Felejtés helyett megbocsátás
Ahogy meghallottam a szavait,
máris átkoztam magam, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Hogy is fordulhatott meg
a fejemben, hogy Suh Hyungék így elárultak és hazudtak nekem?! Úgy viselkedtem,
mint egy tízéves elkényeztetett kislány, aki még nem ismeri elég jól az apját.
Erre kellett volna legelőször gondolnom, de mégsem jutott eszembe.
Az eddigi felháborodásom semmivé
foszlott és megtörten bámultam a vendégszoba ajtajában álldogáló férfira. Apa
az ajtófélfának támaszkodott, de egyáltalán nem laza mozdulatokkal. Inkább egy megfáradt
öregemberre emlékeztetett, aki alig várja, hogy ágyba kerüljön.
- Én kértem meg őket, hogy ne
mondjanak neked semmit – ismételte meg, mintha korábban nem hallottam volna.
Bár igaz, hogy a fülemben dübörgő vérem miatt, minden halkabb lett, mintha egy
üvegbúra mögül figyeltem volna az eseményeket.
- Tae Won, még nem kellett volna
felkelned! – állt fel Suh Hyung idegesen és néha-néha rám pislogott, tartva az
újabb kiborulásomtól. Odasétált apához és vissza akarta tessékelni a szobába,
de a férfi visszautasította.
- Már jobban vagyok – hessegette
el a kezét, amit segítségként nyújtott oda neki. – Azt hiszem, jobb lesz, ha
hazamegyek.
Csak néztem az előttem
kibontakozó jelenetet, és nem tudtam, mit is mondhatnék. Egy részem ezernyi
kérdést zúdított volna apára, ordibáltam volna vele, hogy miért nem mondott
semmit nekem, hogy miért titkolta előlem a betegségét. De ez a felem félig
tisztában is volt a válaszokkal, amiket kaptam volna. Az, amivel megvádoltam a
többieket, holott tudtam, hogy nem igaz, apára már sokkal jobban illettek
volna. A másik részem viszont félt attól, ha nekitámadok, akkor megint csak rosszul
lesz és ezúttal már valami komoly dolog történne. Olyasmi, amit már nem lehet
gyógyszerrel megakadályozni.
Így csak csendben, megkövülten
álltam és tovább figyeltem, ahogy apa veszi fel a cipőjét és a kabátját, majd
csendben búcsúzkodik a házigazdáktól. Megköszönte még egyszer az ebédet és jó
párszor visszautasította Suh Hyungot, miszerint maradhatna még egy kicsit, míg
tényleg nem érzi jól magát. Végül pedig elhagyta a lakást, rólam tudomást sem
véve sétált ki az ajtón.
- Ha Na – szólított meg óvatosan
Chun Ja, megérintve a vállam, amire összerezzentem. -, minden rendben?
- Persze – láttam, hogy aggódik
miattam, így csak egy mosolyt varázsoltam az arcomra és szorgalmasan
bólogattam. – Jobb, ha én is megyek.
- Nem kell máris menned –
biztatott maradásra a nagybátyám, de elhárítottam az ajánlatot, mondván, hogy
sok dolgom van még az ügynökségnél. Persze, tudtam én is és ő is, hogy ez szemenszedett
hazugság. Kerülve a pillantásukat, erőltettem magamra a csizmámat és a kabátomat
minél gyorsabban, hogy végre megszabadulhassak a kémlelő tekintetektől.
- Várj, én is megyek! – kiáltott
utánam Sung Chan, aki eddig szintén szótlanul figyelt, de úgy tettem, mintha
meg sem hallanám és félig átkarolva a nagybátyámékat motyogtam valami köszönömféleséget,
aztán gyorsan elhúztam a csíkot. Minél előbb szabadulni akartam a lakásból és
friss levegőre volt szükségem. Ahogy vártam, hogy a lift elérje a földszintet,
már idegesen doboltam a lábammal a padlón. Megkönnyebbülve léptem ki a fülkéből
és indultam meg a kijárat felé.
Ahogy pedig kitettem a lábam az
ajtón, egyből megcsapott a levegő friss és párás illata, és rá kellett
döbbennem, hogy míg Suh Hyungéknál töltöttem az időmet, az eső ismét rákezdett.
- Remek… - a fejemre dobtam a
kapucnimat, majd magamat átkarolva indultam el buszmegállóig. Mikor beértem
végre az üveg alá, lelöktem a kapucnit és a kezembe temettem az arcom. Annyi
minden keringett a fejemben, hogy azt hittem, szétrobban, ha nem figyelek oda
jobban. Már éppen sikerült egy kis nyugalmat erőltetnem magamra, mikor hirtelen
dudálásra kaptam fel a fejem.
Nem busz parkolt a megállóban,
hanem egy fekete BMW. Értetlenül bámultam a sötétített üvegű autóra, ami nem
úgy tűnt, hogy tévedésből állt meg előttem. A buszmegállóban lézengő két ember
– egy fiatal, középiskolás srác és egy idősebb nagymama – érdeklődve figyelte a
jelenetet. Aztán az ablak szép lassan leereszkedett, hogy megmutassa, ki
rejtőzik a túloldalán.
- Szállj be! – jött a parancsoló
hang és majdnem leesett állal bámultam az autóban megjelenő arcra. – Mi lesz
már?
Fel sem fogtam mit művelek, a
táskámat megragadva nyitottam ki a fekete luxusautó felém eső ajtaját, majd
bevetettem magam a hátsó ülésre az apám mellé. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt
(ne kérdezze senki sem, hogy miért!), de mikor az ajtót becsaptam, az ablak
szép lassan felkúszott a helyére és csend telepedett a kocsira, már kezdtem
megbánni a hirtelen ötlettől vezérelt döntésemet.
Így inkább szemügyre vettem a
kocsit, hogy addig se kelljen apára néznem. A hátsó rész hatalmas volt és a
vezetői fülkétől teljesen elválasztották - mint a limuzinoknál -, csak egy
lehúzható ablakon keresztül lehetett kommunikálni a sofőrrel. Mikor pedig
kibámultam magam, nem volt más teendőm, mint a térdeimmel szemezni.
Mégis mit mondhattam volna apának
az előbbiek után? Mi a fene az, amit ilyen helyzetben mondhattam volna neki? De
mégis ő törte meg először a kínos csendet kettőnk között.
- Az ügynökségre mész, igaz?
- Igen – feleltem nagyon gyorsan
és nagyon halkan. A szívem a torkomban dobogott és csak azért imádkoztam, hogy
minél gyorsabban begördüljünk a cég elé és kiugorhassak a kocsiból.
- Ha Na! – kezdett bele apa
meglepően komolyan, de rá sem néztem. A szemem egész végig az ablak felé
irányítottam és követtem az elsuhanó emberek sziluettjét.
- Elég pocsék idő lett… -
jegyeztem meg csevegő hangon, de rettentő feszülten. Úgy tettem, mintha minden
a legnagyobb rendben lenne, mert ez tűnt a leginkább kifizetődőnek.
- Hallottam, mit mondtál Suh
Hyungéknak korábban.
- Mit? – kérdeztem szórakozottan
és éppen egy kóbor kutyát néztem, ami egy karton dobozba behúzódva várta, hogy
elálljon az eső. Olyan szánalmasnak és esendőnek tűnt, hogy legszívesebben
magamhoz vettem volna és gondoskodtam volna róla. De tudtam, hogy nem vagyok
abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem.
