25. fejezet

És ez elég?

Miután Jae Wan elhagyta a szobámat (igen, ideje így gondolnom erre az alig pár négyzetméteres helyiségre), még percekig úgy üldögéltem az ágyamon, hogy a fiún törtem a fejem. De egyik gondolatom hihetetlenebb volt, mint a másik, hogy miért is foglalkozik velem ennyit, így inkább arra a következtetésre jutottam, ha nem akarok idő előtt migrénben szenvedni, akkor annyiban hagyom egyelőre ezt a témát. Félretéve a sok megválaszolatlan kérdést, inkább úgy döntöttem, nekiállok kicsomagolni.

A két nagy bőröndömet kinyitva, a tartalmukat igyekeztem a szekrény szabad felébe betuszkolni. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy sokkal több ruhám volt, mint amit a szekrény tároló képessége elbírt volna. És még So Ha mindig azzal piszkált, hogy kevés a ruhám… A ruhák után a személyes holmijaim kerültek terítékre, amit jobb híján az ágy melletti kis komódra pakolásztam.

Ha pedig már így felmerült bennem So Ha, egyből be is kapcsoltam a laptopom és megnéztem a levelezésem. Valahogy nem ért meglepetésként, hogy a bejövő üzenetek mellett egy olyan csodálatos kerek szám díszelgett, mint a nulla. Viszont az aggodalmam, hogy valami baj történt So Haval, egyre csak növekedett. Így arra gondoltam, kivételt teszek és megpróbálom felhívni. A telefonomon kikeresve a számát, egyből kezdeményeztem is a hívást. De megdöbbenésemre az a szöveg fogadott, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható… Még párszor próbálkoztam, de hiába.

Ahelyett, hogy tovább hívogattam volna értelmetlenül a kikapcsolt számot, nekiültem és legépeltem pár sort e-mailben, jelet adva a félelmeimnek.

Szia, So Ha!

Biztos rettentő elfoglalt vagy és azért nincs időd válaszolni egyik levelemre sem. A telefonod esetleg tönkrement és új számod lett? Csak mert nem tudtalak elérni a korábbi telefonszámodon… Remélem, jól megy az egyetem, és a külön szakkörrel még a balettot is tudod tovább folytatni, amit annyira szeretsz. Kérlek, írj vissza pár szóban, mert kezdek aggódni érted!

Puszi, Ha Na

Nem tudtam megállni a dolgot, gondoltam nem csak e-mailben, de kakaon és SNS-en is ráírok. Hátha a levelezőjével akadt valami probléma.

Még mindig valahogy rossz előérzettel, de kikapcsoltam a laptopot és a mobilom is elraktam. Ezután tovább folytattam a pakolászást, és miután úgy éreztem, hogy végeztem, egész otthonosnak találtam a szoba hozzám tartozó felét. Viszont rá kellett jöjjek, hogy az utóbbi napokban az Akadémián rengeteg szennyesem gyűlt össze. Szóval úgy láttam jónak, ha tartok egy nagymosást. Főleg hogy az egyedüli ágyneműhuzatomra már ráfért egy mosás. Összeszedve minden szennyest, kiléptem a szobából. Többször majdnem legurultam a lépcsőn, mert a hatalmas ruhapakktól nem láttam semmit sem, de végül épségben sikerült leérnem földszintre.

Benéztem több ajtón is, mire megtaláltam a mosókonyhát. Miután pedig elindítottam a mosást, ráébredtem, hogy most másfél óra tétlenség vár rám. Unottan sétáltam körbe a földszinten, hogy megnézzem a közös helyiségeket, de ez sem tartott tovább negyed óránál. Igaza volt Jae Wannak, napközben a kolesz teljesen kihalt volt. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam, ami egyrészről megnyugtatott, mert nem kellett sem jópofiznom, sem bemutatkoznom senkinek. Másrészről viszont az unalmamon egyáltalán nem segített, hogy egyes-egyedül lófrálok a folyosókon. Végül elővettem a mobilom és felszaladtam a szobámba a fülhallgatómért, hogy egy kis zenét tudjak hallgatni. De éppen mikor a második szám kezdődött volna, megcsörrent a telefonom. Majdnem leestem a székről, mikor megláttam, milyen név is áll a kijelzőn. A szívem a torkomba ugrott és rémültem tekintgettem jobbra-balra, hogy most mitévő legyek. Majd remegő ujjakkal egy nagy levegővétel után fogadtam a hívást, és próbáltam a lehető legtermészetesebb hangom elővenni.

- Szia, Se Joo! – kicsit vékonyabb és magasabb lett a kelleténél, de azért nem volt rossz.

- Szia, Ha Na! – egyáltalán nem repesett a boldogságtól, ezt már ebből a két szóból levettem. Sőt a kínos csend csak fokozta ezt az érzést.

- Mi a baj? – kérdeztem rá végül félve, az ajkamat rágcsálva. Ismét felszakítottam a sebet a számon, amit ma okoztam saját magamnak, de nem törődtem a vér fémes ízével, ami lassan elterjedt a számban.

- Mi-miért költöztél ki ma a koleszból? – hallottam a hangján, hogy nem is annyira dühös, inkább az értetlenség sugárzott belőle.

- Úgy gondoltam, hogy ez a legjobb, amit tehetek – és még nem is hazudtam akkorát.

- Megbeszéltük, hogy egyszerre költözünk be az ügynökség koleszába. A srácokkal megmutattok volna az egész épületet, meg a közelben lévő jó kajáldákat is.

- Tudom…

- Akkor miért gondoltad meg magad? – itt már tényleg vegyült egy kis harag is a szavaiba.

- Én… - habogtam egy pár pillanatig, és le is vert egyből a víz. – Én csak azt hittem, hogy így könnyebb lesz. Nektek is, meg nekem is.

- Már miért?

- Ha a STAND UP-pal állítok be, akkor már helyből úgy indítom el az itteni életemet, hogy feltűnősködve és kihívóan jelenek meg. Szeretnék normálisan belevágni a gyakornokságba, mint mindenki más, aki ide érkezett. Akárcsak te az elején – hadartam idegesen és feszülten. Egy része ugyan igaz volt, viszont csöppet sem ez állt a dolgok mögött. Egyszerűen féltem a szemedbe nézni, Se Joo, azok után, amit tettem…

- Ennyi?

- Hogy-hogy ennyi?

- Csak ezért döntöttél így? – kérdezte kissé meghökkenve, de mégis volt valami furcsa a hangjában, amit nem tudtam hova tenni. Csak később jöttem rá, hogy a gyanakvás színezte így meg a hangszínét, amit hirtelen nem ismertem fel.

- Ez nem elég indok? – jött számra a hazugság, talán túlságosan is könnyedén.

- Jól van… - sóhajtott bele a készülékbe. – Sajnálom, nem akartam goromba lenni.

- Nem, ugyan, megértem! – kérlek, ne kérj bocsánatot, ne okozz még nagyobb lelkiismeret furdalást ezzel nekem! – Végül is, megígértem és most meg csak úgy leléptem. A koleszben vagytok már?

- Pár perce értünk haza, kivételesen korán végeztünk – válaszolt most már kicsit könnyedebb hangnemben. – És milyen az ügynökség?

Nekiálltam beszámolni koleszről és az első benyomásaimról. Néha még viccelődtünk is, ami kifejezetten jólesett. A Jae Wanos sztorit nagylelkűen kihagytam a történetből, nem akartam, hogy még egy pasi miatt kelljen magyarázkodnom. Így is elég bonyolult életem volt ezen a téren. Ezután Se Joo is mesélt a napjáról, és megdöbbentett, hogy mennyire sűrű programja volt, egyik helyről szinte rohantak is a következőre.

Csipogás szakította félbe a fecsegésemet arról, hogy mennyire várom már a klip forgatását.

- Egy pillanat! – pattantam fel a nappali kanapéjáról. – Lejárt a mosás.

- Akkor hagylak is, nekem is mennem kell már. Még be kell pakolnom a bőröndökbe, hogy holnap minél hamarabb kész legyünk. Bár úgyis Min Soo a szűk keresztmetszet, mindig rá kell várni – morogta a fiú, mire felkuncogtam.

- Tudod, milyen divatmajom tud lenni – nyitottam ki a mosógép ajtaját és fél kézzel elkezdtem kiszedegetni a ruhákat belőle, amik a szárítási program után jó melegek voltak. – Neki van a legtöbb ruhadarabja. Meg merném kockáztatni, hogy több, mint a banda másik három tagjának együttvéve.

- Ebben nem fogadnék ellened – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Majd holnap akkor találkozunk. Jó pihenést! Aludj jól!

- Te is, szia! – köszöntem el szomorkásan, és befejeztük a beszélgetést. Sóhajtva a farzsebembe süllyesztettem a mobilt és a kosár tiszta ruhával felmentem a negyedik emeletre.

Lehuppantam az ágyra és a kezeimbe temettem az arcom.

- Borzalmas egy lány vagy, Yoon Ha Na! – így hazudni Se Joonak… Erre nem leszek képes hosszútávon. Az a bűntudat, ami a hatalmába kerített, mikor megláttam a nevét a mobil kijelzőjén, mikor kedvesen beszélt hozzám, mikor ő kért bocsánatot tőlem, holott fordítva kellene…

Nem is értem, mi a fenéért csókoltam meg Kyu Hyunt! Miért csókoltam meg, mikor ilyen jól elvagyok Se Jooval?! Se Joo az, akivel együtt kell lennem. Ő az, akit évekig szerettem. Nem fogom elengedni őt, nem fogom félrehajítani őt egy olyan srácért, aki valószínűleg komolyabban nem érez irántam semmit sem.

- Ha tudod, akkor miért hangoztatod? – az ismerős hangra egyből felkaptam a fejem és tátott szájjal bámultam az ajtóban álló személyre.

- Te… hogy-hogy... Miért? – ennyi tellett tőlem, de már fel is pattantam az ágyról, majd a nyakába vetettem magam.

- Ezt nem nekem kellene kérdeznem? – tolt el magától és hamisan rám vigyorgott. – Végül is ez az én szobám volt eddig.

- Csak nem?! – kiáltottam fel boldogan. – Szobatársak leszünk?!

- Úgy néz ki! – tovább nem bírta már Ki Young sem játszani a hűvös, komoly lányt, és egy helyben kezdett el ugrálni. Egymást ölelve ugráltunk és sikongattunk, mint két tini, akik éppen a kedvenc bandájuk koncertjére nyertek jegyet.

- Nem hiszem el! – mondtam még mindig hitetlenkedve a fejemet rázva, miután kiörömködtük magunkat a lánnyal és leültünk az ágyamra. – Reméltem, hogy nem lesz egy borzasztó szipirtyó a szobatáram, de arról nem is mertem álmodni, hogy te leszel az!

- Én is aggódtam, hogy kit kapok magam mellé, de ennél jobbat nem is tudtam volna elképzelni – Ki Youngot ugyanannyira sokkolta a hír, hogy megkaptuk egymást a gyakornoki éveinkre szobatársaknak, mint engem. – Látom, már be is rendezkedtél.

- Nem olyan régen érkeztem, és mivel nem volt jobb dolgom, így kipakoltam addig - rántottam a vállamon egyet és körbenéztem, követve a lány tekintetét. – De ez most nem is érdekes! Inkább mesélj, hogy milyen volt Olaszország! Mit csináltál, miket láttál és a többi!

Nem kellett tovább ösztökélni Ki Youngot, egyből belefogott a történetbe, és én meg csak úgy ittam a szavait. A szavait pedig alátámasztotta képekkel is, amiket közben mutogatott hozzá. Ugyan sok dolga volt, míg kint tanult, de maradt ideje várost nézni is. Utazgatott és egy csomó új emberrel ismerkedett meg. Még olaszul is megtanult egy kicsit, habár ő maga is tisztában volt azzal, hogy ha annyit tud mondani, "két hamburgert kérek, sült krumplival", az éppenséggel nem meríti ki az olasz nyelv kereteit. A divatbemutatókat imádta, és egy hónap alatt igencsak volt ideje, hogy megszokja, de még most is úgy mesélt róluk, mint ha az első lett volna az életében. Segített tervezni és elkészíteni az új kollekciók egy-egy darabját is. Egy ruhát pedig megkapott ajándékba is attól a tervezőtől, akinél dolgozott. Egy virágmintás, tavaszi egyrészes ruha volt, ami Ki Young alacsony testalkatához remekül illett.

- És Baek Ho hogy viselte az egy hónapos különlétet? – érdeklődtem félve, mert azért egy hónap nem rövid idő. Én még azt a két hetet is nehezen viseltem, míg a srácok Tokióban voltak, nem hogy egy egész hónapot kellett volna kibírnom.

