Sziasztok!
Tudom, hogy sokat késtem a résszel, ami miatt eléggé szégyellem magam, de egy jó fordulat állt be az életemben, ami hosszú idő után végre boldoggá tett és így kissé elmaradoztam az írással. Viszont nem fogok kifogásokat keresni, hanem inkább hoztam a következő fejezetet!
Nem tudom, hogy van-e még valaki, aki olvassa és várja az új részeket (Vivien, neked külön ajánlom ;) ), de azoknak talán feldobom a napját a visszatéréssel. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és nem harapok, bármilyen hozzászólást is kapok! Jó olvasást nektek! ^^
Megfelelő válasz?
Jóleső meleg ölelt körbe, ezért nagyon
nem akaródzott kinyitnom a szemem, akármennyire is tudtam, hogy ideje lenne.
Halottam a suttogó hangokat nem messze tőlem, de a szemhéjam továbbra sem
engedelmeskedett és csukva maradt. Mintha csak tudtomon kívül meg akarna védeni
valamitől…
Sóhajtva egyet, végül sikerült
rávenni a testem, hogy szót fogadjon nekem és lassan résnyire nyitottam a
szemem. Halvány fény fogadott, csupán egy asztali lámpa égett a helyiségben.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy a kollégiumi szobámban vagyok, méghozzá az
ágyamban. Ráadásul egyáltalán nem rémlett, hogy kötöttem itt ki…
- Ha Na, ébren vagy? – óvatos
volt, mintha csak attól félne, hogy felébreszt, ha netán még aludnék.
Megkerestem a hang forrását, aki nem más volt, mint Ki Young. Éppen ekkor
telepedett le az ágyam szélére és aggodalmas tekintettel méregetett.
- Igen – motyogtam, és
köszörülnöm kellett egyet-kettőt a torkomon, mert úgy éreztem, hogy már napok
óta nem ittam és éppen a sivatagi kis kiruccanásomról érkeztem volna haza.
- Tessék! – nyújtott felém Baek
Ho egy üveg vizet, akit csak most vettem észre, ahogy lekuporodott a földre, Ki
Young lábához.
- Köszönöm! – vetettem rá egy
kedvesnek szánt mosolyt, de éreztem, hogy ebből vajmi keveset sikerült
megvalósítanom. A hideg víz olyan volt a kiszáradt számnak és torkomnak, mint
egy kiadós, nyári zivatar a hetek óta tartó tikkasztó hőség után. – Mi történt?
Hogy kerültem ide?
Pontosan tisztában voltam vele,
hogy nem magamtól jutottam az ágyamba, mivel nem a pizsamámban voltam, és ez a
két jómadár sem ülne ilyen rémülten mellettem, ha minden rendben volna.
- Elájultál a kolesz előtti
lépcsőnél – felelt Baek Ho készségesen.
Elájultam, mi…? Csak egy mély és remegős sóhajt engedtem meg
magamnak és erőnek erejével küzdöttem a rám törő érzések ellen. Menni fog, Ha Na!
Inkább ülő helyzetbe helyezkedtem,
hogy ne érezzem úgy magam a barátaim körében, mintha egy beteghez jöttek volna
látogatóba, de felszisszentem a sajgó bordám miatt, ahogy megtámaszkodtam a
matracon.
- Jól vagy?! – csapott le egyből
barátnőm, ahogy meglátta a fintorgó arcomat.
- Persze, csak beütöttem az
oldalamat még tegnap a büntetésben, mikor Se Riékkel voltam – feleltem legyintve,
magamat is meglepve, milyen nyugodt a hangom.
- Azok az undorító, undok, aljas
perszónák… – tört ki Ki Young morogva, és biztos folytatta volna még tovább
azoknak a libáknak a szidalmazását, ha Baek Ho gyengéden meg nem szorítja a
kezét. Ekkor észbe kapott és rögtön elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet,
ezzel is nyugalomra intve magát. Persze nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak
a viselkedésén, de még az én fülemnek is olyan ijedt volt ez a hang.
- Mondtam már, hogy imádom a
temperamentumodat? – néztem a lányra mosolyogva.
- Ez a varázsom, tudom –
húzogatta a lány a szemöldökét csábítóan, mire felnevettem és ez már sokkal
őszintébbnek hangzott.
- De Ha Na – kezdett bele Baek
Ho, amikor meglátta, hogy Ki Young arcáról leolvadt a játékos kifejezés és már
megint nyugtalanul méreget. –, ugye tudod, hogy K…
- Baek Ho! – Ki Young
határozottsága mindkettőnket meglepett és összerázkódva fordultunk felé, mire ő
kínosan feszengve nézett egyikünkről a másikunkra. – Nem gondolod, hogy Ha Na
biztosan éhes a mai nap után?
