2016. febr. 24.

22. fejezet

A várva várt, új fejezet

Mikor kinyitottam a szemem reggel, egyből be is kellett hunynom, mert szinte égette az erős fény a retinámat. Inkább hogy dupla védelmet nyújtsak érzékeny szemeimnek, még a takarót is a fejemre húztam. Na, ez talán már megteszi…
Mély levegőt vettem és összehúztam magam a paplan alatt, élvezve a melegséget, amit nyújtott. Ugyanis olyan megrázó álmom volt, hogy a hideg még mindig ott futkározott a hátamon tőle, és nem akart olyan egyszerűen eltűnni, mint szerettem volna. Biztos volt már mindenkinek olyan érzése, hogy szinte valóságnak tűnt az éjszaka folyamán bejárt álomvilág. Mintha ott lebegne a háttérben és azt várnád, hogy ha becsukod ismét a szemed, akkor visszakerülsz az álmok birodalmába. Ennek ellenére bennem mégis kettős érzés uralkodott. Egyszerre akartam visszamenni és megtudni, mi lesz a folytatás, de közben pedig fejvesztve menekültem volna a képzeletem világából.
Az álmom olyan elevennek hatott, mintha tényleg megtörtént volna. Először Jae Wan bukkant fel az étteremben, és mondott olyasmit, amit képtelen voltam megemészteni és megérteni. Aztán Nam Joon vetemedett olyan dolgokra, amire legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Megcsókolt! Ennek pedig tanúja volt Kyu Hyun is… Jézusom! Kyu Hyun és én… Mégis mi a fenét műveltünk az álmomban?! Nem az első eset volt, hogy nem éppen egy ártatlan kislányhoz méltó álmaim voltak, de azért ezzel még saját magamat is sikerült meglepnem. Ahogy eszembe jutottak a részletek, hogy hol jártak a kezeim, hogy a testünk hol feszült egymásnak, a vörös enyhe kifejezés lett volna az arcomra. Sőt, a takaróval a fejemen pillanatok alatt olyan melegem lett, hogy alig kaptam levegőt, így azonnal ki is bújtam alóla.
Égő arccal ültem fel az ágyban, kitakaróztam és a szekrényemhez léptem, hogy keressek valami ruhát aznapra, de mikor megláttam magam a szekrényre erősített tükörben, menten lefagytam. Ugyanis nem a szokásos, világoskék pizsamámban álltam, hanem az álombéli ruhámban feszítettem.
És visszaültem az ágyra, mint egy ájulással küszködő vénasszony, remegő kezekkel. Elnyílt szájjal, nagy szemeket meresztve, a torkomban dobogó szívvel bámultam magam elé. A fogaskerekek eszeveszett sebességgel forogtak, aztán hirtelen megálltak, ahogy levonták azt a következtetést, amitől rettegtem.
- Nem álom volt - magam sem vettem észre, hogy a szavak halkan kicsúsznak az ajkaim közül. – Nem álmodtam…
Jó erősen belecsíptem a combomba, mire felszisszenve szorítottam össze a fogaim, mert éreztem a fájdalmat és így abban sem reménykedhettem tovább, hogy most álmodom. Megint felpattantam az ágyról és a szekrény elé vetődtem, majd felhúztam a felsőmet. A tükörben vetettem egy pillantást a hátamra, ahol a lapockámon egy csúnya sötét folt éktelenkedett. Hát ez sem álom volt?!
Kerestem a kibúvókat, a hibákat, az ellentmondásokat az emlékeim és a valóság között. De egyre inkább csak arra tudtam következtetni, hogy vagy egy párhuzamos univerzumba kerültem, vagy elment a józan eszem. De ahogy teltek a percek és a saját nyúzott arcomat néztem a tükörben, rá kellett döbbennem, hogy minden egyes álomnak hitt esemény valójában megtörtént. Nem csupán a felettébb élénk fantáziám játszadozott velem.
- Istenem! – nyögtem fel kétségbeesetten és lehuppantam a földre. – Mit műveltem?!
A bűntudat olyan elemi erővel csapott le rám, hogy alig kaptam tőle levegőt. Az ujjaim ökölbe szorultak, a bütykeim szinte elfehéredtek olyan erővel szorítottam őket, még a tenyerembe vájó körmeim sem zavartak. Erősen haraptam az ajkamba és aggodalmas ráncok gyűltek a homlokomra.
- Áh! – sziszegtem, miközben a számhoz kaptam. Mikor elemeltem az ujjamat, vörös folyadék csillogott a bőrömön és a tükörben láttam, ahogy a vér egyre nagyobb cseppben gyűlik az alsó ajkamon, ahol előbb felsértettem. Így beszívtam, majd a vér sós és fémes ízével a számban próbáltam gondolkodásra késztetni az agyam.
Nézzük szép sorban! – hátha a rendszerezettség segít a probléma megoldásában, hogy ne veszítsem el a fejem azon nyomban. Nyeltem jó párat és próbáltam a szívem őrült dobogását lecsillapítani, hogy higgadtan végiggondolhassam a történteket. – Először is ott van Jae Wan.
~ Áh, hát eszméletlenül édesen viselkedett tegnap este, majdnem be is dőltél neki – meglepetésként ért volna a hangja, ha nem készültem volna már fel lélekben, hogy éppen azokban a pillanatokban bukkan fel mindig, mikor a legkevésbé sem számítanék rá.
~ Ha már itt vagy, akkor segíthetnél a változatosság kedvéért – vetettem fel az ötletet, de tudtam, hogy milyen eredményre jutok. – Ne is válaszolj inkább!
~ Látom, ismersz már – szinte magam előtt láttam a kéjes vigyorát. Holtában született ötlet volt, hogy bármiféle segítségre is számíthatok tőle.
~ Jae Wan teljesen másképp viselkedett tegnap este, mint ezidáig – törtem a fejem és „hangosan gondolkodtam”. – Többször is utalt arra, hogy Kyu Hyun nem úgy adja elő az igazságot, mint ahogy az történt. Majdhogynem figyelmeztetett, hogy ne higgyem el minden egyes szavát.
~ És? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Gonosz Ha Na. – Mire jutottál?
~ Elhiszem Kyu Hyunnak azt, amit a barátnőjéről mondott. Soha nem hazudott nekem, és nem hiszem, hogy pont most kezdte volna el – töprengtem a kifejezésein, amiket láttam rajta tegnap és minden volt benne, csak hazugság és átverés nem.
~ De? – túlságosan ráérzett a belső hangom arra, amit még nem teljesen álltam készen kimondani.
~ De kell itt lennie még valaminek a háttérben, amiről nem tudok – ráztam meg a fejem tanácstalanul. – Kyu Hyun nyilvánvalóan elhiszi azt, amit tud, de Jae Wan… Nem hinném, hogy tényleg csak a rosszindulat és a harag hajtaná. Kell itt lennie valaminek, egy hiányzó elemnek, amit sem Kyu Hyun, sem én nem ismerek, viszont Jae Wan birtokában van ennek. Habár erősen kétlem, hogy bármit is elmondana, ha rákérdeznék.
~ Nem bízol meg túlságosan abban a fiúban? – tette fel a következő elbizonytalanító kérdést.
~ Kiben?
~ Minek kérdezed, ha már úgyis tudod a válaszom? Mindent arra alapozol, hogy ismered Kyu Hyunt és hogy ő sosem hazudna neked. De mi van, ha tévedsz? Lehet, hogy kettejük közül Jae Wan az, aki a jó oldalon áll.
~ Jó oldal? – lepődtem meg a kifejezésen, amit használt. – Ez nem a Star Wars, hogy létezik a Sötét Oldal, meg hasonlók! Nem kell választanom közülük.
~ Miért véded ennyire mindkettőjüket? Még Kyu Hyunt talán meg is értem, de hogy Jae Wan mellett így kiállsz… Igaza van Kyu Hyunnak, nem is ismered azt a srácot. Hacsak nem vagy olyan felszínes, hogy a csini külső így levett a lábadról – szinte köpte az utolsó szavakat, már majdnem undorodott attól, amit kiejtett a „száján”, de nagy sajnálatomra, hirtelen nem tudtam mit felelni. Hazugság lett volna, ha azt mondom, hogy nem tetszik külsőre Jae Wan, de az is, hogy csak emiatt bízok meg benne. – Legalább lenne egy értelmes indokod, hogy miért bízol meg ennyire vakon ebben a két fiúban!
~ Kyu Hyun egyértelműen nem egy álnok és megátalkodott személy, akiben ha megbízom, akkor életem legnagyobb hibáját követem el. Ezt már rengetegszer bebizonyította – gondoltam végig szép lassan és ez nem is szorult bővebb magyarázatra. Megingathatatlan volt a bizalmam a fiúban, már kiérdemelte. – Jae Wan terén lehet, hogy tévedek, de az a megérzésem, hogy valamit rejteget és ő is majdnem annyira megsérült régebben, mint Kyu Hyun. Valami mély sebet hordoz ő is magában, ami miatt megragadta akkor este a karom és azt mondta, hogy ne higgyem el a bátyja minden egyes szavát.
~ Már várom azt a pillanatot, mikor az orrod alá dörgölhetem, hogy én bizony előre szóltam és figyelmeztettelek velük kapcsolatban – egyszerre tűnt kárörvendőnek és szomorúnak, ahogy ezt kimondta. – Akkor pedig majd sírni fogsz és összetörik a szíved a fájdalomtól, de nem lesz, aki segítene.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a balsejtelmet, ami a szavai nyomán tört fel bennem, és inkább a következő napirendi pontra ugrottam, ami nem hagyott nyugodni.
~ De Jae Wannal még nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az az állítása, hogy már találkoztunk korábban - ezen még mindig nem voltam képes továbblépni és elfelejteni. – Olyan részegen kizárt, hogy hazudott volna. Pont, hogy őszintének tűnt, most először.
~ Vagy csak rájátszott és átvert, végül is színész a fiú – jegyezte meg mintegy mellékesen a tényt. Holott tudtam én is, hogy ez benne van a pakliban, és nem lehet ezt kizárni.
~ De jó lenne, ha csak egyszerűen ki tudnám belőle szedni a dolgot! – sóhajtottam fel magamban és a kezembe temettem az arcom. Úgy éreztem, hogy valami ott lappang az emlékezetem mélyén, de akárhogy kutattam is utána, nem voltam képes felidézni.
~ Ha tudtomon kívül tanultál valamiféle vallatási technikát, még talán lenne némi esélyed is - cinikus hangjától szinte a falra másztam, így jobbnak láttam, ha ezt a témát egy időre hanyagolom és később, mikor aktuális lesz, akkor újra előszedem. – Áh, szóval nincs kedved velem vitatkozni… Akkor a kövi téma, ha sorrendben haladunk, az Nam Joon.
~ Nála csak annyiban reménykedem, hogy annyira részeg volt, hogy mindent elfelejtett a tegnap estével kapcsolatban – dörzsöltem meg a tarkóm. – Ez lenne a legeslegjobb mindenki számára.
~ Hogyne. Mindenki számára – hümmögött Gonosz Ha Na. – Ha annyira felejtette el a tegnap estét, mint te vagy Kyu Hyun, akkor nem sok jóra számíthatsz.
Összerezzentem gondolatban a neve hallatán, mert beugrott minden egyes cselekedet, amire tegnap folyamodtam és egyikre sem voltam valami büszke.
~ Miért nem vagy büszke?! – kérdezte csúfondárosan. – Végül is hivatalosan megcsaltad a barátodat, ezt nem sokan mondhatják el magukról. És mennyi ideje is vagytok együtt? Alig egy hete. Lehet, hogy még rekordot is döntöttél.
Az összes többi problémám eltörpült amellett, hogy mit tettem Se Jooval. Szomorúan, de be kellett ismernem, hogy igaza volt a belső hangomnak: megcsaltam Se Joot. Megcsaltam azt a fiút, akire több mint tíz évet vártam, hogy együtt lehessek. Tíz évig vártam arra, hogy viszonozza a szerelmem, és mikor megtette, akkor majdnem az első adandó alkalommal elcsábultam és képtelen voltam nemet mondani Kyu Hyunnak. Sőt, mondhatni, hogy Kyu Hyun még csak nem is csinált ezúttal semmit, én voltam az, aki nem bírt magával és letámadta őt. Fenébe!
