2016. júl. 26.

29. fejezet

Újra együtt a csapat

A hangok lassan jutottak el a tudatomig. Elsőnek csak lágy tavaszi szellőként csiklandoztak, ami a változatosság kedvéért nagyon is kellemes volt. De aztán hirtelen átfordult valami, és éles, hangos kiabálássá vált. Pár másodpercbe telt, mire az értelmüket is sikerült felfognom.
- Hé, Ha Na! – Ki Young, ha nem is ijedten, de eléggé kétségbeesve ejtette ki a nevem. – Nem kéne már felkelned?
Átfordultam a másik oldalamra, hogy megnézhessem, mennyi az idő, de a szemeim nem akartak engedelmeskedni, hogy kinyíljanak. Mikor végre megláttam a telefonom kijelzőjén a számokat, egyből fel is ültem az ágyban.
- Jézusom! – kiáltottam fel már kicsit élénkebben és visszadobtam a mobilom a komód tetejére. Már fél hét volt, nekem pedig hétre elfogadható állapotban az énektanáromnál kellett volna lennem.
- Inkább én mondom, hogy Jézusom! – szörnyülködött Ki Young, miközben lecsüccsent az ágyam szélére és a kezei közé fogta az arcom, amin eléggé meglepődtem. – Veled meg mégis mi történt?! Álmodban egy pandával kungfuztál?
- Miért? – az én hangomon is éreztem már a félelmet, hogy mégis hogy nézek ki, ha a lány így elborzadt a külsőmön. Így kibújtam a takaró alól és a legközelebbi tükör elé vetettem magam. Nem mondom, én is szívbajt kaptam, és ha nem tudom, hogy akit a tükörben látok ilyen rémült arccal, az én vagyok, akkor azt hittem volna, hogy a testrablók támadását élem meg. Ugyanis az arcom fel volt püffedve, a szemeim pedig be voltak dagadva, illetve kissé pirosak is voltak. - Anyám…
- Én akkor szoktam így kinézni, ha hajnalban teletömöm magam ramennel vagy ha egész éjjel sírok a sorozatom előtt... – jegyezte meg a hátam mögött Ki Young és aggodalmaskodva figyelt. Ahogy a tükörben találkozott a tekintetünk, bűntudatosan kaptam el a pillantásom.
Nem tellett sok időbe, hogy eszembe jusson minden egyes elhangzott szó tegnap estéről. A normális és teljesen hétköznapi beszélgetésünk Kyu Hyunnal, majd a hangos és fájdalmas veszekedésünk. Az első olyan veszekedésünk, ami nem félreértésből fakadt. Nem lehetett összehasonlítani egyik korábban lezajlott szóváltásunkkal sem. Nem azért kaptunk össze, mert Kyu Hyun megütötte Yult, mikor nem kellett volna; vagy mert azt hittem, hogy Kyu Hyun egész végig átvert és tisztában volt azzal, ki vagyok; vagy esetleg mert ostoba módon elmentem egy illegális szerencsejáték terembe, ahol egy őrült alak majdnem megerőszakolt. Nem. Ezúttal teljes mértékben csak saját magunknak köszönhettük, hogy ilyen csúnyán egymásnak estünk és az lett a vége, hogy megbántottuk egymást.
De ez feltétlenül olyan rossz lenne? Végül is megoldódott a szerelmi háromszög, amibe akaratlanul is belekerültem. Nem kell tovább aggódnom azon, hogy mit fog csinálni a fiú Se Joo előtt, vagy hogy újból megingok és valami olyat teszek, amit később megbánok. Könnyebben túl leszek az érzéseimen és a fiún, ha egyáltalán nem beszélünk. Végre csak azzal törődhetek, aki igazán fontos nekem és nem kalandozok el újra olyan területre, ami csak fájdalmat és szenvedést okoz. Ez így volt rendjén, ennek így kellett történnie…
- Ha Na – Ki Young óvatos és félős hangja kezdett ismét visszarángatni a gondolataim közül a való világba. -, mi a baj?
- Mi baj lenne? – fordultam meg értetlenkedve, de szembetaláltam magam két aggódó szempárral, amit jelenleg nem tudtam elviselni, így inkább a szekrényemhez léptem, hogy előkutassak egy mai napra alkalmas ruházatot.
- Miért sírsz?
- Miről beszélsz? – vakon és egyre idegesebben turkáltam a ruháim között.
- Ha Na! – megragadta a karom és megállított a további értelmetlen kutakodásban, majd rántott egyet rajtam, hogy végre a szemembe nézhessen. – Mi a fene történt tegnap?!
Az aprócska lány idegesen bámult rám, de láttam, hogy legalább van olyan feszült és rémült, mint én magam. Már fel volt öltözve és indulásra készen állt, de még mindig csak velem foglalkozott.
- Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e – haraptam bele az ajkamba és az eddigi könnyeim, amik elárulták Ki Youngnak, hogy egyáltalán nem hajnali nassolástól dagadtak fel a szemeim, most már szabadon csurogtak végig az arcomon.
Végül mindent kiadtam magamból, ami a tegnapi nap folyamán történt, de természetesen az esti balhé volt a fő téma. Ugyan Ki Youngot szintén lesújtotta a hír, hogy Kyu Hyun elhagyja a bandát, mint engem is, de nem kommentálta a dolgot, mert tudta, hogy nem ez volt az, ami ennyire kiborított.
Miközben elmeséltem neki minden részletet, addig felöltöztem és megfésülködtem, hogy elkészülhessek a reggeli órámra. A könnyeim viszont folyton kényük-kedvükre buggyantak ki a szememből, amik nem segítettek túlságosan abban, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak. Ki Young annak érdekében, hogy az arcom látványán valamennyit enyhítsen, alapozóval kente be (amit normális körülmények között elleneztem volna, de jelenleg minden volt, csak normális körülmények nem) a sötét karikákat a szemem alatt, illetve a vörösséget is eltüntette. Én pedig csak beszéltem és beszéltem, mert reménykedtem benne, hogy a lány segíteni tud nekem.