- De…? – mondta úgy, mint aki nem
biztos a dolgában és a lány tekintetéből próbált olvasni, hogy az mit is vár el
tőle. Végül nagyokat bólogatott és még annál is nagyobb szemekkel nézett barátnőjére,
mikor megvilágosodott. Megforgattam volna a szemem, mert annyira átlátszóak
voltak, de inkább csendben maradtam, mert a törődésük igazán megmelengette a
szívem. – Mi szólnál egy kis zabkásához?
- Az remek lenne – és még nem is
hazudtam. Teljesen üresnek éreztem a gyomrom, ami gyakorlatilag igaz is volt,
mivel a délután folyamán mindent távozott a szervezetemből, amit ebédre elfogyasztottam.
- Már megcsináltam korábban, csak
meg kell melegíteni – pattant fel mellőlem Ki Young, mire az ágy rugói hangosan
megnyekkentek, majd megrángatta Baek Ho karját, hogy ő is menjen vele. –
Mindjárt jövünk, addig pihenj csak!
Szinte kimenekültek a szobából,
de egyáltalán nem bántam, mikor becsukódott mögöttük az ajtó. Örültem, hogy
végre egyedül lehettem, és elengedhettem magam, mert nem tudtam, hogy mennyi
ideig lettem volna még képes mosolyogni és úgy tenni a barátaim előtt, mintha
mi sem történt volna. Az ébredésem óta fojtogatott az érzés és csak idő kérdése
volt, mikor bukkan végre minden a felszínre, ami elől már nem tudok menekülni.
Kyu Hyun… Kyu Hyun meghalt – ez a mondat visszhangzott még mindig a
fejemben és akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam tőle megszabadulni. Belém
csimpaszkodott, a karmait belém vájta és nem eresztett. A mellkasom szorított,
és alig bírtam a levegőt lepréselni a tüdőmbe.
Visszadőltem az ágyba,
összegömbölyödtem a takaró alatt és a fal felé fordultam. Megpróbáltam kizárni
mindent és mindenkit, kiüríteni az agyam és a szívem, hogy ne kelljen semmire
sem gondolnom. Legszívesebben mély álomba merültem volna, hogy ha csak pár
órára is, de megszabaduljak attól a kíntól, ami minden egyes másodpercben
aprócska darabokra akart szakítani. Harcoltam a könnyek ellen, amik időről-időre
ellepték a szemem, mert ha egyszer engedek nekik, akkor tudtam, hogy soha nem
fognak elapadni.
El kellett temetnem magamban ezt
a fájdalmat, jó mélyre el kellett ásnom! Még egyszer nem zuhanhattam magamba,
még egyszer nem engedhettem meg magamnak, hogy mindenkit kizárjak az életemből.
Nem! Akármennyire is fájt elismernem, de kellett valaki, aki ezt
megakadályozza, mert egyedül gyenge voltam hozzá. Egyedül nem tudtam volna
ellene harcolni. Szükségem volt valakire, aki segít átvészelni ezt. Aki erőt
ad, ha mindent magam mögött akarok hagyni és visszarángat a sziklaszirt
széléről.
Még ha kissé későn is, Suh Hyung
megtette ezt már egyszer értem, hátha megtenné ismét… De mégis hogy mondhatnám
el neki Kyu Hyunt? Hogy mondhatnám el neki, hogy szerelmes voltam egy olyan
fiúba, akibe nem kellett volna? Nem volt elég merszem bevallani neki ezt…
Anya biztos megértené… Anya meghallgatna és biztos vagyok benne,
hogy nem ítélne el azért, amit érzek vagy azért, amit tettem. Egy anyának az a
feladata, hogy kiálljon a lánya mellett és támogassa, mikor nehéz időszakon
megy keresztül. Akármilyen hibát is követ el, akkor is mellette állna, még ha
egy kis szidás után is, de nem engedné el a kezét. Anya… Neked már nincs anyád… - a hang, ami megszólalt a fejemben, mintha
csak kést döfött volna a szívembe. Igaz is, anya már nem él… Már réges-régen
elhagyott…
Ez a gondolat volt, ami
átszakította a bennem lévő gátat, így nem tudtam tovább megálljt parancsolni
nekik, a könnyek megindultak a szememből és rázkódó vállakkal sírtam el ismét
magam. Nem akartam, de mégsem tudtam megakadályozni. A zár kattanása és az ajtó
nyitódása vetett véget a néma zokogásomnak, még ha a könnyeknek nem is tudott.
