Csak engedd el!
- Ha Na! – szólt
már bele Sung Chan vagy ötödjére a telefonba, egyre idegesebben és türelmetlenebbül.
- Igen? – a
hangom halk volt és szinte alig lehetett érteni a szavam. A gondolataim
teljesen máshol jártak, amit nem is bírtam magamban tartani. – Miért? Miért
ilyen hirtelen? Négy évig nem is keresett, csak néha beszéltünk telefonon. Most
meg derült égből villámcsapás módjára berendel az ügynökséghez?
- Én sem vagyok
biztos a dologban, hogy mit akarhat – felelt meglehetősen nyugodtan Sung Chan.
- Az a legcélravezetőbb, ha bejössz és megtudod, mit szeretne tőled.
- Miért érzem
azt, hogy te egy csöppet sem vagy ideges?! – vontam kérdőre, de a hangom szinte
sípolt a telefonban.
- Hidd el, Ha Na,
engem is aggaszt, de mégis mihez kellene kezdenem?! – akadt ki Sung Chan is
felemelve a hangját, de aztán halkabban folytatta. Biztos észbe kapott, hogy
nem ordibálhat a cég kellős közepén a telefonba. – Fogalmam sincs, mit akar
apa, mert nekem sem mondott semmit. Csupán a futár szerepét osztotta rám.
- Talán Go Jin említette,
hogy ott jártam a cégnél? – ötlött fel bennem a „szerep” szó hallatán egy
lehetséges ok, hogy apa miért kéretett magához. Hű, mintha valami király lenne
a saját kis várában… Ijesztő! – Vagy a videoklipet tudta meg?
- Nem tudom… -
sóhajtott fáradtan Sung Chan és hirtelen bűntudatom támadt az irányába. A bátyám
kockáztatott miattam és tartotta volna a hátát, ha arra kerül a sor, én meg úgy
beijedtem már csak attól is, hogy az apám beszélni akart velem. Szép kis húg
vagyok…
- Sajnálom –
motyogtam rosszkedvűen, de aztán erőre kapva szólaltam meg ismét. – De ne aggódj!
- Hogy én ne
aggódjak? – horkant fel a vonal túlsó végén a bátyám.
- Igen –
jelentettem ki határozottan. – Az egész az én hibám, szóval én is fogom
megoldani.
- Ez senkinek sem
a hibája, Ha Na – szinte láttam magam előtt a fáradt arcát, ahogy ezt mondta.
– Csak balszerencse.
- Balszerencse? –
mordultam fel és a kezem ökölbe szorult. – Az egész életemet lehet ezzel a
szóval jellemezni.
Néma csend volt a
vonal túlsó végén és tudtam, hogy olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad.
Nem akartam megbántani Sung Chant azzal, hogy ilyesmit dörgölök az orra alá,
így gyorsan folytattam is, hátha el tudom űzni ezt a rossz ízt a szájából, amit
a szavaim hagytak.
- De végre
fordulni látszik ez a szerencse – a hangom túlságosan is vékony volt és
éreztem, hogy összeszorul a torkom, miközben beszélek. – Azt akarom, hogy
megváltozzon az életem, ahogy már korábban is beszéltük. Végre rájöttem, hogy
mit akarok kezdeni az életemmel és nem fogom hagyni, hogy olyan könnyen
kicsusszanjon ez az álom a kezeim közül.
A P.S.-nél
akartam dolgozni, és nem fogom feladni, míg csak egy hajszálnyi esélyem is van
rá.
- Ugye tudod,
hogy ez az álom apától függ? – kérdezte Sung Chan feszes hangon.
- Tévedsz –
tiltakoztam a kijelentése ellen, amit még telefonon keresztül is hallottam,
hogy kissé fennakadt. – Ez az álom tőlem függ.
- Néha
elfelejtem, hogy már nem vagy az a kislány, aki gyerekként mindig azért
könyörgött, hogy verjem meg azokat, akik elvették az uzsonnáját – mondta a
bátyám meleg hangon pár másodperc hallgatás után, és éreztem a hangján, hogy
mosolyog, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Habár egy cseppnyi önbizalom sem
volt a szavaim mögött, de az elhatározás megvolt. Már csak meg kellett
erősítenem ezt a gyenge lábakon álló elhatározást, ami még a legkisebb szellőre
is megingott.
- Ezúttal én
foglak megvédeni – bámultam mosolyogva a plafont, ahol a harsány lila
függönyön keresztül átsütött a nap és sejtelmes lila színbe varázsolta azt. –
Ha apa le akar tolni, ha bármi büntetést ki akar szabni, hát tegye! Elviszem a
balhét! Nem fogom engedni, hogy te is belebonyolódj az én hülyeségem miatt.
Egyre jobban
hergeltem magam és már lassan én magam is elhittem, hogy semmi sem lehetetlen.
Kezdtem elhinni, hogy képes vagyok jól kijönni ebből a kutyaszorítóból, de ha
mégis kiborulna a bili, készen álltam rá, hogy megvédjem Sung Chant.
Csak ő számított…
Hiszen nekem volt
még más lehetőségem is, hogy elérjem a célomat. Nem feltétlenül kellett a
P.S.-hez mennem, még ha az is volt álmaim netovábbja és a bátyám is ezt
támogatta. Még ha a szívem oda is húzott, képes lettem volna más ügynökségnél
is megvalósítani az álmaimat. De Sung Channak a P.S.-nél volt a jövője, neki
ott kellett maradnia. Akármennyire nem tetszett, de neki apa mellett volt a
helye. Neki kellett átvennie az ügynökség vezetését, ehhez pedig az kellett,
hogy ne essen ki a pikszisből, apa kegyeit kellett élveznie, hogy később jó
élete lehessen és sokra vigye. Ami ebben az országban, ebben a világban
szükséges eszköze volt a sikerességnek.
- Ugyan, húgi,
nem várok el semmi ilyesmit tőled…
- Nem is erről
van szó – ráztam meg a fejem, mintha láthatta volna. – Ezt akarom tenni és nem kötelességből
teszem. Hadd segítsek most az egyszer én neked!
- Nem is tudjuk,
mit akarhat apa! – ellenkezett azonnal a bátyám. De hiába próbálkozott, hiszen
tudtam, hogy ő is ugyanannyira ideges az egész miatt, mint én. – Lehet, hogy
nincs is semmi probléma, csak túlreagálod.
