2015. szept. 1.

11. Fejezet

Csak engedd el!


- Ha Na! – szólt már bele Sung Chan vagy ötödjére a telefonba, egyre idegesebben és türelmetlenebbül.
- Igen? – a hangom halk volt és szinte alig lehetett érteni a szavam. A gondolataim teljesen máshol jártak, amit nem is bírtam magamban tartani. – Miért? Miért ilyen hirtelen? Négy évig nem is keresett, csak néha beszéltünk telefonon. Most meg derült égből villámcsapás módjára berendel az ügynökséghez?
- Én sem vagyok biztos a dologban, hogy mit akarhat – felelt meglehetősen nyugodtan Sung Chan. - Az a legcélravezetőbb, ha bejössz és megtudod, mit szeretne tőled.
- Miért érzem azt, hogy te egy csöppet sem vagy ideges?! – vontam kérdőre, de a hangom szinte sípolt a telefonban.
- Hidd el, Ha Na, engem is aggaszt, de mégis mihez kellene kezdenem?! – akadt ki Sung Chan is felemelve a hangját, de aztán halkabban folytatta. Biztos észbe kapott, hogy nem ordibálhat a cég kellős közepén a telefonba. – Fogalmam sincs, mit akar apa, mert nekem sem mondott semmit. Csupán a futár szerepét osztotta rám.
- Talán Go Jin említette, hogy ott jártam a cégnél? – ötlött fel bennem a „szerep” szó hallatán egy lehetséges ok, hogy apa miért kéretett magához. Hű, mintha valami király lenne a saját kis várában… Ijesztő! – Vagy a videoklipet tudta meg?
- Nem tudom… - sóhajtott fáradtan Sung Chan és hirtelen bűntudatom támadt az irányába. A bátyám kockáztatott miattam és tartotta volna a hátát, ha arra kerül a sor, én meg úgy beijedtem már csak attól is, hogy az apám beszélni akart velem. Szép kis húg vagyok…
- Sajnálom – motyogtam rosszkedvűen, de aztán erőre kapva szólaltam meg ismét. – De ne aggódj!
- Hogy én ne aggódjak? – horkant fel a vonal túlsó végén a bátyám.
- Igen – jelentettem ki határozottan. – Az egész az én hibám, szóval én is fogom megoldani.
- Ez senkinek sem a hibája, Ha Na – szinte láttam magam előtt a fáradt arcát, ahogy ezt mondta. – Csak balszerencse.
- Balszerencse? – mordultam fel és a kezem ökölbe szorult. – Az egész életemet lehet ezzel a szóval jellemezni.
Néma csend volt a vonal túlsó végén és tudtam, hogy olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad. Nem akartam megbántani Sung Chant azzal, hogy ilyesmit dörgölök az orra alá, így gyorsan folytattam is, hátha el tudom űzni ezt a rossz ízt a szájából, amit a szavaim hagytak.
- De végre fordulni látszik ez a szerencse – a hangom túlságosan is vékony volt és éreztem, hogy összeszorul a torkom, miközben beszélek. – Azt akarom, hogy megváltozzon az életem, ahogy már korábban is beszéltük. Végre rájöttem, hogy mit akarok kezdeni az életemmel és nem fogom hagyni, hogy olyan könnyen kicsusszanjon ez az álom a kezeim közül.
A P.S.-nél akartam dolgozni, és nem fogom feladni, míg csak egy hajszálnyi esélyem is van rá.
- Ugye tudod, hogy ez az álom apától függ? – kérdezte Sung Chan feszes hangon.
- Tévedsz – tiltakoztam a kijelentése ellen, amit még telefonon keresztül is hallottam, hogy kissé fennakadt. – Ez az álom tőlem függ.
- Néha elfelejtem, hogy már nem vagy az a kislány, aki gyerekként mindig azért könyörgött, hogy verjem meg azokat, akik elvették az uzsonnáját – mondta a bátyám meleg hangon pár másodperc hallgatás után, és éreztem a hangján, hogy mosolyog, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Habár egy cseppnyi önbizalom sem volt a szavaim mögött, de az elhatározás megvolt. Már csak meg kellett erősítenem ezt a gyenge lábakon álló elhatározást, ami még a legkisebb szellőre is megingott.
- Ezúttal én foglak megvédeni – bámultam mosolyogva a plafont, ahol a harsány lila függönyön keresztül átsütött a nap és sejtelmes lila színbe varázsolta azt. – Ha apa le akar tolni, ha bármi büntetést ki akar szabni, hát tegye! Elviszem a balhét! Nem fogom engedni, hogy te is belebonyolódj az én hülyeségem miatt.
Egyre jobban hergeltem magam és már lassan én magam is elhittem, hogy semmi sem lehetetlen. Kezdtem elhinni, hogy képes vagyok jól kijönni ebből a kutyaszorítóból, de ha mégis kiborulna a bili, készen álltam rá, hogy megvédjem Sung Chant.
Csak ő számított…
Hiszen nekem volt még más lehetőségem is, hogy elérjem a célomat. Nem feltétlenül kellett a P.S.-hez mennem, még ha az is volt álmaim netovábbja és a bátyám is ezt támogatta. Még ha a szívem oda is húzott, képes lettem volna más ügynökségnél is megvalósítani az álmaimat. De Sung Channak a P.S.-nél volt a jövője, neki ott kellett maradnia. Akármennyire nem tetszett, de neki apa mellett volt a helye. Neki kellett átvennie az ügynökség vezetését, ehhez pedig az kellett, hogy ne essen ki a pikszisből, apa kegyeit kellett élveznie, hogy később jó élete lehessen és sokra vigye. Ami ebben az országban, ebben a világban szükséges eszköze volt a sikerességnek.
- Ugyan, húgi, nem várok el semmi ilyesmit tőled…
- Nem is erről van szó – ráztam meg a fejem, mintha láthatta volna. – Ezt akarom tenni és nem kötelességből teszem. Hadd segítsek most az egyszer én neked!
- Nem is tudjuk, mit akarhat apa! – ellenkezett azonnal a bátyám. De hiába próbálkozott, hiszen tudtam, hogy ő is ugyanannyira ideges az egész miatt, mint én. – Lehet, hogy nincs is semmi probléma, csak túlreagálod.