Nem akartam, hogy Ki Youngéknak szánalommal telve és tehetetlenül kelljen
végignézniük, ahogy szenvedek. Nem akartam a terhükre lenni, így csak ennyit
mondtam anélkül, hogy megfordultam volna:
- Tegyétek le az asztalra, majd
később megeszem!
Nem érkezett felelet, csak az
asztalra elhelyezett tálca hangját hallottam.
- Inkább alszom most egyet, rám
fér már – mondtam halkan és imádkoztam azért, hogy végre elmenjenek. Reméltem,
hogy legalább egyiküknek leesik, hogy egyedül szeretnék maradni. Az imáim pedig
valószínűleg meghallgatásra találtak, mert nehéz léptek indultak meg kifelé a
szobából, majd ismét csukódott az ajtó.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel
és szipogva húztam még jobban magamra a takarót. Mintha az képes lenne
megvédeni a bennem tomboló vihartól…
- Igazán hízelgő, hogy azzal
akarsz tisztelegni az emlékem előtt, hogy éhezteted magad, de jobban örültem
volna egy kicsit kreatívabb megoldásnak. – Fel sem fogtam még másodpercekig,
hogy valaki megszólalt, nem hogy azt, ki
szólalt meg. - Mondjuk egy oltárnak csupa rólam készült képekkel, ami előtt
minden nap különböző, szexi ruhákban teszed tiszteleted. Na, azt már sokkal jobban
értékelném!
Akadozva és bátortalanul, mintha
csak egy lassított felvétel volnék, feltápászkodtam az ágyban és a hang
irányába fordultam. Az eszem azt kiabálta, hogy ne mozduljak, csak feküdjek
vissza és aludjak inkább, a szívem mégis arra buzdított, hogy csak így tovább.
Nem gondolkoztam, nem törtem a fejem, hogy mit fogok majd látni, egyszerűen
ösztönből cselekedtem, mert valami megállíthatatlanul vonzott. Látnom kellett!
És ott ült ő. Egy egyszerű farmerben és fekete, hosszú ujjú felsőben, amitől
még vékonyabbnak látszott, mint amilyen volt. Az oldala mellett támaszkodott
meg Ki Young ágyán ülve és egy játékos mosollyal az arcán figyelt.
- Ez lehetetlen… - suttogtam
halkan, de mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. Reszelős volt, akár
egy láncdohányosé és olyan távolinak hatott, mintha éppenséggel egy focipálya
túloldalán álltam volna.
- Oké – bólintott, bár elhúzta a
száját. -, talán kicsit sokat kértem. Akkor legyen inkább heti egy alkalom,
viszont azokba adj bele mindent!
- Azt hiszem, megőrültem… -
ráztam meg a fejem és megpróbáltam kimászni az ágyból, de a takaró körém
csavarodott, aminek az lett az eredménye, hogy azon nyomban térdre estem, ahogy
elhagytam azt. A vízzel teli üveg, amit még korábban Baek Hotól kaptam, eddig a
takaróm redői között pihent, de ahogy mindent magammal rántottam a földre, az
is végigszánkázott a padlón, nekiütődve az íróasztal lábának, majd visszagurult
egyenesen a kezemhez. Mégsem mozdultam meg, a szemem pedig nem vettem le arról
a jelenésről, ami a szobámban öltött alakot.
- A nők többsége bizonyára nagyon
szívesen megőrülne, ha az azzal járna, hogy láthat engem – húzta félmosolyra a
száját és fekete szemei csillogtak, de mégsem nevettek az ajkaival együtt. Még
egyszer megráztam a fejem, ezzel is próbálva egy kis észt verni belé.
- Elment az eszem… hallucinálok –
motyogtam kétségbeesve, miközben hámoztam le magamról a takarót. Az ajkam reszketett
és az eddigi könnyeim ismét utat találtak a felszínre. Felhajítottam a takaróm
az ágyamra és felvettem a földről az üveget is. – Biztosan a kialvatlanság vagy
a kimerültség az oka… Igen, biztos csak ez a baj…
- Ha Na! – A kemény hangtól
megrezzentem és mozdulatlanul pillantottam a fiúra, aki felállt a szobatársam
ágyáról. Már nyoma sem volt az előző gyerekes kifejezésnek az arcán. Lépett
egyet, ezzel közvetlenül elém állva, de rémülten hátráltam el előle, kettőnk
közé emelve a műanyag palackot, akárcsak egy tőrt, amiben vidáman lötyögött a
víz.
