36. fejezet

Orvosi segítség

A szerelmi életem az utóbbi napokban fenekestül felfordult: az a fiú, akit évekig szerettem és azt hittem, hogy még mindig szeretem, elhagyott, mert úgy gondolta, hogy nincs közös jövőnk, mivel valaki másé már a szívem. Méghozzá az egyik barátjáé. Ebben pedig az volt a szomorú, hogy félig igazat is adtam neki, mivel tényleg nem égett a szívemben már az a láng, mint tíz évvel ezelőtt. Kialudt úgy, hogy észre sem vettem, csak akkor, mikor már túl késő volt és ezzel túl sok fájdalmat okoztam egy olyan személynek, aki még mindig fontos volt számomra, még ha nem is olyan értelemben, mint ahogy remélte volna.

De hogy másban is igaza volt-e ennek a fiúnak? Hát azt nem tudtam megmondani. Ugyanis az a barát, akit emlegetett, hogy elrabolta a szívem, számomra kész rejtély volt. Akárcsak az iránta táplált érzéseim. Nem tudtam, mit rejt a szívem, nem tudtam, hogy a nagy út végén meglelem-e azt az oázist, amire vágyok, vagy csak egy délibábot kergetek és a halál vár rám a forró és kegyetlen sivatagban. Tehetetlen voltam, nem ismertem saját magam, nem ismertem a saját érzéseim, és nem akartam még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Nem akartam felelőtlenül fejest ugrani az ismeretlenbe, nem akartam még valakit megbántani.

Ez a két fiú is elég volt ahhoz, hogy felborítsák az életem, így is túl bonyolult volt minden – de úgy látszik, ez nem volt elég. Ugyanis kellett még egy harmadik személy is, csak hogy igazán fergeteges legyen a buli!

Tudtam, hogy el kellene húzódnom a finom, puha ujjaktól. Tudtam, hogy el kellene fordítanom a tekintetem azokról a kivételesen most gyengéd szemekről. Tudtam, hogy nem szabadna semminek sem történnie, mert nem engedhettem meg magamnak egy még komplikáltabb helyzetet, mint amiben jelenleg vagyok. Mégis…

Mégis mozdulatlanul tűrtem, ahogy Jae Wan meleg ujjai az alsó ajkam simítják végig. A másik keze a derekam köré szorult, hogy biztos támaszt adjon a remegő lábaimnak, még ha ennek ő nem is volt tudatában. Minden egyes lélegzetvételét éreztem az arcomon, az illata erős és férfias volt, mégis volt benne mélyen elrejtve valami édes. Nem akartam ezt érezni, nem akartam így elgyengülni mellette, nem akartam, hogy hatással legyen rám.

Ennek ellenére olyan érzések kerítettek hatalmukba, amiknek nem lett volna szabad. Egyszerűen lehetetlen volt. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene, de egyre inkább ellepett, akár a tenger, ami kérlelhetetlenül kúszik fel dagálynál a parton, beborítva és magáévá téve mindent, ami az útjába kerül. Olyan ismerős volt számomra Jae Wan érintése, sőt az egész lénye, ami körülölelt és elzárt az éltető oxigéntől, aminek hatására nehezen jutottam levegőhöz. Olyan volt mintha egy egészen újfajta deja vut élnék meg, ahol nem is a gondolataim között felbukkanó képek és érzések okoznák a furcsa jelenséget, hanem a testem minden egyes sejtje ismerte volna fel a fiút.

Az agyam szinte rimánkodott azért, hogy végre megmozduljak és lökjem el tőle magam, de a testem nem reagált rá, mintha elvágták volna a kettőt összekötő zsinórokat, mert megszakadt köztük a kapcsolat. Édes mindegy volt számára, hogy mit üvöltözik az agyam, mert önálló életre kelt. Az az ismerős érzés egyre csak azt sugallta, hogy nyugodjak meg és engedjek neki. A fiú vállán nyugodó karom izmai megfeszültek, éppen, mikor Jae Wan megszólalt.

- Ki tette ezt veled? – lehelte halkan, és a tekintete még mindig nem eresztett. De az a transzszerű hatás, ami a hatalmába kerített, rögtön semmivé foszlott. Úgy tűnt tova, mintha sosem létezett volna, csupán az enyhe borzongás és csalódottság emlékeztetett rá, hogy mit éltem át az előbb.

Biztos voltam benne, száz százalékig biztos voltam benne.

Az előbb egy emlék derengett fel bennem, még ha az agyam nem is volt képes felidézni, még ha egy foszlány sem maradt meg belőle, a testem akkor is emlékezett. Igaza volt Jae Wannak, ha eddig kételkedtem is benne, ha nem is bíztam a szavaiban, ez a pár másodperc meggyőzött arról, hogy tényleg ismerem őt. Valahol a múltban találkoztam vele!

Ez a felismerés pedig sokkolt. Hittem neki korábban, elhittem a szavait, miszerint ismerjük egymást és korábban találkoztunk már. Ha hazudott volna, akkor nem tagadta volna később, vagy nem kerülte volna el az egyre záporozó kérdéseimet sem. Egyszerűen mindenfélét kitalálhatott volna, előállhatott volna valótlan állításokkal is, úgysem ellenőrizhettem volna, ha egyszerűen nem emlékszem rá. De ennek mi értelme lett volna? Szóval ezért megbíztam benne és a szavában. Mégis ledöbbentem, amikor felfogtam, hogy tényleg igazat beszélt. Egészen más volt hinni valamiben, és megtudni, hogy igaz.