- Megtettem – csak úgy ömlöttek belőlem a könnyek mellett a szavak - Elszakítottam minden köteléket, ami Kyu Hyunhoz fűzött, vagy legalábbis megmondtam neki, hogy felejtsen el és nem akarom látni többé. De nem tudom, hogy jól tettem-e. Lehetett volna szebben is véget vetni ennek az egésznek? Nem akartam, hogy úgy váljunk el egymástól, hogy gyűlöljük a másikat, de mégis ez lett belőle. Emiatt pedig bűntudatom van és a mellkasom is folyton szorít, mintha egy fűző lenne rajtam, amitől alig kapok levegőt. Egy részem arra vágyik, hogy bár meg nem történtté tehetném a tegnap estét, vagy hogy kibéküljünk a fiúval és minden ugyanolyan legyen, mint ezelőtt. A másik pedig legszívesebben odabilincselne a radiátor csövéhez, hogy meg ne mozduljak és ne is találkozhassak Kyu Hyunnal. Minden pillanatban, mintha ketté akarna tépni ez az érzés és nem tudom, hogy melyiknek engedelmeskedjek. Vajon jól tettem, hogy végleg ellöktem magamtól? Vajon tévedtem és maradhattunk volna barátok? Miért fáj ennyire az elvesztése? Miért nem tudom abbahagyni a sírást? És a legrosszabb, hogy rettegek attól a pillanattól, mikor újra egymás szemébe kell néznünk, mert nem akarom látni újra azt a haragot és utálatot benne…
- Ha Na - még folytattam volna a sok kérdést és a töménytelen mennyiségű áradozást, de Ki Young félbeszakított. -, lassan indulnunk kéne…
- Sajnálom! – kaptam észbe és elléptem a kezei közül, amik befejezték a sminkelésemet. – Nem akartam ezt mind a nyakadba zúdítani, biztos van jobb dolgod is, mint az én ügyes-bajos dolgaimmal foglalatoskodni és a nyávogásomat hallgatni!
Már fordultam is az ajtóhoz, de a lány megfogta a kezem.
- Ne hülyéskedj! – teremtett le mérgesen. – Nagyon örülök, hogy ennyire megbízol bennem és kiöntöd nekem a szíved. Csak egy fél óra láthatóan nem elég arra, hogy ezt a témát megvitassuk.
Egy gyengéd mosoly kúszott az arcára és az órájára pillantott, amin már csak négy perc volt hétig. Rövid hajtincseit a füle mögé tűrte és belém karolt, ezzel is jelezve, hogy indulhatunk a napi teendőnkre.
- Igaz, sajnálom – motyogtam az orrom alatt, mikor bezártam a szobánk ajtaját. –, és köszönöm!
- Ne csináld ezt! – dorgált meg Ki Young és vállával az enyémnek dőlt. – Erre valók a barátnők. Többek között. Szeretjük a pasikat és az ajándékokat is.
Felkuncogtam és a csomó a gyomrom mélyén kicsit oldódni látszott, ahogy Ki Youngnak minden hülyeséget, ami nyomta a lelkem, elmeséltem.
- De az biztos, hogy még nem voltál felkészülve erre a döntésre Kyu Hyunnal – folytatta komolyabban a lány, miközben már a lépcsőn sétáltunk le a földszintre. A hangját lejjebb vette, hogy ne legyen fültanúja egyetlen kéretlen alak sem a beszélgetésünknek.
- Ezt meg hogy érted? – néztem rá értetlenkedve és a konyhában magunkhoz vettünk egy-egy almát és müzli szeletet, mint reggelit.
- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak amiatt borultál ki annyira tegnap, mert Kyu Hyun nem úgy gondolt arra a csókra, mint ahogy te. Neked igenis sokat jelentett, ő pedig inkább a megtörtént kategóriába sorolta – mondta óvatosan, mikor már az udvaron szedtük a lábunkat, hogy minél hamarabb átérjünk az ügynökség épületébe a hideg hajnali órákban. De mikor feldolgoztam, hogy mit is mondott, megtorpantam az udvar kellős közepén.
- Mégis miről beszélsz? – nagy szemekkel néztem rá, és nem tetszett az, amire ki akart lyukadni.
- Azt mondtad, hogy meg akartad bántani, hogy azt akartad, hogy ugyanannyira essen neki rosszul az, amit mondasz neki, mint amit ő mondott neked.
- E-ez nem… ez nem teljesen így…
- Ez pedig egyáltalán nem lezárás a részedről, mert ez csak azt bizonyítja, hogy nagyon is kedveled őt, ha ilyesmihez folyamodtál – bólogatott magának, mintha egyetértene egy el nem hangzott érveléssel. – Összevesztetek elég csúnyán, ezt nem tagadom, olyan dolgokat vágtatok egymás fejéhez, amit nem lesz könnyű megbocsátani. De az, hogy hirtelen felindulásból jutottál erre a következtetésre, az olyan, mint mikor a gyerek azt mondja az anyjának, hogy utálja, mert nem kapta meg a hőn áhított játékot. Csupán egy szófordulat, amit nem gondolt komolyan.
Ha nem rólam lett volna szó, megtapsoltam volna Ki Youngot a csodás hasonlatért és okfejtésért, de így nem igazán volt hozzá kedvem. Azt hittem, lezártam a Kyu Hyun témát, csak egy megerősítésre lett volna szükségem, hogy helyesen cselekedtem, de pont az ellenkezőjét kaptam.
- Bár Kyu Hyunt is rendesen feldühíthetted, ha így kijött a sodrából – csóválta a lány a fejét és egy hitetlenkedő mosoly jelent meg az arcán, miközben újra elindult az épület felé. Kapkodnom kellett a lábam, hogy utolérjem, mert a méretei ellenére elég gyorsan tudta szedni rövidke lábait. Kinyitotta az ajtót és beléptünk végre a meleg aulába, majd a lift felé indultunk. – Tényleg nagyon utálhatja Christ, ha képes volt neked olyat mondani, hogy te lennél az utolsó, akivel kikezdene.
- Nem tudnál összefüggően beszélni? – lihegtem mellette, miközben a liftre vártunk. – Egy szavadat sem értem.
- Összefüggően beszélek, csak te túl naiv és vak vagy, hogy meglásd azt, ami egyértelmű – ezzel akár meg is bánthatott volna, de tény, hogy nem jeleskedtem mostanában (vagy akár egész életemben) az éleslátás területén. Közben benyomorogtunk a felvonóba a többi munkába induló alkalmazott közé és nagyon hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam Ki Young hangját.
- Csak azért mondta ezt neked, mert kiakadt rád. Ilyen egyszerű.
- Nekem nagyon nem úgy tűnt, hidd el! – intettem nemet a fejemmel, ahogy eszembe jutott az a kifejezés Kyu Hyun arcán, amikor ezt mondta.
- Te vagy az egyetlen lány fél év alatt, akivel K-t – elsőnek nem tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy a többi ember előtt nem akarja kiejteni Kyu Hyun nevét, mert nem lenne nehéz kitalálniuk, kiről is beszélünk. – így láttam viselkedni. Vigyáz rád, kedves, mindig foglalkozik veled és aggódik érted. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, mert nem látok a fejébe, de ne akard nekem beadni, hogy nem érdekled őt. Mert valamilyen okból kifolyólag igenis törődik veled!
