Sziasztok!
Egy kicsit több,
mint egy hétbe telt a kövi rész elkészítése, de ennek meg is van az oka, mivel
ez a szokásos részeknél is hosszabb lett. Igazság szerint az előzőt és a
mostanit egy fejezetnek szántam, de sokkal hosszabbra sikeredett, mert voltak
olyan dolgok, amik menet közben születtek meg a fejemben, és nem tudtam nemet
mondani rájuk. Hát őszinte leszek, szerintem ez egy nagyon jó rész lett, de hát
ez az én véleményem. :D Remélem, hogy nektek is tetszeni fog, még ha felemás
érzéseket is keltek vele.
Viszont van egy
rosszabb hírem is, sajnos a kövi rész legalább két hétbe fog telni, mivel elég
sokat elutazom ebben az időszakban, és így nem lesz időm írni a következő
fejezetet. :( Remélem, nem nagyon haragudtok meg rám érte, de sajnos nem tudom
másképp megoldani a dolgot. Talán ez a rész kárpótol érte! ^^ De többet nem is
mondok, csak annyit, hogy mindenkinek jó olvasást kívánok! ^^
Jae Wan hangja a megvilágosodást
tükrözte abban az egy mondatban, amiről aranyló barna szemei is árulkodtak. De
a következő pillanatban szinte ráharapott a nyelvére, aggodalmas ráncok húzódtak
a homlokán és mintha megbánta volna, hogy kinyitotta a száját. Nekem viszont
ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy felfogjam, mit mondott, még ha nem is
teljesen értetettem meg.
- Ezt meg hogy értsem? –
kérdeztem rá kerek-perec, de csak megrázta a fejét és hátat fordított nekem.
Ezzel csak olajat öntött a tűzre, mert a kezemben tartott aktuális CD a polcon
koppant, míg én átvágtattam a szekrény túloldalára, hogy szemtől-szemben vonjam
kérdőre Jae Want. A fiú sötét szemében mintha pánikot láttam volna, de lehet,
hogy csak képzelődtem, ugyanis utána eltüntetett minden érzelmet az arcáról. –
Mi az ördögről beszéltél az előbb?
- Nem érdekes, csak
félreértettelek – legyintett nemtörődöm módon, de a színészi képességei olyan
módon mondtak csődöt ezúttal, hogy majdnem kinevettem érte. Vagyis inkább
azért, mert olyan nevetséges volt a próbálkozása, hogy elterelje a témát. –
Viszont nekem mennem kellene, mert holnap hivatalos vagyok egy rádió műsorba és
nem lenne jó, ha…
- Jae Wan! – kiáltottam rá
magamból kikelve és elálltam az útját, az ajtó elé vetettem magam.
Nem tudom, mi ütött belém, de
egyszerűen tudnom kellett, hogy mi ez az egész! Lehet, hogy csak az idegeim
voltak már cafatokban az elmúlt napok történései és az engem ért stressz miatt,
de nem tudtam csak úgy elengedni Jae Want. Itt volt az orrom előtt a válasz
azokra a kérdésekre, amiket a fiú jelentett számomra.
Egy rideg, érzéketlen és nagyon
is vonzó srác volt, aki csak úgy belecsöppent az életembe, de mégsem tudtam
róla semmit sem. Az elején csak egy nagyképű bunkónak találtam, aki arra sem
méltó, hogy egy pillantást vessek rá, de a lehengerlő csomagolás (mint már
sokszor utaltam arra, hogy Jae Wan nem kicsit megkapó a gyengébbik nem számára)
mégis elvette ennek a viselkedésnek az élét, holott ez egyáltalán nem volt
normális. Aztán mindig akkor bukkant fel, mikor bajba kerültem és legnagyobb
meglepetésemre, nem hogy kinevetett és odább állt volna, még segített is. Nem
is egyszer. Eközben pedig egyre csak közelebb kerültünk egymáshoz, a nyílt
ellenségeskedés néha már egészen baráti beszélgetésbe csapott át, ami
mindkettőnk számára valahogy furcsa és idegen volt. De ez a ma éjszaka merőben
más volt az eddigiekhez képest.
Kedves volt hozzám; aggódott
értem, még ha ezt meg is próbálta elrejteni előlem; viccelődött, amit ezelőtt
sosem tett igazán szívből; és valahogy az volt az érzésem, hogy nem véletlenül
maradt itt segíteni… Teljesen megnyílt nekem, amit az is bizonyított, hogy
mesélt a családjáról, valószínűleg olyan dolgokat, amiket eddig csak igen
kevesekkel oszthatott meg. És észre sem vettem, de akaratlanul én is teljesen
elengedtem magam mellette, igyekeztem neki mindent teljes egészében elmesélni
és hihetetlen módon folyton azt éreztem, hogy nem hazudhatok neki…
Talán ezek miatt lett elegem
abból, hogy annyi mindent titkol előlem. Annyi mindenre nem tudtam a választ
saját magammal kapcsolatban sem, most pedig itt volt a lehetőség, hogy legalább
azt megtudjam, honnan olyan ismerős nekem ez a fiú, így foggal-körömmel
próbáltam kapaszkodni belé. Égett bennem a vágy, hogy egy olyan kérdésre kapjak
választ, ami minden bizonnyal nagy jelentőséggel bír, mégsem voltam képes
egyedül megfejteni a rejtvényt.
Ez a kétségbeesés ülhetett ki az
arcomra és ezt hallottam ki a hangomból is, mikor megszólaltam ismét:
- Kérlek, Jae Wan! Egyszerűen
muszáj tudnom! Tudnom kell, honnan ismerjük egymást...
A szemöldökét ráncolta, és úgy
nézett rám, mint aki szívesebben van bárhol másutt. Csendben tanulmányozott,
valószínűleg jó alaposan átgondolta, mit is tegyen most. Mintha ezen
gondolkoznia kellene! Csak egyszerűen meséljen el mindent és kész…
Alig bírtam visszafogni magam,
hogy ne váltsam be a korábban olyan élénken a szemeim elé táruló látványt a
vágyaimról, miszerint a kabátjánál megragadva rázom meg a válaszokért cserébe.
Bár mivel a kabátot már levette, így megfelelt volna a pólója is e célból. Már
azt hittem, sosem szólal meg, végül viszont sóhajtott egyet, lehunyta a szemét
és láttam rajta a megadás jeleit. Csak nagy nehezen tudtam elfojtani a
vigyoromat a győzelmem miatt.
- Azt tudod, hogy találkoztunk
már korábban, mivel voltam olyan részeges idióta, hogy enyhén illuminált
állapotban ezt kiböktem neked – fintorgott rám az emlék hatására, viszont én
nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Egyik legérdekesebb élményeim közé
tartozott a fiúval, mikor szinte öntudatlanul motyogott mindenfélét és
imbolyogva támaszkodott rám, hogy megtegyen öt métert egy kocsiig. Szóval enyhén illuminált. Aha. De csak
bólintottam egyet, mielőtt valami olyat találtam volna mondani, amivel Jae Want
hallgatásra kényszerítem. - Azt is tudod, hogy elég sok mindent hallottam rólad
az elmúlt időszakban. Ennek pedig megvolt az oka.
Majdnem vetettem egy lenéző
pillantást rá amiatt, hogy a hátam mögött való faggatózást, és információcserét
ő csak úgy értelmezte, mint hogy „elég sok mindent hallott rólam”. Viszont a
következő mondata belém fojtotta szót, vagyis majdnem.
- Miféle ok? – furcsán feszes
volt a hangom, mint egy végletekig feszített gitárhúr, aminél csak arra vársz,
mikor fogja megadni magát és elpattanni.
- Haragudtam rád – felelt nemes
egyszerűséggel, mire a szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. – Annyira
zavart, hogy nem ismertél fel és azt sem tudtad, ki vagyok. Így elkezdtem kutatni
utánad, hogy megtudjam, mi történt veled az elmúlt években. Ekkor leltem rá
arra a tényre, hogy Kim Doo Rim és a P.S. Entertainment igazgatójának a lánya
vagy. Nem ismertem az édesanyádat személyesen, de láttam többször és hallottam a
tragikus haláláról is. Úgy éreztem, hogy ez összeköt minket, hiszen én is
elveszítettem már valakimet, pontosan tudom, hogy milyen érzés. Érdekeltek a
körülményei a balesetnek, így kicsit utána olvastam, de az autóbaleset dátuma
furcsán ismerős volt. Május huszonegyedike.
