2016. júl. 12.

27. fejezet

Felejtés helyett megbocsátás

Ahogy meghallottam a szavait, máris átkoztam magam, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Hogy is fordulhatott meg a fejemben, hogy Suh Hyungék így elárultak és hazudtak nekem?! Úgy viselkedtem, mint egy tízéves elkényeztetett kislány, aki még nem ismeri elég jól az apját. Erre kellett volna legelőször gondolnom, de mégsem jutott eszembe.
Az eddigi felháborodásom semmivé foszlott és megtörten bámultam a vendégszoba ajtajában álldogáló férfira. Apa az ajtófélfának támaszkodott, de egyáltalán nem laza mozdulatokkal. Inkább egy megfáradt öregemberre emlékeztetett, aki alig várja, hogy ágyba kerüljön.
- Én kértem meg őket, hogy ne mondjanak neked semmit – ismételte meg, mintha korábban nem hallottam volna. Bár igaz, hogy a fülemben dübörgő vérem miatt, minden halkabb lett, mintha egy üvegbúra mögül figyeltem volna az eseményeket.
- Tae Won, még nem kellett volna felkelned! – állt fel Suh Hyung idegesen és néha-néha rám pislogott, tartva az újabb kiborulásomtól. Odasétált apához és vissza akarta tessékelni a szobába, de a férfi visszautasította.
- Már jobban vagyok – hessegette el a kezét, amit segítségként nyújtott oda neki. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek.
Csak néztem az előttem kibontakozó jelenetet, és nem tudtam, mit is mondhatnék. Egy részem ezernyi kérdést zúdított volna apára, ordibáltam volna vele, hogy miért nem mondott semmit nekem, hogy miért titkolta előlem a betegségét. De ez a felem félig tisztában is volt a válaszokkal, amiket kaptam volna. Az, amivel megvádoltam a többieket, holott tudtam, hogy nem igaz, apára már sokkal jobban illettek volna. A másik részem viszont félt attól, ha nekitámadok, akkor megint csak rosszul lesz és ezúttal már valami komoly dolog történne. Olyasmi, amit már nem lehet gyógyszerrel megakadályozni.
Így csak csendben, megkövülten álltam és tovább figyeltem, ahogy apa veszi fel a cipőjét és a kabátját, majd csendben búcsúzkodik a házigazdáktól. Megköszönte még egyszer az ebédet és jó párszor visszautasította Suh Hyungot, miszerint maradhatna még egy kicsit, míg tényleg nem érzi jól magát. Végül pedig elhagyta a lakást, rólam tudomást sem véve sétált ki az ajtón.
- Ha Na – szólított meg óvatosan Chun Ja, megérintve a vállam, amire összerezzentem. -, minden rendben?
- Persze – láttam, hogy aggódik miattam, így csak egy mosolyt varázsoltam az arcomra és szorgalmasan bólogattam. – Jobb, ha én is megyek.
- Nem kell máris menned – biztatott maradásra a nagybátyám, de elhárítottam az ajánlatot, mondván, hogy sok dolgom van még az ügynökségnél. Persze, tudtam én is és ő is, hogy ez szemenszedett hazugság. Kerülve a pillantásukat, erőltettem magamra a csizmámat és a kabátomat minél gyorsabban, hogy végre megszabadulhassak a kémlelő tekintetektől.
- Várj, én is megyek! – kiáltott utánam Sung Chan, aki eddig szintén szótlanul figyelt, de úgy tettem, mintha meg sem hallanám és félig átkarolva a nagybátyámékat motyogtam valami köszönömféleséget, aztán gyorsan elhúztam a csíkot. Minél előbb szabadulni akartam a lakásból és friss levegőre volt szükségem. Ahogy vártam, hogy a lift elérje a földszintet, már idegesen doboltam a lábammal a padlón. Megkönnyebbülve léptem ki a fülkéből és indultam meg a kijárat felé.
Ahogy pedig kitettem a lábam az ajtón, egyből megcsapott a levegő friss és párás illata, és rá kellett döbbennem, hogy míg Suh Hyungéknál töltöttem az időmet, az eső ismét rákezdett.
- Remek… - a fejemre dobtam a kapucnimat, majd magamat átkarolva indultam el buszmegállóig. Mikor beértem végre az üveg alá, lelöktem a kapucnit és a kezembe temettem az arcom. Annyi minden keringett a fejemben, hogy azt hittem, szétrobban, ha nem figyelek oda jobban. Már éppen sikerült egy kis nyugalmat erőltetnem magamra, mikor hirtelen dudálásra kaptam fel a fejem.
Nem busz parkolt a megállóban, hanem egy fekete BMW. Értetlenül bámultam a sötétített üvegű autóra, ami nem úgy tűnt, hogy tévedésből állt meg előttem. A buszmegállóban lézengő két ember – egy fiatal, középiskolás srác és egy idősebb nagymama – érdeklődve figyelte a jelenetet. Aztán az ablak szép lassan leereszkedett, hogy megmutassa, ki rejtőzik a túloldalán.
- Szállj be! – jött a parancsoló hang és majdnem leesett állal bámultam az autóban megjelenő arcra. – Mi lesz már?
Fel sem fogtam mit művelek, a táskámat megragadva nyitottam ki a fekete luxusautó felém eső ajtaját, majd bevetettem magam a hátsó ülésre az apám mellé. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt (ne kérdezze senki sem, hogy miért!), de mikor az ajtót becsaptam, az ablak szép lassan felkúszott a helyére és csend telepedett a kocsira, már kezdtem megbánni a hirtelen ötlettől vezérelt döntésemet.
Így inkább szemügyre vettem a kocsit, hogy addig se kelljen apára néznem. A hátsó rész hatalmas volt és a vezetői fülkétől teljesen elválasztották - mint a limuzinoknál -, csak egy lehúzható ablakon keresztül lehetett kommunikálni a sofőrrel. Mikor pedig kibámultam magam, nem volt más teendőm, mint a térdeimmel szemezni.
Mégis mit mondhattam volna apának az előbbiek után? Mi a fene az, amit ilyen helyzetben mondhattam volna neki? De mégis ő törte meg először a kínos csendet kettőnk között.
- Az ügynökségre mész, igaz?
- Igen – feleltem nagyon gyorsan és nagyon halkan. A szívem a torkomban dobogott és csak azért imádkoztam, hogy minél gyorsabban begördüljünk a cég elé és kiugorhassak a kocsiból.
- Ha Na! – kezdett bele apa meglepően komolyan, de rá sem néztem. A szemem egész végig az ablak felé irányítottam és követtem az elsuhanó emberek sziluettjét.
- Elég pocsék idő lett… - jegyeztem meg csevegő hangon, de rettentő feszülten. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mert ez tűnt a leginkább kifizetődőnek.
- Hallottam, mit mondtál Suh Hyungéknak korábban.
- Mit? – kérdeztem szórakozottan és éppen egy kóbor kutyát néztem, ami egy karton dobozba behúzódva várta, hogy elálljon az eső. Olyan szánalmasnak és esendőnek tűnt, hogy legszívesebben magamhoz vettem volna és gondoskodtam volna róla. De tudtam, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem.