Nem bírtam egy helyben maradni és felugrottam a földről, majd fel-alá kezdtem sétálni a szoba közepén, félrelökve az útból a forgószékemet. A szemöldököm a homlokom közepére csúszott és mintha odavésték volna, az aggodalom, félelem és bűntudat szinte odaszegezte. A körmömet kezdtem rágni – pedig már vagy négy évig sikerült megállnom ezt a rossz szokást -, és azon gondolkoztam miféle megoldások jöhetnek szóba, hogy ezt az egészet megússzam.
~ Nem az a legegyszerűbb, ha elmondod neki az igazságot? – hallatszott az ártalmatlan kérdés, de válaszra sem méltattam. Bár agyban gyorsan átfutottam a lehetőségét ennek is. Ha elmondom neki, hogy csókolóztam Kyu Hyunnal, valószínűleg összetörném a szívét és ez azt vonná maga után, hogy szakít velem. Még ha eddig el is nézte a kisebb kilengéseimet és tűrt, nem jelentette azt, hogy ez mindig is így fog maradni. Ez pedig már nem olyan esemény volt, amin csak úgy továbblépne. – Érdekes, hogy azt hoztad fel, hogy az ő szívét törnéd össze, és nem azt, hogy mennyire szereted és nem akarod elveszíteni. Csak úgy mellékesen megjegyzem.
Milyen hülye vagyok, attól, hogy nem válaszolok neki, az nem jelent semmit…
~ Nem mondtam, mert ez egyértelmű – válaszoltam flegmán. – Szeretem Se Joot és nem akarom elveszíteni. Tíz évig vártam erre, nem fogom félredobni holmi futó kalandért és vonzalomért.
A szavaim keményen hangzottak és tudtam, hogy ennek így kell lennie. Se Joo volt az, akibe szerelmes voltam évek óta. Ő volt az, akiért dobogott a szívem és gyerekkorom óta reméltem, hogy vele fogom majd leélni az életemet. Kaptunk egy második esélyt, hogy minden egyenesbe jöjjön és egymásra találjunk. Legyen ez a sors vagy a végzet, nevezzük annak, aminek akarjuk, de végre a mi oldalunkra állt és most először segített rajtunk. Nem akartam ezt elveszíteni azért, mert nem tudok nemet mondani egy sötét szempárnak és pár szép szónak. Kedveltem Kyu Hyunt, vonzódtam hozzá, de ennyi. A szívem már másé.
~ Feltűnt, hogy már nem először mondod be az unalmast, mikor Kyu Hyunról van szó? Nem gondolod, hogy ez már jelent valamit? – tette fel az újabb kérdéseket, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet.
~ Ittas állapotban voltunk mindketten, ezért történt meg a tegnap este. Egy olyan hiba volt, aminek nem kellett volna megtörténnie – magyaráztam meg, de éreztem, hogy ez rettentően béna kifogás.
~ Várj egy kicsit, egy pillanat! – egy kis szünet következett, aztán magas hangon kezdett affektálni. – „Ne emészd magad olyan dolgok miatt, amik már megtörténtek és nem tudsz ellene mit tenni! Csak engedd el, és felejtkezz meg róla!”
Ahogy felismertem a tegnap esti szavaimat, éreztem, hogy vér szökik az arcomba és megtorpantam a szoba közepén.
~ Igen, igazad van, tényleg csak azért volt, mert sokat ittatok – ironizált a belső hangom, én pedig kínosan feszengve haraptam újra az ajkamba. Észre sem vettem, hogy ismét felnyílt a seb az alsó ajkamon és vérezni kezdett.
~ Nem érdekes! Nem számít, hogy mit miért tettem. Nem számít, hogy mi vezetett ahhoz, hogy megcsókoljam, csak az, hogy fogok kimászni ebből a slamasztikából – ráztam meg a fejem és ismét útnak indultam a szobában.
~ Főleg, ha olyan gyáva vagy, hogy nem mered neki bevallani – ezzel pedig nem vitatkoztam, mert igaza volt. Vagyis egy valamiben tévedett. Mert nem féltem, hanem egyenesen rettegtem attól, hogy bevalljam Se Joonak a Suminban történteket. Ez egy olyan megoldás lett volna, amihez irtózatosan gyáva voltam. Nem volt bennem annyi mersz, hogy csak úgy elé álljak és minden szennyest kiteregessek. Siralmas egy barátnő (lány, ember és még tovább folytathatnám) voltam, tudom, de ennyi tellett tőlem. – Így viszont nem sok választási lehetőséged maradt.
~ Ez igaz – bólintottam. – Az egyetlen lehetőségem, hogy eltitkolom Se Joo elől. Aztán majd ha már évek telnek el, akkor töredelmesen bevallom neki ezt az egy félrelépést, de addig is jobb, ha nem tud róla. Annak érdekében, hogy ne ártsak a kapcsolatunknak, nem szabad megtudnia, hogy mi történt Kyu Hyun és köztem.
~ Tudod, ez igazán szép és jó. Már amennyire a hazudozás helyénvaló, de egy aprócska tényezőről megfelejtkezel – szinte magam előtt láttam, ahogy egy fotelben kényelmesen elhelyezkedik, lábát egy puffon nyugtatva, köntösben, és az ölében egy fehér macskát simogat.
~ Mégpedig?
~ Kyu Hyun. Neki is meg szándékozol mondani, hogy ne beszéljen a tegnapi csókról, mert Se Joo nem tudhatja meg? – újfent megtorpantam a szobában, de ezúttal még levegőt venni is elfelejtettem.
~ Nem, az nem lehet. Nem mondaná el senkinek sem – mondogattam magamban fennhangon, mint egy varázsige, amit ha elég sokszor ismétlek, akkor igazzá válik. – Nem olyan típus, aki csak úgy kikotyogna ilyesmit. Hiszen a fiúk alig tudnak valami személyeset róla, nem pont egy ilyen témával fog nyitni reggeli közben, ha évekig nem mesélt magáról nekik.
Feltűnt, hogy mennyire magas és kétségbeesett a hangom. Most először éreztem a pánik tüneteit, egyenesen megrémültem, hogy esetleg Kyu Hyun kifecsegi a dolgot. Juthatok bármilyen döntésre, elhatározhatok bármit, de ha a fiú keresztülhúzza a számításaimat, minden feleslegessé válik.
~ Végül is megbízol benne, nem igaz? Akkor nincs mitől félned – rosszul voltam attól, milyen arcátlanul ellenem fordítja a korábbi szavaim. Erre pedig sajnos nem volt kész válaszom, mert nem tudhattam, mi jár a fiú fejében. Lehet, hogy egyszer véletlenül elszólja magát, de az is lehet, hogy nem. Egyelőre nem volt jobb ötletem, mint hogy reménykedem benne, lesz annyi esze, hogy csendben marad. – Miért tűnik úgy nekem, hogy kicsúszott az irányítás a kezedből?
Utáltam a belső hangom, képes volt a fájó pontokba beletaposni, hogy még inkább kínozzon. Kényszeredetten ismertem be (már megint, a fenébe is!), hogy valóban tehetetlen voltam ebben a helyzetben. Ha elmondom Se Joonak a történteket, azért szakít velem, ha Kyu Hyuntól tudja meg, akkor azért. Akkor őrizhetem meg a kapcsolatunkat, ha valahogy elhallgattatom Kyu Hyunt. De mégis hogy tegyem meg ezt anélkül, hogy elárulnám, együtt vagyunk Se Jooval?
~ Ha elmondanád neki, hogy jártok, minden sokkal egyszerűbb lenne – jegyezte meg Gonosz Ha Na és magamat is megleptem, hogy milyen vehemensen reagáltam a felvetésére.
~ Nem! Semmiképpen sem mondhatom el neki!
~ És miért is nem? – pontosan tudta a választ rá, vagy legalábbis sejtette, mégis rá akart kényszeríteni, hogy kimondjam.
~ Se Joo maga akarja megmondani neki – habogtam zavarban. Sajnos, kezdett bennem körvonalazódni az igazság, de nem akartam belátni. Nem fogadhattam el azt igazságként, így inkább ragaszkodtam ehhez a válaszhoz.
~ Ne áltasd ezzel magad! – hümmögött mérgesen. – Csak félsz, hogy ha megtudja az igazságot, akkor megvál…
~ Elég! – szakítottam félbe. – Majd kitalálok valamit, hogy megoldjam ezt a helyzetet. Minden visszatér majd a rendes kerékvágásba, csak el kell felejtenünk a tegnap történteket. Nem változott semmi sem. Meg fogom védeni Se Joot.
~ Na, erre kíváncsi leszek! – kárörvendően nevetett fel, amitől kirázott a hideg. Pont azokat a félelmeimet korbácsolta fel, melyek ott lappangtak nem is túl mélyen. – Főleg, hogy mikor fogsz elbukni. Aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek előre!
Ezzel pedig nyoma veszett és felszívódott. Egyszerre voltam dühös, hogy nem mondhattam meg neki a magamét, másszor pedig ideges, hogy a levegőben lógó baljóslatú mondatokkal hagyott itt. Remegő kezekkel nyúltam inkább a törölközőm és a fürdő cuccaim után, majd egyenesen a mosdó felé vettem az irányt. Még ha a forró víz jól is esett megfáradt testemnek, az agyam így is járt és egy pillanatra sem tudtam megnyugodni. Egyfolytában Se Joo körül keringtek a gondolataim és nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Rám telepedett, mint egy kóros daganat és tovább fokozta az amúgy is pocsék hangulatomat. Miután elkészültem, összeszedve magam, kiléptem a fürdő ajtaján, majd halk beszélgetés csapta meg a fülemet.
Elsőnek majd kiugrott a szívem a helyéről, mert azt hittem, a fiúk azok, de pár másodperc után rájöttem, hogy csupán pár lány beszélget egy emelettel lejjebb, valahol a folyosón.
Oh, el is felejtettem! – ugrott be hirtelen. Hétfőtől kezdve elkezdődik a következő félév, vagyis kezdenek visszaszállingózni az előző féléves kollégisták, illetve a gólyák, akik most kezdik meg a tanulmányaikat. Lassan élettel és hangzavarral fog majd megtelni a kolesz, és kezdetét veszi a kemény munka, hogy bármilyen ügynökség figyelmét felkeltsék és gyakornokok lehessenek.
Kíváncsi voltam, hogy Suh Hyung kiknek adta ki a So Haval közös szobánkat. Reméltem, hogy legalább olyan jó barátok lesznek majd a következő lakók, mint amilyenek mi vagyunk a lánnyal. Bár ez az említett lány már több mint egy hete nem válaszolt az előző levelemre és kezdtem aggódni, hogy mi történhetett vele. Ugyan bíztam benne, hogy csak elfoglalt, túl sok tanulnivalója van és ezért nem tudott még egy gyors választ sem küldeni. A Se Jooért való félelmeim mellé most már társult a So Ha iránti aggodalmam is, hogy esetleg elfelejtkezett rólam.
Miután visszaértem a szobámba, gyorsan felvettem egy farmert, egy bővebb pólót és egy pulcsit húztam rá, mert a fűtést még mindig nem vitték túlzásba a koleszben, emiatt pedig hacsak nem voltam egész nap a takaró alatt, akkor igencsak fáztam. Ahogy éppen kidugtam a fejem a pulcsi nyakánál, a tekintetem a telefonomra esett, ami szorgalmasan villogott, hogy felkeltse a figyelmemet.
- Mi az? – kérdeztem tőle, mintha csak egy házi állat lett volna, és reménykedtem, hogy a megérzéseim és félelmeim csupán játszanak majd velem. Nagyot nyelve néztem meg, hogy miért villog folyton és elszorult a torkom, ahogy láttam, hogy SMS-em érkezett. Méghozzá Kyu Hyuntól. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, hogy a tegnapi után ő hogyan reagálja le a dolgokat, másrészről meg féltem, hogy valami olyasmit írt, ami nem lesz ínyemre.
Szia, csillagom! ;) Talán most már felébredtél, van egy kis kaja a hűtőben. Egyél belőle, jót tesz a másnaposság ellen! Majd este jövünk a srácokkal, addig pihenj! :) Oh, még valami, majdnem elfelejtettem: tetszett a tegnap este, majd megismételhetnénk valamikor. :P
A szívem egy picike csücskét ugyan megmelengette, hogy ilyen édes volt és gondolt rám, de a többi része aggódott miatta. Úgy tűnt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, hiszen viccelődve írt erről az egész esetről, és nem jött egyből a barátnő kifejezéssel, amiért borzalmasan hálás voltam. Ha ilyesmivel hozakodott volna elő, akkor kimenekültem volna a világból! Viszont ismét csak eszembe juttatta, hogy milyen egy szemét alak vagyok, és így felnyögve ültem le az ágyra és kétségbeesve bámultam a telefonom kijelzőjét, míg az el nem sötétedett. Miközben pedig leültem, a sarkam az ágynál jól bevertem valamibe, így azonnal odakaptam és sziszegve néztem meg, mi a fenébe rúghattam bele. Meglepődve vettem észre a két nagy bőröndömet az ágy alatt és mintha megvilágosodtam volna abban a pillanatban.