- Ne gyere közelebb! – kiáltottam
rá ijedten. Az egész karom remegett és zihálva kapkodtam levegő után. Egyszerre
vágytam arra, hogy abba az észveszejtően gyönyörű fekete szemekbe nézzek és
gyűlöltem a gondolatot, hogy soha nem láthatom őket többé. Össze kellett
szorítanom az állkapcsom, hogy ne törjek ki hangos zokogásban, de a könnyek
továbbra is megáradt folyóként patakzottak a szememből. – Te…
Ki kellett mondanom… Ha kimondom
és elfogadom a tényt, akkor biztosan eltűnik…
Tényleg azt akarod, hogy eltűnjön?
Ha végre tudomásul veszem a
történteket és a saját számból is elhangzik, akkor az egy lépés a gyógyulás
útján, nem?
- Te… - kezdtem bele ismét. – Te
meg… meghaltál.
- Elég jól informáltak vagytok –
hajtotta le a fiú a fejét, mint aki dühös, majd ismét a szemembe nézett, de
ezúttal semmilyen érzelem nem tükröződött a tekintetében. – Valószínűleg
hamarabb voltatok tisztában a hírekkel, mint a saját családom.
Nem tudtam eldönteni a
hanghordozásából, hogy most elismeréssel adózott-e a munkánk iránt, vagy inkább
ingerült volt. Összevonta a szemöldökét és félrebillentett fejjel
tanulmányozott.
- És ha meghaltam, akkor
szerinted miért vagyok most itt? – emelte fel a kezeit kérdőn, mire
megfeszültem egész testemben. – Talán elbúcsúzni? Vagy kísérteni?
Nem tudtam nyugton maradni, ahogy
a második kérdés is elhagyta az ajkát. Még ha őrültségnek is tűnt, mert tudtam,
hogy csak képzelődöm és az a fiú, aki itt áll előttem, az nem szellem, mégis
elgondolkoztam a lehetőségen. Mert minden oka meglenne kísérteni engem a
korábbi veszekedésünket tekintve…
- Vagy talán szerelmet vallani? –
Nem gúnyos volt a mosolya, de határozottan viccesnek találta a helyzetet. – Esetleg
bosszút állni?!
Eddig halkan beszélt, de ezt a
mondatot szinte ordította és dobbantott is egyet a lábával, amire
felsikoltottam és automatikusan reagálva hajítottam felé a műanyag palackot
ijedtemben. Majd nyúltam is egyből a következő dolog után, ami a kezem ügyébe
került, az pedig nem más volt, mint egy kanál, amit a zabkása mellé kaptam.
- Aú! – nyögött fel Kyu Hyun a
vállát masszírozva, miközben elégedetlenül méregetett. – Miért mániád az, hogy folyton
mindent hozzám vágsz?!
- A te hibád! Mi a fenének
ijesztgetsz?! – kiáltottam rá még mindig hevesen dobogó szívvel az előbbiek
miatt és a könnyem is elapadt meghökkenésemben.
És ekkor ütött szöget a fejembe.
Az üveg. A kanál. A zabkása.
A kanál hangosan csörrent a
padlón, ahogy kicsusszant az ujjaim közül. A kezem lehanyatlott és erőtlenül
himbálózott az oldalam mellett, miközben elnyílt szájjal pihegtem, ahogy
próbáltam feldolgozni azt, amit egészen eddig lehetetlennek tartottam.
Mondanám, hogy úgy éreztem magam, mint aki szellemet lát, de ebben az esetben
elég groteszk lett volna a hasonlat, tekintve, hogy egészen eddig azt hittem…
Mert az üveg nem repült át a
testén, hogy recsegve a falnak csapódjon, hanem egyenesen eltalálta Kyu Hyun
vállát, ezzel még enyhe fájdalmat is okozva neki. A kanál és a zabkása nem
véletlenül voltak a szobában, valakinek fel kellett őket hoznia, és abban
biztos voltam, hogy nem Ki Youngék jártak itt vagy pláne nem maguktól kerültek
a szobámba.
Ha pedig ezeket számba veszem, és
a leglogikusabb következtetést vonom le, akkor… akkor ez azt jelenti, hogy azt
a személyt, aki tőlem alig egy lépésnyire állt, nem csak képzelem. És ha nem
csak képzelem, akkor itt kellett lennie hús-vér alakban. És ha most itt van,
akkor életben van…
Kyu Hyun arckifejezése azonnal
megváltozott, ahogy rám nézett, mondhatni egészen ellágyult és csupa
együttérzés sugárzott abból a sötét pillantásból.