- A családról és hogy szerinted ők nem tekintenek téged családtagnak – mondta sokkal lágyabban a férfi, amire nem számítottam, így megremegett a szám, de mikor magunk mögött hagytuk az otthontalan kutyát, egy másik látnivalót keresett a tekintetem.
- Tudom, hogy ez nem igaz – jegyeztem meg csendesen, mikor megálltunk egy piros lámpánál. A zebrán az emberek kisebb folyóként hömpölyögtek át, ahogy zöldre váltott számukra a lámpa.
- Akkor mégis miért mondtad ezt? – kissé számon kérő volt a hangja, de jelen pillanatban csak egy öreg néni számított nekem, akinek a fejéről az erős szél lefújta a piros sapkáját és éppen azután totyogott, hogy elkapja. De minduntalan, mikor már egy méternél jobban megközelítette, a szél felkapta és tovább játszott vele. A legszomorúbb pedig az volt, hogy senki nem segített neki. A tucatnyi ember közül egy sem akadt, aki felvette volna és visszaadta volna a néninek, aki két nagy zacskóval megpakolva sietett utána. A kezem öntudatlanul is a kilincsre csúszott, hogy kiszálljak és végre a segítségére legyek.
Már éppen nyílt volna az ajtó, de ekkor egy erős marok fonódott a csuklómra. Apára kaptam a pillantásom és eközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Fel sem tűnt, de homályos tekintetem nem az ablaküvegen csordogáló esőnek volt köszönhető, nem a délutáni jótékony homálynak és sötétségnek hála láttam olyan rosszul.
- Ha Na…
- Mert ha ők nem is, de te így érzel – böktem ki a valódi gondolataimat és letöröltem a sós cseppeket az arcomról, amik akaratom ellenére szabadultak el. – Te már nem tekintesz családtagnak meglehetősen régóta.
- Miből gondolod? - billentette oldalra a fejét apa, mintha egy érdekes kísérlet eredményét szemlélné.
- Az ember nem így bánik azokkal, akiket szeret – néztem egyik szeméből a másikba. Nem voltam dühös, nem voltam ingerült, ahogy az utóbbi egy órában. Valami ott mocorgott a gyomrom mélyén és éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy a felszínre jusson. Habár fogalmam sem volt róla, hogy mi fog feltörni a mélyből…
- Hogyan kéne bánnom veled akkor? – tette fel a következő kérdést, és nagyot nyeltem. Most először tűnt úgy, hogy figyel rám. Nyugodtan kezelte a helyzetet, nem veszekedni akart, hanem csak beszélgetni. És ebben a percben én is képes voltam erre.
- Úgy, ahogy bármelyik másik normális apa teszi – néztem rá kérlelőn. Reméltem, hogy ezúttal tényleg megérti, mit szeretnék. Reméltem, hogy ezúttal végre eljutnak hozzá az érzéseim, amiket folyton a harag és düh mögé rejtek. – Nem kellene levegőnek nézned, mikor egy szobában vagyunk, nem kellene egyből feldühödnöd és ordibálnod velem, mikor valami olyasmi történik, amivel nem vagy elégedett. Ne akarj folyton-folyvást elszigetelni mindentől és mindenkitől, mint egy törékeny üvegbabát, amit legszívesebben a polcra tennél, hogy gyönyörködhess benne. Engedj végre szabadon, hadd kapjak egy kis levegőt! Támogatnod kellene az álmaimat illetően, még ha úgy is látod, nem sok esélyem van rá. Mert egyedül neked bíznod kellene bennem, hogy képes vagyok rá. Ha pedig elbukok, akkor ott kellene állnod mellettem, hogy felsegíts, leporold a ruhám és megvigasztalj, ha arra van szükségem. Ha ostobaságot csinálok, akkor szidj le, hogy megjöjjön végre az eszem! Még ha nem is lenne minden ugyanolyan, mint régen, ennél bármi jobb lenne. Egyszerűen megpróbálhatnál megint szeretni, még ha minden egyes pillantással, amit rám vetsz, anya jut is eszedbe! Vagy legalább ne utálnál ennyire…
Nem bírtam tovább, egyszerűen mindent kiadtam magamból. Minden, ami négy éve nyomta a szívem, végre napvilágot látott. Most az egyszer tényleg megpróbáltam megértetni magam vele. El akartam neki mondani, hogy mire vágyom, mire van szükségem. Nem vártam meg, hogy ő maga jöjjön rá, nem akartam több félreértést, veszekedést. Bár tudtam, hogy ha most nem sikerül dűlőre jutnunk, ha most nem vergődünk zöld ágra végre, akkor többé hiába próbálkozom meg ezzel.
De mégis tudtam, hogy a falnak beszélek. Ugyanis apa a kis monológom közben rám sem nézett, egész végig maga elé meredt, mintha itt sem lettem volna. Erőnek erejével tartottam vissza a könnyeimet, amik minduntalan a szemembe gyűltek. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett és a feltörő zokogásom ellen küzdöttem. Nem akartam neki megadni azt az örömet még a kifakadásom mellé, hogy látja, mennyire fáj, hogy nincs mellettem. Így csak nagyokat pislogtam és az autó kárpitját bámultam, ahelyett, hogy a szívtelen és önző apámra pazarolnék több szót és időt.
A reményeim szertefoszlottak, ahogy apa csendben ült mellettem és egy szót sem szólt. Még csak válaszra sem méltatott. Kiakadhattam volna, megint nekiállhattam volna kiabálni, ütni-verni, ahol csak érem, hogy legalább kiadjam magamból az érzéseimet. De csak azok a gondolatok jártak a fejemben, hogy valahogy bírjam ki az ügynökségig. Egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy amint kiszállok a kocsiból, utat engedhetek annak a viharnak, ami tombolt bennem.
Éppen erre az elhatározásra jutottam, mikor az autó lassítani kezdett és begördült az ügynökség mélygarázsába. Megszűnt az eső ütemes dobolása az autón és csak a motor halk dorombolása maradt meg, míg a sofőr nem talált egy parkolóhelyet. Azon törtem a fejem, mit is mondhatnék ennek a férfinak búcsúzóul, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Minden gondolat elhalt valahol a torkom mélyén és végül arra jutottam, hogy miért is kellene bármit mondanom. Nem kellenek szavak, ha ő nem tisztelt meg ennyivel, akkor én miért tenném?! – Elég, Ha Na, mielőtt még az a törékeny fal, amivel távol tartod magad attól a vihartól, összetörne!
A kezem a kilincsre csúsztattam és már éppen kiszálltam volna, mikor megszólalt.
- Ha Na – hangja mély és rekedt volt, mint aki órák óta nem szólalt meg. –, én egyáltalán nem utállak…
Elnyílt szájjal dermedtem meg, ahogy felfogtam, hogy mi is hagyta el a száját. Talán képzelődöm? Nem lenne meglepő a mostanában történt események fényében, ha megbolondultam volna.
Vártam, hogy mondjon még valamit, akármit, amivel be tudja bizonyítani nekem, hogy nem hallucináltam az előbb, de ez nem történt meg. Így reszketeg hangon én tettem meg helyette ezt a lépést.
