy tépjem inkább a hajam idegességemben, mert máris bedobnak a mély vízbe.
- Majd hívlak ezzel kapcsolatban, meg talán össze is futunk, ha az Akadémián járok – ölelt át a bátyám, hogy egy kicsit enyhítsen a szorongásomon, amit rögvest viszonoztam, mert már csak a fotózás gondolatára is rettenetesen lámpalázas voltam. – De nekem lassan mennem kell, ahogy a srácoknak is. Gyakorolnotok kell, ha nem akartok leégni majd a comeback stage-en!
Érkezett meg Sung Chan szigorú menedzser énje és el is engedett, hogy elzavarja a fiúkat a próbaterembe.
- Én is megyek haza – sóhajtottam kicsit megkönnyebbülten. – Ez egy hosszú és fárasztó nap volt…
- Lekísérlek az előcsarnokig – ajánlotta fel édesen Min Soo, de akkor egy remek ötletem támadt.
- Majd Se Joo lekísér – tudtam, hogy beszélnem kell a fiúval, mert az, hogy egészen mostanáig síri csendben figyelt és nézett, semmi jót nem jelentett. Nem akartam eddig kétségek között hagyni, de esélyem sem lett volna jelezni neki, egyetlen szóval is akár, ne aggódjon, mert eszem ágában sincs elhagyni őt. Így ez egy kitűnő alkalom volt, hogy lecsapjak rá. – Ne haragudj, Min Soo! De Se Joo megígérte, hogy mindent elmesél az albumról, és ha már úgy adódott, hogy itt vagyok - és most nem is dől be az ágyba a fáradtságtól -, akkor kihasználom a helyzetet és elrabolom.
Hihetetlenül jó improvizálás, Ha Na! – dicsértem meg magam, mert ez még hihetőre is sikerült a legtöbb hazugságomhoz képest.
Se Joo megdöbbent, arca meglepettségről és egy kis félelemről árulkodott. Istenem, borzalmas vagyok, hogy nem tudtam korábban vele közölni az igazságot és már csak attól is megrettent, hogy beszélni szeretnék vele! De ez az arckifejezés csak pár pillanatig időzött az arcán, utána mindent eltüntetett róla és csak beleegyezően bólintott.
- Jól van – szontyolodott el Min Soo, akit megöleltem és megígértem neki, hogy legközelebb, csütörtökön már együtt fogunk hazamenni az Akadémiára. Eszméletlenül aranyos volt ez a fiú, így egy kicsit fájt a szívem, hogy hazudtam neki.
Így elköszöntem mindenkitől, majd Se Jooval a sarkamban elindultam a lifthez. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egyrészről nem tudtam, mivel kellene kezdenem, hogy hozzam fel a témát, másrészről viszont örültem volna, ha ő töri meg a csendet, de erre hiába vártam.
A liftnél sem jártam szerencsével, mert folyton körülöttünk lebzseltek az emberek, így csak idegesen rágcsáltam a szám szélét, néha a fiút kémlelve. Fekete haja a szemébe lógott, ahogy a padlót vizslatta és legszívesebben mindenkit kilökdöstem volna a felvonóból, hogy végre kettesben lehessek vele. Nem bírtam egyszerűen elviselni ezt a szomorú és csalódott kifejezést az arcán, amit már képtelen volt elrejteni előlem. Talán a srácok előtt még sikeresen tartotta magát, de ahogy ők eltűntek a képből, már nem vette a fáradságot, hogy adjon a látszatra.
Frusztráltan és a lábammal topogva törtem a fejem, mihez kéne kezdenem, hogy Se Jooval kettesben tölthessek egy kis időt, de mire feleszméltem, már a földszinten voltunk és a lift előtt álltunk.
- Majd találkozunk az Akadémián – mondta egy elnyűtt mosolyt erőltetve az arcára és megfordult, hogy visszamenjen a következő lifttel a fiúkhoz.
Jobbra-balra kapkodtam a fejem, hogy talán találok egy alkalmas helyet, ahol a kamerák és mások elől is elbújhatunk egy időre (Hát igen, mint minden modern épületben, már itt is fel volt szerelve egy csomó kamera.). Szerencsémre a lifteket nem figyelték, mert akkor Se Jooval, vagy Kyu Hyunnal már rég végünk lett volna…
Aztán váratlanul rám mosolygott a szerencse.
Megragadtam Se Joo karját, és elkezdtem magam után vonszolni, így majdnem felbukott a saját lábában, annyira megdöbbent az akciómon.
- Ha Na, mit művelsz? – kérdezte sziszegve, de rá sem hederítettem, csak lecsittegtem. Mikor a folyosó végére értünk, elfordultam jobbra és behúztam a fiút egy sötét helyiségbe, majd magunkra zártam az ajtót.
- Aú! – hallottam nyögéseit és én is össze-vissza kalimpáltam a kezemmel, hogy két lábra tudjak állni, ugyanis a fiú minduntalan nekem esett. Ahogy a falhoz lapultam, a hátam valószínűleg a villanykapcsolónak ütközött, mert rögtön fény oszlatta el a sötétséget, mire sűrűn pislogni kezdtem.
