37. fejezet

Sziasztok!

Egy kicsit több, mint egy hétbe telt a kövi rész elkészítése, de ennek meg is van az oka, mivel ez a szokásos részeknél is hosszabb lett. Igazság szerint az előzőt és a mostanit egy fejezetnek szántam, de sokkal hosszabbra sikeredett, mert voltak olyan dolgok, amik menet közben születtek meg a fejemben, és nem tudtam nemet mondani rájuk. Hát őszinte leszek, szerintem ez egy nagyon jó rész lett, de hát ez az én véleményem. :D Remélem, hogy nektek is tetszeni fog, még ha felemás érzéseket is keltek vele.

Viszont van egy rosszabb hírem is, sajnos a kövi rész legalább két hétbe fog telni, mivel elég sokat elutazom ebben az időszakban, és így nem lesz időm írni a következő fejezetet. :( Remélem, nem nagyon haragudtok meg rám érte, de sajnos nem tudom másképp megoldani a dolgot. Talán ez a rész kárpótol érte! ^^ De többet nem is mondok, csak annyit, hogy mindenkinek jó olvasást kívánok! ^^

Tudnom kell...

Jae Wan hangja a megvilágosodást tükrözte abban az egy mondatban, amiről aranyló barna szemei is árulkodtak. De a következő pillanatban szinte ráharapott a nyelvére, aggodalmas ráncok húzódtak a homlokán és mintha megbánta volna, hogy kinyitotta a száját. Nekem viszont ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy felfogjam, mit mondott, még ha nem is teljesen értetettem meg.

- Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem rá kerek-perec, de csak megrázta a fejét és hátat fordított nekem. Ezzel csak olajat öntött a tűzre, mert a kezemben tartott aktuális CD a polcon koppant, míg én átvágtattam a szekrény túloldalára, hogy szemtől-szemben vonjam kérdőre Jae Want. A fiú sötét szemében mintha pánikot láttam volna, de lehet, hogy csak képzelődtem, ugyanis utána eltüntetett minden érzelmet az arcáról. – Mi az ördögről beszéltél az előbb?

- Nem érdekes, csak félreértettelek – legyintett nemtörődöm módon, de a színészi képességei olyan módon mondtak csődöt ezúttal, hogy majdnem kinevettem érte. Vagyis inkább azért, mert olyan nevetséges volt a próbálkozása, hogy elterelje a témát. – Viszont nekem mennem kellene, mert holnap hivatalos vagyok egy rádió műsorba és nem lenne jó, ha…

- Jae Wan! – kiáltottam rá magamból kikelve és elálltam az útját, az ajtó elé vetettem magam.

Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen tudnom kellett, hogy mi ez az egész! Lehet, hogy csak az idegeim voltak már cafatokban az elmúlt napok történései és az engem ért stressz miatt, de nem tudtam csak úgy elengedni Jae Want. Itt volt az orrom előtt a válasz azokra a kérdésekre, amiket a fiú jelentett számomra.

Egy rideg, érzéketlen és nagyon is vonzó srác volt, aki csak úgy belecsöppent az életembe, de mégsem tudtam róla semmit sem. Az elején csak egy nagyképű bunkónak találtam, aki arra sem méltó, hogy egy pillantást vessek rá, de a lehengerlő csomagolás (mint már sokszor utaltam arra, hogy Jae Wan nem kicsit megkapó a gyengébbik nem számára) mégis elvette ennek a viselkedésnek az élét, holott ez egyáltalán nem volt normális. Aztán mindig akkor bukkant fel, mikor bajba kerültem és legnagyobb meglepetésemre, nem hogy kinevetett és odább állt volna, még segített is. Nem is egyszer. Eközben pedig egyre csak közelebb kerültünk egymáshoz, a nyílt ellenségeskedés néha már egészen baráti beszélgetésbe csapott át, ami mindkettőnk számára valahogy furcsa és idegen volt. De ez a ma éjszaka merőben más volt az eddigiekhez képest.

Kedves volt hozzám; aggódott értem, még ha ezt meg is próbálta elrejteni előlem; viccelődött, amit ezelőtt sosem tett igazán szívből; és valahogy az volt az érzésem, hogy nem véletlenül maradt itt segíteni… Teljesen megnyílt nekem, amit az is bizonyított, hogy mesélt a családjáról, valószínűleg olyan dolgokat, amiket eddig csak igen kevesekkel oszthatott meg. És észre sem vettem, de akaratlanul én is teljesen elengedtem magam mellette, igyekeztem neki mindent teljes egészében elmesélni és hihetetlen módon folyton azt éreztem, hogy nem hazudhatok neki…

Talán ezek miatt lett elegem abból, hogy annyi mindent titkol előlem. Annyi mindenre nem tudtam a választ saját magammal kapcsolatban sem, most pedig itt volt a lehetőség, hogy legalább azt megtudjam, honnan olyan ismerős nekem ez a fiú, így foggal-körömmel próbáltam kapaszkodni belé. Égett bennem a vágy, hogy egy olyan kérdésre kapjak választ, ami minden bizonnyal nagy jelentőséggel bír, mégsem voltam képes egyedül megfejteni a rejtvényt.

Ez a kétségbeesés ülhetett ki az arcomra és ezt hallottam ki a hangomból is, mikor megszólaltam ismét:

- Kérlek, Jae Wan! Egyszerűen muszáj tudnom! Tudnom kell, honnan ismerjük egymást...

A szemöldökét ráncolta, és úgy nézett rám, mint aki szívesebben van bárhol másutt. Csendben tanulmányozott, valószínűleg jó alaposan átgondolta, mit is tegyen most. Mintha ezen gondolkoznia kellene! Csak egyszerűen meséljen el mindent és kész…

Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne váltsam be a korábban olyan élénken a szemeim elé táruló látványt a vágyaimról, miszerint a kabátjánál megragadva rázom meg a válaszokért cserébe. Bár mivel a kabátot már levette, így megfelelt volna a pólója is e célból. Már azt hittem, sosem szólal meg, végül viszont sóhajtott egyet, lehunyta a szemét és láttam rajta a megadás jeleit. Csak nagy nehezen tudtam elfojtani a vigyoromat a győzelmem miatt.

- Azt tudod, hogy találkoztunk már korábban, mivel voltam olyan részeges idióta, hogy enyhén illuminált állapotban ezt kiböktem neked – fintorgott rám az emlék hatására, viszont én nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Egyik legérdekesebb élményeim közé tartozott a fiúval, mikor szinte öntudatlanul motyogott mindenfélét és imbolyogva támaszkodott rám, hogy megtegyen öt métert egy kocsiig. Szóval enyhén illuminált. Aha. De csak bólintottam egyet, mielőtt valami olyat találtam volna mondani, amivel Jae Want hallgatásra kényszerítem. - Azt is tudod, hogy elég sok mindent hallottam rólad az elmúlt időszakban. Ennek pedig megvolt az oka.

Majdnem vetettem egy lenéző pillantást rá amiatt, hogy a hátam mögött való faggatózást, és információcserét ő csak úgy értelmezte, mint hogy „elég sok mindent hallott rólam”. Viszont a következő mondata belém fojtotta szót, vagyis majdnem.

- Miféle ok? – furcsán feszes volt a hangom, mint egy végletekig feszített gitárhúr, aminél csak arra vársz, mikor fogja megadni magát és elpattanni.

- Haragudtam rád – felelt nemes egyszerűséggel, mire a szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. – Annyira zavart, hogy nem ismertél fel és azt sem tudtad, ki vagyok. Így elkezdtem kutatni utánad, hogy megtudjam, mi történt veled az elmúlt években. Ekkor leltem rá arra a tényre, hogy Kim Doo Rim és a P.S. Entertainment igazgatójának a lánya vagy. Nem ismertem az édesanyádat személyesen, de láttam többször és hallottam a tragikus haláláról is. Úgy éreztem, hogy ez összeköt minket, hiszen én is elveszítettem már valakimet, pontosan tudom, hogy milyen érzés. Érdekeltek a körülményei a balesetnek, így kicsit utána olvastam, de az autóbaleset dátuma furcsán ismerős volt. Május huszonegyedike.

- Azt akarod mondani, hogy aznap találkoztunk, mikor az anyám meghalt?! – ráztam meg a fejem a sokktól szinte tátogva. Bal kezemmel kerestem valami fogódzkodót, mert a térdem veszélyesen megbicsaklott, de mégsem leltem rá semmire, ami támaszt nyújthatna.

- Miért, miben más ez bármelyik másik naphoz képest? – nézett rám gyengéden, de egy centiméternyit sem mozdult, nem közeledett felém, amiért hálás voltam. – Ha egy számodra jelentéktelen napon találkozunk, az változtat bármin is?

- De… Ha… - Nem tudtam megfogalmazni a problémámat, csak értelmetlen nyöszörgésre futotta. Mégis miért volt az olyan más, hogy aznap találkoztunk Jae Wannal, mikor elveszítettem az édesanyámat? Miért nem tetszett ez a dátum az első találkozásunkra?

- Azt mondtad, hiszel nekem. – Nem volt megrovó a hangja, még csak dühös sem. Inkább a csalódottságot hallottam ki belőle és a fájdalmat. Ezzel pedig nagyon is rátapintott a probléma gyökerére. Mert nem akartam neki hinni. Ez egy olyan felelet és válasz volt, ami annyira kézenfekvőnek tűnt. Pont aznap találkoztunk volna a fiúval, mikor az anyám meghalt és a baleset következtében pedig nem emlékszem semmire sem? Túlságosan gyanús egybeesés… - Ha mondok pár részletet, amit csak én tudhatok, azzal meggyőzhetlek?

Csak némán néztem rá és végül bólintottam. Ha bármi esély volt arra, hogy el tudja tüntetni a szívemet mardosó kétséget és minden gyanú felett kijelenthetem, hogy igazat beszél, akkor megnyugszom. Valamiért úgy éreztem, hogy akkor minden rendbe jön.

- Aznap este egy kis színészpalántának volt a születésnapja, Hye Jiné. – Egy pillanatra elakadt, mert nem jutott eszébe a név, de már itt tátott szájjal meredtem rá. Merthogy anya halálának napján valóban egy születésnapi partin voltam a Baegun-tónál. Hye Jin nem volt a legjobb barátnőm, sőt, de Se Jooék is hivatalosak voltak az ünnepségre, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy én is részt vegyek rajta. Még ha az ünnepeltet ki nem állhattam is… Jae Wan pedig oldalra döntötte a fejét és úgy lépett egyet közelebb hozzám, mire én hátráltam egyet. – Egy vörös, térdig érő, fodros ruhát viseltél, aminek a derekán volt egy fekete szatén szalag masnira kötve.

- Ez lehetetlen… - suttogtam halálra váltan, és éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, aztán még egy lépést hátráltam, mert Jae Wan tovább közeledett. A hátam viszont az ajtónak ütközött, aminek következtében az becsukódott, visszhangot verve a csendes és kihalt folyosón.

- És a beszélgetésünk során azt is elmondtad – ezúttal már ott tornyosult fölöttem a százkilencven centijével és barna íriszei kutakodva mértek végig. Még mindig nem ért hozzám, de akkor is rendkívül kellemetlenül éreztem magam a közelében. A szívem hevesen vert és a tekintetem ide-oda cikázott a helyiségben, már amennyit láttam belőle a fiútól. -, hogy a kedvenc színed a lila.

Erre egy nevetéshez hasonló hang hagyta el a torkomat, de inkább sikerült valamiféle nyögés és hisztérikus kacaj keverékére. A kedvenc színem valóban a lila volt, és ez sem olyan információ lehetett, amihez bárhol hozzájuthatott. Ritkán beszélgettem ilyesmiről bárkivel is, hogy ezt elmondhassa a fiúnak.

Végül nehezen rávettem magam, hogy a nyughatatlan tekintetem megállapodjon, pontosan Jae Wan arcán. A pillantásunk találkozott, de egyikünk sem szólalt meg. Csupán tanulmányoztam az éles vonásokkal tarkított arcát, a kicsit szélesebb járomcsontját, nyílegyenes orrát, keskenyebb ajkait és fekete haját, ami kissé belelógott a szemébe. A kezem önkéntelenül mozdult, hogy félresöpörje a rakoncátlan haját a homlokából, de a következő pillanatban a kezemen lévő ujjak száma megduplázódott és öt helyett, már legalább tízet számoltam össze.

- Ha Na! – ijedt hangja éles késként fúródott bele a csendbe, ugyanis a gramofon már rég lejátszotta az éppen aktuális lemezt. De ez nagyon távolinak és jelentéktelennek tűnt, miközben én csak arra tudtam koncentrálni, hogy a szememet nyitva tartsam. Viszont akárhogy is erőlködtem, a látásom elhomályosult és fekete pontok villódzottak a szemem előtt. Nem hogy alig láttam valamit, de a lábaimból is egyszerre szállt el az erő és csak egy sziklaszilárd kar tartott vissza attól, hogy a padlón kössek ki.

Vagyis igazság szerint így is a padlón kötöttem ki, de mégis más, ha az embert gyengéden leültetik a földre, mintha úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Ismét a szekrény oldalának támaszkodva találtam magam, miközben Jae Wan átkarolta a vállam és a mellkasához húzott. Még ellenkezni sem maradt energiám, így csak vártam, hogy végre ne akarjak elájulni és azok az átkozott fekete foltok eltűnjenek a képből.