- Hogyne! – morogtam ironikusan. – Mert apa csak egy udvariassági látogatást szeretne tőlem! Ennek körülbelül annyi esélye van, mint annak, hogy Jung Yong Hwa beállít ide és megkéri a kezem!
Megráztam a fejem, mikor rájöttem, hogy mindennek ellenére eljátszottam a gondolattal, hogy a kedvenc énekesem megkéri a kezem. Álmodik a nyomor, Ha Na?
- Hol akar találkozni pontosan apa? – váltottam gyorsan témát, mielőtt Sung Chan bármit is mondhatott volna, főleg az utóbbi megjegyzésemre. – És mikor?
- Azt mondta, minél hamarabb mész, annál jobb – sóhajtott lemondóan végül a bátyám, mert tudta, hogy esélytelen most már megállítania, vagy egy kis ép észt belém vernie. Ha valamit a fejembe vettem, akkor nagyon makacs tudtam lenni. – Az irodájába kell jönnöd.
- Az irodájába? Oda még akkor sem mehettem, ha a halálomon voltam – okés, erős túlzás, de oda tényleg soha nem engedett be az apám. Még egyszer sem jártam bent nála. Az a munkahelye volt, amit teljesen elkülönített a magánéletétől.
- Amint végeztél, hívj fel! – adta utasításba a bátyám. – Min Junnal és Kyu Hyunnal van egy műsor felvételünk, de utána megyünk vissza az ügynökségre, szóval várj meg ott.
- Rendben, majd a szobádban megvárlak – értettem egyet és bontottam a vonalat további bájcsevej nélkül.
Kipattantam az ágyból és szinte félőrült módjára rohantam a fürdőbe, hogy letusoljak és hajat mossak. Ha már találkoznom kellett az apámmal, akkor a legjobb formámban akartam azt tenni. Miután végeztem a tisztálkodással, megszárítottam a hajam és tíz perc kutatás után megtaláltam a szekrényemben a megfelelő ruhát egy ilyen apa-lánya találkozóra. Egy sötétszürke farmerre esett a választásom, egy halványkék, fodros blúzzal, amihez egy elegánsabb, pár centis magas sarkú cipőt húztam magamra. Enyhén ki is sminkeltem magam, hogy azért legyen valamiféle kisugárzásom, mert anélkül túlságosan gyerekesnek találtam magam. Felvettem a szövetkabátom és megszemléltem a végeredményt a tükörben. Halványzöld szemem csillogott az elszántságtól, fekete hajam pedig egy démoni angyalt varázsolt belőlem, ahogy az arcom körül lógott szabadon.
- Jól van, Ha Na – bólintottam a tükörképemnek. – Csak négy szabályt kell szem előtt tartanod. Egy: mindenképpen meg kell védened Sung Chant! Kettő: akármit is mond az apád, ne alkudj meg! Tudod, mit akarsz és ezt ne engedd kicsúszni az ujjaid közül! Három: Te vagy a saját sorsod kovácsa, nem hagyatkozhatsz mindig másokra. Állj ki saját magadért! Négy: lehetőleg tartsd be az első három dolgot!

***

Nem tudom, mi jutott eszembe, hogy ilyen felelőtlenül ígérgettem mindenfélét Sung Channak! Teljesen elment a józan eszem! Csak egyszerűen nemet kellett volna mondanom erre az egész találkozóra. Végül is mit tehet az apám?! Egy kisebb sereget küld, hogy vigyenek be a céghez?
Az volt a sajnálatos, hogy el tudtam képzelni ezt róla… Ugyanis mikor már a P.S. Entertainment bejárata előtt álltam, akkor elfogott a pánik. Igen, nem szégyellem bevallani, hogy ez az égig érő épület rám hozta a szívbajt és legszívesebben hátraarcot vágtam volna, majd a világ túloldalára menekültem volna. De csak egy mélyet lélegezve, legyűrve a torkomban készülő sikolyt, beléptem a forgóajtón a P.S. előcsarnokába.
- Váó! – szakadt ki belőlem azonnal önkéntelenül is.
Múltkor a személyzeti bejárón keresztül jöttünk be a srácokkal az ügynökséghez, ahol az alkalmazottak jártak ki-be az épületből, hogy elvégezzék a napi munkájukat. Az a rész teljesen nélkülözte a flancos díszeket és a látványosságokat, de ebben a főbejárat és az előcsarnok merőben különbözött.
Ahogy az előcsarnokba léptem, szinte ledöntött a lábamról a hatalmas hangzavar és tömeg, ami fogadott. Ugyanis négy év alatt az előcsarnokot teljesen átépítették és most mondhatni egy kisebb plázában találtam magamat. Régebben is akadtak már üzletek ezen a részen, de leesett az állam attól, ami a szemem elé tárult.
Három emeletnyi üzlet várta az ide betévedőket, hogy különböző KPOP-os holmikat vásároljon a kedvenc előadójának, bandájának, színészének az arcával díszítve. Akadtak szép számban emléktárgyak, mint például bögrék, poszterek, tolltartók, táskák, tollak, ceruzák, ruhák, ebédes dobozok, ékszerek, képeslapok, párnák és sok egyéb, amin el is csodálkoztam, hogy ilyet egyáltalán ki a fene venne meg. Aztán természetesen voltak albumok, lemezek, DVD-k, koncertfelvételek, amihez hozzá tudott jutni a rajongó, ha azt szerette volna. De népszerűek voltak a különböző automaták is, például fényképezkedhettél a kedvenceddel, anélkül, hogy ő jelen lett volna. Csak beállsz a kamera elé, hogy jól mutass a már adott alapképen a kedvenc idoloddal és kész is a fotó. A falakon és az összes nagyobb poszteren pedig a P.S. előadói, neveltjei, régebbi csillagai és aktuális sztárjai virítottak. Meg sem lepődtem, hogy a STAND UP volt a legnépszerűbb, bárhova néztem, legalább egy valamin megláttam a srácokat mosolyogni. De hirtelen megálltam az egyik kép előtt, amin egy ismerős arc tekintett vissza rám.
Félig hitetlenkedve simítottam végig rajta, miközben halkan motyogtam magamban.