- Hogyne! –
morogtam ironikusan. – Mert apa csak egy udvariassági látogatást szeretne
tőlem! Ennek körülbelül annyi esélye van, mint annak, hogy Jung Yong Hwa
beállít ide és megkéri a kezem!
Megráztam a
fejem, mikor rájöttem, hogy mindennek ellenére eljátszottam a gondolattal, hogy
a kedvenc énekesem megkéri a kezem. Álmodik
a nyomor, Ha Na?
- Hol akar
találkozni pontosan apa? – váltottam gyorsan témát, mielőtt Sung Chan bármit is
mondhatott volna, főleg az utóbbi megjegyzésemre. – És mikor?
- Azt mondta,
minél hamarabb mész, annál jobb – sóhajtott lemondóan végül a bátyám, mert
tudta, hogy esélytelen most már megállítania, vagy egy kis ép észt belém
vernie. Ha valamit a fejembe vettem, akkor nagyon makacs tudtam lenni. – Az
irodájába kell jönnöd.
- Az irodájába?
Oda még akkor sem mehettem, ha a halálomon voltam – okés, erős túlzás, de oda
tényleg soha nem engedett be az apám. Még egyszer sem jártam bent nála. Az a
munkahelye volt, amit teljesen elkülönített a magánéletétől.
- Amint végeztél, hívj fel! – adta utasításba a bátyám. – Min Junnal és Kyu Hyunnal van egy műsor
felvételünk, de utána megyünk vissza az ügynökségre, szóval várj meg ott.
- Rendben, majd a
szobádban megvárlak – értettem egyet és bontottam a vonalat további bájcsevej
nélkül.
Kipattantam az
ágyból és szinte félőrült módjára rohantam a fürdőbe, hogy letusoljak és hajat
mossak. Ha már találkoznom kellett az apámmal, akkor a legjobb formámban
akartam azt tenni. Miután végeztem a tisztálkodással, megszárítottam a hajam és
tíz perc kutatás után megtaláltam a szekrényemben a megfelelő ruhát egy ilyen
apa-lánya találkozóra. Egy sötétszürke farmerre esett a választásom, egy
halványkék, fodros blúzzal, amihez egy elegánsabb, pár centis magas sarkú cipőt
húztam magamra. Enyhén ki is sminkeltem magam, hogy azért legyen valamiféle
kisugárzásom, mert anélkül túlságosan gyerekesnek találtam magam. Felvettem a
szövetkabátom és megszemléltem a végeredményt a tükörben. Halványzöld szemem
csillogott az elszántságtól, fekete hajam pedig egy démoni angyalt varázsolt
belőlem, ahogy az arcom körül lógott szabadon.
- Jól van, Ha Na – bólintottam a tükörképemnek. – Csak négy szabályt kell szem előtt tartanod.
Egy: mindenképpen meg kell védened Sung Chant! Kettő: akármit is mond az apád,
ne alkudj meg! Tudod, mit akarsz és ezt ne engedd kicsúszni az ujjaid közül!
Három: Te vagy a saját sorsod kovácsa, nem hagyatkozhatsz mindig másokra. Állj
ki saját magadért! Négy: lehetőleg tartsd be az első három dolgot!
***
Nem tudom, mi
jutott eszembe, hogy ilyen felelőtlenül ígérgettem mindenfélét Sung Channak!
Teljesen elment a józan eszem! Csak egyszerűen nemet kellett volna mondanom
erre az egész találkozóra. Végül is mit tehet az apám?! Egy kisebb sereget
küld, hogy vigyenek be a céghez?
Az volt a
sajnálatos, hogy el tudtam képzelni ezt róla… Ugyanis mikor már a P.S.
Entertainment bejárata előtt álltam, akkor elfogott a pánik. Igen, nem
szégyellem bevallani, hogy ez az égig érő épület rám hozta a szívbajt és
legszívesebben hátraarcot vágtam volna, majd a világ túloldalára menekültem
volna. De csak egy mélyet lélegezve, legyűrve a torkomban készülő sikolyt,
beléptem a forgóajtón a P.S. előcsarnokába.
- Váó! – szakadt
ki belőlem azonnal önkéntelenül is.
Múltkor a személyzeti
bejárón keresztül jöttünk be a srácokkal az ügynökséghez, ahol az alkalmazottak
jártak ki-be az épületből, hogy elvégezzék a napi munkájukat. Az a rész
teljesen nélkülözte a flancos díszeket és a látványosságokat, de ebben a
főbejárat és az előcsarnok merőben különbözött.
Ahogy az
előcsarnokba léptem, szinte ledöntött a lábamról a hatalmas hangzavar és tömeg,
ami fogadott. Ugyanis négy év alatt az előcsarnokot teljesen átépítették és
most mondhatni egy kisebb plázában találtam magamat. Régebben is akadtak már
üzletek ezen a részen, de leesett az állam attól, ami a szemem elé tárult.
Három emeletnyi
üzlet várta az ide betévedőket, hogy különböző KPOP-os holmikat vásároljon a
kedvenc előadójának, bandájának, színészének az arcával díszítve. Akadtak szép számban
emléktárgyak, mint például bögrék, poszterek, tolltartók, táskák, tollak,
ceruzák, ruhák, ebédes dobozok, ékszerek, képeslapok, párnák és sok egyéb, amin
el is csodálkoztam, hogy ilyet egyáltalán ki a fene venne meg. Aztán
természetesen voltak albumok, lemezek, DVD-k, koncertfelvételek, amihez hozzá
tudott jutni a rajongó, ha azt szerette volna. De népszerűek voltak a különböző
automaták is, például fényképezkedhettél a kedvenceddel, anélkül, hogy ő jelen
lett volna. Csak beállsz a kamera elé, hogy jól mutass a már adott alapképen a
kedvenc idoloddal és kész is a fotó. A falakon és az összes nagyobb poszteren
pedig a P.S. előadói, neveltjei, régebbi csillagai és aktuális sztárjai virítottak.
Meg sem lepődtem, hogy a STAND UP volt a legnépszerűbb, bárhova néztem,
legalább egy valamin megláttam a srácokat mosolyogni. De hirtelen megálltam az
egyik kép előtt, amin egy ismerős arc tekintett vissza rám.
Félig
hitetlenkedve simítottam végig rajta, miközben halkan motyogtam magamban.
