2016. aug. 30.

32. fejezet

Egy szörnyű rémmese

Soha nem hittem azokban az ostoba asszociációs játékokban, amikről néha hallani: mondd ki azt, ami legelőször az eszedbe jut, mikor hallasz egy szót. Hiszen az embernek úgyis van ideje gondolkodni, nem mond ki felelőtlenül mindenfélét. Elgondolkozik azon, hogy mi a megfelelő szó, ami kapcsolódik az elméjében az elhangzotthoz, és csak akkor mondja ki, mikor elfogadhatónak véli.
Viszont abban a pillanatban, mikor Se Joonak feleltem a kérdésére, rájöttem, hogy ez az elméletem darabokra hullott. Mégiscsak lehetséges lenne gondolkozás nélkül kimondani azt, ami ott lebeg az elméd felszínén csak arra várva, hogy végre szabad lehessen? Vagy csak a hirtelen zavarodottság küldte ezt a választ a gyorsan egymást követő kérdésekre, amikkel Se Joo bombázott? Vagy olyan volt, mint a piros kalapács esete, hogy akaratlanul is irányította a fiú a beszélgetést és nem tehettem semmit sem, mert ezt a választ szülte meg a kérdései által alkotott bonyolult hálózat?
Akármi is volt az oka annak a hazugságnak, ami kicsúszott a számon, egyáltalán nem érdekelt. Ezt pedig meg akartam értetni a velem szemben álló, kissé hitetlenkedő fiúval, aki el is engedte a kezem, amint elhalt a hangom a felelet közben.
- Én… - akármennyire is voltam határozott elméletben, a gyakorlatban csúfos kudarcot vallottam. A hangom remegett és képtelen voltam valami értelmeset kinyögni. – Nem úgy… nem úgy értettem… Csak annyi mindent kérdeztél…
- Pont ezért, végre valahára kimondtad azt, ami a szívedben rejtőzik – vágott a szavamba lágyan egy mosollyal az arcán, ami a legszívszorítóbb volt mindközül, amit valaha is láttam. – Egész nap figyeltelek, hátha rácáfolsz arra, ami az éjszaka folyamán megfogalmazódott bennem. A táncterem előtt nem tudom, hogy előlem vagy Kyu Hyun elől menekültél be a folyosóról, de mindenesetre nem bírtál egyikünk szemébe sem nézni. Igyekeztél kerülni őt és velem lenni, igyekeztél úgy tenni, mintha a legkevésbé sem érdekelne, de folyton kiütközött az a hazugság, amivel magadat is áltatod. Féltékeny lettél, mikor megláttad Jung Heevel; érdekelt minden, amit megtudhattál róla, ezért figyeltél annyira arra, mikor az elutazásáról beszélt, hogy más már nem is érdekelt; a játékok közben teljesen kifordultál önmagadból, mikor találkozott a tekintetetek, és ezért is csókoltál meg, hogy enyhítsd azt a fájdalmat, ami a szívedet mardossa. Akárhányszor megpillantottad őt, csak vágyakozást láttam a szemedben, pontosan olyat, mint amivel régen engem néztél…
Rázott a hideg, és nem azért, mert olyan hűvös lett volna a helyiségben, hanem azért, mert olyan ijesztően pontosan látott mindent Se Joo velem kapcsolatban. Mindent észrevett, amit próbáltam elrejteni előle, bár úgy éreztem, hogy mégsem látja teljesen tisztán a dolgokat.
- Nem miatta csókoltalak meg odabent… - ebbe tudtam egyedül kapaszkodni, mert ezt nem éreztem teljesen felesleges szócséplésnek.
- Hát akkor miért? Nem tudtad megmondani korábban az okát, mert annyira tagadni akarod, hogy még saját magadat is becsapod ezáltal – barna szemei fáradtan és szánakozva néztek már megint rám. – Mi történt mielőtt megcsókoltál volna?
Nem akartam belemenni, nem akartam Se Joo szabályai szerint játszani, mégis olyan csábító volt egy olyan kérdésre felelni, amire megvan a válaszom.
- Rám estél, mert véletlenül magamra rántottalak és túl közel kerültünk egymáshoz… - mondtam, ahogy felrémlett bennem az emlék.
- És az előtt? – faggatózott tovább.
- Játszottuk azt a számolós játékot és veszítettem – ráztam értetlenül a fejem, nem értettem, hogy ez miért fontos.
- Miért veszítettél?
- Mert – erre már erősen meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, de aztán eszembe jutott. – Kyu Hyunnal egyszerre mondtuk a kilencet…
Valami már kezdett derengeni, aminek nem lett volna szabad – ami a kótyagos mámor közepette történt, és amit az esti ivászat során nagylelkűen töröltem az emlékezetemből. Egy kósza pillanat, egy ónix tekintet, ami az öröm egy apró lángocskáját gyújtotta a szívemben. A ridegségnek és érzéketlenségnek - amikre számítottam -, csak a hűlt helyére leltem, mert azok a sötét íriszek egészen kedvesen és gyengéden pillantottak végig rajtam. Annak ellenére, hogy éjszaka milyen gonoszságok hagyták el a számat, az ajka egy lágy mosolyra húzódott, mikor rám nézett. Ezt pedig képtelen voltam elviselni, mintha éles tőrt döftek volna a szívembe, és emiatt húztam le azt a pohár alkoholt abban a másodpercben…
Amint pedig ez tudatosult bennem, nem bírtam tovább két lábon megállni. Belekapaszkodva a mosdókagyló szélébe, rogytam le a földre és vetettem a hátam a csempézett falnak. A sportcipőm talpa a csempében akadozva csúszott ki alólam, miközben a lábaim elterültek a padlón. A kezeim az ölemben hevertek mozdulatlanul és a tekintetem vakon meredt a semmibe.
- Látom, végre megértetted – hallottam a halk hangot valahonnan távolról, és Se Joo leült velem szemben a fal mellett.
A fogaskerekek az agyamban szinte már csikorogtak a megterheléstől, hogy feldolgozhassam az előbbi információkat. Kyu Hyun miatt borultam ki a táncteremben… Kyu Hyun barátságos mosolya - ami talán nem is nekem szólt, hanem csak az önfeledt játék közben nem érdekelte, hogy egy olyan személyre pazarolja a mosolyát, aki meg sem érdemli azt – valamit elindított bennem, amit nem lett volna szabad, amitől szabadulni akartam.
Annyira nem akartam elfogadni, hogy Se Joonak igaza van, annyira küzdeni akartam ellene, mégis egyre gyengébbnek éreztem magam, egyre jobban elnyomott és maga alá temetett az a hullám, amit a fiú gerjesztett a szavaival.
Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van. Kyu Hyun miatt csókoltam meg őt. Se Joonak igaza van… Ezek a mondatok kergették egymást a fejemben, én pedig csak kapkodtam utánuk, hogy visszadugjam őket oda, ahol eredetileg is voltak - egy jó mély és sötét helyre, ahova soha többé nem nézek vissza. Mégsem voltam képes elrejteni őket, minduntalan kicsusszantak az ujjaim közül, azt sugallva, hogy már késő…
- Még ha tényleg köze is van neki ahhoz a csókhoz – kezdtem bele rekedten és meredten emeltem rá a tekintetem a fiúra, aki csendben üldögélt velem szemben, míg én próbáltam összeszedni magam. -; és ha mindennek, ami itt történt köztünk ő az oka; és ha te mindezt tudtad, akkor miért nem csináltál valamit? Miért nem állítottál le ahelyett, hogy belementél? Miért nem szóltál? Egyáltalán miért nem vagy rám dühös emiatt? Miért nem kiabálsz velem, hogy hogy tehettem ilyet veled? Miért vagy ilyen őrjítően nyugodt, miközben azt ecseteled, hogy szerinted egy másik fiút szeretek?!