- A családról és hogy szerinted
ők nem tekintenek téged családtagnak – mondta sokkal lágyabban a férfi, amire
nem számítottam, így megremegett a szám, de mikor magunk mögött hagytuk az
otthontalan kutyát, egy másik látnivalót keresett a tekintetem.
- Tudom, hogy ez nem igaz –
jegyeztem meg csendesen, mikor megálltunk egy piros lámpánál. A zebrán az
emberek kisebb folyóként hömpölyögtek át, ahogy zöldre váltott számukra a
lámpa.
- Akkor mégis miért mondtad ezt?
– kissé számon kérő volt a hangja, de jelen pillanatban csak egy öreg néni
számított nekem, akinek a fejéről az erős szél lefújta a piros sapkáját és
éppen azután totyogott, hogy elkapja. De minduntalan, mikor már egy méternél
jobban megközelítette, a szél felkapta és tovább játszott vele. A legszomorúbb
pedig az volt, hogy senki nem segített neki. A tucatnyi ember közül egy sem
akadt, aki felvette volna és visszaadta volna a néninek, aki két nagy zacskóval
megpakolva sietett utána. A kezem öntudatlanul is a kilincsre csúszott, hogy
kiszálljak és végre a segítségére legyek.
Már éppen nyílt volna az ajtó, de
ekkor egy erős marok fonódott a csuklómra. Apára kaptam a pillantásom és
eközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Fel sem tűnt, de homályos tekintetem
nem az ablaküvegen csordogáló esőnek volt köszönhető, nem a délutáni jótékony
homálynak és sötétségnek hála láttam olyan rosszul.
- Ha Na…
- Mert ha ők nem is, de te így
érzel – böktem ki a valódi gondolataimat és letöröltem a sós cseppeket az
arcomról, amik akaratom ellenére szabadultak el. – Te már nem tekintesz
családtagnak meglehetősen régóta.
- Miből gondolod? - billentette
oldalra a fejét apa, mintha egy érdekes kísérlet eredményét szemlélné.
- Az ember nem így bánik azokkal, akiket szeret – néztem egyik szeméből a másikba. Nem voltam
dühös, nem voltam ingerült, ahogy az utóbbi egy órában. Valami ott mocorgott a
gyomrom mélyén és éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy a felszínre jusson.
Habár fogalmam sem volt róla, hogy mi fog feltörni a mélyből…
- Hogyan kéne bánnom veled akkor?
– tette fel a következő kérdést, és nagyot nyeltem. Most először tűnt úgy, hogy
figyel rám. Nyugodtan kezelte a helyzetet, nem veszekedni akart, hanem csak
beszélgetni. És ebben a percben én is képes voltam erre.
- Úgy, ahogy bármelyik másik
normális apa teszi – néztem rá kérlelőn. Reméltem, hogy ezúttal tényleg
megérti, mit szeretnék. Reméltem, hogy ezúttal végre eljutnak hozzá az
érzéseim, amiket folyton a harag és düh mögé rejtek. – Nem kellene levegőnek
nézned, mikor egy szobában vagyunk, nem kellene egyből feldühödnöd és
ordibálnod velem, mikor valami olyasmi történik, amivel nem vagy elégedett. Ne akarj folyton-folyvást elszigetelni mindentől és mindenkitől, mint egy törékeny
üvegbabát, amit legszívesebben a polcra tennél, hogy gyönyörködhess benne. Engedj
végre szabadon, hadd kapjak egy kis levegőt! Támogatnod kellene az álmaimat
illetően, még ha úgy is látod, nem sok esélyem van rá. Mert egyedül neked bíznod kellene bennem, hogy képes
vagyok rá. Ha pedig elbukok, akkor ott kellene állnod mellettem, hogy
felsegíts, leporold a ruhám és megvigasztalj, ha arra van szükségem. Ha
ostobaságot csinálok, akkor szidj le, hogy megjöjjön végre az eszem! Még ha nem
is lenne minden ugyanolyan, mint régen, ennél bármi jobb lenne. Egyszerűen
megpróbálhatnál megint szeretni, még ha minden egyes pillantással, amit rám
vetsz, anya jut is eszedbe! Vagy legalább ne utálnál ennyire…
Nem bírtam tovább, egyszerűen
mindent kiadtam magamból. Minden, ami négy éve nyomta a szívem, végre
napvilágot látott. Most az egyszer tényleg megpróbáltam megértetni magam vele.
El akartam neki mondani, hogy mire vágyom, mire van szükségem. Nem vártam meg,
hogy ő maga jöjjön rá, nem akartam több félreértést, veszekedést. Bár tudtam,
hogy ha most nem sikerül dűlőre jutnunk, ha most nem vergődünk zöld ágra végre,
akkor többé hiába próbálkozom meg ezzel.
De mégis tudtam, hogy a falnak
beszélek. Ugyanis apa a kis monológom közben rám sem nézett, egész végig maga
elé meredt, mintha itt sem lettem volna. Erőnek erejével tartottam vissza a könnyeimet,
amik minduntalan a szemembe gyűltek. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett
és a feltörő zokogásom ellen küzdöttem. Nem akartam neki megadni azt az örömet
még a kifakadásom mellé, hogy látja, mennyire fáj, hogy nincs mellettem. Így
csak nagyokat pislogtam és az autó kárpitját bámultam, ahelyett, hogy a
szívtelen és önző apámra pazarolnék több szót és időt.
A reményeim szertefoszlottak,
ahogy apa csendben ült mellettem és egy szót sem szólt. Még csak válaszra sem
méltatott. Kiakadhattam volna, megint nekiállhattam volna kiabálni, ütni-verni,
ahol csak érem, hogy legalább kiadjam magamból az érzéseimet. De csak azok a
gondolatok jártak a fejemben, hogy valahogy bírjam ki az ügynökségig. Egyedül
az lebegett a szemem előtt, hogy amint kiszállok a kocsiból, utat engedhetek
annak a viharnak, ami tombolt bennem.
Éppen erre az elhatározásra
jutottam, mikor az autó lassítani kezdett és begördült az ügynökség mélygarázsába.
Megszűnt az eső ütemes dobolása az autón és csak a motor halk dorombolása maradt
meg, míg a sofőr nem talált egy parkolóhelyet. Azon törtem a fejem, mit is
mondhatnék ennek a férfinak búcsúzóul, de egyszerűen nem jöttek a szavak a
számra. Minden gondolat elhalt valahol a torkom mélyén és végül arra jutottam,
hogy miért is kellene bármit mondanom. Nem kellenek szavak, ha ő nem tisztelt
meg ennyivel, akkor én miért tenném?! – Elég,
Ha Na, mielőtt még az a törékeny fal, amivel távol tartod magad attól a vihartól,
összetörne!
A kezem a kilincsre csúsztattam
és már éppen kiszálltam volna, mikor megszólalt.
- Ha Na – hangja mély és rekedt
volt, mint aki órák óta nem szólalt meg. –, én egyáltalán nem utállak…
Elnyílt szájjal dermedtem meg,
ahogy felfogtam, hogy mi is hagyta el a száját. Talán képzelődöm? Nem lenne
meglepő a mostanában történt események fényében, ha megbolondultam volna.
Vártam, hogy mondjon még valamit,
akármit, amivel be tudja bizonyítani nekem, hogy nem hallucináltam az előbb, de
ez nem történt meg. Így reszketeg hangon én tettem meg helyette ezt a lépést.