Elnyílt szájjal néztem a kis vörös lányra, aki határozottan állta a pillantásom, így még erőm sem volt bármit is válaszolni neki. Csak bámultam és igyekeztem, hogy meglássam rajta a poénkodás jeleit, hogy elnevesse magát végre. De nem történt meg.
- Olyan mintha el akarnál bizonytalanítani – húztam el a számat fintorogva. – Végre döntöttem, erre te a támogatás helyett megkérdőjelezel mindent.
- Ha ezek után sem bánod meg, hogy S-t választottad és egy szemernyi kételyt sem tudok benned kelteni, akkor hinni fogok neked, hogy lezártad az ügyet K-val – suttogta a lány, majd egy nagy vigyort villantott rám. Elértük azt az emeletet, ahol ki akart szállni. – Én pedig most megyek!
- Ki Young!
- Aztán ma légy jó! – a fülemben még akkor is ott csengett a nevetése, mikor kinyomultam az emberek közül a megfelelő szinten, hogy megkeressem végre az énektanáromat – aki nem lesz túl boldog, hogy máris három percet késtem az óráról.

***

Hogy milyen volt az énekóra? A tanárom egy Park Beom Soo nevű férfi volt, aki már az első perctől fogva úgy állt hozzám, hogy én bizony még semmit sem tudok, annak ellenére, hogy több évig jártam énektanárhoz. A késésemért nem szólt egy szót sem, mivel arra fogtam, hogy nem fértem be a liftbe, csak a harmadik körben, így ezért tartott olyan sokáig, míg ideértem. Szigorú volt és mindenről megvolt a maga elképzelése, amihez ha nem alkalmazkodtam, akkor nem tettem túl boldoggá, de ha igyekeztem követni az utasításait, akkor még néha egy-két kedves szó is elhagyta a száját.
Először beénekléssel kezdtünk, hogy bemelegítsem a hangszálaimat. Már ezzel akadtak problémáim, ugyanis a tegnapi hangos zokogás miatt, néha kicsit berekedt a hangom és fájt is a torkom. Ennek ellenére Beom Soo kíváncsi volt a hangterjedelmemre, hogy mit vagyok képes még kiénekelni, és mit nem. Kicsit feszegette a határaimat, de végül arra a következtetésre jutott, hogy egész jó alapanyag vagyok, és ha jobb formámban leszek, akkor nem lesz nehéz dolga velem. Persze, erre elöntött a büszkeség, hiszen ha valamire büszke lehettem, az ez volt. Megjegyezte, hogy tényleg olyan hangom van, mint az édesanyámnak, de idővel kialakíthatom majd a saját stílusomat, amiről már nem az anyám fog senkinek sem az eszébe jutni.
Több mint két és fél órát töltöttem el vele, mire elköszönhettem tőle és egész jó hangulatban váltunk el egymástól, hogy pénteken ismét találkozhassunk. Adott egy dalt, amit a hét végéig be kellett gyakorolnom és utána ki akarta elemezni, hogy mit és hogyan rontok el, illetve, hogy tudnám javítani a hibáimat.  Ez a szám a C-Realtől a Sorry but I (Sajnálom, de...) volt, ami egész kellemesnek bizonyult, mikor megmutatta.
Ezt a dalt dúdolva kerestem meg a következő termet, ahol a japán órámat tartották, miközben a koleszból hozott reggelimet – az almát és müzlit – eszegettem. A japán már sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az ének. Nem voltam egy nyelvzseni, de valamiért a japán sokkal bonyolultabbnak tűnt számomra, mint mondjuk a kínai vagy az angol. Így mikor a kiscsoportos foglalkozáson más, ismeretlen arcokkal kerültem össze, meghúzódtam az utolsó sorban és csak akkor szólaltam meg, ha muszáj volt. A lecke mennyisége viszont horribilis volt, ugyanis megkaptam a szükséges tankönyveket és a tanár nem lacafacázott, egyből bedobott a mély vízbe, feladott vagy öt oldalt a munkafüzetből, hogy holnapra legyen kész. Nem mondom, de egyből újra a középiskolában éreztem magam. Főleg, hogy a legtöbben fiatalabbak is voltak nálam, a legkisebb lány csupán tizennégy éves volt…
Éppen az ebédlőbe tartottam, hogy végre találkozhassak Ki Younggal és ismét kifaggathassam a korábbi beszélgetésünk részleteiről, de ekkor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Sung Chan! - megörültem, hogy hallhatom a hangját és kerestem egy üres asztalt, ahova lehuppanhattam, míg beszélek vele és barátnőm meg nem érkezik. – Mi újság?
- Szia, húgi! – kezdett bele, de éreztem egyből, hogy nem bájcsevejt akar lefolytatni. – A délutáni óráid elmaradnak.
- Hogy-hogy? Nem úgy volt, hogy ma még lesz egy drámaórám, amit megjegyzek kifejezetten vártam, és este pedig mehetek angolra? – értetlenkedtem a hirtelen átszervezésen.
- De úgy volt, viszont most kaptam az infót, hogy egytől próba lesz a srácok klipjére – már itt görcsbe rándult a gyomrom, de ez még csak a kezdet volt. – Meg kell tanulni a táncot a videóhoz, mert szombaton utazunk el, hogy nekilássunk a forgatásnak.
- És nekem is ott kell lennem? – a hangom elég nyávogósra és magasra sikeredett, de ez kifejezte azt, mennyire nincs ínyemre ez dolog, viszont Sung Chant ez egyáltalán nem hatotta meg.
- Mivel elég lényeges szerepet kaptál a klipben, igen, így fontos lenne, ha szíveskednél megjelenni – dörmögte a bátyám és elmondta, hogy hova kell mennem majd a gyakorlásra. – Légy ügyes!
- Te nem leszel ott? – na, most már tényleg lehetett érezni a hangomon a pánikot.
- Mivel a fiúk jó ideig el lesznek foglalva ezzel, így a mai napom már szabad és ezért tudok foglalkozni a többi teendőmmel – magyarázta és hallottam, hogy papírokat pakolászik. – Most mennem kell, ne aggódj, minden rendben lesz!
- Rendben – bólintottam ijedten, mert tudtam, hogy értelmetlen tovább feltartanom őt. – Jó munkát, szia!
Ezzel letettem a telefont és magam elé bámulva kezdtem el azon törni a fejem, hogy miért ilyen szívás az élet… Az órámra pillantottam és meglepődve konstatáltam, hogy csupán fél órám maradt, hogy ebédeljek és felkészüljek lelkiekben az első komoly megjelenésemre és munkámra, illetve a Kyu Hyunnal és Se Jooval való találkozásra.