Térdre vetettem magam a földön és kihúztam a nagy pakkokat az ágy alól, miközben az ujjaimat jól bevertem az ágy merevítő léceibe, és tüsszögtem párat a hirtelen felkavart portól.
Igen, talán ez egy jó megoldás lesz! Legalábbis egy ideiglenes vészmegoldásnak megfelel.
Nem éppen egy csodálatos és lehengerlő terv körvonalazódott a fejemben, de mint mondtam, ennél jobb ötletem nem akadt jelenleg. Ismét a mobilom után nyúltam és kikeresve a bátyám számát a névjegyzékből, hívást kezdeményeztem. Jó ideig kellett hallgatnom azt a szörnyű sípoló hangot, és már azon voltam, hogy elkeseredve lerakom a telefont, de végül Sung Chan szíveskedett felvenni.
- Szia, húgi! – tele szájjal beszélt, miért is nem lepődöm meg rajta, hogy éppen eszik? Bár ahogy az órára pillantottam, már egy óra is elmúlt, szóval kijárt neki a kaja. Ezt pedig korgó gyomrom is megerősítette és követelődzött, hogy miután befejeztem a beszélgetést, ideje lenne valamivel őt is megkínálnom. – Mizujs?
- Szia, Oppa! – kezdjük a szokásos tiszteletkörrel esetleg, míg kitalálom, hogy is fogalmazzam meg azt, amit akartam. – Hogy vagy?
- Éppen ebédelünk a személyzettel, míg a fiúk a rádióban szerepelnek – hallottam a hangján, hogy mosolyog és körülötte is nagy volt a hangzavar.
- Oh, az jó! – szuper, Ha Na, remekül fenntartod a látszatát, hogy nem valami konkrét ok miatt hívtad fel a bátyád! – Melyik rádiónál vagytok?
- A KBS Cool FM-nél, miért? – még harapott abból a valamiből és belecsámcsogott a telefonba.
- Csak úgy… - vontam vállat, mintha láthatta volna és azon törtem a fejem, hogy is hozzam fel a témát.
- Na, végre elmondod, miért hívtál? – kérdezett rá, belőlem pedig kiszaladt a levegő, ahogy ráébredtem, egy percig sem tudtam átverni.
- Öhm… - beszívtam az alsó ajkam és tovább hallgattam, mert nyuszi módjára berezeltem, mikor ki kellett volna mondanom azt, amit akartam.
- Valami baj van, Ha Na? – éreztem, hogy komolyabb hangnemre váltott, és még az evést is abbahagyta. Hallottam, hogy a lárma egyre halkul a háttérben, vagyis ott hagyta a társaságot, hogy nyugodtan tudjon velem beszélni.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem félénken, de egy mély levegőt véve, cselekvésre szántam el magam. – Vagyis igen. Szeretnék még ma beköltözni a koleszbe, ha lehetséges.
- Ma? – kérdezett vissza döbbenten. – Nem úgy volt, hogy holnap a srácokkal jössz te is?
- Arra gondoltam, hogy minél hamarabb, annál jobb. Végül is annál hamarabb kezdhetek neki a gyakornoki életemnek – hadartam gyorsan, bár pont emiatt volt olyan átlátszó hazugság, ami szintén nem tudta megvezetni Sung Chant.
- És mi a valódi indok? – kérdezett rá, túlságosan jól ismert már…
- Már mindenki költözik be a koleszbe, nem szeretnék továbbra is itt maradni. Egy nap ide vagy oda, már igazán nem számít, nem? – hümmögtem reménykedve és idegesen rázogattam a lábam, ahogy a földön ültem. – Illetve nem lenne kínos, ha a fiúkkal együtt érkeznék meg a koleszbe? Szeretnék valamennyire tiszta lappal indítani, és ha a STAND UP-pal állítok be, azt nem éppen nevezném annak.
Sung Chan néma csendben maradt, míg én a nyakába zúdítottam ezt a sok hülyeséget (igen, hülyeséget, mert ennek vajmi kevés köze volt a valósághoz). Nem tudom, mennyi mindent hitt el abból, amit összehordtam, de ezt éreztem az egyetlen egérútnak a jelenlegi helyzetemből. Kerülnöm kellett a fiúkat egy ideig és egy kis időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mit is kéne lépnem ezután. Ehhez pedig az kellett, hogy ne találkozzak velük se ma, se holnap. Sőt, addig, míg készen nem fogok állni rá, hogy a szemükbe nézzek (legalábbis Se Joo és Kyu Hyun szemébe).
- Ha Na - kezdett bele Sung Chan, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. – Ah… Várj egy kicsit, telefonálnom kell egyet-kettőt, hogy utánajárjak lehetséges-e már ma beköltöznöd. Visszahívlak később.
- Rendben! – ezzel pedig a torkomban dobogó szívvel bontottam a vonalat. Tudtam, hogy Sung Chan kissé kelletlenül néz utána a dolognak, és csak még több bajt hoztam a fejére ezzel, de még mindig jobb, mintha egy másik bizonyos bili borulna ki, amiből még nagyobb gondja származna…
Leraktam az ágyra a mobilom és talán három percig sikerült is nem folyamatosan azt bámulnom, de utána feladtam. Feszülten meredtem a készülékre és szinte szuggeráltam, hogy csörrenjen meg ismét. De a percek múltak, és semmi sem történt.
- Szólalj meg, szólalj meg! – suttogtam a fekete képernyőnek állhatatosan, de húsz percbe és harminckettő másodpercbe telt, hogy újra felhangozzon a csengőhangom, akkor pedig úgy kaptam fel, hogy majdnem ki is ejtettem a kezemből.
- Sung Chan?! – a hangom olyan volt, mint egy kisgyereké karácsonykor, mikor az ajándékaira veti rá magát, csak vagy tízszer rosszabb. – Sikerült? Megoldottad?
- Szerencsédre már a papírmunka legnagyobb része megvan, többek között a kollégiumi elhelyezésedé is – sóhajtott fáradtan a bátyám. – Pont ma véglegesítették, így beköltözhetsz korábban is, nem muszáj holnapig várnod. A srácoknak még van jó pár napirendi pontjuk, szóval olyan öt óra körül találkozzunk a P.S.-nél, az irodámban. Lesz egy fél órás szünetem és addig körbevezetlek.
- Oppa, szuper vagy! – kiáltottam hangosan és szinte ugrándozva örömömben. Bár nem csak szinte, mert tényleg fel-le ugráltam egy helyben és mikor észrevettem magamon, abba is hagytam. – Tényleg köszönöm! Csodás vagy!
- Okés, elég a fényezésből! – nevetett rajtam, majd megköszörülte a torkát. – Most viszont mennem kell, találkozunk majd az irodámban. Szia!
- Még egyszer köszi! – vigyorogtam a telefonba. – Szia!
Ezzel pedig Sung Chan hümmögve letette a telefont, én pedig hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek. Ide-oda kapkodtam a fejem, hogy mit is csináljak elsőként, aztán arra jutottam, hogy egy ebéd nem lenne rossz ötlet, mivel ötig még bőven ráértem.
Így lerohantam a földszintre, a konyhába és megkukkantottam, mit hagytak itt nekem a srácok. Ugyan nem voltam másnapos, ahogy Kyu Hyun említette, de a kaja így is nagyon jólesett. Meg is ettem minden maradékot, majd elmosogattam. Végül visszamentem a szobámba és rájöttem, hogy csak most fog jönni a neheze. Végigpillantottam a két nagy bőröndömön és a sok cuccon, ami elpakolásra várt, majd sóhajtva estem neki a rám váró feladatnak.
Lehúztam az ágyneműmet (gondoltam, hogy majd az új koleszben kimosom), kipakoltam mindent a szekrényemből és az ágyon sorba rendeztem őket, hogy lássam, miket kell elraknom. A mosókonyhából is felhoztam a ruhákat, amik az enyémek voltak, illetve az íróasztalomból is kiszedtem mindent. Még az egyenruhámat is el szándékoztam vinni, mert akármennyire is hihetetlen, erős érzelmek fűztek hozzá. Sok minden változott meg az életemben a hatására. Óvatosan összehajtogattam és elkezdtem bepakolászni a bőröndjeimbe.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy ha egyszer kicsomagol az útitáskájából, utána azért sem sikerül ugyanúgy visszarakni mindent, egy szóval tuti, hogy nem fog ismét beleférni. Na, ezzel én sem voltam másképp! Ha nem ugráltam fél óráig mindkét bőrönd tetején, hogy végre sikerüljön becipzárazni, akkor semennyit! Még kint is hagytam egy vastagabb pulcsit, illetve a válltáskámat is megpakoltam különféle személyes herkentyűkkel, hogy minél kevesebbet kelljen a nagy táskákba begyömöszölnöm.
Kifulladva, zihálva az oxigénhiánytól roskadtam le végül győzedelmesen a bőröndök mellé. Még direkt párat rá is vágtam a tetejére, hogy jelezzem, mekkora diadalt arattam felette ebben a percben. A telefonomra pillantottam, negyed öt volt, de csak fél ötre rendeltem a koleszhez a taxit, így maradt még egy kis időm. Tudom, hogy drága a taxi, de két ekkora poggyásszal nem akartam tömegközlekedéssel menni az ügynökséghez. Bezártam az ajtót, és megindultam lefelé a lépcsőn - na, az sem volt egy leányálom míg lejutottam, de legalább nem törtem ki a nyakam közben.
Átmentem a főépületbe és leadtam a kulcsot Suh Hyungnál, majd szó szót követett és elígérkeztem hozzájuk másnap ebédre, mert csak így tudtam időben szabadulni tőle, hogy a taxisnak ne kelljen rám várnia túl sokat. Így is, mikor kiléptem a főkapun, már javában dudált és elégedetlenkedett. A bajsza alatt motyogva bevágta a bőröndjeim a csomagtartóba, én meg addig az iskolát figyeltem a késő délutáni napsütésben. Végre előbújt a nap is hosszú hónapok után, és egy kis életet hozott a mindennapjainkba. A lemenő nap fénye hátulról világította meg az Akadémiát, amivel kissé kísértetiessé varázsolta, de mégis volt benne valami rideg, tiszteletet parancsoló.
Vettem egy nagy levegőt és beszálltam a taxi a hátsó ülésére. Megadtam a címet a sofőrnek, majd hátradőltem. Az ablakon kibámulva vettem búcsút a Seouli Művészeti Akadémiától. Attól a helytől, ami gyökeres fordulatot hozott el az életemben, és utat mutatott, hogy ismét ráleljek az álmaimra. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy szakasza az életemnek lezárult, amint befordultunk a sarkon az autóval. De azzal nyugtattam magam, hogy egy másik, izgalmas és várva várt, új fejezethez érkeztem, amit egy pillanatig sem bántam. Egyetlen döntésem sem bántam, ami ahhoz vezetett, hogy a P.S. Entertainment gyakornoka lehessek.
Ha nem is bántam egyiket sem, azért a görcs a gyomromban és az izzadó tenyerem igenis arról árulkodott, hogy nagyon is izgulok emiatt a bizonyos új fejezet miatt. Így pedig a taxist valószínűleg kikészítettem, mert folyamatosan beszéltem és olyan nagy baromságokat hordtam neki össze, hogy biztos voltam benne, legszívesebben a fejét verte volna a kormányba. Vagy megállt volna a legközelebbi helyen és kidobott volna a kocsiból…
Amint megláttam a P.S. épületét, a szívem a torkomba ugrott, és bele kellett kapaszkodnom az ülésbe, hogy ne próbáljam meg azon nyomban kivetni magam a mozgó járműből.
Hé, nyugi! Hiszen gyakornokként jössz ide, nem lesz semmi gond! – próbáltam magam nyugtatni és félig-meddig még sikerült is valami látszólagos nyugalmat erőltetnem az arcomra, mikor szabadjára engedtem a sofőrt. Szinte csikorgó kerekekkel indult meg, amint a kocsiból kidobálta a poggyászomat.