- Lehet, hogy mindig mindent
egymás fejéhez vágunk – kezdtem bele és ismét felé fordultam, hogy a szemébe
tudjak nézni. A levegőt egyre nehezebb tudtam lepréselni a légcsövemen
keresztül a tüdőmbe, minden egyes nyeléssel meg kellett küzdenem. -, és nincsen
egyetlen olyan találkozó sem, ami nem fulladna veszekedésbe. Te is mindig el
akarod érni a célod, akárcsak én. Sajnálatos módon ezek rendszerint
ellentétesek egymással, ebből pedig folyton balhé kerekedik ki. De akárhányszor
esünk is egymásnak, akárhányszor hordjuk le a másikat a sárga földig, soha
egyetlen percre sem gondoltam azt, hogy az lenne a vége a kettőnk
kapcsolatának!
Kapkodva vettem minden egyes
lélegzetet, remegő kezemmel beletúrtam a hajamba, hogy nyerjek egy kis időt
ahhoz, hogy összeszedjem magam. De aztán eszembe jutott az a pillanat Suh
Hyungék lakásán, mikor apa a mellkasához kapott és fogalmam sem volt, mit
tegyek. Amikor csak rémülten és tehetetlenül néztem a szemem előtt kibontakozó
jelenetet. Ez pedig elindított valamit bennem, valami olyan láncreakciót,
aminek hatására rájöttem, hogy mi nyomja már órák óta a szívem.
- Nem akarlak elveszíteni… -
leheltem halkan, és eddig bírtam, a könnyeim utat törtek maguknak, a szívem
elszorult és a könnyeimen keresztül pillantottam apára. Hörögve néztem azokba a
nagy barna szemekbe, amik szinte rémülten pislogtak vissza rám. – Nem akarok
egyedül maradni, nem akarom, hogy anya után te is magamra hagyj!
Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen
tovább a megdöbbent arckifejezését néznem, összepréseltem az ajkaim, hogy
elfojtsam a hüppögő hangokat, amik feltörtek a torkomból. Összeszorítottam a
szemeim, hogy minél hamarabb megnyugodjak, hogy minél előbb rendbe szedhessem
magam és eltűnhessek innen.
Viszont ekkor valami olyan dolog
történt, amire nem számítottam. Bizonytalan ujjak simultak az arcomra, elkenve
a könnycseppeket a bőrömön. Megrökönyödve emeltem fel a fejem, hogy ellenőrizzem,
tényleg az történt-e, amire gondoltam. Apa hideg ujjai tétován érintették
bőröm, és csak kidülledt szemekkel bámultam rá.
- Nem fogsz elveszíteni – mondta
gyengéden, de mégis határozottsággal a hangjában. Ennyi pedig pont elég volt,
hogy minden ellenállásom darabokra hulljon és könnyek közt kitörve adjak hangot
annak a kétségbeesésnek, ami azóta szorongatott, hogy tudomást szereztem a
betegségéről. Tudtam, hogy apa kínosan érzi magát, és hirtelen nem tudja, mitévő
is legyen, de mikor átkarolt és magához vonva ölelt, egy pillanatra még levegőt
venni is elfelejtettem.
Az apám átölelt… Megtette azt, amire már közel négy éve vártam.
Igyekezett vigaszt nyújtani, mikor szükségem volt rá. Még ha négy évet is
késett ezzel a gesztussal, a szívem majd felrobbant, ahogy egyre inkább
tudatosult bennem, hogy az apám karjai között sírok. A kezei egyenletesen siklottak
a hátamon le és fel, ami melegséggel töltött el és csak még több könnyet csalt
a szemembe. Az arcom a nyakába fúrtam és mélyen beszippantottam azt az illatot,
amihez már évek óta nem volt szerencsém. Karjaim bátortalanul kúsztak a
derekára, majd mikor nem tapasztaltam ellenállást, erősen szorítottam magamhoz
a férfit.
Nem tudom, hogy mi ütött belém,
talán most bújt elő belőlem az a kislány, aki mindig is vágyott az apukájára,
vagy csak egyszerűen imádtam azt az érzést, amit egy szerető szülő tudott
nyújtani, és amihez anya halála óta nem volt szerencsém, de a sírásom nem akart
elmúlni. Mikor már azt hittem, hogy végre elapadtak a könnyeim, újult erővel
vetettem bele magam a zokogásba. Fogalmam sem volt, honnan jön elő ennyi
folyadék a szervezetemből, de mikor végre úgy éreztem, hogy megnyugodtam, lassan
eltoltam magam apától, habár nagyon nehezemre esett. Féltem, hogy amint elengedem,
minden köddé válik, és úgy teszünk majd, mintha mi sem történt volna.
- Sajnálom… - nyekeregtem
rekedten és köszörültem a torkomon egyet. Szipogtam párat, mire apa a kabátja
zsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy szövet zsebkendőt. Kuncogva fogadtam el tőle
a ruhadarabot.
- Mi ilyen vicces? – kérdezte
értetlenül, mire még inkább mosolyogtam rajta.
- Nem hittem, hogy van még
valaki, aki ilyennel mászkál a zsebében – motyogtam és kifújtam az orrom, majd
nagylelkűen nem adtam vissza a taknyos zsepit neki.
- Igen hasznos és sok mindenre
megfelel a papír zsebkendőkkel ellentétben – fejtette ki igen komolyan a
véleményét a témáról.
- Mindenesetre köszönöm –
mosolyogtam rá félősen és zsebre dugtam a zsepit, bár ez a köszönöm egyáltalán
nem csak erre vonatkozott. Sokkal több minden húzódott meg e szó mögött, mint
amit ki tudtam volna fejezni.
- Nincs mit – éreztem, hogy
pontosan érti, mire célzok. De mégis olyan esetlennek tűnt az egész
beszélgetésünk a nagy könnyzáporom után. Érezhetően elszoktunk attól, hogy
normálisan beszélgessünk egymással, és mindketten kínosan feszengtünk egymás
mellett.
Ahogy pedig eszembe jutott, hogy
milyen témától kiindulva lyukadtunk itt ki, ismét rossz kedvem lett és görcsbe
rándult gyomorral tettem fel apának a következő kérdést:
- Mennyire komoly ez a betegség?
Kissé elhúzta a száját, de végül
nyugodt hangon válaszolt.
- Lehetne komolyabb is, de ha
odafigyelek az orvos utasításaira, akkor nem fog tovább romlani – nem hangzott
annyira biztatóan a felelet, mint amire számítottam.
- És odafigyelsz rájuk? –
kérdeztem aggódva és összevont szemöldökkel vártam a választ.
- Na, pont ezért nem akartam,
hogy tudj róla, elég nekem Sung Chan, aki sírba visz az aggodalmaskodásával! –
sóhajtott fáradtan a férfi, és egy részem viccesnek találta volna ezt a
mondatot, ha nem kapok valami olyan információt ezzel, amiért Suh Hyungék lakásában
szinte ölni tudtam volna.
- Hát ezért nem mondtad el? –
elhaló hangom alig keltett nagyobb zajt, mint egy légy zümmögése. – Mert
aggódtam volna érted és ezt nem akartad?
- Olyan vagy, aki a bolhából is
elefántot csinál és felfújtad volna az egészet – magyarázta kissé
türelmetlenül és kényelmetlenül mocorogva.