- Igazság szerint az elején egész jól – hümmögött a lány. – De miután egyre kevesebb időm lett vele tartani a kapcsolatot, éreztem, hogy haragszik rám egy kicsit.

- És sikerült azóta megbeszélni vele a dolgokat, hogy visszajöttél? – kérdeztem sokkal komolyabban, mint azelőtt. Nem gondoltam volna, hogy bármi is beleszólhat Ki Young és Baek Ho kapcsolatába, mikor annyira szeretik egymást.

- Persze! – legyintett könnyedén. – Egy-két bocsánatkérés után megbeszéltük a helyzetet és azóta felhőtlen a dolog kettőnk között.

- Mennyire felhőtlen? – egy komisz mosoly jelent meg az arcomon, ugyanis nem kerülte el a figyelmem, hogy a lány arca enyhén pirosban játszott.

- Annyira, hogy megtettük! – takarta el egyből az arcát, miután kimondta. Nem tudom, hogy milyen reakcióra számított tőlem Ki Young, de én leesett állal néztem rá és nagy szemekkel.

- M-mármint azt? – dadogtam zavarban, aztán halkan suttogva hozzátettem, csak hogy biztos legyek benne. – Lefeküdtetek?

- Ühüm! – bólogatott ezerrel a lány és le sem tudta vakarni az arcáról a mosolyát.

- Gratulálok? – inkább sikerült kérdésnek, de aztán szép lassan felfogtam, amit mondott és visszatért a jókedvem a hirtelen döbbenet után. Megöleltem és most már szívből jövően tudtam mondani neki a gratulációk sorát.

- És milyen volt? – kérdeztem félénken, mivel nem tudtam, mennyire akarja kivesézni a témát. Meg hát azért elég kínos volt nekem ez az egész, tekintve, hogy én még csak csókolóztam egy-két sráccal (bár azok közül csak egynek kellett volna megtörténnie), és annál több nem igazán történt még.

- Olyan, amilyenre számítottam – billegette jobbra-balra a fejét és akármennyire is vártam a folytatásra, nem akart megérkezni.

- Ezzel nem mondtál túl sokat – hőköltem hátra kissé sértetten, aztán észbe kaptam. – Bár ha nem akarsz róla mesélni, megértem. Bocsi!

- Nem az, hogy nem akarok… - integetett az orrom előtt a kezeivel. – Csak azért kicsit feszélyezve érzem magam. Először fájt, ahogy sok hülye, romantikus könyvben olvastam. De utána…

Láttam rajta, hogy tényleg feszélyezve érzi magát, ami meglepő volt. Nem gondoltam volna, hogy van bármilyen téma, amiről a mindig szószátyár Ki Young nem képes beszélni. No, meg azért tényleg érdekelt, hogy milyen volt, de hogy tényleg halljam is, az egészen más tészta. Melyik lányt (vagy akár fiút), aki még nincs túl a dolgon, ne érdekelné, hogy milyen?!

- Baek Ho igazán figyelmes volt, próbált gyengéd és óvatos lenni – fűzte tovább a szót és az ujjaival malmozott az ölében, miközben a fülei már vérvörös színben játszottak.

- Egy részem nagyon boldog, hogy ezt hallom… - mondtam ellágyulva és gyengéden futattam végig a tekintetem a lányon.

- És a másik? – kérdezett rá kertelés nélkül, mikor kicsit megkönnyebbült, hogy már nem az ő szexuális élete a téma.

- A másik részem irigy, hogy ilyen jól állnak a dolgok közted és Baek Ho között – mondtam ki az igazságot, ami nyomta a szívem.

- Ugyan már! Nekem úgy tűnt, Se Jooval nagyon jól megvagytok! – kacsintott rám csintalanul a lány és fel-le húzkodta a szemöldökét. De ahogy nem tudtam viszonozni a gesztust és a vidámság legkisebb jele nélkül néztem vissza rá, egyből megérezte, hogy valami komoly dolog van a háttérben. – Mi történt?

- Hosszú, teljességgel érthetetlen és fájdalmas történet – néztem rá teljesen reményvesztetten.

- Először is, ráérek – felállt és kulcsra zárta a szobaajtót, hogy ne zavarjon meg minket senki sem. – Másodszor, nem vagyok a legokosabb, de igyekszem majd megérteni. Harmadszor pedig, nem hiszem, ha egyedül szenvedsz, azzal bármit is meg fogsz tudni oldani.

Hónapok óta most először éreztem azt, hogy ideje kiadnom magamból mindent, ami történt. Azt a rengeteg titkot, azt a rengeteg eseményt, amiről senkinek sem beszéltem. Azt a sok mindent, ami eddig nyomta a szívem és nem volt kivel megosztanom. Vagy legalábbis féltem attól, hogy bárkinek is elmondjam.

De ahogy belenéztem Ki Young várakozó és megértő szemeibe, valami megváltozott bennem. Elegem volt abból, hogy mindennel egyedül küzdjek meg, hogy mindennel én magam szálljak szembe és próbáljam megoldani. Szükségem volt valakire, aki segít, aki tanáccsal lát el, esetleg megszid, ha valami rosszat csináltam és egy kis észt ver a hatalmas fejembe. De ez a valaki nem lehetett rokon, nem lehetett Sung Chan vagy Suh Hyung, akikkel képtelen lettem volna ilyesmiről beszélni. Nem lehetett fiú, hiszen velük egy lány nem tudja megbeszélni az ügyes-bajos dolgait a szerelem terén. Nem lehetett So Ha, ugyanis a lánnyal soha nem mertem Kyu Hyunról beszélni. Ki Youngot pedig mindig is valamiért So Ha barátjának tekintettem és nem az enyémnek. Úgy gondoltam, hogy ő is közelebb érzi magát So Hahoz, mint hozzám, és így meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség. De most, ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy ideje megbíznom benne. Ideje megnyílnom neki, és a bizalmamba fogadnom.

- Igyekszem az elején kezdeni – és így is tettem. Onnantól kezdve, hogy megjelentem az Akadémián és találkoztam Kyu Hyunnal, mindent elmagyaráztam neki. Semmit nem hagytam ki. Megismerte a tényleges kapcsolatomat a fiúval, azokat a szavakat, amiket ő mondott nekem és amiket én mondtam neki. A megismerkedésünk minden részletét hallhatta ezúttal, az együtt töltött gyakorlásainkról, a „randink” részleteiről, az uszodai jelenetekről, a lakásán való alvásomról és a karaoke bárban történő kibékülésünkről is szót ejtettem. Mivel időrendben meséltem bonyolult szerelmi életem szálait, áttértem Se Joora és a sok-sok beszélgetésre, ami lezajlott köztünk. A nagyszüleinél eltöltött éjszakára és a mozi premierre való készülődésünk közül a vásárlásra, amiről utóbb kiderült, hogy randi volt. Meséltem a Nam Joon féle incidensről és Kyu Hyun hősies fellépéséről. Illetve arról a végezetes estéről is a Hell’s Gate-ben, mikor a két fiúval csókolóztam. Elmeséltem, hogy Se Joo megkért, legyek a barátnője, mikor visszatértek Tokióból, és az azóta tartó hercehurcáról, ami Se Joo, Kyu Hyun és köztem zajlott. Mindent elmeséltem. Még Jae Wanról is szót ejtettem, bár azt kihagytam a történetből, hogy Kyu Hyun testvére, inkább csak ismerőseként emlegettem. Végül pedig szó esett a tegnap estéről, mikor végül megadtam magam a Kyu Hyun iránti érzéseimnek és megcsókoltam, holott Se Joo barátnője voltam…

Mire a történet végére értem, a szám kiszáradt és örülni tudtam volna egy nagy pohár víznek. Ki Young szokásával ellentétben, végig csendben hallgatott, de az arca nagyon is árulkodó volt. Minden egyes részlethez, amiről nem tudott, igazán kifejező képet vágott. Hol meglepődött, hol megijedt, vagy éppen nagy vigyorral nézett rám. De a vége felé, mikor rátértem arra a kis háromszögre, amibe akaratlanul is kerültem, már sehol nem volt a mosolya.

- Tudom, hogy sok volt ez így egyszerre – kezdtem bele, mikor Ki Young túl sokáig ült csendben és szótlanul. – Nem csodálom, ha azt mondod, hogy egy borzalmas nőszemély vagyok, aki csak játszik a körülötte lévő fiúkkal, vagy hogy haragszol, hogy ennyi mindent eltitkoltam előled. De hidd el, hogy nem volt ezt olyan egyszerű elmondani! Nem akarok kifogásokat felhozni, de So Ha miatt soha nem éreztem úgy, hogy szabadna Kyu Hyunról beszélnem. Mikor pedig már túl sok minden történt, addigra már nem voltatok itt, hogy elmondhassam. De nem bírom tovább, egyszerűen túl sok ez már nekem! Belebolondultam volna, ha nem mondhatom el valakinek!

Ki Young megragadta a kezem, amiket idegességemben elkezdtem tördelni (tudom, folyton előjön ez a rossz szokásom, ha izgatott és feszült vagyok), így összevont szemöldökkel emeltem rá pillantásom.

- Nyugi, Ha Na, egyáltalán nem haragszom – intett nemet a fejével, mire úgy süvített ki a levegő résnyire nyílt ajkaimon keresztül, amit eddig visszatartottam, mint a lufiból. – Őszintén szólva, igazán meghatott, hogy így kitárulkoztál előttem.

- Hát nem vagy rám mérges, hogy ilyen sokáig hazudtam? – néztem rá hitetlenkedve és viszonoztam a kézszorítását. Ki Young egy lágy mosollyal fordult felém, ami akaratlanul is megnyugtatott egy kicsikét.

- Nem mondom, hogy jólesett – kezdett bele. -, de megértelek. Nem olyan régóta ismerjük egymást, ilyen dolgokat pedig nem mindenkire bíz rá az ember. So Ha ügyében… elhiszem, hogy előtte vagy éppen neki nem akartál semmit sem mondani. Nem a szíve csücske Kyu Hyun, ezt jól tudjuk.

- Ki Young, köszönöm! – nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek örömömben, így a kettő közti állapotban ragadtam, fátyolos szemmel mosolyogtam rá a lányra. – Már csak az, hogy elmondhattam neked ezt az egészet, nagy megkönnyebbülést jelentett. Még ha nem is mondasz semmit, már az is, hogy meghallgattál, nagyon sokat jelent nekem.

- Oh, hidd el, van mit hozzáfűznöm a dologhoz! – nagy szemekkel bólogatott és elnevettem magam az arckifejezésén.

- Azt hiszem, megkapom a magamét – ez viszont már nem hangzott túl vidáman a számból, mikor rájöttem, hogy most jön a feketeleves.

- Csak várj egy kicsit, míg összeszedem a gondolataimat! – kért és felállt az ágyamról, majd fel-alá kezdett sétálni. Egy ideig követtem a tekintetemmel, de kezdtem beleszédülni, így inkább felhúztam az ágyneműhuzatot a takarómra és a párnámra, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel. Mikor végeztem, visszaültem törökülésben és jobb dolgom híján megint Ki Youngot kezdtem el figyelni. A lány még öt percig rótta a köröket a szobában, és magában motyogott, de ezekből a szavakból nem értettem semmit. Végül úgy tűnt, valamilyen konklúzióra jutott, mivel leült mellém és komolyan rám szegezte barna szemeit.

- Abból, amit elmeséltél, ugyan nem sokat tudok leszűrni, de azért elmondom, mit gondolok a kialakult helyzetről, még ha nem is akarod – kezdett bele és rácsapott a combjaira, jelezve, hogy belekezd. – Egy részem érti a cselekedeteidet, de a másik egyszerűen képtelen felfogni.

- Nam Joont ideje lenne lerendezned, mert az a fiú mindent kizáróan odáig van érted – kezdte a kioktatást. – Jobb, ha tisztázod vele a dolgokat, mielőtt még nagyobb fájdalmat okozol neki.

- Tudom – értettem egyet, de a gyomrom bukfencezett egyet a gondolatra, hogy vissza kell utasítanom azt a kedves fiút. Nem akartam megbántani, hiszen mégiscsak kedveltem őt. De nem úgy, ahogy ő vágyott volna rá, ezt pedig ki kellett mondanom neki kerek-perec, különben továbbra is reménykedni fog. – Amint lehetőségem adódik rá, beszélni fogok vele.