Mindkét kezembe került egy-egy bőrönd és megindultam a főbejárat felé. Mikor legutóbb jártam itt, akkor délelőttre járt az idő és úgy láttam, hogy akkor is elég nagy tömeg volt. Viszont a mostanival össze sem lehetett hasonlítani, mintha nyakunkon lett volna a világvége, és ha idejében nem szerez be az ember egy-egy albumot, poharat, fotókártyát, posztert vagy DVD-t, akkor bizony vajmi kevés esélye lesz a túlélésre. Minden egyes üzletnél és bódénál sorok álltak csupa iskolás lánnyal, így alig tudtam tyúklépésben araszolni az emberek között. Kaptam is jó pár csúnya megjegyzést, hogy mi a fenének jövök ekkora táskával egy ilyen szűk helyre, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket.
Megkönnyebbülve fékeztem le az információs pultnál, ahol ugyanazzal a lánnyal találtam szembe magam, mint akivel a legutóbbi itt létemnél.
- Jó napot! – mosolyogtam rá kedvesen. – Yoon Sung Chanhoz jöttem.
- Üdvözlöm – mondta automatikusan és eléggé nyomott kedvvel, majd a számítógépen kezdett el pötyögni. Nem tudta elvenni a kedvem ezzel a mogorva kifejezéssel sem és továbbra is izgatottan vártam, hogy belépjek hivatalosan is a P.S. falai közé. – Mi a neve?
- Yoon Ha Na – mintha ugyanazt a beszélgetést folytattam volna le vele. Nem baj, következő alkalommal már lesz belépő kártyám, hehe!
- Elnézést – szólalt meg kissé értetlenül a lány, majd rám emelte a tekintetét most először és végigmért. -, de nem találok ilyen nevű illetőt a mai látogatók listáján.
- Tessék? – na, erre aztán nem számítottam! – Ez biztos valami tévedés. Megnézné, kérem, még egyszer? Yoon Ha Na.
Rátámaszkodtam a pultra és próbáltam szemügyre venni a monitorját, de semmit sem láttam belőle. Nem mintha fennállt volna a lehetősége, hogy hazudik, de azért hátha elsiklott a nevem felett a tekintete. Így mikor újra elkezdte bűvölni a számítógépet, követtem minden egyes mozdulatát a szememmel.
- Elnézést, de még mindig semmi – rázta meg a fejét lemondóan és kimerülten, ezzel ellentétben én ideges és feszült lettem. Mi folyik itt? Sung Chan nem adott volna le belépőt nekem?
Lecsúsztam a pultról és pár lépést téve, hogy hallótávolságon kívülre kerüljek a lánytól, felhívtam a bátyám. Kicsöngött, de hiába vártam válaszra, mert ezúttal nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, de feleslegesen. Csak azt értem el vele, hogy dühösen vágtam zsebre a telefonom és indultam meg ismét a lányhoz, aki már azt hitte, hogy letudott engem.
- Nézze, itt valami félreértés történt! A bátyám, Yoon Sung Chan bizonyára elfelejtette leadni a belépőmet, most pedig képtelen vagyok utolérni őt – magyaráztam neki a tőlem telhető legkedvesebb hanghordozással és a legszebb mosolyommal. – Nem tudna esetleg most az egyszer kivételt tenni és beengedni az épületbe – a kitűzőjére pillantottam, hogy megnézzem a nevét -, Ha Neul?
- Sajnálom – na, a legkevésbé sem sajnálta, sőt mintha még káröröm is játszott volna a szája szegletében -, de a szabály az szabály. Ha nincs leadva kérvény, akkor nem adhatok Önnek belépőkártyát.
Összeszorítottam az állkapcsom és összekulcsoltam az ujjaim a pulton, a mosolyom pedig rendíthetetlenül ült az arcomon. Ezt nem hiszem el, hogy éppen most kell kiélni magát ennek a csajnak és játszania itt a nagymenőt!
- Egy aprócska kivétel lenne, higgye el, hogy nem hazudok! Az ügynökségnél leszek gyakornok a holnapi naptól kezdve és ma költöznék be a kollégiumba – fejtettem ki neki a részleteket, hátha ettől szimpatikusabbá válok a szemében és megesik rajtam a szíve.
- Ez igen becsülendő, de nem áll módomban segíteni – feszült meg az arcán a vigyora és a tekintetét a számítógépre futtatta ismét. Ezzel jelezte, hogy ideje békén hagynom és távoznom, de ez a viselkedés csak még jobban feltüzelt. Amúgy sem volt egy csodás napom ma, de ez a lekezelő stílus és kötözködés csak még inkább kihozott a sodromból.
- Most komolyan, miért viselkedsz így?! – valószínűleg ezért is bukott ki ez belőlem egy kicsit hangosabban a kelleténél, és ezért tegeztem le a lányt. Ezzel pedig sikerült néhány, a közelben álldogáló tekintetét magunkra vonzanom nagy sajnálatomra. Bár elég hamar továbbálltak, de a tekintetük még néha-néha ránk akaszkodott.
- Hogy mondja?! – nézett rám nagy szemekkel és láttam, hogy ezúttal mellényúltam és bekeményített. – Ha nem távozik most azonnal, akkor hívom a biztonsági őröket, hogy megmutassák, merre van a kijárat.
- Biztonsági őröket?! – oké, nem a legjobban reagáltam le a helyzetet, de szóljon mentségemre, hogy ő kezdte. – Most miért csinálja ezt? Nem tettem semmi rosszat! Talán úgy nézek ki, mint aki azért cipel két, bálnaméretű bőröndöt, mert be akar lógni az ügynökséghez?!
- Hallottam már ennél cifrább kifogásokat is, mint amiket Ön hozott fel – állt fel a pult mögött a nő. – Azokban legalább volt fantázia. Most pedig, kérem, hagyja szabadon az információs pultot, hogy a tényleg fontos problémákkal foglalkozhassak!
Szinte leesett az állam, ahogy hallgattam ezt a csitrit, aki talán ha négy évvel volt idősebb tőlem, és mégis úgy beszélt velem, mint egy csúszómászóval. Elhiszem, hogy volt már dolga olyan rajongókkal, akik ilyen húzásokhoz folyamodtak, hogy bejussanak a kedvencükhöz, de én is egynek tűntem volna közülük?!
- A héten jártam itt, csupán pár napja és nem is emlékszik rám?! – törtem ki és most már tényleg jó néhányan megálltak a közelben, hogy kíváncsian kövessék, hogy mi is sül ki ebből a helyzetből. – Nézze meg a gépen, hogy a napokban voltam itt!
- Nem emlékszem minden egyes őrült rajongóra, aki megpróbál beosonni az idolokhoz - mosolygott rám fölényesen és intett egyet a kezével, amit nem tudtam mire vélni. – De az Ön arcát mindenképpen megjegyzem, hogy legközelebb ne kerüljünk ilyen kényelmetlen szituációba.
Ez volt az a pillanat, mikor tényleg elállt a szavam tőle. Csak tátogtam rá és némán fürkésztem az arcát, amin egyrészt közönyt véltem felfedezni, mondván „Áh, még egy ilyen eset…”, másrészt pedig élvezte, hogy használhatja azt a csöppnyi hatalmat, ami a rendelkezésére állt.
- Kérem, nem szeretnék jelenetet rendezni! – mondtam neki halkabbra fogva a hangom, hogy hátha békésen is el tudjuk simítani a helyzetet. – Nem lehetne, hogy…
Ekkor egy magas, izmos férfi lépett közém és Ha Neul közé, mire hátrahőköltem. Fekete, egyszerű öltönyt viselt fehér inggel, egyértelműen egyenruha volt. Méghozzá a biztonsági szolgálaté.
- Kérem, kisasszony, fáradjon erre! – emelte fel a kezét és mutatta az irányt, amire gondolt.
- Muszáj volt ezt csinálni?! – pillantottam el a férfi mellett, hogy a lány szemébe nézhessek. Már éppen fel akartam adni, hogy jó, akkor leülök egy padra és megvárom, míg Sung Chan szíveskedik felbukkanni és segíteni, mert kezdtem nagyon is kényelmetlenül érezni magam a körülöttünk lévőkkel, akik nyilván vártak valamiféle izgalomra és akcióra. És meg is kapták, mikor hátulról valaki megragadta a karom nem éppen kedvesen, de azért még úgy, hogy ne fájjon. Az ösztönös reakcióm az volt, hogy kirántom a szorításból, mert eléggé a frászt hozta rám az ismeretlen érintés. Ezzel pedig beindult a buli, mert azt hitte a másik őr (aki sunyi módon a hátam mögé osont és észre sem vettem addig a pillanatig, míg hozzám nem ért), hogy menekülni akarok, így még jobban szorította a kezem.
- Ne ellenkezzen, ne nehezítse meg a dolgunkat! – szólalt meg mögöttem a férfi és elkezdett húzni valamerre. Egyből feltűnt, hogy nem a kijáratot célozta meg, mivel pont az ellenkező irányba indult meg.
- Eresszen el! – rángattam a karom, hátha szabadulni tudok a biztonsági őrtől. Ugyan nem állt szándékomban menekülni, de rettentően megalázónak éreztem, hogy úgy vezetnek, mint valami bűnözőt, minden figyelő szempár tekintetétől kísérve. A másik férfi, aki előbb csak nyugodtan megkért, hogy menjek vele, most a két, nagy bőröndöm húzta utánunk. Láttam, hogy meglepődött a súlyán, ami legalább elégtétellel töltött el. – Tudok saját magamtól is menni!
- Csak maradjon nyugton! – morgott rám a férfi, aki még a másik őrnél is ijesztőbb hatást keltett, mégsem rémültem meg tőle. Az adrenalin, ami végigáramlott a testemen és elöntötte minden egyes sejtemet, nem engedte meg a félelem érzését számomra. Sőt, még fel is tüzelt.
Jó erősen rátapostam a lábfejére, mire feljajdult és talán valami ősi ösztönöktől hajtva, amint megéreztem, hogy elengedi a kezem (hogy a lábához kapjon), futásnak eredtem. A szívem a torkomban dobogott, és minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy megéreztem a szabadságot.
De ez körülbelül két másodpercig tartott, mert ismét egy kéz szorítását éreztem a felkaromon, ami akkora erővel rántott vissza, hogy nekiestem egy izmos mellkasnak – ami az előbbi őrhöz tartozott.
Nézzük a dolgok jó oldalát! Az ügynökség nem ágyútölteléknek való biztonsági szolgálattal rendelkezett, hanem értettek a dolgukhoz, és így nem tartott sokáig, míg a hirtelen fájdalomból magához térve a nyomomba eredt.
Bár az a morcos kifejezés, amivel végigmért, már igencsak rám hozta a frászt. Eddig csak egy kis kellemetlenségnek ígérkezett ez a kaland, de most már láttam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, ha így folytatom.
- Indulás! – rántott egyet a karomon, mire felszisszenve a bele nyilalló fájdalomtól, kénytelen voltam követni. De csak hogy megkoronázzuk a helyzet kínosságát, megbotlottam a saját lábamban, vagy igazából fogalmam sincs miben, és térdre estem. Jól be is vertem őket, mire az őr türelmetlenül húzott felfelé, hogy két lábra állítson ismét és véget vethessen ennek az egész hajcihőnek. Biztos rettenetesen unhatta már, hogy folyton ilyen kis vakarcsokkal kell megküzdenie, mint én, és már bánta, hogy elfogadta ezt az állást.
Igyekeztem nem ellenkezni, ugyanis amint feltűntek a biztonsági őrök a helyszínen, vesztettem - csak akkor még nem jöttem erre rá. Talán Ha Neullel lett volna még esélyem, de így már csak sóhajtva próbáltam talpra állni, mert belefáradtam ebbe a nagy magyarázkodásba. Így is lesz elég baja Sung Channak, ha majd megkapja a telefonhívást, hogy a biztonsági szolgálatnál találhat meg… Áh!
- Engedje el! – hideg és parancsoló volt az utasítás, ami felhangzott. Elsőnek azt sem tudtam, hogy nekünk szól – jobban mondva a biztonsági őrnek -, míg el nem eresztette a karom, én pedig visszahuppantam a földre.
- Jól vagy?
Még meglepődni sem volt időm. Csak arra a kézre koncentráltam, ami a látóterembe került és segítségként felajánlva nyújtott felém a megmentőm, hogy végre felállhassak. De nem ragadtam meg azon nyomban, sőt amint feljebb emeltem a tekintetem, egyenesen az arcára, a szívem kihagyott egy ütemet. Hát erre nem igazán számítottam most, a fenébe!

2016. febr. 10.