Anya…
Ott állt az
íróasztalomon a képe és minden nap vetettem rá legalább egy pillantást, mégis
megdöbbentett, mennyire gyönyörű volt, nem mellesleg pedig az, hogy mennyire
hasonlítottam rá. Ugyanaz a fekete haj, ami a napfényben kissé vörösesen
csillan, ugyanaz a telt ajak, pisze orr, amit a tükörben minden nap láttam.
Kivételt képezett a szemünk, az övé gesztenyebarna volt, míg én a szemszínemet
az anyai ági nagymamámtól örököltem, de egy generációt átugrott, így én kaptam
meg ezt a különleges színt.
- Örülök, hogy
láthatlak – mosolyogtam a képre, de nagy nehezen tovább sétáltam. Nem nézelődni
jöttem, mégsem tudtam megállni, hogy minden egyes üzletet legalább a kirakaton
keresztül ne bámuljak meg, ahogy haladtam a recepció felé. Ahhoz képest, hogy
hétköznap volt, méghozzá iskolaidő, rengeteg diákot láttam, akik összecsoportosulva
röhögcséltek és mutogatták egymásnak a szerzeményeiket. Elmosolyodtam rajta,
hogy akár én is lehetnék egy közülük. Egy átlagos lány, aki odavan az idolokért
és a barátnőivel lóg a suliból, hogy beszerezzék a legújabb típusú ajándékot,
amit lehet kapni a kedvencéről. De megráztam magam gondolatban és tovább
folytattam az utam a recepcióhoz, hogy bejussak az apámhoz.
- Jó napot! –
köszöntöttem a húszas évei közepén járó lányt, még ha nem is volt köztünk túl
nagy korkülönbség, az udvariasság mindenekelőtt.
- Üdvözlöm! –
hajtott enyhén fejet és mosolygott rám, habár láttam rajta, hogy már majd leszakad
az arca a sok mosolygástól egész nap. – Miben segíthetek?
- Yoon Tae Wonhoz
jöttem – mondtam ki hangosan is az apám nevét. A lány szemei egyből elkerekedtek
és megrebbentek a szempillái, ami arra engedett következtetni, hogy egy szavam
sem veszi komolyan. Hiszen mégis mit akarhat egy ilyen fruska, mint én, magától
a vezérigazgatótól?!
- Megtudhatnám a
nevét? – érdeklődött unottan, mert tudta, hogy úgysem jutok be az igazgatóhoz
és fölöslegesen próbálkozik az igazgató titkárságán, mert csak egy újabb
mihaszna vagyok, aki be akar jutni az ügynökséghez, hogy meglesse a kedvencét.
- Yoon Ha Na –
feleltem nyugodtan és már vártam, milyen arcot fog vágni a lány, amint közlik
vele, hogy engedjen át a biztonsági kapun. Hát egyszerűen csodálatos látvány
volt, ahogy egyből kiegyenesedett és merev háttal válaszolt vissza a telefonba!
Nehezen, de sikerült visszafognom a mosolyom és fapofával vettem át a belépő
kártyát a lánytól, mikor nyújtotta felém.
- Köszönöm! –
ezek az egyszerű örömök néha fel tudták dobni a napomat. Lehúztam a kártyát és
átmentem a biztonsági kapun egy sípolás közben a lezárt részre. Tulajdonképpen
ide csak azok tehették be a lábukat, akiknek volt valami dolguk az
ügynökségnél, mások csak vágyódva bámulhatták a biztonsági őrök által elállt
kaput és reménykedhettek, hogy megpillantanak valakit az idolok közül. –
Viszlát!
A lifthez
sétáltam és belépve a fülkébe, megnyomtam a legfelső emelet aprócska gombját,
azaz a negyvenharmadikét. Ahogy a lift haladt felfelé, egyre jobban növekedett
a gombóc a torkomban és egyre sűrűbben kellett ismételnem magamban a négy
szabályomat, amit felállítottam, mielőtt idejöttem.
A szemem idegesen
követte az emeletek számának változását a kijelzőn a felvonóban, és egy pillantásra
sem méltattam a körülöttem lévőket, akik egyik szinten beszálltak, majd egy
másikon ki.
Őszinte leszek.
Baromira rettegtem a találkozástól apámmal. Féltem, hogy ezúttal, hogyan alakul
majd a beszélgetésünk. Hiszen legutóbb egy pofonnal végeztem és azt vágtam a
fejéhez, hogy gyűlölöm. Azóta pedig egyszer sem keresett vagy kérdezett
felőlem. Így valószínűleg nem lőttem mellé nagyon, ha azt gondoltam, hogy nem
egy bocsánatkérés miatt akar látni…
A felvonó vészesen
közeledett a negyvenharmadikhoz és egyszer csak azon kaptam magam, hogy
imádkozom, bárcsak leállna a lift. Most még egy újabb beszorulás a felvonóba is
vonzó lehetőségnek tűnt. De sehogy sem akart lassulni az idő, sem a lift, sőt
még mintha gyorsabban is ment, mint kellett volna. Csilingelve állt meg a
negyvenharmadikon, de én nem mozdultam. Csak vakon bámultam a padlót, az
ajkamat rágcsáltam és azon töprengtem, hogy megforduljak és elhúzzak-e innen.
De mikor az ajtók záródni készültek, önkéntelenül is közéjük tettem a kezem,
hogy ezzel megállítsam azokat.
- A fenébe! –
szitkozódtam, majd végül kiszálltam a felvonóból a vezérigazgatói iroda
szintjén. Körbenéztem, hogy merre kéne mennem, de nem volt sok választási
lehetőségem, mivel szinte egyből a titkárjának az asztalával találtam szemben
magam, ahogy elindultam a lifttől.
- Elnézést… -
szólítottam meg vékonyka hangon az asztalnál ülő fiatal férfit, aki egyből
felpillantott a papírokból, amik előtte hevertek.
- Te vagy Ha Na,
igaz? – mosolygott rám barátságosan, amitől automatikusan oldódni kezdett a
csomó a torkomban. Elképesztő, hogy ez a srác a kisugárzásával képes volt így
hatni rám. Sőt meglehetősen helyes is volt a maga módján. Fekete haja rövidre
volt vágva, egyszerű sötétkék öltönyt és piros nyakkendőt viselt. Az arca
viszont jóindulatú volt és barna szemei is szinte mosolyogtak rám. Egyszerű,
hétköznapi férfi, de mégis volt benne valami vonzó. Hát az tuti, hogy apa
értett az alkalmazottai kiválasztásához!
- Honnan tudja?