- Jól vagy? – kérdezte a fiú pár perccel később, mikor már érezte, hogy egyenletesen lélegzem és nem rázott a hideg sem.

- Azt hiszem – bólintottam egyet, de egyből meg is bántam a mozdulatot, mert a világ megint elkezdett körülöttem forogni. Erősen behunytam a szemem és küzdöttem a szédülés ellen.

- Mi volt ez az egész? – ha korábban nem is, most már igencsak megrovó volt a hangja és a dühöt hámoztam ki a szavaiból. Na, tessék, már megint így kell kifejeznie az aggodalmát, hogy mérgelődik velem és leszid!

- Mondtam, hogy elég rossz napok állnak mögöttem – sóhajtottam és el akartam tőle tolni magam, de meglepetésemre nem engedett el, hanem csak jobban ráfonódtak az ujjai a karomra.

- Maradj nyugton! – parancsolt rám, mire megrázkódtam a hangjából sütő keménységtől, de engedelmeskedtem. Nem ficánkoltam tovább, hogy megszabaduljak tőle, még ha minden porcikám ezért is ordított. - Nem gondoltam, hogy ez azt jelenti, hogy a végkimerülésig hajszolod magad!

Erre már nem tudtam mit felelni, mert én is éreztem, hogy ez áll a háttérben. Ki Young már figyelmeztetett, ha így haladok, akkor pórul fogok járni, de mégis mi mást tehettem volna? Alig tudtam aludni mostanában, alig bírtam néhány falatot lenyomni a torkomon és arról a sok észveszejtően stresszes dologról ne is beszéljünk, ami mostanában ért – mint például a Se Jooval való szakításom, a Kyu Hyunnal történt veszekedésem, a klip, Jung Hee, Se Ri, Go Jin és Jézusom, még tudnám folytatni a felsorolást! Pedig csak egy hétről beszélünk…

Aztán csak csendben ültünk egymás mellett, egyedül arra a megnyugtató, határozott és egyben gyengéd simogatásra tudtam koncentrálni, ami a karomra összpontosult. Jae Wan talán nem is lehetett tudatában annak, mit csinál, mert biztos vagyok benne, hogy különben már rég abbahagyta volna.

- Tényleg ott találkoztunk, igaz? – kérdeztem végül halkan, mire megakadt a jóleső simogatás a bőrömön, de aztán folytatta a tevékenységet.

- Most már hiszel nekem?

- Mi történt akkor? – érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a gúnyos hangját. Tudni akartam, hogy mi történt aznap éjszaka, miről beszélgettünk, hogyan találkoztunk, mit mondott nekem, mit mondtam neki. Egy szóval, mindent. Jae Wan személyiségét tekintve biztos, hogy nem egy hétköznapi éjszaka volt az az este. – Mi történt közöttünk?

- Miből gondolod, hogy bármi is történt? – felelt kérdéssel a kérdésemre, ami nagyon rossz szokása volt, mire csak a szememet forgattam. Bár egy percre el kellett rajta gondolkoznom, és mielőtt megakadályozhattam volna, már ki is bukott a számon az őszinte felelet. Tényleg nagyon fáradt voltam már…

- Ha nem lett volna semmi, akkor nem emlékeznél még négy év után is rám – felfelé fordítottam a fejem, hogy egy pillantást vethessek az arcára, de megszorított ismét. Ezzel jelezte, hogy ne mozgolódjak, így fel kellett adnom a lehetőséget, hogy az arckifejezéséből olvassak.

- Majd ha eszedbe jut, akkor beszélünk róla – vágta el a kérdezősködésemet ridegen, és éreztem, hogy nem tanácsos tovább feszegetnem nála a húrt, de nem bírtam ki.

- Ez nem fog megtörténni.

- Ha elmúlik az amnéziád, akkor…

- Nem akarok emlékezni arra a napra – szakítottam félbe ezúttal határozottabban, mint szerettem volna és csak akkor jöttem rá, hogy milyen durván is hangzottak ezek a szavak, amikor szinte mozdulatlanná vált alattam. – Nem miattad, ne érts félre! Hanem anya miatt. Nem akarok emlékezni a balesetre…

A mellkasból, amin a fejemet nyugtattam, egyszerre sípolva távozott a levegő. Még jó, hogy időben észbe kaptam, még megbánthattam volna a fiút akaratlanul is… Hihetetlen, eljutottunk odáig, hogy én nem akartam megbántani Jae Want…

- Félsz?

- Tessék?

- Félsz attól, hogy mi történt aznap este a balesetnél? – kérdezte és a hangja enyhén vibrált, akárcsak a mellkasa a fejem alatt. – Félsz attól, amit megtudhatsz?

- Kivételesen ijesztő képességgel tapintasz rá a dolgokra, ugye tudod? – kérdeztem tőle, elnyomva a borzongást, ami végigfutott a gerincem mentén a felismeréstől. Alig mondtam pár mondatot, ő pedig máris beletrafált abba, amit mással csak hosszas magyarázkodás után tudtam megértetni.

Nem válaszolt, még csak nem is reagált, de nem is számítottam rá. Ezzel ugyanis megválaszoltam a kérdését, mélyebben pedig nem faggatott a dologról.

A beállt csendet arra használtam ki, hogy erőt gyűjtsek a pakolás befejezéséhez. Már nem volt sok hátra, és minél hamarabb be akartam fejezni, hogy végre bedőlhessek a pihe-puha ágyikómba. Ha az előbbi majdnem-ájulás nem lett volna eléggé egyértelmű jele annak, hogy ideje lenne aludnom és pihennem, hát a majdnem leragadó szemeim már igencsak ezt jelezték. Egyre hosszabbakat pislogtam, és néha azon kaptam magam, hogy erővel kell kinyitnom a szemem, mert szinte ólomsúlyok húzták le a szemhéjamat.

Tíz perc kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, eleget lazsáltam és be kell fejezni a maradék munkát. Így a jobb kezemmel megtámaszkodtam az oldalam mellett és felhúztam a lábaimat, hogy álló helyzetbe tornázzam magam.

- Nem megmondtam, hogy maradj nyugton? – jött az elégedetlen kérdés, és a lelki szemeim előtt láttam Jae Wan fancsali képét. Még válaszolni sem volt időm, mivel az egyik lábát átdugta a támaszkodó talpam és a fenekem között, ezzel érve el, hogy gyengéden kicsúsztassa a lábaimat alólam. Így a két pipaszár lábam ismét egyenes helyzetben feküdt a földön. Vagyis jobban mondva, keresztben Jae Wan lábán.

- Be kell fejeznem a pakolást, aztán tőlem annyit pihenhetünk, amennyit csak akarsz! – morogtam, de nem rá voltam mérges, hanem minden másra, ami közém és a kollégiumi ágyam közé állt.

- Már csak egy doboz van – éreztem a hangján, hogy ezt már semmiségnek gondolja, de az a doboz kétszer akkora volt, mint a korábbiak.

- Pont ezért kellene gyorsan túl lenni rajta – érveltem számomra logikusan és megint fel akartam húzni a lábam, de Jae Wan erre a másik lábát pedig felülről tette rá az enyémekre, így szinte bilincsbe fogva őket. – Mit művelsz?

- Rád fér még egy kis pihenő az előbbiek után – mondta, mintha ez megfelelő érv lenne arra, hogy csapdába ejtse szegény, meggyötört lábaimat. – Még tíz percet kibírsz, addigra talán tényleg elhiszem, hogy már jól vagy.

- Tíz perc! – elég fenyegetően hangzott ez a számból, de mégis megkönnyebbülten engedtem el magam, tudva, hogy nem kell megküzdenem a két lábra állásért és a bizonyosan rám törő szédüléssel sem még tíz percig.

Viszont annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a tudatára adtam Jae Wannak, hogy nem áll még szándékomban itt hagyni és nekiállni pakolászni, nem mozdította el a lábát rólam. A jobb combja a térdhajlatom alatt pihent, míg a bal lábszára a bokám fölött keresztezte az enyémet. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy megpróbáljak-e kiszabadulni, de ahogy egyre jobban éreztem a testéből áradó meleget, inkább elvetettem az ötletet. Tíz percet kibírok így…

De arról elfeledkeztem, hogy a meleg és a kényelmes pozíció a fiú karjai közt, megint csak kíméletlenül megpróbál álomba ringatni. A szemeim úgy ragadtak le, mintha egy igazán erős ragasztóval kenték volna be őket, hogy minél nehezebb dolgom legyen a kinyitásukkal. Hogy egyszerűbb legyen ébren maradnom, Jae Wanon kezdtem el gondolkozni. Ez a téma pedig eléggé érdekfeszítőnek látszott ahhoz, hogy ne nyomjon el az álom.

Végiggondoltam az összes találkozásunkat a Sumintól kezdve, mikor még csak egy bunkó aktakukacnak gondoltam, aki csinos nőkkel flangál; az Akadémia squash pályáján lezajlott küzdelmen; az ügynökségnél történt többszöri találkozásunkon keresztül, egészen mostanáig. Mielőtt észrevettem volna egy kérdés kúszott a számra, amit hangosan is kiejtettem.

- Mi… – egy hatalmas ásítás miatt nem tudtam befejezni a mondatot, így még egyszer nekifutottam. – Miért változtál meg ennyire?

Nem is reméltem, hogy egyenes választ fogok kapni a kérdésemre, nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy egyáltalán miért csúszott ki a számon. De meglepetésemre, a változatosság kedvéért Jae Wan meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené, mire célzok. Tudta, hogy arra vagyok kíváncsi, miért lett egyik napról ilyen kedves, beszédes, szókimondó és barátságos velem. Holott ez korábban egyáltalán nem volt jellemző rá.

- Elegem lett a játszadozásból – lehelte halkan és fejét nekidöntötte a szekrény oldalának. – Túl sokszor kellett megjátszanom magam, túl sokszor kellett hazudnom és megfelelnem másoknak. Elhitetni velük, hogy más vagyok. Olyan, amilyennek látni akarnak. Azt akarom, hogy legyen legalább egy valaki, aki tudja, ki is vagyok valójában.

A hangjából sütő keserűség és vágyakozás keveréke szinte vonzott, és ezúttal engedte, hogy kiegyenesedjek és a szemébe nézzek. Azokba a barna szemekbe, amik talán most néztek rám először ilyen őszintén. Én pedig pontosan megértettem, mire céloz. Nagyon sokáig én is úgy éltem, hogy egy szerepet játszottam, senkit sem engedtem magamhoz igazán közel. Nem voltak barátaim. Nem volt senkim sem. Egészen addig, míg nem jöttem Seoulba, az Akadémiára. És egészen addig a napig nem is tudtam, hogy milyen jó, ha van valaki, akivel szemben önmagunkat adhatjuk, akivel őszinték lehetünk.

Azt a magányt láttam Jae Wan szemében, amit nagyon sokáig éreztem én is, így tökéletesen megértettem őt. Tudtam, milyen érzés, ha nem bízol meg senkiben eléggé ahhoz, hogy közel engedd magadhoz. És ez a bizalmatlanság a körülötted lévőkkel csak még inkább éket ver közétek, amit az idő múlásával még nehezebb eltüntetni onnan. A legrosszabb pedig az, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem is érdekel a dolog. Belefáradsz a reménykedésbe, a várakozásba egy olyan személyre, aki segít kitörni ebből az ördögi körből. Egy idő után természetessé válik, hogy egyedül vagy, egy másik ember hiánya a szívedben állandósul, és már nem lesz érdekedben, hogy bármit is tégy ellene.

Már majdnem eljutottam arra a pontra, mikor feladtam mindent, de az utolsó pillanatban valaki segítő kezet nyújtott. Valaki, aki olyan mélyen beásta magát a szívembe, hogy azóta sem tudtam elfelejteni. Ha ő nincs, akkor miután itt hagytam az Akadémiát, valószínűleg minden este egy sötét, dohos, busani szobába tértem volna haza az éppen aktuális felszolgálói munkámból. Egy üres, megfeneklett és magányos életet éltem volna, ha nem akadok vele össze, hogy egyetlen mosolyával megváltoztasson mindent.

Ha pedig nekem sikerült megmenekülnöm attól, hogy mélypontra kerüljek, ahonnan már nincs visszaút, akkor nem fogom hagyni, hogy ez Jae Wannal megtörténjen! Ha szüksége lesz valakire, aki meghallgatja, akivel beszélget, játszik egy menet fallabdát vagy iszik egy sojut vele (habár ez erősen kerülendő tevékenység számára), akkor nem akartam cserbenhagyni. Nem akartam még egyszer ezt a kifejezést látni az arcán, nem akartam ilyen védtelennek és gyengének látni őt…

- Sajnálom – suttogtam rettenetesen halkan és az arcomat a vállába fúrtam, mert képtelen voltam tovább állni a tekintetét. A pólója meglepően finom anyagból készült és körülölelt a fiú illata. Az a férfias illat, amiben az a leheletnyi édeskés aroma bujkált - pont olyan volt, mint a fiú maga is. Kívülről egy kemény, rideg és távolságtartó alaknak tűnt, de mélyen mégis egy olyan személyiség bújt meg, amivel bárki szívét képes lett volna megolvasztani.

- Mit? – csak a tudatom határán érzékeltem, hogy az eddig csak éppen átkaroló keze szorosabbra fonódik körülöttem és az arcát a hajamba nyomja.