21. fejezet

Mikor maga alá temet a lavina

Mikor Busanba költöztem, soha nem sejtettem volna, hogy a középiskola ilyen borzasztó is tud lenni. Nem ismertem senkit, minden teljesen új volt számomra, mintha egy idegen országba költöztem volna. Az osztálytársaim egyből ezer meg egy kérdéssel árasztottak el, hogy milyen a seouli élet, milyen minden nap az idolok között élni, találkoztam-e már eggyel is, vagy esetleg ismerek-e valakit személyesen. Kifejezetten tetszett nekik a seouli akcentusom is, amit egynéhányan irigykedve meg is jegyeztek.
Viszont ez az érdeklődés és barátságosság szinte egy nap alatt semmivé foszlott. Sikerült elérnem, hogy egy nap alatt levegőnek nézzenek. Nem szándékosan ugyan, de nem is teljesen akaratlanul.
Mondhatni figyelmen kívül hagytam őket, nem tettem meg azt a lépést, amire vártak, miután ők nyitottak felém. Csupán szótlanul hallgattam, vagy egy-két szóval válaszoltam izgatott és kedves kérdéseikre. Elsőnek azt hitték, csak zavarban vagyok és nehezen oldódom fel az új környezetben, de aztán ahogy teltek az órák, ráébredtek, hogy itt többről van szó. Ők mérhetetlen lenézésnek és önteltségnek vélték a viselkedésemet, és pár óra után lassan fel is hagytak a próbálkozással. Még akadt néha egy-két botor jelentkező, aki a barátság apró szikráját élesztgette bennem, de őket is elüldöztem magamtól.
Ez pedig nem magányt és ürességet idézett elő, aminek normális esetben kellett volna jelentkeznie, hanem pont ellenkezőleg. Megkönnyebbültem, hogy nem lebzselt körülöttem senki. Megnyugtatott, hogy nem kell tettetnem magam, hogy minden rendben, hogy minden tökéletes. Egyszerűen önmagam lehettem, az a lány, akinek majd meghasadt a szíve, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami valaha is fontos volt számára. Azt hittem, képes leszek túlélni így a középiskolát, hogy láthatatlan szellemként élhetem majd a mindennapjaim.
De tévedtem.
Minden egy fiú miatt hullott darabjaira. Egy fiú miatt, aki annak ellenére, hogyan viselkedtem, mégis érdeklődést tanúsított irántam. Egy fiú miatt, aki okosabb volt a korához képest, és átlátott rajtam. Átlátott a rideg és szenvtelen maszkomon, majd elhatározta, hogy megszabadít tőle és így egy pillantást nyerhet a valódi énemre. Természetesen egy percig sem engedtem közel magamhoz, talán még nyersebb és elutasítóbb voltam vele, mint bárki mással. De mintha minden lepergett volna róla, egyetlen durva szavam sem ért célba, lepattogtak róla.
Nem tudom, hogy minek a hatására, nem tudom, milyen okból kifolyólag, de egyszer csak már nem idegesített, hogy ott van a közelemben, hogy folyton beszél hozzám, annak ellenére, hogy szóra sem méltattam. Aztán azon kaptam magam, hogy figyelek is rá, ugyan nem válaszolok neki, de hallgatom azokat az ostoba történeteket, amikről nap mint nap locsog nekem.
Fel sem tűnt, de mikor nem volt velem, akkor rá gondoltam, és arra, hogy mikor látom újra. Az egyetlen ember volt, akivel szívesen töltöttem az időmet az iskolában. De ez nem tartott sokáig, ez a csöppnyi boldogság olyan múlandó volt, mint az őszi viharban a bágyadt gyertyaláng. Egy nagyobb szellő könnyedén kioltotta azt a világosságot, amit a sötétben biztosítani tudott.
Ugyanis ez a fiú arról nem mesélt egy szót sem, hogy igencsak nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében, amiről nekem így fogalmam sem volt. Nem telt sok időbe - talán egy hónapba -, míg azok a lányok, akik odáig voltak érte, rájöjjenek, veszélyben van szeretett oppájuk miattam. Még ha ez nem is volt igaz, mivel az én szívem valaki máshoz húzott – de ők ezt nem tudták.
Egy hónap után pedig megkezdődött az, ami már régóta ott lógott a levegőben, mégsem éreztem az előjelét, mintha teljesen megvakultam volna és nem láttam meg azt, amiről mindenki más tudomást szerzett. Kis dolgokkal kezdődött, amiknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget: egy eltűnt ceruza itt, egy eltűnt füzet ott. De mikor még ezek sem szúrtak szemet, hogy valami baj van, szinte elemi erővel zúdult rám az a gyűlölet és utálat, amit kiváltottam a körülöttem lévőkből.
Egyre több holmim tűnt el, a tornaruhámat szétszaggatva, vizesen és mocskosan találtam meg az asztalom tetején. Az asztalomon, amin firkák, rajzok, utálatos megjegyzések sokasága gyűlt össze egy nap alatt. A táskámat a kukában találtam meg, csupa szeméttel megpakolva, majd délután, mikor a tanárok nem voltak a közelben, akkor az idősebb lányok egy jó nagy adag felmosó vizet locsoltak a nyakamba, amit már nem tűrtem én sem szótlanul. Hiszen ezúttal a szemem előtt voltak az elkövetők, nem csendben és sunyi módon léptek akcióba, így egyből nekik is estem. Életem első komolyabb verekedése volt, amiben csúnyán alulmaradtam. Több sebből vérezve, karcolásokkal, horzsolásokkal és jó pár kitépett hajszállal bandukoltam haza, abban a tudatban, hogy mindezt egy fiúért érdemeltem ki, aki nem jelentett többet számomra egy barátnál.
De mindez nem számított volna, mindezt elviseltem volna, ha az a bizonyos fiú mellettem állt volna ezek után is. Mikor másnap beléptem az iskola kapuján és szembetaláltam magam vele - annak ellenére, hogyan is festettem, integetve üdvözöltem -, ő egy szomorú, szégyenkező pillantással a szemében fordult el tőlem. A kezem megfagyott a levegőben a mozdulat közepette, az arcomon egy hitetlenkedő kifejezéssel bámultam elsétáló alakja után.
Akkor ébredtem rá, hogy az a piciny remény és boldogság, ami eltöltött mellette, csupán egy felszínes érzelemből fakadt, amit könnyűszerrel félredobott. A széles vállai, amiket az iskolaudvaron addig követett a tekintetem, míg be nem lépett az épületbe, egyszerre váltottak ki belőlem utálatot és csalódottságot. Egyszerre szorult el a szívem a látványra, növekedett gombóc a torkom mélyén és sírtam volna el magam. Mikor már éppen azon voltam, hogy változtatok a kapcsolatunkon és közelebb engedem magamhoz, cserbenhagyott. És még hátra sem nézett…
Ekkor döntöttem el, hogy legyen valakinek akármilyen aranyos mosolya, mondjon olyan kedves és megértő szavakat, amikre éppen szükségem van, nem fogok elgyengülni, nem fogok bedőlni még egyszer ennek. Nem fogok felelőtlenül egy ismeretlen és kétes alakot a bizalmamba fogadni, hogy aztán szó nélkül hagyjon magamra a legnagyobb szükségben. Nem akartam még egy Se Joot az életembe, nem akartam, hogy még egyszer át kelljen élnem azt a fájdalmat, amit az árulás és cserbenhagyás jelent. Elég volt ebből.
Ez pedig így ment évekig. Barátok, családtagok nélkül éltem az életemet. Az iskolában akkor sem maradt abba a terrorizálás és zaklatás, miután megtudták, hogy elérték a céljukat és többé nem kell félteniük a kis szerelmüket tőlem. Ugyan már nem mindennapos volt, de a kisebb-nagyobb incidensek nem tűntek el véglegesen. Találtak egy jó időtöltést, mikor kimutathatják, hogy mennyivel feljebb állnak a ranglétrán és ezzel nem hagytak volna fel semmi pénzért sem.
Hálát adtam az égnek, mikor leérettségiztem és ott hagyhattam azt a földi poklot, de az elveimet akkor sem adtam fel. Nem állt szándékomban lemondani róluk, továbbra sem leltem barátokra, csupán munkakapcsolatot ápoltam a különböző munkahelyeimen dolgozó munkatársakkal. Azt hittem, hogy ez így működni fog, hogy így nyugodtan élhetem majd az életemet. De minden megváltozott, mikor Suh Hyung miatt felköltöztem Seoulba. Jobban mondva minden megváltozott, mikor találkoztam vele.
Nem tudom, hogy csak rossz pillanatban kapott-e el, túlságosan máshol jártak-e a gondolataim aznap este a nagybátyámmal való beszélgetés után, vagy esetleg Kyu Hyun volt más valamiben. Nem tudom, hogy különbözött-e valamiben másoktól, vagy csak a helyzetből adódóan történt-e az, ami. De abban a pillanatban, mikor egymásba botlottunk, valami megváltozott bennem. Valami megváltozott a hatására.
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag áttörte az első védvonalamat egyetlen pillantásával. Azokban a fekete szemekben és fél mosolyban volt valami titokzatos erő, ami térdre kényszerítette az előőrsöt, ami védelmezett mindentől és mindenkitől, ami árthatna nekem. Olyasmit tettem a jelenlétében, amit évekig meg tudtam állni. Önfeledten beszélgettem vele és szívből jövően rámosolyogtam. Nem volt benne tettetés, megjátszás és hazugság, egy pillanatra ismét önmagam voltam, egy vadidegen jelenlétében.
Itt pedig nem lett vége a kettőnk kapcsolatának. Nem tudtam neki véget vetni, mint a korábbi esetekben, olyan levakarhatatlan volt, hogy nem tudtam tőle megszabadulni. Nem tudtam lerázni, akármennyire is próbálkoztam vele, ott toporgott az első védvonal mögött, készen állva, hogy tovább menjen az ismeretlen területen, mintha vonzotta volna valami, ami kihívást jelent számára. Túl sok véletlen egybeesés sodort minket össze, de mindezek ellenére sem bíztam meg benne, nem tudtam rá úgy tekinteni, mint akire számíthatok. Tanultam a korábbi hibáimból és nem adtam olyan könnyen magam, nem akartam még egyszer pórul járni.
Csak halmozódtak a percek, órák és napok, amiket együtt töltöttünk, egyre több falat tört át, egyre inkább közelebb kerülve ahhoz, aki voltam. Ahhoz a mélyen megbújó énemhez, amit mindezidáig rejtegettem mindenki elől. Észre sem vettem és már ott kopogtatott az utolsó védvonalak egyikén, ahol évek óta senki nem járt. Minden egyes lépését egy vészjelzést leadó gong kísérte, mégis ráhelyeztem a kilincsre a kezem, és én magam nyitottam ki neki az ajtót. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan lavina, ami mindent elsöpör, ami az útjába kerül, az ellenállásom szép lassan mondta fel a szolgálatot.
Akkor jöttem rá, mekkora kockázatot vállaltam, hogy ilyen közel engedtem magamhoz, mikor már túl késő volt. Mikor ráébredtem, hogy Kyu Hyun minden egyes szava csak átverés és hazugság volt, úgy éreztem, minden elveszett. Mikor azt hittem, hogy csak azért kedveskedett velem, mert élvezi, hogy hülyét csinálhat belőlem, a szívem másodjára is összetört. Újra átéltem a középiskolai élményeket, de szinte ezerszeres erővel csapott le ahhoz képest. Nem csak egy kósza és gyenge érzelem fűzött Kyu Hyunhoz, mikor az előadás után megtudtam, hogy barátok Se Jooval. Akkor már olyan közel férkőzött hozzám, hogy úgy éreztem, menten apró darabokra szakad a szívem. Bántam, hogy olyan ostoba döntést hoztam, hogy engedtem a fiú játékos mosolyának, vonzó stílusának és kedves szavainak.
De az a játékos mosoly, vonzó stílus és kedves szavak visszaédesgették magukat a kegyeimbe, sőt szinte rimánkodtam azért, hogy bár tévednék vele kapcsolatban. És milyen jól tettem, hogy ezúttal nem voltam olyan csökönyös és makacs, hogy nemet mondtam neki! Mert ezúttal tényleg tévedtem, tévedtem Kyu Hyunt illetően. Ez a fiú egy percig sem hazudott nekem, egy pillanatig sem akart átverni. Sőt! Kyu Hyun olyasmit tett, amiről azt hittem, elképzelhetetlen.
Megnyitotta a szívem.
Azzal az idegesítő viselkedésével, a folytonos flörtölésével, a közvetlen modorával és a félelmet nem ismerő vakmerőségével minden falat ledöntött, amit korábban nagy gondossággal felépítettem. Ez pedig nem csak kettőnkre volt hatással, nem csak vele voltam más, hanem mindenhez és mindenkihez megváltozott a viszonyulásom. Nem féltem már megbízni az emberekben, mert tudtam, ha én nem teszem meg az első lépést, más sem fogja helyettem. Neki köszönhettem, hogy ismét élni kezdtem.