- Korábban
telefonáltak a recepcióról, hogy megérkeztél – mosolygott még mindig, mire
teljesen elpirultam. Hát persze, Ha
Na, korábban feltelefonáltak, hogy itt vagy! Mégis mit gondoltál, hogy talán
médium?!
- Oh, igaz… -
sunytam le a fejem félénken.
- Az Igazgató úr
azt mondta, hogy azonnal küldjelek be hozzá, amint megérkeztél – állt fel a férfi
és elkalauzolt egy másik folyosón, aminek a végén egy kétszárnyú, sötét,
mahagóni ajtó várt. Már éppen nyúlt az ajtó felé, hogy kopogjon, de észre sem
vettem és a karja után kaptam.
- Várjon egy
kicsit… - majd a névtáblájára esett a tekintetem. – Jung Woo!
Kérdőn nézett
rám, majd a kezemre, amit azonnal el is rántottam.
- Elnézést! –
hajtottam fejet tisztelettudóan. – Adna pár percet nekem?
- Természetesen – villantott rám egy megértő mosolyt és meghajolva visszament az asztalához,
ahol már csörgött is a telefonja.
Igazság szerint
kellett pár perc, hogy felkészüljek, mielőtt belépek az oroszlán barlangjába és
az egy idegen szemeinek kereszttüzében elég kényelmetlen lett volna. Jó párszor
mély levegőt vettem, próbáltam rendezni a gondolataimat, de semmire sem mentem,
mert a pulzusom az egekben volt és a lábaim is remegtek. Így inkább csak túl
akartam esni az egészen minél hamarabb, vagyis végül bekopogtam.
- Igen? –
hallottam bentről egy mély hangot, így bátran nyitottam be az apám irodájába.
Ami először szemet
szúrt, hogy nem semmi iroda volt, ahova beléptem! A terem végében állt egy
hatalmas íróasztal, amin csak két dosszié és egy boríték hevert, semmi több.
Mintha az apám nem is dolgozna, hanem csak lógatta volna a lábát egész nap. Két
nagyobb, polcokkal teli szekrény támasztotta mögötte a falat, balra pedig egy
ajtó nyílt, ami most zárva volt. Valószínűleg a mellékhelyiség lehetett. Az
iroda többi részét párnázott karosszékekből álló kisebb tárgyaló foglalta el.
Ott ült az egyik székben az apám az asztalnál és nagyot nyeltem, amint
találkozott a tekintetünk.
Az elmúlt
időszakban, mintha még többet fogyott volna, az arca még beesettebbnek tűnt,
illetve a hajába is jócskán keveredtek már ősz hajszálak. Az arcszíne sem tűnt
túl egészségesnek, valószínűleg agyon hajtotta magát szokásához híven, és ennek
láttam a nyomait.
Különben is,
miért aggódok miatta?! Nem érdemelte meg,
hogy egy szemernyi időmet is vesztegessem arra, hogy gondoljak rá és
aggodalmaskodjak érte. Így minden érzelmet eltüntettem az arcomról és enyhén
meghajoltam.
- Apa.
- Ha Na! –
egyenesedett fel a székből. – Hát eljöttél.
- Kíváncsi
voltam, mit szeretnél tőlem – adtam a kemény lányt. Ez az, Ha
Na, csak így tovább, ne engedd, hogy meglássa rajtad, mennyire tartasz ettől a
beszélgetéstől! – Szóval…
- Ha Na? – ekkor
láttam meg a nekem háttal lévő székből kikandikáló fejet, mire az egész álarcom
ripityára tört és rémülten bámultam a csokibarna szemekbe.
- Se Joo?! –
mégis mi a fene folyik itt?! Mit keres itt Se Joo?! Talán apa rájött, hogy
együtt vagyunk a fiúval?! Jézusom, ha igen, akkor mihez kellene kezdenünk?!
- Éppen
megbeszélésem van Se Jooval – szakította félbe a szinte félőrült módjára kergetőző
gondolatokat a fejemben. De ahogy láttam, Se Joo is megdöbbent és ő is egyből
törni kezdte a fejét, mi történik.
- Ha zavarok,
akkor… - mutattam magam mögött az ajtóra, hogy készen állok távozni bármelyik
percben, sőt meg is indultam felé. Teljesen bepánikoltam!
- Maradj csak! –
állított meg az apám kimért hangja. – Nemsokára befejezzük Se Jooval, és utána
rátérhetünk arra, amiért idehívtalak.
Összeszorítottam
az állkapcsom és pókerarccal fordultam ismét a kétszemélyes társaság felé. Egy
kicsit megkönnyebbültem, hogy úgy tűnt, Se Joo elhúzza a csíkot, amint a végére
érnek a beszélgetésüknek. Így egy kicsit könnyebb szívvel ültem le a Se Jooval
szemközti székbe, az apám másik oldalára.
- Hol is
tartottunk? – fordult apa ismét Se Joo felé. – Áh, megvan! A lakásotok nemsokára
elkészül, vasárnap be is költözhettek. Az ügynökség melletti épületben lesz,
hogy ne okozzon túl nagy fáradságot a mindennapos bejárás a céghez, mint ahogy
azt már korábban is mondtuk. Itt vannak a kulcsok, minden fiúnak egy – ezzel
pedig lerakott négy kulcsot az asztalra egy karikára felfűzve.
Meglepett, hogy
milyen nyugodt és kellemesen rekedt hangja volt az apámnak. Régen hallottam
utoljára ilyennek és nosztalgiával töltött el, ahogy eszembe jutottak a régi
szép emlékek azokról a napokról, mikor még anya is velünk volt és minden
normális volt. De közben pedig majd megszakadt a szívem, ahogy felrémlettek
bennem ezek a képek, mert tudtam, hogy soha többé nem lesz esélyem, hogy újra
ilyen kapcsolatom legyen az apámmal. Ennek már régen elvesztettem a lehetőségét…
Hihetetlen
vagy, Ha Na! Még mindig hiányzik az apád? Azok után is, amit legutóbb tett?!
Azok után, hogy el akart küldeni az országból? Hogy felpofozott?! Még most is
arra vágysz, hogy újra az apád legyen… Pedig számtalanszor hajtogattad magadban,
hogy gyűlölöd és nem fogsz neki megbocsátani, mégis akárhányszor találkozol
vele, meginogsz.
Ez igaz volt.
Annyiszor lemondtam már róla, mégis képtelen voltam feladni ténylegesen a reményt.