Sajnos Ki Youngtól kaptam egy SMS-t, hogy késni fog, mert a tanára addig nem engedi el, míg ki nem javítja a mostani ruhájának tervein a hibákat, így végül egyedül kajáltam egy eldugott kis asztalnál, három idősebb férfival, akik nagyban beszélgettek valami külsős munkáról, amiről gőzöm sem volt, de nem is érdekelt különösebben. Mikor befejeztem az ebédet, összekaptam a holmimat és felkutattam a próbatermet, ahol a gyakorlás zajlani fog. Szerencsémre elraktam egy kényelmes ruhát is drámára – a biztonság kedvéért, hiszen ki tudja, mi várt volna rám -, így azt gyorsan átvettem a mosdóban.
A terem ajtaja előtt egy pillanatig hezitáltam, és mély levegőt kellett vennem, hogy felkészülhessek a rám váró eseményekre. Egyrészt teljesen kezdő voltam, másrészt igaz, hogy sokat táncoltam mostanában és nem is voltam annyira esetlen már, de még messze voltam attól a szinttől, amit megütöttek azok, akik szerepet kaptak egy-egy ilyen klipben.
- Mi lesz már? Meddig szándékozol még itt ácsorogni és elállni mások útját?! – ahogy meghallottam a hangját, megfagyott a vér az ereimben. Ezt a megvetést, undorodást és hercegnői hanghordozást ezer közül is megismertem volna. De hogy lehetséges ez egyáltalán?!
Nem hittem a fülemnek, akármennyire is tudta az agyam, hogy ki áll mögöttem, képtelen voltam elfogadni. Meg kellett győződnöm róla a saját szememmel is, így lassan és magamban rimánkodva azért, hogy tévedjek, megfordultam.
Ugyanazt a megrökönyödést láttam a szemben lévő lány arcán, mint amit a magamén is éreztem.
- Hát te meg mit keresel itt? – fintorogva mért végig, miközben hosszú szőke haját a válla felett átvetette. Talán egy hónapja is megvan, hogy nem láttam és ennek kifejezetten örültem. Most viszont belebotlani Jung Heebe olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem még mindig döbbenten, mikor végre megtaláltam a hangom. Úgy tudtam, hogy a P.S.-től nem kapott ajánlatot, mivel nem vett részt az évzáró ünnepségen, talán csak egy csoportos balett előadással.
- Gyakornok vagyok a cégnél, nem egyértelmű? – olyan utálatosan hangzott el minden egyes szó a szájából, hogy alig bírtam magam visszafogni, hogy ne tépjem meg a szép hosszú haját.
- Mégis hogy lett belőled gyakornok?! – nem értettem, mi folyik itt. Ez egyszerűen lehetetlen, nem lehet ilyen pechsorozatom! Még őt is megkapom a nyakamba, hogy megduplázzuk – ha csak nem triplázzuk – az átélendő szenvedések mennyiségét?!
- A tehetséget felismerik, akárhol bukkanjon is fel. Nem volt ez másképp a meghallgatások során sem – a füle mögé tűrte a haját, hogy ne lógjon az arcába és olyan beképzeltséggel beszélt, mintha ő lenne az atyaúristen. Bár így megvilágosodtam, hogy is került ide a lány. Mivel az Akadémia ünnepségén nem kapott ajánlatot, eljött az ügynökség által meghirdetett meghallgatásra, és ezek szerint ott sikerrel járt. Nagy sajnálatomra… - Bár az rejtély, hogy akkor te mit keresel itt.
- Ki ez, Jung Hee? – kérdezte egy másik lány, akiről eddig nem is vettem tudomást. Láthatóan Jung Heenek nem okozott nehézséget egyből az első napon csatlósokat találnia. Máris ketten álltak mögötte, mint a testőrök. Aki érdeklődve figyelt és feltette a korábbi kérdést, egy pufók arcú lány volt, de mégis igazán szép alakja volt. Haja ugyan fénytelennek és töredezettnek tűnt, mégsem mondtam volna csúnyának. A másik személyben, aki Jung Hee mögött állt, felismertem az igazán kellemetlenkedő Chae Aht.
- Senki, akiről érdemes lenne említést tenni. Csak egy rovar, aki hamar itt fogja hagyni az ügynökséget – vigyorgott rám gonoszan Jung Hee, amitől egyből felment bennem a pumpa. Azt hittem, itt új életet kezdhetek, de a múlt követett ide is.
Chae Ah éles nevetése ott csengett a fülemben, mikor megláttam a folyosó végén négy fiú alakot, akik errefelé közeledtek. A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom pedig borsónyi méretűre zsugorodott, ahogy feldolgoztam, kik is azok.
Nem telt sok időbe, szinte rémülten vetettem be magam a terembe, mit sem törődve a folyosón álldogálókkal. Habár Jung Hee látszatra megnyerte a párbajt, sőt még hallottam a kárörvendő nevetésüket is, nem törődtem velük. Fontosabb volt, ami miatt berontottam a helyiségbe, mint az, hogy visszavágjak Jung Heenek a megjegyzéséért.
Lihegve néztem körbe és feltűnt, hogy ez a terem jóval nagyobb, mint bármelyik gyakorló, amit az ügynökségen belül láttam. Az egész helyiséget laminált padló borította, kellemes barna színben, és több oszlop is található volt benne, aminek hála nem omlott ránk a felső emelet. Habár még éppen olyan távolságban, hogy kényelmesen el lehessen férni tánc közben és nem okoznak nagyobb problémát. A szokásos tükröt is láthattam, amit kifejezetten utáltam, bár már értettem, hogy miért létfontosságú.
A teremben már kisebb tömeg gyűlt össze, legalább harmincan voltak, ha nem többen. Meg is lepett ez a sok ember, sőt hogy mindenki engem bámult, amint beléptem, még jobban zavarba hozott. Enyhén meghajoltam üdvözlésképpen és kerestem egy csendes sarkot, ahol meghúzhatom magam.
- Ha Na? – ismerős volt a hang és egy pillanatra azt hittem, hogy folytatódik a lidércnyomás, de mikor megfordultam, hogy szemügyre vegyem azt, aki megszólított, hitetlenkedő mosoly kúszott az arcomra.

- Nam Gil?
- El sem hiszem, hogy itt vagy! Nam Joon mondta, hogy te is leszerződtél, de nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk majd egymásba.
Nam Joon említésére ugyan kissé leapadt a jókedvem, amit a fiú viszontlátása okozott, de igyekeztem túllendülni rajta. Szinte biztos voltam, hogy Nam Joon nem mondott el semmi olyat a bátyjának, amit nem kellett volna. Teszem azt, hogy megcsókolt…
Gondolatban megráztam magam és Nam Gil nyakába vetettem magam nevetve. Ennél jobb talán nem is történhetett volna most velem.