Egy aprócska takarító szertárba cibáltam be Se Joot, amire még régről emlékeztem, hogy itt van, mert gyakran bújtam ide el, mikor anya haza akart küldeni a házvezetőnővel (Igen, még ilyenünk is volt, mikor kicsi voltam, mert anya nem engedhette meg magának, hogy folyton velem lehessen.).
- Én sajn… - aztán észrevettem a helyzetet, amibe keveredtünk Se Jooval. Igaz, hogy már nem kapálózott a sötétben és nem akart fejbe vágni, de arra valahogy nem számítottam, hogy miért nem. Én a falnak dőlve álltam, Se Joo pedig félig rajtam támaszkodott meg végül, hogy ne kössön ki a földön. Úgy látszott, nem voltak elég jók a reflexei a sötétben, hogy így megzavarodott, az ösztönei viszont annál inkább élesek voltak. Ugyanis amin megtámaszkodott, az a fal volt az oldalam mellett, a másik keze viszont egy sokkal kellemesebb helyet talált magának.
Méghozzá az én mellkasomat.
A mel-le-met.
Se Joo tenyere rásimult a mellemre, amiben pont kényelmesen elfért. Lenéztem a fiúra, aki félig egy felmosó vödörben térdelt és éreztem, amint az arcom egy olyan irreálisan vörös árnyalatot vesz fel, hogy még a Mikulás is megirigyelte volna. Forróság öntött el és meg sem mertem mozdulni. De persze őt sem kellett félteni, elnyílt szájjal bámult hol a szemeimbe, hol pedig a kezére, hogy milyen kapaszkodót sikerült találnia.
Aztán hirtelen elengedett, mintha észbe kapott volna és a torkát köszörülve zavarában, igazgatta a ruháját.
- Én… sajnálom… én nem… akartam – habogott és egyre rózsaszínűbb lett az arca, majd párszor beletúrt a hajába is idegességében. – Véletlen… csak véletlen…
Hát ha ő zavarban volt, én nem tudom, hogy mit éreztem… Égett az egész arcom, a testem, mintha egy forró kemencébe került volna, mindenem bizsergett és levegőt venni is alig voltam képes. Összehúztam magam előtt a kabátomat, de aztán rájöttem, hogy amúgy is megsülök, így hagytam az egészet a fenébe, és inkább az arcomat legyeztem a kezeimmel, miközben hangosan fújtattam kínomban.
- Ha Na, én tényleg nem direkt csináltam… - motyogta Se Joo végre a szemembe nézve és próbált biztosítani arról, hogy nem direkt tapizott le az előbb.
- Tudom – bólogattam még feszélyezetten, de lassan eljutott az oxigén az agyamig és képes lettem egy szónál többet is kimondani. – Az én hibám volt, hogy csak úgy berángattalak ide, minden figyelmeztetés nélkül.
- M…miért jöttünk ide? – kérdezte kicsit másra terelve a szót, hogy végre tovább lépjünk az előbbi afféron.
- Beszélni akartam veled és nem volt ennél jobb ötletem – feleltem most már kissé idegesen, mert eszembe jutott az eredeti célom. Se Joo arcán is feltűnt ismét a tartózkodó és óvatos kifejezés. Végül mély levegőt vettem és belekezdtem a mondókámba. – Sajnálom, hogy eddig nem mondhattam semmit sem, de a srácok előtt nem állhattam le magyarázkodni.
- Tettél valamit, ami miatt magyarázkodnod kellene? – vonta össze szemöldökét kérdőn és hallottam, ahogy egy hatalmasat nyelt. Megragadtam a kezeit, amik az oldala mellett hanyagul lógtak és megszorítottam őket.
- Nem engedtem az apámnak.
- Tessék?
- Nem azért kaptam a szerződést, mert lemondtam rólad – feleltem egy félős mosoly kíséretében, mire Se Joo barna szemei, amire árnyékot vetett a fenti lámpából áradó fény, hatalmasra nyíltak. – Nem hagytam magam és a sarkamra álltam. Azok után, amiket mondtál, eszemben sem volt elengedni téged.
- Nem azért cserébe kaptad a szerződést, hogy szakíts velem? – kérdezte meg a fiú azt, amit éppen az előbb mondtam el. Még mindig nem teljesen hitt nekem, amit meg is értettem, hiszen szegény majdnem egy órát töltött abban a tudatban, hogy elhagytam egy hülye szerződésért. Az arcát a kezeim közé fogva léptem közelebb hozzá, hogy csakis az én szemembe tudjon nézni.
- Nem. Semmi köze nem volt hozzá – mondtam lassan és tagoltan, hátha minden kétségét el tudom tüntetni. – Még mindig nem tudom, hogy apám miért adta a papírokat, talán Sung Channak volt igaza és csak…
Se Joo eddig bírta, nem érdekelték a mellékes tények. Miután hallotta, hogy eszem ágában sem volt szakítani vele, megnyugodott és ennek úgy adott hangot, hogy elhallgatott engem.