A gondolatok, amik eddig még megfoghatatlanul lebegtek az agyam mélyén, most mindegyik olyan világossá és kézzelfoghatóvá vált. Ezt pedig nem állt szándékomban visszatartani, egyik kérdés követte a másikat, miközben egyre mérgesebb lettem, ahogy ráébredtem, hogy ha Se Joo mindezzel tisztában volt, akkor miért nem csinált valamit.
Se Joo hosszú másodpercekig nézett a szemembe, mintha várt volna valamire. Egy jelre, ami irányt mutat neki, hogy mit is mondjon. Már azt hittem, hogy meg sem szólal, mikor végre meghallottam a mély, búgó hangját, ami jóleső borzongásként futott végig az egész testemen.
- Mikor négy év után újra találkoztunk – merengett el a fiú a plafonra emelve a tekintetét, miközben én felhúztam a térdeimet és nekidöntöttem a homlokom, hátha így könnyebb lesz elviselnem a mondandójának a súlyát. -, csak annyiban reménykedtem, hogy meg tudsz nekem bocsátani azért, amit elkövettem ellened. Hogy egyedül hagytalak a legnagyobb szükségben és magányosan kellett szembenézned az előtted álló borzalmakkal. Azt akartam, ha ismét találkozunk, akkor egy olyan erős és magabiztos lányt lássak viszont, aki az árulásom ellenére is boldogan élte le a külön töltött éveket. De csalódnom kellett, mert pontosan azt a lányt kaptam vissza, akit egykor ott hagytam a kórházi ágyon. Emiatt pedig oly mértékű bűntudatom támadt, hogy még inkább harcoltam azért, hogy megbocsáss nekem. Enyhíteni akartam a szívemet szorongató jeges markon, mert anélkül képtelen lettem volna újra egyedül hagyni, hogy nem mosollyal az arcunkon válunk el egymástól.
Szünetet tartott, én pedig csodálkozva hallgattam őt. Nem értettem, hogy miért emleget fel egy olyan témát, amit már ezerszer átbeszéltünk, amit már ezerszer átrágtunk és lezártunk végül. Nem tudtam, hogy miért hozza fel már megint ezt a lerágott csontot. Mégsem szóltam közbe, mégsem szakítottam félbe.
- De minden józan érv ellenére közölted velem, hogy megbocsátasz, pedig nem érdemeltem volna meg. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ez megtörténhet – folytatta halkan és szinte megbabonázva. - Ennek hatására pedig valami megmozdult bennem. Olyan érzéseket tapasztaltam meg, mikor a szemedbe néztem, amit korábban még sosem éreztem. Elkezdtelek nőként látni, egy olyan nőként, akinek számos sebtől vérzik a szíve, én pedig azt tűztem ki célul, hogy ezeket a sebeket begyógyítom. Ezért segítettem a táncban, mert végre láttam benned hajlandóságot, hogy visszatalálj a régi álmaidhoz. Ezért erőltettem, hogy dönts a WoW szerződéséről, mert úgy éreztem, hogy készen állsz rá. Ezért is vittelek el a premierre, hogy ismét megérezd ennek a világnak a szépségét és az elkerülhetetlenül vele járó árnyoldalát is. Nem utolsó sorban pedig ezért ajánlottalak be Ji Heon rendezőnek a szerepre a klipben. Azt akartam, hogy újra az a lány légy, akinek megismertelek. Az a makacs, önfejű, szókimondó, vidám és gyönyörű lány, akiben annyi szeretet rejlik és tele van nagyratörő álmokkal.
A szavai nyomán a boldogság helyett, amit ennek a féltő gondoskodásnak kellett volna keltenie bennem, csak szomorúságot és lelkiismeret furdalást éreztem. Se Joo így próbált engem segíteni, és közben nekem ez fel sem tűnt. Mindezt pedig teljesen önzetlenül tette, nem várt cserébe semmiféle viszonzást, mint más emberek.
Meg sem mozdultam ültömben, mert nem akartam, hogy lássa, könnyeket csalt a szemembe, így továbbra is csendben hallgattam a történetét.
- Csakhogy túl későn vettem észre, túl későn láttam meg, hogy az a változás, amiről azt hittem, hogy nekem tulajdonítható, nem az én érdemem – most először hallottam ki a hangjából keserűséget, aminek következtében ujjaim belevájtak a karomba. – Azt hittem, lesz még időm, lesz még lehetőségem rá, hogy szép lassan megközelítselek és bevalljam neked azokat a féltve őrzött érzéseket, amik idő közben ébredtek bennem irántad. A valóság viszont úgy vágott arcon, amire nem számítottam. Azon az éjszakán a Hell’s Gate-ben, mikor megláttam, hogy Kyu Hyun és te egymás karjaiba kapaszkodva csókolóztok, rájöttem, hogy elkéstem. Ott volt a szemem előtt, mégsem döbbentem rá idejében, hogy már nem az a kislány vagy, aki szinte rajongással tekintett rám. Az a kislány felnőtt és már nem csak én léteztem a számára.
Egy remegős sóhajt hallottam Se Joo felől, amibe még én magam is belereszkettem. Nem volt semmi újdonság a történetben, hiszen ezt hallottam tőle, mikor visszatért Tokióból, mégis olyan volt, mintha egy olyan mesét hallgatnék, amiben már az első szótól kezdve tudom, hogy nem lesz happy end a vége. Holott akkor még reménnyel tekintettünk a jövőbe mindketten…
- De mikor láttam, hogy nem vagy biztos a Kyu Hyun iránti érzéseidben, mikor sírva borultál a nyakamba, hogy az első csókod nem tőlem kaptad, ismét fellángolt bennem a remény – egy bizonytalan, rövid és elhaló nevetést hallatott. – Tudtam, hogy itt a lehetőség, most vagy soha. Megragadtam a pillanatot, és elhangzott az az ominózus kérdés, hogy leszel-e a barátnőm. Reménykedtem benne, hogy egyből rávágod: igen!, de rá kellett ébredjek, hogy már nem bízol bennem. Nem bíztál bennem, a szavaimban és az érzéseimben sem. Nem hittél nekem, hogy tényleg szükségem van rád és kellesz nekem. Ehhez pedig semmi köze nem volt Kyu Hyunnak, ezt mind csak magamnak köszönhettem. Hiszen te évekig voltál belém szerelmes, de én úgy tettem, mintha nem tudnék róla, mert így volt számomra kényelmesebb. Én meg voltam olyan önhitt és beképzelt, hogy azt hittem, még mindig ugyanígy érzel irántam. Még azt is nemtörődöm módjára félresöpörtem, mikor bevallottad, hogy kedveled Kyu Hyunt, azt gondoltam, hogy mit számít neked ő, ha itt vagyok neked én. Csak idő kérdése és ismét szeretni fogsz. És itt követtem el a legnagyobb hibát…
Megfeszültem egész testemben, mikor kimondta ezt, sőt voltam olyan ostoba, hogy felemeltem a fejem és rápillantottam. Az arcán egy töprengő és mosolytalan kifejezés ült, amit ritkán láttam. Könyökét a térdén nyugtatta és a homlokát a tenyerével támasztotta.