Bíztam benne, hogy csoda történik és egy varázslatos fordulat miatt visszakapom
az apukám, akire mindig is vágytam. Talán erről szólt a család. Hogy soha nem
adjuk fel a reményt, soha nem mondunk le a másikról, akármennyire is fáj az…
- Már vasárnap? –
húzta össze a szemöldökét Se Joo kirángatva a gondolataim közül.
Aztán nekem is
leesett, amiről itt beszélgettek előttem.
A fiúk lakása
elkészült és vasárnap elköltöznek az Akadémiáról?!
- Biztosan zavaró
volt számotokra, hogy ott kellett laknotok, míg elkészül a lakás – bólintott
megértően az apám, bár elég átlátszónak és mesterkéltnek tűnt ez a szájából. –
De az öcsém igazán rendes, így kisegített egy kicsikét. Ha már Kyu Hyun ott
tanult, míg forgattál, felajánlotta, hogy szívesen lát titeket az Akadémián a
szünetben. Három diákkal több vagy kevesebb, nem számított már.
Furcsa volt ilyen
kedves szavakat hallani az apámtól Suh Hyungról, azok után, mennyire összevesztek
legutóbb, mikor az iskolában járt. De ki tudja, mennyire gondolta komolyan azt,
amit most itt összehordott?
- Egyáltalán nem
volt zavaró – rázta meg a fejét Se Joo és egy század másodpercre rám pillantott,
mire azonnal lesütöttem a szemem. – Csak meglepődtem, hogy ilyen hamar
költözhetünk a srácokkal.
Szép mentés, Se
Joo! – dicsértem meg magamban. Ugyanis tudtam, hogy Se Joo amiatt aggódott,
hogy így még ritkábban fogjuk egymást látni, ami nekem is azonnal eszembe
jutott. Ha máshol fognak lakni, akkor még kevesebbszer lehetünk együtt, mint
eddig. Áh! Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy csak addig maradnak az
Akadémián, amíg szükséges…
- Abban az
épületben lakik a legtöbb gyakornokunk és előadóművészünk, de azért legyetek óvatosak
és figyeljetek a körülöttetek lévőkre! – látta el Se Joot jó tanácsokkal az
apám, de engem mégis elöntött a harag.
Ha Se Jooval
ilyen rendes tudott lenni, vagy legalábbis megerőltette magát a témát illetően,
velem miért volt folyton olyan rideg és elutasító?!
- Rendben,
óvatosak leszünk – bólintott Se Joo és elvette a kulcsokat az asztalról.
- Hogy haladtok a
comeback előkészületeivel? – tette fel a következő kérdést apa, mire Se Joo még
jobban zavarba jött. Nem lehetett túl kellemes neki a vezérigazgatóval
társalogni, főleg nem az én jelenlétemben.
- Jól megy
minden, ahogy annak mennie kell. Nemsokára elkezdjük a videoklip forgatását is – erőltetett az arcára egy mosolyt a fiú és én annyira megsajnáltam. Bár
elengedné már apa szegényt!
- Remek, jó ezt
hallani – csapta össze a tenyerét az apám, mire összerázkódtam. De nem csak én
voltam ezzel így, Se Joo is összerezzent a hirtelen mozdulatra. – Jövő héten
lesz a sajtótájékoztató arról, hogy Kyu Hyun kilép, igaz?
- Igen.
Hogy micsoda?!
Hát akkor már ennyire hivatalos és végleges lenne Kyu Hyun kilépése? Már a
sajtótájékoztató időpontját is megbeszélték?
Tudat alatt még
mindig abban reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz vicc. Hogy Kyu Hyun nem
gondolta komolyan, és végül amellett dönt, hogy marad a banda tagja. De úgy
látszik, tévedtem… Kyu Hyun döntött, és semmit sem tehettem, hogy
megakadályozzam ezt, semmit az égvilágon. A mellkasom összeszorult a
gondolatra, de csak megfeszült állkapcsom árulkodott arról, hogy mik járnak a
fejemben.
- Az új tagról
majd még később beszélünk…
- Új tag? –
szóltam közbe, mert már nem bírtam magammal. Egy másik emberrel akarják pótolni
Kyu Hyunt?! Ez nem lehet…
- Igen, egy új
bandatag lépne be Kyu Hyun pozíciójára – válaszolt az apám meglehetősen kedvesen
és segítőkészen, amin meglepődtem volna más körülmények között, de most
fontosabb dolgok kötötték le a figyelmem.
- Őt nem lehet
ilyen egyszerűen pótolni! – kiáltottam kissé kikelve magamból, de inkább voltam
sokkos állapotban, mintsem dühös. Nem tudtam senki mást elképzelni a helyére…
Pótolni őt valakivel, aki feleannyira sem jó, mint ő, szinte sértő. Hiszen
mégiscsak Kyu Hyunról volt szó!
Aztán véletlenül
a tekintetem Se Joora tévedt, és ekkor jöttem rá, hogy mekkora hibát vétettem.
A fájdalom a szemében, amit palástolt ugyan, de mégis átláttam rajta, szinte
égette a mellkasom. Szégyenkezve túrtam bele a hajamba és tűrtem a tincseket a
fülem mögé, hogy elfoglaljam magam valamivel. Megint megbántottam, mert nem
figyeltem arra, hogy mi csúszik ki a számon!
- Ezt bízd csak a
nálad jóval tapasztaltabb emberekre, Ha Na! – vette elő apa ismét a szigorú
hangnemet és Se Joo felé fordult, mintha itt sem lettem volna. – Az új tag
szerepére a jelentkezők meghallgatását majd nyár végén kezdjük. Talán még egy
műsort is csinálunk neki, hiszen mégiscsak a legnépszerűbb bandáról van szó a
P.S.-nél. De ez még a jövő zenéje, meglátjuk, hogy fogadják a rajongók egy tag
kilépését és utána ismét visszatérünk erre a kérdésre.
- Rendben, majd
tudatom a fiúkkal a részleteket – felelt Se Joo, de még fel sem emelte a
tekintetét az asztallapról maga előtt. – Ha ennyit szeretett volna velem
megbeszélni, akkor ideje mennem. Gyakorolnunk kell a comebackre a fiúkkal.
Ezzel felállt és
elköszönni készült, de apám erős hangja szakította meg a mozdulatsorát.
- Még van valami,
amiről szeretnélek megkérdezni – állította meg, mire Se Joo kényszeredetten
visszahuppant a székébe. Apa lassú léptekkel az íróasztalához sétált és elvett
róla egy barna, nagyméretű borítékot.