De mégis honnan a fenéből ismerhettem?! Ez a kérdés már azóta foglalkoztatott, hogy elejtette ezt az apróságot ittas állapotban, de most elemi erővel lángolt fel bennem a vágy, hogy megtudjam a válaszokat. Legszívesebben megragadtam volna Jae Wan kabátjának két szegélyét, magamhoz rántottam volna, és addig üvöltözök vele, míg ki nem böki az igazságot. De azt is tudtam, hogy sem az üvöltözés, sem az agresszív viselkedés (nem mintha arra vevő lettem volna alapjáraton), sem egyéb módszerek nem lettek volna segítségemre, hogy kiszedjem belőle azt, amire kíváncsi voltam.

- Ha Na? – összerezzentem a hangjára és végre láttam is azokat a csodás, barna szemeket, nem csak néztem őket. Kis értetlenség bujkált a tekintetében és össze kellett szorítanom az állkapcsom, hogy visszanyeljek minden kikívánkozó kérdést. Már egyszer megmondta nekem a fiú, hogy legközelebb csak akkor hozzam fel ezt a témát, ha már emlékszem rá, addig pedig egy szót sem fogok tudni kihúzni belőle.

- Hm? – így nem volt más választásom, mint csendben maradni és magamban fortyogni, hogy egyrészt miért nem emlékszem Jae Wanra, másrészt semmi esélyem arra, hogy tőle tudjam meg az igazságot.

- Minden rendben?

- Miért? – kérdeztem vissza és még mindig olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy addig rázzam a kabátjánál fogva a válaszokért, míg kegyelemért nem könyörög, hogy hagyjam abba.

- Csak mert elég furán és ijesztően nézel – felelt és oldalra billentett fejjel tanulmányozott, ami még egész aranyosnak is volt mondható.

- Mit kérdeztél az előbb? – söpörtem félre a megjegyzését és visszatereltem a beszélgetést az eredeti mederbe. Jae Wan még egy ideig méregetett sötét szemeivel, de aztán úgy látta, hogy nem feszegeti tovább a témát.

- Ki csinálta ezt az arcoddal? – tette fel ismét a kérdést, kissé pontosítva, és hirtelen megint tisztában lettem a helyzetünkkel. A meleg kezének az arcomon, az izmos vállaknak a karom alatt, a lélegzetének a bőrömön. Ezek hatására pedig nagyon meg kellett erőltetnem az agyam, hogy feldolgozhassam az információkat, majd eszembe jusson, hogy mire is kíváncsi Jae Wan. Mivel az ujja még mindig fel-le szánkázott az arcomon, nem sokban segített a koncentrálásban.

- Az egyik lány korábbról… - úgy látszik, nem kerülte el a figyelmét a karmolás nyom és seb a szám szélén, ami Jung Heetől származott. Viszont ekkor kezdett el igazán lángolni az arcom, mivel rádöbbentem, hogy Jae Wan nem gyengédségből simított végig a bőrömön és az ajkamon, hanem a sérüléseimet követte végig. Szinte már tapintható volt az arcomból áradó hő kettőnk között, annyira szégyelltem, hogy olyasmi fordult meg a fejemben, hogy Jae Wan talán érdeklődik irántam. Arról nem is beszélve, hogy valamilyen szinten márpedig vonzónak találtam őt, tekintve, hogy egy percig sem volt ellenemre az érintése…

Ekkor döntöttem úgy, hogy jobb lenne elhúzódnom tőle, mielőtt egyéb ostobaságok jutnak eszembe. Így is túlságosan közel álltunk egymáshoz, ami más szemében akár még intim közelségnek is számítana. Sőt, kit akarok becsapni, ez a helyzet már egészen jól reprezentálta az intim közelség fogalmát…

- Melyik lány? – kérdezett vissza, mielőtt akár megmozdulhattam volna.

- Nem hiszem, hogy ismered, az a hosszú, szőke loboncos lány – feleltem készségesen. – Nyugi, nem Se Ri volt, ő csak be akart nekem húzni. Jung Heevel olyan jó kis csajos bunyónk volt, tudod, hajhúzkodós és karmolászós.

- Csak egy iszappal teli medence hiányzott… - erre megint felkaptam a fejem, mivel időközben a pólója mintázatát kezdtem el figyelni. Csupán egy pajkos csillanást láttam a szemében, és egy féloldalas mosoly ült a szája szegletében, de akkor is majdnem leesett az állam, merthogy ez volt az első alkalom, hogy Jae Wan valamiféle flörtnek adta jelét velem szemben. A humorához egyszer-kétszer volt már szerencsém, sőt a perverz és agresszív viselkedéséhez is, ami túlfűtött szexuális utalásoktól hemzsegett, de ez a visszafogott megjegyzés, ami csak éppen lépte túl a határokat, azt most először tapasztaltam meg. Mégis mi folyik itt?! – Mondjuk egy bikiniben…

- Hé! – háborodtam fel, mert nem tetszett az a tekintet, amivel méregetett. – Az a kis hajcihő majdnem két figyelmeztetésembe került, szóval nem viccelődnék vele a helyedben.

- Micsoda?! – erre a mosoly úgy hervadt le az arcáról és váltotta fel a megdöbbenés, hogy elégtétellel konstatáltam a változást. – Soha nem osztanak két figyelmeztetést, főleg nem egy kis verekedésért! Sőt, nagy ritkán fordul elő egyáltalán, hogy tudomást szereznek ilyesmiről az ügynökségnél, mert ezt maguk a gyakornokok is próbálják titokban tartani.