- Hogy nem emlékszem rád…

***

Ami legelőször tudatosult bennem, hogy az oldalam valami eszméletlen módon hasogat, de nem volt bennem annyi erő, hogy meg is mozduljak. Annak ellenére, hogy a fájdalom elég kellemetlen módon riasztott fel az álmomból, mégis melegség vett körül. Ez a melegség pedig megnyugtatott, azt a furcsa mód fagyos érzést, amit az álmom okozott, egy kissé enyhítette.

Nem meglepő módon ismét a balesetről álmodtam, ami négy éve történt. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után meg lehet szokni a jeges félelmet; a hideg verejtéket, ami a gerinc vonalán kúszik végig; a rémes emlékfoszlányokat, amik csak még inkább ijesztőbbé teszik a jeleneteket és a sikoltásra való kényszert, amivel ez jár. De nem. Még mindig a torkomban dobogott a szívem az álom maradványaitól; átázott a pólóm a tarkómnál és a derekamnál; a rémület ott futkározott a csontjaimban, hogy egyszer valami olyasmit látok meg az álmaimban, amitől egészen eddig rettegtem. Ha pedig nem lett volna akkora önuralmam, amit az évek alatt fejlesztettem tökéletesre, minden egyes alkalommal kiabálva és zokogva tértem volna magamhoz az éjszaka végén, mikor a hajnal első sugarai behatoltak a függöny rései között.

Így csak mélyeket lélegeztem és igyekeztem leküzdeni a remegésemet, ami minden egyes szívdobbanásnál csak erősebb lett. Ahogy teltek a percek, úgy csökkent a gombóc mérete a torkomban, és úgy nyugodtam meg egyre inkább.

Erőt vettem magamon és végül kinyitottam a szemem, de meglepetésemre nem a fallal találtam szemközt magam, vagy éppen Ki Young arcával, mint ahogy arra számítottam, hanem egy hosszú valami lógott ki a fejem alól, amit valamilyen fekete anyag fedett. Egy kissé fókuszálnom kellett, hogy ráébredjek, hogy ez egy láb, én pedig pontosan a combján nyugtatom a fejem.

És ekkor ugrott be minden a tegnap estéről, Go Jin rettentően fárasztó és kimerítő büntetése egy kihalt lemez raktárban, amit Se Ri, Jung Hee és Chae Ah hármasa zavart meg nem kisebb okból kifolyólag, minthogy péppé zúzzak az arcom, hogy ne szerepelhessek a STAND UP klipjében. Aztán pedig Jae Wan megjelenése és a hosszú beszélgetésünk a fiúval, aminek hála megtudhattam a családjáról egy-két dolgot és többek azt is, hogy hol találkoztam vele korábban. Ez a találkozás pedig pont arra a napra esett, amiről pár perccel ezelőtt álmodtam, anyám halálának a napjára.

Így nem került nagy erőfeszítésembe, hogy rájöjjek, kinek a lábán pihenek ilyen nyugodtan. Lassan felemeltem a fejem, majd kicsit feljebb emelkedtem, de közben éreztem, hogy egy kéz csúszik le a vállamról alig érezhetően, de mégis határozottan. Így odakaptam és nagyon kicsavarodva, de sikerült megoldanom, hogy Jae Wan keze ne hulljon le rólam a földre egy nagy huppanással, hanem óvatosan elhelyeztem az oldala mellett. A következő dolog, ami elkezdett rólam lecsúszni egy fekete bőrkabát volt, amiben ráismertem a fiú ruhadarabjára. Korábban rám teríthette, mikor elaludtam, hogy ne fázzak… Egy gyengéd mosoly kúszott az arcomra, ahogy felfogtam, milyen figyelmesen bánt velem ez a srác. Ha pedig már úgyis rám terítette, nem láttam akadályát annak, hogy magamra öltsem, hiszen a raktárhelyiséget elég gyéren fűtötték, és nem volt már melegem úgy, hogy nem dolgoztam.

Ráemeltem a tekintetem a fiúra, aki még mindig aludt és halkan szuszogott közben. A feje kissé oldalra billent, a szája enyhén nyitva volt, a haja pedig az arcába lógott. Még mielőtt gátat vethettem volna neki, az ujjaim máris a fekete tincseket söpörték ki a homlokából.

A gondolataim ismét elkalandoztak a tegnap estére és azon törtem a fejem, hogy mi történhetett Jae Wan és köztem azon a bizonyos éjszakán. Ugyanis minden kétséget kizáróan mély nyomokat hagytam benne, hogy még mindig emlékezett rám, arról nem is beszélve, hogy rosszul esett neki az, hogy nekem fogalmam sincs arról, kicsoda ő. Képes volt azért kutakodni és beleásni magát az életembe, mert megsértettem azzal, hogy elfelejtkeztem róla… Még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni a tényt, hogy azon az ostoba születésnapi partin találkoztunk, pedig egyértelműen bebizonyította ezt nekem. Olyan szürreálisnak tűnt, hogy egy éjszaka leforgása alatt olyasmi történhet, amit az ember négy év alatt sem képes elfelejteni.

És mégis. Jae Wan nem felejtett el engem, és amióta csak egymásba botlottunk a Suminban, azóta képtelen békén hagyni és folyton a nyakamra jár. Addig piszkálta a sérült agyam egyik hátsó zugát, míg fel nem ismertem őt tudat alatt. Ugyan ez közel sem volt elég számomra, hiszen semmit sem tudtam arról az estéről, semmi sem rémlett belőle, és nagy sajnálatomra a fiúnak nem állt szándékában, hogy a homályos foltokat eltüntesse. Ha valamiért is megérte volna emlékeznem arra a napra, hát az Jae Wan volt. Mióta csak rájöttem, hogy a baleset napjának felidézése csupán fájdalommal és valami rossz dologgal járna, azóta eszembe sem jutott, hogy jó lenne tudni, mi volt aznap. De azóta most először egy picinyke részem vágyott arra, hogy az amnéziám eltűnjön a süllyesztőben. Jae Wan valószínűleg sok mindent mesélhetett nekem, akárcsak én neki… Megnyílhatott nekem, hiszen máskülönben nem mondta volna most azt, amit. Hogy szeretne legalább egyetlen egy személyt az életében, akinek önmagát adhatja… Bár lenne mód arra, hogy Jae Wanra emlékezzek, de a balesetre ne!

Hangos és lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy amit kérek, az lehetetlen.

- Kibámultad magad? – jött a kérdés, mire felsikkantottam egyet és összerázkódtam ijedtemben.

- Rám hoztad a szívbajt! – kiáltottam még mindig a mellkasomra szorítva a kezem, ezzel akadályozva meg, hogy a szívem megszökjön a helyéről.

- Legközelebb ügyelek, hogy ne ijesszelek meg – jegyezte meg, de a hangján éreztem, hogy jól szórakozik. Habár a félmosoly is elég árulkodó volt igazság szerint.

- Hálás lennék érte – motyogtam zavartan. – Szeretném megélni a következő születésnapomat, ha lehetséges.

- Szóval nincs ellenedre egy újabb együtt töltött éjszaka – nyugtázta, mire csak vörösen, hápogva bámultam barna szemeibe. – Örülnék, ha akkor nem egy raktár koszos padlóján aludnánk együtt, hanem egy kényelmesebb ágyat választanál erre a célra.

- Jae Wan! – Még mindig nem tértem magamhoz a sokktól és a célozgatásaitól, így nem meglepő, hogy egy idiótábbnál idiótább válasz csúszott a számra. – Nem is koszos a padló, feltakarítottam.

Erre nem meglepő módon elnevette magát, én pedig vörösebb lettem a ráknál is.

- Elnézést kérek, hogy becsméreltem a munkádat! – hajtott fejet, de a vigyor szinte letörölhetetlen volt az arcáról. De a munka szó valahogy aggasztóan ismerős volt…

- Fenébe! – rémülten néztem körbe.

- Azért ennyire talán nem vészes a helyzet. Meglehetősen szép munkát végeztél és…

- Mennyi az idő?! – szakítottam félbe mit sem törődve a szavaival.

- Fél hét – adta meg a választ a kérdésemre, de meglehetősen idegesen nézett rám, mivel feltűnt neki, hogy már csöppet sem a munkám kritizálásával van gondom. – Mi a baj?

- Go Jin nemsokára itt lesz, hogy ellenőrizze, megcsináltam-e büntetésem és még van egy hatalmas doboz lemez! – Enyhén szólva pánikba estem és egyből felpattantam, amit a bordáim nem viseltek el szó nélkül. Az utolsó megmaradt dobozhoz léptem, ami még majdnem tele volt és kivettem belőle öt lemezt, majd igyekeztem a helyére rakni őket.

- Mikorra jön Go Jin? – érdeklődött Jae Wan, de közben nagy meglepetésemre nekiállt segíteni, ahelyett, hogy lelépett volna.

- Nem mondta. De a munkanap az ügynökségnél hét órakor kezdődik, így gyanítom, hogy ekkor fog betoppanni.

Jae Wan többet nem kérdezett, hanem csak sebesen járt a doboz és a polcok között, hogy a helyére tegye a lemezeket és CD-ket, akárcsak én. Egyre idegesebb lettem, mert tudtam, hogy telik az idő és a doboz ehhez képest lassan ürült. Szegény Jae Want valószínűleg halálra idegesítettem azzal, hogy percenként kérdeztem, mennyi időnk van még, amit az is jelzett, hogy egyszer dühösen kifakadt rám, hogy ha nem hagyom abba, akkor egy ronggyal fogja betömni a számat. Ezután csendben maradtam…

Hat óra ötvenhárom perc volt, mikor a doboz teljesen kiürült, és beleraktuk ebbe a hatalmas papírdobozba a többi üreset, hogy egyben legyenek, majd becsúsztattuk az asztal alá a csomagot. Az utolsó pillanatban észrevettem, hogy a gramofonon maradt a Michael Jackson lemez, amit gyorsan visszaraktam a helyére.

Elszaladtam a takarítószertárba és kihoztam a felmosórongyot, hogy még egyszer utoljára feltöröljem a padlót, mert a poros dobozok az egészet összecsíkozták, ahogy elraktuk őket az útból. Jae Wan addig a folyosót söpörte fel, ahol szintén hagytak nyomokat, mikor kipakoltam mindent oda a helyiségből, míg azt kitakarítottam. Azért kellett ilyen alapos munkát végeznünk, mert Go Jin a legkisebb apróságból is hatalmas balhét kerekített volna ki, így tökéletes munkára volt szükségem.

- Kész vagyok! – kiáltottam fel megkönnyebbülten, majd kivágódtam a szobából, egyenesen Jae Wannak, aki csak a jó reflexeinek hála tudott meggátolni abban, hogy ne essek hanyatt a csúszós padlón.

- Az istenit, Ha Na! – hurrogott le, de ez sem tudta elvenni a kedvem attól, hogy azelőtt sikerült mindent megcsinálnunk, hogy Go Jin megjelent volna az ellenőrzésre. – Tényleg te vagy a legszerencsétlenebb ember, akivel csak…

De a szidalmazás közepén elhallgatott, ugyanis a lift csilingelő hangjára mindketten a folyosó vége felé kaptuk a fejünket. Mindkettőnk szemében ugyanaz a félelem tükröződött, amit éreztünk. Ha Go Jin rajtakap, hogy valaki itt volt velem az éjszaka és segített a büntetésemben, akkor nekem annyi. Arról nem is beszélve, hogy megkezdődött volna a harmadik világháború, földrengések rázták volna meg a világot, vulkánok törtek volna ki és özönvíz öntötte volna el a tengerparti városokat, ha Go Jin felfogja, hogy nem is akárki volt segítségemre, hanem maga Jae Wan.

Egy rövid rész volt még a lifttől addig a kanyarig, ami erre a folyosóra vezetett, de nem olyan hosszú, hogy Jae Wan eljusson a folyosó másik végéig, a következő kanyarig, ami eltakarta volna Go Jin szúrós szemei elől. A raktárba nem mehetett, mert azt a férfi biztosan töviről-hegyire átkutatja majd, hogy hibát találjon a munkámban. A takarítószertárba sem küldhettem be a fiút, mert ha azt Go Jin bezárja, akkor nem tudom onnan kiszabadítani.

Teljesen tanácstalanul bámultunk egymásra és tudtuk, hogy ha ez kiderül, akkor az atombomba piskóta lesz Go Jin haragjához képest… Nem tudom, hogyan, nem tudom, milyen ötlet vezérelt, de átnyúltam Jae Wan keze alatt a háta mögötti ajtó kilincséhez és imádkoztam, hogy nyíljon ki. Annál nagyobb meglepetés nem érhetett volna, mikor tényleg engedett és kitárult.

Hát ennél több nem is kellett, a másik kezemmel belöktem a fiút a szobába, és azonnal behúztam az ajtót. Éppen abban a pillanatban, amikor Go Jin megjelent a folyosó végén, és a Jae Wan kezében tartott seprű, amit elejtett a nagy tusakodás közepette, hangosan koppant a padlón.

Elengedtem a kilincset és lehajoltam a seprűért, hogy felvegyem. Mire kiegyenesedtem, Go Jin már fölém tornyosult.

- Jó reggelt! – köszöntöttem, de a hangom éppenséggel egy riadt kisegér cincogására emlékeztetett.

- Remélem, kellemes éjszakád volt – még a nyilvánvalóan gunyoros hangja sem tudott kihozni a sodromból, csak arra koncentráltam, hogy a pulzusom megtalálja ismét a megfelelő értéket.