Mire akar Se Joo ezzel az egésszel kilyukadni? Mi a célja az emlékek felelevenítésével? Mert ha az, hogy bűntudatot keltsen bennem, már az első mondatnál sikerrel járt…
- Figyelmen kívül hagytam azt a kapcsolatot, ami kialakult köztetek. Próbáltam bízni az ígéretedben, hogy elfelejted őt, hiszen végre egymásra találtunk és reméltem, hogy ez elég lesz hozzá. Persze, féltékeny voltam, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Kyu Hyun is ugyanolyan érzéseket táplál irántad, mint te iránta. Ismerem őt lassan már öt éve, és egy percig sem néztem ki belőle, hogy érdeklődne irántad. Féltettelek tőle, mert tudtam, hogy az ő szerelmi élete abból áll, hogy ágyba viszi azt a lányt, akit csak megkíván, utána pedig soha többé nem találkozik vele. Féltem, hogy engedni fogsz a csábításnak és csak akkor jössz rá erre, mikor már túl késő lesz, és helyrehozhatatlan sebeket okoz neked – komoran megcsóválta a fejét és ráncok gyűltek a homlokára, ahogy összevonta a szemöldökét. Megbabonázva hallgattam Se Joo történetét, ami egyre jobban magával ragadott, mint egy szörnyű rémmese, aminél már csak az a kérdés, hogy mennyire szomorú befejezése lesz, mert az nem kérdés, hogy másképpen nem érhet véget. – Akkor értettem meg, hogy félreismertem Kyu Hyunt, mikor beszorultatok a liftbe és a karjában cipelt ki a felvonóból téged. Akkor láttam meg a szemében azt a törődést, amit még eddig soha egyetlen lány iránt sem tapasztaltam a részéről. Még egy hatalmas pofont kaptam az élettől, mire ráébredtem, hogy igenis sokat jelenthetsz Kyu Hyunnak és dőreség volt részemről azt feltételezni, hogy még mindig ugyanaz a playboy, mint akinek megismertem. Az emberek képesek a változásra, ez az, amit elfelejtettem mind vele, mind veled kapcsolatban.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy egyáltalán nem ismerte félre Kyu Hyunt, mert még mindig ugyanolyan nőcsábász, mint ahogy ő azt gondolta, és ahogy az első találkozásunkkor én is leszűrtem. Meg akartam erősíteni minden egyes negatív véleménynyilvánítását a fiúról, mert ezt várnák el egy barátnőtől, ez lenne a normális. Mégsem voltam képes megszólalni. Egyszerűen leragadtam annál, amiket Se Joo Kyu Hyunról mesélt, és amikben mindig is reménykedtem – akárhogy fáj is beismernem -, hogy igaz. Nem azért, mert szerelmes lennék a fiúba, ahogy Se Joo azt állítja, hanem, mert így nem érezném magam egy játékszernek, akit kénye-kedve szerint rángat zsinóron. Csupán reméltem, hogy nem ismertem annyira félre Kyu Hyunt, nem dőltem be naivan a színészkedésének, hogy legalább egy szemernyi érzelem megbújik a cselekedetei mögött…
- Amint pedig rájöttem, hogy mindketten valamilyen szinten komolyak vagytok a másikkal, megijedtem – Se Joo lehunyta a szemét, mintha egy rossz emlék jutott volna eszébe. – Megijedtem, hogy csak idő kérdése és el foglak veszíteni. Elkezdtem azon gondolkozni, mivel tudnám megakadályozni, hogy egyre messzebbre sodródj tőlem. A születésnapom pedig pont kapóra jött, egy randi, ahol végre csak ketten vagyunk. Ahol végre megmutathatjuk, hogy egy pár vagyunk, ahol végre azt éreztem, csak az enyém vagy. Egy pillanatra elfelejtkeztem arról, milyen veszély fenyegeti a kapcsolatunkat és egy estére olyanok voltunk, mint bármelyik normális, randizó pár. El sem hiszed, milyen boldoggá tettél azon az estén! Az érzelmeim túlcsordultak egy pillanat alatt és azt kívántam, bár megállna az idő, bár tovább élvezhetném azokat a perceket veled. Ha akkor megkérsz, hogy hagyjam ott a bandát, lépjek ki a cégtől, hogy igazán együtt lehessünk, habozás nélkül igent mondtam volna. – nagyokat pislogva, megrökönyödve néztem a fiúra. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, megnehezítve a nyelést és elpirulva kaptam el róla a pillantásom. Amiket mondott, ahogy mondta őket, pont olyan, mintha… - Észre sem vettem, de beléd szerettem.
A szívem olyan hevesen vert, hogy félő volt Se Joo is meghallja a szűk, kis helyiségben. Elnyílt szájjal néztem ismét a fiúra, aki kimondta azt a szót, amire évekig áhítoztam, amire évekig vágytam. Bármit megadtam volna régebben ezekért a szavakért, a világ legboldogabb embere lettem volna, ha ezt korábban hallhatom. Mindig úgy képzeltem, hogy ha elhangzik ez a szó, akkor Se Joo nyakába borulok és én is bevallom neki a szerelmemet, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk – egy kis túlzással élve. Mégsem… Mégsem boldogság volt az első érzelem, ami hatalmába kerítette a szívem. Hanem kényelmetlenül feszengtem a szavak súlya alatt, amiket Se Joo a vállamra helyezett. Legszívesebben itt megakasztottam volna a történetben, elismételtem volna az érzéseim bizonyítékául szolgáló „szeretlek” szót, de mégsem voltam rá képes. Valahol mélyen elhaltak a hangok és csak némán bámultam a fiúra, aki régen olyan kedves volt a szívemnek…
- Mikor pedig felfogtam, hogy beleszerettem abba a lányba, aki mindig mellettem volt és mégsem vettem észre, a félelmeim még tovább növekedtek – nem engem nézett, miközben beszélt. Talán félt a szemembe nézni, mert rettegett attól, hogy milyen érzéseket lát majd megjelenni az arcomon a kitárulkozása nyomán? – A szerelem érzése nem a várt örömöt hozta magával, hanem a jeges félelmet és vágyat, hogy magam mellett tarthassalak. Betegesen rettegtem attól, hogy elhagysz, ezért nem átállottam kihasználni a sajnálatodat és hatni a lelkiismeretedre. Mikor csak megemlítettem Kyu Hyunt, akkor éreztem igazán, hogy mellettem vagy. Amikor megígérted, hogy elfelejted őt, hogy kitörlöd őt a szívedből, akkor próbáltam bízni benned és a szavaidban. Ebbe kapaszkodtam, hogy ne rántson magával a sötétség éjszakánként és reméltem, hogy az ígéreted egy nap igazzá válik.
Mintha csak a saját gondolataimat hallottam volna visszhangzani Se Joo szájából. Én is mindig abban reménykedtem, hogy végre el tudom felejteni Kyu Hyunt, hogy teljes szívemmel állhatok majd büszkén Se Joo oldalán. De ez az ígéret akárhogy próbálkoztam is, beteljesítetlen maradt egészen mostanáig.
- És azért, hogy ez az ígéret igazzá váljon, mindent meg akartam tenni, ami csak tőlem telt. Ezért az ígéretért mindent kockáztattam, amim csak volt. Szembeszálltam az apáddal, hogy megvédjem a kapcsolatunkat, még ha ez azzal is jár, hogy kirúg az ügynökségtől. Nem akartam a célegyenesben elbukni és csak abban bízhattam, hogy te is ugyanígy vélekedsz erről. Amikor pedig elmondtad, hogy kiálltál értünk az apáddal szemben, a legvadabb álmaim váltak valóra. Úgy éreztem, ha képes voltál vele megküzdeni, akkor Kyu Hyun már csak egy kis akadályt jelenthet! – vett egy mély levegőt és egy bánatos mosollyal jutalmazta a lámpa körül keringő rovart, ami az életével játszott a forró égőt kerülgetve. - Itt bíztam el megint magam, itt ringattam megint magam hamis tévképzetekbe, hogy nem lehet nagyobb nehézsége a kapcsolatunknak, mint az édesapád. A fotózáson döbbentem rá, mekkorát tévedtem…
Ahogy eszembe jutottak azok a zavarbeejtő percek, amiket Kyu Hyunnal töltöttem a kanapén, miközben azt kellett elhitetnem mindenkivel körülöttünk, hogy nem létezik nála a szívemnek kedvesebb személy, nem lepett meg, hogy Se Jooban ilyen mély nyomokat hagyott a jelenet. Utána úgy szégyelltem magam, hogy nem voltam képes a szemébe nézni…
- A tévedésem pedig a kapcsolatunk rovására ment – jelentette ki keményen. – Rettentő féltékeny lettem, elborították az agyam a fotózás jelenetei, amiktől igyekeztem megszabadulni, de minduntalan visszatértek. Az érzéseid sokkal erősebbek voltak Kyu Hyun iránt, mint gondoltam volna. Ahogy láttam, hogy hogyan nézel rá, milyen vagy a jelenlétében és hogyan viselkedsz vele, egyre inkább elbizonytalanodtam. Alábecsültem a köteléket, ami összeköt titeket és gyengének éreztem magam hozzá, hogy elszakítsam. Az ígéreteid csupán üres szavaknak és locsogásnak tűntek hirtelen. Talán ezért véltem úgy, hogy ha nem is teljes szívvel állsz mellettem, legalább fizikailag hadd érezzelek. Reméltem, hogy a fizikai kontaktus elég lesz ahhoz, hogy elhalványítsam Kyu Hyun emlékét. Azt akartam, hogy felejtsd el az érintését és az illatát. Minden nyomot, amit hagyott rajtad, a földdel akartam egyenlővé tenni és el akartam törölni.