- De nem mindenki szálka Go Jin szemében, és nem mindenki olyan peches, hogy egy kétajtós szekrény méretű portás kapja rajta a verekedés közben… - néztem félre elég nagy kínban érezve magam.

- Istenem! – sóhajtott Jae Wan, mintha a világ terhe nyomná a vállát. – Elfelejtkeztem, hogy rólad van szó, és csekélyke tapasztalatom alapján, te vagy a legszerencsétlenebb ember, akit csak hátán hordott a föld.

- Hé! – förmedtem rá megint a szavai miatt, de mégsem tagadtam. Elég sok balszerencse ért mostanában, Jae Wan pedig a legtöbbnél jelen volt…

- Szóval ezzel a lánnyal való verekedés miatt kaptál egy figyelmeztetést – nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, mégis bólintottam rá.

- Csoda, hogy nem hallottál róla, pedig elég kiterjedt informátori hálózatod lehet - jegyeztem meg elgondolkozva. Mivel Jae Wan volt az a körülöttem lévők közül, aki mindig valahogy olyan információk birtokába jutott, amikről nem kellett volna tudnia, gondoltam, hogy már előbb tudomást szerez a történtekről, minthogy megszáradna Go Jin aláírása a jelentéseken.

- Képzeld, van nekem is életem, és ha csak a feléről tudnék, ami veled történik, egy perc nyugtom sem lenne – tromfolt le a srác és a lefitymáló arckifejezése miatt ráöltöttem a nyelvem. Tudom, gyerekes, de jelenleg ennyi tellett tőlem. – És miért kaptál majdnem két figyelmeztetést? Még ha Go Jinról is van szó, akkor sem járhat el igazságtalanul.

Gyorsan és tömören összefoglaltam a meghallgatásnak a történetét, ő pedig figyelmesen hallgatott anélkül, hogy egyszer is félbeszakított volna. Ami, tekintve, hogy róla volt szó, nagy teljesítménynek számított, hiszen nem kaptam egymilliónyi gúnyos megjegyzést a beszámoló alatt, amivel kikergetett volna a világból. De ami késik, nem múlik.

- Tiszta idióta vagy! – rázta meg a fejét a monológom végén.

- Kösz szépen!

- Egy barátnőd miatt képes lettél volna két figyelmeztetést bevállalni?! – nem volt mérges, de éppenséggel elégedett sem. – Ezután egy figyelmeztetést olyan könnyedén összeszedhettél volna, hogy örömmel nézték volna az ellenlábasaid, ahogy a cókmókoddal együtt elhagyod az ügynökséget. Te lettél volna a legrövidebb gyakornoki idővel rendelkező ember a cég történetében.

- De ez nem történt meg! – védekeztem most már dühösen. Elég volt a bátyám tirádáját végighallgatni, nem akartam még Jae Wan szájából is átélni még egyszer.

- Szerencsédre! – mutatott rá a tényre, hogy egyáltalán nem rajtam múlt a dolog. Amiben el kellett ismernem, hogy igaza volt – bár ezt soha nem mondtam volna meg neki. – Yi Kyungnak köszönheted, hogy megúsztad az incidenst.

- Akkor örüljünk, hogy ő is ott volt, juhé! – morogtam egyre inkább felpaprikázva.

- Egyáltalán mi a fenéért verekedtél össze valakivel?!

Na, erre a kérdésre egyrészt nem számítottam, másrészt meg reméltem, hogy nem is fog felmerülni benne, hogy mi az, amivel Jung Hee ki tudott hozni a sodromból. Jae Wannak fogalma sem lehetett arról, hogy Se Jooval mi is volt közöttünk, még ha tényleg elég jól informált is volt velem kapcsolatban. Így a nagy őszinteségi rohamot, ami rám tört a fiú mellett, meg kellett szakítanom.

- Csak rossz napom volt – mondtam félvállról, de a pillanatnyi habozás szemet szúrt Jae Wannak és összeszűkült szemekkel vizslatott, így még hozzáfűztem pár gondolatot, hogy ne lásson át rajtam olyan könnyedén. – Jung Hee egy számomra igen fontos személyt szidalmazott és mivel napok óta pocsék hangulatban vagyok, nem alszok és egy perc nyugtom sincs, így érzékenyebben érintett, mint mondjuk más körülmények között.

- Kit?

Annyira reméltem, hogy nem teszi fel ezt a kérdést, de igazából bárki másnak is ez lett volna az első reakciója az előbb hallottak után, így csak magamat hibáztathattam az ostobaságom miatt.

Már csak el kellett döntenem, hogy milyen nevet mondok Jae Wannak, ugyanis abban biztos voltam, hogy valakit mondanom kell neki, mert addig nem hagy békén. Ismertem már annyira, hogy ilyen szempontból pontosan ugyanolyan volt, mint a nem éppen vérszerinti testvére. Választhattam volna Sung Chant, apát, Suh Hyungot vagy Chun Jat is, de mégsem akaródzott hazudnom neki. Nem tudom, miért, de nem bírtam rávenni magam arra, hogy valótlant állítsak neki, holott mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna akkor, ha ezt teszem.

- Se Joot – még azelőtt kicsúszott a számon a neve, mielőtt végiggondoltam és elhatározásra jutottam volna. Jae Wan reakciója elég különös volt, mert a szeme megvillant, de mégis minden izma, ami eddig megfeszült, most elernyedt a karom alatt. Éreztem, hogy egy nagy adag levegőt fúj ki magából, amit eddig visszatartott.

- Még mindig szereted őt?