Anya…
Ott állt az íróasztalomon a képe és minden nap vetettem rá legalább egy pillantást, mégis megdöbbentett, mennyire gyönyörű volt, nem mellesleg pedig az, hogy mennyire hasonlítottam rá. Ugyanaz a fekete haj, ami a napfényben kissé vörösesen csillan, ugyanaz a telt ajak, pisze orr, amit a tükörben minden nap láttam. Kivételt képezett a szemünk, az övé gesztenyebarna volt, míg én a szemszínemet az anyai ági nagymamámtól örököltem, de egy generációt átugrott, így én kaptam meg ezt a különleges színt.
- Örülök, hogy láthatlak – mosolyogtam a képre, de nagy nehezen tovább sétáltam. Nem nézelődni jöttem, mégsem tudtam megállni, hogy minden egyes üzletet legalább a kirakaton keresztül ne bámuljak meg, ahogy haladtam a recepció felé. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, méghozzá iskolaidő, rengeteg diákot láttam, akik összecsoportosulva röhögcséltek és mutogatták egymásnak a szerzeményeiket. Elmosolyodtam rajta, hogy akár én is lehetnék egy közülük. Egy átlagos lány, aki odavan az idolokért és a barátnőivel lóg a suliból, hogy beszerezzék a legújabb típusú ajándékot, amit lehet kapni a kedvencéről. De megráztam magam gondolatban és tovább folytattam az utam a recepcióhoz, hogy bejussak az apámhoz.
- Jó napot! – köszöntöttem a húszas évei közepén járó lányt, még ha nem is volt köztünk túl nagy korkülönbség, az udvariasság mindenekelőtt.
- Üdvözlöm! – hajtott enyhén fejet és mosolygott rám, habár láttam rajta, hogy már majd leszakad az arca a sok mosolygástól egész nap. – Miben segíthetek?
- Yoon Tae Wonhoz jöttem – mondtam ki hangosan is az apám nevét. A lány szemei egyből elkerekedtek és megrebbentek a szempillái, ami arra engedett következtetni, hogy egy szavam sem veszi komolyan. Hiszen mégis mit akarhat egy ilyen fruska, mint én, magától a vezérigazgatótól?!
- Megtudhatnám a nevét? – érdeklődött unottan, mert tudta, hogy úgysem jutok be az igazgatóhoz és fölöslegesen próbálkozik az igazgató titkárságán, mert csak egy újabb mihaszna vagyok, aki be akar jutni az ügynökséghez, hogy meglesse a kedvencét.
- Yoon Ha Na – feleltem nyugodtan és már vártam, milyen arcot fog vágni a lány, amint közlik vele, hogy engedjen át a biztonsági kapun. Hát egyszerűen csodálatos látvány volt, ahogy egyből kiegyenesedett és merev háttal válaszolt vissza a telefonba! Nehezen, de sikerült visszafognom a mosolyom és fapofával vettem át a belépő kártyát a lánytól, mikor nyújtotta felém.
- Köszönöm! – ezek az egyszerű örömök néha fel tudták dobni a napomat. Lehúztam a kártyát és átmentem a biztonsági kapun egy sípolás közben a lezárt részre. Tulajdonképpen ide csak azok tehették be a lábukat, akiknek volt valami dolguk az ügynökségnél, mások csak vágyódva bámulhatták a biztonsági őrök által elállt kaput és reménykedhettek, hogy megpillantanak valakit az idolok közül. – Viszlát!
A lifthez sétáltam és belépve a fülkébe, megnyomtam a legfelső emelet aprócska gombját, azaz a negyvenharmadikét. Ahogy a lift haladt felfelé, egyre jobban növekedett a gombóc a torkomban és egyre sűrűbben kellett ismételnem magamban a négy szabályomat, amit felállítottam, mielőtt idejöttem.
A szemem idegesen követte az emeletek számának változását a kijelzőn a felvonóban, és egy pillantásra sem méltattam a körülöttem lévőket, akik egyik szinten beszálltak, majd egy másikon ki.
Őszinte leszek. Baromira rettegtem a találkozástól apámmal. Féltem, hogy ezúttal, hogyan alakul majd a beszélgetésünk. Hiszen legutóbb egy pofonnal végeztem és azt vágtam a fejéhez, hogy gyűlölöm. Azóta pedig egyszer sem keresett vagy kérdezett felőlem. Így valószínűleg nem lőttem mellé nagyon, ha azt gondoltam, hogy nem egy bocsánatkérés miatt akar látni…
A felvonó vészesen közeledett a negyvenharmadikhoz és egyszer csak azon kaptam magam, hogy imádkozom, bárcsak leállna a lift. Most még egy újabb beszorulás a felvonóba is vonzó lehetőségnek tűnt. De sehogy sem akart lassulni az idő, sem a lift, sőt még mintha gyorsabban is ment, mint kellett volna. Csilingelve állt meg a negyvenharmadikon, de én nem mozdultam. Csak vakon bámultam a padlót, az ajkamat rágcsáltam és azon töprengtem, hogy megforduljak és elhúzzak-e innen. De mikor az ajtók záródni készültek, önkéntelenül is közéjük tettem a kezem, hogy ezzel megállítsam azokat.
- A fenébe! – szitkozódtam, majd végül kiszálltam a felvonóból a vezérigazgatói iroda szintjén. Körbenéztem, hogy merre kéne mennem, de nem volt sok választási lehetőségem, mivel szinte egyből a titkárjának az asztalával találtam szemben magam, ahogy elindultam a lifttől.
- Elnézést… - szólítottam meg vékonyka hangon az asztalnál ülő fiatal férfit, aki egyből felpillantott a papírokból, amik előtte hevertek.
- Te vagy Ha Na, igaz? – mosolygott rám barátságosan, amitől automatikusan oldódni kezdett a csomó a torkomban. Elképesztő, hogy ez a srác a kisugárzásával képes volt így hatni rám. Sőt meglehetősen helyes is volt a maga módján. Fekete haja rövidre volt vágva, egyszerű sötétkék öltönyt és piros nyakkendőt viselt. Az arca viszont jóindulatú volt és barna szemei is szinte mosolyogtak rám. Egyszerű, hétköznapi férfi, de mégis volt benne valami vonzó. Hát az tuti, hogy apa értett az alkalmazottai kiválasztásához!
- Honnan tudja?