Emlékeztem arra a csókra az öltözőben, és ahogy Se Joo hozzáadta a maga részét a történetből, megértettem, hogy miért volt akkor olyan durva, miért éreztem rajta a félelmet, hogy elveszít. Nem csak képzelődtem, tényleg ez járt a fejében… Elfacsarodott a szívem, hogy még annál is nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint amit elképzelni mertem. Sokkal nagyobb sebeket ejtettem rajta, mint azt hittem…
- Reméltem, hogy elértem a célom, reméltem, hogy legalább egy kis időre elfelejtkeztél Kyu Hyunról, és felébresztettem benned azokat a pillanatokat, mikor régen azt állítottad, szerelmes vagy belém. A nyugtalanság szüntelen vendégemmé vált, mint egy kéretlen útitárs. Csak abban tudtam bízni, hogy igazad lesz és az idő megoldja a problémánkat. Gondoltam, ha kapsz még időt, ahogy kérted, akkor túl leszel az érzéseiden, amiket Kyu Hyun iránt táplálsz. Nevezd barátságnak, vonzalomnak, kedvelésnek vagy akárminek, ami jólesik, de reméltem, hogy elmúlik!
Ha nem is a szavaiból, ha nem is a csöppnyi kétségbeesésből a hangjában, de most először láttam át a páncélján. Az a szenvedés, amin miattam keresztülment, ott lebegett kettőnk között és éreztem – tudtam -, hogy nem segíthetek rajta. Egy belső hang azt súgta – még ha a gyomrom borsónyi méretűre is zsugorodott, mikor megértettem -, hogy már késő. Nem véletlenül nyílt meg ennyire, nem véletlenül mondott el mindent, amit eddig eltitkolt előlem. Se Joo valamit már elhatározott, ami elől legszívesebben elmenekültem volna, csak hogy ne kelljen hallanom…
- De tegnap este… tegnap este, aminek a fültanúja voltam, az volt az utolsó csepp a pohárban – hajtotta le a fejét, és így nem láthattam a kifejezést, ami megjelent az arcán. Talán jobb is így… - Nem a csók zavart, ami történt kettőtök között. Meglepett, hogy egyáltalán ilyen sokáig tartott, míg megtörtént. Nem. Nem ez fájt igazán. Hanem az, hogy neked mennyire fájt Kyu Hyun szenvtelensége a csókot illetően. Ez a fájdalom mondatott veled olyan dolgokat, amiket egy percig sem gondoltál komolyan. Ez a fájdalom késztetett arra, hogy ellökd magadtól őt, de már késő volt.
Felemelte a fejét, hogy végre a szemembe nézhessen. A feltételezésem alaptalannak bizonyult, mert Se Joo szemei szárazak voltak és ridegek. Nem gyengült el, nem érzékenyült el. De mégis tudtam, hogy az egész csak átverés. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy ne lássak át rajta. Ez a keménység, amivel áltatni akart engem, csak egy álca volt, hogy elrejtse előlem az igazi érzéseit…
- És hogy végre válaszoljak is a kérdéseidre: hogy miért nem csináltam semmit, ha tudtam, hogy mi történt kettőtök között? – tette fel a kérdést, de máris folytatta a megválaszolásával. – Mert akkor és ott ráébredtem, hogy felesleges volt minden tettem, minden próbálkozásom, mert mikor megláttalak az Akadémia színpadán, már akkor valaki más volt a szívedben. Már akkor meg kellett volna értenem, szemet kellett volna szúrnia, hogy az a szoros ölelés, ami kettőtök között történt a fellépésed után, nem barátság volt. De nem akartam meglátni, nem akartam megérteni, pontosan úgy, ahogy te sem. Mindaddig hittem neked, bíztam benned, míg tagadtál mindent Kyu Hyunnal kapcsolatban, mert ez nekem is erőt adott. Mert addig is melletted maradhattam.
Kezdett zsongani a fejem a sok információtól, feltételezéstől, amit Se Joo a nyakamba zúdított. Merthogy ezek csakis feltételezések, amiket ő igaznak vél, de én tudom, hogy nem azok. Nem lehetnek igazak…
- Ami pedig a mai csókot illeti – ezúttal zavarba jött és hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Bocsánatot kell érte kérjek.
Ennél a pillanatnál már végképp kicsapta nálam a biztosítékot. Még ő kér elnézést tőlem?! Itt jutottam el arra a pontra, hogy nem hallgatom tovább és közbeszólok, de megelőzött. Valószínűleg látta rajtam, hogy félbe akarom szakítani, így nem hagyott rá időt.
- Már mindent tudtam. Tudtam, hogy nem szeretsz, tudtam, hogy valaki sokkal fontosabb számodra, mint én, mégsem volt elég erőm ellenállni neked – nagyokat pislogtam, mikor eszembe jutott az a tépelődő kifejezés az arcán, és a habozás, ami minden mozdulatát átitatta, mielőtt megcsókoltam volna. – A te szavaiddal élve, belementem a játékba, de számomra ez az utolsó reményvesztett próbálkozásom volt, hogy engedtem a kísértésnek, hátha megváltozik valami. Mert legalább a csókjaink során azt éreztem, hogy az enyém vagy. Emiatt a kínzó vágy miatt majdnem olyasmire vetemedtem, amit soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Ha kihasználom a helyzet adta lehetőséget, örökre megutáltam volna magam és képtelen lettem volna a szemedbe nézni.
Nem tudtam mit mondani. Az én hibám volt, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt, és még csak nem is tudtam róla! A nagy igyekezetemben, hogy elfelejtsem Kyu Hyunt, észre sem vettem, hogy ezzel mennyit ártok annak a fiúnak, aki ezt egyáltalán nem érdemelte meg.
- Az utolsó kérdésed pedig az volt, hogy miért vagyok ilyen nyugodt – folytatta a fiú, mintha mi sem történt volna, mintha csak azt tárgyalnánk, hogy bélszín vagy hátszín legyen-e vacsorára. – Semmi értelme tovább küzdenem, mikor értelmetlen. Ha tudod, hogy mindent megtettél, ami tőled telt; ha minden lehetőséget megragadtál; ha erődön felül harcoltál azért, ami akartál, akkor nincs miért bánkódnod az eredmény felett. Én pedig úgy érzem, nem ültem tétlenül, de nem látom, mit tehetnék még azért, hogy együtt maradhassunk. Megértettem végre, hogy veszítettem…
Amint az utolsó szava is elhalt, amint lecsengett az utolsó hang is, akkor megértettem minden elhangzott mondatot, minden kimondatlan szót, amit Se Joo képtelen volt megfogalmazni. Hideg zuhanyként ért, hogy mit akart kihozni ebből az egészből, és elkerekedett szemekkel néztem a fiú csokibarna íriszeibe, amikben részvét és együttérzés csillogott.