- Lehet, hogy mindig mindent egymás fejéhez vágunk – kezdtem bele és ismét felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. A levegőt egyre nehezebb tudtam lepréselni a légcsövemen keresztül a tüdőmbe, minden egyes nyeléssel meg kellett küzdenem. -, és nincsen egyetlen olyan találkozó sem, ami nem fulladna veszekedésbe. Te is mindig el akarod érni a célod, akárcsak én. Sajnálatos módon ezek rendszerint ellentétesek egymással, ebből pedig folyton balhé kerekedik ki. De akárhányszor esünk is egymásnak, akárhányszor hordjuk le a másikat a sárga földig, soha egyetlen percre sem gondoltam azt, hogy az lenne a vége a kettőnk kapcsolatának!
Kapkodva vettem minden egyes lélegzetet, remegő kezemmel beletúrtam a hajamba, hogy nyerjek egy kis időt ahhoz, hogy összeszedjem magam. De aztán eszembe jutott az a pillanat Suh Hyungék lakásán, mikor apa a mellkasához kapott és fogalmam sem volt, mit tegyek. Amikor csak rémülten és tehetetlenül néztem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. Ez pedig elindított valamit bennem, valami olyan láncreakciót, aminek hatására rájöttem, hogy mi nyomja már órák óta a szívem.
- Nem akarlak elveszíteni… - leheltem halkan, és eddig bírtam, a könnyeim utat törtek maguknak, a szívem elszorult és a könnyeimen keresztül pillantottam apára. Hörögve néztem azokba a nagy barna szemekbe, amik szinte rémülten pislogtak vissza rám. – Nem akarok egyedül maradni, nem akarom, hogy anya után te is magamra hagyj!
Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen tovább a megdöbbent arckifejezését néznem, összepréseltem az ajkaim, hogy elfojtsam a hüppögő hangokat, amik feltörtek a torkomból. Összeszorítottam a szemeim, hogy minél hamarabb megnyugodjak, hogy minél előbb rendbe szedhessem magam és eltűnhessek innen.
Viszont ekkor valami olyan dolog történt, amire nem számítottam. Bizonytalan ujjak simultak az arcomra, elkenve a könnycseppeket a bőrömön. Megrökönyödve emeltem fel a fejem, hogy ellenőrizzem, tényleg az történt-e, amire gondoltam. Apa hideg ujjai tétován érintették bőröm, és csak kidülledt szemekkel bámultam rá.
- Nem fogsz elveszíteni – mondta gyengéden, de mégis határozottsággal a hangjában. Ennyi pedig pont elég volt, hogy minden ellenállásom darabokra hulljon és könnyek közt kitörve adjak hangot annak a kétségbeesésnek, ami azóta szorongatott, hogy tudomást szereztem a betegségéről. Tudtam, hogy apa kínosan érzi magát, és hirtelen nem tudja, mitévő is legyen, de mikor átkarolt és magához vonva ölelt, egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem.
Az apám átölelt… Megtette azt, amire már közel négy éve vártam. Igyekezett vigaszt nyújtani, mikor szükségem volt rá. Még ha négy évet is késett ezzel a gesztussal, a szívem majd felrobbant, ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy az apám karjai között sírok. A kezei egyenletesen siklottak a hátamon le és fel, ami melegséggel töltött el és csak még több könnyet csalt a szemembe. Az arcom a nyakába fúrtam és mélyen beszippantottam azt az illatot, amihez már évek óta nem volt szerencsém. Karjaim bátortalanul kúsztak a derekára, majd mikor nem tapasztaltam ellenállást, erősen szorítottam magamhoz a férfit.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, talán most bújt elő belőlem az a kislány, aki mindig is vágyott az apukájára, vagy csak egyszerűen imádtam azt az érzést, amit egy szerető szülő tudott nyújtani, és amihez anya halála óta nem volt szerencsém, de a sírásom nem akart elmúlni. Mikor már azt hittem, hogy végre elapadtak a könnyeim, újult erővel vetettem bele magam a zokogásba. Fogalmam sem volt, honnan jön elő ennyi folyadék a szervezetemből, de mikor végre úgy éreztem, hogy megnyugodtam, lassan eltoltam magam apától, habár nagyon nehezemre esett. Féltem, hogy amint elengedem, minden köddé válik, és úgy teszünk majd, mintha mi sem történt volna.
- Sajnálom… - nyekeregtem rekedten és köszörültem a torkomon egyet. Szipogtam párat, mire apa a kabátja zsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy szövet zsebkendőt. Kuncogva fogadtam el tőle a ruhadarabot.
- Mi ilyen vicces? – kérdezte értetlenül, mire még inkább mosolyogtam rajta.
- Nem hittem, hogy van még valaki, aki ilyennel mászkál a zsebében – motyogtam és kifújtam az orrom, majd nagylelkűen nem adtam vissza a taknyos zsepit neki.
- Igen hasznos és sok mindenre megfelel a papír zsebkendőkkel ellentétben – fejtette ki igen komolyan a véleményét a témáról.
- Mindenesetre köszönöm – mosolyogtam rá félősen és zsebre dugtam a zsepit, bár ez a köszönöm egyáltalán nem csak erre vonatkozott. Sokkal több minden húzódott meg e szó mögött, mint amit ki tudtam volna fejezni.
- Nincs mit – éreztem, hogy pontosan érti, mire célzok. De mégis olyan esetlennek tűnt az egész beszélgetésünk a nagy könnyzáporom után. Érezhetően elszoktunk attól, hogy normálisan beszélgessünk egymással, és mindketten kínosan feszengtünk egymás mellett.
Ahogy pedig eszembe jutott, hogy milyen témától kiindulva lyukadtunk itt ki, ismét rossz kedvem lett és görcsbe rándult gyomorral tettem fel apának a következő kérdést:
- Mennyire komoly ez a betegség?
Kissé elhúzta a száját, de végül nyugodt hangon válaszolt.
- Lehetne komolyabb is, de ha odafigyelek az orvos utasításaira, akkor nem fog tovább romlani – nem hangzott annyira biztatóan a felelet, mint amire számítottam.
- És odafigyelsz rájuk? – kérdeztem aggódva és összevont szemöldökkel vártam a választ.
- Na, pont ezért nem akartam, hogy tudj róla, elég nekem Sung Chan, aki sírba visz az aggodalmaskodásával! – sóhajtott fáradtan a férfi, és egy részem viccesnek találta volna ezt a mondatot, ha nem kapok valami olyan információt ezzel, amiért Suh Hyungék lakásában szinte ölni tudtam volna.
- Hát ezért nem mondtad el? – elhaló hangom alig keltett nagyobb zajt, mint egy légy zümmögése. – Mert aggódtam volna érted és ezt nem akartad?
- Olyan vagy, aki a bolhából is elefántot csinál és felfújtad volna az egészet – magyarázta kissé türelmetlenül és kényelmetlenül mocorogva.
- Talán Sung Chan nem aggódik érted? – kezdett felidegesíteni apa, és kivételesen nem azért, mert már megint olyan utálatos. Hanem mert olyan eszméletlenül ostobán viselkedett! – Nem vagyok már gyerek, nem kell még a széltől is óvnod. Tudom kezelni azt a tényt, hogy beteg vagy.