- Ez a Chris… - itt mintha zavarba jött volna és két kis piros folt jelent meg az arcán. – Kérhetnél tőle nekem egy autogramot…

- Ki Young! – csaptam a kezére meghökkenve és nem tudtam, hogy nevessek-e rajta vagy sem.

- Bocsi, bocsi! – szabadkozott vigyorogva. – De egyszerűen odáig vagyok érte! Olyan jól néz ki és áh!

- A külső nem minden… - morogtam belegondolva, hogy Jae Wan milyen rideg, aljas és gonosz tudott lenni. Habár ez a kemény külső azért rejtett magában egy kicsikét (hangsúlyozom kicsikét!) lágyabb belsőt is.

- Ha tényleg olyan, mint amilyennek leírtad, akkor inkább nézem a tévében, ahol olyan tökéletesnek tűnik – fűzte hozzá a lány a száját húzva, majd visszatért ahhoz, amit eredetileg akart mondani. – Mindenesetre érdekes egy srác. Ezek szerint korábbról ismeritek már egymást, csak te nem emlékszel rá?

- Elsőnek ugyan tagadta, de utána beismerte.

- Lehetséges, hogy az ügynökségről ismered? – tette fel a kérdést a lány elgondolkozva. – Végül is sok híresség megfordult a köreidben, lehet hogy ott találkoztál vele.

- Én is gondoltam erre, de nem sokkal korábban lett gyakornok a cégnél, minthogy én eljöttem – fújtam le a lány ötletét. – Utánanéztem a neten, de nem találtam közös pontot kettőnk között.

- Akkor valahol máshol futottatok össze, ami viszont neked nem maradt meg – ciccegett a lány elégedetlenül, ehhez pedig nem tudtam mit hozzátenni. – Nem lehet, hogy csak hazudik és átver?

- Nem – jelentettem ki határozottan. – Holtbiztos vagyok, hogy igazat mondott ezen a téren.

- Akkor nincs más választásod, minthogy megvárd, hogy emlékezz rá – motyogta lehangoltan Ki Young és ugyanazt a kifejezést láttam az arcán, mint amit én éreztem. Rettentően idegesített, hogy nem tudtam megfejteni a Jae Wan és a köztem lévő kapcsolat titkát, ezért pedig csüggedten meredtem magam elé.

- Ennek tetejébe pedig még Kyu Hyunnal is elég rossz viszonyt ápol… - gondolkozott hangosan a lány, majd megrázta magát, mint aki egy rossz érzést akar elkergetni és súlyos pillantást vetett rám. – Akkor a lényeg: Se Joo és Kyu Hyun.

Nagyot nyeltem és a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott, mert tudtam, hogy a többi csak bemelegítés volt.

- Szereted Se Joot?

- Tessék? – pislogtam rá értetlenül. – Persze. Már tíz éve szeretem.

- Az én olvasatomban, ha szeretsz valakit, akkor nem fog tudni megzavarni egy sötét szempár, vagy mondhatnak neked bármilyen édes és kedves szavakat, nem fogsz elcsábulni tőlük – a hangja keményen csengett a fülemben. – Akármennyire is vonzódsz valakihez, nem fog érdekelni, milyen trükköket vet be ellened, te csak őt fogod látni. Egyedül az a személy fontos a számodra, egyedül őérte élsz, az ő arcát akarod látni minden nap, boldoggá akarod tenni. Hiányzik, ha nem lehetsz vele és csak az ő csókjai tudják kielégíteni azt az éhséget, ami ébred benned. Ha igazán szerelmes vagy valakibe, akkor nincs az a fiú, akinek a mosolyáért képes vagy ezt a hátad mögött hagyni.

Hideg veríték folyt végig a tarkómon és ez nem azért volt, mert annyira melegem lett volna. A lány minden egyes szava ostorcsapásként jutott el a tudatomig és a szívem kétszer olyan gyorsan pumpálta a vért az ereimbe.

- Még mindig azt állítod, hogy szereted Se Joot? – tette fel azt a kérdést Ki Young, amitől tartottam.

- Igen – nem gondolkoztam sokáig, de még az én füleimnek is hamisan hangzott ez a válasz.

- Szerintem is – értett egyet a lány. – Habár ez már közel sem az a szerelem, mint amit régebben éreztél iránta.

- Hogy micsoda? – na, oké, ezek szerint Ki Young fellépett a pszichológusommá Gonosz Ha Na mellé. De kíváncsi voltam, hogy mégis miből szűrte ezt le.

- Ez elég egyértelmű, Ha Na – nézett rám félősen, mint aki attól tart, mit fogok ahhoz szólni, amit éppen mondani készül. – Régen senki nem létezett számodra Se Joon kívül. Évekig csak ő lebegett a szemed előtt, de ez megváltozott mostanra.

- Vagyis? – elég hűvös volt a hangom, de nem törődtem vele.

- Ahogy Se Joo is mondta neked, túl későn jött vissza – kezdett bele szorongva a részletezésbe. – Gondolj csak bele! Négy év telt el azóta, hogy utoljára láttad. Ennyi idő alatt az ember rendszerint rég túlteszi magát egy elvesztett szerelmen. Ha neked ez nem is sikerült, az érzéseid az irányába mindenképpen halványodtak. Ezért nem érzed biztonságban magad mellette. Ezért képes Kyu Hyun megzavarni a fejed minden egyes alkalommal, mikor találkozol vele.

- Ez nem igaz… - jelentettem ki sűrű pislogások közepette zavartan. – Ne-nem zavarja meg a fejem.

- Akkor mégis minek neveznéd azt, hogy Se Joo háta mögött csókolózol vele? – tette fel a következő kérdést, rávilágítva az előbbi válaszom igencsak komoly tévedésére. Vagy éppen hazugságára.

- Csak az alkohol volt az oka… - kerestem a következő kibúvót.

- Egyszer azt hallottam tőled a beszámolód során, hogy tetszik neked, máskor azt, hogy kedveled vagy éppen csak vonzódsz hozzá. Vagy a másik véglet, hogy nem érzel iránta semmit sem. Most meg azzal jössz, hogy csak az alkohol hatása? – sorolta mind-mind azt az állítást, ami elhagyta a számat korábban.

Az ajkamba harapva fogtam vissza magam, nehogy elkezdjek kiabálni Ki Younggal. Tudtam, hogy csak segíteni próbál, de mégis úgy éreztem, csak még inkább összezavar. Mert amiket mondott, mind egy irányba terelték a gondolataimat. Mégpedig, hogy egyetlen oka van annak, hogy ebbe a bonyolult és igencsak szövevényes helyzetbe kerültem. De én magam nem akartam erre gondolni, nem akartam egyszer sem erre a következtetésre jutni, így mindig megálltam mielőtt bármi olyan történt volna, amit nem tudok visszacsinálni.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – és mégis kicsúszott a számon a kérdés, aminek a megválaszolásától viszont féltem. Tudtam, hogy nem szabadna feltennem ezt a kérdést, eddig erőnek erejével visszafogtam magam, de az ellenállásom kezdett megtörni.

- Ha engem kérdezel, egy dologban a szavaid alapján biztos vagyok – Ki Young még mindig félénken beszélt és már kezdtem benne érezni a bizonytalanságot. – Igenis érzel valamit Kyu Hyun iránt, amit nem tudsz megmagyarázni. Megpróbálhatod elnyomni, titkolni, tagadni, de látod, hogy mihez vezet mindez. Csak kínos szituációkat, félreértéseket és még több szenvedést szül.

- Nem érezhetek iránta semmit sem… - néztem rémülten és kétségbeesve Ki Young nagy, barna szemeibe.

- Ugyan miért nem? – hajolt közelebb és végigsimított a karomon. Halk és kedves hangja elindított bennem valamit.

- Nem lehet. Se Jooval járok. Akármit is mondasz, szeretem őt – tőmondatokban és zihálva magyarázkodtam a lánynak. – Nem bánthatom meg őt. Nem tehetem ezt vele. Megígértem neki, hogy elfelejtem Kyu Hyunt. Tíz éve vártam arra, hogy észrevegyen. Egyszerűen nem tehetem. Tíz év… Annyit szenvedtem miatta… Annyira akartam, hogy meglásson!

- És csak ezért lennél vele? Csak azért, mert végre viszonozza az érzéseidet?

- Nem, dehogy! – vágtam rá szörnyülködve, hogy ilyesmi jutott eszébe.

- Mit érzel, mikor vele vagy? Milyen érzéseket tapasztalsz meg?

- Gondoskodást – feleltem nemes egyszerűséggel. – Amikor mellette vagyok, törődik velem, vigyáz rám. Próbál segíteni és megóvni, hogy ne essen bajom. Mindig azt nézi, hogy mi a jó nekem. Néha még nálam is jobban tudja ezt, és erre csak utólag jövök rá.

- És még?

- Gyengédséget – el is mosolyodtam a gondolatra. - Olyan óvatossággal és szeretettel kezel, mintha én lennék számára a legfontosabb a világon. Olyan közel engedett magához, mint talán senki mást eddig. Egyszerre vagyunk barátok és alkotunk egy párt.

- És még?

- Melegséget – folytattam a felsorolást. – Nem tökéletes a hasonlat, de olyan, mintha hazaértem volna. Számomra olyan, mint az otthon melege, amit elveszítettem, mikor anya meghalt. Képes volt áldozatot hozni értem, amit a családomon kívül senki nem tett még meg értem.

- És még?

- Egyszerűen jó vele – emeltem meg vállaimat, majd leejtettem őket. – Vicces, jól elszórakozunk együtt. Szeretek vele lenni. Szórakoztató, olyan, mint régen volt. Olyan emlékeket idéz fel, amikre jó visszagondolni.

- És ez elég?

- Mi más kellene még? – lepődtem meg és nem tudtam, mire gondol Ki Young.

- Rendben, elfogadom, hogy szereted Se Joot – olyan egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, hogy az nem igaz… – De akkor mit érzel Kyu Hyun iránt? És kérlek, ne gyere nekem azzal, hogy nem érezhetsz iránta semmit. Mert ez nem válasz.

Legszívesebben rávágtam volna ezek után, hogy semmit, de mégis elgondolkoztam a kérdésén. Jól mondta Ki Young, túl sok mindent állítottam már a Kyu Hyunhoz fűződő érzéseimről. Hol ezt, hol azt éreztem vele kapcsolatban. De mégis mi volt abból az igaz?

- Kedvelem őt – nyögtem ki olyan nehezen, mintha a torkomon akadt volna valami.

- És mit érzel, mikor vele vagy? – ismét ezzel a kérdéssel jött és most több időbe is telt, mire eszembe jutott egyáltalán valami.

- Biztonságot – mondtam ki az első dolgot, amire asszociáltam Kyu Hyunról és az együtt töltött időkről. – Úgy érzem, ha vele vagyok, akkor nem eshet bajom. Mindig ott volt, mikor szükségem volt valakire. Meg akkor is, mikor nem…

- És még?

- Izgalmat – még engem is meglepett a válaszom. – Mindig meg tud lepni. Néha tetszik az, hogy a tűzzel játszik. Szabálykövető vagyok, amióta csak az eszemet tudom, de Kyu Hyun mellett feloldódnak a gátlásaim. Olyan dolgokat mutatott nekem, amiket már sok-sok éve nem tapasztaltam.

- És még?

- Vonzalmat – morogtam zavarban és cseppet sem elégedetten. – Egy önelégült, makacs, önző, egoista pasi, de mégis vonzódom hozzá. Amikor csak rám néz azokkal a fekete szemeivel, megzavarodom és nem tudom, mit gondoljak…

- És még?

- Őszinteséget – az előbbi keserű kifejezésemet egy lágy mosoly váltotta fel az arcomon. - Először voltak kétségeim, de rá kellett jönnöm, hogy megbízhatok benne. Őszintén elmondhattam neki mindent, nem árulta el senkinek sem. Emellett, még ha nem is osztott meg velem mindent, amit tudni akartam, soha nem hazudott nekem.

Ki Young szája szélét rágcsálva figyelt, én pedig egyből elhallgattam, ahogy megláttam rajta azt a kifejezést, ami nem sok jót jelentett. Gondolkozott…

- De ez miért is olyan fontos? – köszörültem a torkomon egyet-kettőt, hogy enyhítsek a fellépő zavaromon.

- Ha Na – nem tetszett az a réveteg arckifejezés, amivel méricskélt. -, azt hiszem, minél hamarabb rájössz, mit érzel, annál hamarabb könnyíted meg a saját, mind pedig mások életét.

- Ez meg mit jelentsen? – ragadtam meg a lány karját, aki már felállni készült az ágyamról.

- Ha nem te magad ébredsz rá, hogy mit is akarsz, akkor az semmit sem fog érni – szabadította ki magát a kezeim közül Ki Young.