- Azt… azt akarod mondani – a sok hallgatás után a hangom kissé berekedt, úgy beszéltem, mintha egy haldokló ágya mellett ülnénk és félő volna, hogy egy hangos szóra felébred. -, hogy végeztél? Hogy vége van?
- Nem tudom ezt tovább csinálni, Ha Na – beleharapott az ajkába és úgy éreztem, hogy az az ezer tonnás súly, ami rám nehezedett eddig, most már szinte összenyom. – És nincs is értelme.
- De… - az ujjaim ökölbe zártam, hogy enyhítsek a remegésükön, de csak ekkor tűnt fel, hogy egész testemben remegek, nem csak a kezeim. – De azt mondtad, szeretsz…
Próbáltam belekapaszkodni azokba a vékony szálakba, amiket Se Joo útközben maga mögé szórt, hogy követni tudjam.
- De az én szerelmem nem elég kettőnknek. Nem kérheted tőlem azt, hogy melletted legyek, ha nem érzel irántam ugyanígy – rázta meg a fejét és a falnak támaszkodva lassan feltornászta magát álló helyzetbe.
Követtem a példáját, de olyan hirtelen álltam fel, hogy majdnem orra is buktam. Egyedül Se Joo keze, ami megragadta a karom, mentett meg attól, hogy nekiessek az ajtónak. El akart engedni, de mielőtt észbe kaptam volna, már meg is ragadtam a kezét, majd erősen megszorítottam.
- Tíz évet vártam arra, hogy a barátnőd lehessek, és tudod milyen boldog voltam, mikor végre megkérdeztél?! – mintha rimánkodtam volna a fiúnak, hogy értse meg, mit akarok mondani. – Az első csókunkról rengetegszer álmodoztam, de még jobb volt, mint ahogy elképzeltem! Te vagy az a fiú, akire éveken keresztül vágytam!
- Tíz év hosszú idő, és erről mindketten megfeledkeztünk – nem rázta le a kezem, de éreztem, hogy küzd a mozdulat ellen. – Én későn jöttem rá, hogy mit érzek és ennek megfelelően későn is léptem. Te pedig csak egy régi álmod beteljesülését láttad bennem, hogy megkaptad végre azt, ami után mindig is vágyakoztál. Azóta folyamatosan azért küzdesz, hogy fenntartsd azt a látszatot, hogy engem akarsz, mert félsz az ismeretlentől.
- Miről beszélsz? – az agyam a korábbi magas fordulatszám helyett, most csak döcögött és ezért nem értettem, hogy miről beszél. Még hogy fenntartok valamiféle látszatot? És mégis milyen ismeretlentől félek?
- Félsz attól, hogy Kyu Hyun nem ugyanazt érzi, mint te és ezért inkább belém kapaszkodsz, minthogy végre élni kezdj – vágta az arcomba és durván kitépte a kezét az enyémből. – Annyi mindent mondtam, amiből már réges-rég meg kellett volna értened...
Se Joo megviselten nézett le rám, ami ahelyett, hogy leállásra, épp ellenkezőleg, még inkább arra késztetett, hogy harcoljak a szakítás ellen.
- Nem… n-nem tudnál e-egy kicsit várni m-még? – remegett az ajkam, így megfeszítettem az állkapcsom, hátha ez segít a dadogásom mellett megértetni vele a mondandómat.
- Ha eddig nem történt változás, ezután sem fog – rázta meg a fejét lemondóan. – Hadd kérdezzek valamit és gondold át jól, mielőtt válaszolsz!
Csak bólintottam egyet megszeppenve és reméltem, hogy ez az egy pici kérdés segíteni fog megoldani a helyzetet.
- Miért nem mondtad el egyszer sem Kyu Hyunnak, hogy együtt vagyunk, mikor lett volna rá lehetőséged? – mereven nézett rám Se Joo, és úgy éreztem, hogy a tekintete röntgensugarak módjára vizsgál.
De mégis miért ilyen érdekes ez? Nem értettem, hogy ezzel a kérdéssel hova akar kilyukadni, mert ez sem neki, sem nekem nem volt segítségemre. Így kissé értetlenül fogalmaztam meg a választ.
- Mert megkértél, hogy ne mondjam el senkinek sem. Főleg ne Kyu Hyunnak, mert neki te magad akarod.
- Ha igazán szerettél volna, ha igazán együtt akartál volna velem lenni, akkor nem érdekelt volna, hogy mit mondtam. Annak érdekében, hogy ne legyen több félreértés közöttünk, az lett volna a legcélravezetőbb, ha elmondod neki – magyarázta úgy nekem, mintha egy igazán bonyolult táncmozdulatot próbálna velem megértetni. – Mégsem tetted. Miért? Mi akadályozott meg ebben?
Ebben igaza volt Se Joonak. Annyiszor felmerült bennem, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha mindent kiböknék végre Kyu Hyunnak és akkor megoldódna a problémánk a fiúval. Nem lenne több magyarázkodás, nem lenne több veszekedés és nem okoznék neki többször feleslegesen fájdalmat azzal, hogy olyat lát, amit nem kellene. És mégsem tettem meg, ahogy Se Joo is mondta.
- Mitől féltél? – olyan lágy és selymes hangon kérdezte, hogy akaratlanul is utat tört valami magának az agyam egy eldugott, sötét zugából.
- Hogy elveszítem őt… - amint kicsúszott a számon, olyan erősen haraptam bele az ajkamba, hogy éreztem, kiserken a vérem. De Se Joo még csak meg sem lepődött, meg sem döbbent. Nem lett dühös és mérges sem, ahogy meghallotta az igazságot. Ez a rövid, fél mondat pedig rávilágított a saját ostobaságomra, amiről eddig nem akartam tudomást venni.
- Ha magadtól képtelen vagy rájönni, mit érzel, akkor felnyitom a szemed én magam – vetett rám egy rövid és borús mosolyt, és ekkor értettem meg, hogy bármit teszek, bármit mondok, már nem tudok változtatni Se Joo döntésén. Ő már elfogadta azt, hogy vége van és csak azért volt még mindig velem, hogy ugyanezt elérje nálam is. Ő már elengedte a kezem, de én még mindig belecsimpaszkodtam minden erőmmel. – Szeretlek.
Ez a szó úgy hatott rám, mintha gyomorszájon vágott volna. Az a kedves pillantás; az a lágy mosoly, ami most csöpögött a gyötrelemtől, amit féltő gondoskodással próbált elnyomni a szája sarkában, mind csak erősítették azt a fájdalmat, ami a mellkasomban egyre jobban összepréselte a szívem. Nem akartam tovább nézni ezt az arcot, ami nekem köszönhette azt a sok kínt, amit ki kellett állnia.
- Szeretlek, és ez egy jó ideig biztos nem fog változni – suttogta halkan, a padlóra lesütött szemmel. – Talán ez a büntetésem azért, mert olyan sokáig várattalak és úgy tettem, mintha nem ismerném a szíved, ahelyett, hogy szembenéztem volna veled.
- Ne mondj ilyeneket! – ráztam meg a fejem és nem tehettem ellene, de az önmarcangoló szavai miatt könnyek szöktek a szemembe. Közvetlenül elé léptem, majd az ujjamat az álla alá téve felemeltem kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem!