- Úgy, mint az előbb? Hogy sírva fakadsz? – ő is egyre jobban felkapta a vizet, így vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni. Azzal sem törődtem, hogy milyen vörös színben játszik az arcom jelenleg a megjegyzésének hatására. – Jobb lett volna, ha nem tudod meg…
- Képes lettél volna előlem örökre eltitkolni? – hitetlenkedve ráztam meg a fejem, ahogy felfogtam, hogy apa nagyon is reménykedett benne, hogy élete végéig megtartja magának a betegsége részleteit.
- Ha az kellett volna hozzá, hogy ne aggódj értem és megvédjelek, akkor igen – mondta keményen a férfi.
- Megvédj? Mégis hogy akarnál ezzel megvédeni?! – törtem ki indulatosan és értetlenül.
- Nem vetted még észre, hogy csak az lebeg a szemem előtt, hogy megvédjelek, mióta édesanyád meghalt?! – fakadt ki és hátrahőköltem a szavai hallatán. – Ha te nem is vagy hajlandó ezt elfogadni vagy megérteni, az igazságon ez nem változtat. Nem akartam, hogy félj, hogy el fogsz veszíteni, pont mint ahogy korábban tetted.
- Az is a védelmemet szolgálta, hogy eltiltottál a STAND UP-tól, a P.S.-től és külföldre akartál küldeni? – a hangom hidegen csendült fel, ahogy gúnyosan tettem fel a kérdést.
- Úgysem hinnéd el, ha azt mondanám, hogy igen – láttam, hogy meg sem próbál meggyőzni, nem látta értelmét, és jól is tette. Így én is képes voltam pár másodpercnyi hallgatás után lehiggadni és nem tovább folytatni a veszekedést.
- De miért nem aggódhatok érted? – tértem vissza az eredeti témára. – Az apám vagy és bármilyen hihetetlen is, de féltelek.
- Nem akarom látni, ahogy így nézel rám – dörzsölte meg a tarkóját, én pedig próbáltam kitalálni, hogy mire is gondol, de hiába.
- Hogy nézek rád?
- Úgy, mintha a halálos ágyamon feküdnék – mosolygott rám keserűen. – Mintha bármelyik percben összeesnék és te folyton ezen aggódsz. Nem akarom, hogy azzal töltsd az időd, hogy egy olyan öregemberért aggódsz, akiért felesleges.
Amióta beszálltam az autójába a buszmegállóban, úgy éreztem, hogy egy másik világba kerültem. Egy párhuzamos univerzumba, ahol az apám végre őszinte és megnyílt nekem. Végre elmondja azt, amit gondol és nem zárkózik magába. Valami megváltozott közöttünk, amióta tudomást szereztem a betegségéről…
- Erősebb vagyok, mint azt hinnéd – jegyeztem meg szárazon és ökölbe szorult a kezem, ahogy igyekeztem meggyőzni az igazamról. – Nem fogok összeesni az aggodalomtól vagy sírógörcsben kitörni, ahogy az előbb tettem!
- Pontosan tudom, hogy milyen erős vagy. Ezért tartottam titokban – fújtatva vette a levegőt és egy pillanatig elfogott a félsz, hogy megint rohama lesz, de megnyugodtam, mikor hátradőlt az ülésen és fáradtan pihentette a szemeit.
Sértett ugyan, hogy ilyen gyengének néz, de nem tettem szóvá. Akármit mondok is, nem hitt volna nekem. Ezt csak tettekkel és cselekedettel lehetett volna bizonyítani.
- A lényeg, hogy már tudom, és ez ellen nem tehetsz semmit – igazítottam meg a kabátom szegélyét idegesen.
- Nem számít – sóhajtott kimerülten apa és ismét rám nézett. – Úgysem változott ezzel semmi.
Szemöldök ráncolva néztem a férfit, aki ismét ridegen emelte rám sötét íriszeit. Pontosan az ellenkezőjét állította annak, mint amit én éreztem.
- Ezt meg hogy érted?
- Talán a betegségem miatt ott hagyod a céget? Nem leszel tovább gyakornok? Szakítasz Se Jooval, ha megkérlek rá? – tette fel sorban a kérdéseket, de egyik nagyobb káoszt okozott, mint a másik.
- Nem – feleltem halkan, ugyanis nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon. – De ennek semmi köze nincs ahhoz, ami közöttünk van.
- Mikor nem volt hozzá köze?! – nevetett fel élesen apa, de az elkeseredettséget nem tudta palástolni a hangjában. Kezdett megint előjönni az az énje, amit kizárólag csak számomra tartott fent, de nem engedtem, hogy felidegesítsen.
Sőt, egyre inkább kezdett tisztulni az agyam, és valami olyasmi körvonalazódott a fejemben, amire már évekkel ezelőtt rá kellett volna döbbennem. Talán az elmúlt évek tették, vagy hogy idősebb lettem, vagy hogy végre kezdtem megkomolyodni és megerősödni, de végre rájöttem, hogy mit is kell tennem.
- Igazad van – helyeseltem még saját magamat is meglepve. Apa nagy szemekkel meredt rám, mert még ő sem számított arra, hogy igazat adok neki. – Mind a ketten makacsok vagyunk, és rá akarjuk kényszeríteni a másikra az akaratunkat. Egyikünk sem enged a követeléseiből, így folyton csak veszekszünk, és olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amiket nem gondolunk komolyan. Anya halála egy éket vert közénk, amitől képtelenek vagyunk megszabadulni…
- Ha Na…
- De ha aközött kell választanom, hogy lemondok miattad az álmaimról, vagy örökre elveszítelek, hát akkor egyik lehetőségért sem rajongok túlzottan! – egyre feljebb emeltem a hangom és már lassan kezdtem elveszteni a fonalat a mondandómban, de azért is folytattam. – Talán ostobaságnak hangzik, de az, hogy megtudtam, hogy beteg vagy, csak jó hatással volt a kapcsolatunkra. Segített ráébredni, hogy milyen fontos is vagy számomra! Be fogom neked bizonyítani, hogy képes vagyok olyan nagy sztárrá válni, mint anya! Hogy erősebb vagyok, mint amilyennek hiszel, és azon leszek, hogy átsegítselek a betegségeden! Elegem van a sok veszekedésből és szidalmazásból! Vissza akarlak kapni! Vissza akarom kapni az apámat, akit mindenkinél jobban szerettem. Keményen fogok ezért küzdeni, még ha minduntalan falakba is ütközöm!
Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet apával – én határozottan és keményen csillogó szemekkel, ő pedig inkább elképedve vizslatott a tekintetével -, míg végre szóhoz jutott.
- És mi lesz a sok évnyi szenvedéssel? Azokkal a szavakkal és sértésekkel, amik egymásra való tekintet nélkül hagyta el a szánkat? Azzal, hogy megütöttelek…? – hitetlenkedve rázta a fejét, de mégis éreztem rajta azt a kíváncsiságot, amivel mindig az új tehetségeket figyelte. – Talán csak felejtsük el, mintha meg sem történt volna? Képes vagy erre?
