14. Fejezet

Sziasztok!

Elnézést kérek mindenkitől, hogy nem hoztam tegnap a részt, és ma is elég későn sikerült, de nem tudtam egyszerűen feltenni a blogra, mert nem volt rá lehetőségen, holott már készen volt. :/ De talán azért a fárasztó suli és munka mellett egy kis felfrissülésként hat majd a következő, azaz a 14. részt. :) Azt hiszem, izgire sikerült és okozok benne meglepetést nektek, bár nem tudom, mennyire volt sejthető ez a fordulat, de reménykedem benne, hogy egy-két embert azért megdöbbentek vele. :D

Múlt héten is volt egy örömteli hírem, hát most is akad egy. :D Enyhén szólva kiguvadt szemekkel meredtem a laptopomra, mikor megláttam és úgy gondoltam ezt mindenképpen meg kell veletek osztanom. Mivel ez a 14. fejezet egy aprócska mérföldkőnek számít, ugyanis ezzel a résszel áthaladtunk a bűvös 500. (!!!!) oldalon a történettel. El sem hiszem, hogy ennyi mindent sikerült már kiírnom magamból és még közel sincs vége a sztorinak! :D 

Így szeretném megköszönni a támogatásotokat, azt hogy ilyen kitartóan követitek a Something New-t! Nagyon sokat jelent számomra, hogy minden héten kapok egy-két szóban elismerést, véleményt az adott részről, és nagy ritkán még új emberkék is csatlakoznak az olvasótáborba, ami kifejezetten nagy örömmel tölt el. Szóval köszönöm, hogy vagytok és ezért igyekszem minél jobb és érdekesebb fejezeteket hozni, hogy továbbra se unjátok meg a történetet!! Mindenkinek köszönöm! <3 ^^

De be is fogom a kis számat, hogy végre azt csinálhassátok, amiért ide jöttetek a blogra, vagyis jó olvasást és szórakozást kívánok mindenkinek! ^^

Régi ismerős

Miután másodszor is látogatást tettem a P.S. Entertainment épületében, szinte repültek a napok, amire igazság szerint nem számítottam. Mivel az idő olyan alantas teremtmény, hogy a várva várt pillanatot próbálja elodázni, míg amitől rettegünk, egyre csak sietteti. De úgy látszott, most éppen a hullámvölgyek helyett a hullámhegyeket éltem (ha van ilyen kifejezés egyáltalán). Persze, akadtak problémáim és nehézkesebb pillanataim is, de sikerrel átvészeltem őket.

Például Suh Hyung igazán nagy gondot jelentett a napokban. Még aznap, mikor az a fenomenális találkozásom volt apával, átugrottam hozzájuk vacsorázni, mint majdnem minden este, amióta a srácok Tokióba mentek. Oh, ezt még talán nem is említettem!

Szóval, míg a srácok Japánban voltak, addig ugyebár itthon lógattam a lábam. Legalábbis jobbára ezt terveztem, de hála a nagybátyámnak és a drágalátos menyasszonyának, nem ez sült ki belőle. Ugyanis Suh Hyung fejéből kipattant az a nagy ötlet, mi lenne, ha egy kis továbbképzést tartanának nekem, míg szünet van az Akadémián. Hát igen… most szóljon valamit az ember! Képtelen voltam nemet mondani a férfinek és belementem az ajánlatába. Így Chun Jatól énekórákat vettem, ami eléggé megterhelte a hangszálaimat, de lett is eredménye, ugyanis azt állította, hogy sokat fejlődtem ebben az időszakban. Suh Hyung pedig a színészkedésben segédkezett. Nem is sejtettem róla, hogy ennyire ért hozzá, hiszen mindig is csak az Akadémia igazgatójaként tekintettem rá, de kiderült, hogy drámaórákat ad a kezdőknek a suliban. Ezek az órák rendszerint vidáman és kacagással teltek, mert leginkább komédiákkal foglalkoztunk és olyan jól szórakoztunk néha, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Mikor pedig ők nem értek rá, akkor foglalkoztam a tánccal, ami talán a legnehezebben ment az összes közül, mert nem volt ki segítsen, egyedül pedig még mindig eléggé ügyetlenkedtem és lassan haladtam. Az estéim nagy részét munkával töltöttem a Suminban, de mikor végeztem, gyakorta Suh Hyunggékkal vacsoráztam, ami egy idő után napi rutinná vált.

Vacsora közben rengeteget beszélgettünk, tömérdek témát érintettünk, így kicsit tisztában lettem Suh Hyung mindennapjaival és megismertem Chun Jat is. Aki mint kiderült, egy rendkívül jó humorú, kedves, melegszívű, de azért határozott és karakán személy – na, nem mintha ezeket nem szűrtem volna le az első találkozásunkkor az étteremben, de azért jó megbizonyosodni a dolgokról. Alkalmanként szóba került az esküvőjük is (még mindig nem mondtak le arról, hogy én legyek a koszorúslány…), aminek a szervezésében és az ügyek intézésében néha segédkeztem. Lassan annyira összeszokott a hármas csapatunk, vagy legalábbis én annyira megszoktam kettejük jelenlétét, mintha a saját családommal – apámmal és anyámmal – ültem volna le egy asztalhoz.

Így várható volt, mekkora felfordulást okozott a bejelentésem, hogy a P.S. Entertainmentnél jártam szombaton… Mintha azt mondtam volna a szüleimnek, hogy terhes vagyok! Pedig azért valljuk be, egyáltalán nem volt ilyen rossz a helyzet. De még csak ekkor következett a hab a tortán! Suh Hyungnak ugyan fájt, hogy Sung Chan mondhatni hátba támadta, de az semmi volt ahhoz képest, mikor közöltem vele, hogy még gyakornok is leszek a cégnél. Percekig magához sem tért a megrökönyödésből, Chun Javal már azon filóztunk, ideje lenne egy pohár, hideg vizet locsolni az arcába, hogy végre összeszedje magát.

Szó szót követett, de végül elfogadta, hogy az ügynökségnél fogok dolgozni, sőt mintha a végén örült is volna neki. Felajánlotta, hogy lakhatok náluk vagy akár az Akadémián – mint ahogy számítottam is rá -, és nem kell abban a kis lakásban nyomorognom, amit az ügynökség biztosít, de kedvesen visszautasítottam. Egyrészt mondván, hogy nem akarok a terhükre lenni, másrészt viszont Se Joo is nagy szerepet játszott a döntésemben. (Hű, milyen kis számító lettem!)