- Hé, ezek után igazán elmondhatnád, mit is gondolsz! – pattantam fel én is az ágyról és a lány után eredtem. Elálltam az útját, mikor a szekrényhez lépett.

- Nem vagyok benne biztos, csak egy megérzés. Különben is, bármit mondok, nem fogsz nekem hinni – legyintett Ki Young. – Így inkább nem mondok semmit.

- Ki Young! – nyafogtam, mint egy kislány, de nem érdekelt. Csak gyengéden meghúzkodtam az egyik tincsét és próbáltam aranyosan ránézni. – Légyszi, áruld el, mire gondolsz!

- Egy tippet adok – adta meg magát végül, aminek nagyon is örültem. – Ha mindkét fiú beleesne a vízbe és csak…

- Jaj, ne gyere már ezzel a béna szituációval, hogy kit mentenék meg kettejük közül elsőként! - fintorogtam rá türelmetlenül és vártam, hogy tényleg előrukkoljon a segítséggel. Egyik szememből a másikba nézett és láttam, hogy ezerrel tanakodik, mit is mondjon.

- Feltettem korábban egy kérdést, azon gondolkodj.

- Mit?

- Elég-e az, amit Se Joo tud neked nyújtani? Ha igen, akkor semmi baj nincs, és meg is kaptad a megoldást a szerelmi háromszögedre. Ha pedig nem elég… akkor is megkaptad a választ.

A lány kilépett a kezeim közül, majd egy törölközővel és a fürdő cuccaival megpakolva, egy intés kíséretében itt hagyott a szobában. Egyedül a vadul cikázó gondolataimmal…

***

Egész este másra sem tudtam koncentrálni, mint a Ki Young által feltett kérdésre. Próbáltam rájönni a válaszra, de egyik variáció sem nyerte el a tetszésemet. Így az ágyban fetrengve arra jutottam (mikor Ki Young már régen az igazak álmát aludta), hogy félreteszem ezt a problémát egy ennél alkalmasabb időpontra. Ezek után is nehezen jött álom a szememre, de olyan hajnali kettő körül magába fogadott a jótékony sötétség.

Hajnali hat körül viszont furcsa kotorászó és zörgő hangokra lettem figyelmes.

- Mit csinálsz? – motyogtam fáradt hangon, hiszen nem négy óra alváshoz voltam hozzászokva.

- Jaj, felébresztettelek? – fészkelődött kínosan Ki Young, de tovább kutakodott a szekrényben. – Bocsi, csak nem találom az egyik varrókészletemet.

- Segítsek? – már ki is keltem az ágyból, és mellette termettem. – Mit is keresünk pontosan?

- Egy körülbelül ekkora – itt mutatta az ujjaival, hogy mekkorára is gondol. – fehér alapon piros mintás dobozt. Hatkor találkozom a tanárommal és ez szükséges az órára, de sehol sem leltem eddig rá. Remélem, nem kevertem el költözés közben valahová…

- Azt keresed? – kérdeztem egy szögletes dobozra mutatva az ágya lábánál, félig pedig az alatt.

- Igen! – örült meg a lány és odaugrott érte. – Anyától kaptam és belehalnék, ha elveszíteném!

Lágy és (nagy sajnálatomra) szomorú mosoly jelent meg az arcomon. Ezt Ki Young is észrevette és nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen szánakozó tekintettel néz rám. Tudta, hogy eszembe juttatta az édesanyámat, akivel vele ellentétben, soha többé nem voltam képes találkozni.

- Nem vagy késésben? – pillantottam az órára, amin már három perccel elmúlt hat óra. Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hogy Ki Young ne érezze magát zavarban.

- Uram atyám! – kiáltott fel és már fel is tépte az ajtót. – Majd jövök este, szia!

- Szia… - kuncogtam, hogy már megint milyen kis energiabomba volt ez a lány.

Viszont ahogy elhagyta a helyiséget, tudatosult bennem, hogy hat óra van, én pedig már cseppet sem vagyok álmos. Sóhajtva ültem le az ágyamra és azon törtem a fejem, mégis mit kezdjek magammal tizenegyig, míg el nem kell indulnom Suh Hyungékhoz, ahova hivatalos voltam ebédre.

Végül egész délelőtt a netet bújtam, zenéket hallgattam, koreókat néztem és nem utolsó sorban cikkeket olvastam. Amíg én négy évig bujdokoltam a zeneipar elől és mindentől, ami hozzá kapcsolódik, addig rengeteg új banda és rengeteg jó szám született. Sajnos, rá kellett ébrednem, hogy a CNBLUE egyre bizonytalanabbul állt a kedvenceim listájának első helyén. Megközelítette őket a BTS, EXO, GOT7 és nem utolsó sorban a Monsta X. Ők egy egészen friss bandának bizonyultak, de elképesztően tehetségeseknek találtam őket. IM és Joo Heon rapjét egyszerűen imádtam és eldöntöttem, hogy ha valaha is esélyem lesz egy kollaborációra, akkor egyikükkel szeretnék majd együtt dolgozni. De ilyen ötleteim voltak a GOT7-ből Jacksonnal is…

Annyira belemerültem az új bandák megismerésébe (na, és nem utolsó sorban a nyálcsorgatásba), hogy majdnem elfelejtkeztem a mai programomról. Így fél tizenegykor összekaptam magam, megfürödtem és hajat mostam. Mivel kicsit hivatalosabbnak éreztem ezt az ebédmeghívást, mint a korábbiakat, ezért úgy gondoltam, megadom a módját. Régen viseltem utoljára szoknyát, vagy legalábbis nőiesebb ruhát hétköznap, de valamiért ehhez volt kedvem most. Egy halvány rózsaszín, rövid ujjas ruhát választottam, ami a derekamtól kezdve bővülni kezdett nagyobb hullámokban. Egy fekete, magas sarkú (nyugalom, csupán hat centis) bokacsizmával toldottam meg, hogy mutasson is valahogy. Nem értettem nagyon a divathoz, de Ki Young és So Ha melletti időszakban megtanultam kicsit megválogatni az öltözékem darabjait. Felvettem egy szövetkabátot és egy retiküllel megspékelve a szerelést, elindultam a nagybátyámhoz.

Tömegközlekedéssel nem volt messze Suh Hyung lakása, csupán fél órára laktak Chun Javal az ügynökségtől. Miközben a tömött buszon ácsingóztam az egyik fémcsőbe kapaszkodva, rá kellett ébrednem, hogy hónapokig valószínűleg ez lesz az egyedüli alkalom, hogy a nagybátyámék társaságában tölthetek egy kis időt. Mert amint visszatérek a P.S. Ent.-be, ki sem tehetem majd a lábam onnan, míg engedélyt nem kapok a fejesektől. Ha pedig ezt az engedélyt Go Jintól kell beszereznem, hát akkor enyhén szólva is megszívtam…

A buszról leszállva – nagy tolakodás közepette -, balra fordultam és kicsit visszafelé kellett sétálnom, hogy beléphessek abba az elegáns épületbe, ahol a nagybátyám lakott. Felmentem lifttel a megfelelő emeletre és becsengettem hozzájuk.

Hallottam az ajtó mögötti lépések zaját és a felcsendülő örömteli hangokat. Miközben vártam, addig elhatározásra jutottam. Igenis élvezni fogom az itt eltöltött napomat! Még ha tudom is, hogy sokáig kell ezzel a pár óra alatt szerzett emlékkel beérnem, míg újra találkozhatok velük, akkor is vidáman fogok viselkedni. Nem fogok a jövőre gondolni és úgy fogom élvezni, mintha másnap is eljöhetnék.

- Szia, Ha Na! – nyitott ajtót Chun Ja boldogan és egyből a karjaiba zárt. A legnagyobb örömmel viszonoztam a gesztust. Alig két hónap alatt a szívembe zártam ezt a nőt, és annyira megszerettem, mintha mindig is a családunk része lett volna.

- Szia, hogy vagy? – érdeklődtem, de sok más emberrel ellentétben, akik felteszik ezt a kérdést, engem érdekelt is a válasz.

- Jól, köszi. Nagy volt délelőtt a sürgés-forgás, hogy elkészüljek mindennel, de sikerült - nevetett rám, miközben beljebb tessékelt a lakásba. – Add csak a kabátod!

Segített levenni, majd felakasztotta a bejárati ajtó melletti fogasra, míg én a cipőmmel bíbelődtem.

- Igazán csinos vagy! – nézett végig rajtam elismerően a nő, aki szintén nem panaszkodhatott. A vörös ing és fehér nadrág, ami rásimult a testére, egyszerű, de mégis nagyszerű összhatást keltett.

- Meg sem közelítelek! – legyintettem zavarban, majd egymást átkarolva indultunk a konyha felé. – Meglep, hogy ilyen nagy feneket kerekítettetek egy egyszerű ebédnek.

- Valójában nem annyira egyszerű ebéd ez… - felelte Chun Ja, mint aki valamiféle titkot rejteget, és most készül bevallani, hogy rosszat csinált. Nekem pedig egyből bukfencet vetett a gyomrom, ahogy bajt szimatoltam.

- Ezt hogy érted? – néztem rá félve, de amint beléptem a konyhába, meg is kaptam a választ az igencsak ostoba kérdésemre.

Ugyanis az étkező asztalnál ott üldögélt Suh Hyung, Sung Chan és az én drága jó apám. Ennyit arról, hogy élvezni fogom ezt a könnyed kis ebédet...

24. fejezet

Sziasztok!

Eltelt egy hét, és még itt vagyok! :D Remélem, tartom ezt a jó szokásomat, és tovább olvashatjátok a történetet. :) Megtudhatjátok, ki volt az, aki berontott az irodába, illetve az ennek a hátterében meghúzódó okokról is olvashattok. Na, és persze milyen is lenne a történet, ha nem születne még több bonyodalom? :) Mindenkinek jó olvasást kívánok! És ha ráértek, akkor megoszthatnátok velem pár szóban a véleményeteket. :)

A segítség ára

Először azt sem tudtam, hogy mi történt. Életemben egyszer ütöttek meg eddig – ha a középiskolai verekedéseket nem számoljuk bele -, és az is az apám volt, nem is olyan régen. Így nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy alig egy hónap alatt már másodjára kapjak egy igencsak hatalmas nyaklevest.

Egyrészt váratlanul ért a dolog, és emellett nem egy vasággyal együtt is csak negyven kilós kislány ütött meg, hanem egy jól megtermett, életerős férfi, így az ütés lendületétől meginogtam és egyenesen nekiestem az asztal szélének. Eközben pedig jó pár papírt, jegyzetet, tűzőgépet, poharat és más holmit levertem róla, ahogy próbáltam megtartani magam, hogy ne zuhanjak egyenesen a padlóra.

- Ha Na! – kiáltott fel Sung Chan és egyből mellettem termett, hogy felsegítsen. – Mi az istent művelsz, Go Jin?! Mi a franc ütött beléd?!

A bőröm égett a pofontól azon a helyen, ahol Go Jin tenyere az arcomhoz ért, és hatalmas levegővételek mellett próbáltam felegyenesedni. A bátyám óvatos karjai között nagy nehezen kihúztam magam és gyűlölettel teli pillantással illettem a férfit, aki az ajtóban állt.

- Ez a lány még be sem tette az ügynökségez a lábát, és nézd meg, mekkora felfordulást csinált! – üvöltötte teljesen kikelve magából, ezzel pedig egy tabletet nyomott a bátyám kezébe.

Sung Chan átvette az elektronikus eszközt és dühös tekintettel, visszanyelve minden kikívánkozó sértést, a figyelmét a képernyőn található szövegnek szentelte. Még mindig az arcomat fogva, kíváncsian én is rápillantottam a betűrengetegre, egy perc erejéig abbahagyva Go Jin gyilkos tekintettel való bámulását.

Nem sokkal korábban a P.S. Entertainment épületében jártam, hogy beszerezzem a legújabb STAND UP által kiadott photobook egyikét (El nem hiszitek, milyen édes benne Min Jun! :3 Arról nem is beszélve, hogy Kyu Hyunról akad egy igencsak pikáns kép is. ;) Ha kíváncsiak vagytok rá, akkor vegyétek meg! Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom! <3), mikor egy kisebb jelenetre lettem figyelmes az ügynökség bejáratánál.