Épp kezdtem megnyugodni, hogy véget ért a kínvallatásom és leeresztettem, de erre a kérdésre megdermedtem. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, ezért rákérdeztem, de Jae Wan ismét ugyanazt a kérdést tette fel. Hatalmas szemekkel, megrökönyödve bámultam a barna és ezúttal tartózkodó szempárba.

- Mégis miből gondolod ezt? – csak ennyit sikerült kinyögnöm, mert úgy éreztem, itt helyben kidobom a taccsot. Talán Jae Wan mégis valahogy tudomást szerzett arról, ami Se Joo és köztem folyt az elmúlt időszakban? Egy madárka azt csiripelte neki, hogy a STAND UP frontembere meg én együtt vagyunk? Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból és hideg veríték gyöngyözött a tarkómon. És ennek vajmi kevés köze volt a szobában uralkodó enyhe melegnek.

- Ahogy mondtad, akad egy-két ismerősöm, aki mesélt nekem rólad – felelt még mindig ugyanolyan kifejezéstelen arccal.

- Miket meséltek? – akkorát nyeltem, hogy még két szobával odébb is hallották volna, ha bárki más is lett volna itt rajtunk kívül. De az emeleten egyedül Jae Wan és én voltunk, senki más. És egyre jobban kerülgetett a pánik, mikor rájöttem, hogy Se Jooval mekkora bajba kerülünk, ha a velem szemben álló srác rájön, mi volt köztünk.

- Csak egy reménytelen szerelmi történetről hallottam, amiben a főszereplők ti voltatok – billentette oldalra a fejét. Elszorult a szívem a szavai hallatán, mert ennél jobban nem is jellemezhette volna a helyzetünket a fiúval. Erőlködtem, hogy a szemembe gyűlő könnyeket visszatartsam, és eddig nyerésre álltam. – Egy lányról, aki végtelen türelemmel és odaadással csodált és szeretett egy fiút, aki ezt nem tudta viszonozni.

Oké, talán az előbbi kijelentésem egy kissé eltúlzott volt, mert a következő pillanatban egy könnycsepp csorgott végig az arcomon. Nem tudom, hogy Jae Wan költői szavai tették meg a hatásukat, vagy csak az agyamba tóduló emlékek, vagy esetleg a fiú gyengéd ujjai, amik egy kósza hajtincset tűrtek a fülem mögé. De mindenesetre annyi biztos, hogy Jae Wan nem tud semmit a mostani helyzetről Se Jooval, hanem csak a nyílt titokról, amivel négy évvel ezelőtt szinte mindenki tisztában volt.

- Még… még mindig túl sok mindent tudsz rólam – krákogtam rekedten és elkaptam megint a tekintetem róla.

- Kitartott a türelme a lánynak? – jött a következő kérdése, mintha előbb meg sem szólaltam volna. Vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyta, nem tudom. – Ami még fontosabb, kitartott a szerelme?

- Nem – mielőtt észbe kaptam volna, ott visszhangzott kettőnk között ez az egy szó. -, se a türelme, se a szerelme nem volt elég erős.

A következő pillanatban Jae Wan nagyot sóhajtott és ujjával óvatosan letörölte a könnyeket, amik már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Meglepően gyöngéd mozdulat volt ez tőle, és emellett ismét elmaradtak a csípős hozzászólások, amin nem győztem csodálkozni. Igazából már semmi sem érhetett volna váratlanul. Hiszen itt álltam egy koszos raktárban azzal a fiúval, akivel eddig majdnem minden beszélgetésünk valamiféle vitává, harccá és veszekedéssé alakult át, most pedig minden olyan könnyedén szaladt ki a számon, mintha évek óta barátok lettünk volna. Megint csak meg kellett állapítanom, hogy volt valami megmagyarázhatatlan kötelék kettőnk között, amit ha Jae Wan nem nyomott el a bunkó és rideg viselkedésével, akkor ilyen formában nyilvánult meg.

- Tudod – fogta a kezei közé az orcámat, és felemelte, hogy a szemébe nézhessek. Ez nehéz feladat volt, mert kissé homályosan láttam a könnyeken keresztül, de nem zavartattam magam túlságosan. Most a legkevésbé sem tudott meghatni, hogy Jae Wan látja azokat a könnyeket és érzéseket, amiket napok óta igyekeztem elnyomni és magamba fojtani. -, semmi sem tart örökké. A boldogság ugyanolyan könnyen megy, mint ahogy jön, és sajnos nem csak rajtunk áll, hogy sikerül-e megszerezni azt, amire vágyunk. Néha egyszerűen fel kell adnunk, ha nincs más lehetőségünk, ezzel is megóvva magunkat a további fájdalmaktól és szenvedésektől.

Éreztem a hangján, hogy minden szavát komolyan gondolja, sőt, még többet is kiéreztem belőle. Mintha ő maga is lett volna már ilyen helyzetben, mintha a szavak nem csupán hihetetlenül sablonos bölcsességek lettek volna, amiket az ember bögrékre és pólókra nyomtatva lát, hanem tapasztalatból származtak. Mégis egy érzéketlen, bugyuta és tréfálkozó válasz szaladt a számra elsőként.