- Azt akarod mondani, hogy aznap
találkoztunk, mikor az anyám meghalt?! – ráztam meg a fejem a sokktól szinte
tátogva. Bal kezemmel kerestem valami fogódzkodót, mert a térdem veszélyesen megbicsaklott,
de mégsem leltem rá semmire, ami támaszt nyújthatna.
- Miért, miben más ez bármelyik
másik naphoz képest? – nézett rám gyengéden, de egy centiméternyit sem mozdult,
nem közeledett felém, amiért hálás voltam. – Ha egy számodra jelentéktelen napon
találkozunk, az változtat bármin is?
- De… Ha… - Nem tudtam
megfogalmazni a problémámat, csak értelmetlen nyöszörgésre futotta. Mégis miért
volt az olyan más, hogy aznap találkoztunk Jae Wannal, mikor elveszítettem az
édesanyámat? Miért nem tetszett ez a dátum az első találkozásunkra?
- Azt mondtad, hiszel nekem. – Nem
volt megrovó a hangja, még csak dühös sem. Inkább a csalódottságot hallottam ki
belőle és a fájdalmat. Ezzel pedig nagyon is rátapintott a probléma gyökerére.
Mert nem akartam neki hinni. Ez egy olyan felelet és válasz volt, ami annyira
kézenfekvőnek tűnt. Pont aznap találkoztunk volna a fiúval, mikor az anyám
meghalt és a baleset következtében pedig nem emlékszem semmire sem? Túlságosan
gyanús egybeesés… - Ha mondok pár részletet, amit csak én tudhatok, azzal meggyőzhetlek?
Csak némán néztem rá és végül
bólintottam. Ha bármi esély volt arra, hogy el tudja tüntetni a szívemet
mardosó kétséget és minden gyanú felett kijelenthetem, hogy igazat beszél,
akkor megnyugszom. Valamiért úgy éreztem, hogy akkor minden rendbe jön.
- Aznap este egy kis
színészpalántának volt a születésnapja, Hye Jiné. – Egy pillanatra elakadt,
mert nem jutott eszébe a név, de már itt tátott szájjal meredtem rá. Merthogy
anya halálának napján valóban egy születésnapi partin voltam a Baegun-tónál.
Hye Jin nem volt a legjobb barátnőm, sőt, de Se Jooék is hivatalosak voltak az
ünnepségre, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy én is részt vegyek rajta.
Még ha az ünnepeltet ki nem állhattam is… Jae Wan pedig oldalra döntötte a
fejét és úgy lépett egyet közelebb hozzám, mire én hátráltam egyet. – Egy
vörös, térdig érő, fodros ruhát viseltél, aminek a derekán volt egy fekete
szatén szalag masnira kötve.
- Ez lehetetlen… - suttogtam
halálra váltan, és éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, aztán még egy
lépést hátráltam, mert Jae Wan tovább közeledett. A hátam viszont az ajtónak
ütközött, aminek következtében az becsukódott, visszhangot verve a csendes és
kihalt folyosón.
- És a beszélgetésünk során azt
is elmondtad – ezúttal már ott tornyosult fölöttem a százkilencven centijével
és barna íriszei kutakodva mértek végig. Még mindig nem ért hozzám, de akkor is
rendkívül kellemetlenül éreztem magam a közelében. A szívem hevesen vert és a
tekintetem ide-oda cikázott a helyiségben, már amennyit láttam belőle a fiútól.
-, hogy a kedvenc színed a lila.
Erre egy nevetéshez hasonló hang
hagyta el a torkomat, de inkább sikerült valamiféle nyögés és hisztérikus kacaj
keverékére. A kedvenc színem valóban a lila volt, és ez sem olyan információ lehetett,
amihez bárhol hozzájuthatott. Ritkán beszélgettem ilyesmiről bárkivel is, hogy
ezt elmondhassa a fiúnak.
Végül nehezen rávettem magam,
hogy a nyughatatlan tekintetem megállapodjon, pontosan Jae Wan arcán. A
pillantásunk találkozott, de egyikünk sem szólalt meg. Csupán tanulmányoztam az
éles vonásokkal tarkított arcát, a kicsit szélesebb járomcsontját, nyílegyenes
orrát, keskenyebb ajkait és fekete haját, ami kissé belelógott a szemébe. A
kezem önkéntelenül mozdult, hogy félresöpörje a rakoncátlan haját a homlokából,
de a következő pillanatban a kezemen lévő ujjak száma megduplázódott és öt
helyett, már legalább tízet számoltam össze.
- Ha Na! – ijedt hangja éles késként
fúródott bele a csendbe, ugyanis a gramofon már rég lejátszotta az éppen aktuális
lemezt. De ez nagyon távolinak és jelentéktelennek tűnt, miközben én csak arra
tudtam koncentrálni, hogy a szememet nyitva tartsam. Viszont akárhogy is
erőlködtem, a látásom elhomályosult és fekete pontok villódzottak a szemem
előtt. Nem hogy alig láttam valamit, de a lábaimból is egyszerre szállt el az
erő és csak egy sziklaszilárd kar tartott vissza attól, hogy a padlón kössek
ki.
Vagyis igazság szerint így is a
padlón kötöttem ki, de mégis más, ha az embert gyengéden leültetik a földre,
mintha úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Ismét a szekrény oldalának támaszkodva
találtam magam, miközben Jae Wan átkarolta a vállam és a mellkasához húzott.
Még ellenkezni sem maradt energiám, így csak vártam, hogy végre ne akarjak
elájulni és azok az átkozott fekete foltok eltűnjenek a képből.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú pár
perccel később, mikor már érezte, hogy egyenletesen lélegzem és nem rázott a
hideg sem.
- Azt hiszem – bólintottam egyet,
de egyből meg is bántam a mozdulatot, mert a világ megint elkezdett körülöttem
forogni. Erősen behunytam a szemem és küzdöttem a szédülés ellen.
- Mi volt ez az egész? – ha
korábban nem is, most már igencsak megrovó volt a hangja és a dühöt hámoztam ki
a szavaiból. Na, tessék, már megint így kell kifejeznie az aggodalmát, hogy mérgelődik
velem és leszid!
- Mondtam, hogy elég rossz napok
állnak mögöttem – sóhajtottam és el akartam tőle tolni magam, de meglepetésemre
nem engedett el, hanem csak jobban ráfonódtak az ujjai a karomra.
- Maradj nyugton! – parancsolt
rám, mire megrázkódtam a hangjából sütő keménységtől, de engedelmeskedtem. Nem
ficánkoltam tovább, hogy megszabaduljak tőle, még ha minden porcikám ezért is
ordított. - Nem gondoltam, hogy ez azt jelenti, hogy a végkimerülésig hajszolod
magad!
Erre már nem tudtam mit felelni,
mert én is éreztem, hogy ez áll a háttérben. Ki Young már figyelmeztetett, ha
így haladok, akkor pórul fogok járni, de mégis mi mást tehettem volna? Alig tudtam
aludni mostanában, alig bírtam néhány falatot lenyomni a torkomon és arról a
sok észveszejtően stresszes dologról ne is beszéljünk, ami mostanában ért –
mint például a Se Jooval való szakításom, a Kyu Hyunnal történt veszekedésem, a
klip, Jung Hee, Se Ri, Go Jin és Jézusom, még tudnám folytatni a felsorolást!
Pedig csak egy hétről beszélünk…
Aztán csak csendben ültünk egymás
mellett, egyedül arra a megnyugtató, határozott és egyben gyengéd simogatásra
tudtam koncentrálni, ami a karomra összpontosult. Jae Wan talán nem is lehetett
tudatában annak, mit csinál, mert biztos vagyok benne, hogy különben már rég
abbahagyta volna.
- Tényleg ott találkoztunk, igaz?
– kérdeztem végül halkan, mire megakadt a jóleső simogatás a bőrömön, de aztán
folytatta a tevékenységet.
- Most már hiszel nekem?
- Mi történt akkor? –
érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a gúnyos hangját. Tudni akartam, hogy mi
történt aznap éjszaka, miről beszélgettünk, hogyan találkoztunk, mit mondott
nekem, mit mondtam neki. Egy szóval, mindent. Jae Wan személyiségét tekintve
biztos, hogy nem egy hétköznapi éjszaka volt az az este. – Mi történt
közöttünk?