- Talán Sung Chan nem aggódik
érted? – kezdett felidegesíteni apa, és kivételesen nem azért, mert már megint
olyan utálatos. Hanem mert olyan eszméletlenül ostobán viselkedett! – Nem vagyok
már gyerek, nem kell még a széltől is óvnod. Tudom kezelni azt a tényt, hogy
beteg vagy.
- Úgy, mint az előbb? Hogy sírva
fakadsz? – ő is egyre jobban felkapta a vizet, így vettem egy mély levegőt és
próbáltam megnyugodni. Azzal sem törődtem, hogy milyen vörös színben játszik az
arcom jelenleg a megjegyzésének hatására. – Jobb lett volna, ha nem tudod meg…
- Képes lettél volna előlem
örökre eltitkolni? – hitetlenkedve ráztam meg a fejem, ahogy felfogtam, hogy
apa nagyon is reménykedett benne, hogy élete végéig megtartja magának a
betegsége részleteit.
- Ha az kellett volna hozzá, hogy
ne aggódj értem és megvédjelek, akkor igen – mondta keményen a férfi.
- Megvédj? Mégis hogy akarnál
ezzel megvédeni?! – törtem ki indulatosan és értetlenül.
- Nem vetted még észre, hogy csak
az lebeg a szemem előtt, hogy megvédjelek, mióta édesanyád meghalt?! – fakadt
ki és hátrahőköltem a szavai hallatán. – Ha te nem is vagy hajlandó ezt
elfogadni vagy megérteni, az igazságon ez nem változtat. Nem akartam, hogy félj,
hogy el fogsz veszíteni, pont mint ahogy korábban tetted.
- Az is a védelmemet szolgálta,
hogy eltiltottál a STAND UP-tól, a P.S.-től és külföldre akartál küldeni? – a
hangom hidegen csendült fel, ahogy gúnyosan tettem fel a kérdést.
- Úgysem hinnéd el, ha azt mondanám,
hogy igen – láttam, hogy meg sem próbál meggyőzni, nem látta értelmét, és jól
is tette. Így én is képes voltam pár másodpercnyi hallgatás után lehiggadni és
nem tovább folytatni a veszekedést.
- De miért nem aggódhatok érted?
– tértem vissza az eredeti témára. – Az apám vagy és bármilyen hihetetlen is,
de féltelek.
- Nem akarom látni, ahogy így
nézel rám – dörzsölte meg a tarkóját, én pedig próbáltam kitalálni, hogy mire
is gondol, de hiába.
- Hogy nézek rád?
- Úgy, mintha a halálos ágyamon
feküdnék – mosolygott rám keserűen. – Mintha bármelyik percben összeesnék és
te folyton ezen aggódsz. Nem akarom, hogy azzal töltsd az időd, hogy egy olyan
öregemberért aggódsz, akiért felesleges.
Amióta beszálltam az autójába a
buszmegállóban, úgy éreztem, hogy egy másik világba kerültem. Egy párhuzamos
univerzumba, ahol az apám végre őszinte és megnyílt nekem. Végre elmondja azt,
amit gondol és nem zárkózik magába. Valami megváltozott közöttünk, amióta
tudomást szereztem a betegségéről…
- Erősebb vagyok, mint azt
hinnéd – jegyeztem meg szárazon és ökölbe szorult a kezem, ahogy igyekeztem
meggyőzni az igazamról. – Nem fogok összeesni az aggodalomtól vagy sírógörcsben
kitörni, ahogy az előbb tettem!
- Pontosan tudom, hogy milyen
erős vagy. Ezért tartottam titokban – fújtatva vette a levegőt és egy
pillanatig elfogott a félsz, hogy megint rohama lesz, de megnyugodtam, mikor
hátradőlt az ülésen és fáradtan pihentette a szemeit.
Sértett ugyan, hogy ilyen
gyengének néz, de nem tettem szóvá. Akármit mondok is, nem hitt volna nekem.
Ezt csak tettekkel és cselekedettel lehetett volna bizonyítani.
- A lényeg, hogy már tudom, és ez
ellen nem tehetsz semmit – igazítottam meg a kabátom szegélyét idegesen.
- Nem számít – sóhajtott
kimerülten apa és ismét rám nézett. – Úgysem változott ezzel semmi.
Szemöldök ráncolva néztem a
férfit, aki ismét ridegen emelte rám sötét íriszeit. Pontosan az ellenkezőjét
állította annak, mint amit én éreztem.
- Ezt meg hogy érted?
- Talán a betegségem miatt ott
hagyod a céget? Nem leszel tovább gyakornok? Szakítasz Se Jooval, ha megkérlek
rá? – tette fel sorban a kérdéseket, de egyik nagyobb káoszt okozott, mint a
másik.
- Nem – feleltem halkan, ugyanis
nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon. – De ennek semmi köze nincs ahhoz,
ami közöttünk van.
- Mikor nem volt hozzá köze?! –
nevetett fel élesen apa, de az elkeseredettséget nem tudta palástolni a
hangjában. Kezdett megint előjönni az az énje, amit kizárólag csak számomra
tartott fent, de nem engedtem, hogy felidegesítsen.
Sőt, egyre inkább kezdett
tisztulni az agyam, és valami olyasmi körvonalazódott a fejemben, amire már
évekkel ezelőtt rá kellett volna döbbennem. Talán az elmúlt évek tették, vagy
hogy idősebb lettem, vagy hogy végre kezdtem megkomolyodni és megerősödni, de
végre rájöttem, hogy mit is kell tennem.
- Igazad van – helyeseltem még
saját magamat is meglepve. Apa nagy szemekkel meredt rám, mert még ő sem
számított arra, hogy igazat adok neki. – Mind a ketten makacsok vagyunk, és rá
akarjuk kényszeríteni a másikra az akaratunkat. Egyikünk sem enged a
követeléseiből, így folyton csak veszekszünk, és olyan dolgokat vágunk egymás
fejéhez, amiket nem gondolunk komolyan. Anya halála egy éket vert közénk,
amitől képtelenek vagyunk megszabadulni…
- Ha Na…
- De ha aközött kell választanom,
hogy lemondok miattad az álmaimról, vagy örökre elveszítelek, hát akkor egyik
lehetőségért sem rajongok túlzottan! – egyre feljebb emeltem a hangom és már lassan
kezdtem elveszteni a fonalat a mondandómban, de azért is folytattam. – Talán
ostobaságnak hangzik, de az, hogy megtudtam, hogy beteg vagy, csak jó hatással
volt a kapcsolatunkra. Segített ráébredni, hogy milyen fontos is vagy számomra!
Be fogom neked bizonyítani, hogy képes vagyok olyan nagy sztárrá válni, mint
anya! Hogy erősebb vagyok, mint amilyennek hiszel, és azon leszek, hogy
átsegítselek a betegségeden! Elegem van a sok veszekedésből és szidalmazásból! Vissza akarlak kapni! Vissza akarom
kapni az apámat, akit mindenkinél jobban szerettem. Keményen fogok ezért
küzdeni, még ha minduntalan falakba is ütközöm!
Hosszú másodpercekig néztünk
farkasszemet apával – én határozottan és keményen csillogó szemekkel, ő pedig
inkább elképedve vizslatott a tekintetével -, míg végre szóhoz jutott.