Ez volt a nagyobbik probléma, ami látható módon megoldódott, viszont volt egy másik, kisebb szálka is a szememben, amivel egyszerűen nem jutottam dűlőre. Szerdán este bementem a Suminba és elmeséltem Nagymamáéknak, hogy ezentúl sajnos nem tudok nekik segíteni, mert a P.S. Entertainmenttél fogok gyakornok lenni, ami mellett nem valószínű, hogy lesz időm bejárni dolgozni, még ha csak a péntekről is lenne szó. Ők elég megértőnek bizonyultak, viszont Nam Joonról ezt már nem mondhattam el. Felháborodott és csalódott pillantások kíséretében felpattant és faképnél hagyott, majd egész este hozzám sem szólt. Próbáltam békíteni, a kedvében járni és kiszedni belőle, mi a baja, de csak egy lesújtó tekintetet kaptam válaszul, amit a munka végeztével megelégeltem. Nem szándékosan, de picit nagyobb hangerővel szóltam hozzá, mint ahogy terveztem, aminek egy kisebb szóváltás lett a vége, és az, hogy ha péntek este nem jelenek meg pontban hatkor a Suminban, akkor soha többé nem áll velem szóba. Oh és még valami! Munka után együtt akart velem iszogatni… Szóval ennek az elrendezése még váratott magára péntekig, holott nem értettem, miért van kiakadva azon, hogy nem fogok többet dolgozni jönni. Hiszen így több pénz jut neki! Na, mindegy, meglátjuk majd, mi fog kisülni belőle, ha egyszer eljön a péntek!

Mindenki másképpen kezelte a hírt, hogy bekerültem az ügynökséghez, de ami a saját érzelmeimet illeti ezzel kapcsolatban, még magam sem tudtam teljesen feldolgozni, hogy a P.S. Entertainmentnél kaptam munkát. Néha örültem neki, néha pedig átkoztam magam érte, hogy ilyen vakmerő és ostoba voltam. Bár többségében azért a pozitív gondolatok voltak jellemzőek, még akkor is, ha az apámmal való kapcsolatom lényegében tropára ment pár napja…

Gondoltam rá néha, olyannyira, hogy kétszer is azon kaptam magam, hogy a mobilom bámulom, amin a telefonszáma virít és arra készülök, hogy felhívjam. De azon nyomban fejvesztve léptem ki a telefonkönyvből, mert akármennyire is erőt vett rajtam a bűntudat, tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten, ha felkeresném. Emellett féltettem az új gyakornoki állásom is, mert a bocsánatkérésem csak akkor nem találna süket fülekre, ha cserébe lemondanék a munkáról (és nem mellesleg a Se Jooval való kapcsolatomról). Így inkább leküzdöttem a vágyamat, hogy a lelkem megnyugvásra találjon és továbbra is próbáltam kiűzni apa megrettent és megtört arcát az emlékezetemből…

***

- A fenébe! – mormoltam összeszorított fogaim között, miközben az utcán rohantam, mint egy félőrült, majdnem fellökve az embereket, akik az utamba kerültek. Hogy miért is rohantam?

Igazán egyszerű volt a válasz: elaludtam.

Tegnap este Suh Hyungéknál hajnali egyig beszélgettünk és kártyáztunk, aminek az lett az eredménye, hogy miután visszaértem az Akadémiára, zuhanyoztam és egyből bedőltem az ágyba anélkül, hogy beállítottam volna másnapra az ébresztőmet. Ami miért is volt fontos?

Mert csütörtök délelőtt tizenegyre volt beütemezve a STAND UP fotózása, amire én is hivatalos voltam… és nagyon úgy nézett ki, hogy már tíz perces késésben voltam. Így alakult, hogy levegőért kapkodva fékeztem le az ügynökség előtt, majd egy percnyi pihenőt engedélyeztem magamnak, hogy ne úgy lépjek be az első „munkanapomon” a céghez, hogy majd kiköpöm a tüdőmet.

- Hajrá, Ha Na! – bokszoltam egyet a levegőbe magabiztosan. – Csak légy erős és tisztelettudó, akkor talán nem akadnak ki rád annyira, hogy ennyit késtél!

A hangom viszont pontosan arról árulkodott, amitől tartottam: félelemről. Teljesen beparáztam, hogy mit fognak szólni, hogy ennyire arrogáns vagyok és még időben sem tudok megérkezni a helyszínre.

De ezt inkább kivertem a fejemből és beléptem az előcsarnokba, hogy a recepcióstól elkérjem az aznapra érvényes belépőmet (nemsokára úgy is lesz állandó és saját példányom belőle, hihi!), majd a liftek felé indultam, miközben a telefonomat néztem. Sung Chan megírta, hogy az épület melyik részén lesz a fotózás, hogy megtaláljam őket, mikor jövök.

„7. emelet, 6/b”

Így felmentem az említett szintre, és elfordultam jobbra, hátha valahol meglátom a keresett jelzést az egyik ajtón, amire szükségem volt. Igazság szerint az alsóbb szinteken nem voltam túl ismerős, mert itt kevés időt töltöttem kiskoromban. Ezekre az emeletekre kevesen voltak járatosak, mivel a fotózások, illetve a filmfelvételek helyszínei az alsóbb szintekre kerültek, vagyis amiket a mindennapi munkához használtak a sztárok.

Lássuk csak! Áh, meg is találtam a hármas ajtót, majd tovább lépkedtem a folyosón, egyfolytában meghajolva és üdvözölve azt a néhány velem szembejövőt. A négyes és ötös mellett is elhaladtam, és már vártam, hogy megtaláljam a hatos jelzésű ajtót a sarok után, de amint balra kanyarodtam meglepetés fogadott. A tizenegyes ajtó.

Ez meg mégis mi a fene? Hova lett a többi?!

Nagyokat pislogtam megdöbbenésemben, de továbbsétáltam, hátha rossz irányba indultam el a lifttől és nemsokára rálelek a megfelelő ajtóra. Végül is a számok az ajtón tizenegytől csökkeni kezdtek, ahogy haladtam tovább, így nagy reményeket fűztem ahhoz, hogy végre betérhetek a fotózásra. Tizenöt perc késés még nem volt olyan sok, igaz? Azt még rá lehetett fogni a forgalomra is akár…

Végül megláttam a hetes számot, de akárhogy is erőltettem a szemem, a hetes ajtó után máris a lift következett. Megtorpanva meredtem a hetes számra és a liftre, hol az egyiket, hol a másikat nézve.

Itt meg mégis mi az ördög folyik?! Hol az istenben van a hatos? Míg aludtam, addig kitiltották a világból a hatos számot, mert a sátán jelképe?! Vagy csak az építész rühellte ezt a számot, mert ennyiszer dőlt dugába már a házassága?

Inkább még egyszer nekifutottam az emeleten a körnek, hátha csak elsiklott a szemem rajta és itt van az a bizonyos terem. Legszívesebben benyitogattam volna az összesen, de nem akartam zavarni egyik helyen sem, hátha éppen valami fontos történik a zárt ajtók mögött. Mikor lihegve értem megint a lifthez, akkor kezdtem igazán kétségbeesni.

Még egyszer, tényleg utoljára végigmegyek az emeleten, de ha nem találom meg, akkor felhívom Sung Chant, hogy mégis milyen helyiséget adott meg nekem ebben az épületben! - úgy éreztem magam, mint Malfoy a Harry Potterben, mikor be akar jutni a Szükség Szobájába, de egyszerűen képtelen rá (igen, nagy Harry Potter rajongó vagyok, bocsi!).