- Igen, meglepően – feleltem, az igencsak kalandos estémre gondolva.

- Akkor lássuk, milyen munkát végeztél – ezzel elsétált mellettem, felkészülve arra, hogy a hiénáéhoz hasonlatos szeme kiszúrja azt, ami miatt újabb büntetésben részesíthet.

Nem követtem a helyiségbe, hanem megálltam az ajtóban és a gondolataim közben egész végig a hátam mögötti szobán jártak. Lehet, hogy még azt is megkockáztattam volna, hogy Go Jin ismételten büntetést szabjon ki rám, ha ez azzal jár, hogy minél hamarabb elhúzza innen a csíkot.

A férfi fel-alá járt a helyiségben, az ujját végighúzta az asztalon, a polcokon, találomra kivette a lemezeket, hogy ellenőrizze, megfelelő sorrendben vannak-e. Mikor mindent rendben talált, kissé csalódottan jött ki ismét a folyosóra.

- Elmegy egynek. – Úgy ejtette ki ezt a két szót a száján, mintha éppen a fogát húznák, de még így sem volt elég bátorságom elmosolyodni, hogy egy kivetnivalót sem talált a munkámban.

- Köszönöm! – hajoltam meg enyhén és már legszívesebben lökdöstem volna a felvonó felé, hogy húzzon innen.

De éles szemei, mikor elégedetlenül mértek végig, megrebbentek.

- Szép kabát – jegyezte meg, bennem meg mintha megfagyott volna a vér is. A szemeim tágra nyíltak és leplezetlen rettegéssel meredtem a férfira, mikor tudatosult bennem, hogy még mindig Jae Wan kabátjában vagyok.

- Köszönöm… – Ez a szó majdnem a torkomon akadt, ahogy kiejtettem és a fogaim összekoccantak a remegésben. Ez mind csak két másodpercig tartott, aztán rendeztem az arcvonásaimat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Go Jin átlásson rajtam, mert akkor végem van. És ezt még kibírtam volna valahogy, de Jae Wan sem úszta volna meg szárazon, amit viszont már nem viseltem volna el.

- Kár, hogy férfi ruhadarab. - Szemei összeszűkültek, és a gyomromban mintha ezernyi jeges szilánk fickándozott volna a hatására. Mégis nyeltem egyet és elővettem a pókerarcom.

- Se Joo adta nekem az egyik fényképezése után – feleltem és tudtam, hogy ez ellen nem lehet kifogása. Tudta, hogy jóban vagyok a STAND UP tagjaival, így nem meglepetés, hogy az egyik fiútól kapok ajándékba valamit.

- Mikor idehoztalak, akkor nem volt nálad.

A fene egye meg azt a rohadt jó memóriáját!

- Nem mondta, hogy nem mehetek vissza a kollégiumba ruháért, ha fázok – vágtam ki magam, enyhén megrántva a vállam.

De még mindig nem voltam elég meggyőző, mert a szeme elkezdte pásztázni megint a raktárt, hogy valami nyomra bukkanjon, de mikor nem talált semmit, kissé frusztráltan lépkedett el mellettem. Már majdnem elengedtem magam, hogy megúsztam, mikor a tekintete a mögöttem lévő ajtóra siklott.

Ekkor vétettem egy hatalmas hibát. Ugyanis akaratlanul megmozdultam az ajtó irányába, hogy takarásban legyen továbbra is, vagy mintha védeném…

Diadalittas mosoly kúszott Go Jin ajkára, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, máris félrelökött az útból, majd pedig feltépte azt. Az ajtót egy hangos csattanással állította meg valami, amiről visszapattant ismét Go Jin felé, de a férfi idejében elkapta. Felkattintotta a lámpát, én meg már gondolatban készültem a saját temetésemre… A vér dobolt a fülemben és zihálva próbáltam elnézni a férfi elég komoly termete mellett a helyiségbe.

Még kisebb szoba volt, mint a raktár, de ebben polcok helyett, szekrények illetve sok-sok ruhaállvány volt, amiken érdekesebbnél érdekesebb földig érő ruhák lóghattak, habár az azokat fedő fehér fóliától nem sokat láttam belőlük. Go Jin körbesétált, vagyis két lépéssel átvágott a szobán, de nem látott semmit sem. Hová tűnhetett Jae Wan?

Pont akkor jutott eszembe, hogy talán az egyik szekrényben rejtőzött el, mikor a férfi is erre a következtetésre juthatott, mivel kitárta a szekrények ajtaját, de egytől-egyig üresnek bizonyultak. Vagyis semmilyen élőlény nem volt benne a pókokon kívül, akik riadtan futottak szerteszét, ahogy megzavarták a pihenésüket. De még emellett tele volt csupa elektronikai kütyüvel, amik közül egyet sem ismertem fel.

Go Jin dühösen pillantott rám, majd sarkon fordult és kitrappolt a helyiségből. Követtem, habár még mindig nem hagyott nyugodni, hogy Jae Wan mégis hová lett.

- Akkor kész vagyok a büntetésemmel? – kíváncsiskodtam félénken, mert féltem, hogy mivel a férfi nem kapott rajta azzal, hogy valaki segített nekem, kitalál valami egyéb dolgot, amivel megkeserítheti az életemet.

De ehelyett csak mogorván bólintott egyet és elsietett a folyosón, egészen a liftig. Megvártam, míg meghallom a csengő hangot, majd a záródó ajtók zaját, utána berontottam én is a másik raktárba.

- Jae Wan! – suttogtam, mintha bárki is meghallhatná vagy Go Jin bármelyik pillanatban visszatérhetne. – Jae Wan!

Körbenéztem a szobában, de nem tudtam elképzelni, hogy hová máshová bújhatott a fiú, hacsak nem valami titkos átjáróra bukkant, aminek segítségével megszökhetett. De emiatt nem kellett aggódnom, mert a következő pillanatban az egyik ruhaállvány megmozdult, én pedig egy lányhoz méltóan felsikoltottam, ma már másodjára.

- Tudom-tudom, rád hoztam a szívbajt… - motyogta a fiú, amint a fehér fólia alól kibújt a ruhák közül. A haja össze-vissza szállt az elektromos feltöltődéstől, a ruháit porcicák lepték el, és köhögött a felkavart portól. De mit sem törődve ezekkel, a nyakába vetettem magam, mielőtt felfogtam volna, hogy mit is csinálok.

- Sikerült! – hallottam a saját boldogságtól túlfűtött hangomat és még szorosabban öleltem át Jae Wan nyakát, amiért meg kellett küzdenem, mert a magasságbeli különbségünk nem az én javamat szolgálta. Annyira megkönnyebbültem, hogy senki sem került bajba! Sikerült elkerülni azt, hogy még egy büntetést kapjak Go Jintól és Jae Wan sem bukott le, hogy a segítségemre volt. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a reggel!

Akkor kaptam észbe, hogy mit is csináltam, mikor Jae Wan óvatos kezei a hátamra siklottak, hogy viszonozza az ölelésem. A tenyere nagy volt és szinte forró. A mellkasom zavarba ejtően emelkedett fel és le, ahogy a lélegzetem egyre gyorsult.

Szerencsére volt annyi lélekerőm, hogy gyengéden, de mégis határozottan kibontakozzak az ölelésből, mielőtt valami történhetett volna.

- Sajnálom… - hebegtem zavarban és az arcomat elöntötte a pír, ahogy lesütöttem a szemem.

- Inkább köszönd meg!

- Tessék? – emeltem rá a tekintetem a fiúra, aki egy igencsak gúnyos félmosollyal méregetett.

- Általában fizetnek az emberek azért, hogy megölelhessenek. Te viszont ingyen is megtehetted – paskolta meg a vállam, mintha valami nagy megtiszteltetés ért volna. Tudtam, hogy nem komoly, hanem csak nem akarja, hogy zavarban érezzem magam, ami hihetetlen módon felmelegítette a szívem.

- Micsoda szerencse ért akkor ma! – És hát, nem akartam csalódást okozni, folytattam a játékot. Mindketten kisétáltunk a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót, akárcsak a raktárét, ahol egy nagyon hosszú, nagyon pocsék, de jó értelemben egy hihetetlen éjszakát töltöttem.

Némán indultunk a lift felé, egymás mellett baktatva, végül megtorpantunk a felvonó előtt, de egyikünk sem nyomta meg a hívógombot.

- Jaj! – kaptam észbe és levettem magamról a fekete bőrkabátot, majd átnyújtottam a fiúnak.

- Megtarthatod – hárította el a felsőrészt, mikor rám nézett. -, jobban áll neked, mint nekem.

Ezen elnevettem magam, mert ebben erősen kételkedtem, mivel vagy öt számmal volt nagyobb annál, ami szükséges lett volna számomra, de mégis visszavettem magamra. Bár nem tudtam, hogy mégis mit fogok kezdeni egy férfi bőrkabáttal…

- Köszi – az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, mégis hogy fussak neki annak, amit mondani akarok. Az adta meg a kellő löketet, mikor Jae Wan megnyomta végül a hívógombot, bár úgy tűnt, mintha ő is kelletlenül tenné. De lehet, hogy csak képzelődtem. – Köszönöm a tegnapi segítségedet! Segítettél Se Riékkel, utána a lemezekkel is, és fogalmam sincs, hogy hálálhatnám ezt meg neked.

- Hát az biztos, hogy neked köszönhetően, nem unatkoztam tegnap – billegett előre hátra a talpán a srác, miközben azt nézte, hogy a lift éppen melyik szintnél tart. – Ami pedig a hálát illeti…

- Igen? – kérdeztem rá nógatva, mikor megakadt, bár tartva attól, hogy mit fog kérni. Legutóbb valami csókféleségre utalt, mikor segített az ügynökség portájánál.

- Már úgyis lógsz nekem egy szívességgel, így legyen inkább egy randi! – elállt a lélegzetem is, mikor felfogtam, hogy mit is mondott az előbb és csak óriásira nyílt szemekkel bámultam rá. Ő rám sem hederített, hanem csak beszállt a liftbe, ami időközben megérkezett. – Jössz vagy sem?

Láttam rajta, hogy élvezi a reakciómat, és a lábát a felvonó ajtajába tette, hogy meggátolja annak becsukódását. Szerencsére nem volt senki a fülkében, így nem szólhattak rá a tettéért.

- Ezt komolyan mondtad? – sepertem félre az előbbi mondatát. – Randizni akarsz velem?

- Félre ne érts! – mosolyodott el csibészesen, de mégis volt valami megfoghatatlan érzés a tekintetében. – Nevezzük inkább kétszemélyes találkozónak, ahol az a feladatod, hogy kiszolgálj és szórakoztass.

- Tessék?

- Hallottad – mosolygott még mindig töretlenül rám. -, jobb híján használtam csak rá a randi szót.

Enyhén csalódást okozott ezzel a válasszal, de mégis inkább megkönnyebbülés töltött el a hallatán. Az a súly, ami a szívemet nyomta egy másodperccel ezelőttig, el is tűnt, mikor rájöttem, hogy Jae Wan csak viccelt a randival.

- Rendben – egyeztem bele, és beléptem a felvonóba. Még mindig jobb egy ilyen randiféleség, mint egy csók…

Csendben tettük meg a további utat, amíg nem érkezett el az az emelet, ahol Jae Wan ki akart szállni, de megragadtam a karját, mielőtt kiléphetett volna a fülkéből. Kérdőn nézett rám, de mégsem tudtam kinyitni a számat, hogy kibökjem azt, ami már reggel óta megfogalmazódott bennem.

- Tudom, hálás vagy – sóhajtotta a fiú, mint aki gyorsan túl akar lenni egy kellemetlen dolgon. De csak megráztam a fejem, még ha ez igaz is volt. Nem ezt akartam mondani neki. – Ne félj, mondtam, hogy egyáltalán nem egy romantikus randira gondoltam! – de erre is csak megráztam a fejem. – Akkor mi a gond?

Ezúttal már nekem szentelte a teljes figyelmét és láttam rajta, kissé nyugtalanítja, hogy ennyire nem bírok megszólalni.

- Ha… – kezdtem bele, de túlságosan kiszáradt a szám, így meg kellett nyalnom az ajkam, hogy tovább folytathassam. Végül elszántam magam arra, hogy cselekedjek, így a kezeim megindultak Jae Wan gatyája felé. Még mielőtt egy szót is szólt volna, az ujjaim belecsúsztak a zsebébe.

- Mi az ördög?! – kiáltott fel megdöbbenten és irtó cukinak találtam volna a két piros foltot az arcán, ha az enyémen nem egy öklömnyi virított volna. Ehelyett kihúztam a telefonját a zsebéből és elkezdtem rajta pötyögni.

- Ha bármikor is úgy érzed, hogy beszélgetnél valakivel, ha szükséged lenne valakire, vagy csak be akarod váltani ezt a fura randi dolgodat, akkor hívj! – Ezzel átnyújtottam neki a telefonját, amivel megcsörgettem saját magamat. Így neki megvolt az én számom, nekem pedig az övé.

Ezután vörös arccal léptem el a lift ajtajából és hagytam, hogy végre becsukódjon. Az utolsó pillanatban láttam azt a lágy mosolyt a fiú arcán, ahogy a telefonját szorongatta…

***

Hát mondanom sem kell, hogy ezután a napom kész káosz volt. Ugyanis hét órától hivatalos voltam a magán énektanáromhoz, de fél nyolc is volt, mire odaértem. Az sem segített túl sokat, mikor elmagyaráztam neki, hogy egy büntetés miatt késtem, csak tovább háborgott, hogy elveszik az értékes idejét az órából.