Hát mint tudjátok elég kíváncsi fajta vagyok, és egyből odarohantam, hogy meglessem, mégis miféle balhé készülődik. Legnagyobb meglepetésemre egy fiatal lány veszekedett az információs pultnál álló dolgozóval. Na - gondoltam egyből -, megint egy őrült rajongó csap patáliát, hogy nem láthatja a kis kedvencét. Így már éppen eloldalazni készültem, mikor a buli a tetőfokára hágott, mivel a biztonsági őröket is bevonták, hogy eltávolítsák a kis csajt. Úgy éreztem, hogy ideje elővenni a mobilom, mert valószínűleg érdekes dolgok fognak történni, amit érdemes lesz megörökítenem. És milyen jól döntöttem! A lányt megragadta az egyik biztonsági őr, aztán menekülni akart, de semmi esélye sem volt a két hatalmas őr ellen – én már aztán csak tudom, tekintve, hogy nem egyszer akadtam össze velük! De akkor hirtelen, szinte a semmiből, felbukkant Chris Jung!

Teljesen komolyan mondom, ilyennel nem viccelődik az ember! Az a pasi egy kész félisten, nem is tudom, hogy keveredhetett az olyan gyarló emberek közé, mint mi! (Elég a nyáladzásból, hiszen mindenki tisztában van vele, kiről is beszélek! *-*) Na, hol is tartottam? Ja, igen! Megmentette az akkor már vereséget szenvedett kis rajongót, és felsegítette volna a földről, ha a lány elfogadja a felé nyújtott kezet, de meg sem moccant – nem hibáztatom, én is szinte csorgó nyállal néztem volna fel Chrisre, nem tagadom. >< Erre Chris egyenesen az ölébe kapta! Azt hittem, menten elájulok, mikor, mint egy szőke herceg, Chris magához ölelte a lányt! Oké-oké, nyugalom hölgyeim, tudom, sokkoló lehet ez a hír pár gyenge idegzetű olvasóm számára, de én csakis az igazságot közvetítem felétek, amihez ma szerencsém volt. De biztosan majd megöl titeket a kíváncsiság, hogy mi történt ezután!

Nem elég, hogy ez a lány olyan szerencsés volt, hogy átölelhette Oppát, de még szinte hozzá is bújt – itt már bevallom, én is ferde szemekkel és irigyen pislogtam rá. Na, de utána egyenesen leteremtette a pultos lányt – sajnos nem hallottam, miről beszélnek -, aki pár perc után átengedte őket a biztonsági kapun. A tekintetem és a kamerám is követte őket a liftig, ahol sajnálatos módon eltűnt a szemem elől Chris és a roppantul szerencsés rajongó is - aki most minden bizonnyal örömtáncot jár, hogy nem mással, mint Chris Junggal, minden idők legjóképűbb színészével tölthet pár percet! Ha pedig nem hisztek az én beszámolómnak, lejjebb megtekinthetitek a jelenetről készült videót is. Ne tartsátok vissza véleményeteket, osszátok meg velem, mit gondoltok Oppáról és a drámai akciójáról, amit ma végrehajtott!

Tágra nyílt szemekkel, szinte villámgyorsan olvastam végig a blogbejegyzést. De Sung Chan nem állt meg a bejegyzés végén, egyenesen továbbment a kommentek felé. Pontosan tudta, hogy maga a bejegyzés még nem lenne olyan nagy baj, ami fontosabb volt, hogy hogyan reagálnak rá az emberek. Így én is elszorult torokkal kezdtem böngészni a hozzászólásokat, amik először még nem is adtak okot az aggodalomra.

„Ha nincs a videó, akkor biztos kinevetem az egész történetet, mert úgy hangzott, mint egy olyan fantazmagória, amiről minden rajongó álmodozik. De így… Egy részem nagyon is irigyli a lányt, a másik meg majd elolvad az egész jelenettől… Bár én lettem volna a helyében! El sem engedtem volna Oppát soha többé! ><”

„Áh, miéééért nem én voltam ott?! Persze, csak másokkal történik ilyen mesébe illő jelenet!”

„Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta a dolgot! Engem legutóbb szinte kihajítottak az épületből, mikor első kérésre nem akartam odébbállni…”

„Milyen mázlista! Chris oppa a kedvencem, az összes filmjét és sorozatát láttam már, de élőben még soha nem volt hozzá szerencsém. Bárcsak egyszer én is megölelhetném őt! *-*”

Először azt hittem, hogy most az egyszer túllihegte Go Jin a dolgot, és tévesen vádolt meg itt mindenfélével. Már éppen a szemére akartam vetni, hogy képes ilyen semmiség miatt megütni valakit, mikor a tekintetem lejjebb siklott. Ahogy pedig haladtam lefelé, egyre mélyültek a homlokomon gyülekező ráncok.

„Hogy merészeli így ölelgetni Oppát! Kész vicc az egész! A helyében elbujdokoltam volna szégyenemben, nem hogy így kihasználni Oppát!”

„Szégyent hoz a rajongókra! Ilyenkor igazán nem értem az embereket! Egyáltalán nincs szégyenérzetük! Nem hagyják az idolokat levegőhöz jutni és nem képesek felfogni, hogy nekik is van életük!”

„Ez a kis csitri megérdemelné, hogy kövekkel dobálják meg azért, hogy ilyen arcátlanul viselkedett!”

És ennél akadtak sokkal durvább megjegyzések is – amik a legkülönfélébb büntetéseket és fenyítéseket tartalmazták a számomra, hogy így kihasználtam Jae Want - amiket itt nem említenék meg. Ahogy pedig Sung Chan lejjebb görgetett, a frissebb megjegyzésekhez, megakadt a szemem egy soron.

„Csak szerintem hasonlít ez a lány Yoon Ha Nara? Tudjátok, arra a lányra, aki még szerepelt is a Seouli Művészeti Akadémia záróműsorán, és el voltak tőle ájulva?”

Majdnem félrenyeltem a saját nyálamat és kikaptam Sung Chan kezéből a tabletet. Kissé felháborodott, de nem szólt egy szót sem, tovább olvasott velem együtt.

Ahogy felmerült az ötlet, hogy én vagyok a videón látott személy, futótűzként terjedt a híre. Már mindenki azt hajtogatta, hogy igen, ő bizony felismert és éppen ezt akarta mondani. Először nem tudtam volna megmondani, hogy mit is szóltak ahhoz, hogy kiderült a személyazonosságom, de a végén már nem is ez volt az érdekes.

„Ha ez Yoon Ha Na, akkor mégis miért akarták kidobni az ügynökségtől? Nem az apja az igazgató? Talán kitiltották onnan, vagy valamilyen családi balhé miatt nem mehet a P.S.-be?”

„Lehetséges, hogy Ha Na és Chris már ismerik egymást? Sőt, hovatovább Chris azért védelmezte így a lányt, mert van köztük valami?”

„Biztosan együtt vannak! Láttátok, hogy Chris mennyire dühös volt, hogy így bánnak Ha Naval?! Tuti, hogy egy párt alkotnak és járnak!”

„Miről beszéltek?! Kizárt dolog, hogy Chris egy ilyen fruskával kezdjen ki! Meg sem üti azt a szintet, ami Oppához illene!”

Ezek csak a legfontosabb gondolatok voltak a sok-sok megjegyzés közül. Már a vége felé kezdtem megunni a sértegetéseket és undok szóáradatot, így visszaadtam Sung Channak a készüléket. A lényeget így is felfogtam: nagy bajban voltam.

- Most már érted, hogy mi a bajom, Sung Chan? – kérdezte hűvösen Go Jin, és kikapta a bátyám kezéből a tabletet. – Alig egy órája van itt, és máris mekkora galibát okozott! Az interneten ez csak egy a sok bejegyzés, videó és fotó közül, ami felkerült az esetről. Egyre nagyobb a nézettsége a videónak a youtube-on, már lassan felkerül a keresési listákra is, ha így haladunk. Tudod jól, hogy ilyenkor már lehetetlen megállítani az információk terjedését!

A bátyám némán meredt a férfira és láttam, hogy töri a fejét, mit is mondhatna.

- Ez akkor sem ürügy arra, hogy megüsd Ha Nat – mondta végül egy kis töprengés után. Komolyan Sung Chan?! Meghatott, hogy így felháborította a dolog, de nem éppen a megfelelő reakciót mutatta Go Jin felé.

- Örüljön, hogy csak ennyi kapott azért, amit csinált! – sziszegte a férfi és egy rám mért megvető pillantás után ismét Sung Chan zöldesbarna szemeibe meredt. Láttam, ahogy megfeszül Sung Chan állkapcsa és megragadtam a csuklóját, amint észrevettem, hogy mozdulni készül. Csak egy pillanatig néztünk farkasszemet, igyekeztem jelezni neki, hogy nem éri meg harcba bocsátkoznia Go Jinnal. Nem akartam, hogy valami olyat tegyen, ami még inkább árthat a karrierjének – ha az én kis ballépésem nem lett volna elég nagy gond – vagy éppenséggel az egészségének. Habár Sung Chan nem volt egy gyenge, mimóza fiú, de Go Jin mellett azért eltörpült. Sung Chan mély levegőt vett, és mikor láttam, hogy megnyugszik, el is engedtem a kezét, bízva abban, hogy nem esik neki az ajtóban álló férfinak.

- Nem elég, hogy szárnyra kelt az a pletyka, hogy Ha Na – nem kerülte el a figyelmemet, hogy úgy ejtette ki már megint a nevem, mintha egy kóros betegségről beszélne – és az igazgató kapcsolata nem éppen felhőtlen, ami a cég hírnevének és tekintélyének egyaránt árthat, de még Chris jó hírét is beszennyezte!

- Beszennyeztem?! – bukott ki belőlem felháborodva és az ujjaim egyből ökölbe szorultak.

- A helyedben csendben maradnék, és hagynám, hogy a felnőttek helyrehozzák azt, amit elszúrtál – undorodva nézett rám fekete szemével, mire a méregtől, ami elöntött, szinte köptem a szavakat.

- Mégis kin…

Vagyis köptem volna, ha Sung Chan félbe nem szakít, mielőtt valami olyasmit vágok Go Jin fejéhez, amit még inkább megbánhattam volna, mint ami Jae Wannal történt.

- Go Jin, értem. Ha Na hibázott, de úgy vélem, hogy a reakciód túllépte az ésszerű határokat – felelte ridegen a bátyám és erőnek erejével tudtam csak visszafogni magam, hogy ne folytassam az előbb megkezdett mondatomat. – Nem hiszem, hogy Ha Na és az igazgató kapcsolata olyan nagy port kavarna, amiért aggódni kellene. Ha pedig bármi is történne ez ügyben, ami negatívan befolyásolná a céget, akkor majd teszünk ellene. De addig is, felesleges az ördögöt a falra festeni.

Láttam Go Jinen, nem tetszik neki, hogy Sung Chan ilyen lazán kezeli a dolgokat, de egy mozdulattal félresöpörte ezt a témát és egy másikat vett elő.

- És Chris? – nézett ránk fellengzősen, mintha most bizony olyasmivel rukkolt volna elő, amire nem lehet egy szavunk sem.

- Mi van velem?

Egy emberként fordultunk az ajtó felé, ahol éppen az említett tűnt fel.

Ahhoz képest, hogy korábban úgy menekült el az irodából, mint egy rémült kisegér, most a legnagyobb nyugalommal állt az ajtóban, mintha egy földrengés sem tudná kihozni a béketűréséből. Fekete haja rakoncátlanul lógott a szemébe és sötét szemeit érdeklődve hordozta végig a társaságon. Láttam, ahogy a tekintete elidőzik rajtam és pillái megrebbennek, ahogy szemügyre vette a piros foltot – na, mert kétségem sem volt afelől, hogy egy hatalmas piros folt virít az arcomon, de nem tette szóvá a dolgot. Kezeit zsebre dugta és úgy lépett be a szobába, mint aki tudomást sem vesz a feszült légkörről. Sőt, esküdni mertem volna rá, hogy csak simán nem érdekelte, mibe tenyerelt bele.

- Láttad már ezt? – kérdezte Go Jin sokkal nyugodtabban Christől, mint amit eddig valaha is hallottam a szájából, majd átnyújtotta neki a tabletet. Ha nem hiszem, hogy lehetetlen, akkor még azt is mondanám, hogy kedvesen beszélt a fiúhoz. Emellett mintha diadalittas fény is csillant volna a szemében.

Nyeltem egy hatalmasat. Nekem végem, ha feldühödik és támogatni fogja Go Jin hadjáratát ellenem. Még azt is el tudtam képzelni, hogy kirúgat az ügynökségtől ezért az egyetlen „apró” hibáért. De Jae Wan csak egy fáradt pillantást vetett rá, és nem fogadta el a táblagépet.

- Igen – felelt, majd egy ásítást színlelt. Vagy legalábbis nekem nagyon hajazott egy olyan ásításra, mint amivel csak az unalmát próbálja kifejezni.