- Elég sok időbe telt, míg
leesett – jegyezte meg halkan, és a gyengédség, ami a hangjából áradt, szinte
körülölelt, akár egy ismerős dallam, ami a legbecsesebb volt a számomra.
A mellkasom hevesen emelkedett és
süllyedt, ahogy a tekintetem szinte felfalta Kyu Hyunt, a feje búbjától egészen
a drága, márkás cipőjéig. Észre sem vettem, a testem magától mozdult és a következő
pillanatban olyan erővel csapódtam a fiúnak, hogy majdnem ledöntöttem a
lábáról, ahogy a karjaim közé zártam.
- Tényleg itt vagy, ugye?! –
suttogtam szinte elhaló hangon, de biztos voltam benne, hogy pontosan
megértette minden egyes szavam. – Ugye nem csak képzelődöm? Ezúttal tényleg itt
vagy, igaz?!
Ahogy az orromban éreztem az
illatát - az illatot, ami az őrületbe tudott kergetni és a gondolataimat úgy
megzavarni, hogy azt sem tudtam néha, mit teszek vagy éppenséggel mit mondok;
ahogy az ujjaim a pulcsija anyagába markoltak, ami kézzelfogható bizonyíték
volt arra nézve, hogy egy eleven testet rejt maga alatt; ahogy az arcom a
mellkasához szorítottam, amiben egy szív erősen és ütemesen dobolt, ezzel
éltetve a gazdáját, kezdtem elhinni, hogy nem tévedek, és Kyu Hyun valóban
életben van…
Amint megéreztem, hogy a fiú
mozdítja a karját, hogy viszonozza az ölelésem, mégis eltoltam magam tőle és
elléptem előle (viszont az oldalánál a pulcsiját nem mertem elengedni, mert még
mindig nem voltam biztos a dolgomban). A gondolatok csak úgy száguldottak a fejemben,
és nem is tudtam, minek adjak hangot először.
- Mégis mi történt? – akaratom
ellenére ijedt volt a hangom. – Úgy tudtuk, hogy amikor a robbanás történt, te
is ott voltál az étteremben. Mindenki azt hitte, hogy valamiféle találkozód
volt egy ügyféllel!
Kyu Hyun arcán most láttam
először valamiféle bizonytalanságot és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon,
de a további kérdéseimmel megelőztem. Egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam,
most azonnal tudnom kellett mindent!
- Annyi embert próbáltunk hívni,
megtettünk mindent, hogy megtudjuk, merre vagy és nem sérültél-e meg a balesetnél!
Megmozgattunk minden követ, hogy bármilyen aprócska információmorzsához jussunk
rólad! – Éreztem, hogy az eddigi aggodalom és a viszontlátás miatti öröm lassan
valami mássá alakul át. Haraggá és dühvé. Ezt pedig nem tudtam már többé véka
alá rejteni, és igazság szerint nem is akartam. – Te meg még a rohadt mobilodat
sem voltál képes felvenni?!
Erősen csaptam rá a mellkasára,
mire hangosan feljajdult és összerezzent, de ez egyáltalán nem volt elég. Ó,
nem ám!
- Mi a fenének van telefonod
egyáltalán, ha még fel sem veszed?! – Ezúttal a vállába ütöttem bele, tudtam,
hogy nem okozok neki komoly fájdalmat, de nekem mégis jólesett ezzel kiengedni
azt a feszültséget, ami ebben a pár órában felgyülemlett bennem. – Tudod, hogy
mennyire meg voltunk rémülve?! El tudod képzelni, hogy miket éltünk át, míg
vártuk a híreket rólad?! Tudod, hogy min mentünk keresztül, mikor megtudtuk,
hogy abban az étteremben voltál, ahol a robbanás volt?!
Minden egyes mondatnak egy-egy
ökölcsapás adott nagyobb hangsúlyt, meglepetésemre Kyu Hyun pedig csak némán
tűrte a bánásmódot.
- Azt hittük… azt hittem, hogy
meghaltál. – Nem is tűnt fel, mikor a többes számról hirtelen egyes számra
váltottam. A kezem végül már nem mozdult többet, hanem nyugodtan pihent meg a
mellkasán. Az izmaim végül elernyedtek és az ujjaim már nem ökölbe szorítva
voltak, hanem a tenyerem simult rá a helyre, ahol a szívét sejtettem a fiúnak.