- De örülök, hogy látlak! Már aggódtam érted, hogy halálra dolgozod magad! – mondtam, mikor elváltunk egymástól.
- Majdnem sikerült is, de még elég jól bírom. – mosolygott rám boldogan és úgy tűnt, nem képes betelni a látványommal, mint ahogy én sem az övével. Olyan jó volt ismét találkozni, hiányzott a sok együtt töltött idő, a gyakorlásokat az évzáróra rettentően élveztem és még jobban megszerettem Nam Gilt, mint eddig. Ugyan, ahogy jobban megfigyeltem, látszott, hogy kimerült, de mégis boldognak tűnt.
- Megéri a sok gyakorlás?
- Persze, végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek – bólogatott nagyban és megragadta a kezem, majd elkezdett húzni a tömeg felé, egyenesen a közepébe, a falhoz. – Nézzétek, ki van itt!
Mikor végre megálltunk a terem elején, a legnagyobb csoportosulásban, leesett az állam. Nem elég, hogy Nam Gil itt volt, még más ismerős arcot is megpillantottam.
- Kit látnak szemeim? – állt fel a földről egy hullámos hajú fiú, és a kihívó egyben pedig flörtölő hangjától libabőrös is lettem. Szemüvege sehol sem volt már, így egy kissé nehezemre esett felismerni. – Azt hittem, hogy már örökre megfosztasz bennünket a társaságodtól.
- Ne reménykedj, Shin! Arra még sokáig várhatsz! – nevettem el magam és őt is megöleltem. Kicsit tovább ölelt, mint ami kényelmes lett volna, de most az egyszer elnéztem neki, és nem tudta elvenni az örömöm.
- Na, engedd csak el, ne sajátítsd ki magadnak! – lépett közénk Hyun Woo, aki mostanra szőke rövid haját befestette élénkvörösre. A fiú alig két centiméterrel lehetett nálam magasabb, így kényelmesen meg tudtam ölelni, és nem a mellkasával kellett közben szemeznem.
- Hyun Woo, tetszik az új hajszíned!
- Köszi, szükségem volt a változásra már – túrt bele sűrű és rövid hajkoronájába.
- Yul, te nem is köszönsz? – néztem az említettre egy félénk mosollyal az arcomon. A fiúval nem indult jól a viszonyunk, de a próbák során egészen rendbe jött a kapcsolatunk. Megbocsátottam neki és közben pedig rájöttem, hogy amúgy egy jópofa és kedves srác, habár néha túlzottan komoly. Ő pedig szintén megkedvelt engem. Legalábbis reméltem…
- Jó újra látni – mondta halkan és kezet nyújtott.
- Ne csináld már, haver! – bokszolt bele a vállába Hyun Woo. – Nem egy ismeretlennel találkoztál, hogy csak kezet rázz vele.
Ezzel pedig Shin rásegített a dologra - vagyis gondolom, ez járt közben a fejében -, mivel kicsit megtaszította Yult, aminek hatására, nem hogy közelebb került hozzám, hanem még nekem is esett.
- Nem halsz bele, ha hozzád ér egy lány!
- Jól vagy? – kérdezte Yul, mert legalább neki volt annyi ereje, hogy megtartson engem, meg magát is azok után, hogy majdnem felborultunk és a földön kötöttünk ki.
- Ahham – masszíroztam az oldalam, mivel Yul véletlenül belekönyökölt a bordáimba, amik most sajogtak az ütéstől.
- Shin! – dühödött fel Yul és már felé is fordult, de megragadtam a karját.
- Semmi gond! – erőltettem mosolyt az arcomra, nem akartam, hogy ezek ketten itt egymásnak essenek. – Shin, a humorérzéked semmit sem változott.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk Yullal, de amint éreztem, hogy az izmai elernyednek az ujjaim alatt, el is engedtem. Úgyis bosszút állok még valahogy a fiún ezért, amit meg is súgtam Yulnak. Valószínűleg ez is segített abban, hogy hamar lenyugodjon.
- Már szinte szűzies életet él, kezdem komolyan félteni – rántotta meg a vállait ártatlanul a fiú, mintha tényleg az aggodalom szólna belőle. De ez a mondat pont elég volt, hogy Yul ismét villogó szemekkel méregesse a magas srácot. Hyun Woo és Nam Gil pedig készen álltak, hogy közéjük vessék magukat, ha netán összeakaszkodnának.
- Minden napotok ilyen? – néztem a négy fiúra bizonytalanul. – Kész csoda, hogy nem öltétek még meg egymást.
- Shin nem ismeri a félelem szót – rázta meg lemondóan Nam Gil a fejét.
- Hisz én csak jót akarok Yulnak! – magyarázta nagy sóhaj közepette az említett.
- Törődj a magad dolgával! – vetette oda Yul és összefonta karjait a mellkasa előtt, jelezve, hogy ezt a témát itt ejthetnénk. Ez ellen pedig senkinek sem volt kifogása.
- Ha Na, mégis hogy-hogy itt vagy? – fordult felém Nam Gil kíváncsian, ami egy éles fordulat volt a beszélgetésben.
- Tényleg! El is felejtettem, gratulálok a gyakornoksághoz! – mosolygott rám Hyun Woo, amihez a többiek is csatlakoztak. Majd a hálálkodás után végre válaszolhattam is Nam Gil kérdésére. Vagyis csak félig.
- Azért, amiért ti.
- Te is szerepelni fogsz a STAND UP klipjében? – lepődött meg Yul.
- Biztos csak eltévedt és véletlenül keveredett ide – dühösen haraptam bele az ajkamba, mikor Jung Hee hangja eljutott a fülemig. Aztán meg is láttam a hanghoz tartozó arcot. Nem álltak tőlünk messze és kárörvendően figyeltek.
- Fogd be! – morogtam rá és a közelben állók érdeklődő pillantásokat vetettek ránk.
- Oh, ne aggódj! Szükség van olyan emberekre is, akik majd üdítőkkel és törölközőkkel szolgálnak azoknak, akik tényleg csinálnak is valamit – az arrogáns mosolyától hányni tudtam volna, a mézes-mázos hangjától pedig legszívesebben letéptem volna a fülemet is, ha így megszabadulhatok tőle.
- Akkor jó, hogy itt vagy – válaszoltam pontosan ugyanolyan mosollyal, mint az övé. A srácok kuncogása pedig jólesett, és megerősített abban, hogy ez most betalált. Ezt pedig Jung Hee is megértette és már nyílt a szája, hogy visszavágjon valamivel – aminek valószínűleg nem örültem volna -, de abban a percben a terem ajtaja megint feltárult.