- Miből gondolod, hogy bármi is
történt? – felelt kérdéssel a kérdésemre, ami nagyon rossz szokása volt, mire
csak a szememet forgattam. Bár egy percre el kellett rajta gondolkoznom, és
mielőtt megakadályozhattam volna, már ki is bukott a számon az őszinte felelet.
Tényleg nagyon fáradt voltam már…
- Ha nem lett volna semmi, akkor
nem emlékeznél még négy év után is rám – felfelé fordítottam a fejem, hogy egy
pillantást vethessek az arcára, de megszorított ismét. Ezzel jelezte, hogy ne
mozgolódjak, így fel kellett adnom a lehetőséget, hogy az arckifejezéséből
olvassak.
- Majd ha eszedbe jut, akkor
beszélünk róla – vágta el a kérdezősködésemet ridegen, és éreztem, hogy nem
tanácsos tovább feszegetnem nála a húrt, de nem bírtam ki.
- Ez nem fog megtörténni.
- Ha elmúlik az amnéziád, akkor…
- Nem akarok emlékezni arra a
napra – szakítottam félbe ezúttal határozottabban, mint szerettem volna és csak
akkor jöttem rá, hogy milyen durván is hangzottak ezek a szavak, amikor szinte
mozdulatlanná vált alattam. – Nem miattad, ne érts félre! Hanem anya miatt. Nem
akarok emlékezni a balesetre…
A mellkasból, amin a fejemet
nyugtattam, egyszerre sípolva távozott a levegő. Még jó, hogy időben észbe
kaptam, még megbánthattam volna a fiút akaratlanul is… Hihetetlen, eljutottunk
odáig, hogy én nem akartam megbántani
Jae Want…
- Félsz?
- Tessék?
- Félsz attól, hogy mi történt
aznap este a balesetnél? – kérdezte és a hangja enyhén vibrált, akárcsak a
mellkasa a fejem alatt. – Félsz attól, amit megtudhatsz?
- Kivételesen ijesztő képességgel
tapintasz rá a dolgokra, ugye tudod? – kérdeztem tőle, elnyomva a borzongást,
ami végigfutott a gerincem mentén a felismeréstől. Alig mondtam pár mondatot, ő
pedig máris beletrafált abba, amit mással csak hosszas magyarázkodás után
tudtam megértetni.
Nem válaszolt, még csak nem is
reagált, de nem is számítottam rá. Ezzel ugyanis megválaszoltam a kérdését,
mélyebben pedig nem faggatott a dologról.
A beállt csendet arra használtam
ki, hogy erőt gyűjtsek a pakolás befejezéséhez. Már nem volt sok hátra, és
minél hamarabb be akartam fejezni, hogy végre bedőlhessek a pihe-puha
ágyikómba. Ha az előbbi majdnem-ájulás nem lett volna eléggé egyértelmű jele annak,
hogy ideje lenne aludnom és pihennem, hát a majdnem leragadó szemeim már
igencsak ezt jelezték. Egyre hosszabbakat pislogtam, és néha azon kaptam magam,
hogy erővel kell kinyitnom a szemem, mert szinte ólomsúlyok húzták le a
szemhéjamat.
Tíz perc kellett ahhoz, hogy úgy
érezzem, eleget lazsáltam és be kell fejezni a maradék munkát. Így a jobb
kezemmel megtámaszkodtam az oldalam mellett és felhúztam a lábaimat, hogy álló
helyzetbe tornázzam magam.
- Nem megmondtam, hogy maradj
nyugton? – jött az elégedetlen kérdés, és a lelki szemeim előtt láttam Jae Wan
fancsali képét. Még válaszolni sem volt időm, mivel az egyik lábát átdugta a támaszkodó
talpam és a fenekem között, ezzel érve el, hogy gyengéden kicsúsztassa a
lábaimat alólam. Így a két pipaszár lábam ismét egyenes helyzetben feküdt a
földön. Vagyis jobban mondva, keresztben Jae Wan lábán.
- Be kell fejeznem a pakolást,
aztán tőlem annyit pihenhetünk, amennyit csak akarsz! – morogtam, de nem rá
voltam mérges, hanem minden másra, ami közém és a kollégiumi ágyam közé állt.
- Már csak egy doboz van –
éreztem a hangján, hogy ezt már semmiségnek gondolja, de az a doboz kétszer
akkora volt, mint a korábbiak.
- Pont ezért kellene gyorsan túl
lenni rajta – érveltem számomra logikusan és megint fel akartam húzni a lábam,
de Jae Wan erre a másik lábát pedig felülről tette rá az enyémekre, így szinte
bilincsbe fogva őket. – Mit művelsz?
- Rád fér még egy kis pihenő az
előbbiek után – mondta, mintha ez megfelelő érv lenne arra, hogy csapdába ejtse
szegény, meggyötört lábaimat. – Még tíz percet kibírsz, addigra talán tényleg
elhiszem, hogy már jól vagy.
- Tíz perc! – elég fenyegetően
hangzott ez a számból, de mégis megkönnyebbülten engedtem el magam, tudva, hogy
nem kell megküzdenem a két lábra állásért és a bizonyosan rám törő szédüléssel
sem még tíz percig.
Viszont annak ellenére, hogy
nyilvánvalóan a tudatára adtam Jae Wannak, hogy nem áll még szándékomban itt
hagyni és nekiállni pakolászni, nem mozdította el a lábát rólam. A jobb combja
a térdhajlatom alatt pihent, míg a bal lábszára a bokám fölött keresztezte az
enyémet. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy megpróbáljak-e kiszabadulni, de
ahogy egyre jobban éreztem a testéből áradó meleget, inkább elvetettem az
ötletet. Tíz percet kibírok így…
De arról elfeledkeztem, hogy a
meleg és a kényelmes pozíció a fiú karjai közt, megint csak kíméletlenül
megpróbál álomba ringatni. A szemeim úgy ragadtak le, mintha egy igazán erős
ragasztóval kenték volna be őket, hogy minél nehezebb dolgom legyen a
kinyitásukkal. Hogy egyszerűbb legyen ébren maradnom, Jae Wanon kezdtem el
gondolkozni. Ez a téma pedig eléggé érdekfeszítőnek látszott ahhoz, hogy ne
nyomjon el az álom.
Végiggondoltam az összes
találkozásunkat a Sumintól kezdve, mikor még csak egy bunkó aktakukacnak
gondoltam, aki csinos nőkkel flangál; az Akadémia squash pályáján lezajlott
küzdelmen; az ügynökségnél történt többszöri találkozásunkon keresztül, egészen
mostanáig. Mielőtt észrevettem volna egy kérdés kúszott a számra, amit hangosan
is kiejtettem.
- Mi… – egy hatalmas ásítás miatt
nem tudtam befejezni a mondatot, így még egyszer nekifutottam. – Miért
változtál meg ennyire?
Nem is reméltem, hogy egyenes
választ fogok kapni a kérdésemre, nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy
egyáltalán miért csúszott ki a számon. De meglepetésemre, a változatosság
kedvéért Jae Wan meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené, mire célzok. Tudta,
hogy arra vagyok kíváncsi, miért lett egyik napról ilyen kedves, beszédes,
szókimondó és barátságos velem. Holott ez korábban egyáltalán nem volt jellemző
rá.
- Elegem lett a játszadozásból –
lehelte halkan és fejét nekidöntötte a szekrény oldalának. – Túl sokszor
kellett megjátszanom magam, túl sokszor kellett hazudnom és megfelelnem
másoknak. Elhitetni velük, hogy más vagyok. Olyan, amilyennek látni akarnak.
Azt akarom, hogy legyen legalább egy valaki, aki tudja, ki is vagyok valójában.
A hangjából sütő keserűség és
vágyakozás keveréke szinte vonzott, és ezúttal engedte, hogy kiegyenesedjek és
a szemébe nézzek. Azokba a barna szemekbe, amik talán most néztek rám először
ilyen őszintén. Én pedig pontosan megértettem, mire céloz. Nagyon sokáig én is
úgy éltem, hogy egy szerepet játszottam, senkit sem engedtem magamhoz igazán
közel. Nem voltak barátaim. Nem volt senkim sem. Egészen addig, míg nem jöttem
Seoulba, az Akadémiára. És egészen addig a napig nem is tudtam, hogy milyen jó,
ha van valaki, akivel szemben önmagunkat adhatjuk, akivel őszinték lehetünk.