Nekivágtam az utolsó körömnek az emeleten, miközben a szemeimet erősen a falra szegeztem, hogy még véletlenül se maradjak le a hatos számról, ha úgy adódna. Szedtem a lábam és magamban motyogtam az elhagyott ajtók számait. Kettő, három per a, három per b, négy, öt per a…

Aztán azon kaptam magam, hogy valakinek nagy lendülettel nekivágódok, és majdnem elterülök a földön, ha az illető nem ragadja meg a karomat.

- Sajnálom! – ijedeztem, mikor végre megálltam a lábamon, és mélyen meghajoltam az alak előtt.

- Oh, rég láttuk egymást! – hallottam meg a szívbemarkolóan ismerős hangot.

Ahogy kiegyenesedtem és megláttam az illető arcát, még a szívem is kihagyott egy ütemet.

Azok a hideg, barna szemek, amiktől még a legcéltudatosabb és legmagabiztosabb lány is megrendült volna; azok az éles és határozott vonások, amik egyszerre tették szexivé és édesen fiatalossá az arcát, megingatta volna még egy apáca szívét és Istenben való hitét is. Fekete, rövidebb haja divatosan fel volt zselézve, ami jól ment a lezser és egyszerű, de mégis nagyszerű stílusához. Fekete garbót és feszes farmert viselt, ami itt-ott meg volt szaggatva, hogy rálátást engedjen izmos lábaira. Én meg le sem tudtam venni a szemem erről a lehengerlő csomagolásról!

Már megint, Ha Na? Ne dőlj be neki, pontosan tudod, hogy annak ellenére, milyen szép, piros és fényes ez az alma, belül már rohad! – biztattam magam, de éreztem, hogy mégis rózsaszín pír önti el az arcom és a szívem hevesen dobog, ahogy nem bírom elkapni a pillantásomat róla.

Chris (még mindig erősen kételkedtem benne, hogy ez a valódi neve…) ezzel szemben csak egy elégedett és lenéző mosolyt vetett rám, mondván: „Igen, ez csak természetes reakció, ha az ember meglát engem.”

- Már megint valami baj van a lábaddal, hogy így botlunk egymásba? – nézett végig az említett testrészemen. Ha jól emlékeztem (és elég nehezen vertem volna ki a találkozásaink emlékét a fejemből), majdnem minden alkalommal, mikor összefutottunk, sérült volt a bokám, hol a tánc miatt, hol pedig a saját ügyetlenségem miatt. – Vagy csak ennyire béna vagy, hogy még rendesen sem tudsz járni?

Felháborodásomban csak tátogtam rá és elképedve bámultam az önelégült arcát. Hogy lehetett valaki ennyire bunkó?!

- Vagy csak a karjaim között akartál kikötni, mert annyira nem bírtál kiverni a fejedből a legutóbbi találkozásunk óta? – húzta féloldalas mosolyra a száját és belehajolt az arcomba, jelezve, hogy bizony arra a majdnem csók incidensre célozgat. A szemei szinte megbabonáztak és azon kaptam, hogy a tenyere a derekamra simul, majd közelebb von magához.

- Lehetnél ennél is beképzeltebb? – habogtam, miközben nagy nehezen kievickéltem a karjai közül, hogy minél messzebb kerüljek a veszélyes zónától. Nagy igyekezetemben még valakinek neki is mentem, akitől vörösen kértem bocsánatot. Eközben Chris pedig jókat mulatott rajtam…

- Addig nem számít beképzeltségnek, míg a valósághoz hű vagyok – csökkentette le a távolságot közöttünk ismét, mire automatikusan hátráltam egy lépést. Meglepetten elmosolyodott. – Ismerd csak el, azért néha eszedbe jutottam!

A szemöldökét húzogatta kihívóan, hogy valljam csak be az igazságot, de még ha izzó parazsat is akartak volna lenyomni a torkomon, akkor sem adtam volna neki igazat. Holott néha-néha, nagyon ritkán, alkalomadtán, talán eszembe jutott. De inkább csak azért, mert annyira rejtélyesen bukkant fel és tűnt el folyton, hogy izgatta a fantáziámat, mégis ki a fene ő.

- Ezt egy igennek veszem – egyenesedett ki, és eltüntetett mindennemű mosolyt az arcáról, csak a hideg és leereszkedő kifejezés maradt a nyomában. Utáltam ezeket a hirtelen váltásait, ennél a fagyos viselkedésnél, még az önhitt és felfuvalkodott modora is elviselhetőbb volt.

- Hogy jutottál be ide? – kérdezte karba font kézzel.

- Az ajtón – feleltem kicsinyesen ismételve azt a beszélgetést, amit az Akadémián, a squash pályán folytattunk régebben. Megrebbent a szempillája, ahogy felismerte ő is a szavakat, amiket hozzá intéztem, ami végtelenül nagy elégtételt jelentett. Még mindig sértette a büszkeségem az a vereség… - És te mit keresel itt?

A kezdeti meglepettség után nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy már másodjára futottunk össze olyan helyen, amire a legkevésbé sem számítottam. Először az Akadémián, most meg a P.S. Entertainment épületében, és még csak nem is az ajándék boltban kaptam rajta, hogy egy lányokkal díszített bögrét vásárol magának. Mit kereshetett itt egy ilyen aktakukac (egy nagyon szexi aktakukac), mint ő?

- Miért jöttél ide? – kíváncsiskodott tovább, teljesen semmibe véve a kérdésemet, amin felfújtam magam.

- Mert dolgom van, és ha megbocsátasz, akkor most megyek is – vetettem rá egy rideg mosolyt és inkább elsétáltam mellette.

- Úgy tűnt, keresel valamit – a fölényes hangnem egyáltalán nem tetszett, így megálltam és kissé ingerülten fordultam meg. Chris zsebre dugott kezekkel közelített felém. – Nem kell egy kis segítség?

- Nem, köszi – hárítottam el az ajánlatát fintorogva. Ahogy pedig eszembe jutott, hogy pontosan hova is siettem az előbb, megint a pánik kerülgetett. Amúgy is késésben voltam már, erre leálltam itt trécselni ezzel az átkozott Sötétség Hercegével. Így gyorsan előkutattam a mobilom és kikerestem Sung Chan nevét, hogy számon kérjem a kisebb hibáért, amit vétett. Kettőt kicsengett, de aztán valami kis dallamos hang szólalt meg a fülemben. – Mondd, hogy ez most nem történt meg!

A telefonom képernyőjét bámultam, ami feketén és élettelenül nézett vissza rám.

Lemerült…

Ennyit arról, hogy a napokban Fortuna kegyeltje lettem volna. Inkább a sors gonoszan játszadozott velem, és amikor igazán szükségem lett volna a szerencsére, akkor hagyott cserben.

- Légyszi… - kérleltem nyávogva a készüléket, hogy leheljen magába egy kis életet, és már szinte toporzékoltam tehetetlenségemben, hogy ez nem igazságos - ezt pedig Chris végignézte.

Ahogy eszembe jutott, hogy még mindig itt áll és engem mustrál, kínosan elmosolyodtam és egy tincset a fülem mögé tűrve pislogtam rá nagyokat.