Méghozzá a szájával.
Ajkait erősen az enyémhez nyomta, majd felhevülten kóstolgatta őket, mint a legédesebb nedűt, ami csak a kezei közé kerülhetett. Beszívta alsó ajkam, ami óriási zavaromra egy halk nyögést váltott ki belőlem – mivel még soha nem tapasztaltam ezt tőle és meglepett vele -, de úgy tűnt nem zavarta a fiút, hogy hangosan is kinyilvánítottam a tetszésemet. Sőt, mintha még jobban feltüzeltem volna vele, nyelve befurakodott a számba és táncra invitált.
Soha nem tudtam volna megunni vele a csókolózást, édes volt és mámorító, ami idővel egyre hevesebb levegővételekre ösztökélt. A testem kezdett megint felforrósodni, főleg hogy Se Joo tenyere bebújt a kabátom alá, és a hátamat szántották végig az ujjai. Közel vont magához, hogy a testünk között szinte egy milliméternyi hely sem maradt. Éreztem az izmokat, amik feszültek a felsője alatt, sőt, felbátorodva az egyik kezemet - ami eddig a nyakán pihent - útnak indítottam a mellkasán.
Kemény izmok bújtak meg a ruha alatt, ahogy azt sejtettem, de soha nem volt még alkalmam igazán érezni őket. Kezem a mellkasáról a hasára csúszott, ahol azok a kockák vártak, amire számítottam. A fiú megremegett az ujjaim alatt, ahogy a csípőjénél jártam. Furcsa, kínos és egyben rendkívül jóleső érzéssel töltött el, hogy ilyen reakciókat váltottam ki belőle.
- Ne… ne… - lehelte a számba a fiú, mikor szétváltunk.
- Mi az? – dünnyögtem lehunyt szemmel és megrészegülten várva a csók folytatását.
- Ne most… - Se Joo elégedetlen és nyafogó hangja mosolyra késztetett, de még néha találkozott az ajkunk, ahogy bátran hívogattam a csókcsatára. De csak tovább ficánkolt a karjaim alatt, mire már ki kellett nyitnom a szemem, hogy megnézzem, mit csinál.
Hát zavaromra nem azt kaptam, amire számítottam. Se Joo a nadrágjában turkált…
Na jó, ez így baromira félreérthető volt! Jézus! Szóval a nadrágjának a zsebében turkált. Aztán pár pillanatnyi szenvedés után kiszedte belőle a mobilját, ami kérlelhetetlenül rezgett.
Hát nem csoda, hogy ő is úgy fintorgott a készülékre, mint egy undorító bogárra, mert én sem tudtam megállni, hogy ne vágjak grimaszokat rá. De Se Joo túl jó fiú lévén, felvette a telefont.
- Szia! – aztán eltartotta a telefont a szájától és köhögött egyet, hogy eltüntesse a rekedtséget a hangjából. – Mi történt?
Nem hallottam a másik fél válaszát, így mivel nem volt jobb dolgom, Se Joot bámultam közben. Kócos haját, rózsaszín arcát, duzzadt ajkait, amiknek alig bírtam ellenállni. Így csak beharaptam a számat és az ujjaimmal követtem a mintákat a pulcsiján, hogy elüssem az időt, míg befejezi a társalgást.
- Oh, sajnálom! – nézett le rám szinte égető pillantással. – Észre sem vettem, hogy ennyire elbeszélgettük az időt Ha Naval.
A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy hangosan is felkuncogjak a szemen szedett hazugságon, amit Se Joo mondott annak a valakinek a vonal túlsó végén.
- Persze, azonnal megyek – mondta, és bontotta a vonalat, majd ő is elnevette magát. Meglepetésemre hirtelen magához vont, és nekem sem kellett kétszer mondani, hogy a mellkasába fúrjam az arcom. – Köszönöm!
- Mit?
- Hogy szembeszálltál az apáddal – felelte halkan, mire kibújtam a karjai alól.
- Inkább én köszönöm – hajtottam le a fejem, mert képtelen voltam a szemébe nézni. – Én már évek óta ellenszegülök az apámnak, így ez nem volt meglepő. De ha te nem állsz ki értem, akkor valószínűleg azt tettem volna, amit kért. Te voltál az, aki rengeteget kockáztatott.
Erre már nem mondott semmit, csak megint magához vont és így álltunk még percekig. Élveztem a közelségét és az erőt adó jelenlétét. Végül kikecmeregtünk a takarító szertárból, elsőnek én, hogy ellenőrizzem, tiszta-e a levegő, majd pedig ő. Csak egy integetéssel búcsúztunk, mert a szertárban sokkal jobb búcsút vettünk, mint amit az ember lánya el tudott volna képzelni a P.S. Entertainment épületén belül.
Talán mégis felhőtlenül folytatódhat a kapcsolatunk Se Jooval… Ki a megmondhatója ennek?