Azt a magányt láttam Jae Wan
szemében, amit nagyon sokáig éreztem én is, így tökéletesen megértettem őt.
Tudtam, milyen érzés, ha nem bízol meg senkiben eléggé ahhoz, hogy közel engedd
magadhoz. És ez a bizalmatlanság a körülötted lévőkkel csak még inkább éket ver
közétek, amit az idő múlásával még nehezebb eltüntetni onnan. A legrosszabb
pedig az, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem is érdekel a dolog.
Belefáradsz a reménykedésbe, a várakozásba egy olyan személyre, aki segít
kitörni ebből az ördögi körből. Egy idő után természetessé válik, hogy egyedül
vagy, egy másik ember hiánya a szívedben állandósul, és már nem lesz
érdekedben, hogy bármit is tégy ellene.
Már majdnem eljutottam arra a
pontra, mikor feladtam mindent, de az utolsó pillanatban valaki segítő kezet
nyújtott. Valaki, aki olyan mélyen beásta magát a szívembe, hogy azóta sem
tudtam elfelejteni. Ha ő nincs, akkor
miután itt hagytam az Akadémiát, valószínűleg minden este egy sötét, dohos,
busani szobába tértem volna haza az éppen aktuális felszolgálói munkámból. Egy
üres, megfeneklett és magányos életet éltem volna, ha nem akadok vele össze, hogy egyetlen mosolyával
megváltoztasson mindent.
Ha pedig nekem sikerült
megmenekülnöm attól, hogy mélypontra kerüljek, ahonnan már nincs visszaút,
akkor nem fogom hagyni, hogy ez Jae Wannal megtörténjen! Ha szüksége lesz
valakire, aki meghallgatja, akivel beszélget, játszik egy menet fallabdát vagy
iszik egy sojut vele (habár ez erősen kerülendő tevékenység számára), akkor nem
akartam cserbenhagyni. Nem akartam még egyszer ezt a kifejezést látni az arcán,
nem akartam ilyen védtelennek és gyengének látni őt…
- Sajnálom – suttogtam
rettenetesen halkan és az arcomat a vállába fúrtam, mert képtelen voltam tovább
állni a tekintetét. A pólója meglepően finom anyagból készült és körülölelt a
fiú illata. Az a férfias illat, amiben az a leheletnyi édeskés aroma bujkált -
pont olyan volt, mint a fiú maga is. Kívülről egy kemény, rideg és
távolságtartó alaknak tűnt, de mélyen mégis egy olyan személyiség bújt meg,
amivel bárki szívét képes lett volna megolvasztani.
- Mit? – csak a tudatom határán
érzékeltem, hogy az eddig csak éppen átkaroló keze szorosabbra fonódik
körülöttem és az arcát a hajamba nyomja.
- Hogy nem emlékszem rád…
***
Ami legelőször tudatosult bennem,
hogy az oldalam valami eszméletlen módon hasogat, de nem volt bennem annyi erő,
hogy meg is mozduljak. Annak ellenére, hogy a fájdalom elég kellemetlen módon
riasztott fel az álmomból, mégis melegség vett körül. Ez a melegség pedig
megnyugtatott, azt a furcsa mód fagyos érzést, amit az álmom okozott, egy kissé
enyhítette.
Nem meglepő módon ismét a
balesetről álmodtam, ami négy éve történt. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő
után meg lehet szokni a jeges félelmet; a hideg verejtéket, ami a gerinc
vonalán kúszik végig; a rémes emlékfoszlányokat, amik csak még inkább
ijesztőbbé teszik a jeleneteket és a sikoltásra való kényszert, amivel ez jár.
De nem. Még mindig a torkomban dobogott a szívem az álom maradványaitól;
átázott a pólóm a tarkómnál és a derekamnál; a rémület ott futkározott a
csontjaimban, hogy egyszer valami olyasmit látok meg az álmaimban, amitől
egészen eddig rettegtem. Ha pedig nem lett volna akkora önuralmam, amit az évek
alatt fejlesztettem tökéletesre, minden egyes alkalommal kiabálva és zokogva
tértem volna magamhoz az éjszaka végén, mikor a hajnal első sugarai behatoltak
a függöny rései között.
Így csak mélyeket lélegeztem és
igyekeztem leküzdeni a remegésemet, ami minden egyes szívdobbanásnál csak
erősebb lett. Ahogy teltek a percek, úgy csökkent a gombóc mérete a torkomban,
és úgy nyugodtam meg egyre inkább.
Erőt vettem magamon és végül
kinyitottam a szemem, de meglepetésemre nem a fallal találtam szemközt magam,
vagy éppen Ki Young arcával, mint ahogy arra számítottam, hanem egy hosszú
valami lógott ki a fejem alól, amit valamilyen fekete anyag fedett. Egy kissé
fókuszálnom kellett, hogy ráébredjek, hogy ez egy láb, én pedig pontosan a
combján nyugtatom a fejem.
És ekkor ugrott be minden a
tegnap estéről, Go Jin rettentően fárasztó és kimerítő büntetése egy kihalt
lemez raktárban, amit Se Ri, Jung Hee és Chae Ah hármasa zavart meg nem kisebb
okból kifolyólag, minthogy péppé zúzzak az arcom, hogy ne szerepelhessek a
STAND UP klipjében. Aztán pedig Jae Wan megjelenése és a hosszú beszélgetésünk
a fiúval, aminek hála megtudhattam a családjáról egy-két dolgot és többek azt
is, hogy hol találkoztam vele korábban. Ez a találkozás pedig pont arra a napra
esett, amiről pár perccel ezelőtt álmodtam, anyám halálának a napjára.
Így nem került nagy
erőfeszítésembe, hogy rájöjjek, kinek a lábán pihenek ilyen nyugodtan. Lassan
felemeltem a fejem, majd kicsit feljebb emelkedtem, de közben éreztem, hogy egy
kéz csúszik le a vállamról alig érezhetően, de mégis határozottan. Így
odakaptam és nagyon kicsavarodva, de sikerült megoldanom, hogy Jae Wan keze ne
hulljon le rólam a földre egy nagy huppanással, hanem óvatosan elhelyeztem az
oldala mellett. A következő dolog, ami elkezdett rólam lecsúszni egy fekete
bőrkabát volt, amiben ráismertem a fiú ruhadarabjára. Korábban rám teríthette,
mikor elaludtam, hogy ne fázzak… Egy gyengéd mosoly kúszott az arcomra, ahogy
felfogtam, milyen figyelmesen bánt velem ez a srác. Ha pedig már úgyis rám
terítette, nem láttam akadályát annak, hogy magamra öltsem, hiszen a
raktárhelyiséget elég gyéren fűtötték, és nem volt már melegem úgy, hogy nem
dolgoztam.
Ráemeltem a tekintetem a fiúra,
aki még mindig aludt és halkan szuszogott közben. A feje kissé oldalra billent,
a szája enyhén nyitva volt, a haja pedig az arcába lógott. Még mielőtt gátat
vethettem volna neki, az ujjaim máris a fekete tincseket söpörték ki a
homlokából.
A gondolataim ismét elkalandoztak
a tegnap estére és azon törtem a fejem, hogy mi történhetett Jae Wan és köztem
azon a bizonyos éjszakán. Ugyanis minden kétséget kizáróan mély nyomokat
hagytam benne, hogy még mindig emlékezett rám, arról nem is beszélve, hogy
rosszul esett neki az, hogy nekem fogalmam sincs arról, kicsoda ő. Képes volt
azért kutakodni és beleásni magát az életembe, mert megsértettem azzal, hogy
elfelejtkeztem róla… Még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni a tényt, hogy
azon az ostoba születésnapi partin találkoztunk, pedig egyértelműen bebizonyította
ezt nekem. Olyan szürreálisnak tűnt, hogy egy éjszaka leforgása alatt olyasmi
történhet, amit az ember négy év alatt sem képes elfelejteni.