- Nem lehetne, hogy mégiscsak igénybe vegyem azt a segítséget? – nagyon-nagyon nehezemre esett tőle szívességet kérni, azok után, hogy így viselkedett velem, de talán megesik rajtam a szíve. Na persze, ha van neki olyan egyáltalán! Amiről a gonosz és számító mosolya nem igazán győzött meg…

- Hova készültél?

- Hetedik emelet, hat per b terem – mondtam neki kicsit tartózkodóan, hiszen nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beadja a derekát. Valami hátsó szándékot sejtettem a hirtelen kedvessége és segítőkészsége mögött. – Egyszerűen sehol sem találtam.

- Nem csodálom – hümmögött a srác. – Mert ilyen nincs is ezen a szinten.

- Ez feltűnt nekem is – morogtam, miközben még mindig nézelődtem a folyosón, hogy merre lehet az az ostoba fotózás.

- Már talán egy éve is van, hogy átszámozták az első tíz emelet helyiségeit, hogy legyen valami logika is benne – mesélte a fiú, mire nagyot dobbant a szívem. Logika?! Hol logikus, ha kihagyják a hatost? Bár akkor képzelem, előtte milyen lehetett a számozás!

- Akkor tudod, hogy melyik termet keresem?

- Igen.

- És? – kérdeztem rá türelmetlenül, mikor nem mondott ennél többet.

- Ha segítek neked – ajjaj! Ez a mosoly nem jelentett semmi jót! Tudtam, hogy bajban vagyok, amint önszántából segíteni akart nekem. -, akkor válaszolsz a kérdéseimre.

Hú, de sunyi volt ez a srác! Tudtam, hogy valamit forgat a fejében, de ennél azért rosszabbra számítottam. Bár ahogy végiggondoltam, még arra sem válaszolhattam teljesen őszintén, hogy mit keresek a P.S.-nél. A STAND UP comebackjéről egy szót sem szólhattam, így ebbe valószínűleg beletartozott a fotózás is, és hogy azon kell részt vennem. Ki tudja, milyen gyanús alakok mászkálnak itt és mit kürtölnek világgá, ha a fülükbe jut egy-két információ a bandáról! Számomra pedig Chris nagyon is gyanús alaknak tűnt…

- Azt hiszem, megkérdezek valaki mást akkor – feleltem és körbenéztem, hogy megtudakoljam valakitől, merre is van az a bizonyos terem. Szerencsémre egy fiatal lány sétált felénk a folyosón. – Elnézést!

- Igen?

- Nem tudod véletlenül, hogy merre van a hat per b terem? – kérdeztem barátságosan. A lány elgondolkozott, de néha furcsa pillantásokat vetett rám, miközben végig Chrisre pislogott zavarában.

- Sajnálom, de fogalmam sincs, miről beszélsz – hajolt meg és vörös arccal hagyott faképnél minket. Mérgesen meredtem a fiúra mellettem, aki már csupán a jelenlétével is akadályozta a lány normális agyműködését. – Ezt most muszáj volt?

- Mit?

- Így nézned arra a szegény lányra!

- Mégis hogy néztem rá? – billentette oldalra a fejét kérdőn, mintha fogalma sem lenne, miről beszélek. De az a sejtelmes vigyor, ami a szája szegletében bujkált, pontosan elárulta, mennyire élvezte ezt az egész helyzetet.

- Mintha azon merengtél volna, mi van a ruhája alatt! – böktem ki anélkül, hogy végiggondoltam volna, mi jön ki a számon. Túl őszinte voltam, túlságosan is… Máskor fogd be a kis szádat, Ha Na, kérlek! Nagy szívességet tennél vele magadnak!

- Szerintem csak egyszerűen nem tudta, merre van a terem, amit említettél. Ne láss mindenbe rémeket! – adta az ártatlant és legszívesebben megráztam volna a garbójánál fogva, hogy hagyja abba a kínzásomat. De ehelyett csak párszor mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak és normális hangvétellel tudjak hozzászólni.

- Nézd, Chris, vagy akárhogy is hívnak! – néztem rá kérlelőn, hogy befejezhetné a játékot végre. – Tényleg sietek és így is már rengeteget késtem a találkozóról, ahova tartottam. Nem tudnál most az egyszer segíteni? Csak jóindulatból!

Chris arca hirtelen elkomolyodott és elhúzta a szája szélét, mint aki szégyelli a dolgot. Barna szemei szánakozva tekintettek rám, végül lehajtotta a fejét és a földet vizslatta. Lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele?

- Nem – emelte fel egyszeriben a fejét, és amit az előbb láttam rajta, rájöttem, hogy csupán átverés volt. Egy gyönyörű szép alakítás, hogy megbánta a tettét, de csak szórakozott velem és a szája megint abba a gunyoros vigyorba húzódott, mire elvörösödtem a méregtől. Áh, mit is vártam ettől a fiútól?! – Mindennek ára van. Ezt jobb, ha minél hamarabb megtanulod ebben a szakmában.

- Jól van! – egyeztem bele, miután pár másodperces magamban való őrjöngés után lenyugodtam. Emellett közben a folyosókat lestem, hogy találjak valaki mást is, akitől tanácsot kérhetek, de pont senki sem járt errefelé (mert miért is tette volna bárki?!), így az egyetlen, akire számíthattam az ez alak volt. – Csak mutasd az utat!

- Előbb válaszolj a kérdésemre! Minek jöttél az ügynökséghez? – vette át az irányítást Chris. Na, nem mintha eddig nem ő lett volna nyeregben.

- Mint mondtam már, dolgom van a cégnél – erőltettem mosolyt az arcomra és a fogaim között szűrtem ki minden egyes szót. Válaszolj a kérdéseire, de csak óvatosan, Ha Na! Nem bíztam ebben a srácban, túlságosan bűzlött valami körülötte.

- Miféle dolgod?

- Egy fotózásra jöttem – sóhajtottam fáradtan és megunva, hogy részt vettem egy dilis hülye játékában. – Ennyi elég volt?!

- Mint modell vagy mint kisegítő? – tette fel a következő kérdést, mintha egy kihallgató szobában lettünk volna.

Ebben a pillanatban viszont kinyílt tőlünk balra egy ajtó, amin egy búzabarna fej kandikált ki. Felsikkantottam meglepetésemben és azt hiszem, ugrottam is egyet.

- Ha Na?

- Kyu Hyun?

- Jae Wan?

- Kyu Hyun?

- Hogy mi? – annyi név és kérdés hangzott el pár pillanat alatt, hogy lehetetlenség lett volna követni. De két dolgot elsőre is megértettem. Először is jól gondoltam és Chris hazudott a nevét illetően! (Bukta! – egy jó kis ördögi kacajt hallattam gondolatban.) Másrészről pedig Kyu Hyun és ez a srác ismerték egymást, de azért biztosra akartam menni. – Ti ismeritek egymást?

Kyu Hyun már nem csak a fejét dugta ki az ajtófélfa és az ajtó között, hanem kilépett ő maga is a folyosóra. Hát enyhén szólva leesett tőle az állam!