- És mi lesz a sok évnyi
szenvedéssel? Azokkal a szavakkal és sértésekkel, amik egymásra való tekintet
nélkül hagyta el a szánkat? Azzal, hogy megütöttelek…? – hitetlenkedve rázta a
fejét, de mégis éreztem rajta azt a kíváncsiságot, amivel mindig az új tehetségeket
figyelte. – Talán csak felejtsük el, mintha meg sem történt volna? Képes vagy
erre?
Egy pillanatig tartott, míg
megrágtam minden szavát és kitaláltam a válaszomat. Azzal, hogy apa beteg, nem
változott meg a múltunk. Nem felejtettem el azt a sok átsírt éjszakát a
szobámban, azt a sok veszekedést és azokat a gyűlölettől csillogó szemeket sem,
amiket egymásra vetettünk. De képtelen lettem volna ezt így tovább folytatni…
- Nem, nem tudnám elfelejteni –
intettem nemet a fejemmel, és ekkor láttam egy pillanatig valami furcsaságot
apa tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Szomorúság, kárörvendés, szánalom
vagy egyetértés volt? Nem tudtam volna megmondani. – De nem is felejtésre van
szükség. Hanem megbocsátásra. Nem lehet semmissé tenni azt a sok fájdalmat,
amit egymásnak okoztunk, de ha képesek vagyunk egymásnak lassan megbocsátani…
akkor már jó úton haladunk.
- Érdekes meglátás – hümmögött
apa, majd se szó se beszéd, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból. Úgy
látszott, hogy le is zárta a témát anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna az
előbb elhangzottakhoz. Egyszerre okozott csalódást és dühöt ez a viselkedése,
de nem hibáztathattam. Végül is négy éve éltünk idegenekként – nem, még annál
is rosszabbak voltunk -, így nem várhattam el, hogy minden azonnal rendeződjön
közöttünk. De ez egy jó kezdet lehet, ahogy Chun Ja mondta korábban nekem…
Én is kimásztam a kocsiból és
követtem apát, aki a lift felé araszolt, éppen olyan tempóban, hogy sikerült
utolérnem. A sofőr csak kiszállt és meghajolva köszönt el a főnökétől. Apa
megnyomta a hívógombot és csendben vártuk a lift megérkezését. Mit ne mondjak,
kínos csend volt, de elviselhető. Oké, ne szépítsük, megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, mikor megszólalt a csilingelő hang, hogy végre beszállhatunk a
felvonóba. Nem mentem sokat, csupán egy emeletet a földszintig, ahol át tudok
majd sétálni a koleszig, így meg is nyomtam a nullás gombot.
- Ne dolgozz olyan sokat és menj
haza minél előbb pihenni, mielőtt beárullak Sung Channak, hogy az ügynökséghez
jöttél! – fenyegettem meg búcsúzásként, mikor kinyílt az ajtó, majd megindultam
jobbra, az udvarra nyíló kijárat felé.
- Ha Na! – kiáltott utánam apa,
így egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem és érdeklődve néztem a férfit, aki
kézzel tartotta az ajtót, hogy az ne csukódjon be. – Büszke vagyok rád!
Ennyi.
Csupán ennyit mondott és el is
tűnt az összezáródó ajtók mögött, faképnél hagyva egy olyan mondattal, amitől a
szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el verni és könnyek szöktek ismét a szemembe…
***
Apám félszegen odavetett mondata
nem hagyott nyugodni már aznap este. Folyton azon járt az eszem, hogy ez vajon
mit is jelenthet a kapcsolatunkra nézve. Talán végre megindult valami közöttünk,
amiből akár egy normális apa-lánya viszony is kialakulhat? Ki tudja?
Ahogy visszaértem a koleszbe,
felrohantam a szobámba, hogy Ki Youngnak mindent elmeséljek, de sajnos sehol
sem találtam, így csak az este folyamán tudtam beszámolni neki a napomról,
mikor kimerülten cammogott be a szobába. Nagyjából ő is azt a következtetést
vonta le, mint amit én: apa hajlandó nyitni felém. A betegségét is
megemlítettem, mire ijedezve reagált ugyan, de próbált kettőnk közül ő a
nyugodtabb maradni.
Végül az egész éjszakát azzal
töltöttem, hogy a betegségét tanulmányoztam, mivel lehet segíteni rajta,
illetve mi ronthat az állapotán. Jellemző módon a legrosszabb esetektől féltem,
ami elszórva fordult elő a honlapok szerint, amiket átolvastam. Ha azok a kóros
sejtek túlságosan roncsolják apa szívét, akkor akár műtétre is sor kerülhet,
hogy pacemakert kapjon. Még rosszabb esetben pedig akár szív transzplantációról
is lehet szó…
Csak nagyokat lélegeztem, hogy
megnyugtassam magam, hiszen Suh Hyung szerint apa betegsége nem olyan súlyos,
hogy ezért kellene aggódni. Így arra jutottam, hogy inkább annak nézek utána,
mi az, amivel enyhíteni lehet a tüneteket és mi tesz jót a szervezetének.
Mire észbe kaptam, már hajnali
egy volt és nekem másnap ötkor kellett kelnem, hogy elkészüljek az első napomra
az ügynökségnél. Így gyorsan kikapcsoltam a laptopom és már nem az apámért való
aggódástól nem tudtam aludni, hanem a holnapi nap rám váró feladatoktól.
***
- Elnézést a késésért! – hajoltam
meg az ajtóban nagy szorgalommal, mivel már megint sikerült elaludnom. Vagyis
jobban mondva a reggeli készülődés sikerült hosszabbra, mint kellett volna. Álmosan
és sötét karikákkal a szemem alatt ébredtem az utóbbi napok alváshiánya miatt,
így nem éreztem magam a topon. Az első napom az ügynökségen csupa felmérésekből
és ismerkedésekből állt szerencsére, ahova Sung Chan kísérgetett, mivel
kivételesen szabadnapot vett ki, hogy a segítségemre legyen. Az említett egyből
ott is termett mellettem és szúrós szemekkel mért végig, jelezve, hogy
siethettem volna jobban is.
- A lényeg, hogy megérkeztél, Kim
Haeng Ah vagyok – mondta egy igencsak komoly nő, aki kissé molett testtel
rendelkezett és egy hatalmas anyajegy díszelgett a szája felett, jobb oldalon.
- Yoon Ha Na, igazán örvendek! –
jó mélyen meghajoltam, csak hogy biztosra menjünk.
- Tudom, tudom! – legyintett,
mint aki siet valahová és sürgetni próbálja az eseményeket. – Ülj le!
Nem is akadékoskodtam, egyből
leültem az íróasztal túloldalán lévő műanyag székre. Akadt egy kis időm, míg
egy csomó papírt kotort elő a fiókokból, így addig körülnéztem a kis
helyiségben, ahova kerültem. A falakon látásvizsgálatra alkalmas tablók
díszelegtek, a magasság mérésére egy fekete-fehér, tíz centi széles
magasságmérő volt rögzítve az ajtó melletti falfelületre, ami leginkább egy
börtönre emlékezetett. Egyszerre tűnt valamiféle orvosi szobának és
kihallgatónak. Emellett még sok mást is láttam a helyiségben, köztük olyan
dolgokat is, amiket fel sem ismertem, de Haeng Ah nem hagyott nyugtot, hogy
jobban szemügyre vegyem őket.
- Ezek az orvosi papírok, amiket
ki kellene töltened – ezzel az orrom alá nyomott vagy négy A4-es lapot és egy
tollat. Figyelmesen nekiálltam kitölteni, néhol Sung Chan is segített, mert
egy-két dolgot nem tudtam, mit jelent, másokat meg csak simán nem tudtam.