Ő volt az, aki mindent megváltoztatott. Aki engem megváltoztatott.
Azok a fekete szemek mindig óvtak és vigyáztak rám. Ott voltak, mikor valami baj történt, ott voltak, mikor szükségem volt valakire, és úgy éreztem, összezuhanok a teher alatt, ami rám nehezedik. Ő a kezét nyújtva adott erőt nekem, hogy túléljem azt a napot és mosolyogva nézzek szembe a nehézségekkel. Mint egy személyes őrangyal, aki mindig a megfelelő időben bukkan fel, a megfelelő helyen, hogy vigyázza az olyan balga ember lépteit, min én.
Neki köszönhetően voltam most az, aki.
És ha ennyi mindent tett már meg értem, akkor most miért nem voltam képes ezt viszonozni neki? Miért kellett olyan tehetetlenül és elveszetten követnem a lépteit az étteremben? Miért nem találtam a megfelelő szavakat, amik megnyugvást hoznának a lelkében dúló viharra? Miért nem tudtam tenni valamit, amivel elűzhetném azt a dühöt a szeméből? Miért kellett végignéznem, hogy a szívemnek oly fontos személy, mint Kyu Hyun, szenved az elfojtott indulatoktól és haragtól?
Vigaszt akartam nyújtani neki, viszonozni azt a sok jót, amit értem tett, akárhogy mosolyt csalni az arcára, mert képtelen lettem volna tovább nézni a szenvedését.
Amint a szám érintette ajkait, éreztem, hogy megmerevedik kezeim között. Ujjaim a melegtől kipirult arcára simultak, hogy lejjebb húzzam magamhoz a nálam egy fejjel magasabb fiút, és kényelmesen elérhessem azokat a puha párnákat.
Levegő után kapkodva váltam el tőle, pedig éppen csak egy gyengéd csók volt, egy hosszabb érintés az ajkaink között. Semmi okom nem volt erre a kapkodó lélegzetvételre, mégsem tudtam szabályozni a mellkasom fel-le mozgását. Miután pedig ónix szemeibe néztem, ez az érzés egyre csak fokozódott.
- Ha Na… - halk hangja meglepettségről árulkodott, akárcsak tágra nyílt szemei. Ezúttal tényleg meghökkenthettem, ha alig jutott szóhoz.
- Semmi baj - leheltem lágyan, egy visszafogott mosollyal kísérve. Tenyerem rásimult az arcára, nagyujjam apró mozdulattal cirógatta ezt a helyes arcot és finom bőrt. - Ez már a múlt, már minden rendben van.
Kyu Hyun napja tele volt meglepetéssel, ámuldozással és csupa első alkalommal. Vagyis számomra első alkalmakkal, mert olyan dolgokat láttam rajta és tapasztaltam meg vele, amit eddig még nem. Végre megéreztem azt rajta, amit én már az első pillanattól kezdve észrevettem magamon vele kapcsolatban, kezdett megbízni bennem.
Ezúttal, most először én vigasztaltam meg, mikor szüksége volt rá. Ugyanis a feszültség, ami eddig belülről felőrölte, apadni látszott. Egész testében elengedte magát és hangosan fújta ki a levegőt, majd hunyta le a szemét.
- Ne emészd magad olyan dolgok miatt, amik már megtörténtek és nem tudsz ellene mit tenni! – folytattam tovább, hátha fenn tudom tartani ezt a folyamatot és teljesen el tudom üldözni azt az aggodalmat, ami még mindig ott lappangott benne. – Csak engedd el, és felejtkezz meg róla!
- Miért érzem úgy, hogy megcserélődtek köztünk a szerepek? – húzta fél mosolyra a száját, és hatalmasat dobbant a szívem a látványra, egyszerre volt szexi, vonzó, kihívó és gyerekes.
- Hát neked is feltűnt? – viszonoztam óvatosan a gesztust, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Kettőnk közül én vagyok az, akinek gyorsabban vág az esze – szúrt oda kicsit a fiú, mire gyengéden mellkason ütöttem, majd éreztem, hogy ideje ellépnem előle. Le is húztam nagy nehezen az ujjaim az arcáról, lehajtott fejjel fordultam vissza az asztalhoz, hogy leüljek.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – dörmögte Kyu Hyun, és a következő pillanatban megragadta a karom, majd visszarántott magához, míg másik kezével szorosan átkarolta a derekam. - Felhergeled az oroszlánt és azt hiszed, büntetlenül elsétálhatsz?
- M-micsoda? – dadogtam zavaromban és igyekeztem elfeledkezni arról, hogy Kyu Hyun tekintete milyen vad és tüzes, ahogy méreget.
- Gondolj csak bele a helyzetembe egy picikét! – kezdett bele, miközben arca csupán pár centire leledzett az enyémtől, úgyhogy minden sojuval átitatott lélegzetét éreztem a számon, ami nem túl sok esélyt adott a gondolkozásra. Főleg, hogy én magam is jelentős mennyiségű italt öntöttem le a torkomon, ami csak még jobban megnehezítette a gondolataim szabad áramlását. – Tegnap a fotózáson több mint fél óráig olyan helyzetben voltunk, hogy bármikor megcsókolhattuk volna egymást. Hidd el nekem, nem kis teljesítmény volt megállnom a dolgot!
- Nem csak színészkedés volt az egész? – pislogtam fel rá nagy szemekkel és elnyílt szájjal.
Rántott nemtörődöm módjára a vállán egyet és titokzatosan rám kacsintott. - Szerinted melyik pasi állt volna ellen neked abban a helyzetben?
Nem feleltem, csak az arcom vörösödése ellen küszködtem, de semmire sem mentem. Mintha egy száguldozó kamiont akartam volna megállítani azzal, hogy elé állok…
- Na, látod? – vigyorgott rám a fiú. – Még Nam Joont is sikerült megbabonáznod se perc alatt.
- Kyu Hyun! – szóltam rá elképedve és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott az emlék. – Nem babonáztam meg senkit sem…
- Egy részem rettentő aranyosnak találja az ártatlanságodat, mert tudom, hogy nem csak megjátszod – érintette az orrát az enyémnek, mire az ajkamba harapva tűrtem mozdulatlanul a közelségét, miközben a szívem a torkomban dobogott. -, a másik részemet viszont kifejezetten bosszantja, hogy ennyire nem látsz a szemedtől.
Még az sem hatott meg, hogy ismét beszólt, az agyam elkalandozott valamerre a fekete íriszeiben, amibe búzabarna haja éppen nem lógott bele, de az én homlokomat mégis enyhén csikizték a tincsei. Az az illat, ami áradt belőle – még az alkohol szag ellenére is - elbódított, mintha egy fátyolt borított volna a tudatomra és minden érzékemet eltompította volna.
- Az utóbbi részem pedig felettébb folytatni kívánja az előbb megkezdetteket – szavai hallatán még levegőt venni is elfelejtettem és most először (a mai nap folyamán viszont már vagy tucatszor, ugyan mindig más területen) okozott meglepetést Kyu Hyun azzal, hogy ő kezdeményezett. Nem én támadtam le őt, nem én estem neki, hanem ezúttal ő hajolt közelebb, ő csökkentette le közöttünk azt a pár centis távolságot és adta meg magának, amire vágyott.
Ajkai óvatosan simították végig az enyémeket, mintha első alkalommal tenné meg, pedig már nem volt ismeretlen terület számára. Kóstolgatta, apró puszikkal lepte el a számat, amitől a vér az ereimben kétszer olyan gyorsan száguldott. A gyengédsége újdonság volt számomra, hiszen mikor legutóbb elcsattant közöttünk egy csók (ami számomra az első csók volt ugyebár), akkor mindketten felfokozott állapotban voltunk, ittasan (na, várjunk csak, mégis mi különbség volt az akkori és a mostani helyzet között akkor?!), és csak a fizikai vonzódás érződött ki belőle. Heves és vad volt, ami elemi erővel csapott le rám.
Ezzel szemben ezúttal óvatos volt, lágy és borzasztóan édes. Egy egészen más énjével találkoztam most, ami egyáltalán nem volt ellenemre és mikor a nyelve bebocsáttatást kért a számba, örömmel vettem a kezdeményezést. Karjaim önkéntelenül kúsztak a nyaka köré, hogy még közelebb érezzem magamhoz. A testem az ajkaimtól kiindulva egyre jobban kezdett felforrósodni és bizseregni, minden idegszálam többet és többet akart a fiúból.
Kyu Hyun megérezhette a növekvő mohóságomat, mert megfeszülve szorított magához még jobban, és a lassú mozdulatok egyre erősebbek lettek, eleget téve a kívánságomnak. Egyre többet lihegtünk bele a csókba, egyre többször küzdöttünk mindketten levegőhiánnyal. Kyu Hyun kezei a derekamról elindultak lefelé, és csak homályosan érzékeltem, hogy ujjait végigfuttatja a fenekemen, egészen a combomig. Csak enyhe zavart keltett bennem a tette, ami sokkal inkább meglepett, az volt, mikor a combjaim alá nyúlva megemelt és az ölébe vett. Egy kicsit megrémültem a hirtelen cselekedetétől, de nem hagyott jobban elgondolkodni rajta, mivel ajkai fáradhatatlanul falták az enyémeket és olyan részegítő érzést keltettek, akár a soju, de mégis számtalanszor jobbat. Ösztönösen fogták közre lábaim Kyu Hyun csípőjét, amint felemelt, és még erősebben kapaszkodtam a nyakába, még ha tudtam is, kizárt, hogy elejtsen.
Lassú léptekkel megindult valamerre és csak akkor jöttem rá, mit szeretne, mikor felrakott az egyik asztal tetejére. Nem lehetett mást hallani, csak a ziháló lélegzetünk és a csókjaink hangját, ami betöltötte az egész helyiséget. Kyu Hyun váratlanul lágyan megharapta az ajkam, ami egy apró nyögést váltott ki belőlem, mire éreztem, hogy teljesen elvörösödök, a fiú pedig belemosolygott a félbemaradt csókba.
- Olyan aranyos vagy… – motyogta az ajkaim közé és ezután nem a számat vette célba, hanem feje a vállam fölé tévedt és a fülem tövére szórt apró puszikat. Elnyílt ajkakkal pihegtem a karjai között, amik a csípőmön nyugodtak. A fülemtől az arcélemen haladt végig, majd a nyakam felé vette az irányt, egyenesen le, a mellkasom felé. Karjaim elengedték időközben a nyakát, és ujjaim a vállába kellett vájnom, hogy megálljam a hangos lihegést minden egyes mozdulata után.
Hogy lehet valaki ilyesmire képes?! Hogy tudott Kyu Hyun egy egyszerű csókolózással mindent felborítani, kifordítani önmagamból, hogy olyasmit tegyek, amire normál körülmények között nem vetemedtem volna? Hogy volt képes mindent elfeledtetni velem? Hogy volt lehetséges az, hogy mikor a bűvkörébe kerültem, akkor nem létezett rajta kívül semmi más számomra? Olyan dolgokat ébresztett fel bennem, amiről nem is tudtam. Olyan vágyak éledtek fel bennem, amiknek nem tudtam tovább gátat szabni, nem tudtam megállni. Egyszerűen vágytam Kyu Hyun minden érintésére, minden csókját a magaménak akartam tudni. Azt akartam, hogy a pillantása csak engem kövessen, hogy csak rám nézzen ezzel a vad, szenvedélyes tekintettel. Arra vágytam, hogy az enyém legyen!
Az a lavina, amitől már napok óta tartottam és éreztem, hogy közeleg, hogy ott lebeg a fejem fölött, utolért, és rá kellett jönnöm, hogy ez elől nincs menekvés. A Kyu Hyun nevű lavina elől képtelen voltam elszökni, nem tudtam elbújni előle, akárhogy próbálkoztam. Mert ha egyszer útnak indult, akkor semmi sem állhatott az útjába, mindent elsodort. Nem léteztek kifogások, tervek, elhatározások, egyiket a másik után seperte félre, mintha soha nem is léteztek volna.
Ez a lavina pedig annak ellenére, hogy rettegtem tőle, mert féltem, milyen hideg, kegyetlen és kíméletlen lesz, pont az ellenkezőjét kaptam. Vad volt, mint a nyári vihar, ami frissességet hoz magával, de mégis gyengéd, akár a zivatar utáni első napsugarak simogatása. Forró volt, akár a tűz, megolvasztotta minden ellenállásom, meggyengítette minden egyes döntésemet, mely azt a célt szolgálta, hogy megóvjam magam tőle.