Egy fekete öltönyt viselt, ami tökéletesen passzolt az alakjára, kiemelve minden egyes izmot, ami megbújt a ruha alatt. A zakó alatt egy vörös inget hordott, ami a tetején hanyagul ki volt gombolva és láttatni engedte a nyaka tövében lévő kis gödröcskét. És az arca… Úgy éreztem, hogy Chris, vagy Jae Wan, vagy akárki is legyen, meg sem közelíti ezt a srácot. Fekete szemei ki voltak emelve szemceruzával, amivel még inkább hatást gyakorolt rám a pillantása. Búzabarna haja kicsit meg lett nyírva, így ahogy beállították a megfelelő fazonra, nem is lógott a szemébe. Mondjuk kár is lett volna ezért a pillantásért, ha nem látszik rendesen.

Azon kaptam magam, hogy szinte megbabonázva figyelem és le sem tudom venni róla a tekintetem.

- Hát persze, hogy ismerjük egymást, nem igaz, Kyu Hyun? – hallottam meg Chris szúrós és csöpögős hangját, ami másodpercek alatt magamhoz térített. Ahogy pedig felé fordultam, megláttam a szinte villámokat lövellő tekintetét is.

- Jae Wan… - szólt fojtott hangon Kyu Hyun, és feltűnt, hogy a kezei ökölbe szorulnak az oldala mellett. Egy pillanat alatt túltengett körülöttünk a tesztoszteron és szikrázott közöttük a levegő. Soha nem láttam még ilyen dühösnek és feszültnek Kyu Hyunt ezelőtt… Talán csak mikor Bong Hot akarta péppé verni.

- Szóval az igazi neved Jae Wan? – néztem rá könnyedén az említettre, hogy oldjam valamivel azt a feszültséget, amit a két fiú között éreztem. De még rám sem pillantott ez az önelégült, mikor válaszolt!

- A Christ jobban preferálom – szinte megrázkódtam a hangjából sütő durvaságtól.

- Nekem a Jae Wan jobban tetszik – feleltem szinte azonnal az igazat, és végre sikerült elérnem, hogy rám nézzen a fiú, bár lehet kétszer is meg kellett volna gondolnom ezt a dolgot. Ugyanis a pillantás, amit rám vetett, olyan volt, mintha a pokol legmélyebb bugyraiba száműzött volna. Kirázott a hideg az egész kisugárzásától.

- Már azt hittük, hogy soha nem érkezel meg, Ha Na! – ragadta meg a csuklóm Kyu Hyun és maga mellé rántott, így a vállam nekiütközött a mellkasának, amitől elpirulva sütöttem le a tekintetem. De nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen védelmező volt az egész mozdulata.

- Sajnálom, de nem találtam a termet… - makogtam zavarban. – Sung Chan valami ősrégi számozás szerintit adott meg!

Erre már visszatért belém az élet, és elfelejtkeztem az előbbi jeges hangulatról, ami uralkodott hármunk között. Elléptem Kyu Hyun mellől és megnéztem a terem számát. A tízes szám díszelgett mellette, mire csak felsóhajtottam. Lehet, hogy tényleg az lett volna a legcélszerűbb, ha bekopogok mindenhova.

- Te meg menj a fenébe! – fordultam hirtelen felfortyanva Jae Wan felé, akinek apró szemöldökrándulása árulkodott csupán arról, vette a lapot, hogy hozzá beszélek. – Egész végig tudtad, hogy ezt a helyet keresem, igaz?

Először mintha kicsit megzavarodott volna, de aztán már csak a fölényes mosolyát láttam, amivel elrejtette az előbbi érzéseit.

- Csak élvezni akartam még egy ideig a társaságod. Ez olyan nagy gond lenne? – nézett rám ártatlanul és ha nem tudtam volna, hogy olyan könnyedén képes irányítani az érzéseit és minden rezdülését, még lehet el is hittem volna, amit mond. Bár azért éreztem, hogy két piros folt jelenik meg az arcomon a szavai hatására. – Igazán aranyos lány vagy, Ha Na…

A jobb kezével az arcom felé közelített, amitől teljesen lefagytam. Mégis mit akarhat? De nem volt rá időm, hogy kitaláljam vagy hogy rájöjjek, mert valaki megragadta a karját, mielőtt az ujjai a bőrömhöz értek volna.

Meglepődve, nagy szemekkel pillantottam fel Kyu Hyunra, aki sötéten és baljóslatúan méregette a másik fiút.

- Jobb, ha mész, Jae Wan. Biztos akad jobb dolgod is, mint hogy itt lebzselj – mondta Kyu Hyun és szinte félrelökte a fiú kezét. Bár a másik felet sem kellett félteni, ugyanis olyan gyűlölettel meredt a búzabarna srácra mellettem, hogy csodálkoztam, Kyu Hyun miért nem ijed meg tőle.

- Úgy tűnik, nem látnak itt szívesen – le sem vette a szemét Kyu Hyunról és az az érzésem támadt, alig tudja visszafogni magát, hogy ne essen neki a fiúnak. Még vetett rá egy enyhén szólva is bosszús pillantást, majd tett egy száznyolcvan fokos fordulatot és elindult a lift felé.

Még magamhoz sem tértem ebből a szóváltásból a két srác között és Kyu Hyun már éppen vonszolt volna be maga után az ajtón, mikor meghallottam Jae Wan önfeledt hangját. Mintha előbb nem éppen a tekintetével gyilkolt le volna mindkettőnket…

- Ha Na! - kíváncsian néztem vissza rá, hogy mit akarhat még. – Azt hiszem, mostantól elég gyakran fogjuk látni egymást.

Miért hangzott még ez is fenyegetésként a szájából?! Talán Kyu Hyun is ezt érezte, mert szóhoz sem hagyott jutni, hanem berántott a terembe, és hangosan bevágta az ajtót utánunk. Majd megragadott a vállaimnál fogva és magával szembe fordított.

- Honnan ismered Jae Want? – esett nekem szinte követelőzően, míg a szemei tágra nyílva várták a válaszom. Nem is tudom, hogy miért tört rám hirtelen ez az érzés, de mintha idegesség és félelem áradt volna a fiúból.

- Csak párszor összefutottunk – motyogtam habozva és megzavarodva. Kyu Hyun viselkedése megijesztett, talán még jobban is, mint Jae Wan gyilkos pillantása. Ez a riadtság, ami fekete szemeiből sugárzott, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint a másik fiú. Ez a szokatlan arckifejezés, amit megtapasztaltam, megrémített. Mivel pedig még mindig nem eresztett, gondoltam, hogy bővebb magyarázatra van szüksége, így folytattam. – A Suminban találkoztunk kétszer, legutóbb az Akadémián az igazgatót kereste és segítettem neki. Legalábbis ez volt a végeredménye…

Tudtam, ha a teljes igazsággal rukkolok elő - miszerint Jae Wannal fogadást kötöttünk, amit elvesztettem, ezért pedig majdnem megcsókolt -, akkor itt kő kövön nem marad. Így maradtam a cenzúrázott verziónál, de Kyu Hyun szinte így is itta minden egyes szavamat, mikor pedig meggyőződött róla, hogy nem történt semmi gond (nem tudom, amúgy mire számított Jae Wantól), megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.