Belépett az a négy fiú, akiket a folyosón is kiszúrtam már és egyből meg is rohamozta néhány ember őket, ahogy betették a lábukat. Még Jung Hee arcán is megláttam egy halvány izgalmat és hirtelen el is felejtette, hogy éppen azzal kéne foglalatoskodnia, hogy gonosz megjegyzéseket tegyen nekem. Bár szinte biztos voltam benne, hogy később még számíthatok erre, nem kell félnem. Ehelyett megigazította a haját és előkapta a táskájából a tükrét, hogy szemügyre vegye magát benne, majd csak ezután indult meg a srácok felé, hogy bevesse magát két csatlósával együtt.
Én ezzel szemben első reakcióként hátat fordítottam az ajtónak és ökölbe szorult ujjakkal, ide-oda kapkodva a tekintetem azon törtem a fejem, hogyan tudnám megnyugtatni a mellkasomban hevesen dobogó szívem.
- Minden rendben? – billentette oldalra a fejét Nam Gil és érdeklődve ráncolta a szemöldökét.
- Hogyne, miért? – vigyorogtam rá egy száz wattos mosollyal.
- Csak mert egész piros az arcod és mintha menekülő utat keresnél, hogy megszökhess – láttam Nam Gilen, hogy furcsállja a viselkedésem, de mégsem akart faggatózni annyira. Inkább csak rákérdezett, hátha megosztom vele a gondolataimat.
- Kyu Hyun! – kiáltott egy hangosat Shin, mire összerezzentem, de nem mertem megfordulni. Sőt, mély lélegzeteket vettem, miközben körmeim a tenyerembe vájtam idegességemben. – Rég találkoztunk!
- Hol a szemüveged? Legutóbb még azt mondtad, hogy ezzel lehet vonzani az okos csajokat, mert el tudod velük hitetni, hogy te is az vagy – nevetett a fiú és beleremegett a lábam hangjába. Vajon ő is észrevett már? Meglepődött, hogy itt lát? Kényelmetlen neki ismét összefutni velem? Vagy csak egyszerűen keresztülnéz rajtam? – Oh, várj csak! A végét már csak én tettem hozzá.
A fiúk körülöttem nevetésben törtek ki, még Shint is hallottam a röhögők között. A léptek már nagyon közelről jöttek, vagyis sejtettem, hogy Kyu Hyunék itt vannak szinte már mellettünk. Ha pedig így van, nem játszhattam tovább ezt az ostoba bújócskát. Sokan vannak körülöttünk és nem engedhettem meg magamnak azt, hogy kérdéseket tegyenek fel a furcsa viselkedésem okán. Illetve nem csak Kyu Hyun jött be a terembe, hanem Se Joo is. Az a fiú, akivel jártam és szerelmes voltam belé – csak hogy tisztázzam saját magammal. Így félretettem minden hülyeséget, ami a fejemben cikázott és erőt véve magamon, megfordultam, hogy részese legyek a társaságnak.
- Kiderült, hogy enélkül is elég szexi vagyok – tárta szét színpadiasan a kezeit Shin, mire még én is elmosolyodtam. Hogy mennyi egoista pasi lebzsel körülöttem! Kezdtem azt hinni, hogy vonzom őket…
- Sziasztok, fiúk! – emeltem fel a kezem és intettem nekik egyet elég bénán. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem ezek után, de az aztán már tényleg kérdéseket szült volna a többiek részéről.
Tegnap este láttam a fiúkat a sajtótájékoztatón, de ők most láttak engem először a fotózás óta. Mindannyian sportos ruhát vettek fel, hogy a táncban ne akadályozza őket és így meglehetősen furcsa összhatást keltettek, mert megszoktam, hogy legtöbbször ki vannak rittyentve valamilyen fellépés miatt. Min Jun és Min Soo éppen köszönt két másik srácnak, akikkel kezet ráztak. Vidáman (legalábbis Min Soo) csevegtek a többi gyakornokkal és megjelent emberrel.
Se Joo valahogy olyan kimerültnek tűnt, mintha nem aludt volna az éjszaka. És az óvatos mosolyomat is, amit rá vetettem, egy fáradt fél mosollyal viszonozta csak. Biztos megerőltetőek voltak az előkészületek a comebackre, és azért láttam ilyen nyúzottnak azt a kedves arcot. Vagy legalábbis ezzel akartam nyugtatni magam, mert a lelkiismeret furdalás, hogy ilyen nehéz időkön megy keresztül, én pedig nem vagyok mellette, egyből nyomta a szívemet. A gyomrom görcsbe rándult, de igyekeztem visszanyelni az idegességemet. Az első találkozásom volt vele, mióta megtörtént az a csók Kyu Hyun és köztem, és valahogy egyáltalán nem így képzeltem el. Nem tudom, mit hittem, de azt gondoltam, sokkal több öröm és boldogság fog eltölteni ebben a percben. Bár lehet, hogy az a bűntudat, ami bennem lappangott, nem engedett utat a pozitív érzéseknek… Megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mert úgy véltem, ez az egyetlen megoldás, mégsem sikerült ezt maradéktalanul megvalósítanom. A szívemet egy erős marok szorította és így a mosolyom, ami az arcomon csücsült, szintén nem volt őszinte.
A negyedik fiúról pedig igyekeztem tudomást sem venni. Úgy tettem, mintha a szemem elsiklott volna felette. Egyedül a cipőjére vetettem egy pillantást, de még azt is megbántam. Volt képe felvenni azt a sportcipőt, amit együtt vásároltunk?! A legrosszabb pedig az volt, hogy rajtam is pontosan az a lábbeli díszelgett! Még ezzel is gúnyolódni akart?! Megáll az eszem ettől a sráctól!
Nagy indulattal fújtam ki a levegőt, hogy ezt a dühöt, ami másodpercek alatt a hatalmába kerített, elűzzem. Egy nekem csapódó test zökkentett ki a töprengésből és összerezzenve próbáltam rájönni, hogy mi történt.
- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy így csak kínos helyzetbe hozod Ha Nat? – kérdezte fáradtan Min Jun, majd jajgatások közepette elengedett az alak, aki rám vetette magát, aki nem más, mint Min Soo volt. Min Jun a fülénél fogva húzta el mellőlem.
- Aú, Hyung! Ez fájt, a fenébe is! – nyüszített Min Soo, és vörös füléhez kapott, mikor végre Min Jun szabadon eresztette. – Ha Na egy szót sem szólt még, hogy zavarja!
- Úgy ismered, mint aki szólna?!
- Mondd meg neki, Ha Na, hogy téved! – nézett rám boci szemekkel a langaléta srác, de ezt a pillantást még másik hét szempár kísérte – nem beszélve a többiről a teremben. Egyrészről nem lett volna szívem nemet mondani Min Soonak, mert valószínűleg magába zuhant volna az elutasítás hallatán. Másrészről viszont tényleg nem zavart a viselkedése, kifejezetten aranyosnak találtam. Kevés volt az olyan ember, aki ennyire nyíltan ki tudja mutatni az érzéseit, és ezt nagyra értékeltem benne.