– Mikor a többiek elmondták, hogy biztosan ott voltál az étteremben, én… nem is
tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam elhinni, minden egyes idegszálam
küzdött a tény ellen és legszívesebben Busanba rohantam volna, hogy magam
győződhessek meg az ellenkezőjéről!
Annyi mindent akartam még
mondani, annyi minden jött hirtelen a számra, hogy kifejezhessem azt a poklot,
ami azt a pár órát jellemezte, míg abban a tudatban éltem, hogy Kyu Hyun nincs
többé. De végül remegő ajkakkal szorítottam össze a fogaim, és leküzdöttem a
könnyeket, amik már megint fojtogattak.
- De életben vagy, és csak ez
számít – néztem rá homályos tekintettel és az ujjaim még mindig a pulcsijába
kapaszkodtak, mert akármennyire is voltam megkönnyebbült, a szívem mélyén még
mindig nem voltam biztos abban, hogy nem csak álmodom. – Az, hogy végül
mégiscsak megjelentél…
A következő pillanatban a
tenyerem megint csattant a mellkasán és éreztem, hogy mérgemben az egész
arcomat elönti a pír.
- Hogy mekkora egy szemét vagy! –
kiáltottam rá dühösen és enyhe kifejezés volt az, hogy ráhoztam a frászt. Eddig
csendben hallgatott és néma szemekkel mustrált, tűrve a kiborulásomat és a monológomat,
de most a szemöldöke a homloka közepére szaladt megdöbbenésében. – Tudtad, hogy
mi történt itt a koleszben, tudtad, hogy min mentünk keresztül és te mégis szórakoztál velem?! Azt hittem, hogy
meghaltál és te erre még rá is játszottál?! Oltár meg visszajöttél kísérteni,
mi?! Egy aljas, semmirekellő, szemét alak vagy, Shin Kyu Hyun!
Az utolsó mondatom minden egyes
szavának egy ütéssel adtam nyomatékot, és legszívesebben kilökdöstem volna a
fiút a szobából, hogy ne is lássam többet, de elkapta a csuklóm és erősen megszorította,
hogy ne ütlegelhessem tovább.
- Eressz el! – sziszegtem a
fogaim között, mert még ha öt perccel korábban bármit megtettem volna azért,
hogy hozzám érjen a fiú, most szinte égetett az érintése.
- Nem tudom, hogy nevessek-e ezen
az egészen, amit most előadtál, mert annyiszor váltottál témát és annyi
különböző érzelemmel támadtál le, hogy el sem hiszem, hogy valaki képes lehet
ilyesmire – mondta hitetlenkedve rázva a fejét és fekete szemei tanácstalanul
néztek le rám. Bár eszem ágában sem lett volna elismerni, hogy igaza van a
viselkedésemet illetően, mert most aztán tökéletesen illett rám az érzelmi
hullámvasút kifejezés. – Vagy hagyjalak faképnél, mert ez minden volt, csak
éppen elviselhető nem? Szükségem van-e egyáltalán a környezetemben egy ilyen
lányra, aki az agyamra megy a sok kérdésével, felelősségre vonásával, naiv
gondolkodásmódjával és a sok sírással?
A levegő bennakadt a tüdőmben,
ahogy rémülten néztem fel rá. Most komolyan azt mondta, hogy legszívesebben
megszabadulna tőlem, mert elege van belőlem? Jól értettem, hogy annyira idegesítő
vagyok a számára, hogy inkább eltűnne a közelemből, csak hogy ne kelljen többé
látnia?
- Vagy inkább egyszerűen
öleljelek meg, mert igazából mindketten csak erre vágyunk? – oldalra
billentette a fejét megint, mintha egy igazán nehéz fejtörőn gondolkozna, de a
sötét pillái alól azok az ónix szemek szinte röntgensugárral vizslattak és
várták a válaszom.
A testem önkéntelenül mozdult,
mielőtt rájöhettem volna, hogy mit csinál – mostanában túl sokszor kelt önálló
életre, ami igazán kezdett ijesztővé válni. De most is csak azt tette, amire a
szívem utasította, így nem bántam egy pillanatra sem. A kezeim megindultak Kyu
Hyun karjai alatt – mivel a fiú elengedte a csuklómat, ahogy megérezte, hogy
döntésre jutottam -, és rásimultak a széles hátra, majd teljes testemmel
szorítottam magamhoz a fiút. Csak egy pillanatba telt, míg megéreztem magam
körül az erős, de mégis gyengéden ölelő karokat. Ez az érzés pedig felülmúlta a
legvadabb álmaimat is. Pár órával korábban még azt hittem, hogy ez soha többé
nem történhet meg, most mégis itt vagyunk, és Kyu Hyunt ölelem. Mintha csak egy karácsonyi csoda vált volna
valósággá és ragyogta volna be az éjszakámat. A fiú megnyugtatóan simított
végig a hajamon, majd az egész hátamon, amitől a szívemben megbújó feszültség
egy kicsit enyhült.