- Jól van akkor - engedte el a vállaimat, amit eddig igazán erősen szorított. Így azt masszírozva tanulmányoztam tovább az arcát, hogy mi járhatott a fejében.

- És te honnan ismered őt? – érdeklődtem könnyedén, bár majd megölt a kíváncsiság már, hogy fény derüljön arra, milyen rosszfiú is ez a Jae Wan és honnan ismerik egymást Kyu Hyunnal. - Tekintve, hogy majdnem egymásnak estetek, nem csodálkoznék, ha valami ősellenségek lennétek.

- Tény, hogy nem szívleljük egymást, de neked legyen elég ennyi – nézett rám hűvösen, de azért még láttam a tekintetében az aggodalom egy apró szikráját. – Másrészről pedig kerüld el őt! Minél messzebb, annál jobb!

- Miért? – kérdeztem visszafogva magam, bár éreztem, hogy az indulat, ami lappangott a szavaim mögött, csak idő kérdése, hogy kitörjön belőlem. Már megint ezt csinálja…

- Csak tedd azt, amit mondtam, kérlek! – ráncolta a szemöldökét és látszott, hogy elégedetlen a válaszommal. Hát akkor csak legyél még elégedetlenebb!

- Tudod mit? – vetettem rá egy fancsali vigyort. – Legyen! Nem faggatlak tovább, mert úgy látszik, képtelen vagy egyetlen egy kérdésemre is válaszolni. Szinte mindent tudsz rólam, de te még ennyire sem vagy hajlandó! Tartsd meg magadnak a titkaidat, nem érdekel! És te sem érdekelsz!

Dühös voltam rá, eszméletlenül dühös.

Már megint ugyanazt csinálta, mint mikor beszorultunk a liftbe. Bezárkózott, mikor rajta volt a sor, hogy megnyíljon, de ehelyett csak eltaszított magától. Ő annyi mindent tudott rólam, annyi mindent elmeséltem már neki az életemről, a gondolataimról, a kétségeimről és bajaimról, ő pedig semmit sem volt hajlandó elárulni nekem. Mikor ő következett volna, hogy végre megosszon velem valamit saját magáról, csak egy kemény falba ütköztem, amin nem voltam képes áthatolni. Ez a fal gátolt abban, hogy jobban megismerjem azt a fiút, akit kedveltem, annak ellenére is, hogy nem lett volna szabad. Ez a fal egy olyan akadály volt, amit képtelen voltam legyőzni és talán már bele is fáradtam, hogy próbálkozzam vele…

Meglepődött a kirohanásomon, talán nem számított rá, hogy így nekiesek, de mikor szóra nyitotta a száját, valaki megelőzte.

- Ha Na! Végre itt vagy! – jelent meg mellettünk váratlanul Sung Chan. Összeszedve magam és a gondolataim, rámosolyogtam a közeledő fiúra. – Mégis merre lófráltál eddig?! Tudod, milyen kínos volt, hogy fogalmam sincs merre jársz? És még mobilon sem tudtalak elérni! Még szerencse, hogy megláttam, kerestél telefonon és kiküldtem Kyu Hyunt, nézze meg, itt vagy-e már…

- Akkor adtál volna meg jó terembeosztást! – még nem volt az igazi a hangom és a játékom, de azért igyekeztem jól alakítani. Még a Kyu Hyunnal való kisebb civódásunk hatása alatt álltam, így azon a mellékes részleten már fent sem akadtam, hogy így került a folyosóra a fiú. – Nem találtam a hat per b termet, mert olyan nincs is ezen az emeleten!

Amint ideért hozzánk, mintha észbe kapott volna, hogy mekkora hibát követett el és feszengve vakarta a tarkóját.

- Oh…

- Bizony oh! – helyeseltem a mellkasom előtt karba font kézzel.

- Sajnálom? – nézett rám egy gyenge mosollyal, de csak sóhajtva legyintettem egyet, hogy hagyjuk az egészet, hiszen itt vagyok már, és ez a lényeg. – Gyere, bemutatlak a többieknek! Kyu Hyun, lassan te jössz az egyéni fotóknál, szóval siess a stylisthoz az utolsó simítások végett!

- Rendben! – mondta még kissé zavarodottan, de rám sem pillantva, elsétált mellettünk. Nyugtalanított, hogy így kellett félbehagynunk a dolgokat, de most nem tehettem semmit sem annak érdekében, hogy ezen változtassak. Próbáltam nem tudomást venni a mellkasomban a szúró és kellemetlen érzésről, ahogy figyeltem a távolodó alakját.

- Ha Na, lenne itt valami, amit meg kéne beszélnünk. Ji Heon rendezővel és Go Jinnel végül arra jutottunk, hogy nem mutatunk még be a közönségnek, ha nem jelent túl nagy gondot.

- Tessék? – torpantam meg útközben és szinte kiguvadt szemekkel meredtem a bátyámra. Annyira lefoglalta a gondolataimat Kyu Hyun és a veszekedésünk, hogy csak pár másodperc után fogtam fel Sung Chan szavait, aki óvatosan pislogott rám. – Nem szerepelhetek a klipben?!

- Nem, dehogy! – integetett az arcom előtt ijedten. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán pár változtatást végeznénk a klipen és nem teljesen hivatalosan jelennél meg a nyilvánosság előtt.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam meg a fejem és próbáltam összerakni a szavait, amik még nem tükröztek túl sok értelmet számomra. – Szerepelhetek a klipben, de mégsem mutatnak be a közönségnek. Lehetséges ez egyáltalán?

- Ji Heon arra gondolt, hogy nem mutatnánk az arcodat.

- És?

- Ez nem zavar téged? – nézett rám ferde szemekkel.

- Miért zavarna? Úgysem én vagyok a lényeg benne, hanem a srácok és a zene – nevettem el magam a képtelen feltételezésén. – Már azért is hálát adnék, ha egyáltalán egy képkockán feltűnnék, nemhogy főszereplőként játszhassak!

Egy kicsit ugyan megsértett Sung Chan a kérdésével, de nem ragadtam le ennél. Végül is talán az lett volna a helyes reakció, amit várt tőlem…

- Bár nem teljesen értem, miért ez a felhajtás – töprengtem el rajta. Tényleg nem zavart, hogy nem akarták mutatni az arcomat a klipben, mert még egy statiszta szereppel is megelégedtem volna, ha elmondhattam magamról, hogy játszottam a STAND UP legújabb videoklipjében. De nem értettem az okát, hogy végül erre a következtetésre jutottak.

- Ezt jó hallani! – mosolyodott el büszkén a bátyám és megpaskolta a fejem, mint egy kiskutyának, mire csak morcosan pislogtam fel rá. De aztán kicsit szégyenlősen hozzátette: Igazság szerint az én ötletem volt, hogy ne mutassuk meg az arcod és a stáblistán is csak álnéven szerepelj.

- A tied? De hát miért? – értetlenkedtem. – És hogy érted, hogy álnéven?