Ha ezt tudom,
hogy ennyit kell még várnom, hogy végre rátérjen apám a lényegre, akkor inkább
megvárom kint, míg végez Se Jooval. Kellemetlen volt ez az egész, hogy itt
kellett egymással szemben üldögélnünk, úgy téve, mintha alig állnánk szóba a
másikkal. Főleg, hogy ha Se Joo most már nem is színlelt és az előbbi miatt
tényleg megharagudott rám!
- Mi erről a
véleményed? – hangzott fel apa mély, rekedt hangja és a boríték hangosan
csattant az asztalon előttünk, majd kényelembe helyezte magát a párnázott
székén.
De a boríték nem
volt lezárva és a tartalma kicsusszant belőle, beborítva az asztal nagy részét.
Elnyílt szájjal
bámultam rá és kúsztam közelebb hozzá. Remegő kézzel nyúltam utána és reméltem,
hogy csak álmodok. Hogy ez az egész csak egy rossz álom, és még mindig az
ágyamban húzom a lóbőrt, miközben életem egyik legrosszabb rémálmát álmodom.
Mert ez nem történhetett meg, ez egyszerűen képtelenség!
Ugyanis a kezeim
között egy fénykép volt.
Egy fénykép Se
Jooról.
És rólam.
Amint csókolózunk
a műjégpályán.
De nem ez volt az
egyetlen kép. Több tucat hevert köztem és Se Joo között az asztalon, amiken
együtt voltunk. Hol egymás kezét fogtuk, hol nevettünk, hol ettünk éppen
valamit, hol öleltük egymást. Még a kocsiban elcsattant csókot is lencsevégre
kapták. Az egész randink itt volt képekben összefoglalva a szemünk előtt!
- Mégis hogy…
hogyan? – csak ennyit voltam képes kinyögni. Alig bírtam szóhoz jutni. Mégis
hogy nem vettük észre, hogy követtek minket tegnap?! Hogy kerülhette el ez a
figyelmünket? Egyáltalán hogy lehettem olyan ostoba, hogy belementem abba a
játékba, amit Se Joo kezdeményezett?! Úristen,
Se Joo! Amint eljutottam ehhez a
gondolathoz, nem voltam képes csak csendben ülni, azonnal megeredt a nyelvem,
mielőtt a fiú megszólalt volna. – Se Joo! Mi lesz így vele? Mi lesz a bandával,
ha ez kitudódik?!
- Látom, annyi
eszed legalább van, hogy miatta aggódsz elsőként – hümmögött a férfi, mikor
rám pillantott. – Reggel keresett fel egy paparazzi, hogy mutatni szeretne
valamit, ami talán felkelti az érdeklődésem. Képzelhetitek, hogy meglepődtem,
mikor megláttam ezeket a fotókat – bár a meglepődés nyoma sem volt a
hangjában. Inkább feltűnően érzelemmentes volt.
- És?! –
kérdeztem tűkön ülve, mikor apa elhallgatott és nem folytatta azonnal, hogy mi
lett a történet vége.
- Szerencsétekre,
inkább a pénzt választotta a botrány helyett. Megvettem a képeket és elintéztem,
hogy befogja a száját – fejezte be nagy megkönnyebbülésemre végre a sztorit.
Hangos sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy tudatosult bennem, hogy Se Joo és a
banda is megúszta az egészet. Hátravetettem magam a széken és lehunyt szemekkel
vártam, hogy a szívem végre ne akarjon kiugrani helyéről.
Egyszerre volt
oltári nagy balszerencsénk és baromi nagy mázlink is! Talán az én balszerencse
sorozatomat, Se Joo mázlija ellensúlyozta, vagy valami isteni közbeavatkozás
volt, de most az egyszer áldottam azokat az embereket, akik a pénzt szerették a
legjobban. Mert ha többre tartotta volna a fotós a munkáját, akkor nekünk annyi
lett volna. Ha ezt egy újságnak adta volna el, akkor beláthatatlan
következményei lettek volna ennek az egyetlen estének a fiúval. Tönkretettem
volna őt és a bandát is, és azt, amiért a fél életükben dolgoztak.
Az arcomat a
kezembe temettem és még mindig nem voltam képes felfogni, milyen rosszul is elsülhetett
volna ez az egész.
- Nyilvánvalóan
érzed a helyzet súlyosságát, Ha Na – szólalt meg pár perc után apa, mire rákaptam
a tekintetem. – És hogy ez soha többet nem fordulhat elő.
- Tessék? –
pislogtam rá nagyokat. – Mire célzol ezzel?
- Pontosan tudod – úgy nézett rám azokkal a sötét szemeivel, mintha a lelkem legmélyéig látott
volna. – Nem tudom, mi folyik köztetek és nem is akarok tudni róla. Mert annak
itt és most vége szakad.
- Ho-hogy
micsoda? – habogtam hátrahőkölve.
Aztán ahogy
megerőltettem az agyam, kezdett körvonalazódni bennem, hogy milyen célt akart
szolgálni ez a találkozó az apámmal. Nem véletlenül hagyta, hogy itt legyek,
míg beszél a fiúval és hallgassak végig minden egyes szót. Az egész Se Jooról
és rólam szólt.
Még talán egy
terve is volt: előbb ránk hozza a frászt a képekkel, utána közli, hogy
megoldotta a problémát, majd pedig hálánk jeléül azt kéne tennünk, amit mondd.
Szét akart minket választani. Azt akarta, hogy hagyjuk békén egymást, akármit
is érzünk a másik iránt, mert mindenkinek ez lesz a legjobb. Megint el akarta
mellőlem tüntetni azt a fiút, aki fontos volt a számomra.
- Erre ment ki az
egész? Ezért akartál velem beszélni? – kérdeztem végül érzéketlen hangon, a
kezeimet a térdeimen nyugtatva.
- Ha ezek a képek
kikerültek volna a nyilvánosság elé, akkor szörnyű következményei lettek volna
Se Joora és a STAND UP-ra nézve – folytatta az apám hátradőlve a székében.
Mintha csak arról társalogtunk volna, milyen nagyszerű az időjárás odakint.
- Legalább mondd
meg az igazat és ne kertelj! – néztem végre nehezen a szemébe a férfinak. A
hangom kifejezéstelen volt, de mégis valami keménység áradt belőle. – Az egész
a cégről szól és a pénzről, nem igaz?