Például tudtommal nem voltam allergiás semmire, de mi van, ha mégis van valami?
Ezután megvizsgálta a látásom,
ami kifejezetten jó volt és még a piros vonal alatti számokat és betűket is
könnyedén el tudtam olvasni. Még azokat a fura pöttyös, mintás képeket is
könnyedén vettem, amik a színtévesztés kiszűrésére vannak.
- Most pedig vetkőzzön! – adta ki
a következő utasítást Haeng Ah, miután becsukta a kis könyvecskét.
- Tessék? – mintha a torkomon
akadt volna valami, úgy kezdtem el köhécselni zavaromban.
- Alsóneműre, ha kérhetem! –
fogott a kezébe egy csiptetős táblát a nő és egy mérőszalagot. Aztán
ráébredtem, hogy a méreteimet akarja levenni, de még így sem akaródzott
megmozdulnom.
- Minél előbb, mert húsz perc múlva
jön egy kisebb tömeg, és addigra szeretnék végezni veled – nézett rám
várakozón, de én Sung Chanra meredtem.
- Oppa… - motyogtam zavartan és
meglehetősen rózsaszín arccal. Oké, hogy testvérek vagyunk, de arra nem álltam
készen, hogy megmutassam neki a testem…
- Oh! – egyből megértette, hogy
mi a bajom, és nem kevésbé vörös fejjel indult meg az ajtóhoz. – Akkor majd
megvárlak kint! Szólj, ha végeztetek!
Ezzel szinte ki is rohant a
helyiségből és így nekiállhattam levetkőzni. Csupán egy melegítő együttes volt
rajtam, egy térdig érő nadrág és egy trikó. Így azoktól könnyedén
megszabadultam a cipőmmel együtt. Haeng Ah lemérte a magasságom, ami nem
meglepő módon még mindig csak százhatvankét centiméter volt, illetve a
testsúlyomat is. Már bántam, hogy este Ki Younggal megettük azt a nagy adag
feketebabos tésztát, mert a mérleg nem annyit mutatott, aminek Haeng Ah vagy én
örültünk volna. Meg is jegyezte, hogy legalább öt kilót fogynom kell majd,
különben alulmaradok a többiekkel szemben. Habár én meg azt tettem hozzá
magamban, hogy ő aztán igazán ne lásson el fogyókúrázási tanácsokkal…
Ezután egy csomó méretemet
levette, mint annak idején Ki Young a saját tervezésű ruhájához. Azt hittem,
végeztünk, mikor megint odavetett nekem egy mondatot, amivel megint csak
sikerült kivernie nálam a biztosítékot.
- A mellméretre is szükségem van – állt meg előttem a két keze közé kifeszített mérőszalaggal. – Szóval le a
melltartóval is!
Égő fejjel és paprikavörös arccal
gyorsan lekaptam a melltartómat, hogy minél hamarabb túlessek a dolgon. Még
csak rá sem néztem Haeng Ahra, aki végezte a dolgát és lefirkantotta az eredményt.
- Lehetne nagyobb is - motyogta
az orra alatt, mire még inkább megszégyenülve vettem vissza a ruháimat. – Kész
is vagyunk!
- Remek… - morogtam kelletlenül,
de az elégedetlen kifejezése a nőnek a hanghordozásom miatt, elhallgattatott.
Inkább átváltottam egy sokkal vidámabb hangra. – Köszönöm szépen!
Alig vártam, hogy kiszabaduljak
ebből a helyiségből és szinte elráncigáltam Sung Chant még a folyosóról is,
hogy minél távolabb kerüljek attól a nőtől.
A nap folyamán Sung Chan még egy
csomó helyre és emberhez cibált el. És ezek a felmérések már sokkal kevésbé
voltak nyugodtabbak és kellemesebbek, mint Haeng Ahnál. Nem hazudok, ha azt
mondom, hogy még vissza is sírtam a telt és türelmetlen asszonyságot.
Ugyanis a kondícióm felmérése
következett különböző tornák keretein belül. Megnézték mennyire vagyok
hajlékony – semennyire, csak hogy tisztázzuk; milyen vagyok statikus edzés
tekintetében - ami nem volt túlságosan rossz, de azért nem remekeltem benne;
illetve egy futópadra is felállítottak, mondván, hogy hajrá, ameddig bírom.
Csak hogy párat említsek a legkreatívabb kínzások közül. Meglátogattuk a
személyes vagy éppen kiscsoportos tanáraim nagy részét, akinek bemutatkoztam és
mindegyiknek kellett egy kis magánszámot tartanom. Táncoltam, énekeltem és
próbáltam színészkedni is. Szerencsémre itt nem vallottam olyan súlyos
kudarcot, mint a kondíciós felméréseknél, de azért nem voltak maradéktalanul
elégedettek velem. Bár ha nem azért vagyok itt, hogy tanuljak tőlük, akkor
mégis miért? Szóval emiatt nem igazán aggódtam.
Délután hatkor, korgó gyomorral –
mert persze senkit sem érdekelt, hogy már szinte éhen haltam és az ájulás
kerülgetett -, teljesen megsemmisülten baktattam a lift felé Sung Channal az
oldalamon.
- Köszi a mai segítséget! – mondtam
hulla fáradtan, le-lecsukódó szemmel. – Ha nem lettél volna, bizonyára
darabokra szedtek volna.
- Ebben igazad van – mosolygott
rám a bátyám és átkarolta a vállam, ugyanis miután megosztottam vele az apával
lefolytatott beszélgetésem részleteit, olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy
egész nap le sem lehetett vakarni a vigyort a képéről.
- E-ez fáááhj! – nyöszörögtem
három oktávval a rendes hangszínem felett, mire Sung Chan nevetve engedett el.
- Bocsi!
- Olyan együtt érző vagy, hogy már
majdnem megkönnyezem! – vicsorogtam rá, miközben a fájdalomtól tényleg könny
szökött a szemembe. Minden izmom ki akart szakadni a helyéről és állni alig
voltam képes, nem hogy sétálni.
- Gyere, veszek neked valamit a
lenti büfében! – hívott meg vacsira a bátyám, amitől újult erővel bicegtem a
felvonó felé.
Már nem voltunk messze a lifttől,
mikor furcsa kattogó hang ütötte meg fülem, majd ahogy egyre közeledtünk hozzá,
már sűrű kiabálás és hangzavar csatlakozott hozzá. A kíváncsiságtól fűtve, és
nem törődve Sung Chan kérdéseivel, továbbmentem a lift előtt és az emeleten
található előadó teremhez lépkedtem, aminek az ajtaja félig nyitva volt.
- Ha Na! – sziszegett félhangosan
Sung Chan, de enyhén belöktem az ajtót, nem hallgatva rá. És ahogy megláttam,
hogy mi folyik az ajtó túloldalán, az a röpke boldogságom el is illant, mintha
nem is létezett volna.