Kezdett túl sok kérdőjel lenni egyszerre a fejemben, és Sung Chan nem igazán követett el mindent, hogy ezeket eltüntesse. Bár nagyot sóhajtott és úgy tűnt, végre megkapom azt a magyarázatot, amire vártam.

- Egyrészről apa is talán kicsit könnyebben kezelné a helyzetet, ha így szerepelsz először az emberek kíváncsi tekintete előtt. Másrészről ez az első alkalom az ügynökség történetében, hogy valaki úgy kapott munkát, hogy még csak nem is gyakornok a cégnél. Így ha azt akarod, hogy nyugodtan teljenek a napjaid, míg a gyakornoki idődet töltöd itt, akkor jobb, ha senki sem tudja meg, hogy játszol a klipben – Sung Chan gondosan ejtett ki minden egyes szót és aggodalmasan vizslatott a tekintetével. – Sokan éveket töltenek itt, mielőtt egy kisebb szerephez jutnának, vagy egyáltalán a lehetősége felcsillan előttük. Érted, mire célzok?

Hát hogy ne érteném?!

Talán így tényleg kicsit enyhíthetünk apa haragján és dühén, ha nem ugrok fejest egyből az ismeretlenbe és nem húzom ki nála a gyufát rögtön egy ilyen szereppel.

Bár a gyakornoki életem – őszinte leszek – sokkal jobban izgatott és előkelőbb helyen szerepelt a fontossági listámon, mint apa és az érzései. Szóval, ha azt akartam, hogy ne zaklassanak, ne legyek mindenki célpontja és közutálat tárgya, akkor jobb, ha nem tudják meg, hogy úgy érkeztem ide, mint aki már egy videoklipben is szerepelt. Így is elég nehéz lesz majd megbirkóznom azzal, hogy az igazgató lánya vagyok, nemhogy még egy ilyen ügyet is a nyakamba varrjanak. Az Akadémia záróünnepségéről készült videót már úgyis mindenki látta, így ezt a tényt már nem tudtam eltitkolni, de ha volt lehetőségem eggyel kevesebb gonddal megküzdeni, akkor bizony élni akartam vele!

- Milyen álnévre gondoltál? – érdeklődtem szinte kapva az alkalmon, hogy Sung Chan könnyítsen a helyzetemen.

- Lana – mosolyodott el vidáman, mire felkuncogtam.

- Nagyon fantáziadús álnév.

- Csak annyira, mint a gazdája – válaszolt a bátyám és átkarolta a vállam.

- De hogy akarod mindenki száját befogni? – ötlött fel bennem a kérdés. – Hiszen elég sokan dolgoznak a klipen, a fotózáson és a többi hozzá kapcsolódó eseményen.

- Titoktartási szerződést íratunk alá minden egyes alkalommal a dolgozókkal, hogy nem beszélnek a munkájukról senkinek sem – felelt minden egyes szavát megrágva. – Ha hozzáadunk még egy pontot a szerződés feltételeihez, miszerint a munkálatok során a résztvevők személyazonosságát nem fedik fel semmilyen körülmények között sem - könnyedén elérjük, amit akarunk.

- És ez hatásos? – kérdeztem kétkedve.

- Ha az ember nem akarja elveszíteni a munkáját és tetemes kártérítési díjat fizetni, akkor igen.

- Váó, néha nagyon ijesztő tudsz lenni, ugye tudod? – rázkódtam össze a válasza után, de csak még jobban magához szorított, mert tudta, hogy csak szórakozok.

- Szükség is van rá, mert különben nem hallgatnál rám – nyomott egy puszit a fejem búbjára és elkezdett kalauzolni a helyiségben, ahova érkeztünk.

Most először néztem körbe a teremben, amit a fotózás helyszínéül választottak. Tágas volt, majdnem három és fél méteres belmagassággal, fehér falakkal és tele buzgólkodó emberekkel. Mindenhol kellékek; jelmezektől, ruháktól roskadozó gurulós állványok; tükrökkel felszerelt asztalok, ahol a sminkesek készítették elő a fiúkat. Ha pedig már így szóba került, Min Jun és Min Soo egy kanapén üldögéltek és beszélgettek, míg Se Joo egy hatalmas, szürke, kifeszített anyag előtt pózolt, miközben reflektorok világították meg az arcát, hogy minél jobb tónusú képet kapjanak róla.

Kyu Hyunon is álmélkodtam, milyen jól nézett ki, hát Se Joot sem kellett féltenem ilyen téren. Szinte ugyanolyan öltöny volt rajta, mint Kyu Hyunon, csak szürke árnyalatú. Alatta pedig ugyanúgy egy vörös ing, mint a másik három srác esetében is. (Úgy látszott egyedül az öltönyök színe és egy kicsit a stílusa különbözött a fiúkon. Min Jun egy sötétkéket kapott, Min Soo pedig fehéret, ami mindkettőjükön remekül állt.) A haja fel volt zselézve és pontosan azt a fazont kapta, amit egyszerűen imádtam. Míg Se Joo inkább a jól nevelt, előkelő, kedves srác benyomását keltette, Kyu Hyun egy perverz nőcsábászra hajazott. Ó várjunk csak, Kyu Hyun pontosan az volt!

Mikor találkozott Se Jooval a tekintetünk, akkor megrebbent a pillantása és mosolyogva integetett nekem, amit azonnal viszonoztam is. Szinte vonzott minden egyes porcikája és csak el akartam merülni az ölelésében, hogy a háborgó lelkemet megnyugtassam. Olyan rossz érzéseket hagyott maga után Kyu Hyunnal a vitánk, hogy a fiúra volt szükségem, hogy még az emlékét is kitörölje a fekete szemeknek. Tudtam, nem volt szép tőlem ez a gondolat, de igyekeztem elfelejteni a srácot és ez Se Joo nélkül nem ment volna.

Mikor Se Joo intett nekem, mindenkinek feltűnt a jelenlétem a teremben és a fotós is felállt a térdelő pozíciójából. Egy igazán kedves, mosolygós arcú, középkorú nővel találtam szemben magam. Fekete, bubi frizurája kerek arcát keretezte és szarukeretes szemüvegét feltolta az orra hegyéről, hogy jobban megnézhessen magának. Nagy léptekkel csökkentette le a távolságot közöttünk és nyújtott kezet.

- Gondolom, te lennél a titokzatos hölgy, akit már régóta várunk – semmi bántó nem volt a szavaiban, mégis késztetést éreztem a magyarázkodásra. – Go Hye Bin vagyok, üdvözöllek.

- Üdvözlöm, az én nevem Yoon Ha Na! – ragadtam meg két kézzel a kezét, és meghajoltam jó mélyen, jelezve, hogy mennyire sajnálom a késésemet. Gondoltam, előtte nem kell titkolnom az igazi nevem, és ahogy Sung Chanra pillantottam, nem is vettem észre olyan jelzést az arcán, hogy rosszul cselekedtem volna. - Elnézést kérek a késésemért, de nem találtam a termet!

- Igazából az én hibám volt, mert rossz számot mondtam neki – lépett mellém a bátyám védelmezőn, amiért hálás voltam ugyan, de szükségtelennek éreztem.