- És nem gondolod, hogy ez problémát jelent? – lengette az orra előtt Go Jin a blog bejegyzést, mert egyértelműen nem erre a reakcióra számított tőle. – Azt hiszik, hogy te meg… meg ez a lány egy pár vagytok. Nem zavar ez téged?!

- Ha minden egyes ilyen dolognak nagy jelentőséget tulajdonítottam volna, akkor valószínűleg másból sem állna a napom, minthogy ilyenek miatt aggódok – fordította unott tekintetét a férfira, akinek az arca kezdett a vörös árnyalataiban játszani. Nyilvánvalóan nem számított arra, hogy Jae Wan az érdeklődés legkisebb jelét sem fogja tanúsítani az ügyben. Összeszorította fogait éppúgy, mint Sung Chan korábban, most már bizonyára jobban örült volna, ha Jae Wan fel sem bukkan. Akkor rám kenhette volna az egészet.

- De Chris… eddig mindig dühös lettél, mikor valaki nevét együtt emlegették a tiéddel – mondta értetlenül állva a helyzet előtt Go Jin.

Tényleg így lett volna? – merengtem el, ahogy a fiút tanulmányoztam. Ha olyan fából faragták, mint Kyu Hyunt, akkor nem vetette meg a női társaságot. De ezek szerint ő utálta, ha bármilyen pletyka is elterjedt róla és egy lányról. Valahogy nehezen tudtam ezt elképzelni. Nem fért a fejembe, hogy az az egoista nőcsábász, aki ellopta a bátyja barátnőjét, illetve nem egyszer próbálkozott be nálam, ennyire nem tudta elviselni, ha ilyen hírek jelentek meg róla. Bár az, hogy megjelenik valami róla nyilvánosan és titokban azt csinálja, egészen más tészta…

- Nézz rá! – mutatott rám Jae Wan nyíltan lefitymálóan. Végignéztem magamon, és tényleg nem éppen úgy festettem, mint egy igazán vonzó lány, akinek nem tud senki sem ellenállni. A farmer és a bő pulcsi sem egy bombázóhoz illó szerelés alapkellékei voltak. – Ki hinné el valóban, hogy bármi is van közöttünk? Egyáltalán nem az esetem.

Go Jin egy pillanatra elfelejtkezett magáról és eleresztett egy rosszindulatú vigyort, de bennem meg felment a pumpa Jae Wan szavai hallatán. Szóval erre ment ki a játék? Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán segíteni akar, de csak azért nem lett dühös rám és a cikkekre, amik megjelentek rólunk, mert tudta, hogy senki sem adna hitelt egy ilyen alaptalan szóbeszédnek.

- Még ha ez így is van – köszörült a torkán Go Jin. –, akkor is úgy hiszem, Ha Na büntetést érdemel azért, hogy ekkora felfordulást okozott maga körül, amivel nem csak magát, hanem Christ és az ügynökséget is bajba sodorta.

- Büntetést? – kérdeztem rá vékonyka hangon és nem tudtam palástolni a szívemben eluralkodó félelmet.

- Úgy gondolom, megkaphatná az első figyelmeztetését a háromból – javasolta a férfi nem kis kárörömmel.

- Ez igazán felesleges – szólt közbe ismét Jae Wan, mielőtt Sung Chan vagy én bármit mondhattunk volna. Még Sung Chan szavai miatt nem kellett volna aggódni, de az enyémek miatt annál inkább. Ehelyett csak riadtan meredtem a fiúra és azon kaptam magam, hogy azért rimánkodom, bárcsak kihúzna a csávából. – Végül is nem történt semmi baj. Egy-két megjegyzésen és találgatáson kívül nem született semmi károm ebből a kis videóból. Nem látom értelmét megbüntetni emiatt Ha Nat. Úgy érzem, lesz alkalma bőven még figyelmeztetéseket gyűjteni a későbbiek folyamán.

Kis híján leesett állal bámultam Jae Wanra, aki éppen most hazudtolta meg az előbbi gondolataimat. Már nyíltan állítani mertem volna, hogy arra pályázik, hogy a lehető legkisebb retorzióval megússzam a helyzetet. Talán mert úgy hitte, éppen annyira felelős az ügyben, mint én?

- Emellett még nem is hivatalos gyakornok a cégnél hétfőig. Nincs jogunk ilyesmivel büntetni – folytatta a védekezést Sung Chan is. – És tudomásom szerint a bizottság mindhárom tagjának beleegyezése szükséges ehhez a döntéshez.

Go Jin szája penge vékony vonallá préselődött mérgében, hogy ennyien összefogtak ellene. De ekkor a pillantása az asztalra tévedt a bátyám mellett. Egy másodpercig tartott, mire rájöttem, hogy mit is néz, de lassú voltam ahhoz, hogy cselekedjek is.

- És akkor ez itt micsoda? – odalépett az asztalhoz és felmutatta a szerződést, mint árulkodó bizonyítékot. – Ha jól látom, Ha Na aláírása szerepel rajta. Vagyis már leszerződött. Így ha nem is figyelmeztetést kap ezért a kihágásért, büntetőfeladatban akkor is részesülnie kell.

Sung Chan szemei szinte villámokat szórtak és láttam, hogy ezt már nem fogja annyiban hagyni, így gyorsan közbevágtam.

- Rendben! – még ha igazságtalannak is éreztem ezért a büntetést, rájöttem, hogy Go Jin addig nem fog megnyugodni, míg nem úgy sétál ki innen, hogy ő győzött. Még ha nem is teljes sikert aratva.

Jae Wan és Sung Chan értetlenül meredtek rám, habár előbbi esetében, csak a szemöldöke apró rándulása jelezte ezt. Go Jin ezzel szemben úgy vicsorgott le rám, mint az áldozatát leső sólyom.

- Csütörtökön, este nyolckor keress fel az irodámban! – vetette oda nekem, majd hátraarcot vágott, és már csak a hangját hallottam futtában. – Akkor megkapod a büntetőfeladatod.

Hatalmasat sóhajtva rogytam le az íróasztal sarkára, ahonnan nem sokkal korábban levertem körülbelül minden létező dolgot, majd nyöszörögve nyúltam az arcomhoz és kezdtem el masszírozni. Nem volt kellemes érzés, még enyhén sajgott.

- Jól vagy? – lépett elém Jae Wan és félrebillentett fejjel tanulmányozta az arcomat. Nem tudom, hogy aggodalom volt-e, ami kicsendült a hangjából, de mindenesetre jólesett.

- Köszönöm! – mondtam enyhén rámosolyogva. – Ha nem jelensz meg, valószínűleg kidobott volna a cégtől, mielőtt annyit mondok, hogy fapapucs.

Jae Wan mintha kissé zavarba jött volna, így inkább másra terelte a szót.

- Miért fogadtad el a büntetést? – nem tudta palástolni az értetlenséget a hangjában. – Ki tudtuk volna magyarázni a dolgot.

- Komolyan azt hiszed, Go Jin belenyugodott volna abba, hogy ép bőrrel megússzam? – néztem rá nem minden szkepticizmus nélkül.

- Nem kellett volna már sok, hogy feladja – mondta, de éreztem, hogy ő sem teljesen hiszi el a saját szavait.

- Igaza van Ha Nanak, nem hagyta volna annyiban az esetet – értett velem egyet Sung Chan hirtelen, mire felé kaptuk a tekintetünket. – De arra sem számítottam, hogy ennyire próbál majd keresztbe tenni nekünk.

- Ezt meg hogy érted? – fordultam felé nem kis érdeklődéssel.

- Nyílt titok, hogy Sung Chan, és ezek szerint te sem tartozol Go Jin kedvencei közé - válaszolt a bátyám helyett Jae Wan, ami kissé idegesített, de nem tettem szóvá.

- Akkor nem vagyok teljesen hülye, ha azt érzem, hogy ki nem állhat a pasi – motyogtam fintorogva és kirázott a hideg, ahogy rágondoltam.

- Gratulálok! – mondta nem kis szarkazmussal a fiú. – Szemed akár a sasé.

Nagy nehezen visszanyeltem, hogy válaszoljak a gúnyos megjegyzésére és inkább Sung Chan felé fordultam, ugyanis valami nem hagyott nyugodni.

- Az oké, hogy engem nem szívlel, persze nem repesek az örömtől a hír hallatán és az okát sem nagyon értem, de hogy téged miért utál, azt végképp nem tudom felfogni! – fejtettem ki a gondolataimat szemöldök ráncolva. Sung Chan nem éppen arról volt híres, hogy bárkinek is nagylábujjára lépne, hogy feljebb jusson a ranglétrán, ezzel pedig ellenségeket szerezzen.

- Úgy véli, nem vagyok méltó arra, hogy átvegyem a céget – horgasztotta le a fejét kissé elkenődve.

- Talán azt hiszi, hogy ő jobb választás lenne? – jegyeztem meg epésen.

- Pontosan.

- Na, még csak az kéne, hogy ez a felfuvalkodott hólyag kerüljön az ügynökség élére! – egyből elfutott a pulykaméreg és éreztem, hogy az arcom rózsaszín színt ölt fel. – Ezerszer többet érsz egy ilyen Go Jin féle bunkó, érzéketlen, agresszív nyereségvadászhoz képest! Csak a holttestemen keresztül kerülhet az igazgatói székbe! Ha kell, ezer büntetőfeladatot is megcsinálok, hogy megakadályoz…

Ölelő karok fojtották belém a szóáradatot, ami végeláthatatlanul tört felszínre.

- Ha Na!

Egy pillanat alatt lenyugodtam, ahogy az arcom a bátyám mellkasához nyomódott és viszonoztam a meleg ölelését. Nem hagyom, hogy bármi baja essen Sung Channak egy olyan alak miatt, mint Go Jin! Még ha ezért az apámmal is kellett volna szövetségre lépnem, hogy Sung Chan szerezze meg az igazgatói pozíciót, hát azt is megtettem volna! Ez pedig nem kis szó.

- Ilyenkor nem is kívánhatnék jobb húgot magamnak – vigyorgott le rám Sung Chan, miután elengedett. Én meg pironkodva fogadtam a bókját, de aztán felfogtam, mit is mondott.

- Ilyenkor?

- Hát mikor ilyen bajba kerülsz, mint ma, akkor azért erősen elgondolkozom, hogy tényleg testvérek vagyunk-e – színlelt gondolkozást, én pedig jó erővel vállon bokszoltam a szavai miatt, de a mosoly nem tűnt el az arcomról egészen addig, míg meg nem hallottam a következő mondatát. – Amúgy mégis mi történt az aulában? Mi volt ez a jelenet kettőtök között?

Egy percre elfelejtettem, hogy Jae Wan egész végig itt ácsingózott és végignézte a testvéri összeborulásunkat Sung Channal, most viszont égő arccal sütöttem le a szemem.

- Az én hibám volt – kezdtem bele és elmeséltem röviden a délutáni szereplésemet Ha Neullel és a biztonsági őrökkel. Jae Wan csak csendben hallgatott és nem szólt egy szót sem.

- Lesz még veled dolgunk, miután ide kerülsz… - sóhajtott fáradtan a bátyám a történet végén, majd Jae Wan felé nyújtotta jobbját. – Köszönöm, hogy segítettél Ha Nanak! Az aulában és Go Jinnal szemben is.

Jae Wan bólintott egyet és kezet ráztak, éppen abban a pillanatban, mikor megcsörrent Sung Chan telefonja.

- Igen? – fogadta a hívást és rögtön ki is húzta magát. – Persze, sietek. Igen, hogyne, ne aggódjatok! Várjatok meg a kocsinál!

Ezzel bontotta is a vonalat, és elkezdett szedelődzködni, majd magára kanyarította a kabátját.

- Mennem kell, Ha Na – mondta, miközben a sálját csavarta a nyakába, de majdnem megfojtotta magát vele, így a segítségére siettem. -, tudom, hogy azt mondtam, körbevezetlek, de elszaladt az idő. Majd legközelebb megteszem. Ugye odatalálsz a koleszbe nélkülem is?

- Öhm… - hebegtem, mikor elkészültem a sállal. Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy merre kell mennem, illetve hogy találok el a koleszig, de nem akartam tovább feltartani Sung Chant, aki láthatóan már fél lábbal kint volt az ajtón.

- Majd én elkísérem – ajánlotta fel hirtelen Jae Wan, ami nem kis gyanakvásra adott okot.