És mégis. Jae Wan nem felejtett
el engem, és amióta csak egymásba botlottunk a Suminban, azóta képtelen békén hagyni
és folyton a nyakamra jár. Addig piszkálta a sérült agyam egyik hátsó zugát,
míg fel nem ismertem őt tudat alatt. Ugyan ez közel sem volt elég számomra,
hiszen semmit sem tudtam arról az estéről, semmi sem rémlett belőle, és nagy
sajnálatomra a fiúnak nem állt szándékában, hogy a homályos foltokat
eltüntesse. Ha valamiért is megérte volna emlékeznem arra a napra, hát az Jae
Wan volt. Mióta csak rájöttem, hogy a baleset napjának felidézése csupán fájdalommal
és valami rossz dologgal járna, azóta eszembe sem jutott, hogy jó lenne tudni,
mi volt aznap. De azóta most először egy picinyke részem vágyott arra, hogy az
amnéziám eltűnjön a süllyesztőben. Jae Wan valószínűleg sok mindent mesélhetett
nekem, akárcsak én neki… Megnyílhatott nekem, hiszen máskülönben nem mondta
volna most azt, amit. Hogy szeretne legalább egyetlen egy személyt az életében,
akinek önmagát adhatja… Bár lenne mód arra, hogy Jae Wanra emlékezzek, de a
balesetre ne!
Hangos és lemondó sóhajjal vettem
tudomásul, hogy amit kérek, az lehetetlen.
- Kibámultad magad? – jött a
kérdés, mire felsikkantottam egyet és összerázkódtam ijedtemben.
- Rám hoztad a szívbajt! –
kiáltottam még mindig a mellkasomra szorítva a kezem, ezzel akadályozva meg,
hogy a szívem megszökjön a helyéről.
- Legközelebb ügyelek, hogy ne
ijesszelek meg – jegyezte meg, de a hangján éreztem, hogy jól szórakozik. Habár
a félmosoly is elég árulkodó volt igazság szerint.
- Hálás lennék érte – motyogtam
zavartan. – Szeretném megélni a következő születésnapomat, ha lehetséges.
- Szóval nincs ellenedre egy
újabb együtt töltött éjszaka – nyugtázta, mire csak vörösen, hápogva bámultam
barna szemeibe. – Örülnék, ha akkor nem egy raktár koszos padlóján aludnánk
együtt, hanem egy kényelmesebb ágyat választanál erre a célra.
- Jae Wan! – Még mindig nem
tértem magamhoz a sokktól és a célozgatásaitól, így nem meglepő, hogy egy
idiótábbnál idiótább válasz csúszott a számra. – Nem is koszos a padló,
feltakarítottam.
Erre nem meglepő módon elnevette
magát, én pedig vörösebb lettem a ráknál is.
- Elnézést kérek, hogy
becsméreltem a munkádat! – hajtott fejet, de a vigyor szinte letörölhetetlen
volt az arcáról. De a munka szó valahogy aggasztóan ismerős volt…
- Fenébe! – rémülten néztem
körbe.
- Azért ennyire talán nem vészes
a helyzet. Meglehetősen szép munkát végeztél és…
- Mennyi az idő?! – szakítottam
félbe mit sem törődve a szavaival.
- Fél hét – adta meg a választ a
kérdésemre, de meglehetősen idegesen nézett rám, mivel feltűnt neki, hogy már
csöppet sem a munkám kritizálásával van gondom. – Mi a baj?
- Go Jin nemsokára itt lesz, hogy
ellenőrizze, megcsináltam-e büntetésem és még van egy hatalmas doboz lemez! –
Enyhén szólva pánikba estem és egyből felpattantam, amit a bordáim nem viseltek
el szó nélkül. Az utolsó megmaradt dobozhoz léptem, ami még majdnem tele volt
és kivettem belőle öt lemezt, majd igyekeztem a helyére rakni őket.
- Mikorra jön Go Jin? –
érdeklődött Jae Wan, de közben nagy meglepetésemre nekiállt segíteni, ahelyett,
hogy lelépett volna.
- Nem mondta. De a munkanap az
ügynökségnél hét órakor kezdődik, így gyanítom, hogy ekkor fog betoppanni.
Jae Wan többet nem kérdezett,
hanem csak sebesen járt a doboz és a polcok között, hogy a helyére tegye a
lemezeket és CD-ket, akárcsak én. Egyre idegesebb lettem, mert tudtam, hogy
telik az idő és a doboz ehhez képest lassan ürült. Szegény Jae Want
valószínűleg halálra idegesítettem azzal, hogy percenként kérdeztem, mennyi
időnk van még, amit az is jelzett, hogy egyszer dühösen kifakadt rám, hogy ha
nem hagyom abba, akkor egy ronggyal fogja betömni a számat. Ezután csendben
maradtam…
Hat óra ötvenhárom perc volt,
mikor a doboz teljesen kiürült, és beleraktuk ebbe a hatalmas papírdobozba a
többi üreset, hogy egyben legyenek, majd becsúsztattuk az asztal alá a
csomagot. Az utolsó pillanatban észrevettem, hogy a gramofonon maradt a Michael
Jackson lemez, amit gyorsan visszaraktam a helyére.
Elszaladtam a takarítószertárba
és kihoztam a felmosórongyot, hogy még egyszer utoljára feltöröljem a padlót,
mert a poros dobozok az egészet összecsíkozták, ahogy elraktuk őket az útból.
Jae Wan addig a folyosót söpörte fel, ahol szintén hagytak nyomokat, mikor
kipakoltam mindent oda a helyiségből, míg azt kitakarítottam. Azért kellett
ilyen alapos munkát végeznünk, mert Go Jin a legkisebb apróságból is hatalmas
balhét kerekített volna ki, így tökéletes munkára volt szükségem.
- Kész vagyok! – kiáltottam fel
megkönnyebbülten, majd kivágódtam a szobából, egyenesen Jae Wannak, aki csak a
jó reflexeinek hála tudott meggátolni abban, hogy ne essek hanyatt a csúszós
padlón.
- Az istenit, Ha Na! – hurrogott
le, de ez sem tudta elvenni a kedvem attól, hogy azelőtt sikerült mindent megcsinálnunk, hogy Go Jin megjelent volna az ellenőrzésre. – Tényleg te vagy a
legszerencsétlenebb ember, akivel csak…
De a szidalmazás közepén
elhallgatott, ugyanis a lift csilingelő hangjára mindketten a folyosó vége felé
kaptuk a fejünket. Mindkettőnk szemében ugyanaz a félelem tükröződött, amit
éreztünk. Ha Go Jin rajtakap, hogy valaki itt volt velem az éjszaka és segített
a büntetésemben, akkor nekem annyi. Arról nem is beszélve, hogy megkezdődött
volna a harmadik világháború, földrengések rázták volna meg a világot, vulkánok
törtek volna ki és özönvíz öntötte volna el a tengerparti városokat, ha Go Jin
felfogja, hogy nem is akárki volt segítségemre, hanem maga Jae Wan.
Egy rövid rész volt még a lifttől
addig a kanyarig, ami erre a folyosóra vezetett, de nem olyan hosszú, hogy Jae
Wan eljusson a folyosó másik végéig, a következő kanyarig, ami eltakarta volna
Go Jin szúrós szemei elől. A raktárba nem mehetett, mert azt a férfi biztosan
töviről-hegyire átkutatja majd, hogy hibát találjon a munkámban. A
takarítószertárba sem küldhettem be a fiút, mert ha azt Go Jin bezárja,
akkor nem tudom onnan kiszabadítani.
Teljesen tanácstalanul bámultunk
egymásra és tudtuk, hogy ha ez kiderül, akkor az atombomba piskóta lesz Go Jin
haragjához képest… Nem tudom, hogyan, nem tudom, milyen ötlet vezérelt, de
átnyúltam Jae Wan keze alatt a háta mögötti ajtó kilincséhez és imádkoztam,
hogy nyíljon ki. Annál nagyobb meglepetés nem érhetett volna, mikor tényleg
engedett és kitárult.
Hát ennél több nem is kellett, a
másik kezemmel belöktem a fiút a szobába, és azonnal behúztam az ajtót. Éppen
abban a pillanatban, amikor Go Jin megjelent a folyosó végén, és a Jae Wan kezében
tartott seprű, amit elejtett a nagy tusakodás közepette, hangosan koppant a
padlón.
Elengedtem a kilincset és lehajoltam
a seprűért, hogy felvegyem. Mire kiegyenesedtem, Go Jin már fölém tornyosult.