- Ha ezt akarod
hallani, akkor legyen – préselte össze az ajkait apa, jelezve, hogy kezd dühös
lenni rám a hangnemért, vagy éppen azért, hogy kérdőre vontam. – Természetesen
az ügynökségnek fontos a pénz, amit a fiúk hoznak a konyhára, de az is a
feladatunk, hogy vigyázzunk rájuk.
Nem tudtam
magamban tartani a hitetlenkedő horkantásomat. Még hogy vigyázni akarna a srácokra,
mondjon kettőt és hihetőbbet! Az ő szájából ezt képtelen voltam elhinni.
- Tegyük fel,
hogy ez igaz – mentem bele a játékba egy fintorral az arcomon. – Akkor az is a
feladatotok, hogy ne érezzék magukat magányosan és egyedül, de te mégis folyton
ezt teszed a STAND UP-pal.
- Nem lelki
segélyszolgálat vagyunk, ezzel te is tisztában vagy, Ha Na – mordult fel apa,
villámló tekintettel, mire kihagyott egy ütemet a szívem. – Ha az ember nem
bírja a fizikai és lelki terhelést, akkor ne jelentkezzen egyetlen ügynökséghez
sem! Nem pátyolgatjuk a gyakornokokat, sem az előadókat, mindegyiküknek
maguknak kell megbirkózniuk a gondjaikkal. De ha esetleg bajba kerülnének, ami
a cégre is kihatással van, azt természetesen megpróbáljuk a legjobb tudásunk
szerint megoldani. Persze, amíg módunkban áll, és nem szándékosan okoznak
fejfájást az ügynökségnek, mert abban az esetben inkább megszabadulunk tőlük.
Legnagyobb
bánatomra ezzel nem tudtam vitatkozni, mert ezzel egyetértettem. Olyan ember,
aki nincs ezekkel tisztában, jobb, ha nem is jelentkezik egyetlen
meghallgatásra sem. Voltak olyan gyakornokok, akik kiszálltak idő előtt, mert
nem bírták a stresszt és kikészültek a súly alatt, ami a vállukra nehezedett.
Utána meg fizethették vissza az ügynökségnek a pénzt, amit rájuk pocsékoltak.
Jobb esetben ez sikerült is, rosszabb esetben…
- Ne tégy úgy,
mintha semmit sem tudnál az ügynökség működéséről! – folytatta apám szigorúan.
– Ha nem a STAND UP-ról és nem erről a fiúról lenne szó, akkor egy percig sem
ellenkeznél a módszeremet és kérésemet illetően.
- De a STAND
UP-ról van szó… és Se Jooról… - leheltem halkan és éreztem, hogy nagyon kicsúszott
a lábam alól a talaj.
Ha nem rólam és
Se Jooról lett volna szó, akkor nem ellenkeztem volna apa lépéseit illetően, ebben
igaza volt. Mert én magam is így rendeztem volna le a szituációt.
Megszabadultam volna a zavaró tényezőtől (jómagam) és a lehető leghamarabb
szétválasztottam volna a két személyt (Se Joot és engem). Ha a céget és a
bandát veszély fenyegette volna, akkor én is megtettem volna mindent, hogy
megvédjem őket. Még ha kegyetlennek és durvának is kellett volna lennem.
Kötekedtem az
apámmal, minden szavát kiforgattam és próbáltam ott szúrni, ahol a legfájdalmasabb
volt, de egyszerűen úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok, mert én magam sem
hittem el a szavaimat. Ha nem is volt az év apukája, még ha nem is számíthattam
rá négy évig, sőt szívem mélyéből utáltam, azt nem tagadhattam, hogy az
ügynökség vezetése a vérében volt. Mindig jó döntést hozott, még ha néhányan
meg is sérültek közben, a lehető legkisebb kárral oldotta meg a problémát.
De ha az ember
belekeveredik egy ilyen helyzetbe, akkor nem tud racionálisan gondolkozni. Pont
azért nem voltam képes elfogadni apám döntését, mert érintett voltam. Nem csak
egy ismeretlen ember feje fölött kellett ítélkezni, hanem rólam és Se Jooról
volt szó. Arról a fiúról, akiért már évek óta odavoltam, már évek óta vártam
rá. Aki végre úgy tűnt, hogy megkedvelt és járni kezdtünk. Most meg az apám
szét akart választani minket, tudva, hogy mennyire fontos számomra ez a fiú.
Sőt, nem először próbálkozott ezzel…
- Lásd be, hogy
igazam van! – folytatta lágyabban apa, mire kétségbeesetten néztem rá. – Ha továbbra
is folytatjátok ezt – itt a fényképek felé bökött az állával. -, akkor
előbb-utóbb le fogtok bukni. Nem tudnám megakadályozni minden egyes alkalommal,
nem lehet mindig ekkora szerencsénk. Egy ilyen botrány pedig romokba döntené Se
Joo és a fiúk karrierjét. Tudod, milyenek a rajongók, kevés esetben megértőek
azzal kapcsolatban, ha a kedvencüknek barátnőjük, barátjuk van.
- De… - hápogtam,
de semmi épkézláb ellenérv nem jutott eszembe, azon kívül, hogy együtt akartam
lenni Se Jooval.
- Azzal tudod a
legjobban megvédeni őket, ha kimaradsz az életükből – apa előre hajolt és az arca
hirtelen közelebb volt hozzám, mint évek óta bármikor. Barna szemei most
először pillantottak rám gyengéden és aggódva. Még ha sejtettem is, hogy nem
értem aggódik, hanem az ügynökségért, ami az életet jelentette számára, mióta
anya meghalt.
- De… - megint
csak ennyi jött ki a torkomból. A szemeimet könnyfátyol lepte el és a sírás
ellen küzdöttem, ami fel akart törni a mélyből. Ajkaim megremegtek, mert
éreztem, hogy vesztésre állok, egyszerűen nem találtam jobb megoldást annál,
amit apám kínált. Még ha nem is akartam elveszíteni Se Joot, ha magam mellett
is akartam tudni a bandával együtt, akkor is szinte méregként terjedtek szét
apám szavai az agyamban. Mert nem találtam hibát a gondolatmenetében, nem
tudtam jobb módszert ennél, ha meg akartam óvni a fiúkat. – Nem akarom
elveszíteni őket…
- Ha Na – nyelt
egyet apa és óvatosan folytatta, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik percben
elbőghetem magam. -, nem fogod őket elveszíteni. Csak engedd el őket, ne fogd
olyan szorosan a kezüket, hogy abból bajuk származhasson!