- Tévedsz, Min Jun – álltam Min Soo mellé egy gyengéd mosollyal és átkaroltam a vállát, ami enyhén meggörnyedt a bizonytalanság súlyától. -, egyáltalán nem érzem kínosnak. Kimondottan szeretem Min Soot így, igazán őszinte.
- Na, látod! – nyújtott Min Junra nyelvet és ő is átkarolt, jobban mondva a hóna alá csapott. – Amúgy honnan tudtad, hogy itt leszünk, Ha Na? Elugrottam a drámatanárhoz, hogy szóljak a próbáról, de nem voltál ott.
- Sung Chan felhívott és közölte, hogy azonnal vonszoljam magam ide. Nem mondta?
- Legalább szólhatott volna, hogy sikerült elérnie! – pislogott rám felháborodva és hitetlenkedve rázta a fejét.
- Majd leszidom helyetted is – nyugtattam meg, bár tényleg ráfért volna a bátyámra egy alapos elbeszélgetés. Legalább mondhatott volna valamit erről a fránya gyakorlásról! Azt sem tudom, mi lesz itt, azon kívül, hogy a táncot fogjuk gyakorolni a klipre. De kész, vége, semmi több infóm nincs róla. Idejövök, erre egy kisebb hadsereggel kell szembenéznem!
- Mi még azt hiszem, nem ismerjük egymást – lépett középre Shin és kezet nyújtott Se Joonak, aki elfogadta azt. Most következett egy kisebb ismerkedési est, hiszen a bandából egyedül Kyu Hyunt ismerték a srácok az Akadémiáról, hiszen ő töltött el egy fél évet ott.
- Amúgy tudtok valamit erről az egészről? Mert azon kívül, hogy közölték velünk, hogy ha szeretnénk szerepelni a klipetekben, akkor jelenjünk meg itt és ekkor, nem tudunk többet – érdeklődött Hyun Woo kíváncsian, amire szinte minden közelben álló hegyezni kezdte a fülét, ami a banda tagjainak figyelmét sem kerülte el. De persze nem tudtam szó nélkül megállni én sem a dolgot.
- Hát nem tudtok ti se semmit? – Azt hittem, hogy csak Sung Chan hiányos tájékoztatásának köszönhetem, hogy tök tudatlanul jöttem ide, de akkor tévedtem. Más sem tud sokkal többet, mint én.
- Kaptunk egy felkérést és most itt vagyunk – rántott a vállán egyet Yul.
- Nekem még Sung Chan annyit mondott, hogy a táncot fogjuk gyakorolni a klipre – tettem a hozzá a magam kis darabkáját.
- Ennyi is a lényeg – mondta lazán Min Jun és lerogyott a földre, mire szinte mindannyian követtük a példáját. Minek álldogáljunk, ha egy komoly edzés van előttünk? Ne fárasszuk ki magunkat már előre, nem?
- De hisz rengetegen vagyunk! – nézett körbe a helyiségben Nam Gil, mintha nem lenne egyértelmű, hogy azokra az emberekre gondol, akik megjelentek itt. – Ennyi háttértáncos nem kellhet nektek!
- Meg amúgy is, nem igen szoktak a klipjeitekben táncolni – rázta a fejét elgondolkozva Hyun Woo. – Együttes vagytok, nem a táncolok és énekelek típusú banda.
- Nem is háttértáncosokra van szükségünk – mosolygott titokzatosan Kyu Hyun, persze én közben a padlón lévő erezetet bámultam. – De úgyis mindent megtudtok perceken belül, nem akarjuk elrontani a meglepetést.
- Egy perc ide vagy oda, igazán nem nagy dolog – biggyesztette le az ajkát Shin és nagyokat pislogott Kyu Hyunra, mire mindenkiből kitört a nevetés. Utáltam ezt a cukiskodást alapjáraton, de igenis meg tudott néha nevettetni.
- Gyere ide, te cuki fiú! – nevetett Kyu Hyun is és a kezei közé fogta Shin arcát, mintha egy puszit akarna rá nyomni, de Shin időben észbe kapott és eltaszította őt.
- Meg ne próbáld! – éreztem rajta az ijedtséget, amitől az egész helyzet csak még viccesebb lett. – Az én ajkaimhoz csupán a kiválasztottak érhetnek. Akik lányok! Hangsúlyozom, LÁ-NYOK!
- Ha én nem vagyok elég jó, akkor ki más lehetne? – dőlt vissza a helyére Kyu Hyun és már a hasát fogta a nevetéstől, de az én gyomrom mégis összeszorult a látványra. Hát őt ennyire nem érdekelte a tegnapi nap, hogy csak így könnyedén tud viccelődni és nevetgélni? Vagy talán megfogadta a tegnapi kérésemet, hogy hagyjon békén? Hogy tegyen úgy, mintha nem is ismerne?
Bár ha jobban belegondoltam és is ugyanezt csináltam. Nevetek és viccelődök. Ugyanúgy, ahogy ő. És ugyanúgy levegőnek nézem, ahogy ő engem…
A pillantásom hirtelen megakadt Se Joon, aki engem figyelt és még egy mosoly árnyékát sem láttam megbújni az arcán. Érdeklődve és valahogy szomorúan nézett, majd megdörzsölte az arcát és egy bágyadt mosollyal jutalmazott. Laposokat pislogott és barna szemei úgy tűntek, mintha bármelyik percben lecsukódhatnának, hogy végre egy jót aludjon.
- Szólj, ha van egy lány testvéred! Őt veled ellentétben szívesen engedném ilyen közel – emelgette a szemöldökét Shin kihívóan.
- Ha lenne egy testvérem, a közeledbe sem engedném! – vágott vissza Kyu Hyun még mindig mosolyogva.
- Minden rendben? – kérdeztem halkan Se Joo mellé kúszva, miközben Shin és Kyu Hyun vitája, miszerint az előbbi milyen csodás pasi lenne Kyu Hyun képzeletbeli húgának, tovább folytatódott. A többiek a közelben csak néha-néha összesúgtak, de ahogy elterelődött a téma a mai programról, már nem igazán figyeltek ránk.
- Hm? – nézett értetlenül a fiú, mintha egy álomból ébresztettem volna.
- Olyan fáradtnak látszol – aggódva tanulmányoztam az arcát, ami smink nélkül elég beesettnek látszott. Hirtelen feltűnt, hogy Kyu Hyun a szeme sarkából egy pillantást vetett ránk. Na, itt a lehetőség, Ha Na, hogy bizonyíts a tegnapi elhatározásodat illetően! Ne is törődj Kyu Hyunnal! Így mindent megtettem, hogy kizárjam a fiút a gondolataim közül és csak Se Joora koncentráltam. - Sok a munka mostanában?