- Megtennéd? – örült meg Sung Chan és a fiú kezébe nyomott egy kulcsot. – Ez a szobakulcsa. Mondd csak azt a portán, hogy én engedélyt adtam neked, hogy belépj a nyugati szárnyba. Mennem kell, Ha Na! Majd találkozunk, sziasztok!

Ezzel puszit nyomva az arcomra, kisietett a szobából és még hallottam a folyosóról a sűrű bocsánatkéréseket, amiket osztogatott, ahogy a nagy rohanásban nekiment az embereknek.

Engem meg itt hagyott kettesben Jae Wannal. Ismét.

Bátortalanul pislogtam fel a magas fiúra, akivel korábban nem volt túl szép az elválásunk. Mondhatni elmenekült. Kínosan éreztem magam és úgy véltem, jobb mindkettőnknek, ha mihamarabb elkerülünk egymás közeléből.

- Nem szükséges elkísérned, odatalálok magam is – habogtam zavarban és a két bőröndöm után nyúltam.

- Nálam van a kulcsod – emlékeztetett rá kifejezéstelen arccal, maga előtt megcsörgetve az említett tárgyat.

- Köszi, majdnem elfelejtettem – egy kedvesnek szánt mosolyt erőltettem az arcomra, és el akartam tőle venni a kulcsot, de kikapta az ujjaim közül.

- Mielőtt valami bajba kerülsz megint, inkább elkísérlek – morogta és kivette az egyik táskám fogantyúját a kezemből, majd bevágott elém.

- Hé! – kiáltottam utána megdöbbenve. Ide-oda kapkodtam a fejem, végül gyorsan a zsebembe gyűrtem a papírokat az asztalról, amikről úgy véltem, hogy szükségem lesz rájuk a későbbiekben – szabályzat, órarend és hasonló nyalánkságok -, majd a fiú után eredtem, bezárva Sung Chan irodáját.

Éppen sikerült utolérnem Jae Want a lift előtt, mielőtt beszállt volna. Lihegve fékeztem le mellette, és vetettem be magam a felvonóba mellé.

- Tényleg semmi szükség erre - suttogtam magam elé, tudva, hogy nagyon is jól hallja minden egyes szavam. – Látod, mi lett abból is, mikor legutóbb segítettél…

- Bár látnám! De a hálád legkisebb jelét sem fejezted még ki – mondta a lift ajtaját bámulva, még csak rám sem pillantva.

- Mégis mit kellene tennem? – szűrtem összeszorított fogaim között, egyenesen felnézve rá. – Megcsókolnom a lábad nyomát?

- Inkább valami mást csókolj meg – hajolt a fülemhez, és a bőrömet cirógató leheletétől kirázott a hideg, de igyekeztem leplezni a rám kifejtett hatását. Még csak az kéne, hogy azt higgye, odáig vagyok érte! – Gyere!

Ezzel kiszállt a földszinten a fülkéből, kicsit tolakodva, ugyanis a bőröndök másképp nem fértek ki a liftből. Követtem a példáját, de csak lesütött szemmel, vagy ezerszer meghajolva kifejezve sajnálatomat. Főleg az egyik idősebb férfi felé, akinek a lábán át is húztam a bőröndöm kerekeit.

Egy utálatos pillantást vetettem az információs pult felé, ahol Ha Neul még mindig ténykedett, de csak akkor vettem észre, hogy Jae Wan nem arrafelé indul el, hanem a lifttől balra. Nagy kegyesen a fiú bevárt egy kifelé nyíló ajtónál, ahol meglepetésemre még előre is engedett. Hát mégiscsak szorult belé egy kis illem!

- Egyébként hogy-hogy nem is tudod, merre van a kolesz? – kezdeményezett újabb beszélgetést Jae Wan, meglepően csevegő hangnemben. – Azt hinné az ember, hogy az igazgató lánya előtt nincs titok.

- Talán hat éve kezdtek el gondolkozni azon, hogy egy saját épületet akarnak fenntartani az ügynökség tagjainak és gyakornokainak. Akkoriban nem igen foglalkoztam ilyesmivel – magyaráztam neki én is kicsit már megenyhülve. – És miután anya… anya meghalt, nem igazán jártam a cégnél.

Láttam valamiféle érzelmet a fiú arcán – talán a sajnálat és szomorúság keverékét -, de mikor észrevette, hogy őt nézem, rögtön átváltott a jól ismert fapofára, és inkább továbbsétált.

Fel sem tűnt, mert annyira csak a földet (vagy Jae Want) bámultam, de egy épület bejárata előtt álldogáltunk. Ha jól tudtam, az ügynökség a cég melletti épületet felvásárolta és a főépülettel egy közös telken alakította ki a kollégiumot. Így csak egy kisebb udvart kellett átvágni, hogy az ügynökségtől eljuthass a koleszbe. Régebben ezzel ellentétben az idolok és gyakornok a legkülönfélébb épületekben kerültek elhelyezésre az ügynökségtől nem messze, de úgy gondolták, hogy így kényelmesebb mind az idolok, mind a menedzsereik számára.

Széltében és hosszában nem volt túlságosan nagy épület, de négy emelettel büszkélkedett, ami az ég felé tört. A falról néhol omlott a vakolat és néhány ablakra ráfért volna már egy csere. Nem éppen a legmodernebb épület volt, csupán az első szinten láttam egy-két légkondicionálót a falra szerelve, felfelé menet egyik szobához sem tartozott ez a modern felszerelés, ami megkönnyítette a nyári estéket. A bejárati ajtóhoz tíz fokból álló lépcsősor vezetett fel, amit a hatalmas poggyászommal nehezen tudtam megtenni. Jae Wan pedig a világért sem segített volna...

- Íme az új otthonod! – nyitott be az ajtón, én pedig nagy szemeket meresztve léptem be. Hasonlított az Akadémia koleszéhez, a földszinten a közös helyiségek voltak, de Jae Wan még csak nem is hagyott időt körülnézni, egyenesen a folyosó végéhez vezetett, ahol egy kis pult mögött ült egy már javában kopaszodó, pocakos férfi.

- Jó napot! – szólt Jae Wan. – Yoon Ha Na most érkezett a kollégiumba és az én feladatom megmutatni neki az épületet.

- Áh, igen, szóltak, hogy jönni fog – bólintott tudálékosan az öreg. – Üdvözöllek a P.S. Entertainment kollégiumában! – folytatta vontatott hangon a bácsi, mint aki egy bemagolt szöveget mond fel. – A keleti szárny a fiúk részlege, ahova csak külön engedéllyel léphetsz be, míg a nyugati szárny a lányok részlege. – előbb jobbra, majd pedig balra mutatott. - A földszinten találhatóak a lakók számára közösen használható helyiségek, mint a konyha az étkezdével, nappali, fürdő, mosókonyha és egy szórakoztató helyiség. Utóbbiban számítógépek és néhány játékgép áll rendelkezésedre. A nevem Park Kyu Dong, az egyik portás vagyok. Ha bármiben segítségre van szükséged, bátran fordulj hozzám!

- Köszönöm szépen! – hajoltam meg enyhén. Nem is tűnt eddig vészesnek a dolog.

Jae Wan szó nélkül elindult balra, én pedig jelezve a bácsinak, hogy nem tehetek róla, hogy ilyen mogorva társam akadt, megrántottam a vállam. Felkapva a bőröndömet, követtem Jae Want, de már a harmadik emelet környékén zihálva leroskadtam a lépcsőfordulóban. Úgy éreztem magam, mint egy málhás ló és megadtam magam a kimerültségnek.

- Mi van már? – nézett le egy emelettel feljebbről Jae Wan. – Mit ülsz ott?

- Bocsáss meg, hogy egy pillanatra megálltam pihenni, te rabszolgahajcsár! – duruzsoltam magamban, de felálltam és erőt véve magamon, felcipeltem magam és terhemet is a negyedik emeletre, ahol a szobám volt.

- Végre! – lökte el magát a faltól Jae Wan, aki eddig rám várt. Elindult a fehér falakkal határolt folyosón, ahol minden egyes ajtón egy szám függött. Csupán öt ajtó árválkodott a szinten, a fiú pedig a negyvenkettes szám előtt állt meg, szemben, a folyosó végén. Meg se várta, míg odaérek, máris nyitotta a szoba ajtaját a kulccsal. Kicsit akadt a zárban, de aztán egy lökéssel végül feltárult az a hely, amit legalább öt évig az otthonomnak fogok nevezni.

- Hát nem egy luxus lakosztály – állapította meg Jae Wan.

Utáltam, mikor igaza van, de most az egyszer egyetértettem vele. A szoba rettentően szűkös volt, és ezen a fehér falak sem segítettek igazán, hogy tágassá varázsolják optikailag a helyiséget. Igazság szerint a szobában csupán két ágy volt, mellettük kis komódokkal és egy nagy szekrény. Illetve a két ágy között egy keskeny ablak, ami alatt egy rozsdás, régi radiátor árválkodott. Szerintem nagyjából le is írtam ezzel a pár sorral az új „otthonomat”.

- Akadt már jobb szobám is, de nem olyan vészes – lelkesítettem magamat is. Begurítottam a bőröndömet, Jae Wan pedig kérés nélkül követett.

- Nyugtasd csak magad ezzel! – nézett körül és ugyanazt a bizonytalan kifejezést láttam az arcán, mint amit én is éreztem. Lehuppant az üres ágyra – merthogy csak az egyik fele a szobának volt szabad. Körülnéztem a szobatársam holmija között és egyből kiszúrtam, hogy nagy STAND UP rajongó (akadt egy csomó CD-je tőlük, meg egy posztert is kirakott a falra, az ágy fölé), így kissé megkönnyebbültem, hogy innentől talán már nem lesz olyan nehéz dolgom vele.

- Te is itt laksz? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataim a szegényes berendezésről.

- Lennék szívesen a szobatársad, de nem engem ért ez a megtiszteltetés – válaszolt egy fél mosollyal a fiú, de látva hogy az égnek emelem a tekintetem cseppet sem vicces válaszától, folytatta. – Egy közeli épület második emeletén lakok. Nem igazán szívleltem az ötletet, hogy egy ilyen helyen éljek.

- Sznob… - motyogtam az orrom alatt és láttam egy mosoly árnyékát megcsillanni a fiú szája szegletében, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

- Miért nem jársz be inkább az órákra te is otthonról, mint hogy koleszos légy? Nem lenne kényelmesebb?

- Nem akartam senkinek sem a terhére lenni – sóhajtottam és egymás mellé toltam a két bőröndöt, majd az egyik tetején helyezkedtem el. Valahogy nem akaródzott Jae Wan mellé ülni az ágyra, ahol túlságosan is közel kerülnék hozzá.

- Úgy beszélsz, mintha mindenkinek csak gondot okoznál – jegyezte meg. – Nem hiszem, hogy minden családtagod olyan, mint az apád.

- Tényleg nem – mosolyogtam keserűen rá, ahogy eszembe juttatta az apámat. Még csak az kellett volna, hogy megkérjem, hadd járjak be otthonról az órákra. Még a gondolattól is futkározott a hideg a hátamon. – Viszont a nagybátyám már a menyasszonyával lakik együtt, nem akartam zavarni őket. A bátyám pedig még otthon lakik az apámmal. Így nem kérdés, hogy miért nem otthonról járok be. Még ez a kis szerény szoba is jobb, mint ha egy légtérben kellene lennem a nagy Yoon Tae Wonnal.

- El sem tudom hinni, hogy így utálod az apád – rázta meg kissé hitetlenkedve a fejét Jae Wan. Megint megéreztem rajta azt a nyíltságot és őszinteséget, ami csak ritkán adatott meg, és meglepett, hogy képes ilyen normálisan is viselkedni.

- Miért?

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen – elhallgatott egy pillanatra, míg kereste a megfelelő szavakat. – kegyetlen is tudsz lenni.

- Kegyetlen? – hökkentem meg a kifejezésen, majd észbe kaptam. – Ha tudod, hogy milyen kapcsolatom van az apámmal, akkor pontosan tudod, hogy okom is van rá, hogy így viselkedjek vele.

- Egyet s mást tudok, igen – ismerte el. – De mégis furcsa ilyennek látni.

Mélyen a szemeibe néztem és megint elkapott az a furcsa érzés, hogy úgy beszél, mint aki korábbról ismer. Erről pedig komoly és kíváncsi tekintete is meggyőzött. Éppen rá akartam erre világítani, de egy másik kérdés bukott ki a számon helyette.

- Miért segítettél ma nekem?

- Mikor? – kérdezte gonoszul, utalva arra, hogy nem csak egyszer húzott ki a csávából a mai nap folyamán.

- Másképp teszem fel a kérdést: miért segítesz nekem?