- Köszönöm, Yoda! – mondtam halkan és láttam megvillanni Jae Wan szemében a haragot, amit a komolytalan feleletem keltett benne. Már vette a levegőt, hogy valami kétségkívül kellemetlen dolgot vágjon a fejemhez, de beléfojtottam a szót azzal, hogy megszorítottam a csuklóját és rámosolyogtam. Talán a mosolyomban lehetett valami, aminek hatására kissé meglepetten nézett rám, ugyanis éreztem az arcomra kiülő gyengédséget. – Köszönöm…

Ezúttal már a humornak a nyoma sem volt ebben a szóban, csak a puszta hála, amit az ébresztett bennem, hogy Jae Wan így törődik velem és a könnyeim is végre elapadtak. Mielőtt bármit is szólhattam volna, az ujjai lecsúsztak az arcomról és távolabb lépett tőlem, amit furcsállottam, de meg is könnyebbültem egyben, mert végre kaptam rendesen levegőt.

- Mindenesetre annak örülnék, ha befejeznéd a körülöttem való szaglászást – jegyeztem meg, hogy ezt a meghitt és egyre kínosabbá váló csendet megtörjem kettőnk között. Nem maradt el a hatása, ugyanis Jae Wan elmosolyodott és kezébe vett egy lemezt, ami a földön, pont a lábamnál hevert.

- Egészen élvezem azt, hogy egyre több mindent tudok meg rólad, és te megfosztanál ettől? – A tekintetét a lemezborítón futtatta végig, rántott egyet a vállán, majd egy másikat kezdett el nézegetni, az előzőt az asztalra helyezte mellém.

- Elég idegesítő, hogy olyasmiket tudsz rólam, amihez semmi közöd, emellett még nem is tőlem tudod őket – fintorogtam, mivel tényleg nem voltam elragadtatva attól, hogy ez a fiú lassan több dolgot tud rólam, mint bárki más a környezetemben.

- Nem kellene másokat kérdezgetnem, ha te magad felelnél a kérdéseimre – a következő lemez sem nyerte el tetszését és egy újabb után nézett a padlón.

- Na persze! – horkantam fel nem túl nőiesen, de még mindig jobb volt ez a csipkelődés, mint a korábbi bensőséges légkör. Attól felállt a szőr a karomon és sajnos nem rossz értelemben.

- Akkor meg ne háborogj, ha mástól szerzem meg azt az infót, amire kíváncsi vagyok – emelte fel úgy a kezeit, mintha ártatlan lenne az ügyben, de nálam ezzel nem ért el semmit sem.

- Mert ha nem kapod meg tőlem, amit akarsz, akkor rendjén van az, hogy játszd itt a szuper detektívet és mindenkit rólam faggass? – emeltem rá kérdőn az egyik szemöldökömet, mert ez a gondolatmenet nekem sántított valahol. Ja igen, az egész hülyeség volt úgy, ahogy volt!

- Jobb híján – a mostani lemezen végre elmosolyodott és ráhelyezte a gramofonra.

- Michael Jackson? – néztem rá ferde szemekkel, amikor meghallottam a dallamot.

- Bajod van vele?

- Dehogy, szeretem a számait.

- Végre valamiben egyetértünk – mosolyodott el, amit nem tudtam nem viszonozni. Aztán egyik pillanatról a másikra megszabadult fekete bőrkabátjától és felém hajította, amit reflexből el is kaptam.

- Mit művelsz? – csodálkoztam rá, és hol rá vezettem a tekintetem, hol pedig a kezemben tartott ruhadarabra.

- Segítek neked.

- Miben? – kérdeztem meglehetősen ostobán, és leraktam a kabátját az asztalra.

- Ha ezt egyedül kell megcsinálnod, akkor soha nem végzel és Go Jin nem fog kímélni – nézett körbe a helyiségben, ahol még mindig szerteszét hevertek a lemezek és CD-k, amiről Se Ri és a kis barátnői tehettek. – Mit mondott, hogy akarja ezt az egészet? Ábécé sorrendben, évszám szerint, előadók szerint?

- Nem segíthetsz – automatikusan jött a számra az elutasítás, mire kérdőn nézett rám.

- Tessék?

- Go Jin megmondta, ha bárki is segít, akkor újabb büntetést kapok, és baromira nincs kedvem ahhoz, hogy még valamit a nyakamba sózzon – ráztam meg nemlegesen a fejem, és már indultam is Jae Wanhoz, hogy kivegyem a kezéből az éppen aktuális CD-t.

- És pontosan honnan tudná meg, hogy nem egyedül csináltad? – érdeklődött elég szkeptikusan, mire megfogtam a karját és kivezettem a folyosóra.

- Látod ott azt? Az egy kamera – adtam meg a választ a kérdésére, de nem hogy egyetértett volna velem és belátta volna, hogy igazam van, elnevette magát és visszaaraszolt a szobába. – Most meg mi van?!

- Komolyan olyan naiv vagy, hogy bedőltél annak, hogy kamerával figyel? – nézett rám a nevetéstől könnyes szemekkel, mire egyre inkább rózsaszínben játszott az arcom.

- Azt mondta, hogy átnézi a felvételeket… - de már én is kezdtem kételkedni ebben. A nagy Go Jin majd pont szemmel fog tartani engem, hogy megnézze, milyen munkát végzek.

- Tegyük fel, még ha meg is akarná nézni a felvételeteket, az a kamera akkor sem működik – és már megint elnevette magát, mire kiléptem ismét a folyosóra és a megfigyelő eszköz felé sétáltam. És szinte csontropogtatóan szorítottam ökölbe a kezem, ahogy megláttam, hogy még a vezeték is ki van húzva belőle.

- Na? – érdeklődött a fiú kikukkantva az ajtónyíláson, de egy szót sem szóltam, hanem idegesen visszacammogtam a helyiségbe, ahol Jae Wan igazán jól szórakozott rajtam. Felkaptam egy lemezt, meg sem nézve a dátumot és a szekrényhez sétáltam vele. – Nem gondolod, hogy Se Riék sem próbálkoztak volna be, ha nem tudják, hogy semmi esélyük a lebukásra? Már itt gyanakodhattál volna.