Egy pillanatig tartott, míg megrágtam minden szavát és kitaláltam a válaszomat. Azzal, hogy apa beteg, nem változott meg a múltunk. Nem felejtettem el azt a sok átsírt éjszakát a szobámban, azt a sok veszekedést és azokat a gyűlölettől csillogó szemeket sem, amiket egymásra vetettünk. De képtelen lettem volna ezt így tovább folytatni…
- Nem, nem tudnám elfelejteni – intettem nemet a fejemmel, és ekkor láttam egy pillanatig valami furcsaságot apa tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Szomorúság, kárörvendés, szánalom vagy egyetértés volt? Nem tudtam volna megmondani. – De nem is felejtésre van szükség. Hanem megbocsátásra. Nem lehet semmissé tenni azt a sok fájdalmat, amit egymásnak okoztunk, de ha képesek vagyunk egymásnak lassan megbocsátani… akkor már jó úton haladunk.
- Érdekes meglátás – hümmögött apa, majd se szó se beszéd, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból. Úgy látszott, hogy le is zárta a témát anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna az előbb elhangzottakhoz. Egyszerre okozott csalódást és dühöt ez a viselkedése, de nem hibáztathattam. Végül is négy éve éltünk idegenekként – nem, még annál is rosszabbak voltunk -, így nem várhattam el, hogy minden azonnal rendeződjön közöttünk. De ez egy jó kezdet lehet, ahogy Chun Ja mondta korábban nekem…
Én is kimásztam a kocsiból és követtem apát, aki a lift felé araszolt, éppen olyan tempóban, hogy sikerült utolérnem. A sofőr csak kiszállt és meghajolva köszönt el a főnökétől. Apa megnyomta a hívógombot és csendben vártuk a lift megérkezését. Mit ne mondjak, kínos csend volt, de elviselhető. Oké, ne szépítsük, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megszólalt a csilingelő hang, hogy végre beszállhatunk a felvonóba. Nem mentem sokat, csupán egy emeletet a földszintig, ahol át tudok majd sétálni a koleszig, így meg is nyomtam a nullás gombot.
- Ne dolgozz olyan sokat és menj haza minél előbb pihenni, mielőtt beárullak Sung Channak, hogy az ügynökséghez jöttél! – fenyegettem meg búcsúzásként, mikor kinyílt az ajtó, majd megindultam jobbra, az udvarra nyíló kijárat felé.
- Ha Na! – kiáltott utánam apa, így egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem és érdeklődve néztem a férfit, aki kézzel tartotta az ajtót, hogy az ne csukódjon be. – Büszke vagyok rád!
Ennyi.
Csupán ennyit mondott és el is tűnt az összezáródó ajtók mögött, faképnél hagyva egy olyan mondattal, amitől a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el verni és könnyek szöktek ismét a szemembe…

***

Apám félszegen odavetett mondata nem hagyott nyugodni már aznap este. Folyton azon járt az eszem, hogy ez vajon mit is jelenthet a kapcsolatunkra nézve. Talán végre megindult valami közöttünk, amiből akár egy normális apa-lánya viszony is kialakulhat? Ki tudja?
Ahogy visszaértem a koleszbe, felrohantam a szobámba, hogy Ki Youngnak mindent elmeséljek, de sajnos sehol sem találtam, így csak az este folyamán tudtam beszámolni neki a napomról, mikor kimerülten cammogott be a szobába. Nagyjából ő is azt a következtetést vonta le, mint amit én: apa hajlandó nyitni felém. A betegségét is megemlítettem, mire ijedezve reagált ugyan, de próbált kettőnk közül ő a nyugodtabb maradni.
Végül az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy a betegségét tanulmányoztam, mivel lehet segíteni rajta, illetve mi ronthat az állapotán. Jellemző módon a legrosszabb esetektől féltem, ami elszórva fordult elő a honlapok szerint, amiket átolvastam. Ha azok a kóros sejtek túlságosan roncsolják apa szívét, akkor akár műtétre is sor kerülhet, hogy pacemakert kapjon. Még rosszabb esetben pedig akár szív transzplantációról is lehet szó…
Csak nagyokat lélegeztem, hogy megnyugtassam magam, hiszen Suh Hyung szerint apa betegsége nem olyan súlyos, hogy ezért kellene aggódni. Így arra jutottam, hogy inkább annak nézek utána, mi az, amivel enyhíteni lehet a tüneteket és mi tesz jót a szervezetének.
Mire észbe kaptam, már hajnali egy volt és nekem másnap ötkor kellett kelnem, hogy elkészüljek az első napomra az ügynökségnél. Így gyorsan kikapcsoltam a laptopom és már nem az apámért való aggódástól nem tudtam aludni, hanem a holnapi nap rám váró feladatoktól.

***

- Elnézést a késésért! – hajoltam meg az ajtóban nagy szorgalommal, mivel már megint sikerült elaludnom. Vagyis jobban mondva a reggeli készülődés sikerült hosszabbra, mint kellett volna. Álmosan és sötét karikákkal a szemem alatt ébredtem az utóbbi napok alváshiánya miatt, így nem éreztem magam a topon. Az első napom az ügynökségen csupa felmérésekből és ismerkedésekből állt szerencsére, ahova Sung Chan kísérgetett, mivel kivételesen szabadnapot vett ki, hogy a segítségemre legyen. Az említett egyből ott is termett mellettem és szúrós szemekkel mért végig, jelezve, hogy siethettem volna jobban is.
- A lényeg, hogy megérkeztél, Kim Haeng Ah vagyok – mondta egy igencsak komoly nő, aki kissé molett testtel rendelkezett és egy hatalmas anyajegy díszelgett a szája felett, jobb oldalon.
- Yoon Ha Na, igazán örvendek! – jó mélyen meghajoltam, csak hogy biztosra menjünk.
- Tudom, tudom! – legyintett, mint aki siet valahová és sürgetni próbálja az eseményeket. – Ülj le!
Nem is akadékoskodtam, egyből leültem az íróasztal túloldalán lévő műanyag székre. Akadt egy kis időm, míg egy csomó papírt kotort elő a fiókokból, így addig körülnéztem a kis helyiségben, ahova kerültem. A falakon látásvizsgálatra alkalmas tablók díszelegtek, a magasság mérésére egy fekete-fehér, tíz centi széles magasságmérő volt rögzítve az ajtó melletti falfelületre, ami leginkább egy börtönre emlékezetett. Egyszerre tűnt valamiféle orvosi szobának és kihallgatónak. Emellett még sok mást is láttam a helyiségben, köztük olyan dolgokat is, amiket fel sem ismertem, de Haeng Ah nem hagyott nyugtot, hogy jobban szemügyre vegyem őket.
- Ezek az orvosi papírok, amiket ki kellene töltened – ezzel az orrom alá nyomott vagy négy A4-es lapot és egy tollat. Figyelmesen nekiálltam kitölteni, néhol Sung Chan is segített, mert egy-két dolgot nem tudtam, mit jelent, másokat meg csak simán nem tudtam. Például tudtommal nem voltam allergiás semmire, de mi van, ha mégis van valami?