Még a hét elején kaptam tőle egy házi feladatot, méghozzá azt, hogy tanuljam meg a C-Realtől a Sorry, but I című dalt. Igazság szerint nem sokat készültem, sőt egy kukkot sem. Ezt pedig Beom Soo egyből kiszúrta. Aminek az lett a következménye, hogy tíz óráig megállás nélkül énekeltette velem ezt a dalt, ami óra végére már szinte tökéletes volt. Ezzel kissé kiengeszteltem, de mégis éreztem benne még a haragot, mikor elköszöntem tőle. Egy Ailee számot kaptam tőle a jövő heti óránkra, amit szintén nem ismertem, a Teardropot.

Éppen csak volt időm a kolesz konyhájában egy almát elmajszolni, mikor visszajöttem a japán könyveimért és füzetemért ének után, már rohanhattam is vissza az ügynökség épületébe. Legalább annyi jó történt az órán, hogy a házim kész volt, és nem is hemzsegett a hibáktól annyira, mint legutóbb. Hangsúlyoznám, annyira. Habár egész órán az ellen küzdöttem, hogy a hasam ne morogjon olyan hangosan az éhségtől. És természetesen, megint egy halom házit kaptunk a tanártól, mert miért ne?

Szinte szédelegve sétáltam az ebédlőbe, hogy magamhoz vegyek valami ételt, mert éreztem, hogy ha rövid időn belül nem jut a szervezetem táplálékhoz, akkor ájultan fogok heverni megint az egyik sarokban, ahova Ji Min száműz a táncpróba alatt. Így ha három személyre elegendő kaját vettem a tálcámra, akkor is lehet, hogy alábecsültem magam. Befaltam mindent, aminek az lett a következménye, hogy majdnem minden visszajött egyből, amikor befejeztem az ebédet.

Még volt fél órám a táncpróba előtt, így visszamentem a koleszbe, hogy találkozhassak Ki Younggal és elmesélhessem neki, mit tudtam meg Jae Wantól. Sőt, mindent a tegnap estémről. Szerencsémre nem kellett mindent felforgatnom utána, mert egyből megtaláltam a konyhában.

- Helló! – karoltam át Ki Young vállát, aki Baek Hoval sustorgott a hűtő mellett, mire a lány összerezzent. - Miről folyik a szó?

- Uramisten, te meg hogy nézel ki?! – förmedt rám nagy szemekkel, én pedig nagyot sóhajtottam.

- Már megint mi bajod van velem?

- Te nem jártál ma tükör közelében?! – egyre inkább elborzadt, ahogy végigmért, és dühös is lehettem volna rá azért, hogy így kiakadt, de csak fáradtan feleltem neki.

- Nem, képzeld el, hogy nem jártam tükör közelében ma. Reggel hétig egy poros raktárt takarítottam, így elnézhetnéd nekem, hogy nem vagyok éppen csúcsformában.

- Igen, Ha Na, van mikor az ember nincs csúcsformában. Sőt, az is előfordul, hogy az ember lánya bal lábbal kel fel és nem minden tökéletes. Ritkább eset az, mikor a nagy sietség miatt nem sikerül egy normális külsőt varázsolni magadnak, de az, ahogy te kinézel, a világ összes nője elleni merénylet! – kezdtem azt hinni, hogy szívinfarktust fog kapni, ha így folytatja.

- Kicsim, nem hiszem, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet… - kelt a védelmemre Baek Ho, amiért hálásan pillantottam rá.

- Oh, te csak ne szólj semmit! – tromfolta le a barátját a lány, és ismét nekem szentelte a figyelmét. – És különben is, mi ez az otromba bőrdzseki?

- Öhm… ajándék? – nem hangzott túl meggyőzően a feleletem. – De ha hagysz szóhoz jutni, akkor elmesélek mindent.

- Mi mindent? – erre már megcsillant a szeme, amit fél győzelemnek könyveltem el.

- Hogy mit keres nálam Chris dzsekije – suttogtam halkan, mire a lány felsikkantott és majdnem két lábon szökdécselt izgalmában, miközben vörös haja a feje körül ugrált.

- Chris?! – szinte hangtalanul ejtette ki a nevét a srácnak és megfogva a kezem, a nappali egyik sarkában lévő babzsák fotelekhez irányított, ahol senki sem volt éppen. Csak rámosolygott Baek Hora, adott neki egy puszit és mondta, hogy ez most csajos beszélgetés lesz, így egy picit magára hagyja. Csak tehetetlenül rántottam egyet a vállamon a lány barátja felé, hogy nincs mit tenni…

A nappaliban elég sokan töltötték az idejüket, köztük a STAND UP-ból Min Soo és Min Jun is, akiknek intettem egyet, mielőtt Ki Young leültetett magával szemben.

- Na, mesélj! – ritkán láttam ilyen izgatottnak a barátnőmet, de úgy látszik, Chris említése elég volt ahhoz, hogy ezt a hatást érjem el nála.

És hát elkezdtem mesélni neki. Minden apró részletbe beavattam, a gonosz, sunyi megtámadásomtól kezdve az egész kialakult helyzetig Jae Wannal. Ki Youngnak szinte tátva maradt a szája, mikor elmeséltem, hol is találkoztunk korábban a fiúval.

- Ez nem semmi! – bólogatott nagyokat, én meg csak mosolyogtam rajta. – Ekkora véletlenek nincsenek az életben, ez csakis a sors lehet!

- Ne ess túlzásba! – nevettem és a tekintetem elrévedt a lány mellett egyenesen a tévére, ahol éppen a deles híradó ment. Az egyik srác kicsit feljebb hangosította, hogy hallja, miről számol be a bemondó.

- A ma reggeli órákban egy robbanás történt Busanban, a Haeundae Étteremben, ami eddig tizennégy életet követelt, huszonhárom súlyos és pár könnyebb sérültet szállítottak kórházba. A robbanás pontos okát még nem állapították meg a tűzszerészek, de a vizsgálat folyamatban van. Most pedig halljuk a helyszíni tudósítónkat, Kim Da Haet!

Ki Young is követte a tekintetem és ő is ugyanolyan elborzadva nézett a képernyőre, mint én. Jó páran elhallgattak a helyiségben és a szörnyű eseményről készült beszámolót figyelték.

De engem mégis valami mélyen nyugtalanított. Valami, aminek hatására a szívem egyre gyorsabban vert és az ebédem kényelmetlenül ficánkolt a gyomromban.

- Reggel kilenc óra tizenhárom perckor egy robbanás rázta meg Busan belvárosát, ahol a méltán híres Haeundae Étteremben történt borzasztó katasztrófa. – Haeundae Étterem... Olyan ismerős volt a név számomra, hogy kirázott a hideg tőle. Talán míg Busanban éltem, többször is megfordultam ott? – Még nem kaptunk pontos információkat a körülményekről, de úgy tűnik, gázrobbanás történt az épületben, aminek következtében az építmény nagy része károsodott. Korábban a lángok, ahogy a felvételeken is látszik, elérték a tizenöt méteres magasságot is, de a tűzoltók sikeresen megfékezték, hogy a tűz átterjedjen a környező épületekre.

Észre sem vettem és úgy álltam fel a babzsák fotelből, majd sétáltam oda a tévéhez, mintha megbabonázott volna a képernyőn látható vörös-fekete lángtenger, ami az épület pusztulásakor csapott az ég felé.

A kezem egyre jobban remegett és egyszerűen nem értettem az okát.

- Ha Na? – hallottam Ki Young ijedt hangját mellettem, de nem törődtem vele. Továbbra is minden figyelmemet lekötötte a televízió.

- Eddig tizennégy halálos áldozatot követelt a tűzeset, de ez a szám tovább növekedhet, ahogy a tűzoltók túlélők után kutatnak a romok között...

- Min Jun – a hangom rettentően távolinak hangzott. -, ő Busanban van, igaz?

- Igen…

- ...további huszonhárom súlyos sérültet szállítottak kórházba, akik azonnali ellátásra szorultak…

- Mikor volt az a megbeszélése? – a gyomrom egyre jobban kavargott, de mégis úgy éreztem, hogy borsónyi méretűre zsugorodik.

- Ma reggel… - jött a válasz és kihallottam a hangjából azt a hitetlenkedést, ami engem is egyre inkább magával sodort.

- …a könnyebb sérülteket viszont a helyszínen ellátták. A tűzszerészek a napokban a lehetséges okát keresik ennek a szörnyű balesetnek, amely most az egész várost szinte sokkolta. Kim Da Haet hallották…

- Milyen étteremben? – ekkor már rimánkodtam magamban, hogy bár tévednék. Bár rosszul emlékeznék, bár becsapott volna az emlékezetem! Bárcsak ne azt említették volna egy kihallgatott beszélgetés során, amire most gondoltam.

- Haeundae…

A gyomrom ebben a pillanatban szűnt meg létezni, a fejem szinte ólomsúllyal húzott lefelé és a látásom is elhomályosult. Bele kellett vájnom a körmöm a tenyerembe, hogy két lábon tudjak maradni. Az alsó ajkam reszketett és tekintetem még mindig nem tudtam levenni a tévéről, amin már egy játszadozó pandát mutattak.

- Mi ez az egész? – mintha Baek Hot hallottam volna a közelből.

- Megijesztetek… - Ki Young remegős hangja sem térített észhez. Csak egyetlen egy szó járt az agyamban. – Miről beszéltek? Ki volt ebben az étteremben?!

Tudtam, hogy amint kiejtem azt a szót, ami ott kering a gondolataim között, amint szabadjára engedem, elszabadul a pokol. Amíg csendben maradok, addig meg nem történtté tehetem, addig elkerülhetem ezt a valóságot. Addig elbujdokolhatok, addig nem kell szembenéznem azzal, ami vár rám. De ha kiejtem a számon, nem lesz többé visszaút, nem lesz többé menekvés. Halkan, mint a haldokló utolsó lehelete, úgy hagyta el a számat végül az a név, ami mindent megváltoztatott…

- Kyu Hyun…

36. fejezet

Orvosi segítség

A szerelmi életem az utóbbi napokban fenekestül felfordult: az a fiú, akit évekig szerettem és azt hittem, hogy még mindig szeretem, elhagyott, mert úgy gondolta, hogy nincs közös jövőnk, mivel valaki másé már a szívem. Méghozzá az egyik barátjáé. Ebben pedig az volt a szomorú, hogy félig igazat is adtam neki, mivel tényleg nem égett a szívemben már az a láng, mint tíz évvel ezelőtt. Kialudt úgy, hogy észre sem vettem, csak akkor, mikor már túl késő volt és ezzel túl sok fájdalmat okoztam egy olyan személynek, aki még mindig fontos volt számomra, még ha nem is olyan értelemben, mint ahogy remélte volna.

De hogy másban is igaza volt-e ennek a fiúnak? Hát azt nem tudtam megmondani. Ugyanis az a barát, akit emlegetett, hogy elrabolta a szívem, számomra kész rejtély volt. Akárcsak az iránta táplált érzéseim. Nem tudtam, mit rejt a szívem, nem tudtam, hogy a nagy út végén meglelem-e azt az oázist, amire vágyok, vagy csak egy délibábot kergetek és a halál vár rám a forró és kegyetlen sivatagban. Tehetetlen voltam, nem ismertem saját magam, nem ismertem a saját érzéseim, és nem akartam még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Nem akartam felelőtlenül fejest ugrani az ismeretlenbe, nem akartam még valakit megbántani.

Ez a két fiú is elég volt ahhoz, hogy felborítsák az életem, így is túl bonyolult volt minden – de úgy látszik, ez nem volt elég. Ugyanis kellett még egy harmadik személy is, csak hogy igazán fergeteges legyen a buli!

Tudtam, hogy el kellene húzódnom a finom, puha ujjaktól. Tudtam, hogy el kellene fordítanom a tekintetem azokról a kivételesen most gyengéd szemekről. Tudtam, hogy nem szabadna semminek sem történnie, mert nem engedhettem meg magamnak egy még komplikáltabb helyzetet, mint amiben jelenleg vagyok. Mégis…

Mégis mozdulatlanul tűrtem, ahogy Jae Wan meleg ujjai az alsó ajkam simítják végig. A másik keze a derekam köré szorult, hogy biztos támaszt adjon a remegő lábaimnak, még ha ennek ő nem is volt tudatában. Minden egyes lélegzetvételét éreztem az arcomon, az illata erős és férfias volt, mégis volt benne mélyen elrejtve valami édes. Nem akartam ezt érezni, nem akartam így elgyengülni mellette, nem akartam, hogy hatással legyen rám.

Ennek ellenére olyan érzések kerítettek hatalmukba, amiknek nem lett volna szabad. Egyszerűen lehetetlen volt. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene, de egyre inkább ellepett, akár a tenger, ami kérlelhetetlenül kúszik fel dagálynál a parton, beborítva és magáévá téve mindent, ami az útjába kerül. Olyan ismerős volt számomra Jae Wan érintése, sőt az egész lénye, ami körülölelt és elzárt az éltető oxigéntől, aminek hatására nehezen jutottam levegőhöz. Olyan volt mintha egy egészen újfajta deja vut élnék meg, ahol nem is a gondolataim között felbukkanó képek és érzések okoznák a furcsa jelenséget, hanem a testem minden egyes sejtje ismerte volna fel a fiút.