Az előadóban rengeteg hosszúkás
asztal állt, amiknél annál is több ember üldögélt. Újságírók és tudósítók ültek
a laptopjuk előtt, és az operatőrök filmezték a terem elejében lévő asztalnál
ülő négy fiút. A furcsa kattogás a fényképezőgépek és a számítógépek
billentyűzetét verő emberektől származott. El
is felejtettem…
Ma volt a sajtótájékoztató. A
sajtótájékoztató, amin bejelentették, hogy Kyu Hyun kiválik az együttesből és
csupán ezen a comebacken fog részt venni. Utána pedig viszlát, STAND UP,
viszlát, P.S.! Eltűnik az éterben…
Ekkor fordítottam csak a
tekintetem a fiúkra, akik komor arccal ültek és javában válaszolgattak a nekik
feltett kérdésekre. A tegnapi nap még csak eszembe sem jutottak az apámmal
kapcsolatos hírek miatt, de most, ahogy rájuk néztem, olyan érzést keltettek,
mintha ezer éve nem láttam volna őket. Min Soo mintha még soványabb és magasabb
lett volna, a haja pedig még hosszabb. Fehér bőre szinte világított
reflektorfényben. Min Jun még ridegebbnek és komorabbnak tűnt fekete öltönyében,
szemei pedig kitartóan az asztalt pásztázták. Ahogy pedig a tekintetem Se Joora
és Kyu Hyunra vándorolt, a gyomrom görcsbe rándult és a Ki Younggal való
beszélgetés emléke olyan erősen élt bennem, mintha ott állt volna mellettem a
lány: Ha Na, azt
hiszem, minél hamarabb rájössz, mit érzel, annál hamarabb könnyíted meg a
saját, mind pedig mások életét.
Se Joo csokibarna szemei
szomorúan csillogtak, mikor válaszolt az egyik újságíró kérdésére. Hangja
mélyen búgott végig a teremben, és míg beszélt, senki nem szólt egy szót sem.
Fehér ingének minden gombja a helyén volt, még egy fekete nyakkendőt is
kötött.
Kyu Hyun ezzel szemben pont a
lazaság mintaképe volt, és az ingének legfelső gombjai szabadon kallódtak,
hogy megcsodálhassa mindenki az izmokat, amik megfeszültek a nyakán. Búzabarna
haja be volt lőve és fekete szemei teljes érzelemmentességet tükröztek.
- Kyu Hyun, nem bánja, hogy
elhagyja a bandát – kérdezte egy fiatalabb nő. -, ezzel pedig csalódást okoz
minden rajongójának?
- Természetesen nagyon sajnálom,
hogy ezt a döntést kellett meghoznunk, de így láttuk a legjobbnak. A
szerződésem ebben az évben lejár, de mindenképpen szerettem volna illendően elbúcsúzni
a rajongóktól, ezért még részt veszek az idei comebacken – fejtette ki
véleményét a fiú úgy, hogy egyszerre tűnt szomorúnak és vidámnak, ami a legtöbb
emberből a sajnálatot hozta ki. – Meg szeretném kérni a rajongókat, hogy
ezúttal különösen nagy figyelmet fordítsanak a STAND UP-ra, mert ezek lesznek
az utolsó számok, amiben hallhatják a hangomat és az utolsó klipek, amikben
majd láthatnak!
Jó néhányan elmosolyodtak a
szavain, nekem mégis belefacsarodott a szívem, ahogy ráébredtem, innen már
nincs visszaút. Bejelentették, hogy Kyu Hyun elhagyja a bandát, ezt már nem
lehet visszaszívni. Még pár hónap és Kyu Hyun örökre eltűnik a P.S.
Entertainment előadói közül.
- Lehetséges, hogy ha nem is a
P.S. Entertainmentnél, de egy másik ügynökségnél folytatja a munkásságát? –
érkezett a következő kérdés.
- Ha szeretném folytatni, miért
mennék el innen? – tette fel a költői kérdést a fiú. – A banda számomra olyan,
mint a családom. Eszem ágában sem lenne lecserélni őket semmire és senkire.
Fekete szemei izzó parázsként
figyelték az összegyűlt tömeget. Nem tetszett neki a kérdés, és ezt pedig ki is
nyilvánította.
- Felmerült már, hogy ki lép Kyu
Hyun helyére a bandában, ha ő már nem lesz?
- Egyelőre nem gondolkozunk ezen – intett nemet Se Joo nyugodtan és határozottan. – Most csak az a cél lebeg a
szemünk előtt, hogy egy olyan albummal és zenékkel kápráztassuk el a rajongókat,
amilyet még nem láthattak és hallhattak tőlünk.
Lágyan elmosolyodtam Se Joon, aki
ilyen kedvesen volt képes lereagálni a durva és sértő kérdést. Egyből azzal
jönni, hogy akarják-e pótolni valakivel Kyu Hyunt, elég bunkó húzás volt,
amitől még bennem is felment a pumpa.
- Igaz, hogy a Hyunsung nevű cég
örököse és ott fog majd dolgozni, hogy a későbbiekben átvegye a vezetését? –
hangzott fel a kérdés egy fiatal, nyurga férfitól, akinek lecsúszott a
szemüvege az orra hegyére.
Elsőnek azt sem tudtam, hogy
kihez beszél, de mikor megláttam Kyu Hyun zavart arckifejezését, már tudtam,
hogy hozzá intézte a szavait. Elnyílt szája arról árulkodott, hogy erre a
kérdésre nem számított és erősen törte a fejét, hogy mit is válaszoljon. Még a
többiek is kérdőn fordultak felé, mert ez még számukra is újdonságnak tűnt. És
ami azt illeti nekem is, már ha igaz…
- Igen, igaz – zárta le tömören
a témát a fiú. Ezek szerint akkor Kyu Hyun egy chaebol volt, vagyis gazdag család
sarja, aki öröklés útján fogja majd átvenni a családi vállalkozást. Ettől pedig
még nekem is leesett az állam és nagyokat pislogva meredtem a fiúra a terem túl
végében. Tudtam, hogy gazdag, hiszen a kis lakása, ami üresen áll nem messze az
Akadémiától, nem hagyott sok tanakodni valót efelől. De hogy ő egy chaebol!
Erre nem voltam felkészülve. Egy újabb információ, amit megtudtam róla és mégsem
tőle…
De úgy látszott, hogy ez az
állítás nem csak nekem volt újdonság, hanem az újságírók nagy részének, illetve
a banda tagjainak is. Egyből tucatnyi kérdés záporozta meg a fiút, aki azt sem
tudta, melyikre válaszoljon elsőként. Bár talán ennek még jobban örült, mert
elnyúzott arckifejezése arról árulkodott, hogy kezd nagyon is elege lenni az
egészből, és a legkevésbé sem akar erről a témáról többet beszélni.
Aggódva figyeltem, ahogy megtörli
izzadságtól csillogó homlokát és a tekintete az előadót pásztázza. Kissé
elveszettnek tűnt, mint egy gyerek a bevásárlóközpontban, aki a szüleit keresi.
A következő másodpercben viszont a pillantása rátalált az enyémre. Fekete
szemei elsőnek megdöbbenést sugároztak, majd pedig értetlenséget. Észre sem
vettem, de a lélegzetem egyre szaporább lett, ahogy a fiú fekete szemei az
enyémbe kapaszkodtak és nem eresztettek. Az arcom kipirult, de végül sikerült
elkapnom a tekintetem az övéről.
- Elnézést kérünk, de a
sajtótájékoztatónak ezennel vége! – jelentette ki egy nagydarab férfi, mivel
már percek óta nem sikerült nyugalmat erőltetnie a tömegre. Így a testőrök
gyűrűjében - akik hirtelen megjelentek a semmiből – a banda tagjai eltűntek a
szemem elől, és végül az oldalsó ajtón át távoztak.