- Korábban telefonáltak a recepcióról, hogy megérkeztél – mosolygott még mindig, mire teljesen elpirultam. Hát persze, Ha Na, korábban feltelefonáltak, hogy itt vagy! Mégis mit gondoltál, hogy talán médium?!
- Oh, igaz… - sunytam le a fejem félénken.
- Az Igazgató úr azt mondta, hogy azonnal küldjelek be hozzá, amint megérkeztél – állt fel a férfi és elkalauzolt egy másik folyosón, aminek a végén egy kétszárnyú, sötét, mahagóni ajtó várt. Már éppen nyúlt az ajtó felé, hogy kopogjon, de észre sem vettem és a karja után kaptam.
- Várjon egy kicsit… - majd a névtáblájára esett a tekintetem. – Jung Woo!
Kérdőn nézett rám, majd a kezemre, amit azonnal el is rántottam.
- Elnézést! – hajtottam fejet tisztelettudóan. – Adna pár percet nekem?
- Természetesen – villantott rám egy megértő mosolyt és meghajolva visszament az asztalához, ahol már csörgött is a telefonja.
Igazság szerint kellett pár perc, hogy felkészüljek, mielőtt belépek az oroszlán barlangjába és az egy idegen szemeinek kereszttüzében elég kényelmetlen lett volna. Jó párszor mély levegőt vettem, próbáltam rendezni a gondolataimat, de semmire sem mentem, mert a pulzusom az egekben volt és a lábaim is remegtek. Így inkább csak túl akartam esni az egészen minél hamarabb, vagyis végül bekopogtam.
- Igen? – hallottam bentről egy mély hangot, így bátran nyitottam be az apám irodájába.
Ami először szemet szúrt, hogy nem semmi iroda volt, ahova beléptem! A terem végében állt egy hatalmas íróasztal, amin csak két dosszié és egy boríték hevert, semmi több. Mintha az apám nem is dolgozna, hanem csak lógatta volna a lábát egész nap. Két nagyobb, polcokkal teli szekrény támasztotta mögötte a falat, balra pedig egy ajtó nyílt, ami most zárva volt. Valószínűleg a mellékhelyiség lehetett. Az iroda többi részét párnázott karosszékekből álló kisebb tárgyaló foglalta el. Ott ült az egyik székben az apám az asztalnál és nagyot nyeltem, amint találkozott a tekintetünk.
Az elmúlt időszakban, mintha még többet fogyott volna, az arca még beesettebbnek tűnt, illetve a hajába is jócskán keveredtek már ősz hajszálak. Az arcszíne sem tűnt túl egészségesnek, valószínűleg agyon hajtotta magát szokásához híven, és ennek láttam a nyomait.
Különben is, miért aggódok miatta?! Nem érdemelte meg, hogy egy szemernyi időmet is vesztegessem arra, hogy gondoljak rá és aggodalmaskodjak érte. Így minden érzelmet eltüntettem az arcomról és enyhén meghajoltam.
- Apa.
- Ha Na! – egyenesedett fel a székből. – Hát eljöttél.
- Kíváncsi voltam, mit szeretnél tőlem – adtam a kemény lányt. Ez az, Ha Na, csak így tovább, ne engedd, hogy meglássa rajtad, mennyire tartasz ettől a beszélgetéstől! – Szóval…
- Ha Na? – ekkor láttam meg a nekem háttal lévő székből kikandikáló fejet, mire az egész álarcom ripityára tört és rémülten bámultam a csokibarna szemekbe.
- Se Joo?! – mégis mi a fene folyik itt?! Mit keres itt Se Joo?! Talán apa rájött, hogy együtt vagyunk a fiúval?! Jézusom, ha igen, akkor mihez kellene kezdenünk?!
- Éppen megbeszélésem van Se Jooval – szakította félbe a szinte félőrült módjára kergetőző gondolatokat a fejemben. De ahogy láttam, Se Joo is megdöbbent és ő is egyből törni kezdte a fejét, mi történik.
- Ha zavarok, akkor… - mutattam magam mögött az ajtóra, hogy készen állok távozni bármelyik percben, sőt meg is indultam felé. Teljesen bepánikoltam!
- Maradj csak! – állított meg az apám kimért hangja. – Nemsokára befejezzük Se Jooval, és utána rátérhetünk arra, amiért idehívtalak.
Összeszorítottam az állkapcsom és pókerarccal fordultam ismét a kétszemélyes társaság felé. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy úgy tűnt, Se Joo elhúzza a csíkot, amint a végére érnek a beszélgetésüknek. Így egy kicsit könnyebb szívvel ültem le a Se Jooval szemközti székbe, az apám másik oldalára.
- Hol is tartottunk? – fordult apa ismét Se Joo felé. – Áh, megvan! A lakásotok nemsokára elkészül, vasárnap be is költözhettek. Az ügynökség melletti épületben lesz, hogy ne okozzon túl nagy fáradságot a mindennapos bejárás a céghez, mint ahogy azt már korábban is mondtuk. Itt vannak a kulcsok, minden fiúnak egy – ezzel pedig lerakott négy kulcsot az asztalra egy karikára felfűzve.
Meglepett, hogy milyen nyugodt és kellemesen rekedt hangja volt az apámnak. Régen hallottam utoljára ilyennek és nosztalgiával töltött el, ahogy eszembe jutottak a régi szép emlékek azokról a napokról, mikor még anya is velünk volt és minden normális volt. De közben pedig majd megszakadt a szívem, ahogy felrémlettek bennem ezek a képek, mert tudtam, hogy soha többé nem lesz esélyem, hogy újra ilyen kapcsolatom legyen az apámmal. Ennek már régen elvesztettem a lehetőségét…
Hihetetlen vagy, Ha Na! Még mindig hiányzik az apád? Azok után is, amit legutóbb tett?! Azok után, hogy el akart küldeni az országból? Hogy felpofozott?! Még most is arra vágysz, hogy újra az apád legyen… Pedig számtalanszor hajtogattad magadban, hogy gyűlölöd és nem fogsz neki megbocsátani, mégis akárhányszor találkozol vele, meginogsz.