- Muszáj okoskodnod?! – förmedtem rá, amint polcra vágtam a lemezt, sokkal nagyobb erővel, mint ahogy az szükséges lett volna. De abban a pillanatban, ahogy felemeltem a karomat és a borító a polcon csattant, felnyögtem az oldalamba hasító fájdalomtól.

- Ha Na! – lépett mellém Jae Wan és visszavezetett az asztalhoz, amire ezúttal felültetett. – Fenébe, teljesen elfeledkeztem arról, hogy megsérültél… Szólhattál volna!

- Bocs! – sziszegtem a fogaim között és igyekeztem minél lassabban lélegzetet venni, mert így a fájdalom is csökkent kissé.

- Na, vetkőzz!

- Hogy mi?! – ettől a mondattól még a fájdalmamról is elfelejtkeztem, és hatalmas szemekkel néztem a fiúra, aki megállt velem szemben. Ami pedig a legijesztőbb volt, hogy nem úgy tűnt, mint aki viccelődik. – Ezt te sem gondoltad komolyan!

- De, a legkomolyabban – és már nyúlt is a pólóm után, de rácsaptam a kezére. Nem lett mérges, sokkal inkább megütközött azon, hogy nem akarok levetkőzni egyetlen kérésére. Mihez volt szokva eddig? Hogy elhagyja a száját a parancs és máris lányok ezrei szabadulnak meg a ruháiktól? Nagy sajnálatomra, nem tartottam teljesen valószínűtlennek ezt.

- Te meg vagy húzatva! – mondtam még mindig teljesen letaglózva, és le akartam szállni az asztalról, hogy minél távolabb legyek Jae Wantól, mert komolyan kezdtem aggódni a szellemi képességei miatt.

- Csak csináld, amit mondtam – kért meg most már türelmetlenebbül és elállta az utam úgy, hogy a lábaim közé férkőzött a combjaival, így pedig se jobbra, se balra nem tudtam menekülni. Ehelyett hátrahúzódtam az asztalon ameddig csak tudtam, de ahogy megtámaszkodtam a karomon, az oldalamba megint belenyilallt, de csak összeszorítottam az ajkaim és igyekeztem nem hangot kiadni. Még csak az kéne, hogy Jae Wan megint a kezébe vegye az irányítást, és ő akarjon megszabadítani a ruháimtól. – Ha Na, kezdesz felidegesíteni.

- Én kérek elnézést, hogy nem akarok meztelenkedni előtted! – morogtam csupa iróniával a hangomban, mert tényleg éreztem a fiún, hogy fogy a türelme.

- Csak húzd feljebb a felsődet, hogy megnézhessem az oldaladat végre! – kelt ki magából most már és megragadta a karomat.

- Nem fogok… Mi? – ekkor értettem meg, hogy mit is mondott az előbb. – Csak húzzam feljebb a felsőmet?

- Tőlem minden mást is levehetsz, amihez kedved van, de igen, csak ennyit akarok – mondta úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne, és már nagyon elege lenne belőle.

- Miért nem ezzel kezdted… - motyogtam és nagy levegőt vettem, majd feljebb húztam a pólómat. Oké, nem volt a kedvenc elfoglaltságom mások előtt bármennyit is megmutatni a csupasz bőrömből, főleg nem a Jae Wan kaliberű srácoknak, de engedelmeskedtem. Mert ez még mindig jobb volt, mint teljesen levetkőzni, ahogy korábban hittem.

- Fordulj egy kicsit jobbra – utasított, mire eleget tettem a kérésének, mert valószínűleg árnyékolta a kérdéses felületet a bőrömből. Majd hátrébb lépett és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a bal oldalamat. Az ujjai ezúttal hidegek voltak, amik a bőrömhöz értek mindkét oldalról, majd tűrtem, hogy bordáimnál nyomkodja megint a testem.

- Na? – érdeklődtem, mikor kezdtem unni, hogy itt ülök az asztalon a melltartómig felhúzott pólóval és Jae Wan csak csendben vizsgálódik.

- Kár, hogy kitöröltem azt a képet korábbról Se Riékről – morogta igencsak mérgesen a fiú, de az a kis vadság a hangjában valahogy jókedvre derített. – Igazán megérdemelnék, hogy megtudja a világ, milyenek is valójában.

- Vigyázz, mert még azt hiszem, hogy aggódsz értem! – viccelődtem, bár meg is bántam, mikor a kuncogás hatására megint össze kellett préselnem a számat. De ami még rettentőbb volt, hogy Jae Wan felnézett rám a félig guggoló pozíciójából és azok a barna szemek egyszerre dermesztették meg a vért az ereimben és egyszerre forrósították fel az arcomat. Egyszerre volt a tekintete durva és mégis gyengéd. – Mi az?

A hangom még a suttogásnál is gyengébb volt, mégis tudtam, hogy pontosan értette minden egyes szavam, de csak csendben felegyenesedett. Mégis mi rosszat mondhattam? Eddig olyan kellemes volt közöttünk a légkör, de most mintha egy jégveremben lettem volna, Jae Wannak úgy változott meg a hangulata másodpercek alatt.