Amióta csak belebotlottam a fiúba az ügynökség falain belül, olyan helyet foglalt el a szívemben, amit csak kevesen mondhattak el magukról. Egyszerre volt az egyik legjobb barátom és az, akibe szerelmes voltam. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy megtanultam együtt élni azzal a sajgással a mellkasomban, ami az elfojtott érzelmeimmel járt és mindent elrejtettem a mosolyom mögé, mikor együtt voltunk. Akkoriban azt hittem, olyan jól végzem a dolgom, hogy Se Joonak fogalma sincs arról, hogy jóval többet jelent számomra, mint egy barát…
A sok-sok év alatt megismertük egymást és azt hittem, hogy szinte már olvasni tudok Se Joo gondolatai között, tudom, hogy mit rejt egy-egy rezdülése, mikor még szóra sem nyitotta a száját. És úgy éreztem, hogy ő is így van ezzel. Akkoriban minden egyes perc, amit külön kellett töltenünk, minden egyes nap, mikor nem láthattam, kínszenvedés volt számomra. Hiányzott a hangja, az illata, a látványa és a kedves mosolya. Nem volt több kívánságom, minthogy láthassam őt és találkozhassak vele. Folyton csak körülötte keringtek a gondolataim, hogy mit csinál, jól van-e, eszik-e eleget esetleg gondol-e rám. Néha elengedtem a fantáziámat és azt képzeltem, hogy kéz a kézben sétálunk az utcán és egy párt alkotunk. Mikor az iskolában arról kérdeztek, hogy melyik fiú tetszik, csendben maradtam és a szemeim előtt egy csokibarna szempár tűnt fel, ahogy mosolyra fakadnak, mikor találkozik a tekintetünk.
Nem tudom, hogy meddig bírtam volna fenntartani ezt a cukormázas álomvilágot. Nem tudom, meddig lettem volna képes elviselni, hogy csak a háttérben húzódok meg, miközben a távolból figyelem azt a fiút, akit szeretek. Nem tudom, meddig lett volna erőm távol tartani magam tőle és megjátszani magam előtte. Nem tudom, hogy valaha is lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy felfedjem előtte azt, amit a szívem mélyén rejtegettem a legnagyobb titokban. Vajon az árnyékok között megbújva éltem volna le az életem, azután a férfi után vágyakozva, akiről úgy gondoltam soha nem lehet az enyém?
Talán… vagy talán nem. Soha nem fogom megtudni ezekre a kérdésekre a választ, mert ezek a talányok értelmüket vesztették, mikor megtörtént a baleset. Akkor az a cukormázas álomvilág ripityára tört. Mikor körülöttem minden darabokra hullott, az édesanyám meghalt, az apám elhidegült tőlem, a bátyám távol maradt, a barátaim elhagytak és a szerelmem lemondott rólam…
Ezután haraggal a szívemben éltem. Gyűlölni akartam Se Joot, aki elhagyott. Gyűlölni akartam azt a fiút, aki oly könnyedén hátrahagyott, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. A haraggal pedig távol tartottam magam azoktól a gyengéd érzésektől, amik régen oly erősek és megingathatatlanok voltak. Azzal, hogy a szerelmem mellé gyűlölet költözött, egy szemernyit sem lett könnyebb az életem, mert annak ellenére, hogy meg akartam szabadulni minden hozzá fűződő emlékemtől, mégsem tudtam elfelejteni. Mert akárhogy is próbálkoztam, nem létezett számomra más fiú rajta kívül. Egészen addig, míg bele nem botlottam Kyu Hyunba az Akadémián aznap éjszaka.
Kyu Hyun hatására valahogy az emlékeim, amik addig olyan sok fájdalmat okoztak, kevésbé voltak gyötrőek. Elérte, hogy az elnyomott és ezernyi védfal mögé rejtett énem újra a felszínre törjön, pedig még csak nem is küzdött érte. És ez a változás azzal járt, hogy szép lassan elfelejtettem a gyűlöletem, mielőtt még észrevettem volna. Képtelen voltam tovább együtt élni ezzel a sötét és mélységesen undok érzéssel a szívemben, így, ahogy Se Joo is mondta, megbocsátottam neki. Ez a megbocsátás pedig olyan volt, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg. Még az indok sem igazán érdekelt, mikor bevallotta nekem, miért hagyott el, egyszerűen nem tűnt már fontosnak. Ismét szabadnak éreztem magam és boldognak, mint egy madár, aki évek óta most először terjeszti ki szárnyait az égen, miután kiengedték a börtönéből.
Ahogy viszont a gyűlölettől megszabadultam, még mindig ott lappangott a szerelem érzése a szívemben. A szerelemé, ami ugyan megporosodott kissé, de még mindig ott égett egy határozott lánggal bennem, ami csak arra várt, hogy ismét életre keljen. Ez az aprócska láng gyulladt fel ismét, mikor Se Joo megkért, hogy legyek a barátnője. Ez a láng kelt életre, mikor végre az ajkaink egymásba forrtak az első csókunk alkalmával. Az a gyengéd ölelés, szép szavak és meleg tekintet élesztette újjá, mikor már majdnem kialudni látszott.
De talán ez volt a probléma: hogy már kialudni látszott ez a láng, mire újra oxigénhez jutott. Képtelen voltam csakis Se Joora figyelni, képtelen voltam egyedül felé fordítani a tekintetem. A szemeim folyton egy másik sötét pillantást kerestek, amibe beleremegett a szívem. Igaza volt Se Joonak – ismertem már el sokadjára magamban. Ha nekem meg is fakultak az érzékeim és már nem is olvastam olyan jól a fiúban, ő mit sem veszített ezen a téren az idő múlásával. Még mindig ugyanolyan jól tudta, mit gondolok, mit érzek… és mikor hazudok.
Ő meglátta azt, amit én nem. Megváltoztam. Már nem az a kislány voltam, aki gyerekes rajongással tekintett rá. Megláttam a hibáit és a gyengeségeit, nem hittem el minden egyes szavát és nem féltetlen odaadással álltam mellette. Akármit is mondtam vagy gondoltam, már nem bíztam meg benne teljesen. Féltem, hogy megint elhagy, féltem, hogy mikor odaadom neki mindenem, ő akkor fog ismét cserbenhagyni.
Szerettem őt még mindig. Szerettem vele lenni, szerettem a mély hangját, a bársonyos illatát, a meleg mosolyát és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy ki az, aki van olyan helyes és szexi, mint ő. De már nem volt bennem az az izgalom és bizsergető érzés, mikor együtt voltunk vagy találkoztunk. Nem szárnyaltak őrülten pillangók a gyomromban, mikor a közelemben volt, csak bágyadtan repkedtek. Nem hiányzott, mikor nem láthattam, nem rá gondoltam elsőként, mikor valami történt velem és el akartam valakinek mondani.
Szerettem őt, igen.
De már nem szerelemmel.
Már régóta nem voltam szerelmes Se Jooba…
Meglehet azóta, hogy aznap egyedül hagyott a kórházban. Akkor megtört bennem valami, és már csak a szerelem árnyéka maradt meg a szívemben, amit később összetévesztettem a régi érzéseimmel. Mindenáron azon voltam, hogy ezt a törékeny és halovány érzést a szerelem cetlivel felcímkézett zsákba gyömöszöljem be, mert az illett bele abba a tündérmesébe, amire annyira vágytam. De ez a zsák egyre jobban feszült, ahogy ész érvekkel próbáltam irányítani az érzéseimet. Végül pedig megadta magát és darabokra szakadt…
Talán Se Joo lemondása kellett ahhoz, hogy végre megértsem? Talán látnom kellett azt a fájdalmat, amit okoztam neki, hogy eljusson a tudatomig az, ami ellen foggal-körömmel harcoltam? Vagy egyszerűen csak most jött el az ideje annak, hogy ez megtörténjen? Most, mikor már túl késő volt. Akárcsak Se Joo, én is későn ismertem fel a hibáimat, mikor már sehogy sem lehetett segíteni…
De attól, hogy már nem voltam szerelmes többé Se Jooba, nem lett kevésbé fontos számomra. Nem. Ugyanolyan kedves maradt a szívemnek, mint mindig is, és nem hagyhattam, hogy önmagát okolja bármiért is. Mert ha itt valaki hibázott, akkor az én voltam. Én nem vettem idejében észre a jeleket, én nem akartam hallgatni senkire sem, és én csuktam be a szemem, mielőtt megláttam volna valami olyasmit, ami nem tetszett volna. Én döntöttem úgy, hogy vakon élem az életem, ezzel pedig oly sokat ártottam a körülöttem lévőknek. Így egy pillanatig sem voltam képes hallgatni Se Joo önvádaskodását, hogy bármiért is felelős lenne és meg akartam értetni vele, hogy mennyit is jelent számomra valójában.