Az agyam szinte rimánkodott azért, hogy végre megmozduljak és lökjem el tőle magam, de a testem nem reagált rá, mintha elvágták volna a kettőt összekötő zsinórokat, mert megszakadt köztük a kapcsolat. Édes mindegy volt számára, hogy mit üvöltözik az agyam, mert önálló életre kelt. Az az ismerős érzés egyre csak azt sugallta, hogy nyugodjak meg és engedjek neki. A fiú vállán nyugodó karom izmai megfeszültek, éppen, mikor Jae Wan megszólalt.

- Ki tette ezt veled? – lehelte halkan, és a tekintete még mindig nem eresztett. De az a transzszerű hatás, ami a hatalmába kerített, rögtön semmivé foszlott. Úgy tűnt tova, mintha sosem létezett volna, csupán az enyhe borzongás és csalódottság emlékeztetett rá, hogy mit éltem át az előbb.

Biztos voltam benne, száz százalékig biztos voltam benne.

Az előbb egy emlék derengett fel bennem, még ha az agyam nem is volt képes felidézni, még ha egy foszlány sem maradt meg belőle, a testem akkor is emlékezett. Igaza volt Jae Wannak, ha eddig kételkedtem is benne, ha nem is bíztam a szavaiban, ez a pár másodperc meggyőzött arról, hogy tényleg ismerem őt. Valahol a múltban találkoztam vele!

Ez a felismerés pedig sokkolt. Hittem neki korábban, elhittem a szavait, miszerint ismerjük egymást és korábban találkoztunk már. Ha hazudott volna, akkor nem tagadta volna később, vagy nem kerülte volna el az egyre záporozó kérdéseimet sem. Egyszerűen mindenfélét kitalálhatott volna, előállhatott volna valótlan állításokkal is, úgysem ellenőrizhettem volna, ha egyszerűen nem emlékszem rá. De ennek mi értelme lett volna? Szóval ezért megbíztam benne és a szavában. Mégis ledöbbentem, amikor felfogtam, hogy tényleg igazat beszélt. Egészen más volt hinni valamiben, és megtudni, hogy igaz.

De mégis honnan a fenéből ismerhettem?! Ez a kérdés már azóta foglalkoztatott, hogy elejtette ezt az apróságot ittas állapotban, de most elemi erővel lángolt fel bennem a vágy, hogy megtudjam a válaszokat. Legszívesebben megragadtam volna Jae Wan kabátjának két szegélyét, magamhoz rántottam volna, és addig üvöltözök vele, míg ki nem böki az igazságot. De azt is tudtam, hogy sem az üvöltözés, sem az agresszív viselkedés (nem mintha arra vevő lettem volna alapjáraton), sem egyéb módszerek nem lettek volna segítségemre, hogy kiszedjem belőle azt, amire kíváncsi voltam.

- Ha Na? – összerezzentem a hangjára és végre láttam is azokat a csodás, barna szemeket, nem csak néztem őket. Kis értetlenség bujkált a tekintetében és össze kellett szorítanom az állkapcsom, hogy visszanyeljek minden kikívánkozó kérdést. Már egyszer megmondta nekem a fiú, hogy legközelebb csak akkor hozzam fel ezt a témát, ha már emlékszem rá, addig pedig egy szót sem fogok tudni kihúzni belőle.

- Hm? – így nem volt más választásom, mint csendben maradni és magamban fortyogni, hogy egyrészt miért nem emlékszem Jae Wanra, másrészt semmi esélyem arra, hogy tőle tudjam meg az igazságot.

- Minden rendben?

- Miért? – kérdeztem vissza és még mindig olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy addig rázzam a kabátjánál fogva a válaszokért, míg kegyelemért nem könyörög, hogy hagyjam abba.

- Csak mert elég furán és ijesztően nézel – felelt és oldalra billentett fejjel tanulmányozott, ami még egész aranyosnak is volt mondható.

- Mit kérdeztél az előbb? – söpörtem félre a megjegyzését és visszatereltem a beszélgetést az eredeti mederbe. Jae Wan még egy ideig méregetett sötét szemeivel, de aztán úgy látta, hogy nem feszegeti tovább a témát.

- Ki csinálta ezt az arcoddal? – tette fel ismét a kérdést, kissé pontosítva, és hirtelen megint tisztában lettem a helyzetünkkel. A meleg kezének az arcomon, az izmos vállaknak a karom alatt, a lélegzetének a bőrömön. Ezek hatására pedig nagyon meg kellett erőltetnem az agyam, hogy feldolgozhassam az információkat, majd eszembe jusson, hogy mire is kíváncsi Jae Wan. Mivel az ujja még mindig fel-le szánkázott az arcomon, nem sokban segített a koncentrálásban.

- Az egyik lány korábbról… - úgy látszik, nem kerülte el a figyelmét a karmolás nyom és seb a szám szélén, ami Jung Heetől származott. Viszont ekkor kezdett el igazán lángolni az arcom, mivel rádöbbentem, hogy Jae Wan nem gyengédségből simított végig a bőrömön és az ajkamon, hanem a sérüléseimet követte végig. Szinte már tapintható volt az arcomból áradó hő kettőnk között, annyira szégyelltem, hogy olyasmi fordult meg a fejemben, hogy Jae Wan talán érdeklődik irántam. Arról nem is beszélve, hogy valamilyen szinten márpedig vonzónak találtam őt, tekintve, hogy egy percig sem volt ellenemre az érintése…

Ekkor döntöttem úgy, hogy jobb lenne elhúzódnom tőle, mielőtt egyéb ostobaságok jutnak eszembe. Így is túlságosan közel álltunk egymáshoz, ami más szemében akár még intim közelségnek is számítana. Sőt, kit akarok becsapni, ez a helyzet már egészen jól reprezentálta az intim közelség fogalmát…

- Melyik lány? – kérdezett vissza, mielőtt akár megmozdulhattam volna.

- Nem hiszem, hogy ismered, az a hosszú, szőke loboncos lány – feleltem készségesen. – Nyugi, nem Se Ri volt, ő csak be akart nekem húzni. Jung Heevel olyan jó kis csajos bunyónk volt, tudod, hajhúzkodós és karmolászós.

- Csak egy iszappal teli medence hiányzott… - erre megint felkaptam a fejem, mivel időközben a pólója mintázatát kezdtem el figyelni. Csupán egy pajkos csillanást láttam a szemében, és egy féloldalas mosoly ült a szája szegletében, de akkor is majdnem leesett az állam, merthogy ez volt az első alkalom, hogy Jae Wan valamiféle flörtnek adta jelét velem szemben. A humorához egyszer-kétszer volt már szerencsém, sőt a perverz és agresszív viselkedéséhez is, ami túlfűtött szexuális utalásoktól hemzsegett, de ez a visszafogott megjegyzés, ami csak éppen lépte túl a határokat, azt most először tapasztaltam meg. Mégis mi folyik itt?! – Mondjuk egy bikiniben…

- Hé! – háborodtam fel, mert nem tetszett az a tekintet, amivel méregetett. – Az a kis hajcihő majdnem két figyelmeztetésembe került, szóval nem viccelődnék vele a helyedben.

- Micsoda?! – erre a mosoly úgy hervadt le az arcáról és váltotta fel a megdöbbenés, hogy elégtétellel konstatáltam a változást. – Soha nem osztanak két figyelmeztetést, főleg nem egy kis verekedésért! Sőt, nagy ritkán fordul elő egyáltalán, hogy tudomást szereznek ilyesmiről az ügynökségnél, mert ezt maguk a gyakornokok is próbálják titokban tartani.

- De nem mindenki szálka Go Jin szemében, és nem mindenki olyan peches, hogy egy kétajtós szekrény méretű portás kapja rajta a verekedés közben… - néztem félre elég nagy kínban érezve magam.

- Istenem! – sóhajtott Jae Wan, mintha a világ terhe nyomná a vállát. – Elfelejtkeztem, hogy rólad van szó, és csekélyke tapasztalatom alapján, te vagy a legszerencsétlenebb ember, akit csak hátán hordott a föld.

- Hé! – förmedtem rá megint a szavai miatt, de mégsem tagadtam. Elég sok balszerencse ért mostanában, Jae Wan pedig a legtöbbnél jelen volt…

- Szóval ezzel a lánnyal való verekedés miatt kaptál egy figyelmeztetést – nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, mégis bólintottam rá.

- Csoda, hogy nem hallottál róla, pedig elég kiterjedt informátori hálózatod lehet - jegyeztem meg elgondolkozva. Mivel Jae Wan volt az a körülöttem lévők közül, aki mindig valahogy olyan információk birtokába jutott, amikről nem kellett volna tudnia, gondoltam, hogy már előbb tudomást szerez a történtekről, minthogy megszáradna Go Jin aláírása a jelentéseken.

- Képzeld, van nekem is életem, és ha csak a feléről tudnék, ami veled történik, egy perc nyugtom sem lenne – tromfolt le a srác és a lefitymáló arckifejezése miatt ráöltöttem a nyelvem. Tudom, gyerekes, de jelenleg ennyi tellett tőlem. – És miért kaptál majdnem két figyelmeztetést? Még ha Go Jinról is van szó, akkor sem járhat el igazságtalanul.

Gyorsan és tömören összefoglaltam a meghallgatásnak a történetét, ő pedig figyelmesen hallgatott anélkül, hogy egyszer is félbeszakított volna. Ami, tekintve, hogy róla volt szó, nagy teljesítménynek számított, hiszen nem kaptam egymilliónyi gúnyos megjegyzést a beszámoló alatt, amivel kikergetett volna a világból. De ami késik, nem múlik.

- Tiszta idióta vagy! – rázta meg a fejét a monológom végén.

- Kösz szépen!

- Egy barátnőd miatt képes lettél volna két figyelmeztetést bevállalni?! – nem volt mérges, de éppenséggel elégedett sem. – Ezután egy figyelmeztetést olyan könnyedén összeszedhettél volna, hogy örömmel nézték volna az ellenlábasaid, ahogy a cókmókoddal együtt elhagyod az ügynökséget. Te lettél volna a legrövidebb gyakornoki idővel rendelkező ember a cég történetében.

- De ez nem történt meg! – védekeztem most már dühösen. Elég volt a bátyám tirádáját végighallgatni, nem akartam még Jae Wan szájából is átélni még egyszer.

- Szerencsédre! – mutatott rá a tényre, hogy egyáltalán nem rajtam múlt a dolog. Amiben el kellett ismernem, hogy igaza volt – bár ezt soha nem mondtam volna meg neki. – Yi Kyungnak köszönheted, hogy megúsztad az incidenst.

- Akkor örüljünk, hogy ő is ott volt, juhé! – morogtam egyre inkább felpaprikázva.

- Egyáltalán mi a fenéért verekedtél össze valakivel?!

Na, erre a kérdésre egyrészt nem számítottam, másrészt meg reméltem, hogy nem is fog felmerülni benne, hogy mi az, amivel Jung Hee ki tudott hozni a sodromból. Jae Wannak fogalma sem lehetett arról, hogy Se Jooval mi is volt közöttünk, még ha tényleg elég jól informált is volt velem kapcsolatban. Így a nagy őszinteségi rohamot, ami rám tört a fiú mellett, meg kellett szakítanom.

- Csak rossz napom volt – mondtam félvállról, de a pillanatnyi habozás szemet szúrt Jae Wannak és összeszűkült szemekkel vizslatott, így még hozzáfűztem pár gondolatot, hogy ne lásson át rajtam olyan könnyedén. – Jung Hee egy számomra igen fontos személyt szidalmazott és mivel napok óta pocsék hangulatban vagyok, nem alszok és egy perc nyugtom sincs, így érzékenyebben érintett, mint mondjuk más körülmények között.

- Kit?

Annyira reméltem, hogy nem teszi fel ezt a kérdést, de igazából bárki másnak is ez lett volna az első reakciója az előbb hallottak után, így csak magamat hibáztathattam az ostobaságom miatt.

Már csak el kellett döntenem, hogy milyen nevet mondok Jae Wannak, ugyanis abban biztos voltam, hogy valakit mondanom kell neki, mert addig nem hagy békén. Ismertem már annyira, hogy ilyen szempontból pontosan ugyanolyan volt, mint a nem éppen vérszerinti testvére. Választhattam volna Sung Chant, apát, Suh Hyungot vagy Chun Jat is, de mégsem akaródzott hazudnom neki. Nem tudom, miért, de nem bírtam rávenni magam arra, hogy valótlant állítsak neki, holott mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna akkor, ha ezt teszem.

- Se Joot – még azelőtt kicsúszott a számon a neve, mielőtt végiggondoltam és elhatározásra jutottam volna. Jae Wan reakciója elég különös volt, mert a szeme megvillant, de mégis minden izma, ami eddig megfeszült, most elernyedt a karom alatt. Éreztem, hogy egy nagy adag levegőt fúj ki magából, amit eddig visszatartott.

- Még mindig szereted őt?

Épp kezdtem megnyugodni, hogy véget ért a kínvallatásom és leeresztettem, de erre a kérdésre megdermedtem. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, ezért rákérdeztem, de Jae Wan ismét ugyanazt a kérdést tette fel. Hatalmas szemekkel, megrökönyödve bámultam a barna és ezúttal tartózkodó szempárba.