Nem tetszett, sőt
ki nem állhattam, de az apámnak igaza volt. Se Joot és a fiúkat úgy tudtam a
legjobban megvédeni, ha befejezem Se Jooval ezt az egész kapcsolat dolgot. Mégis
mit gondoltam?! Mellette egy senki voltam, egy jöttment, aki nem érdemli meg
őt. Még akkor sem lettünk volna könnyű helyzetben, ha egy közismert és szeretett
sztár lettem volna, de hogy csak egy hétköznapi és átlagos lány voltam, így
szinte semmi esélyünk nem volt. Nem fogadtak volna el mellette… Így nem volt
más választásom.
- Én…
- Igazgató úr! –
szakított félbe Se Joo hirtelen, mire döbbenten kaptam felé a fejem. Teljesen elfelejtkeztem
róla, olyan csendben ült végig, annyira az apámra koncentráltam, hogy fel sem
tűnt, mióta előkerültek a képek, meg sem szólalt.
Csak most jutott
el a tudatomig, hogy az apám egész végig hozzám beszélt, mintha a fiú itt sem
lett volna. Talán tudta előre, hogy Se Jooval nem lesz nehéz dolga, hiszen már
egyszer rávette, hogy elhagyjon, így figyelmen kívül hagyta? Tudta, hogy én
leszek a nehezebb eset kettőnk közül? Tudta, hogy engem kell meggyőzzön
igazából, mert én voltam a probléma forrása.
De várjunk csak!
Se Joo miért nem
szólt egy szót sem eddig? Miért ült kuka csendben, míg én kétségek között
gyötrődtem és apa majdnem meggyőzött, hogy szakítanunk kellene? Miért nem
ellenkezett, miért nem szólt közbe hamarabb? Miért nem állt ki mellettem és
szállt szembe az apámmal?
Fekete, fojtogató
füstként gomolygott a gondolataim között a válasz a kérdéseimre.
Mert egyetért
az apáddal. Hogy is gondolhattad valaha azt, hogy kockáztatni fog miattad? Hiszen
hivatalosan csak pár napja jártok együtt, mit vártál tőle? Hogy majd azt mondja
a főnökének, „Bocs, öreg, de eszemben sincs elengedni ezt a lányt, akármit
mondasz.”? Hogy ellenszegül annak, aki egy mozdulattal kidobhatja az
ügynökségtől? Lehetett volna több eszed! Azért nem mondott semmit, mert
egyetértett az apáddal. Inkább foglalkozik saját magával, minthogy lerántsd
magaddal a mélybe, ahol csak megaláztatás és szégyenkezés várna rá. Gondolj rá
és hallgass az apádra! Csak engedd el!
- Igazgató úr –
Se Joo a cipőjét bámulta és a hangja is bizonytalan volt. Gyerünk, csak
essünk túl rajta, Se Joo! Ne húzd tovább! A
könnyeim, amik eddig a szememben gyűltek és vigyáztam rá, nehogy
elszabaduljanak, most végigfolytak az arcomon, felkészülve a fiú elutasítására…
Na neee..ezt ne... miért itt lett vége pedig már annyira izgultam T.T nagyon jó lett ez a rész is !!! Kíváncsian várom hogy Se Joo mit akarhat mondani ! Nagyon ügyesen írsz csak így tovább ^^
VálaszTörlésOh, kösziii szépen! ^^ És bocsi is egyben xD A kövit ennél is izgalmasabbra tervezem, de nem mondok ennél többet róla >< A vége a résznek így sikerült, sajnos (vagy talán annyira mégsem *előtörtek a szadista hajlamai* x"D), de hát a fejezetzárás kritikus pont, és igyekszem is élni vele :D ;) Nagyon aranyos vagy, köszönöm, jól esik ilyenkor nagyon, ha valaki dicséri a munkámat, és nagyon sok erőt ad, szóval tényleg nagyon hálás vagyok, hogy írtál!! <3
TörlésUristen miert itt lett vege???? :'(
VálaszTörlésNagyon kivancsi vagyok a folytatasra *.*
Hát igen, elég gonosz volt tőlem, de így legalább a körmödet fogod rágni, mi lesz a kövi részben ^^ Már nem sok idő, kitartás! :D És köszi szépen, hogy írtál, örültem neki!! *-* <3
TörlésOmg ez tenyleg irtó izgi lett *o* ez most komoly??? Erre ment ki az egész??? Nem szakíthatnak!!! Igaz van igazság abban amit mond az apja de azert nem kell feladni a szerelmuket... milyen életük lenne akkor? A sok stressz mellett meg azzal se lehetnenek akit szeretnek... nem lenne valani boldog életük. 😞 ajjj nagyon kivi vagyok SeJoo mit fog mondani de remenykedem hogy ő nem fog ebbe belemenni. Hogy ha a randin olyan elhatározottan megakarta csókolni lányt csak nem fogja most behuzni fulet farkat ... szerintem van olyan bator hogy moat szembeszaljon az igazgatoval ;) ajj viszont az nem tetszett mikor a lany annyira kiakadt hogy Kyuhyunt helyettesiteni akarjak és ezzel SeJoot megbantotta. Utalom mikor SeJoo ilyeneket hall és eltudom kepzelbi hogy majd megszakad a szíve. Bele is könnyeztem. 😞😞😞 na megyek a kóvit olvasni. Tenyleg nagyon jó rész volt. 💖💖💖❤❤❤❤
VálaszTörlésJaj, köszönöm szépen, annyira örülök, hogy te is izgalmasnak találtad, és akkor nem csak én éreztem annak!! :D Váó, annyira örültem ennek a hosszan kifejtett véleménynek a részről :3 És olyan cuki vagy, hogy így véded Se Joo és Ha Na szerelmét, és így aggódsz értük ^^ Hát igen, Ha Na vigyázhatna jobban azzal hogyan viselkedik és miként reagál egyes dolgokra a fiú jelenlétében :/ Akármennyire is igyekszik Se Jooval kíméletes lenni, és eltávolodni Kyu Hyuntól valahogy nehezen megy neki... Jól érzem, hogy inkább Se Joo fan vagy, mint Kyu Hyun ? :P
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál, annyira fel tudja dobni egy-egy vélemény a napomat!! ^^ <3 <3 És igyekszem a továbbiakban is ilyen remek részekkel jönni, mint ez, mert ilyen véleményekért megéri!!! *-*