- Jó reggelt! – köszöntöttem, de
a hangom éppenséggel egy riadt kisegér cincogására emlékeztetett.
- Remélem, kellemes éjszakád volt
– még a nyilvánvalóan gunyoros hangja sem tudott kihozni a sodromból, csak arra
koncentráltam, hogy a pulzusom megtalálja ismét a megfelelő értéket.
- Igen, meglepően – feleltem, az
igencsak kalandos estémre gondolva.
- Akkor lássuk, milyen munkát
végeztél – ezzel elsétált mellettem, felkészülve arra, hogy a hiénáéhoz
hasonlatos szeme kiszúrja azt, ami miatt újabb büntetésben részesíthet.
Nem követtem a helyiségbe, hanem
megálltam az ajtóban és a gondolataim közben egész végig a hátam mögötti szobán
jártak. Lehet, hogy még azt is megkockáztattam volna, hogy Go Jin ismételten
büntetést szabjon ki rám, ha ez azzal jár, hogy minél hamarabb elhúzza innen a
csíkot.
A férfi fel-alá járt a helyiségben,
az ujját végighúzta az asztalon, a polcokon, találomra kivette a lemezeket,
hogy ellenőrizze, megfelelő sorrendben vannak-e. Mikor mindent rendben talált,
kissé csalódottan jött ki ismét a folyosóra.
- Elmegy egynek. – Úgy ejtette ki
ezt a két szót a száján, mintha éppen a fogát húznák, de még így sem volt elég
bátorságom elmosolyodni, hogy egy kivetnivalót sem talált a munkámban.
- Köszönöm! – hajoltam meg enyhén
és már legszívesebben lökdöstem volna a felvonó felé, hogy húzzon innen.
De éles szemei, mikor
elégedetlenül mértek végig, megrebbentek.
- Szép kabát – jegyezte meg,
bennem meg mintha megfagyott volna a vér is. A szemeim tágra nyíltak és
leplezetlen rettegéssel meredtem a férfira, mikor tudatosult bennem, hogy még
mindig Jae Wan kabátjában vagyok.
- Köszönöm… – Ez a szó majdnem a
torkomon akadt, ahogy kiejtettem és a fogaim összekoccantak a remegésben. Ez
mind csak két másodpercig tartott, aztán rendeztem az arcvonásaimat. Nem
engedhettem meg magamnak, hogy Go Jin átlásson rajtam, mert akkor végem van. És
ezt még kibírtam volna valahogy, de Jae Wan sem úszta volna meg szárazon, amit
viszont már nem viseltem volna el.
- Kár, hogy férfi ruhadarab. -
Szemei összeszűkültek, és a gyomromban mintha ezernyi jeges szilánk
fickándozott volna a hatására. Mégis nyeltem egyet és elővettem a pókerarcom.
- Se Joo adta nekem az egyik
fényképezése után – feleltem és tudtam, hogy ez ellen nem lehet kifogása.
Tudta, hogy jóban vagyok a STAND UP tagjaival, így nem meglepetés, hogy az
egyik fiútól kapok ajándékba valamit.
- Mikor idehoztalak, akkor nem
volt nálad.
A fene egye meg azt a rohadt jó
memóriáját!
- Nem mondta, hogy nem mehetek
vissza a kollégiumba ruháért, ha fázok – vágtam ki magam, enyhén megrántva a
vállam.
De még mindig nem voltam elég
meggyőző, mert a szeme elkezdte pásztázni megint a raktárt, hogy valami nyomra
bukkanjon, de mikor nem talált semmit, kissé frusztráltan lépkedett el mellettem.
Már majdnem elengedtem magam, hogy megúsztam, mikor a tekintete a mögöttem lévő
ajtóra siklott.
Ekkor vétettem egy hatalmas
hibát. Ugyanis akaratlanul megmozdultam az ajtó irányába, hogy takarásban
legyen továbbra is, vagy mintha védeném…
Diadalittas mosoly kúszott Go Jin
ajkára, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, máris félrelökött az útból,
majd pedig feltépte azt. Az ajtót egy hangos csattanással állította meg valami,
amiről visszapattant ismét Go Jin felé, de a férfi idejében elkapta.
Felkattintotta a lámpát, én meg már gondolatban készültem a saját temetésemre…
A vér dobolt a fülemben és zihálva próbáltam elnézni a férfi elég komoly
termete mellett a helyiségbe.
Még kisebb szoba volt, mint a
raktár, de ebben polcok helyett, szekrények illetve sok-sok ruhaállvány volt,
amiken érdekesebbnél érdekesebb földig érő ruhák lóghattak, habár az azokat
fedő fehér fóliától nem sokat láttam belőlük. Go Jin körbesétált, vagyis két
lépéssel átvágott a szobán, de nem látott semmit sem. Hová tűnhetett Jae Wan?
Pont akkor jutott eszembe, hogy
talán az egyik szekrényben rejtőzött el, mikor a férfi is erre a következtetésre
juthatott, mivel kitárta a szekrények ajtaját, de egytől-egyig üresnek
bizonyultak. Vagyis semmilyen élőlény nem volt benne a pókokon kívül, akik
riadtan futottak szerteszét, ahogy megzavarták a pihenésüket. De még emellett
tele volt csupa elektronikai kütyüvel, amik közül egyet sem ismertem fel.
Go Jin dühösen pillantott rám,
majd sarkon fordult és kitrappolt a helyiségből. Követtem, habár még mindig nem
hagyott nyugodni, hogy Jae Wan mégis hová lett.
- Akkor kész vagyok a
büntetésemmel? – kíváncsiskodtam félénken, mert féltem, hogy mivel a férfi nem
kapott rajta azzal, hogy valaki segített nekem, kitalál valami egyéb dolgot,
amivel megkeserítheti az életemet.
De ehelyett csak mogorván
bólintott egyet és elsietett a folyosón, egészen a liftig. Megvártam, míg
meghallom a csengő hangot, majd a záródó ajtók zaját, utána berontottam én is a
másik raktárba.
- Jae Wan! – suttogtam, mintha
bárki is meghallhatná vagy Go Jin bármelyik pillanatban visszatérhetne. – Jae
Wan!
Körbenéztem a szobában, de nem
tudtam elképzelni, hogy hová máshová bújhatott a fiú, hacsak nem valami titkos
átjáróra bukkant, aminek segítségével megszökhetett. De emiatt nem kellett aggódnom,
mert a következő pillanatban az egyik ruhaállvány megmozdult, én pedig egy
lányhoz méltóan felsikoltottam, ma már másodjára.
- Tudom-tudom, rád hoztam a
szívbajt… - motyogta a fiú, amint a fehér fólia alól kibújt a ruhák közül. A
haja össze-vissza szállt az elektromos feltöltődéstől, a ruháit porcicák lepték
el, és köhögött a felkavart portól. De mit sem törődve ezekkel, a nyakába
vetettem magam, mielőtt felfogtam volna, hogy mit is csinálok.
- Sikerült! – hallottam a saját
boldogságtól túlfűtött hangomat és még szorosabban öleltem át Jae Wan nyakát,
amiért meg kellett küzdenem, mert a magasságbeli különbségünk nem az én javamat
szolgálta. Annyira megkönnyebbültem, hogy senki sem került bajba! Sikerült
elkerülni azt, hogy még egy büntetést kapjak Go Jintól és Jae Wan sem bukott
le, hogy a segítségemre volt. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a
reggel!
Akkor kaptam észbe, hogy mit is
csináltam, mikor Jae Wan óvatos kezei a hátamra siklottak, hogy viszonozza az
ölelésem. A tenyere nagy volt és szinte forró. A mellkasom zavarba ejtően
emelkedett fel és le, ahogy a lélegzetem egyre gyorsult.
Szerencsére volt annyi lélekerőm,
hogy gyengéden, de mégis határozottan kibontakozzak az ölelésből, mielőtt
valami történhetett volna.
- Sajnálom… - hebegtem zavarban
és az arcomat elöntötte a pír, ahogy lesütöttem a szemem.
- Inkább köszönd meg!
- Tessék? – emeltem rá a
tekintetem a fiúra, aki egy igencsak gúnyos félmosollyal méregetett.