Ez igaz volt. Annyiszor lemondtam már róla, mégis képtelen voltam feladni ténylegesen a reményt. Bíztam benne, hogy csoda történik és egy varázslatos fordulat miatt visszakapom az apukám, akire mindig is vágytam. Talán erről szólt a család. Hogy soha nem adjuk fel a reményt, soha nem mondunk le a másikról, akármennyire is fáj az…
- Már vasárnap? – húzta össze a szemöldökét Se Joo kirángatva a gondolataim közül.
Aztán nekem is leesett, amiről itt beszélgettek előttem.
A fiúk lakása elkészült és vasárnap elköltöznek az Akadémiáról?!
- Biztosan zavaró volt számotokra, hogy ott kellett laknotok, míg elkészül a lakás – bólintott megértően az apám, bár elég átlátszónak és mesterkéltnek tűnt ez a szájából. – De az öcsém igazán rendes, így kisegített egy kicsikét. Ha már Kyu Hyun ott tanult, míg forgattál, felajánlotta, hogy szívesen lát titeket az Akadémián a szünetben. Három diákkal több vagy kevesebb, nem számított már.
Furcsa volt ilyen kedves szavakat hallani az apámtól Suh Hyungról, azok után, mennyire összevesztek legutóbb, mikor az iskolában járt. De ki tudja, mennyire gondolta komolyan azt, amit most itt összehordott?
- Egyáltalán nem volt zavaró – rázta meg a fejét Se Joo és egy század másodpercre rám pillantott, mire azonnal lesütöttem a szemem. – Csak meglepődtem, hogy ilyen hamar költözhetünk a srácokkal.
Szép mentés, Se Joo! – dicsértem meg magamban. Ugyanis tudtam, hogy Se Joo amiatt aggódott, hogy így még ritkábban fogjuk egymást látni, ami nekem is azonnal eszembe jutott. Ha máshol fognak lakni, akkor még kevesebbszer lehetünk együtt, mint eddig. Áh! Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy csak addig maradnak az Akadémián, amíg szükséges…
- Abban az épületben lakik a legtöbb gyakornokunk és előadóművészünk, de azért legyetek óvatosak és figyeljetek a körülöttetek lévőkre! – látta el Se Joot jó tanácsokkal az apám, de engem mégis elöntött a harag.
Ha Se Jooval ilyen rendes tudott lenni, vagy legalábbis megerőltette magát a témát illetően, velem miért volt folyton olyan rideg és elutasító?!
- Rendben, óvatosak leszünk – bólintott Se Joo és elvette a kulcsokat az asztalról.
- Hogy haladtok a comeback előkészületeivel? – tette fel a következő kérdést apa, mire Se Joo még jobban zavarba jött. Nem lehetett túl kellemes neki a vezérigazgatóval társalogni, főleg nem az én jelenlétemben.
- Jól megy minden, ahogy annak mennie kell. Nemsokára elkezdjük a videoklip forgatását is – erőltetett az arcára egy mosolyt a fiú és én annyira megsajnáltam. Bár elengedné már apa szegényt!
- Remek, jó ezt hallani – csapta össze a tenyerét az apám, mire összerázkódtam. De nem csak én voltam ezzel így, Se Joo is összerezzent a hirtelen mozdulatra. – Jövő héten lesz a sajtótájékoztató arról, hogy Kyu Hyun kilép, igaz?
- Igen.
Hogy micsoda?! Hát akkor már ennyire hivatalos és végleges lenne Kyu Hyun kilépése? Már a sajtótájékoztató időpontját is megbeszélték?
Tudat alatt még mindig abban reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz vicc. Hogy Kyu Hyun nem gondolta komolyan, és végül amellett dönt, hogy marad a banda tagja. De úgy látszik, tévedtem… Kyu Hyun döntött, és semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam ezt, semmit az égvilágon. A mellkasom összeszorult a gondolatra, de csak megfeszült állkapcsom árulkodott arról, hogy mik járnak a fejemben.
- Az új tagról majd még később beszélünk…
- Új tag? – szóltam közbe, mert már nem bírtam magammal. Egy másik emberrel akarják pótolni Kyu Hyunt?! Ez nem lehet…
- Igen, egy új bandatag lépne be Kyu Hyun pozíciójára – válaszolt az apám meglehetősen kedvesen és segítőkészen, amin meglepődtem volna más körülmények között, de most fontosabb dolgok kötötték le a figyelmem.
- Őt nem lehet ilyen egyszerűen pótolni! – kiáltottam kissé kikelve magamból, de inkább voltam sokkos állapotban, mintsem dühös. Nem tudtam senki mást elképzelni a helyére… Pótolni őt valakivel, aki feleannyira sem jó, mint ő, szinte sértő. Hiszen mégiscsak Kyu Hyunról volt szó!
Aztán véletlenül a tekintetem Se Joora tévedt, és ekkor jöttem rá, hogy mekkora hibát vétettem. A fájdalom a szemében, amit palástolt ugyan, de mégis átláttam rajta, szinte égette a mellkasom. Szégyenkezve túrtam bele a hajamba és tűrtem a tincseket a fülem mögé, hogy elfoglaljam magam valamivel. Megint megbántottam, mert nem figyeltem arra, hogy mi csúszik ki a számon!
- Ezt bízd csak a nálad jóval tapasztaltabb emberekre, Ha Na! – vette elő apa ismét a szigorú hangnemet és Se Joo felé fordult, mintha itt sem lettem volna. – Az új tag szerepére a jelentkezők meghallgatását majd nyár végén kezdjük. Talán még egy műsort is csinálunk neki, hiszen mégiscsak a legnépszerűbb bandáról van szó a P.S.-nél. De ez még a jövő zenéje, meglátjuk, hogy fogadják a rajongók egy tag kilépését és utána ismét visszatérünk erre a kérdésre.
- Rendben, majd tudatom a fiúkkal a részleteket – felelt Se Joo, de még fel sem emelte a tekintetét az asztallapról maga előtt. – Ha ennyit szeretett volna velem megbeszélni, akkor ideje mennem. Gyakorolnunk kell a comebackre a fiúkkal.
Ezzel felállt és elköszönni készült, de apám erős hangja szakította meg a mozdulatsorát.
- Még van valami, amiről szeretnélek megkérdezni – állította meg, mire Se Joo kényszeredetten visszahuppant a székébe. Apa lassú léptekkel az íróasztalához sétált és elvett róla egy barna, nagyméretű borítékot.