Ráébredtem, hogy egyetlen egy megoldás létezik, hogy minél kevesebb sérüléssel és fájdalommal megússzam, mégpedig az, ha megadom neki magam. Hagyni, hogy engem is magával sodorjon és nem ellenkezni tovább. És mikor maga alá temet a lavina, nem küzdeni tovább, csak hagyni, hogy elragadjon az ár.
Így már meg sem döbbentem magamon, mikor kezem Kyu Hyun tarkójára csúszott, bele sűrű és selymes hajába, majd felhúzva a mellkasomról, ismét rátapasztottam az ajkaim az övére. Úgy csókoltam, mintha egy napok óta a sivatagban tévelygő alak akadt volna egy korty vízre. Mohón, akaratosan és még többre szomjazva.
Kyu Hyunnak sem kellett ennél több, a csípőmnél fogva magához rántott, hogy egész testünkben egymásnak feszültünk, és halkan felmordult, mikor ezúttal én haraptam bele alsó ajkába, jelezve, hogy bizony én is tanultam tőle valamit. Viszont egyáltalán nem rosszallásában adott ilyen hangokat, hanem az élvezeteknek tudtam be, mivel ujjai erősebben markolták keskeny csípőm. Eszünket vesztve estünk a másiknak, mint két éhező, akik egy falat kenyér láttán mindenről megfeledkeztek.
Kyu Hyun tenyere lassan kúszott felfelé a csípőmről a derekam felé, majd a karjaim alatt átnyúlva a lapockáimnál szorított jó erősen magához. De erre hirtelen fájdalom hasított a hátamba, mire akaratlanul is hangosan felnyögtem.
- Ah! – elkaptam a fejem Kyu Hyuntól és összeszorított fogakkal remegtem meg a kezei között.
- Sajnálom! – mondta ijedten és egyből el is lépett kicsit messzebbre tőlem, ami annyit jelentett, hogy az arcunk között több, mint tíz centi távolságot hozott létre. – Nem akartalak bántani.
- N-nem… - összeszorítottam a számat, hogy lihegésem csillapítsam, de hiába. Amitől viszont még inkább nehezen tudtam uralkodni a szívem dobogásán, az Kyu Hyun volt. Fekete szemei csillogtak akár az éjszakai égbolton két csillag, arca kipirult, ajkai enyhén rózsaszínben játszottak, haja szénakazal módjára állt feje körül, és ő is elég sűrűn és nehezen vette a levegőt. Mellkasa nagyokat emelkedett fel és le, ahogy próbált nyugalmat erőltetni magára, de legalább annyira sikeresen, mint én. – Nem az a baj.
Összeráncolt szemöldökkel emeltem a kezem a hátam mögé, a bal lapockám környékére, hogy megnézzem, mégis mi a fene volt ez az előbb. Felszisszenve kaptam el az ujjaim a megnyomkodott pontról.
- Mi történt? – kérdezte Kyu Hyun most már egy kicsit tisztább szemekkel, és aggódva.
- Nem tudom – feleltem őszintén, megrázva a fejem.
- Hadd nézzem!
- Micsoda?! – ezzel le is ugrottam az asztalról, kicsit arrébb taszítva a fiút, mert egyből nyúlt már a pólóm szegélye után. Ez pedig nem kissé rémisztett meg! De arra nem számítottam, hogy az érkezésem ilyen nevetséges lesz az asztalról. Ugyanis amint a talpam földet ért, a lábaim megadták magukat és úgy dőltem volna el, mint egy bábu, ha Kyu Hyun nem ragad meg. Bár neki is kellett párat hátrafelé lépnie, mert a hirtelen súlyomtól ő is megtántorodott.
- Egyben vagy? – kérdezte, miközben egy székhez vezetett és leültetett rá.
- Kicsit szédülök és forog velem a világ – olyan hirtelen csapott le rám, mintha készakarva erre várt volna. Olyan váratlanul éreztem meg azt a sok alkoholt, amit a mai este folyamán benyakaltam, hogy nagyokat kellett nyelnem, hogy a hányinger első hullámait visszanyeljem.
- Várj egy kicsit! – hagyott ott Kyu Hyun egyedül, szinte egy másodpercnek tűnt, de aztán ismét felbukkant egy nagy pohárral a kezében. – Ezt idd meg, hátha segít!
Nem is ellenkeztem, bármi jól jött volna és elfogadtam volna tőle, ha az enyhít ezen a borzasztó érzésen. Többször rám is szólt, hogy lassabban igyak, nehogy visszajöjjön minden. Leült mellém egy székre és úgy méregetett tovább, de nem bírtam sokáig megállni szó nélkül.
- Mi az?
- Megnézhetem? – elsőnek nem jutott eszembe, mit akarhat, az agyam nem rakta össze az egyes puzzle darabokat rögtön. Így nem meglepő módon csak bólintottam egyet, de egyből meg is bántam ezt a mozdulatot, mert egy pillanatra helyet cserélt a plafon és a padló.
Nem is habozott tovább, megfordított a széken, hogy a hátam legyen vele szemben és lassan, óvatosan feljebb húzta a pólómat, amit én elölről fogtam, hogy ne csússzon feljebb, mint kellene.
- Mit csináltál?! – bukott ki belőle elszörnyedve a kérdés, ami gondolom, nem sok jóra engedett következtetni.
- Miért, mi az? – fordultam hátra, többször is próbálkozva, de elfelejtettem, hogy igencsak kevés ember van, aki képes a hátára egy pillantást is vetni.
- Egy hatalmas lilás-fekete folt van a bal lapockád alatt, még meg is van egy picit duzzadva, illetve egy nagyobb horzsolásod is van, csakhogy megkoronázzuk az egészet – adott elég részletes leírást. – Hol szerezted ezt?!
- Hogy hol… - törtem a fejem, hogy mégis mikor sérülhettem meg így. Mi történhetett, hogy ilyen csúnya sebet szedtem össze úgy, hogy fel sem tűnt? De az agytekervényeim olyan lassan mocorogtak, mintha direkt nem akarták volna, hogy rájöjjek a megfejtésre. Szorosan összezártam a szemem és erősen koncentráltam a mai nap történéseire, próbáltam végigmenni az egyes eseményeken, de valahogy mindig visszakanyarodtam Kyu Hyunhoz és a csókunkhoz.
- Ez most csípni fog – mondta mögöttem, és mielőtt bármit is felfoghattam volna, olyan éles és égető fájdalmat éreztem, hogy felpattantam a székről.
- Jézusom, mi volt ez?! – hangom magas volt és meg merném kockáztatni, hogy eléggé nyávogtam is, emellett pedig a lábamon sem bírtam egyenesen megállni.
- Fertőtlenítő – mutatta fel a kis üvegcsét a fiú meglepődve.
- Ezt meg honnan szerezted? – fintorogtam rá a folyadékra, ami benne lötyögött.
- Előbb mondtam, hogy hozom az elsősegély ládát, hogy ellássam a sebed – Kyu Hyun úgy beszélt, mint aki egy kicsit visszamaradott emberrel társalog és minden mozdulatomat követte a pillantásával.
- Nem mondtad.
- De igen.
- Nem mondtad! – ráztam meg a fejem, de ennek az lett a következménye, hogy elkezdtem jobbra lépkedni, mint aki mindjárt elesik, ami meg is történt volna, ha Kyu Hyun nem terem megint mellettem.
- Jó-jó, akkor nem mondtam, csak ülj le végre! – a vállaimnál fogva pedig visszanyomott a székre. – Ellátom a sebed, aztán szabad vagy. Csak ennyit bírj ki!
- De óvatosan! – néztem hátra a vállam felett rá morcosan és fenyegetően, hogy ne merészeljen még egyszer így megijeszteni. Nem is mondott semmit korábban, ebben biztos voltam, csak át akart verni! Még pár percig elmatatott a sebemnél, amit hős módjára tűrtem, pedig piszkosul csípett az a vacak, amit rákent.
- Kész is – jelentette ki, mire megkönnyebbülve engedtem ki a levegőt, amit eddig visszatartottam és lehúztam a pólómat, miután Kyu Hyun visszavitte a dobozt a helyére, a hátsó helyiségbe. – Ezt pedig idd meg!
Adott még egy pohár vizet, amit elkortyolgattam, miközben a tekintetem a fiún legeltettem, aki ezúttal a szemközti széken foglalt helyet.
- Még mindig nem emlékszel, hol sérülhettél meg? – tette fel a kérdést pár perc hallgatás után, mire a halántékomat dörzsölve próbáltam ismét kemény munkára késztetni az agyam. – Ez nem olyan sérülés, amiről csak így megfeledkezhettél.
Az ajkamat rágcsálva gondolkoztam el, mi történhetett velem, aztán valami kezdett körvonalazódni a fejemben. Valami halvány emlék.
- Nekiestem valaminek – motyogtam magamnak. – Nagyon fájt, de mégsem törődtem vele.
- Mi lehetett annál fontosabb, hogy bajod esett?
- Jae Wan… - ösztönösen csúszott ki a neve a számból, gondolkozás nélkül. Utána pedig beugrott minden az esetről. Jae Wanról, hogy felbukkant az étteremben, hogy miket mondott és hogy mennyire lerészegedett az este. A jó hír az volt, hogy őt szerencsére meg sem közelítettem ilyen téren, de azért éreztem, hogy már nagyon nem stimmel valami velem. – Jae Wan esett nekem.
- Jae Wan?! – Kyu Hyun arca egy pillanat alatt elsötétült, és mély hangjától még a legádázabb ellenség is megremegett volna. Fekete szemei kegyetlenné és rideggé váltak, amik nem ismertek irgalmat. – Mit csinált veled? Mégis mi a fenét művelt az a szemét veled?!
- Nem! – rémültem meg és a fiú asztalon nyugvó kezeit megragadva próbáltam némi kis észt verni a fejébe. – Nem, félreérted! Nem csinált velem semmit sem.
- Ha Na, beszélj érthetően! – szólt rám ellentmondást nem tűrően, ökölbe szorult kezei még mindig feszültek a tenyerem alatt.
- Jae Wan nem csinált semmit sem – hadartam gyorsan. – Csak egy baleset volt, csak egy véletlen baleset, amiről nem tehet.
Kyu Hyun még másodpercekig némán tanulmányozott, hogy át akarom-e verni, de végül ujjai elernyedtek és a fiú is leeresztett, de még szemében ott élt a gyanú árnyéka, amit nem sikerült eltüntetnem. Mégis megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és húztam vissza a kezem tőle, majd a vízzel félig teli poharat kezdtem el forgatni az ujjaim között.
- Mikor találkoztál az öcsémmel? – tette fel a következő kérdést Kyu Hyun és úgy láttam jónak, ha válaszolok neki, míg meg nem nyugszik valamennyire.
- M-ma este jött be az étterembe. Rendelt egy üveg sojut és a telefonját babrálta, ennyi - mondtam monotonon és unottan, hátha ezzel enyhítek Kyu Hyun dühén, ami még mindig nem lohadt le teljesen. Aztán eszembe jutott valami, amire kíváncsi voltam. – Nem is mondtad, hogy színész. Nam Joon is-ismerte fel az egyik sorozatból.
- Nem gondoltam volna, hogy fontos bármi is vele kapcsolatban neked – billentette oldalra a fejét eléggé olyan hangsúllyal, ami a kérdőre vonásra emlékeztetett.
- Jó lett volna n-nem így megtudni – morogtam elégedetlenül és ittam még egy korty vizet, a fejem pedig egyre nehezebbnek és nehezebbnek tűnt, így arra gondoltam, hogy lehajtom a karomra az asztalon, de aztán csak azt vettem észre, hogy már meg is történt anélkül, hogy feltűnt volna.
- És mi köze van Jae Wannak a hátadhoz?
- Nem tudtam, hogy nem bírja az alkoholt, teljesen kiütötte magát, és az utcán összeesett volna, ha nem kapom el. De akkor nekiestem az épület falának és bevertem valamibe a hátam - magyaráztam neki lassan forgó nyelvvel, mintha valami ragacsos anyag akadályozta volna meg a beszédemet.
- Minek kaptad el? Ott hagyhattad volna az utcán… - jegyezte meg gonoszan, mire csúnyán néztem rá.