Ezután megvizsgálta a látásom, ami kifejezetten jó volt és még a piros vonal alatti számokat és betűket is könnyedén el tudtam olvasni. Még azokat a fura pöttyös, mintás képeket is könnyedén vettem, amik a színtévesztés kiszűrésére vannak.
- Most pedig vetkőzzön! – adta ki a következő utasítást Haeng Ah, miután becsukta a kis könyvecskét.
- Tessék? – mintha a torkomon akadt volna valami, úgy kezdtem el köhécselni zavaromban.
- Alsóneműre, ha kérhetem! – fogott a kezébe egy csiptetős táblát a nő és egy mérőszalagot. Aztán ráébredtem, hogy a méreteimet akarja levenni, de még így sem akaródzott megmozdulnom.
- Minél előbb, mert húsz perc múlva jön egy kisebb tömeg, és addigra szeretnék végezni veled – nézett rám várakozón, de én Sung Chanra meredtem.
- Oppa… - motyogtam zavartan és meglehetősen rózsaszín arccal. Oké, hogy testvérek vagyunk, de arra nem álltam készen, hogy megmutassam neki a testem…
- Oh! – egyből megértette, hogy mi a bajom, és nem kevésbé vörös fejjel indult meg az ajtóhoz. – Akkor majd megvárlak kint! Szólj, ha végeztetek!
Ezzel szinte ki is rohant a helyiségből és így nekiállhattam levetkőzni. Csupán egy melegítő együttes volt rajtam, egy térdig érő nadrág és egy trikó. Így azoktól könnyedén megszabadultam a cipőmmel együtt. Haeng Ah lemérte a magasságom, ami nem meglepő módon még mindig csak százhatvankét centiméter volt, illetve a testsúlyomat is. Már bántam, hogy este Ki Younggal megettük azt a nagy adag feketebabos tésztát, mert a mérleg nem annyit mutatott, aminek Haeng Ah vagy én örültünk volna. Meg is jegyezte, hogy legalább öt kilót fogynom kell majd, különben alulmaradok a többiekkel szemben. Habár én meg azt tettem hozzá magamban, hogy ő aztán igazán ne lásson el fogyókúrázási tanácsokkal…
Ezután egy csomó méretemet levette, mint annak idején Ki Young a saját tervezésű ruhájához. Azt hittem, végeztünk, mikor megint odavetett nekem egy mondatot, amivel megint csak sikerült kivernie nálam a biztosítékot.
- A mellméretre is szükségem van – állt meg előttem a két keze közé kifeszített mérőszalaggal. – Szóval le a melltartóval is!
Égő fejjel és paprikavörös arccal gyorsan lekaptam a melltartómat, hogy minél hamarabb túlessek a dolgon. Még csak rá sem néztem Haeng Ahra, aki végezte a dolgát és lefirkantotta az eredményt.
- Lehetne nagyobb is - motyogta az orra alatt, mire még inkább megszégyenülve vettem vissza a ruháimat. – Kész is vagyunk!
- Remek… - morogtam kelletlenül, de az elégedetlen kifejezése a nőnek a hanghordozásom miatt, elhallgattatott. Inkább átváltottam egy sokkal vidámabb hangra. – Köszönöm szépen!
Alig vártam, hogy kiszabaduljak ebből a helyiségből és szinte elráncigáltam Sung Chant még a folyosóról is, hogy minél távolabb kerüljek attól a nőtől.
A nap folyamán Sung Chan még egy csomó helyre és emberhez cibált el. És ezek a felmérések már sokkal kevésbé voltak nyugodtabbak és kellemesebbek, mint Haeng Ahnál. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy még vissza is sírtam a telt és türelmetlen asszonyságot.
Ugyanis a kondícióm felmérése következett különböző tornák keretein belül. Megnézték mennyire vagyok hajlékony – semennyire, csak hogy tisztázzuk; milyen vagyok statikus edzés tekintetében - ami nem volt túlságosan rossz, de azért nem remekeltem benne; illetve egy futópadra is felállítottak, mondván, hogy hajrá, ameddig bírom. Csak hogy párat említsek a legkreatívabb kínzások közül. Meglátogattuk a személyes vagy éppen kiscsoportos tanáraim nagy részét, akinek bemutatkoztam és mindegyiknek kellett egy kis magánszámot tartanom. Táncoltam, énekeltem és próbáltam színészkedni is. Szerencsémre itt nem vallottam olyan súlyos kudarcot, mint a kondíciós felméréseknél, de azért nem voltak maradéktalanul elégedettek velem. Bár ha nem azért vagyok itt, hogy tanuljak tőlük, akkor mégis miért? Szóval emiatt nem igazán aggódtam.
Délután hatkor, korgó gyomorral – mert persze senkit sem érdekelt, hogy már szinte éhen haltam és az ájulás kerülgetett -, teljesen megsemmisülten baktattam a lift felé Sung Channal az oldalamon.
- Köszi a mai segítséget! – mondtam hulla fáradtan, le-lecsukódó szemmel. – Ha nem lettél volna, bizonyára darabokra szedtek volna.
- Ebben igazad van – mosolygott rám a bátyám és átkarolta a vállam, ugyanis miután megosztottam vele az apával lefolytatott beszélgetésem részleteit, olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy egész nap le sem lehetett vakarni a vigyort a képéről.
- E-ez fáááhj! – nyöszörögtem három oktávval a rendes hangszínem felett, mire Sung Chan nevetve engedett el.
- Bocsi!
- Olyan együtt érző vagy, hogy már majdnem megkönnyezem! – vicsorogtam rá, miközben a fájdalomtól tényleg könny szökött a szemembe. Minden izmom ki akart szakadni a helyéről és állni alig voltam képes, nem hogy sétálni.
- Gyere, veszek neked valamit a lenti büfében! – hívott meg vacsira a bátyám, amitől újult erővel bicegtem a felvonó felé.
Már nem voltunk messze a lifttől, mikor furcsa kattogó hang ütötte meg fülem, majd ahogy egyre közeledtünk hozzá, már sűrű kiabálás és hangzavar csatlakozott hozzá. A kíváncsiságtól fűtve, és nem törődve Sung Chan kérdéseivel, továbbmentem a lift előtt és az emeleten található előadó teremhez lépkedtem, aminek az ajtaja félig nyitva volt.
- Ha Na! – sziszegett félhangosan Sung Chan, de enyhén belöktem az ajtót, nem hallgatva rá. És ahogy megláttam, hogy mi folyik az ajtó túloldalán, az a röpke boldogságom el is illant, mintha nem is létezett volna.