Ha ezt tudom, hogy ennyit kell még várnom, hogy végre rátérjen apám a lényegre, akkor inkább megvárom kint, míg végez Se Jooval. Kellemetlen volt ez az egész, hogy itt kellett egymással szemben üldögélnünk, úgy téve, mintha alig állnánk szóba a másikkal. Főleg, hogy ha Se Joo most már nem is színlelt és az előbbi miatt tényleg megharagudott rám!
- Mi erről a véleményed? – hangzott fel apa mély, rekedt hangja és a boríték hangosan csattant az asztalon előttünk, majd kényelembe helyezte magát a párnázott székén.
De a boríték nem volt lezárva és a tartalma kicsusszant belőle, beborítva az asztal nagy részét.
Elnyílt szájjal bámultam rá és kúsztam közelebb hozzá. Remegő kézzel nyúltam utána és reméltem, hogy csak álmodok. Hogy ez az egész csak egy rossz álom, és még mindig az ágyamban húzom a lóbőrt, miközben életem egyik legrosszabb rémálmát álmodom. Mert ez nem történhetett meg, ez egyszerűen képtelenség!
Ugyanis a kezeim között egy fénykép volt.
Egy fénykép Se Jooról.
És rólam.
Amint csókolózunk a műjégpályán.
De nem ez volt az egyetlen kép. Több tucat hevert köztem és Se Joo között az asztalon, amiken együtt voltunk. Hol egymás kezét fogtuk, hol nevettünk, hol ettünk éppen valamit, hol öleltük egymást. Még a kocsiban elcsattant csókot is lencsevégre kapták. Az egész randink itt volt képekben összefoglalva a szemünk előtt!
- Mégis hogy… hogyan? – csak ennyit voltam képes kinyögni. Alig bírtam szóhoz jutni. Mégis hogy nem vettük észre, hogy követtek minket tegnap?! Hogy kerülhette el ez a figyelmünket? Egyáltalán hogy lehettem olyan ostoba, hogy belementem abba a játékba, amit Se Joo kezdeményezett?! Úristen, Se Joo! Amint eljutottam ehhez a gondolathoz, nem voltam képes csak csendben ülni, azonnal megeredt a nyelvem, mielőtt a fiú megszólalt volna. – Se Joo! Mi lesz így vele? Mi lesz a bandával, ha ez kitudódik?!
- Látom, annyi eszed legalább van, hogy miatta aggódsz elsőként – hümmögött a férfi, mikor rám pillantott. – Reggel keresett fel egy paparazzi, hogy mutatni szeretne valamit, ami talán felkelti az érdeklődésem. Képzelhetitek, hogy meglepődtem, mikor megláttam ezeket a fotókat – bár a meglepődés nyoma sem volt a hangjában. Inkább feltűnően érzelemmentes volt.
- És?! – kérdeztem tűkön ülve, mikor apa elhallgatott és nem folytatta azonnal, hogy mi lett a történet vége.
- Szerencsétekre, inkább a pénzt választotta a botrány helyett. Megvettem a képeket és elintéztem, hogy befogja a száját – fejezte be nagy megkönnyebbülésemre végre a sztorit. Hangos sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy tudatosult bennem, hogy Se Joo és a banda is megúszta az egészet. Hátravetettem magam a széken és lehunyt szemekkel vártam, hogy a szívem végre ne akarjon kiugrani helyéről.
Egyszerre volt oltári nagy balszerencsénk és baromi nagy mázlink is! Talán az én balszerencse sorozatomat, Se Joo mázlija ellensúlyozta, vagy valami isteni közbeavatkozás volt, de most az egyszer áldottam azokat az embereket, akik a pénzt szerették a legjobban. Mert ha többre tartotta volna a fotós a munkáját, akkor nekünk annyi lett volna. Ha ezt egy újságnak adta volna el, akkor beláthatatlan következményei lettek volna ennek az egyetlen estének a fiúval. Tönkretettem volna őt és a bandát is, és azt, amiért a fél életükben dolgoztak.
Az arcomat a kezembe temettem és még mindig nem voltam képes felfogni, milyen rosszul is elsülhetett volna ez az egész.
- Nyilvánvalóan érzed a helyzet súlyosságát, Ha Na – szólalt meg pár perc után apa, mire rákaptam a tekintetem. – És hogy ez soha többet nem fordulhat elő.
- Tessék? – pislogtam rá nagyokat. – Mire célzol ezzel?
- Pontosan tudod – úgy nézett rám azokkal a sötét szemeivel, mintha a lelkem legmélyéig látott volna. – Nem tudom, mi folyik köztetek és nem is akarok tudni róla. Mert annak itt és most vége szakad.
- Ho-hogy micsoda? – habogtam hátrahőkölve.
Aztán ahogy megerőltettem az agyam, kezdett körvonalazódni bennem, hogy milyen célt akart szolgálni ez a találkozó az apámmal. Nem véletlenül hagyta, hogy itt legyek, míg beszél a fiúval és hallgassak végig minden egyes szót. Az egész Se Jooról és rólam szólt.
Még talán egy terve is volt: előbb ránk hozza a frászt a képekkel, utána közli, hogy megoldotta a problémát, majd pedig hálánk jeléül azt kéne tennünk, amit mondd. Szét akart minket választani. Azt akarta, hogy hagyjuk békén egymást, akármit is érzünk a másik iránt, mert mindenkinek ez lesz a legjobb. Megint el akarta mellőlem tüntetni azt a fiút, aki fontos volt a számomra.
- Erre ment ki az egész? Ezért akartál velem beszélni? – kérdeztem végül érzéketlen hangon, a kezeimet a térdeimen nyugtatva.
- Ha ezek a képek kikerültek volna a nyilvánosság elé, akkor szörnyű következményei lettek volna Se Joora és a STAND UP-ra nézve – folytatta az apám hátradőlve a székében. Mintha csak arról társalogtunk volna, milyen nagyszerű az időjárás odakint.
- Legalább mondd meg az igazat és ne kertelj! – néztem végre nehezen a szemébe a férfinak. A hangom kifejezéstelen volt, de mégis valami keménység áradt belőle. – Az egész a cégről szól és a pénzről, nem igaz?