- Nem tört el a bordád, de abban biztos vagyok, hogy megzúzódott. – Egészen a legközelebbi szekrényig sétált és nekitámaszkodott az oldalának, ahol nem sokkal korábban én leltem menedékre Se Riék támadása után. Ez a távolság nem volt túl nagy, ha kihúzódom az asztal szélére és kinyújtom a karom, elértem volna a mellkasát. – A repedést nem tudom kizárni, de ha biztosra akarsz menni, akkor menj el orvoshoz, és csináltass röntgent. Ezt akkor ajánlom, ha a fájdalom nem csökken és még napok múlva is ugyanolyan intenzitású.

- Váó! – néztem rá nagy szemekkel, mert ez a kisebb monológ még engem is lenyűgözött. – Ez egészen úgy hangzott, mintha értenél is hozzá!

- Remélem is, hogy három év orvosi iskolának volt értelme – egy mosoly halvány árnyékát láttam a szája szegletében.

- Tessék? Te orvosi egyetemre jártál?! – ennél jobban meg sem tudott volna döbbenteni azt hiszem, még ha azt is mondja, hogy asztronautának készül, az sem lett volna hihetetlenebb.

- Még járok – javított ki. A kezébe vett egy lemezt és meglengette az orrom előtt. – Nem bánod, ha inkább pakolunk, ahelyett, hogy itt fecsegünk?

- De… - kezdtem bele, mikor leugrottam az asztalról és elfintorodtam a kellemetlen érzésre az oldalamban. Aha, zúzódás. Azt hiszem, érzem. Aztán egész másképp folytattam a mondatot, mint ahogy eredetileg terveztem. – Nem várhatom el tőled, hogy segíts, ez az én büntetésem. És késő is van, neked meg biztosan van jobb dolgod, főleg, hogy valószínűleg kemény napod lesz holnap.

- Befejezted? Mert akkor végre elmondhatnád, Go Jin milyen hülyeséget eszelt ki a lemezek rendszerezésére – kért és várakozóan nézett rám. Pár percbe telt, mire átgondoltam a helyzetet. Nem akartam tartozni Jae Wannak és nem szerettem volna, ha miattam esetleg bajba kerül. Emellett kényelmetlennek tartottam, hogy mondhatni kihasználom, mikor ez az én büntetésem volt. Másrészről viszont, ha segít, akkor gyorsabban végzek, és nem úgy tűnt, mint aki nagyon bánja, hogy beszáll a pakolászásba. Nem utolsó sorban, meg erősen kételkedtem benne, hogy el tudnám innen zavarni.

Így megválaszoltam a kérdését, hogyan is kell a lemezeket rendezni, ezután se szó, se beszéd nekiálltunk a munkának. Elég sokáig szótlanul végeztük a lemezek helyére rakását, csak Michael Jackson hangja törte meg a csendet. Talán másfél óra telhetett el így, miközben a Se Riék által szétrombolt munkámat ismét megcsináltuk, illetve mivel ketten voltunk, sokkal gyorsabban haladtunk. Már csak két doboz maradt, mikor megszólaltam ismét, mivel tovább nem bírtam. Már ez is igen nagy teljesítménynek számított, hogy ilyen sokáig tűrtem a teljes szótlanságot. Bár lehet, csak bátorságot gyűjtöttem, hogy feltegyem a következő kérdést:

- Mi ez az egész az orvosival? – érdeklődtem Jae Wantól, aki a szekrény túloldalán állt, de erre rám kapta a tekintetét.

- Szóval nekem válaszolnom kellene a kérdéseidre, de neked az enyémekre nem? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, mire az ajkamba haraptam. Ez egy olyan kérdés, ami sajnos teljesen jogos volt a részéről, de ezt mégsem ismerhettem el. – Mit szólsz ehhez? Egyet te kérdezel, egyet pedig én.

Ez nagyon is emlékeztetett arra az ivós játékra, amit még nagyon régen (úristen, igazából alig egy hónapja történt csak!) játszottunk Kyu Hyunnal a lakásán. Így máris akadt egy keresztkérdésem.

- Mi van, ha nem akarok válaszolni valamire?

- Akkor a másik fél választhatja a következő lemezt, amit hallgatunk – ajánlotta fel készségesen némi töprengés után.

- Ilyen egyszerűen? Azt hittem, majd valami komolyabb büntetést találsz ki – mértem végig, mivel gyanús volt ez nekem.

- Ha azt akarod, nem jelent problémát, csak gondoltam, ez jobban kedvedre való lenne – rántott a vállán, de azért láttam rajta, hogy alig bírja elfojtani a mosolyát.

- Rendben! – egyeztem bele. – Hogy-hogy orvosi? Nem túl nehéz ez a színészkedés és tulajdonképpen a munkád mellett?

- Mikor elvégeztem a középiskolát, akkor jelentkeztem a P.S.-hez, vagy még talán előbb, már nem is emlékszem pontosan – mesélte, miközben egy percre sem álltunk le a munkával. Ugyanis már csak egy nagy doboz volt hátra. – De már gyerekkorom óta az az álmom, hogy egyszer fehér köpenyt öltsek és orvos legyen belőlem. Ennek fő oka pedig az, hogy az apám rákban halt meg, én pedig tehetetlenül néztem végig a küzdelmét az életéért és a haláltusáját.

Megdermedtem és mozdulatlanul bámultam a fiút, aki mintha mi sem történt volna, úgy rendezgette a lemezeket a polcon. Úgy beszélt a saját apjának a betegségéről és a haláláról, mintha csak a másnapi időjárásról fecserésznénk. Majdnem el is felejtettem, hogy az az apa, akiről Jae Wan mesélt, nem egyezik meg azzal, aki jelenleg az apja. Ugyanis Jae Wan édesanyja, a férje halála után újra férjhez ment, méghozzá Kyu Hyun apjához. Így lettek mostohatestvérek ők ketten. Tudtam, hogy valaminek történnie kellett Jae Wan családjában is, hogy az édesanyja újraházasodjon, de azt hittem, egyszerűen csak elváltak. De így elveszíteni valakit… Végignézni, ahogy szép lassan elhagyja az élet. Ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni!