- Mégis miből gondolod ezt? – csak ennyit sikerült kinyögnöm, mert úgy éreztem, itt helyben kidobom a taccsot. Talán Jae Wan mégis valahogy tudomást szerzett arról, ami Se Joo és köztem folyt az elmúlt időszakban? Egy madárka azt csiripelte neki, hogy a STAND UP frontembere meg én együtt vagyunk? Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból és hideg veríték gyöngyözött a tarkómon. És ennek vajmi kevés köze volt a szobában uralkodó enyhe melegnek.

- Ahogy mondtad, akad egy-két ismerősöm, aki mesélt nekem rólad – felelt még mindig ugyanolyan kifejezéstelen arccal.

- Miket meséltek? – akkorát nyeltem, hogy még két szobával odébb is hallották volna, ha bárki más is lett volna itt rajtunk kívül. De az emeleten egyedül Jae Wan és én voltunk, senki más. És egyre jobban kerülgetett a pánik, mikor rájöttem, hogy Se Jooval mekkora bajba kerülünk, ha a velem szemben álló srác rájön, mi volt köztünk.

- Csak egy reménytelen szerelmi történetről hallottam, amiben a főszereplők ti voltatok – billentette oldalra a fejét. Elszorult a szívem a szavai hallatán, mert ennél jobban nem is jellemezhette volna a helyzetünket a fiúval. Erőlködtem, hogy a szemembe gyűlő könnyeket visszatartsam, és eddig nyerésre álltam. – Egy lányról, aki végtelen türelemmel és odaadással csodált és szeretett egy fiút, aki ezt nem tudta viszonozni.

Oké, talán az előbbi kijelentésem egy kissé eltúlzott volt, mert a következő pillanatban egy könnycsepp csorgott végig az arcomon. Nem tudom, hogy Jae Wan költői szavai tették meg a hatásukat, vagy csak az agyamba tóduló emlékek, vagy esetleg a fiú gyengéd ujjai, amik egy kósza hajtincset tűrtek a fülem mögé. De mindenesetre annyi biztos, hogy Jae Wan nem tud semmit a mostani helyzetről Se Jooval, hanem csak a nyílt titokról, amivel négy évvel ezelőtt szinte mindenki tisztában volt.

- Még… még mindig túl sok mindent tudsz rólam – krákogtam rekedten és elkaptam megint a tekintetem róla.

- Kitartott a türelme a lánynak? – jött a következő kérdése, mintha előbb meg sem szólaltam volna. Vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyta, nem tudom. – Ami még fontosabb, kitartott a szerelme?

- Nem – mielőtt észbe kaptam volna, ott visszhangzott kettőnk között ez az egy szó. -, se a türelme, se a szerelme nem volt elég erős.

A következő pillanatban Jae Wan nagyot sóhajtott és ujjával óvatosan letörölte a könnyeket, amik már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Meglepően gyöngéd mozdulat volt ez tőle, és emellett ismét elmaradtak a csípős hozzászólások, amin nem győztem csodálkozni. Igazából már semmi sem érhetett volna váratlanul. Hiszen itt álltam egy koszos raktárban azzal a fiúval, akivel eddig majdnem minden beszélgetésünk valamiféle vitává, harccá és veszekedéssé alakult át, most pedig minden olyan könnyedén szaladt ki a számon, mintha évek óta barátok lettünk volna. Megint csak meg kellett állapítanom, hogy volt valami megmagyarázhatatlan kötelék kettőnk között, amit ha Jae Wan nem nyomott el a bunkó és rideg viselkedésével, akkor ilyen formában nyilvánult meg.

- Tudod – fogta a kezei közé az orcámat, és felemelte, hogy a szemébe nézhessek. Ez nehéz feladat volt, mert kissé homályosan láttam a könnyeken keresztül, de nem zavartattam magam túlságosan. Most a legkevésbé sem tudott meghatni, hogy Jae Wan látja azokat a könnyeket és érzéseket, amiket napok óta igyekeztem elnyomni és magamba fojtani. -, semmi sem tart örökké. A boldogság ugyanolyan könnyen megy, mint ahogy jön, és sajnos nem csak rajtunk áll, hogy sikerül-e megszerezni azt, amire vágyunk. Néha egyszerűen fel kell adnunk, ha nincs más lehetőségünk, ezzel is megóvva magunkat a további fájdalmaktól és szenvedésektől.

Éreztem a hangján, hogy minden szavát komolyan gondolja, sőt, még többet is kiéreztem belőle. Mintha ő maga is lett volna már ilyen helyzetben, mintha a szavak nem csupán hihetetlenül sablonos bölcsességek lettek volna, amiket az ember bögrékre és pólókra nyomtatva lát, hanem tapasztalatból származtak. Mégis egy érzéketlen, bugyuta és tréfálkozó válasz szaladt a számra elsőként.

- Köszönöm, Yoda! – mondtam halkan és láttam megvillanni Jae Wan szemében a haragot, amit a komolytalan feleletem keltett benne. Már vette a levegőt, hogy valami kétségkívül kellemetlen dolgot vágjon a fejemhez, de beléfojtottam a szót azzal, hogy megszorítottam a csuklóját és rámosolyogtam. Talán a mosolyomban lehetett valami, aminek hatására kissé meglepetten nézett rám, ugyanis éreztem az arcomra kiülő gyengédséget. – Köszönöm…

Ezúttal már a humornak a nyoma sem volt ebben a szóban, csak a puszta hála, amit az ébresztett bennem, hogy Jae Wan így törődik velem és a könnyeim is végre elapadtak. Mielőtt bármit is szólhattam volna, az ujjai lecsúsztak az arcomról és távolabb lépett tőlem, amit furcsállottam, de meg is könnyebbültem egyben, mert végre kaptam rendesen levegőt.

- Mindenesetre annak örülnék, ha befejeznéd a körülöttem való szaglászást – jegyeztem meg, hogy ezt a meghitt és egyre kínosabbá váló csendet megtörjem kettőnk között. Nem maradt el a hatása, ugyanis Jae Wan elmosolyodott és kezébe vett egy lemezt, ami a földön, pont a lábamnál hevert.

- Egészen élvezem azt, hogy egyre több mindent tudok meg rólad, és te megfosztanál ettől? – A tekintetét a lemezborítón futtatta végig, rántott egyet a vállán, majd egy másikat kezdett el nézegetni, az előzőt az asztalra helyezte mellém.

- Elég idegesítő, hogy olyasmiket tudsz rólam, amihez semmi közöd, emellett még nem is tőlem tudod őket – fintorogtam, mivel tényleg nem voltam elragadtatva attól, hogy ez a fiú lassan több dolgot tud rólam, mint bárki más a környezetemben.

- Nem kellene másokat kérdezgetnem, ha te magad felelnél a kérdéseimre – a következő lemez sem nyerte el tetszését és egy újabb után nézett a padlón.

- Na persze! – horkantam fel nem túl nőiesen, de még mindig jobb volt ez a csipkelődés, mint a korábbi bensőséges légkör. Attól felállt a szőr a karomon és sajnos nem rossz értelemben.

- Akkor meg ne háborogj, ha mástól szerzem meg azt az infót, amire kíváncsi vagyok – emelte fel úgy a kezeit, mintha ártatlan lenne az ügyben, de nálam ezzel nem ért el semmit sem.

- Mert ha nem kapod meg tőlem, amit akarsz, akkor rendjén van az, hogy játszd itt a szuper detektívet és mindenkit rólam faggass? – emeltem rá kérdőn az egyik szemöldökömet, mert ez a gondolatmenet nekem sántított valahol. Ja igen, az egész hülyeség volt úgy, ahogy volt!

- Jobb híján – a mostani lemezen végre elmosolyodott és ráhelyezte a gramofonra.

- Michael Jackson? – néztem rá ferde szemekkel, amikor meghallottam a dallamot.

- Bajod van vele?

- Dehogy, szeretem a számait.

- Végre valamiben egyetértünk – mosolyodott el, amit nem tudtam nem viszonozni. Aztán egyik pillanatról a másikra megszabadult fekete bőrkabátjától és felém hajította, amit reflexből el is kaptam.

- Mit művelsz? – csodálkoztam rá, és hol rá vezettem a tekintetem, hol pedig a kezemben tartott ruhadarabra.

- Segítek neked.

- Miben? – kérdeztem meglehetősen ostobán, és leraktam a kabátját az asztalra.

- Ha ezt egyedül kell megcsinálnod, akkor soha nem végzel és Go Jin nem fog kímélni – nézett körbe a helyiségben, ahol még mindig szerteszét hevertek a lemezek és CD-k, amiről Se Ri és a kis barátnői tehettek. – Mit mondott, hogy akarja ezt az egészet? Ábécé sorrendben, évszám szerint, előadók szerint?

- Nem segíthetsz – automatikusan jött a számra az elutasítás, mire kérdőn nézett rám.

- Tessék?

- Go Jin megmondta, ha bárki is segít, akkor újabb büntetést kapok, és baromira nincs kedvem ahhoz, hogy még valamit a nyakamba sózzon – ráztam meg nemlegesen a fejem, és már indultam is Jae Wanhoz, hogy kivegyem a kezéből az éppen aktuális CD-t.

- És pontosan honnan tudná meg, hogy nem egyedül csináltad? – érdeklődött elég szkeptikusan, mire megfogtam a karját és kivezettem a folyosóra.

- Látod ott azt? Az egy kamera – adtam meg a választ a kérdésére, de nem hogy egyetértett volna velem és belátta volna, hogy igazam van, elnevette magát és visszaaraszolt a szobába. – Most meg mi van?!

- Komolyan olyan naiv vagy, hogy bedőltél annak, hogy kamerával figyel? – nézett rám a nevetéstől könnyes szemekkel, mire egyre inkább rózsaszínben játszott az arcom.

- Azt mondta, hogy átnézi a felvételeket… - de már én is kezdtem kételkedni ebben. A nagy Go Jin majd pont szemmel fog tartani engem, hogy megnézze, milyen munkát végzek.

- Tegyük fel, még ha meg is akarná nézni a felvételeteket, az a kamera akkor sem működik – és már megint elnevette magát, mire kiléptem ismét a folyosóra és a megfigyelő eszköz felé sétáltam. És szinte csontropogtatóan szorítottam ökölbe a kezem, ahogy megláttam, hogy még a vezeték is ki van húzva belőle.

- Na? – érdeklődött a fiú kikukkantva az ajtónyíláson, de egy szót sem szóltam, hanem idegesen visszacammogtam a helyiségbe, ahol Jae Wan igazán jól szórakozott rajtam. Felkaptam egy lemezt, meg sem nézve a dátumot és a szekrényhez sétáltam vele. – Nem gondolod, hogy Se Riék sem próbálkoztak volna be, ha nem tudják, hogy semmi esélyük a lebukásra? Már itt gyanakodhattál volna.

- Muszáj okoskodnod?! – förmedtem rá, amint polcra vágtam a lemezt, sokkal nagyobb erővel, mint ahogy az szükséges lett volna. De abban a pillanatban, ahogy felemeltem a karomat és a borító a polcon csattant, felnyögtem az oldalamba hasító fájdalomtól.

- Ha Na! – lépett mellém Jae Wan és visszavezetett az asztalhoz, amire ezúttal felültetett. – Fenébe, teljesen elfeledkeztem arról, hogy megsérültél… Szólhattál volna!

- Bocs! – sziszegtem a fogaim között és igyekeztem minél lassabban lélegzetet venni, mert így a fájdalom is csökkent kissé.

- Na, vetkőzz!

- Hogy mi?! – ettől a mondattól még a fájdalmamról is elfelejtkeztem, és hatalmas szemekkel néztem a fiúra, aki megállt velem szemben. Ami pedig a legijesztőbb volt, hogy nem úgy tűnt, mint aki viccelődik. – Ezt te sem gondoltad komolyan!

- De, a legkomolyabban – és már nyúlt is a pólóm után, de rácsaptam a kezére. Nem lett mérges, sokkal inkább megütközött azon, hogy nem akarok levetkőzni egyetlen kérésére. Mihez volt szokva eddig? Hogy elhagyja a száját a parancs és máris lányok ezrei szabadulnak meg a ruháiktól? Nagy sajnálatomra, nem tartottam teljesen valószínűtlennek ezt.

- Te meg vagy húzatva! – mondtam még mindig teljesen letaglózva, és le akartam szállni az asztalról, hogy minél távolabb legyek Jae Wantól, mert komolyan kezdtem aggódni a szellemi képességei miatt.

- Csak csináld, amit mondtam – kért meg most már türelmetlenebbül és elállta az utam úgy, hogy a lábaim közé férkőzött a combjaival, így pedig se jobbra, se balra nem tudtam menekülni. Ehelyett hátrahúzódtam az asztalon ameddig csak tudtam, de ahogy megtámaszkodtam a karomon, az oldalamba megint belenyilallt, de csak összeszorítottam az ajkaim és igyekeztem nem hangot kiadni. Még csak az kéne, hogy Jae Wan megint a kezébe vegye az irányítást, és ő akarjon megszabadítani a ruháimtól. – Ha Na, kezdesz felidegesíteni.

- Én kérek elnézést, hogy nem akarok meztelenkedni előtted! – morogtam csupa iróniával a hangomban, mert tényleg éreztem a fiún, hogy fogy a türelme.

- Csak húzd feljebb a felsődet, hogy megnézhessem az oldaladat végre! – kelt ki magából most már és megragadta a karomat.

- Nem fogok… Mi? – ekkor értettem meg, hogy mit is mondott az előbb. – Csak húzzam feljebb a felsőmet?