Az előadóban rengeteg hosszúkás asztal állt, amiknél annál is több ember üldögélt. Újságírók és tudósítók ültek a laptopjuk előtt, és az operatőrök filmezték a terem elejében lévő asztalnál ülő négy fiút. A furcsa kattogás a fényképezőgépek és a számítógépek billentyűzetét verő emberektől származott. El is felejtettem…
Ma volt a sajtótájékoztató. A sajtótájékoztató, amin bejelentették, hogy Kyu Hyun kiválik az együttesből és csupán ezen a comebacken fog részt venni. Utána pedig viszlát, STAND UP, viszlát, P.S.! Eltűnik az éterben…
Ekkor fordítottam csak a tekintetem a fiúkra, akik komor arccal ültek és javában válaszolgattak a nekik feltett kérdésekre. A tegnapi nap még csak eszembe sem jutottak az apámmal kapcsolatos hírek miatt, de most, ahogy rájuk néztem, olyan érzést keltettek, mintha ezer éve nem láttam volna őket. Min Soo mintha még soványabb és magasabb lett volna, a haja pedig még hosszabb. Fehér bőre szinte világított reflektorfényben. Min Jun még ridegebbnek és komorabbnak tűnt fekete öltönyében, szemei pedig kitartóan az asztalt pásztázták. Ahogy pedig a tekintetem Se Joora és Kyu Hyunra vándorolt, a gyomrom görcsbe rándult és a Ki Younggal való beszélgetés emléke olyan erősen élt bennem, mintha ott állt volna mellettem a lány: Ha Na, azt hiszem, minél hamarabb rájössz, mit érzel, annál hamarabb könnyíted meg a saját, mind pedig mások életét.
Se Joo csokibarna szemei szomorúan csillogtak, mikor válaszolt az egyik újságíró kérdésére. Hangja mélyen búgott végig a teremben, és míg beszélt, senki nem szólt egy szót sem. Fehér ingének minden gombja a helyén volt, még egy fekete nyakkendőt is kötött.
Kyu Hyun ezzel szemben pont a lazaság mintaképe volt, és az ingének legfelső gombjai szabadon kallódtak, hogy megcsodálhassa mindenki az izmokat, amik megfeszültek a nyakán. Búzabarna haja be volt lőve és fekete szemei teljes érzelemmentességet tükröztek.
- Kyu Hyun, nem bánja, hogy elhagyja a bandát – kérdezte egy fiatalabb nő. -, ezzel pedig csalódást okoz minden rajongójának?
- Természetesen nagyon sajnálom, hogy ezt a döntést kellett meghoznunk, de így láttuk a legjobbnak. A szerződésem ebben az évben lejár, de mindenképpen szerettem volna illendően elbúcsúzni a rajongóktól, ezért még részt veszek az idei comebacken – fejtette ki véleményét a fiú úgy, hogy egyszerre tűnt szomorúnak és vidámnak, ami a legtöbb emberből a sajnálatot hozta ki. – Meg szeretném kérni a rajongókat, hogy ezúttal különösen nagy figyelmet fordítsanak a STAND UP-ra, mert ezek lesznek az utolsó számok, amiben hallhatják a hangomat és az utolsó klipek, amikben majd láthatnak!
Jó néhányan elmosolyodtak a szavain, nekem mégis belefacsarodott a szívem, ahogy ráébredtem, innen már nincs visszaút. Bejelentették, hogy Kyu Hyun elhagyja a bandát, ezt már nem lehet visszaszívni. Még pár hónap és Kyu Hyun örökre eltűnik a P.S. Entertainment előadói közül.
- Lehetséges, hogy ha nem is a P.S. Entertainmentnél, de egy másik ügynökségnél folytatja a munkásságát? – érkezett a következő kérdés.
- Ha szeretném folytatni, miért mennék el innen? – tette fel a költői kérdést a fiú. – A banda számomra olyan, mint a családom. Eszem ágában sem lenne lecserélni őket semmire és senkire.
Fekete szemei izzó parázsként figyelték az összegyűlt tömeget. Nem tetszett neki a kérdés, és ezt pedig ki is nyilvánította.
- Felmerült már, hogy ki lép Kyu Hyun helyére a bandában, ha ő már nem lesz?
- Egyelőre nem gondolkozunk ezen – intett nemet Se Joo nyugodtan és határozottan. – Most csak az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy egy olyan albummal és zenékkel kápráztassuk el a rajongókat, amilyet még nem láthattak és hallhattak tőlünk.
Lágyan elmosolyodtam Se Joon, aki ilyen kedvesen volt képes lereagálni a durva és sértő kérdést. Egyből azzal jönni, hogy akarják-e pótolni valakivel Kyu Hyunt, elég bunkó húzás volt, amitől még bennem is felment a pumpa.
- Igaz, hogy a Hyunsung nevű cég örököse és ott fog majd dolgozni, hogy a későbbiekben átvegye a vezetését? – hangzott fel a kérdés egy fiatal, nyurga férfitól, akinek lecsúszott a szemüvege az orra hegyére.
Elsőnek azt sem tudtam, hogy kihez beszél, de mikor megláttam Kyu Hyun zavart arckifejezését, már tudtam, hogy hozzá intézte a szavait. Elnyílt szája arról árulkodott, hogy erre a kérdésre nem számított és erősen törte a fejét, hogy mit is válaszoljon. Még a többiek is kérdőn fordultak felé, mert ez még számukra is újdonságnak tűnt. És ami azt illeti nekem is, már ha igaz…
- Igen, igaz – zárta le tömören a témát a fiú. Ezek szerint akkor Kyu Hyun egy chaebol volt, vagyis gazdag család sarja, aki öröklés útján fogja majd átvenni a családi vállalkozást. Ettől pedig még nekem is leesett az állam és nagyokat pislogva meredtem a fiúra a terem túl végében. Tudtam, hogy gazdag, hiszen a kis lakása, ami üresen áll nem messze az Akadémiától, nem hagyott sok tanakodni valót efelől. De hogy ő egy chaebol! Erre nem voltam felkészülve. Egy újabb információ, amit megtudtam róla és mégsem tőle…
De úgy látszott, hogy ez az állítás nem csak nekem volt újdonság, hanem az újságírók nagy részének, illetve a banda tagjainak is. Egyből tucatnyi kérdés záporozta meg a fiút, aki azt sem tudta, melyikre válaszoljon elsőként. Bár talán ennek még jobban örült, mert elnyúzott arckifejezése arról árulkodott, hogy kezd nagyon is elege lenni az egészből, és a legkevésbé sem akar erről a témáról többet beszélni.
Aggódva figyeltem, ahogy megtörli izzadságtól csillogó homlokát és a tekintete az előadót pásztázza. Kissé elveszettnek tűnt, mint egy gyerek a bevásárlóközpontban, aki a szüleit keresi. A következő másodpercben viszont a pillantása rátalált az enyémre. Fekete szemei elsőnek megdöbbenést sugároztak, majd pedig értetlenséget. Észre sem vettem, de a lélegzetem egyre szaporább lett, ahogy a fiú fekete szemei az enyémbe kapaszkodtak és nem eresztettek. Az arcom kipirult, de végül sikerült elkapnom a tekintetem az övéről.
- Elnézést kérünk, de a sajtótájékoztatónak ezennel vége! – jelentette ki egy nagydarab férfi, mivel már percek óta nem sikerült nyugalmat erőltetnie a tömegre. Így a testőrök gyűrűjében - akik hirtelen megjelentek a semmiből – a banda tagjai eltűntek a szemem elől, és végül az oldalsó ajtón át távoztak.