- Ha ezt akarod hallani, akkor legyen – préselte össze az ajkait apa, jelezve, hogy kezd dühös lenni rám a hangnemért, vagy éppen azért, hogy kérdőre vontam. – Természetesen az ügynökségnek fontos a pénz, amit a fiúk hoznak a konyhára, de az is a feladatunk, hogy vigyázzunk rájuk.
Nem tudtam magamban tartani a hitetlenkedő horkantásomat. Még hogy vigyázni akarna a srácokra, mondjon kettőt és hihetőbbet! Az ő szájából ezt képtelen voltam elhinni.
- Tegyük fel, hogy ez igaz – mentem bele a játékba egy fintorral az arcomon. – Akkor az is a feladatotok, hogy ne érezzék magukat magányosan és egyedül, de te mégis folyton ezt teszed a STAND UP-pal.
- Nem lelki segélyszolgálat vagyunk, ezzel te is tisztában vagy, Ha Na – mordult fel apa, villámló tekintettel, mire kihagyott egy ütemet a szívem. – Ha az ember nem bírja a fizikai és lelki terhelést, akkor ne jelentkezzen egyetlen ügynökséghez sem! Nem pátyolgatjuk a gyakornokokat, sem az előadókat, mindegyiküknek maguknak kell megbirkózniuk a gondjaikkal. De ha esetleg bajba kerülnének, ami a cégre is kihatással van, azt természetesen megpróbáljuk a legjobb tudásunk szerint megoldani. Persze, amíg módunkban áll, és nem szándékosan okoznak fejfájást az ügynökségnek, mert abban az esetben inkább megszabadulunk tőlük.
Legnagyobb bánatomra ezzel nem tudtam vitatkozni, mert ezzel egyetértettem. Olyan ember, aki nincs ezekkel tisztában, jobb, ha nem is jelentkezik egyetlen meghallgatásra sem. Voltak olyan gyakornokok, akik kiszálltak idő előtt, mert nem bírták a stresszt és kikészültek a súly alatt, ami a vállukra nehezedett. Utána meg fizethették vissza az ügynökségnek a pénzt, amit rájuk pocsékoltak. Jobb esetben ez sikerült is, rosszabb esetben…
- Ne tégy úgy, mintha semmit sem tudnál az ügynökség működéséről! – folytatta apám szigorúan. – Ha nem a STAND UP-ról és nem erről a fiúról lenne szó, akkor egy percig sem ellenkeznél a módszeremet és kérésemet illetően.
- De a STAND UP-ról van szó… és Se Jooról… - leheltem halkan és éreztem, hogy nagyon kicsúszott a lábam alól a talaj.
Ha nem rólam és Se Jooról lett volna szó, akkor nem ellenkeztem volna apa lépéseit illetően, ebben igaza volt. Mert én magam is így rendeztem volna le a szituációt. Megszabadultam volna a zavaró tényezőtől (jómagam) és a lehető leghamarabb szétválasztottam volna a két személyt (Se Joot és engem). Ha a céget és a bandát veszély fenyegette volna, akkor én is megtettem volna mindent, hogy megvédjem őket. Még ha kegyetlennek és durvának is kellett volna lennem.
Kötekedtem az apámmal, minden szavát kiforgattam és próbáltam ott szúrni, ahol a legfájdalmasabb volt, de egyszerűen úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok, mert én magam sem hittem el a szavaimat. Ha nem is volt az év apukája, még ha nem is számíthattam rá négy évig, sőt szívem mélyéből utáltam, azt nem tagadhattam, hogy az ügynökség vezetése a vérében volt. Mindig jó döntést hozott, még ha néhányan meg is sérültek közben, a lehető legkisebb kárral oldotta meg a problémát.
De ha az ember belekeveredik egy ilyen helyzetbe, akkor nem tud racionálisan gondolkozni. Pont azért nem voltam képes elfogadni apám döntését, mert érintett voltam. Nem csak egy ismeretlen ember feje fölött kellett ítélkezni, hanem rólam és Se Jooról volt szó. Arról a fiúról, akiért már évek óta odavoltam, már évek óta vártam rá. Aki végre úgy tűnt, hogy megkedvelt és járni kezdtünk. Most meg az apám szét akart választani minket, tudva, hogy mennyire fontos számomra ez a fiú. Sőt, nem először próbálkozott ezzel…
- Lásd be, hogy igazam van! – folytatta lágyabban apa, mire kétségbeesetten néztem rá. – Ha továbbra is folytatjátok ezt – itt a fényképek felé bökött az állával. -, akkor előbb-utóbb le fogtok bukni. Nem tudnám megakadályozni minden egyes alkalommal, nem lehet mindig ekkora szerencsénk. Egy ilyen botrány pedig romokba döntené Se Joo és a fiúk karrierjét. Tudod, milyenek a rajongók, kevés esetben megértőek azzal kapcsolatban, ha a kedvencüknek barátnőjük, barátjuk van.
- De… - hápogtam, de semmi épkézláb ellenérv nem jutott eszembe, azon kívül, hogy együtt akartam lenni Se Jooval.
- Azzal tudod a legjobban megvédeni őket, ha kimaradsz az életükből – apa előre hajolt és az arca hirtelen közelebb volt hozzám, mint évek óta bármikor. Barna szemei most először pillantottak rám gyengéden és aggódva. Még ha sejtettem is, hogy nem értem aggódik, hanem az ügynökségért, ami az életet jelentette számára, mióta anya meghalt.
- De… - megint csak ennyi jött ki a torkomból. A szemeimet könnyfátyol lepte el és a sírás ellen küzdöttem, ami fel akart törni a mélyből. Ajkaim megremegtek, mert éreztem, hogy vesztésre állok, egyszerűen nem találtam jobb megoldást annál, amit apám kínált. Még ha nem is akartam elveszíteni Se Joot, ha magam mellett is akartam tudni a bandával együtt, akkor is szinte méregként terjedtek szét apám szavai az agyamban. Mert nem találtam hibát a gondolatmenetében, nem tudtam jobb módszert ennél, ha meg akartam óvni a fiúkat. – Nem akarom elveszíteni őket…
- Ha Na – nyelt egyet apa és óvatosan folytatta, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik percben elbőghetem magam. -, nem fogod őket elveszíteni. Csak engedd el őket, ne fogd olyan szorosan a kezüket, hogy abból bajuk származhasson!