- Általában fizetnek az emberek
azért, hogy megölelhessenek. Te viszont ingyen is megtehetted – paskolta meg a
vállam, mintha valami nagy megtiszteltetés ért volna. Tudtam, hogy nem komoly,
hanem csak nem akarja, hogy zavarban érezzem magam, ami hihetetlen módon
felmelegítette a szívem.
- Micsoda szerencse ért akkor ma!
– És hát, nem akartam csalódást okozni, folytattam a játékot. Mindketten
kisétáltunk a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót, akárcsak a raktárét,
ahol egy nagyon hosszú, nagyon pocsék, de jó értelemben egy hihetetlen éjszakát
töltöttem.
Némán indultunk a lift felé,
egymás mellett baktatva, végül megtorpantunk a felvonó előtt, de egyikünk sem
nyomta meg a hívógombot.
- Jaj! – kaptam észbe és levettem
magamról a fekete bőrkabátot, majd átnyújtottam a fiúnak.
- Megtarthatod – hárította el a
felsőrészt, mikor rám nézett. -, jobban áll neked, mint nekem.
Ezen elnevettem magam, mert ebben
erősen kételkedtem, mivel vagy öt számmal volt nagyobb annál, ami szükséges
lett volna számomra, de mégis visszavettem magamra. Bár nem tudtam, hogy mégis
mit fogok kezdeni egy férfi bőrkabáttal…
- Köszi – az ajkamba haraptam,
mert nem tudtam, mégis hogy fussak neki annak, amit mondani akarok. Az adta meg
a kellő löketet, mikor Jae Wan megnyomta végül a hívógombot, bár úgy tűnt,
mintha ő is kelletlenül tenné. De lehet, hogy csak képzelődtem. – Köszönöm a
tegnapi segítségedet! Segítettél Se Riékkel, utána a lemezekkel is, és fogalmam
sincs, hogy hálálhatnám ezt meg neked.
- Hát az biztos, hogy neked
köszönhetően, nem unatkoztam tegnap – billegett előre hátra a talpán a srác,
miközben azt nézte, hogy a lift éppen melyik szintnél tart. – Ami pedig a hálát
illeti…
- Igen? – kérdeztem rá nógatva,
mikor megakadt, bár tartva attól, hogy mit fog kérni. Legutóbb valami
csókféleségre utalt, mikor segített az ügynökség portájánál.
- Már úgyis lógsz nekem egy
szívességgel, így legyen inkább egy randi! – elállt a lélegzetem is, mikor
felfogtam, hogy mit is mondott az előbb és csak óriásira nyílt szemekkel
bámultam rá. Ő rám sem hederített, hanem csak beszállt a liftbe, ami időközben
megérkezett. – Jössz vagy sem?
Láttam rajta, hogy élvezi a
reakciómat, és a lábát a felvonó ajtajába tette, hogy meggátolja annak
becsukódását. Szerencsére nem volt senki a fülkében, így nem szólhattak rá a
tettéért.
- Ezt komolyan mondtad? –
sepertem félre az előbbi mondatát. – Randizni akarsz velem?
- Félre ne érts! – mosolyodott el
csibészesen, de mégis volt valami megfoghatatlan érzés a tekintetében. –
Nevezzük inkább kétszemélyes találkozónak, ahol az a feladatod, hogy kiszolgálj
és szórakoztass.
- Tessék?
- Hallottad – mosolygott még
mindig töretlenül rám. -, jobb híján használtam csak rá a randi szót.
Enyhén csalódást okozott ezzel a
válasszal, de mégis inkább megkönnyebbülés töltött el a hallatán. Az a súly,
ami a szívemet nyomta egy másodperccel ezelőttig, el is tűnt, mikor rájöttem,
hogy Jae Wan csak viccelt a randival.
- Rendben – egyeztem bele, és
beléptem a felvonóba. Még mindig jobb egy ilyen randiféleség, mint egy csók…
Csendben tettük meg a további
utat, amíg nem érkezett el az az emelet, ahol Jae Wan ki akart szállni, de
megragadtam a karját, mielőtt kiléphetett volna a fülkéből. Kérdőn nézett rám, de
mégsem tudtam kinyitni a számat, hogy kibökjem azt, ami már reggel óta
megfogalmazódott bennem.
- Tudom, hálás vagy – sóhajtotta
a fiú, mint aki gyorsan túl akar lenni egy kellemetlen dolgon. De csak
megráztam a fejem, még ha ez igaz is volt. Nem ezt akartam mondani neki. – Ne félj,
mondtam, hogy egyáltalán nem egy romantikus randira gondoltam! – de erre is
csak megráztam a fejem. – Akkor mi a gond?
Ezúttal már nekem szentelte a teljes figyelmét és láttam rajta, kissé nyugtalanítja, hogy ennyire nem bírok
megszólalni.
- Ha… – kezdtem bele, de túlságosan
kiszáradt a szám, így meg kellett nyalnom az ajkam, hogy tovább folytathassam.
Végül elszántam magam arra, hogy cselekedjek, így a kezeim megindultak Jae Wan
gatyája felé. Még mielőtt egy szót is szólt volna, az ujjaim belecsúsztak a
zsebébe.
- Mi az ördög?! – kiáltott fel
megdöbbenten és irtó cukinak találtam volna a két piros foltot az arcán, ha az
enyémen nem egy öklömnyi virított volna. Ehelyett kihúztam a telefonját a
zsebéből és elkezdtem rajta pötyögni.
- Ha bármikor is úgy érzed, hogy
beszélgetnél valakivel, ha szükséged lenne valakire, vagy csak be akarod
váltani ezt a fura randi dolgodat, akkor hívj! – Ezzel átnyújtottam neki a
telefonját, amivel megcsörgettem saját magamat. Így neki megvolt az én számom,
nekem pedig az övé.
Ezután vörös arccal léptem el a
lift ajtajából és hagytam, hogy végre becsukódjon. Az utolsó pillanatban láttam
azt a lágy mosolyt a fiú arcán, ahogy a telefonját szorongatta…
***
Hát mondanom sem kell, hogy
ezután a napom kész káosz volt. Ugyanis hét órától hivatalos voltam a magán
énektanáromhoz, de fél nyolc is volt, mire odaértem. Az sem segített túl sokat,
mikor elmagyaráztam neki, hogy egy büntetés miatt késtem, csak tovább
háborgott, hogy elveszik az értékes idejét az órából.
Még a hét elején kaptam tőle egy
házi feladatot, méghozzá azt, hogy tanuljam meg a C-Realtől a Sorry, but I című
dalt. Igazság szerint nem sokat készültem, sőt egy kukkot sem. Ezt pedig Beom
Soo egyből kiszúrta. Aminek az lett a következménye, hogy tíz óráig megállás
nélkül énekeltette velem ezt a dalt, ami óra végére már szinte tökéletes volt.
Ezzel kissé kiengeszteltem, de mégis éreztem benne még a haragot, mikor
elköszöntem tőle. Egy Ailee számot kaptam tőle a jövő heti óránkra, amit
szintén nem ismertem, a Teardropot.
Éppen csak volt időm a kolesz
konyhájában egy almát elmajszolni, mikor visszajöttem a japán könyveimért és
füzetemért ének után, már rohanhattam is vissza az ügynökség épületébe.
Legalább annyi jó történt az órán, hogy a házim kész volt, és nem is hemzsegett
a hibáktól annyira, mint legutóbb. Hangsúlyoznám, annyira. Habár egész órán az ellen küzdöttem, hogy a hasam ne
morogjon olyan hangosan az éhségtől. És természetesen, megint egy halom házit
kaptunk a tanártól, mert miért ne?
Szinte szédelegve sétáltam az
ebédlőbe, hogy magamhoz vegyek valami ételt, mert éreztem, hogy ha rövid időn
belül nem jut a szervezetem táplálékhoz, akkor ájultan fogok heverni megint az
egyik sarokban, ahova Ji Min száműz a táncpróba alatt. Így ha három személyre
elegendő kaját vettem a tálcámra, akkor is lehet, hogy alábecsültem magam.
Befaltam mindent, aminek az lett a következménye, hogy majdnem minden
visszajött egyből, amikor befejeztem az ebédet.
Még volt fél órám a táncpróba
előtt, így visszamentem a koleszbe, hogy találkozhassak Ki Younggal és
elmesélhessem neki, mit tudtam meg Jae Wantól. Sőt, mindent a tegnap estémről. Szerencsémre
nem kellett mindent felforgatnom utána, mert egyből megtaláltam a konyhában.