- Hogy lehetsz vele ilyen? – estem neki ezúttal én, de az asztalon fetrengve, mint egy kilapított macska, nem igazán lehetett hatásos a számonkérésem. – Tudom, hogy borzasztó dolgot követett el, ellopta azt a lányt, akit szerettél, de azért csak nem kívánod, hogy komolyan megsérüljön! Ha nem kapom el, akkor egyenesen nekizuhant volna a sikátor falának és be is törhette volna fejét.
- Így meg te sérültél meg, ez talán jobb? – replikázott.
- Ez semmiség, pár nap és már látszani sem fog – hunytam le a szemem dörmögve. – Nem vagyok cukorból, kibírom.
- Csak tartsd magad távol tőle, Ha Na, ennyit meg tudnál nekem tenni? – hangja meglepően elgyötörtnek tűnt, így rá pillantottam. Homlokán ráncok gyűltek és szemében aggodalom tükröződött.
- Miért? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott. – Miért féltesz tőle ennyire? Azt hiszed, bármit is csinálna velem?
- Csak tedd azt, amit mondok, kérlek! – ragadta meg a kezem és megszorította, mintha az élete múlna rajta. De nekem ez nem volt elég. Sokszor nem hallottam bármiféle okot, sokszor maradtam bárminemű magyarázat és indoklás nélkül, és jelenleg abban az állapotban voltam, hogy nem viseltem el ezt a titkolózást.
- Miért?
- Ha Na!
- Nem ártana nekem, nem bántana engem. Akkor mégis mitől kéne félnem? – tettem fel a számomra oly logikus és értelmes kérdéseket, de Kyu Hyun csak idegesen túrt bele hajába és dőlt hátra a székén. – Jae Wan nem olyan, aki szándékosan ártana bárkinek is.
- Ezt mégis honnan a fenéből veszed?! Nem is ismered őt! – tört ki a fiú minden figyelmeztetés nélkül.
- De téged ismerlek – feleltem ugyanolyan nyugodtan, mint eddig, és Kyu Hyun vehemens ellenállása és haragja egy pillanat alatt foszlott semmivé. Úgy eresztett le a szemeim előtt, akár egy lufi, és minden ki nem mondott kérdése és ellenvetése bennragadt. Most először én fojtottam belé a szót, ami kifejezett örömmel töltött el. – Lehet, hogy nem ismerem olyan jól, lehet, hogy sok olyan dolgot tett veled, aminek én nem vagyok tudatában. De akkor is testvérek vagytok, egy család. Nem különbözhettek ennyire.
- Miért bízol meg ennyire benne? – tette fel a halk kérdést, elbámulva mellettem. – Miért bízol meg bennem ennyire? Lehet, hogy félreismersz.
Annyira nem is kellett megfontolnom a választ, a fogaskerekek végre olajozottan forogtak, vagy csak ez a kérdés volt túl könnyű számomra.
- Ismerlek, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tudok rólad – piszkáltam az ujjammal az asztalon lévő egyik feles poharat. – Vannak titkaid, történeteid és múltad, amit nem osztottál meg velem és nem is tudom, hogy valaha meg fogod-e tenni. De ahogy viselkedsz, beszélsz és bánsz másokkal, sokkal többet elmondanak rólad, mint hiszed.
Kyu Hyun néma csendben ült, de én továbbra is csak a poharat piszkáltam és az kötötte le minden figyelmemet. A szavak meg csak maguktól kibuktak a számon, mintha nem is én irányítottam volna.
- Hogy ne bíznék meg benned? – olyan nevetségesnek tűnt a feltételezés is, hogy Kyu Hyunban nem szabadna megbíznom. – Soha nem okoztál csalódást és nem hazudtál nekem egyszer sem. Rengeteg mindent köszönhetek neked, és rettentően hálás vagyok, olyannyira, hogy az szavakkal ki sem fejezhető. Neked köszönhetem azt, hogy ma itt tartok. Nélküled még mindig a falaim mögül szemlélnék mindent, védve magam mindenkitől. Te vagy az életemben az egyik olyan személy, akiben feltétel nélkül megbízom.
Csak a mély és fáradt sóhajtást hallottam a fiú felől, majd az ujjai lágy simogatását éreztem a fejem búbján. Egyenletesen simított rajta végig, de ez ahelyett, hogy idegesített volna, megnyugvással töltött el.
- Oh, csillagom, ne csináld ezt velem… - hangja meggyötört volt és alig értettem, mit mond, de csak lehunytam a szemem és élveztem a gyengéd érintését a hajamon.
Utána csak a lélegzetem susogó hangját hallottam, majd üvegek csörömpölését. A következő, amit láttam, egy utcai lámpa remegő fénye volt, majd ismét becsuktam a szemem, engedve annak az erős késztetésnek, ami nem eresztett. Hűvös cseppek hullottak az arcomra, amitől kirázott a hideg és még inkább összehúztam magam, hogy védjem magam tőlük. Egyszerűen magába szippantott, mint egy örvény, amiből nincs menekvés, akármennyire is tempózok a karjaimmal.
Már azt hittem, hogy megnyugodhatok, már éppen minden rendbe jött, de a szívem hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, csak a vér dübörgő hangját hallottam a fülemben és bevillantak azok a képek, amik a rémálmaimban szoktak kísérteni. A torkomban gombóc keletkezett, amitől szinte fulladoztam és alig engedett oxigénhez jutni. Egész testemben megrázkódtam, a hideg úgy járta át a végtagjaim, mint a legkeményebb téli fagy, ami mindent megdermeszt, ami az útjába kerül. Éreztem a torkomba kúszó, néma sikolyt, amit az egyre jobban növekvő félelem és rettegés keltett bennem. Ajkaim enyhén elnyíltak, készülve, hogy segítségért könyörögjenek…
- Ha Na!
A szemhéjam abban a pillanatban felpattant, ahogy meghallottam a hangját. Kezeim valami fogódzkodót kerestek, amikben erősen megkapaszkodhatnak, nehogy visszazuhanjak a rémes víziókba, amiket az agyam kreált egy ilyen hosszú és fárasztó nap után.
- Mi a baj?
Zihálva, levegőért kapkodva ültem fel, körbenézve, mégis hol lehetek. Meglepetésként ért a látvány, mikor tudatosult bennem, hogy az ágyamban ülök, és már be vagyok takarva, habár a pizsamám helyett még mindig az utcai ruhámban voltam.
- M-mit keresek itt? – hangom rekedt volt, így köszörültem egyet-kettőt a torkomon, hátha ettől jobb lesz.
- Hazahoztalak – felelt halkan mellettem Kyu Hyun, aki az ágyam szélén üldögélt egy aggodalmas mosollyal az arcán. – Nem emlékszel?
Nagyokat pislogva törtem a fejem, hogy mikor tettem be a lábam a koleszbe, de mintha sötétben tapogatóztam volna. Semmi nem rémlett, csak néhány kép és hang, semmi több.
- Nem – ráztam meg a fejem, de a következő pillanatban már dőltem is vissza a párnáim közé.
- Óvatosan! – kapott el a fiú és gyengéden visszafektetett az ágyra. – Azt hiszem, akkor kipipálhatjuk az első lerészegedésedet is.
- Nem va-vagyok részeg – morogtam zúgó fejjel, nyakig betakarózva, hogy minél melegebb legyen körülöttem, mert még mindig nem ráztam le magamról teljesen a rémálmaim keltette fagyos és dermesztő érzést.
- Hogyne – hagyta rám és a vállaimat simogatta, mint egy kisgyereknek, akit éppen elaltatni készül. – Mondd csak, mégis mit álmodtál?
- Csak a szokásos – bukott ki a számon azonnal. Felnéztem a fiúra, akinek haja sötéten és vizesen csillogott, a vízcseppek pedig a tincsek végén összegyűlve végül a semmibe zuhantak, örökre eltűnve a végtelen ürességben. Az egyik kezem, kihúzva a takaró alól, az arcához emeltem, mentőexpedíciót szervezve nekik. Ujjaim a tincsek végéhez érintettem, majd a cseppek végigcsorogtak a körmömön és a bőrömön.
- A baleset? – kérdezte, miközben megfogta a kezem és összefűzte ujjainkat az ölében.
- A liftes dolog óta gyakran álmodom róla – néztem el Kyu Hyun mellett, de erősen megszorítottam a kezét, hogy bátorságot gyűjtsek. – Főleg ilyen esős napokon.
- Mi történt aznap? – végre feltette azt a kérdést, amire már napok óta vágyott, és most úgy éreztem, ideje elmondanom neki az igazságot az incidenssel kapcsolatban. Amúgy is túl gyenge és sebezhető voltam most ahhoz, hogy hosszabb ideig ellenálljak neki.
- Emlékeztem.
- Minden eszedbe jutott?! – megdöbbent hangján elmosolyodtam volna, ha éreztem volna magamban annyi erőt hozzá, de így csak nemet intettem a fejemmel.
- Nem, csak még több villanásnyi kép arról az éjszakáról – már a nyelvem kezdett megbicsaklani beszéd közben és a kényelmes meleg, amit a takaró és Kyu Hyun keze biztosított, lassan felolvasztották a szívemet szorongató jeges érzéseket. – A kocsiban szóló zene, anya ujjai a kormányon és megint a fényszóró.
- Legutóbb nem így törtek rád az emlékek – gondolkozott el félhangosan. – Nem tűnt ilyen… fájdalmasnak.
- Akkor nem is volt az – megremegtem, ahogy eszembe jutott az a mindent beborító kín, és nyeltem egy jó hangosat, ami még Kyu Hyun fülét sem kerülhette el. – Ezúttal olyan volt, mintha az emlékeim vissza akartak volna jönni. Teljes egészében.
- Hát nem ezt akartad? Nem akartad, hogy mindenre újra emlékezz?
- Addig a percig ezt szerettem volna – néztem azokba a sötét szemekbe, amik kíváncsian méregettek. – De rájöttem, hogy soha nem akarom megtudni, hogy mi történt aznap. Tévedtem.
- Miben? – ugrott a szemöldöke a homloka közepére.
- Nem azért vannak pánikrohamaim, mert emlékezni kezdek, hanem mert ez egy jelzés, hogy küzdjek. Hogy minden erőmmel küzdjek az ellen, hogy emlékezzek. Az a fájdalom, amit akkor éreztem, szinte elevenen fel akart emészteni. És ha valami így akar felszínre törni, az nem lehet jó dolog. Nem véletlenül blokkolja az agyam azokat az emlékeket.
Kyu Hyun némán tanulmányozott, és látszott, hogy valamit nagyon akar mondani, így rákérdeztem, mielőtt még megfullad a nagy erőlködésben, hogy visszanyelje.
- Mit szeretnél mondani?
- Csak arra gondoltam – kezdett bele lassan. –, hogy nem lenne-e jobb hamar túlesni a dolgon? Nem úgy tűnik, mintha örökre el tudnád temetni ezeket az emlékeket. Sőt, mintha egyre gyakrabban törnének rád ilyen rohamok. Lehet az a legegyszerűbb, ha gyorsan túlesel rajta. Lehet, hogy csak falra fested az ördögöt és az árnyékban megbújó mumustól félsz, amiről később kiderülne, hogy csak a szélben ringatózó ágak játéka.
Egy percig elgondolkoztam a lehetőségen, egy percig megfontoltam, hogy Kyu Hyunnak igaza van, de aztán megint eszembe jutott az a fájdalom, amit a liftben éreztem és megráztam a fejem.
- Láttad, hogy szenvedtem attól a pár emlékfoszlánytól is – összeszorítottam az ajkaim és elhomályosodott a látásom. Nem is tudom miért, de már csak a lehetősége, hogy megint átéljem azokat a pillanatokat, szörnyen megrémisztett. – Nem akarom újra megtapasztalni, nem akarom újra átélni.
- Jó-jó, sajnálom! – suttogta azonnal, és gyengéden végigsimított az arcomon, le a kigördülő könnyeket. – Nem hozom fel ezt többször.
- Ha akkor nem vagy ott velem – néztem fel rá a könnyeim közül. -, nem tudom, mi történt volna. Már csak az, hogy ott voltál a közelemben, segített. Egy szót sem értettem abból, amit mondtál, mégis már a hangod megnyugtatott…
Kyu Hyun lágyan rám mosolygott és kezei közé fogta az ujjaim.
- Ez vagyok én – viccelődött, mire halványan felnevettem és lehunytam a szemem. A fáradtság lágy és kellemes simogatással érkezett meg. Ezúttal tudtam, hogy nem kell félnem a sötétségtől, ami rám telepedett, nem rémálmokat hozott magával, hanem az édes pihenés ígéretét.
- Nem tudod, mennyit jelentesz nekem…