- Akkor döntöttem el, hogy segíteni akarok másokon, hogy nem szeretném, ha másoknak is ilyesmin kellene keresztülmenniük – mondta a fiú és most először állt meg a keze a levegőben, ahogy a helyére rakta az utóbbi lemezt. A tekintete a semmibe révedt és nem tudtam ugyan, hogy mi lebeghet a lelki szemei előtt, de afelől kétségem sem volt, hogy borzalmas emlékek lehetnek. Még mielőtt átgondoltam volna, megragadtam a kezét, és erősen megszorítottam. Erre megrezzent és rám emelte kissé vaksi szemeit, de mintha még mindig nem látott volna.

Nem mondtam semmit sem, nem akartam olyan sablonos szöveggel jönni, hogy „Sajnálom” vagy hogy „Minden rendben van már”, ehelyett csak csendben meredtünk egymásra. Soha nem sejtettem volna, hogy ilyen szörnyű terhet cipel magával a fiú, hogy ilyeneket élt át gyerekként… Mindig csak egy rideg és keményszívű ficsúrnak láttam, aki ha nem is durván viselkedik a körülötte lévőkkel, de mindenesetre meglehetősen távolságtartóan. Talán megvolt az oka erre… talán nem véletlenül zárkózott el másoktól.

Mindezek ellenére, amiket megtudtam róla pár másodperc alatt, mégis az volt a legfurcsább, hogy mindezt egyáltalán elmondta nekem. Elmondta egy olyan embernek, akit alig ismer és még mondhatni baráti viszonyban sincsenek. A szívem egy kicsi része melegen bizsergett a ténytől, hogy Jae Wan megbízott bennem és elárulta ezeket a titkokat az életéről. Erősen kételkedtem benne, hogy ezt sokan tudták volna róla, nem tűnt olyan típusnak, aki minden jöttmentnek fecseg magáról. Így pedig még inkább értékeltem a gesztust.

- Amúgy a munkám mellett tényleg elég nehéz az egyetemre koncentrálni. Kevés időt tudok vele foglalkozni, de egész jól megy – szólalt meg ismét, mire hirtelen elengedtem a kezét, és éreztem, hogy elpirulok. Mindketten elkaptuk a tekintetünk, talán ő is rájött, hogy többet árult el, mint amennyit szándékában állt volna. – Ha pedig már ilyen mélyen beleástuk magunkat a családi témába, akkor maradok annál. Az édesanyáddal pontosan mi történt? Tudom, hogy autóbalesetben halt meg négy évvel ezelőtt, de ezen kívül nem sokat.

Óvatosan, mégis kíváncsian tette fel a kérdést, és őszintén szólva meglepett vele. Azt hittem, hogy majd perverz kérdésekkel fog bombázni, a mellméretemről mondjuk, vagy a szexuális életemmel kapcsolatban, erre pont az anyámat hozza fel…

- Mikor is halt meg?

- Május huszonegyedikén – feleltem gondolkozás nélkül és kissé megremegett a hangom. Ez a nap örökre beégett az agyamba, még ha egy emlékem sem volt róla. Aztán elmondtam a történet rövidebb verzióját, hogy anyával éppen a Baegun-tótól tartottunk hazafelé kocsival és nagy vihar tombolt azon az éjszakán, mikor a szemközti sávból egy teherautó átsodródott a mienkbe, ezzel pedig halálos balesetet okozott.

- Miért mesélted többes számban? – alig hallottam a kérdését olyan halkan beszélt, annyira megbabonázta a történetem őt, mint korábban az övé engem.

- Tessék?

- Az egészet úgy mesélted, mintha te is ott lettél volna – magyarázta meg. Fel sem tűnt, hogy végig úgy beszéltem, mintha én is jelen lettem volna. Vagyis magyarul szólván úgy, ahogy történt. Annyira elengedtem magam Jae Wan mellett, a pakolás is elvonta a figyelmem, nem utolsó sorban pedig kezdtem nagyon elfáradni, hogy nem is figyeltem a szavaimra.

- Mert úgy is volt – feleltem halkan és szinte habozás nélkül. Mi értelme lett volna titkolózni? Ez nem olyasmi, amit annyira védenem kellett volna, még ha az apám annak idején mindent el is követett, hogy ne derüljön ki semmi róla. Amiért a mai napig hálás voltam neki. Ha nem cselekszik olyan gyorsan, akkor mindenki engem zaklatott volna az esettel kapcsolatban és soha nem gyógyulok fel lelkileg belőle. Nem mintha amúgy olyan jól haladtam volna ezen a téren… Mindent elmeséltem Jae Wannak töviről-hegyire, őszintén.

- Hogy élhetted túl? – most először úgy éreztem, hogy nem képes uralkodni az arcvonásain és kiült rá a megdöbbenés, hitetlenkedés és elborzadás.

- Nem volt egyszerű, főleg, hogy rengeteg sérülést szenvedtem el, pluszban jött még rá az amnézia, és…

- Amnézia?! – csapott le a szóra, mint egy kígyó, és össze is rezzentem az erős hangjára.

- Igen, az egész nap kiesett. Miért?

- Így már értem, miért nem emlékszel rám…