- És te? Nem aludtál jól tegnap este? – felelt kérdéssel a kérdésemre, de valami furcsa csendült ki a hangjából, amit nem tudtam hova tenni. Most még inkább magamon éreztem egy ónix pillantást! De nagy valószínűség szerint csak képzeltem. Talán csak szerettem volna, ha így van…
- Lehetett volna jobb éjszakám is, de végre egy nagy teher gördült le a vállamról – mosolyogtam rá, bár éreztem, hogy ezalatt a mosoly alatt megrándul a szám széle. Tekintve, hogy miután eltakarítottam a romhalmazt a konyhában és felmentem bebújni az ágyba, még órákig ébren forgolódtam. Így ismét nem aludtam többet, mint három-négy óra. Sebaj, Ha Na, idővel majd könnyebben megy majd!
- Igazán? – ráncolta a szemöldökét Se Joo és arrébb csúszott a keze a földön, amivel támasztotta magát, így ujjai éppen az enyémeket súrolták. Apró és szinte láthatatlan mozdulat volt, mégis megdobbant a szívem. Itt, mindenki előtt merész húzás volt és erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy ne rántsam el tőle automatikusan. Se Joo szeme olyan határozottan méricskélt, hogy egy pillanatig azt hittem, valamit kutat rajtam.
Már éppen válaszolni akartam a kérdésére, mert továbbra is úgy véltem, hogy helyesen választottam a most már nem létező szerelmi háromszögben, de egy hatalmas dörrenés megakadályozta ezt. Rémülten rezzentem össze – ezzel elkapva a kezem Se Joo mellől -, és a hang irányába fordultam. Nem csak én voltam ezzel így, néhány lány még fel is sikkantott rémületében, és örömmel nyugtáztam, hogy nem tartoztam közéjük.
A hang az ajtó felől jött, ahol egy kis alak jelent meg. Elsőnek azt hittem, hogy rosszul látok. Ma már másodjára hittem azt, hogy a bolondját járatja velem az eszem. Nagyokat pislogtam és reménykedtem, hogy felébredek ebből a rémálomból. De akárhogy próbálkoztam, nem tűnt el, nem foszlott semmivé, nem vált köddé. Majd Nam Gilhoz hajoltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy csak képzelődöm:
- Mondd azt, hogy meghaltam és a pokolba kerültem! Mert ha nem, akkor a legrosszabb rémálmom vált valóra...

6 megjegyzés:

  1. Á kikészitesz de jó volt olvasni hogy Ha Na kitudta Ki Youngnak önteni a lelkét hogy mi nyomja. Másodszor ez a tánc próba és hogy sok ismerős is felbukkant egyszerüen fantasztikus. Remélem továbbra is ilyen jól alakulnak a dolgok majd. ❤❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Ki Young már hiányzott Ha Na életéből, jó hogy valakinek ki tudja önteni a szívét. :) Ne is mondd, én is annyira örültem, hogy végre visszahoztam a sok-sok régi szereplőt, akik ugyan nem szerepeltek sokat korábban, de azért mindenki emlékszik rájuk. :D A továbbiakról pedig a kövi részekben olvashatsz ^^ Köszi szépen, hogy írtál és nagyon örültem neki!! <3

      Törlés
  2. Jaaahj nemáár T.T Hogy fogom így kivárni a következőt?! :O :D Fhuu annyira jó lett megint*-* Az elején sajnáltam Ha Na-t, de utána minden tiszta jól alakult:3 És ez a befejezés... Igaz, meg fogok bolondulni a kövi részig (mondjuk gyorsan hozod az új részeket de akkor is:D) de tetszik a vége, így csak még izgibb ^∇^ Nagyon nagyon szupi lett ez a rész megint, úgyhogy csak így tovább! <3 Nagyon várom a kövit *.* :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, kicsit osztottra sikerült megint a fejezet, az eleje kicsit szomorkásabb és komolyabb, aztán meg vidámabb, hiszen sok ismerős felbukkant. :D Nagyon örülök, hogy tetszett a rész és sajnálom, hogy meg kell várakoztassalak az új fejezettel, mert nyaraltam és így nem volt lehetőségem írni, de nem kell aggódni, mert majd hozom a kövi részt, amint lehetőségem adódik rá! ^^ Szóval még egyszer megemlítem, hogy annyira boldog vagyok, hogy tetszett a rész, és köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon-nagyon jólesett! <3 <3

      Törlés
  3. KiYoung nagyon jól rátapintott a lényegre. HaNa csak sértődöttségében beszélt úgy előző este KyuHyun-nal, aki természetesen ugyanebben a hangnemben válaszolt. Ezáltal kölcsönösen megbántották egymást. KiYoung sejti, hogy HaNa érzései nem múltak el és nem is fognak egyhamar könnyen elmúlni a fiú iránt.
    A régi kedves akadémiai ismerősök/barátok mellett sajnos megjelent a hárpia is JungHee személyében. Fog ő még problémát okozni szerintem.
    SeJoo, hát előkerültél? És mi a probléma? Úgy viselkedik, mintha valami bánata lenne, mintha csak tudná mi történt HaNa és KyuHyun között tegnap este. Vagy csak az bántja, hogy a társuk távozik a bandából? Olyan sajnálnivaló, lesz ő még boldog HaNa-val? És HaNa lesz boldog? Melyik fiú oldalán fogja ezt megtalálni?
    Én már olyan kíváncsi vagyok, most egy kicsit letisztultak az események, de úgy érzem, még jobban össze fognak kavarodni :D
    Nagyon várom a folytatást! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Ki Young nagyon jól átlátta a helyzetet az alapján, amit Ha Na mesélt neki, és próbálta kicsit megpiszkálni Ha Na érzéseit és döntését, hogy mennyire áll biztos alapokon. Oh, Jung Hee nem egy könnyű eset, de legalább a többiek itt vannak Ha Nanak, hogy kibírja a lány csipkelődését. :)
      Rá kellett döbbennem, hogy Se Joo tényleg rettentő sokáig eltűnt a képből, szóval jólesett már végre vele is írni. ^^ Sajnos róla nem árulhatok el többet, de annyit megígérhetek, hogy mindenre fény fog derülni hamarosan. :D
      Jellemző lenne rám, hogy tisztulnak a dolgok, aztán meg bumm és minden a feje tetejére áll. :D Remélem, fogok okozni egy kis meglepetést majd a későbbiekben, de ezt majd az akkori kommentedből leszűröm. :D
      Köszönöm, hogy írtál ide is! ^^

      Törlés