- Tőlem minden mást is levehetsz, amihez kedved van, de igen, csak ennyit akarok – mondta úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne, és már nagyon elege lenne belőle.

- Miért nem ezzel kezdted… - motyogtam és nagy levegőt vettem, majd feljebb húztam a pólómat. Oké, nem volt a kedvenc elfoglaltságom mások előtt bármennyit is megmutatni a csupasz bőrömből, főleg nem a Jae Wan kaliberű srácoknak, de engedelmeskedtem. Mert ez még mindig jobb volt, mint teljesen levetkőzni, ahogy korábban hittem.

- Fordulj egy kicsit jobbra – utasított, mire eleget tettem a kérésének, mert valószínűleg árnyékolta a kérdéses felületet a bőrömből. Majd hátrébb lépett és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a bal oldalamat. Az ujjai ezúttal hidegek voltak, amik a bőrömhöz értek mindkét oldalról, majd tűrtem, hogy bordáimnál nyomkodja megint a testem.

- Na? – érdeklődtem, mikor kezdtem unni, hogy itt ülök az asztalon a melltartómig felhúzott pólóval és Jae Wan csak csendben vizsgálódik.

- Kár, hogy kitöröltem azt a képet korábbról Se Riékről – morogta igencsak mérgesen a fiú, de az a kis vadság a hangjában valahogy jókedvre derített. – Igazán megérdemelnék, hogy megtudja a világ, milyenek is valójában.

- Vigyázz, mert még azt hiszem, hogy aggódsz értem! – viccelődtem, bár meg is bántam, mikor a kuncogás hatására megint össze kellett préselnem a számat. De ami még rettentőbb volt, hogy Jae Wan felnézett rám a félig guggoló pozíciójából és azok a barna szemek egyszerre dermesztették meg a vért az ereimben és egyszerre forrósították fel az arcomat. Egyszerre volt a tekintete durva és mégis gyengéd. – Mi az?

A hangom még a suttogásnál is gyengébb volt, mégis tudtam, hogy pontosan értette minden egyes szavam, de csak csendben felegyenesedett. Mégis mi rosszat mondhattam? Eddig olyan kellemes volt közöttünk a légkör, de most mintha egy jégveremben lettem volna, Jae Wannak úgy változott meg a hangulata másodpercek alatt.

- Nem tört el a bordád, de abban biztos vagyok, hogy megzúzódott. – Egészen a legközelebbi szekrényig sétált és nekitámaszkodott az oldalának, ahol nem sokkal korábban én leltem menedékre Se Riék támadása után. Ez a távolság nem volt túl nagy, ha kihúzódom az asztal szélére és kinyújtom a karom, elértem volna a mellkasát. – A repedést nem tudom kizárni, de ha biztosra akarsz menni, akkor menj el orvoshoz, és csináltass röntgent. Ezt akkor ajánlom, ha a fájdalom nem csökken és még napok múlva is ugyanolyan intenzitású.

- Váó! – néztem rá nagy szemekkel, mert ez a kisebb monológ még engem is lenyűgözött. – Ez egészen úgy hangzott, mintha értenél is hozzá!

- Remélem is, hogy három év orvosi iskolának volt értelme – egy mosoly halvány árnyékát láttam a szája szegletében.

- Tessék? Te orvosi egyetemre jártál?! – ennél jobban meg sem tudott volna döbbenteni azt hiszem, még ha azt is mondja, hogy asztronautának készül, az sem lett volna hihetetlenebb.

- Még járok – javított ki. A kezébe vett egy lemezt és meglengette az orrom előtt. – Nem bánod, ha inkább pakolunk, ahelyett, hogy itt fecsegünk?

- De… - kezdtem bele, mikor leugrottam az asztalról és elfintorodtam a kellemetlen érzésre az oldalamban. Aha, zúzódás. Azt hiszem, érzem. Aztán egész másképp folytattam a mondatot, mint ahogy eredetileg terveztem. – Nem várhatom el tőled, hogy segíts, ez az én büntetésem. És késő is van, neked meg biztosan van jobb dolgod, főleg, hogy valószínűleg kemény napod lesz holnap.

- Befejezted? Mert akkor végre elmondhatnád, Go Jin milyen hülyeséget eszelt ki a lemezek rendszerezésére – kért és várakozóan nézett rám. Pár percbe telt, mire átgondoltam a helyzetet. Nem akartam tartozni Jae Wannak és nem szerettem volna, ha miattam esetleg bajba kerül. Emellett kényelmetlennek tartottam, hogy mondhatni kihasználom, mikor ez az én büntetésem volt. Másrészről viszont, ha segít, akkor gyorsabban végzek, és nem úgy tűnt, mint aki nagyon bánja, hogy beszáll a pakolászásba. Nem utolsó sorban, meg erősen kételkedtem benne, hogy el tudnám innen zavarni.

Így megválaszoltam a kérdését, hogyan is kell a lemezeket rendezni, ezután se szó, se beszéd nekiálltunk a munkának. Elég sokáig szótlanul végeztük a lemezek helyére rakását, csak Michael Jackson hangja törte meg a csendet. Talán másfél óra telhetett el így, miközben a Se Riék által szétrombolt munkámat ismét megcsináltuk, illetve mivel ketten voltunk, sokkal gyorsabban haladtunk. Már csak két doboz maradt, mikor megszólaltam ismét, mivel tovább nem bírtam. Már ez is igen nagy teljesítménynek számított, hogy ilyen sokáig tűrtem a teljes szótlanságot. Bár lehet, csak bátorságot gyűjtöttem, hogy feltegyem a következő kérdést:

- Mi ez az egész az orvosival? – érdeklődtem Jae Wantól, aki a szekrény túloldalán állt, de erre rám kapta a tekintetét.

- Szóval nekem válaszolnom kellene a kérdéseidre, de neked az enyémekre nem? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, mire az ajkamba haraptam. Ez egy olyan kérdés, ami sajnos teljesen jogos volt a részéről, de ezt mégsem ismerhettem el. – Mit szólsz ehhez? Egyet te kérdezel, egyet pedig én.

Ez nagyon is emlékeztetett arra az ivós játékra, amit még nagyon régen (úristen, igazából alig egy hónapja történt csak!) játszottunk Kyu Hyunnal a lakásán. Így máris akadt egy keresztkérdésem.

- Mi van, ha nem akarok válaszolni valamire?

- Akkor a másik fél választhatja a következő lemezt, amit hallgatunk – ajánlotta fel készségesen némi töprengés után.

- Ilyen egyszerűen? Azt hittem, majd valami komolyabb büntetést találsz ki – mértem végig, mivel gyanús volt ez nekem.

- Ha azt akarod, nem jelent problémát, csak gondoltam, ez jobban kedvedre való lenne – rántott a vállán, de azért láttam rajta, hogy alig bírja elfojtani a mosolyát.

- Rendben! – egyeztem bele. – Hogy-hogy orvosi? Nem túl nehéz ez a színészkedés és tulajdonképpen a munkád mellett?

- Mikor elvégeztem a középiskolát, akkor jelentkeztem a P.S.-hez, vagy még talán előbb, már nem is emlékszem pontosan – mesélte, miközben egy percre sem álltunk le a munkával. Ugyanis már csak egy nagy doboz volt hátra. – De már gyerekkorom óta az az álmom, hogy egyszer fehér köpenyt öltsek és orvos legyen belőlem. Ennek fő oka pedig az, hogy az apám rákban halt meg, én pedig tehetetlenül néztem végig a küzdelmét az életéért és a haláltusáját.

Megdermedtem és mozdulatlanul bámultam a fiút, aki mintha mi sem történt volna, úgy rendezgette a lemezeket a polcon. Úgy beszélt a saját apjának a betegségéről és a haláláról, mintha csak a másnapi időjárásról fecserésznénk. Majdnem el is felejtettem, hogy az az apa, akiről Jae Wan mesélt, nem egyezik meg azzal, aki jelenleg az apja. Ugyanis Jae Wan édesanyja, a férje halála után újra férjhez ment, méghozzá Kyu Hyun apjához. Így lettek mostohatestvérek ők ketten. Tudtam, hogy valaminek történnie kellett Jae Wan családjában is, hogy az édesanyja újraházasodjon, de azt hittem, egyszerűen csak elváltak. De így elveszíteni valakit… Végignézni, ahogy szép lassan elhagyja az élet. Ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni!

- Akkor döntöttem el, hogy segíteni akarok másokon, hogy nem szeretném, ha másoknak is ilyesmin kellene keresztülmenniük – mondta a fiú és most először állt meg a keze a levegőben, ahogy a helyére rakta az utóbbi lemezt. A tekintete a semmibe révedt és nem tudtam ugyan, hogy mi lebeghet a lelki szemei előtt, de afelől kétségem sem volt, hogy borzalmas emlékek lehetnek. Még mielőtt átgondoltam volna, megragadtam a kezét, és erősen megszorítottam. Erre megrezzent és rám emelte kissé vaksi szemeit, de mintha még mindig nem látott volna.

Nem mondtam semmit sem, nem akartam olyan sablonos szöveggel jönni, hogy „Sajnálom” vagy hogy „Minden rendben van már”, ehelyett csak csendben meredtünk egymásra. Soha nem sejtettem volna, hogy ilyen szörnyű terhet cipel magával a fiú, hogy ilyeneket élt át gyerekként… Mindig csak egy rideg és keményszívű ficsúrnak láttam, aki ha nem is durván viselkedik a körülötte lévőkkel, de mindenesetre meglehetősen távolságtartóan. Talán megvolt az oka erre… talán nem véletlenül zárkózott el másoktól.

Mindezek ellenére, amiket megtudtam róla pár másodperc alatt, mégis az volt a legfurcsább, hogy mindezt egyáltalán elmondta nekem. Elmondta egy olyan embernek, akit alig ismer és még mondhatni baráti viszonyban sincsenek. A szívem egy kicsi része melegen bizsergett a ténytől, hogy Jae Wan megbízott bennem és elárulta ezeket a titkokat az életéről. Erősen kételkedtem benne, hogy ezt sokan tudták volna róla, nem tűnt olyan típusnak, aki minden jöttmentnek fecseg magáról. Így pedig még inkább értékeltem a gesztust.

- Amúgy a munkám mellett tényleg elég nehéz az egyetemre koncentrálni. Kevés időt tudok vele foglalkozni, de egész jól megy – szólalt meg ismét, mire hirtelen elengedtem a kezét, és éreztem, hogy elpirulok. Mindketten elkaptuk a tekintetünk, talán ő is rájött, hogy többet árult el, mint amennyit szándékában állt volna. – Ha pedig már ilyen mélyen beleástuk magunkat a családi témába, akkor maradok annál. Az édesanyáddal pontosan mi történt? Tudom, hogy autóbalesetben halt meg négy évvel ezelőtt, de ezen kívül nem sokat.

Óvatosan, mégis kíváncsian tette fel a kérdést, és őszintén szólva meglepett vele. Azt hittem, hogy majd perverz kérdésekkel fog bombázni, a mellméretemről mondjuk, vagy a szexuális életemmel kapcsolatban, erre pont az anyámat hozza fel…

- Mikor is halt meg?

- Május huszonegyedikén – feleltem gondolkozás nélkül és kissé megremegett a hangom. Ez a nap örökre beégett az agyamba, még ha egy emlékem sem volt róla. Aztán elmondtam a történet rövidebb verzióját, hogy anyával éppen a Baegun-tótól tartottunk hazafelé kocsival és nagy vihar tombolt azon az éjszakán, mikor a szemközti sávból egy teherautó átsodródott a mienkbe, ezzel pedig halálos balesetet okozott.

- Miért mesélted többes számban? – alig hallottam a kérdését olyan halkan beszélt, annyira megbabonázta a történetem őt, mint korábban az övé engem.

- Tessék?

- Az egészet úgy mesélted, mintha te is ott lettél volna – magyarázta meg. Fel sem tűnt, hogy végig úgy beszéltem, mintha én is jelen lettem volna. Vagyis magyarul szólván úgy, ahogy történt. Annyira elengedtem magam Jae Wan mellett, a pakolás is elvonta a figyelmem, nem utolsó sorban pedig kezdtem nagyon elfáradni, hogy nem is figyeltem a szavaimra.

- Mert úgy is volt – feleltem halkan és szinte habozás nélkül. Mi értelme lett volna titkolózni? Ez nem olyasmi, amit annyira védenem kellett volna, még ha az apám annak idején mindent el is követett, hogy ne derüljön ki semmi róla. Amiért a mai napig hálás voltam neki. Ha nem cselekszik olyan gyorsan, akkor mindenki engem zaklatott volna az esettel kapcsolatban és soha nem gyógyulok fel lelkileg belőle. Nem mintha amúgy olyan jól haladtam volna ezen a téren… Mindent elmeséltem Jae Wannak töviről-hegyire, őszintén.

- Hogy élhetted túl? – most először úgy éreztem, hogy nem képes uralkodni az arcvonásain és kiült rá a megdöbbenés, hitetlenkedés és elborzadás.

- Nem volt egyszerű, főleg, hogy rengeteg sérülést szenvedtem el, pluszban jött még rá az amnézia, és…

- Amnézia?! – csapott le a szóra, mint egy kígyó, és össze is rezzentem az erős hangjára.

- Igen, az egész nap kiesett. Miért?

- Így már értem, miért nem emlékszel rám…