- Semmi baj – motyogta bele a
hajamba és egy puszit nyomott a fejem búbjára, ami más körülmények között
meglepett volna. Felelni akartam, hogy nincs semmi bajom, nem kell
vigasztalnia, de csak ekkor tudatosult, hogy remegő tagjaim egészen másról
árulkodnak. – Nem kell aggódnod, már itt vagyok…
Nem érdekelt, hogy mit fog
gondolni, nem érdekelt, hogy később ezt mennyire fogom megbánni, de olyan
erősen szorítottam magamhoz, hogy félő volt, még levegőt sem kap a fiú. De
ezzel voltam csak képes elfogadni, hogy tényleg itt van. Hogy tényleg ép,
egészséges és életben van, hogy nem csak képzelgek, nem csak hallucinálok és
nem őrültem meg, ahogy korábban hittem.
Nem tudom, hogy meddig álltunk
szorosan egymáshoz simulva, egymás karjai között, de végül az erőlködésben az
izmaim felmondták a szolgálatot és inkább összekulcsoltam az ujjaim a derekánál.
Meg akartam neki mondani, hogy mennyire hiányzott, de hirtelen a fejem olyan
nehéznek bizonyult, hogy elkezdett lefelé húzni és a látásom is elhomályosult, ezúttal
viszont nem a könnyektől.
- Ha Na! – kiáltott fel Kyu Hyun,
de alig érzékeltem a külvilágot. Azt is csak nehezen sikerült felfognom, hogy a
fiú a karjába vesz, majd lefektet az ágyra és mellém ül. – Nehogy megint elájulj
nekem!
Összeszorítottam a szemeim és
koncentráltam, hogy lerázzam magamról a sötétséget, ami előszeretettel
kerülgetett ismét. Nem ájulhattam el… Mert ha elájulok, akkor talán kiderül,
hogy ez az egész csak egy álom, és Kyu Hyun sem igazi… Azt pedig nem élném túl
még egyszer!
- Jól vagyok… - motyogtam
félhangosan, mikor úgy éreztem, hogy győzelmet arattam a testem fölött.
- Biztosan minden rendben? –
elmosolyodtam a hangjából sütő aggodalomra és kinyitottam a szemem, hogy láthassam.
- Igen, persze – bólintottam.
- Akkor most szépen megeszed ezt
a zabkását az utolsó falatig, különben nem tudom, mit teszek veled. – A kicsit
sem burkolt fenyegetés egy cseppet sem volt rám hatással, de a kaja gondolatára
a hasam máris megkordult. Feltornáztam magam ülő helyzetbe, és a tálca már az
ölemben is volt. Kyu Hyun előkerítette valahonnan a kanalat és máris nekiláttam
az ételnek.
Feszélyezett, hogy Kyu Hyun némán
vizslat, miközben eszek, amit meg is akartam vele osztani, de a nagy
igyekezetemben félrenyeltem. Köhécselve és levegő után kapkodva tettem a szám
elé a kezem.
- Nyugi, nem eszi meg előled
senki! – vágott egyszer-kétszer hátba, mire az egész testem belerázkódott, de
legalább a köhögésem elmúlt tőle.
- Pont ez az! Elég frusztráló,
hogy csak csendben bámulsz – húztam el a számat.
- Mit kéne mondanom? – nézett rám
és aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára, amit nem teljesen értettem.
- Elmesélhetnéd, hogy mi történt
veled az utóbbi napokban – vetettem fel az ötletet, mintha csak egy felajánlás
lett volna, holott komoly kikérdezésnek akartam alávetni, miután némi táplálékot
vettem magamhoz és már nem kellett attól félnem, hogy összeesek a következő
mozdulatomnál.
- Min Jun és Ki Young komolyan
aggódnak érted. – Teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy az előbb mit mondtam és
egy egészen meglepő témával hozakodott elő.
- Miért aggódnak? – ráztam meg
értetlenül a fejem és az utolsó kanál zabkása is lecsúszott a torkomon. Kyu
Hyun automatikusan elvette tőlem és az asztalra tette, miközben nekilátott a
magyarázatnak.