- Helló! – karoltam át Ki Young
vállát, aki Baek Hoval sustorgott a hűtő mellett, mire a lány összerezzent. -
Miről folyik a szó?
- Uramisten, te meg hogy nézel
ki?! – förmedt rám nagy szemekkel, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Már megint mi bajod van velem?
- Te nem jártál ma tükör
közelében?! – egyre inkább elborzadt, ahogy végigmért, és dühös is lehettem
volna rá azért, hogy így kiakadt, de csak fáradtan feleltem neki.
- Nem, képzeld el, hogy nem
jártam tükör közelében ma. Reggel hétig egy poros raktárt takarítottam, így
elnézhetnéd nekem, hogy nem vagyok éppen csúcsformában.
- Igen, Ha Na, van mikor az ember
nincs csúcsformában. Sőt, az is előfordul, hogy az ember lánya bal lábbal kel
fel és nem minden tökéletes. Ritkább eset az, mikor a nagy sietség miatt nem sikerül
egy normális külsőt varázsolni magadnak, de az, ahogy te kinézel, a világ
összes nője elleni merénylet! – kezdtem azt hinni, hogy szívinfarktust fog
kapni, ha így folytatja.
- Kicsim, nem hiszem, hogy
ennyire súlyos lenne a helyzet… - kelt a védelmemre Baek Ho, amiért hálásan pillantottam
rá.
- Oh, te csak ne szólj semmit! –
tromfolta le a barátját a lány, és ismét nekem szentelte a figyelmét. – És
különben is, mi ez az otromba bőrdzseki?
- Öhm… ajándék? – nem hangzott
túl meggyőzően a feleletem. – De ha hagysz szóhoz jutni, akkor elmesélek
mindent.
- Mi mindent? – erre már
megcsillant a szeme, amit fél győzelemnek könyveltem el.
- Hogy mit keres nálam Chris
dzsekije – suttogtam halkan, mire a lány felsikkantott és majdnem két lábon
szökdécselt izgalmában, miközben vörös haja a feje körül ugrált.
- Chris?! – szinte hangtalanul
ejtette ki a nevét a srácnak és megfogva a kezem, a nappali egyik sarkában lévő
babzsák fotelekhez irányított, ahol senki sem volt éppen. Csak rámosolygott
Baek Hora, adott neki egy puszit és mondta, hogy ez most csajos beszélgetés
lesz, így egy picit magára hagyja. Csak tehetetlenül rántottam egyet a vállamon
a lány barátja felé, hogy nincs mit tenni…
A nappaliban elég sokan töltötték
az idejüket, köztük a STAND UP-ból Min Soo és Min Jun
is, akiknek intettem egyet, mielőtt Ki Young leültetett magával szemben.
- Na, mesélj! – ritkán láttam
ilyen izgatottnak a barátnőmet, de úgy látszik, Chris említése elég volt ahhoz,
hogy ezt a hatást érjem el nála.
És hát elkezdtem mesélni neki.
Minden apró részletbe beavattam, a gonosz, sunyi megtámadásomtól kezdve az
egész kialakult helyzetig Jae Wannal. Ki Youngnak szinte tátva maradt a szája,
mikor elmeséltem, hol is találkoztunk korábban a fiúval.
- Ez nem semmi! – bólogatott
nagyokat, én meg csak mosolyogtam rajta. – Ekkora véletlenek nincsenek az
életben, ez csakis a sors lehet!
- Ne ess túlzásba! – nevettem és
a tekintetem elrévedt a lány mellett egyenesen a tévére, ahol éppen a deles
híradó ment. Az egyik srác kicsit feljebb hangosította, hogy hallja, miről
számol be a bemondó.
- A ma reggeli órákban egy robbanás történt Busanban, a Haeundae
Étteremben, ami eddig tizennégy életet követelt, huszonhárom súlyos és pár
könnyebb sérültet szállítottak kórházba. A robbanás pontos okát még nem állapították
meg a tűzszerészek, de a vizsgálat folyamatban van. Most pedig halljuk a
helyszíni tudósítónkat, Kim Da Haet!
Ki Young is követte a tekintetem
és ő is ugyanolyan elborzadva nézett a képernyőre, mint én. Jó páran
elhallgattak a helyiségben és a szörnyű eseményről készült beszámolót
figyelték.
De engem mégis valami mélyen
nyugtalanított. Valami, aminek hatására a szívem egyre gyorsabban vert és az
ebédem kényelmetlenül ficánkolt a gyomromban.
- Reggel kilenc óra tizenhárom perckor egy robbanás rázta meg Busan
belvárosát, ahol a méltán híres Haeundae Étteremben történt borzasztó
katasztrófa. – Haeundae Étterem... Olyan ismerős volt a név számomra, hogy
kirázott a hideg tőle. Talán míg Busanban éltem, többször is megfordultam ott?
– Még nem kaptunk pontos információkat a
körülményekről, de úgy tűnik, gázrobbanás történt az épületben, aminek
következtében az építmény nagy része károsodott. Korábban a lángok, ahogy a
felvételeken is látszik, elérték a tizenöt méteres magasságot is, de a tűzoltók
sikeresen megfékezték, hogy a tűz átterjedjen a környező épületekre.
Észre sem vettem és úgy álltam
fel a babzsák fotelből, majd sétáltam oda a tévéhez, mintha megbabonázott volna
a képernyőn látható vörös-fekete lángtenger, ami az épület pusztulásakor csapott
az ég felé.
A kezem egyre jobban remegett és
egyszerűen nem értettem az okát.
- Ha Na? – hallottam Ki Young
ijedt hangját mellettem, de nem törődtem vele. Továbbra is minden figyelmemet
lekötötte a televízió.
- Eddig tizennégy halálos áldozatot követelt a tűzeset, de ez a szám
tovább növekedhet, ahogy a tűzoltók túlélők után kutatnak a romok között...
- Min Jun – a hangom rettentően
távolinak hangzott. -, ő Busanban
van, igaz?
- Igen…
- ...további huszonhárom súlyos sérültet szállítottak kórházba, akik
azonnali ellátásra szorultak…
- Mikor volt az a megbeszélése? –
a gyomrom egyre jobban kavargott, de mégis úgy éreztem, hogy borsónyi méretűre
zsugorodik.
- Ma reggel… - jött a válasz és
kihallottam a hangjából azt a hitetlenkedést, ami engem is egyre inkább magával
sodort.
- …a könnyebb sérülteket viszont a helyszínen ellátták. A tűzszerészek a
napokban a lehetséges okát keresik ennek a szörnyű balesetnek, amely most az
egész várost szinte sokkolta. Kim Da Haet hallották…
- Milyen étteremben? – ekkor már
rimánkodtam magamban, hogy bár tévednék. Bár rosszul emlékeznék, bár becsapott
volna az emlékezetem! Bárcsak ne azt említették volna egy kihallgatott beszélgetés
során, amire most gondoltam.
- Haeundae…
A gyomrom ebben a pillanatban
szűnt meg létezni, a fejem szinte ólomsúllyal húzott lefelé és a látásom is
elhomályosult. Bele kellett vájnom a körmöm a tenyerembe, hogy két lábon tudjak
maradni. Az alsó ajkam reszketett és tekintetem még mindig nem tudtam levenni a
tévéről, amin már egy játszadozó pandát mutattak.
- Mi ez az egész? – mintha Baek
Hot hallottam volna a közelből.
- Megijesztetek… - Ki Young
remegős hangja sem térített észhez. Csak egyetlen egy szó járt az agyamban. –
Miről beszéltek? Ki volt ebben az étteremben?!
Tudtam, hogy amint kiejtem azt a
szót, ami ott kering a gondolataim között, amint szabadjára engedem, elszabadul
a pokol. Amíg csendben maradok, addig meg nem történtté tehetem, addig
elkerülhetem ezt a valóságot. Addig elbujdokolhatok, addig nem kell
szembenéznem azzal, ami vár rám. De ha kiejtem a számon, nem lesz többé
visszaút, nem lesz többé menekvés. Halkan, mint a haldokló utolsó lehelete, úgy
hagyta el a számat végül az a név, ami mindent megváltoztatott…
- Kyu Hyun…