- Menjünk! – szóltam elhaló
hangon Sung Channak, és meg sem várva a válaszát, vágtam hátraarcot, hogy itt
hagyjam ezt a felfordulást. Nem ellenkezett, csak követett csendben. Sung Chan
láthatta rajtam, hogy nem vagyok olyan hangulatban ezek után, hogy
elnevetgéljek vacsora közben vele, így inkább elköszönt tőlem az aulában.
- Sajnálom – motyogta
lehangoltan.
- Micsodát?
- Hogy Kyu Hyun kilép –
magyarázta meg a kijelentését, de csak alig figyeltem a szavaira. Éppen azzal
voltam elfoglalva, hogy a járólapon lévő bonyolult mintákat kövesse a szemem.
- Miért?
- Mert láthatóan megérintett –
erre viszont már rákaptam a tekintetem, de ő kerülte a pillantásomat és inkább
a cipőjét bámulta, ami még mindig viselte a talpam nyomát, mikor napközben jól
rátapostam, hogy ne röhögjön ki.
- Ez nem igaz – tagadtam
automatikusan, még akkor is, mikor tudtam, hogy nem tudom átverni. Sung Chan
pedig nem feszegette tovább a témát és nem kérdezett többet.
- Majd találkozunk! Ha bármire
szükséged lenne, csak hívj! – nyomott puszit a homlokomra és integetve hagyta
el az épületrészt a forgókapun, de még utánam kiáltott. – És aludd ki magad,
elég pocsékul festesz!
- Kösz… - dohogtam és fáradtan
kullogtam a kolesz felé. Megmagyarázhatatlanul rossz kedvem volt és folyton Kyu
Hyun feszült és ideges arca ugrott be a lelki szemeim elé. Az udvaron szinte
vakon sétáltam keresztül, azzal sem törődve, hogy majd meg fagyok az izzadt és
büdös ruháimban. A koleszben egyenesen felmentem a szobámba, ahol Ki Young
valamiféle terveket rajzolgatott. Izgatottan kérdezett az első napomról, de
alig néhány szót sikerült kinyögnöm neki.
Szerencsémre nem faggatott
tovább, tudta, hogy ha készen állok, akkor úgyis elmondom majd neki, hogy mi
jár a fejemben. A nap további részében az ágyamon fekve bámultam a plafont,
majd este végül nagy nehezen elkúsztam fürdeni. Rettentően fáradt voltam
testileg, de az agyam több ezres fordulatszámon pörgött és csak a
sajtótájékoztató körül keringtek a gondolataim. Már éjfél felé járt az idő,
de még mindig ébren és álmatlanul feküdtem az ágyamon – Ki Young már nyugodtan
horpasztott mellettem. Végül sóhajtva ültem fel és a konyha felé vettem az
irányt, hogy igyak egy kis vizet. Leballagtam a negyedik emeletről és
meglepődve vettem észre, hogy már senki sincs ébren, nem úgy, mint korábban az
Akadémia koleszében. Bár nem csodáltam, hiszen itt már keményen dolgoztak és
minél több alvásra volt szükségük, hogy másnap folytassák a kegyetlen harcot a
debütálásért.
Ittam egy korty vizet, majd
leültem a kanapéra a nappaliban és bekapcsoltam a tévét. Hátha ez lefáraszt
vagy legalább eltereli annyira a gondolataimat, hogy képes legyek végre aludni.
Monotonon kapcsolgattam a csatornák között, mikor találtam egy zenei műsort és
ott hagytam.
- Hát még ébren vagy? – a
hangjára összerezzentem és magamon éreztem azoknak az ónix szemeknek pillantását.
Ötletem pedig egy sem volt, hogy tudnék elmenekülni előlük…
Hát most komolyan sírtam mikor Ha Na beszélt az apjával. És ez a Kyu Hyunops dolog hogy egy chaebol. Most komolyan hová fog ez még fajulni. Kíváncsian várom a folytatást és hogy mi fog ki sülni ebből a szerelmi 3 szögből. U.I bárcsak én is így megtudnám apámmal beszélni a dolgokat mint Ha Na az apjával. (saját megjegyzés) Fighting a továbbiakhoz
VálaszTörlésHát igen, ha belegondolsz Kyu Hyunról keveset tudunk, csak mostanában kezdett megnyílni Ha Na felé, szóval nem meglepő, ha érdekes dolgok derülnek ki róla. De örülök, hogy sikerül meglepetéseket okozni, hiszen ebből tudom, hogy fordulatos cselekményt sikerül összehozni. :)
TörlésOh, hát egy részem örül, hogy meghatott ez a rész Ha Na és az apja között, a másik felem viszont sajnálja, hogy megsirattattalak. Azt pedig remélem, hogy az apukáddal egyszer sikerül így leülni és őszintén megbeszélni a dolgokat. Ha már az egyik fél küzd érte, úgy vélem, hogy van remény. :) Így neked is fighting ehhez!
Köszönöm szépen, hogy írtál és igyekszem hozni a részeket szép sorban! ^^ Már nem kell sokat várni a háromszög lezárására. :)
Huu hát ez egyre jobban tetszik*-* megható is volt, de vicces is egyben :D nem vagyok a szavak embere, szóval bocsi, de a lényeg, hogy ez is nagyon nagyon tetszik, így tovább!:) Várom a következőt^-^
VálaszTörlésHuh, hát ezt nagyon jó volt olvasni!! :D Igen, most hogy mondtad, én is rájöttem, hogy elég felemás lett ez a rész, de talán így nem volt olyan depresszív. :D Amúgy pedig nem kell a szavak emberének lenni, egyetlen szó is elég ahhoz, hogy boldoggá tedd az embert, és ez itt meg is történt. :D Szóval köszönöm szépen, hogy írtál és igyekszem a kövi résszel! ^^
TörlésHát mégis sikerült HaNa-nak rendezni a viszonyát. Az a négy éve tartó feszültség és fájdalom, sértettség most felszínre került, de most már rendben lesznek (remélem). Olyan szépen írtad le, megkönnyeztem :(
VálaszTörlésKyuHyun egy chaebol?! Akkor nem is akar énekelni egyáltalán? HaNa dönts már, valamerre mozduljon annak a mérlegnek a nyelve! És már megint vele fut össze éjjel .... Hol van ez a SeJoo, hogy vele sosem találkozik HaNa?
Most már tényleg beindulnak az események :D
Szokás szerint jó kis (?) fejezet volt :D
Igen, nagy harcok és nehézségek árán sikerült végre túllépni a haragon és a sértettségen, amit eddig érzett. Nem ígérek semmit a jövőbeni kapcsolatukkal kapcsolatban, de annyi biztos, hogy egyelőre így maradnak a dolgok. :) És az pedig tényleg kifejezetten örömmel tölt el, hogy sikerült úgy átadni ezeket az érzéseket, hogy Téged, mint olvasót is elértek. Ennél többet nem is szeretnék. :)
TörlésKyu Hyunról és erről a témáról még lesz szó, és kicsit tisztázódni fognak a válaszok a kérdéseidre. ;) A döntéshez pedig szép lassan közeledünk, már nem kell sokáig tűrni ezt a háromszöget. :D Én mondtam, hogy csak ki kell várni és minden a feje tetejére fog majd állni. xD De majd ezt Te eldöntöd, hogy sikerül-e meglepetést okozni vele vagy sem a későbbiekben. :D
Köszönöm, hogy írtál, mindig öröm olvasni a szavaid! ^^