- Ha tíz évvel ezelőtt nem sétálok be kíváncsiságtól fűtve a fiú mosdóba, akkor soha nem találkozunk – reszketeg hangom alatt ijedt mosolyra görbült a szám az emléktől. – Soha nem ismerek meg egy odaadó, gondoskodó, melegszívű, vicces és kedves srácot. Nem ismerem meg a barátságod adta törődést, nem találok rá újra az álmaimra, miután minden darabokra hullott. Nem ismerek meg általad olyan embereket, akikhez a mai napig szoros barátság fűz. Olyan hatással voltál rám és az életemre, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni! Ha fel kellene sorolnom, hogy mennyi mindenért hálás vagyok, akkor itt ülnénk naphosszat és még csak az elején járnék a listának – éreztem, hogy ismét könnyek lepik el a szemem és nagyokat pislogtam, hogy ne kapjon síráson a fiú. – Azt kívánom, bár másképp alakultak volna a dolgok, bár akkor találtunk volna egymásra, mikor mindketten csak a másikat láttuk. Azt kívánom, bár úgy tudnálak szeretni, mint te engem! Bár viszonozni tudnám azt a sok mindent, amit tőled kaptam! És annyira fáj… fáj, hogy mégsem vagyok rá képes! De egy valamiben biztos vagyok, még ha ezernyi kérdés is zsong most a fejemben az eddig cáfolhatatlannak vélt dolgokat illetően. Ha egyszer megkérdezik tőlem, hogy ki volt az első szerelmem, ki volt az, aki életemben először megdobogtatta a szívem, akkor büszkén és magabiztosan fogom mondani, hogy nem más, mint Kim Se Joo. Kim Se Joo, akit a találkozásunk első pillanatától kezdve szerettem. Ezt pedig soha, de soha nem fogják elvenni se tőlem, se tőled!
Alig tudtam befejezni a mondatot, mert a szavaim majdnem sírásba fulladtak, de a sírás helyett valami más fojtotta belém a szót. Se Joo tenyerei egy gyors mozdulattal az arcomra siklottak és erősen nekinyomta a száját az enyémnek. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult, mert annyira vágytam rá, hogy ez a pillanat örökké tartson, de tudtam, hogy helytelen, amit teszünk. Megdöbbenve konstatáltam, hogy az első eset volt, mikor úgy éreztem, hogy nem helyes, ha Se Joot csókolom; nem helyes, hogy engedek neki.
Mégis… ebben az egy érintésben benne volt Se Joo minden bánata, elkeseredettsége, szomorúsága, amit eddig próbált megfékezni. Éreztem, hogy egy nedves csepp hullik az arcomra, mire az eddig visszatartott könnyeim szabad utat kaptak a felszínre, hogy az elválás fájdalma felett érzett veszteségünk könnyek formájában egyesüljön.
Egy végtelennek tűnő másodperc után elváltak ajkaink, és lehunyt szemhéjakkal álltunk, egymásnak támasztott homlokkal. A sírás egyre jobban kerülgetett, de nem akartam Se Joonak még nehezebbé tenni a szakítást.
- Mondd, hogy szeretsz, és maradok! – reszelős és tompa hangjára elszorult a torkom. - Mondd, hogy szeretsz, és megbocsátok mindent! Mondd, hogy szeretsz, és soha többé nem hagylak el!
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne szólaljak meg. Ez volt az utolsó elkeseredett próbálkozása Se Joonak, hogy meggondoljam magam. Nem volt még soha ilyen nehéz megállnom, hogy csukva tartsam a számat. Annyira arra vágytam, hogy kimondhassam azokat a szavakat, amiket vár tőlem, mert tudtam, hogy azzal örömet okoznék neki. Egy rövidéletű, hullócsillagszerű örömet…
De a szívem mélyén tudtam, hogy mindezt csak azért tettem volna, mert könnyíteni akartam a lelkiismeretemen. Olyan szörnyen nehezemre esett belenézni azokba a csokibarna szemekbe, ami annyi szép emléket hordozott magában, és látni azt, hogy csak keserűség maradt bennük.
Most az egyszer viszont nem akartam önző lenni, most az egyszer végre nem csak magamra akartam gondolni. Félresöpörtem minden fájdalmamat, kétségbeesésemet, amit Se Joo elvesztése keltett bennem, még ha ez azzal is járt, hogy a könnyek megállíthatatlanul folytak csukott szemhéjam alól. Azzal az ostoba gondolattal vigasztaltam magam, hogy ha végre elengedjük egymást, akkor boldogabb lesz – még ha ezt most oly nehéz is volt elképzelnem. Ha nem láncolom magamhoz, akkor megtalálhatja a módját, hogy szép lassan elfelejtsen…
Végül bele kellett harapnom ismét az alsó ajkamba, hogy még csak meg se nyikkanhassak. A friss sebből a vér íze szétterjedt a számban, ami adott annyi lélekjelenlétet, hogy miközben Se Joo egy hangos és borzongós sóhaj közepette ellépett előlem, majd ahogy az ujjai lassan és gyengéden lekúsztak az arcomról, nem nyitottam ki a szemem. Mert tudtam, hogy képtelen lettem volna másként elengedni őt. Ha látom elsétálni, biztos voltam benne, hogy megragadtam volna a kezét, hogy visszatartsam, ez pedig nem történhetett meg.
Ezután egy lassú lépés következett.
Majd még egy.
Elképzeltem, ahogy a kezét a kilincsre csúsztatja és küzdve saját magával, végül lenyomja. A zsanéron az ajtó csikordult egyet, ahogy kinyílt.
A cipője halkan lépte át a küszöböt, nem is hallottam belőle semmit.
Ahogy záródott az ajtó, a fémes nyikorgástól a hideg végigkúszott a gerincem mentén.
Azt hihetné az ember, hogy sokkal rosszabb, mikor rávágják a másikra az ajtót, sokkal nehezebb elviselni azt a pillanatnyi dörrenést és csapódást. De tévedés…
Ezerszer fájdalmasabb volt az az óvatos és gyengéd hang, ami azzal járt, hogy Se Joo rám csukta a mosdó ajtaját. Az a halk puffanás, ahogy a keretbe illeszkedett az ajtó, olyan volt, mintha a szívem egy része halt volna meg és ezzel az utolsó, gyenge dobbanással lehelte volna ki a lelkét…

4 megjegyzés:

  1. Á mist komolyan sírtam mert átérezten Se Joo döntését. De sajnálom Ha Nat is hisz 10 év elég hosszú idö szeretni valakit. Most már kìváncsian várom hogy mi lesz Kyu Hyunnal. 😊😊😊😊😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát sajnos nagyon nehéz volt lemondania Ha Naról, és szegény az utolsó pillanatig reménykedett, holott fejben már rég tudta, hogy mi lesz a vége, de a szívével még nem akarta feladni. Nem véletlenül hozta fel és erőltetett olyan dolgokat, amik Ha Nat is ráébresztették a valódi érzéseire. És ezek az érzések pedig pont azt árulták el, hogy az a tíz éves szerelem csak egy álom, amihez ragaszkodott még mindig... :/ És hát igen, innentől lesz kérdéses a Kyu Hyun dolog :DD
      Köszi, hogy írtál, és örülök, hogy meghatott a fejezet, ezt szerettem volna elérni ^^ <3

      Törlés
  2. Nos, azt hiszem bekövetkezett az, amire HaNa álmaiban sem gondolt volna. Ez lett a tesze-toszaságának a következménye. Ha nem lett volna olyan döntésképtelen, és nem csábult volna el olyan könnyen, ha egy fiú szépeket mondott és szépen nézett rá, most nem lenne baj. Mert ez baj, szerintem.