Nem tetszett, sőt ki nem állhattam, de az apámnak igaza volt. Se Joot és a fiúkat úgy tudtam a legjobban megvédeni, ha befejezem Se Jooval ezt az egész kapcsolat dolgot. Mégis mit gondoltam?! Mellette egy senki voltam, egy jöttment, aki nem érdemli meg őt. Még akkor sem lettünk volna könnyű helyzetben, ha egy közismert és szeretett sztár lettem volna, de hogy csak egy hétköznapi és átlagos lány voltam, így szinte semmi esélyünk nem volt. Nem fogadtak volna el mellette… Így nem volt más választásom.
- Én…
- Igazgató úr! – szakított félbe Se Joo hirtelen, mire döbbenten kaptam felé a fejem. Teljesen elfelejtkeztem róla, olyan csendben ült végig, annyira az apámra koncentráltam, hogy fel sem tűnt, mióta előkerültek a képek, meg sem szólalt.
Csak most jutott el a tudatomig, hogy az apám egész végig hozzám beszélt, mintha a fiú itt sem lett volna. Talán tudta előre, hogy Se Jooval nem lesz nehéz dolga, hiszen már egyszer rávette, hogy elhagyjon, így figyelmen kívül hagyta? Tudta, hogy én leszek a nehezebb eset kettőnk közül? Tudta, hogy engem kell meggyőzzön igazából, mert én voltam a probléma forrása.
De várjunk csak!
Se Joo miért nem szólt egy szót sem eddig? Miért ült kuka csendben, míg én kétségek között gyötrődtem és apa majdnem meggyőzött, hogy szakítanunk kellene? Miért nem ellenkezett, miért nem szólt közbe hamarabb? Miért nem állt ki mellettem és szállt szembe az apámmal?
Fekete, fojtogató füstként gomolygott a gondolataim között a válasz a kérdéseimre.
Mert egyetért az apáddal. Hogy is gondolhattad valaha azt, hogy kockáztatni fog miattad? Hiszen hivatalosan csak pár napja jártok együtt, mit vártál tőle? Hogy majd azt mondja a főnökének, „Bocs, öreg, de eszemben sincs elengedni ezt a lányt, akármit mondasz.”? Hogy ellenszegül annak, aki egy mozdulattal kidobhatja az ügynökségtől? Lehetett volna több eszed! Azért nem mondott semmit, mert egyetértett az apáddal. Inkább foglalkozik saját magával, minthogy lerántsd magaddal a mélybe, ahol csak megaláztatás és szégyenkezés várna rá. Gondolj rá és hallgass az apádra! Csak engedd el!
- Igazgató úr – Se Joo a cipőjét bámulta és a hangja is bizonytalan volt. Gyerünk, csak essünk túl rajta, Se Joo! Ne húzd tovább! A könnyeim, amik eddig a szememben gyűltek és vigyáztam rá, nehogy elszabaduljanak, most végigfolytak az arcomon, felkészülve a fiú elutasítására…


6 megjegyzés:

  1. Na neee..ezt ne... miért itt lett vége pedig már annyira izgultam T.T nagyon jó lett ez a rész is !!! Kíváncsian várom hogy Se Joo mit akarhat mondani ! Nagyon ügyesen írsz csak így tovább ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, kösziii szépen! ^^ És bocsi is egyben xD A kövit ennél is izgalmasabbra tervezem, de nem mondok ennél többet róla >< A vége a résznek így sikerült, sajnos (vagy talán annyira mégsem *előtörtek a szadista hajlamai* x"D), de hát a fejezetzárás kritikus pont, és igyekszem is élni vele :D ;) Nagyon aranyos vagy, köszönöm, jól esik ilyenkor nagyon, ha valaki dicséri a munkámat, és nagyon sok erőt ad, szóval tényleg nagyon hálás vagyok, hogy írtál!! <3

      Törlés
  2. Uristen miert itt lett vege???? :'(
    Nagyon kivancsi vagyok a folytatasra *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, elég gonosz volt tőlem, de így legalább a körmödet fogod rágni, mi lesz a kövi részben ^^ Már nem sok idő, kitartás! :D És köszi szépen, hogy írtál, örültem neki!! *-* <3

      Törlés
  3. Omg ez tenyleg irtó izgi lett *o* ez most komoly??? Erre ment ki az egész??? Nem szakíthatnak!!! Igaz van igazság abban amit mond az apja de azert nem kell feladni a szerelmuket... milyen életük lenne akkor? A sok stressz mellett meg azzal se lehetnenek akit szeretnek... nem lenne valani boldog életük. 😞 ajjj nagyon kivi vagyok SeJoo mit fog mondani de remenykedem hogy ő nem fog ebbe belemenni. Hogy ha a randin olyan elhatározottan megakarta csókolni lányt csak nem fogja most behuzni fulet farkat ... szerintem van olyan bator hogy moat szembeszaljon az igazgatoval ;) ajj viszont az nem tetszett mikor a lany annyira kiakadt hogy Kyuhyunt helyettesiteni akarjak és ezzel SeJoot megbantotta. Utalom mikor SeJoo ilyeneket hall és eltudom kepzelbi hogy majd megszakad a szíve. Bele is könnyeztem. 😞😞😞 na megyek a kóvit olvasni. Tenyleg nagyon jó rész volt. 💖💖💖❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, köszönöm szépen, annyira örülök, hogy te is izgalmasnak találtad, és akkor nem csak én éreztem annak!! :D Váó, annyira örültem ennek a hosszan kifejtett véleménynek a részről :3 És olyan cuki vagy, hogy így véded Se Joo és Ha Na szerelmét, és így aggódsz értük ^^ Hát igen, Ha Na vigyázhatna jobban azzal hogyan viselkedik és miként reagál egyes dolgokra a fiú jelenlétében :/ Akármennyire is igyekszik Se Jooval kíméletes lenni, és eltávolodni Kyu Hyuntól valahogy nehezen megy neki... Jól érzem, hogy inkább Se Joo fan vagy, mint Kyu Hyun ? :P
      Nagyon köszönöm, hogy írtál, annyira fel tudja dobni egy-egy vélemény a napomat!! ^^ <3 <3 És igyekszem a továbbiakban is ilyen remek részekkel jönni, mint ez, mert ilyen véleményekért megéri!!! *-*

      Törlés