- Ne aggódj annyira, Sung Chan! – hallottam meg egy vidám hangot és ahogy megfordultam, fel is ismertem Ji Heon rendezőt, aki nagy vigyorral az arcán, kitárt karokkal jött felénk. – A lényeg, hogy itt van a kishölgy és remélem, minden részletbe beavattad már.

- Igen, már mindent tud – bólintott engedelmesen a bátyám és pár udvariassági kör után, el is küldtek a stylistokhoz, hogy készítsenek elő a fotózásra. Még csak rendesen üdvözölni sem tudtam a srácokat, mert máris bele kellett vágni a munkába, így kicsit ijedten és félve indultam meg az említett öltöző felé, hogy kezelésbe vegyenek.

Nem volt nehéz dolgom, mert egyedül két ajtót találtam a helyiségben, az egyik a mellékhelyiség volt, szóval így kizárásos alapon, a másik az általam keresett szoba kellett legyen.

- Jó napot! – kopogtam az ajtón, majd bátortalanul beléptem, mert nem kaptam választ.

- Ezt nem hiszem el! – sziszegett egy fiatal nő, és ide-oda kapkodta a fejét, mintha keresett volna valamit. Aztán észrevett engem is és megakadt rajtam a tekintete. – Mit állsz ott? Gyere és segíts!

- Hogy mi? Én?

- Ne legyél ilyen szerencsétlen, segíts már! – türelmetlenkedett és toppantott a lábával egyet, mire azonnal mellette termettem. Elég ijesztő, katonás viselkedése volt, így eszembe sem jutott ellenkezni. – Fogd ezt meg egy kicsit!

Ekkor vettem csak észre a másik személyt is a szobában, aki nem más volt, mint Kyu Hyun. Ő is meglepettnek tűnt, hogy itt talál, de nem szólt egy szót sem, sőt még kerülte is a tekintetem.

Hát meg is érdemli! Kellett neki megint ilyen elutasítóan viselkedni, igya csak meg a levét annak, amit főzött!

Akkor meg mégis miért éreztem magam ilyen rosszul, ha tudtam, hogy nekem van igazam? Tudtam, hogy Kyu Hyun tehetett az egész veszekedésről, és most kivételesen az igazság az én oldalamon állt, mégis elszorult a torkom a látványára és a gyomrom kellemetlenül ficánkolt a helyén.

- Mi lesz már? Nem érek rá egész nap! – jutott el hozzám a stylist ideges hangja, így követtem a tekintetemmel a kezét, hogy mit is kéne megfognom helyette. Kyu Hyun ingjének a gallérját kellett összefognom az ingjével, mert egy kis átalakításra szorult, ahogy néztem. Egyik kezemet a bal, a másikat a nyakának a jobb oldalára helyeztem, hogy megfogjam a szükséges részeket a ruhán. – Jól van, maradj így, mindjárt jövök!

Elég kényelmetlen volt fél méter távolságból úgy tartani a kezem, hogy közben ne csússzanak szét az anyagok, főleg, hogy Kyu Hyun nem éppen az én súlycsoportom volt magasság terén. Így kénytelen voltam egy kicsit közelebb lépni hozzá, hogy ne zsibbadjon a kezem, míg fogom a ruhát.

Kerültem a fiú arcának látványát is a tekintetemmel, mert nem akartam megint ezt a különös érzést megtapasztalni, mikor ránéztem. Csak a háta mögötti tükörbe pillantottam, de ezt sem bírtam sokáig elviselni, mert olyan képet láttam benne, amire megdobbant a szívem.

Úgy festett a tükörképünk, mintha Kyu Hyun éppen magához ölelt volna…

És ez a mámorító illat! Istenem, miért imádtam ennyire ezt az illatot, ami belőle áradt?! Legközelebb veszek neki valami rém undorító parfümöt, használja csak azt, és úgy ennyivel is könnyebb dolgom lesz, ha el akarom felejteni őt.

Talán két perc telhetett el, míg várakoztunk kínos csend közepette, de mégis borzasztóan hosszúnak tűnt ez a százhúsz másodperc is. Mondtam én, hogy az idő egy alantas teremtény! Már megint játszadozott velem és kínzott, hogy ennyire közel kellett lennem Kyu Hyunhoz, még akkor is, ha legszívesebben most Se Joo karjaiba vetettem volna magam, hogy elűzzem ezt a bódító illatot az orromból.

A karom már kezdett remegni, ahogy mozdulatlanul tartottam az anyagot, mert még moccanni sem mertem, nehogy hozzáérjek a fiúhoz. Nem voltam éppen jó a statikus edzés terén, az biztos! Vagy csak a kényelmetlen pozíció tette meg a hatását?

Egyszer csak óvatos ujjak érintését éreztem a felkaromon, ugyanis Kyu Hyun megtámasztotta alulról a karom, hogy ne szenvedjek annyira azok tartásától. Megkönnyebbült sóhajomat visszatartottam, mert nem akartam a tudtára adni, hogy mennyit segített ezzel. De mégis simogatta a tudatom határát a gondoskodása és pirosan fordítottam oldalra a fejem, hogy ezt ne láthassa.

- Ha Na… - összerezzentem halk hangjára és kirázott a hideg, ahogy a lehelete a nyakamat cirógatta. Fenébe, hol van ez a stylist már?!

- Hm? – kérdeztem félvállról, hiszen mégiscsak haragudtam rá, nem lágyulhattam el ennyitől és bocsáthattam meg neki ilyen könnyen.

- Igazad volt.

- Tessék?! – hüledeztem hátrahőkölve, hogy mégis a szemeibe tudjak nézni, mert nem tudtam elhinni, hogy azt mondta, amit hallottam. Bár a hangja gyanúsan komor volt és éreztem is benne, hogy kelletlenül mondja azt, amit. Végül is senki sem szereti beismerni, ha téved…

- Igazad volt – ismételte meg, miközben fekete szemei engem vizslattak, már megint azzal a tekintettel, ami képes volt a csontjaimig hatolni és cseppfolyós állagúvá tenni őket másodpercek alatt. – Tényleg tartozom neked némi magyarázattal.

- Még szép! – bólintottam hitetlenkedve, mikor megtaláltam a hangom.

Mi volt ez a bizsergő érzés a gyomrom környékén? Ennyire feldobott volna, hogy Kyu Hyun végre tart annyira, hogy beavat néhány dologba? Hogy végre megbízik bennem annyira, hogy nem hagy a sötétben tapogatózni?

Ahogy pedig azokba az ónix szemekbe meredtem várakozón és mégis izgatottan, rájöttem, hogy pontosan ez volt a helyzet! Olyan melegség járt át és töltötte meg a szívem csordultig, hogy alig bírtam visszafogni a mosolyomat. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Kyu Hyun végre megbízik bennem!

- Jae Wan… - kezdett bele óvatosan, a homloka ráncokba gyűrődött, és ajkai keresték a megfelelő szavakat, amivel leírhatja, hogy miért is akar annyira megóvni attól a sráctól. – az öcsém…