Jae Wan arca egy pillanatra elkomorodott és elgondolkodva nézett vissza rám.

- Miért érdekel ez téged? Nem elég, hogy segítettem és kész? – a szavai durván hangzottak, mégis tudtam, hogy csak el akarja terelni a szót a témáról.

- Tudod, egy szinte ismeretlen ember önzetlennek tűnő segítsége igencsak gyanús - magyaráztam, holott az én válaszom sem volt túl őszinte.

- Látod, ez itt a te problémád – gonosz kis fény csillant a szemében. – Ki mondta, hogy önzetlenül teszem?

- Akkor így visszatértünk egy korábbi beszélgetésünkhöz – vigyorogtam rá csúfondárosan, hiszen ezzel én nyertem meg a szócsatát. Ugyanis pontosan ezt a kérdést nem válaszolta meg nekem, mikor olyan gyorsan elhúzta a csíkot Sung Chan irodájából. – Mit akarsz tőlem?

- Egy kis kárpótlást azért, hogy ennyit fáradoztam ma érted – állt fel az ágyról és elém lépve nem kis meglepetésemre lehajolt hozzám. Még a bőrönd is felborult volna, amin ültem, ha nem kapja el a két oldalát, és támasztja meg.

- Micsodát? – kérdeztem elfúló hangon, és képtelen voltam tartani a szemkontaktust vele. Lesütöttem zavaromban a szemem és inkább bámultam az ölemben heverő ujjaimat.

- Felejtsd el, amit mondtam neked tegnap! – a szavai hallatán elnyílt szájjal néztem fel rá, és az arcunk között csupán pár centi volt. – Felejtsd el, hogy mik hagyták el a számat egy óvatlan pillanatban! Ne hozd fel soha ezt a témát, ne kérdezz róla se engem, se senki mást!

Pár percig némán néztem a szinte megbabonázó szemekbe, mire valamit is ki tudtam nyögni.

- Azzal, hogy erre kérsz, csak még inkább érdekel – vallottam be töredelmesen.

- Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, és többé nem kérdezősködsz!

- És ha képtelen vagyok erre? – ezzel pedig még igazat is mondtam. Azok után, hogy Jae Wan így titkolni akarja, hogy hol is találkoztunk korábban, hogy így el akarja rejteni a múltunkat, még inkább kíváncsivá tett. Tiszta szívvel képtelen lettem volna azt mondani, hogy nem firtatom tovább már ezt az ügyet.

- Akkor másképp kérjem az árát a segítségemnek? – kérdezte mély, búgó hangon. Keze, ami eddig a bőröndön pihent, átkúszott a combomra és végigsimított rajta. Libabőrös lettem, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne csapjak rá a kezére.

- Nem csinálnál velem semmit sem – jelentettem ki magabiztosabban, mint amilyennek éreztem magam.

- Ugyan, miért vagy te ebben olyan biztos? – ezzel még közelebb hajolt és a leheletét már a számon éreztem. – Hozzám képest csak egy gyenge lány vagy. Könnyűszerrel leteperhetnélek, nem tudnál ellenállni. Késő estig szinte alig vannak a kollégiumban, senki sem hallaná meg a kiáltásaidat.

- Mert… – nagyot nyeltem, és egy kis időre is szükségem volt, hogy összeszedjem magam az egyáltalán nem burkolt fenyegetéstől, amit Jae Wan az arcomba vágott. A fiú türelmesen várt, míg kigondolom, hogy miért is nem fog megerőszakolni itt helyben. – Mert fontos vagyok neked.

Engem megleptek a szavak, amik elhagyták a számat, nem hogy Jae Want! Az első reakciója, hogy szemei kétszer akkorák lettek meglepetésében, majd pedig kitört belőle a nevetés. Percekig csak a röhögését hallgattam, míg kétrét görnyedve elengedte a bőröndöt és végre tudtam levegőt venni. Persze égett a fejem, hogy így kinevet, de legalább már nem az arcomba mászva bámult rám olyan ijesztően.

- Hogy… - kezdett bele, de a röhögő görcs elnyomta a hangját. Végül mikor úgy érezte, nem kell félnie, hogy megint röhögésbe fulladnak a szavai, ismét megszólalt. – Hogy fontos vagy nekem? Azt hiszem, ennél jobbat nem hallottam az utóbbi években. Köszönöm, igazán üdítő élmény volt.

Erre nem tudtam mit mondani, az arcom égett a szégyentől és felpattantam a kis poggyászomról, ami eddig ülőhelyemül szolgált.

- Ha nem vagyok neked fontos – kezdtem bele, és az ágyam, illetve Jae Wan közé álltam, aki éppen készült visszaülni rá, megakadályozva, hogy ezt megtegye. -, akkor mi lenne, ha elmennél?

Az ajtóra mutattam, mintha nem tudná ő maga eldönteni, merre is van a kijárat.

- Csak nem beletapostam a kis lelkedbe? – kérdezte megjátszva az együtt érzőt, miközben az egyik kezét a szívére helyezte. – Talán nem kellene ilyen sokat gondolnod magadról és akkor nem érne ekkora csalódás. Kyu Hyun és a kis barátai mellett biztos hozzászoktál ahhoz, hogy mindenki odáig van érted és kedvesek veled. Hidd el, jobb, ha már most megtapasztalod ezt a bánásmódot, mert a jövőben csak ehhez lesz szerencséd!

Minden egyes mondata után egyre vörösebb lett az arcom, már szinte a fülem is égett a megaláztatástól. Hogy mondhat nekem ilyeneket?! Dühtől elfúló hangon lendítettem felé a kezem, hogy kilökdössem a szobám ajtaján.

- Tűnj innen! Nem hallod? Menj a fenébe! Kell a francnak a segítséged legközelebb! Inkább rúgjanak ki az ügynökségtől, minthogy újra a segítségedre szoruljak! – a hangom átszelte az egész szobát, és nem csodálkoztam volna, ha még a portás bácsi, Kyu Dong is meghallotta volna.

- Maradj csendben! – szólt rám Jae Wan, de nem hallgattam rá, tovább folytattam szidalmazását, míg végül elege nem lett belőlem és el nem kapta a két csuklómat, amik vadul püfölték még mindig. Habár megjegyzem teljesen feleslegesen, mert a fiú meg sem moccant azóta, hogy nekiestem.

A következő pillanatban viszont már nem az ágyam mellett álltam, hanem azon feküdtem, mert Jae Wan ellökött és egyenesen azon landoltam. A kiáltozásom elhalt, ahogy a takaróra huppantam és a levegő kiszaladt a tüdőmből. De ha ez nem lett volna elég, egy pillanattal később Jae Wan fölém került, leszorítva a csuklómnál fogva. A hangom valahol a torkom mélyén elhalt, ahelyett, hogy segítségért kiáltoztam volna. Minden izmom megfeszült, de mozdulni mégsem voltam képes a karjai között. Csak némán és ijedten meredtem a fölém tornyosuló fiúra, aki pont abba a szituációba sodort minket, amit korábban leírt.

- Még most is azt hiszed, hogy nem tennék semmit veled? – a csuklóim a fejem mellett hevertek, Jae Wan szorításában. A fiú lejjebb ereszkedett, a mellkasa az enyémet érintette és kezdtem megérezni a súlyát magamon. A szívem a torkomban dobogott és fogalmam sem volt, mit tegyek. Remegtem a kezei között és most már egyáltalán nem voltam olyan biztos abban, hogy Jae Wan egy ujjal sem érne hozzám. Ebben a pillanatban szinte bármit el tudtam volna képzelni róla. – Miért kell folyton feldühítened, hm?

Reszkető ajkakkal kerestem a helyes választ a kérdésére, ami nem kerülte el a figyelmét. A tekintete a számra révedt és a pillantása megváltozott. A rideg és könyörtelen pillantás egy másodperc törtrésze alatt változott bánatossá és még valamilyen érzés lappangott benne, ami számomra ismeretlen volt. Nem tudtam azonosítani, akármennyire is próbáltam – már amennyire egy ilyen helyzetben próbálkozhattam vele.

- Tudod, Ha Na – szólalt meg nagy sokára, mire megrezzentem alatta, de az arcát nem láttam, mert lehajtotta a fejét és a haja eltakarta előlem. -, egy valamiben igazad volt az előbb, sajnos. Nem bántanálak.

Ezzel elengedte a kezeim és feltápászkodott rólam. A csuklómat masszírozva ültem fel és bámultam Jae Want, aki megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Egyikünk sem szólt egy szót sem, és a fiú megelégelve a szótlanságot, hátraarcot vágott és megindult az ajtó felé.

- Jae Wan! – kiáltottam utána akaratlanul is, ami engem is meglepett. Megtorpant és a válla felett hátranézett. Mégis mit akarok neki mondani? Hogy tűnjön el minél hamarabb a szobámból? Hogy utálom és soha többé nem akarom látni? Hogy egy vadállat és ne jöjjön többé a közelembe? Ilyesmik jártak a fejemben, mégis valami egész más csúszott ki a számon. – Miért jöttél vissza az irodába, miután úgy eltűntél?

Jae Wan némán és kifejezéstelen szemekkel méregetett. Már kezdtem feladni a reményt, hogy bármilyen választ is kapok a kérdésemre, de aztán mély hangon, nagyon lassan megszólalt.

- Miután értesültem a hírekről Go Jin titkárnőjétől, tudtam, hogy egyből nagydobra veri majd az ügyet, csak azért, hogy árthasson Sung Channak. És akármennyire is megválogatom a barátaimat, a bátyádat kedvelem.

Elgondolkozva törtem a fejem, ahogy Jae Wan profiljára meredtem. Tudtam, hogy csak a felét hallom az igazságnak. Fogalmam sem volt, miért voltam benne olyan biztos, de éreztem, hogy hozzám is köze van a dolognak. Lehetett önhittségnek vagy beképzeltségnek nevezni, de Jae Wan nem csak Sung Chan érdekeit nézte, mikor visszajött az irodába.

- Tudom, hogy ez igaz – kezdtem bele halkan, erősen szuggerálva a fiút. – De azt is, hogy a korábbi megszólalásom valamilyen formában szintén igaz. Törődsz velem. Habár fogalmam sincs, hogy miért és hogy milyen gondolatok húzódnak meg a tetteid mögött. Lehet, hogy rosszat akarsz nekem, csak a megfelelő pillanatra vársz, hogy léphess. De az is lehetséges, hogy csak segíteni akarsz és a jó szándék vezérel.

Nem tudom, hogy miért voltam vele ilyen őszinte. Miért mondtam ki minden egyes dolgot, amit gondoltam? Miért ömlöttek belőlem a szavak úgy, mintha az egyik legközelebbi ismerősömmel állnék szemben? Alig akadt néhány ember, akivel ilyen nyíltan mertem volna beszélni. Hazugságok nélkül. Miért volt ez a feltétel nélküli bizalom bennem Jae Wan irányába?!

- Akármi is legyen ez az ok, nem érdekel – enyhe mosoly játszott az ajkaimon. – Köszönöm azt, amit ma tettél értem!

Azt hiszem, ezzel leptem meg leginkább a délután folyamán. Mindenre számított volna az előbbi kis akciója után, csak arra nem, hogy éppenséggel köszönetet fogok mondani neki.

- Tartozol nekem ezért! – mondta végül egy mosolyt vetve rám. Egy olyan mosolyt, amit – rá kellett jönnöm – imádtam az arcán látni. Elképesztően helyessé és vonzóvá tette ez a mosoly.

Intett egyet és kilépett az ajtón, én meg elképedve kiabáltam utána.

- Legközelebb kihagyhatnád ezt a megfélemlítős részt! Már kezdem unni.

Le sem tagadhatták volna Kyu Hyunnal, hogy testvérek. Egyik fiú nagyobb rejtély volt számomra, mint a másik! Jae Wan többször is a segítségemre sietett, de mindezt olyan stílussal és modorral, mintha csak fejfájást okoznék neki, holott senki sem kért abból a segítségből, amit nyújtott. Egyszer normálisan el lehet beszélgetni vele, másszor meg olyan, mint ha ő lenne a megtestesült ördög, és folyton csak gonosz megjegyzéseket tesz, vagy a tettlegesség mezejére lép és durván viselkedik. Most meg úgy vigyorgott rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy megnyerte a lottót! E mögött keressen az ember bármiféle logikát!

- Ja és még valami! – ugrott az ajtóba Jae Wan, mire rémülten sikkantottam fel, nagy megelégedésére. – Ha majd eszedbe jut, honnan ismerjük egymást, akkor keress meg a kérdéseiddel! Addig egy szót sem fogsz kiszedni belőlem…