    Ezt sem gondoltam volna, hogy SeJoo fog szakítani, de tulajdonképpen igaza van. Rájött arra, hogy HaNa már nem szereti őt úgy, mint akkor régen. Az egy kislány fellángolása volt, az első szerelem, ami azért életünk végéig megmarad. Túlságosan sokat voltak egymástól külön, ami idő alatt HaNa görcsösen ragaszkodott az emlékeihez, az emlékeiben élő fiúhoz. De sem SeJoo, sem ő nem azok már, akik voltak.
    SeJoo nagyon jól szembeállította a lányt a tényekkel, úgy tűnik, ő sokkal jobban ismeri a lányt, mint az őt. Kapcsolatukban a közös pont KyuHyun. Míg HaNa KyuHyun miatt „feledkezett meg” SeJoo-ról, addig ő zenésztársa miatt ragaszkodott egyre jobban a lányhoz. Érezte, látta, hogy távolodnak egymástól, és mindezek ellenére ő most szeretett bele. Talán kétségbeesésében, talán nem is olyan igazán mély ez a szerelem, csak most annak tűnik.
    HaNa viszont nem tudott dönteni kettőjük között. Mikor melyik fiúval volt, annak volt erősebb a hatása rá. Nem tudom, hogy valóságban lehet-e két fiút szeretni, főleg ilyen intenzitással. Ha megtalálom a boldogságot és megkapom azt, amire vágyom egy fiú oldalán, akkor nem tekintgetek másikra, mint ahogy azt tette HaNa. Számomra ő egy kicsit „könnyűvérűnek” tűnik, és nem a rossz értelemben. Túlságosan könnyen elcsábul, hagyja magát befolyásolni. Nem egy hűséges típus.
    SeJoo jól ismeri a társát, meg akarta védeni tőle HaNa-t, mert tudta, csak játszik vele, csak néhány éjszakára kellene. Látta, hogy a lány belebonyolódott az érzelmeibe a fiú iránt és tudta, hogy a csalódás nagyon fájdalmas lenne számára. Aztán ahogy figyelte őket, kénytelen volt rájönni, hogy a barátja sem az már, aki volt, ő is megváltozott. Legalább is HaNa mellett. SeJoo féltékenyen tekintett rájuk, mert látta, hogy egyre jobban vonzódnak egymáshoz, úgy, ahogy HaNa már nem vonzódik hozzá. Az első szerelem lángja kialudni készült, és ő bármit akart volna tenni, tudta, hogy soha nem fog már lobogni az a tűz közöttük. Apránként felkészítette magát, hogy el kell engednie HaNa-t, bármennyire is fáj neki. Hiszen most ő élte át azt, amit a lány régen. Beleszeretett. De már későn. Az ő érzéseinek mélyülésével HaNa érzései is mélyültek, csak nem iránta.
    Abban azért SeJoo-nak nagyon igaza van, hogy HaNa szinte két vasat tartott a tűzbe, hiszen ott volt neki SeJoo, de azért KyuHyun előtt igen keményen titkolta, hogy milyen viszonyban van a másik fiúval. Pedig ha ezt elmondja, talán KyuHyun sem viselkedik vele úgy, nem lesz a „gaz csábító”, aki állandóan kétségek között tartja őt. Valószínűleg kilépett volna az életéből és talán így lett volna jó.
    Mindettől függetlenül akkor sem értem KyuHyun-t, mert ő úgy tudja, hogy HaNa úgymond „szabad préda” (bocs a kifejezésért, hirtelen nem jutott más eszembe), tehát nem tudom miért is nem vallott neki valamiféle érzelmekről? Csak játék lenne mégis? Ha szereti, miért nem mondja meg és miért nem lesznek együtt? Hiszen láthatja, érezheti, és tudja is, hogy HaNa milyen érzésekkel viseltetik iránta. Csak szenvednek és kínlódnak mindketten, őrlődnek ebben a kapcsolatnak nem nevezhető vonzalomban.
    Nagyon szívszorítóan írtad meg ezt a szakítós részt, tényleg megkönnyeztem ….. SeJoo-t. Én nem HaNa-t sajnálom, ez a döntésképtelensége és könnyű elcsábulása számomra veszített (sokat) az iránta érzett szimpátiámból. SeJoo erősen feljött a dobogó legfelső fokára, és sajnálom ezt a fiút, de nagyon. Még utoljára szerelmet vall a lánynak és arra vár, hogy visszatartja őt. De HaNa ….. nem. Jók lesznek ők KyuHyun-nal együtt, bizonyos szempontból egyformák. Egymáshoz valók. Bár úgy tűnik, mintha igazából csak szexuális vonzalom lenne közöttük és nem mély érzések. Azokat én SeJoo-nál látom.
    Huh ….. olvasom a folytatást :D :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sok mindent nagyon jól látsz, nagyon jól megérted a karaktereket, ami hihetetlenül jólesik nekem is, mert ez egy elismerés is, hogy jól írom le a dolgokat és ezek átmennek az olvasóknak. :) Szóval Se Joo és Ha Na szerelme ténylegesen úgy alakult, ahogy leírtad. Ha Na nagyon kapaszkodott Se Jooba, mert abban a tudatban élt, hogy még mindig szereti őt, holott ez már elhalványodott. Míg eközben Se Joo pont most szeretett bele a lányba, mikor már érezte, hogy el fogja veszíteni. Most nézett rá úgy Ha Nara, amit ő évekkel ezelőtt szeretett volna, és már túl későn kapta meg.
      És igen, Ha Na elmondhatta volna Kyu Hyunnak azt, hogy Se Jooval együtt járnak, és így bizony megszabadulhatott volna attól az állandó kísértéstől, amit jelentett számára. És teljesen egyetértek, hogy bizony két vasat tartott a tűzben, mert akármennyire is együtt akart lenni Se Jooval, nem tudta elengedni Kyu Hyunt.
      Ami pedig Ha Nat és Kyu Hyunt illeti, hát itt nem mondhatok annál többet, mint ami a történetből lejön. Hiszen mégiscsak Ha Na szemszögéből látjuk az egészet, és ő sem tud sok mindent. Itt csak a megérzésekre lehet hallgatni és gondolkodni, hogy mi is járhat a fiú fejében pontosan. Ami nem egyszerű, elhiheted. :D
      Viszont annak ellenére, hogy ennyire jól látod a dolgokat az egész történetben, egy valamiben tévedsz (ebből kifolyólag talán kettőben is :D), mégpedig Ha Na érzéseit és viselkedését illetően. Szívesen kifejteném, de akkor lelőném a poént a későbbi részekkel kapcsolatban. :D Így megtartom magamnak egyelőre ezt, és remélem, hogy a további fejezetek alkalmával sikerül majd tisztáznom ezeket a félreértéseket és megváltoztatni a véleményedet a lányról. Mert akármennyire is lehetetlen megfelelni mindenkinek, úgy vélem, hogy Ha Na mégsem ilyen rossz személyiség. Na, de majd ha eljutunk odáig, akkor remélem, hogy olvashatom a gondolataidat erről, hogy változott-e valami, vagy még mindig ugyanezt gondolod-e. ^^

      Törlés