- Menjünk! – szóltam elhaló hangon Sung Channak, és meg sem várva a válaszát, vágtam hátraarcot, hogy itt hagyjam ezt a felfordulást. Nem ellenkezett, csak követett csendben. Sung Chan láthatta rajtam, hogy nem vagyok olyan hangulatban ezek után, hogy elnevetgéljek vacsora közben vele, így inkább elköszönt tőlem az aulában.
- Sajnálom – motyogta lehangoltan.
- Micsodát?
- Hogy Kyu Hyun kilép – magyarázta meg a kijelentését, de csak alig figyeltem a szavaira. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a járólapon lévő bonyolult mintákat kövesse a szemem.
- Miért?
- Mert láthatóan megérintett – erre viszont már rákaptam a tekintetem, de ő kerülte a pillantásomat és inkább a cipőjét bámulta, ami még mindig viselte a talpam nyomát, mikor napközben jól rátapostam, hogy ne röhögjön ki.
- Ez nem igaz – tagadtam automatikusan, még akkor is, mikor tudtam, hogy nem tudom átverni. Sung Chan pedig nem feszegette tovább a témát és nem kérdezett többet.
- Majd találkozunk! Ha bármire szükséged lenne, csak hívj! – nyomott puszit a homlokomra és integetve hagyta el az épületrészt a forgókapun, de még utánam kiáltott. – És aludd ki magad, elég pocsékul festesz!
- Kösz… - dohogtam és fáradtan kullogtam a kolesz felé. Megmagyarázhatatlanul rossz kedvem volt és folyton Kyu Hyun feszült és ideges arca ugrott be a lelki szemeim elé. Az udvaron szinte vakon sétáltam keresztül, azzal sem törődve, hogy majd meg fagyok az izzadt és büdös ruháimban. A koleszben egyenesen felmentem a szobámba, ahol Ki Young valamiféle terveket rajzolgatott. Izgatottan kérdezett az első napomról, de alig néhány szót sikerült kinyögnöm neki.
Szerencsémre nem faggatott tovább, tudta, hogy ha készen állok, akkor úgyis elmondom majd neki, hogy mi jár a fejemben. A nap további részében az ágyamon fekve bámultam a plafont, majd este végül nagy nehezen elkúsztam fürdeni. Rettentően fáradt voltam testileg, de az agyam több ezres fordulatszámon pörgött és csak a sajtótájékoztató körül keringtek a gondolataim. Már éjfél felé járt az idő, de még mindig ébren és álmatlanul feküdtem az ágyamon – Ki Young már nyugodtan horpasztott mellettem. Végül sóhajtva ültem fel és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy kis vizet. Leballagtam a negyedik emeletről és meglepődve vettem észre, hogy már senki sincs ébren, nem úgy, mint korábban az Akadémia koleszében. Bár nem csodáltam, hiszen itt már keményen dolgoztak és minél több alvásra volt szükségük, hogy másnap folytassák a kegyetlen harcot a debütálásért.
Ittam egy korty vizet, majd leültem a kanapéra a nappaliban és bekapcsoltam a tévét. Hátha ez lefáraszt vagy legalább eltereli annyira a gondolataimat, hogy képes legyek végre aludni. Monotonon kapcsolgattam a csatornák között, mikor találtam egy zenei műsort és ott hagytam.
- Hát még ébren vagy? – a hangjára összerezzentem és magamon éreztem azoknak az ónix szemeknek pillantását. Ötletem pedig egy sem volt, hogy tudnék elmenekülni előlük…

6 megjegyzés:

  1. Hát most komolyan sírtam mikor Ha Na beszélt az apjával. És ez a Kyu Hyunops dolog hogy egy chaebol. Most komolyan hová fog ez még fajulni. Kíváncsian várom a folytatást és hogy mi fog ki sülni ebből a szerelmi 3 szögből. U.I bárcsak én is így megtudnám apámmal beszélni a dolgokat mint Ha Na az apjával. (saját megjegyzés) Fighting a továbbiakhoz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, ha belegondolsz Kyu Hyunról keveset tudunk, csak mostanában kezdett megnyílni Ha Na felé, szóval nem meglepő, ha érdekes dolgok derülnek ki róla. De örülök, hogy sikerül meglepetéseket okozni, hiszen ebből tudom, hogy fordulatos cselekményt sikerül összehozni. :)
      Oh, hát egy részem örül, hogy meghatott ez a rész Ha Na és az apja között, a másik felem viszont sajnálja, hogy megsirattattalak. Azt pedig remélem, hogy az apukáddal egyszer sikerül így leülni és őszintén megbeszélni a dolgokat. Ha már az egyik fél küzd érte, úgy vélem, hogy van remény. :) Így neked is fighting ehhez!
      Köszönöm szépen, hogy írtál és igyekszem hozni a részeket szép sorban! ^^ Már nem kell sokat várni a háromszög lezárására. :)

      Törlés
  2. Huu hát ez egyre jobban tetszik*-* megható is volt, de vicces is egyben :D nem vagyok a szavak embere, szóval bocsi, de a lényeg, hogy ez is nagyon nagyon tetszik, így tovább!:) Várom a következőt^-^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, hát ezt nagyon jó volt olvasni!! :D Igen, most hogy mondtad, én is rájöttem, hogy elég felemás lett ez a rész, de talán így nem volt olyan depresszív. :D Amúgy pedig nem kell a szavak emberének lenni, egyetlen szó is elég ahhoz, hogy boldoggá tedd az embert, és ez itt meg is történt. :D Szóval köszönöm szépen, hogy írtál és igyekszem a kövi résszel! ^^

      Törlés
  3. Hát mégis sikerült HaNa-nak rendezni a viszonyát. Az a négy éve tartó feszültség és fájdalom, sértettség most felszínre került, de most már rendben lesznek (remélem). Olyan szépen írtad le, megkönnyeztem :(
    KyuHyun egy chaebol?! Akkor nem is akar énekelni egyáltalán? HaNa dönts már, valamerre mozduljon annak a mérlegnek a nyelve! És már megint vele fut össze éjjel .... Hol van ez a SeJoo, hogy vele sosem találkozik HaNa?
    Most már tényleg beindulnak az események :D
    Szokás szerint jó kis (?) fejezet volt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagy harcok és nehézségek árán sikerült végre túllépni a haragon és a sértettségen, amit eddig érzett. Nem ígérek semmit a jövőbeni kapcsolatukkal kapcsolatban, de annyi biztos, hogy egyelőre így maradnak a dolgok. :) És az pedig tényleg kifejezetten örömmel tölt el, hogy sikerült úgy átadni ezeket az érzéseket, hogy Téged, mint olvasót is elértek. Ennél többet nem is szeretnék. :)
      Kyu Hyunról és erről a témáról még lesz szó, és kicsit tisztázódni fognak a válaszok a kérdéseidre. ;) A döntéshez pedig szép lassan közeledünk, már nem kell sokáig tűrni ezt a háromszöget. :D Én mondtam, hogy csak ki kell várni és minden a feje tetejére fog majd állni. xD De majd ezt Te eldöntöd, hogy sikerül-e meglepetést okozni vele vagy sem a későbbiekben. :D
      Köszönöm, hogy írtál, mindig öröm olvasni a szavaid! ^^

      Törlés