- Még a mai napot megértem,
elhiszem, hogy megrémültél és aggódtál. Ezért pedig a tested úgy reagált, hogy
mindent kiadott magából. – Sötét szemei megint olyan kellemetlen módon
tekintettek le rám, amitől legszívesebben kicsire összehúztam volna magam.
- Szóval akkor Min Jun tudta,
hogy délután hánytam a mosdóban – állapítottam meg a nyilvánvalót. Pedig azt
hittem, hogy megúsztam ezt a kínos szituációt.
- Igen – helyeselt a fiú. -, de
nem ez a fő probléma. Ki Young utána félrehívott és beszámolt egy-két dologról,
amit nem is tudtam.
A gyomrom hirtelen akkorát zuhant,
hogy azt hittem, az eggyel lejjebbi szinten kötött ki. Ki Young beszélt Kyu
Hyunnal, méghozzá olyan dolgokról, amiről neki fogalma sem volt eddig? A lány
elmondta neki, hogy Se Jooval szakítottunk? Hogy micsoda dilemmába kerültem a
két fiú miatt, és hogy mit érzek iránta? Esetleg Jae Wanról mesélt neki és a
büntetésről, ahol egy egész éjszakát töltöttem el vele?
- Elmondta, hogy az utóbbi
időszakban teljesen magad alatt vagy. Éjszakánként alig alszol valamit, ébren
forgolódsz és csak hajnalban jön álom a szemedre pár óra erejéig. Agyon
hajszolod magad az órákon, de még sincs eredménye az erőfeszítéseidnek, mert
agyban egészen máshol jársz. Emellett pedig nem csoda, hogy elájulsz, ha nem
fordítasz elég időt az étkezésekre és nincs energiád a feladataidra sem. – Úgy
éreztem magam, mintha egy orvossal vagy egy pszichológussal beszélgettem volna,
ami nagyon nem volt ínyemre. De legalább Ki Young nem mondott semmi olyat a
fiúnak, amit nem kellett volna, és ez megnyugtatott.
- És mit akarsz ezzel mondani? –
kérdeztem rá végül, mert nem értettem, hogy mire akar kilyukadni az egész
pszicho-szöveggel.
- Ez… miattam van? – A kérdése
bizonytalan volt és egy csepp humor vagy önteltség sem vegyült bele. A
tekintete is idegességről és félelemről árulkodott, ami ezen a jóképű arcon furcsán
hatott, így el is kaptam róla a tekintetem és félrenéztem, hogy kerüljem a
szemkontaktust. Így egyszerűbb volt hazudnom.
- Dehogy! – pökhendi, de mégis
magasabb volt a hangom a szokásosnál, így köszörültem a tokromon egyet, mintha
az bármit is segítene. – Nehogy azt hidd, hogy ekkorra befolyással vagy az
életemre! Sok minden történt a héten, ami miatt aggódtam vagy éppenséggel
zavart. Olyan dolgok, amikről sejtelmed sem lehet és olyanok is, amiről
mindenki tud.
- Értem – kicsit merevebb lett a
válasza, mint ami jólesett volna, de akkor sem akartam, hogy olyasmire
gondoljon, amit még nem álltam készen elmondani neki.
- Viszont… – kezdtem bele lassan,
miközben ismét ráemeltem a pillantásom és találkozott a tekintetünk. – Sajnálom
azt az éjszakát! Olyasmiket mondtam, amit nem gondoltam komolyan és egyből meg
is bántam, ahogy elhagyta a számat. Nem akartam felhozni a régi barátnődet…
Fogalmam sem lehet arról, mi zajlott le pontosan köztetek és nincs jogom bárki
felett is ítélkezni. Csak meg akartalak bántani úgy, ahogy te tetted velem és
ez volt az egyetlen dolog, ami a rendelkezésemre állt... – Egy pillanatra
elakadtam, de aztán kimondtam kertelés nélkül azt, ami a szívemen volt. -
Egyszerűen annyira rettegtem, hogy talán ezek voltak az utolsó szavaim hozzád
és soha többé nem leszek képes bocsánatot kérni érte…
Nem bírtam tovább folytatni, mert
még nagyon is élénken élt bennem annak az emléke, milyen hatással volt rám,
mikor azt hittem, hogy a fiú nincs többé. Mégis még magamat is megleptem a
hirtelen támadt őszinteségemmel, de Kyu Hyunnál is hasonló hatást értem el. Nem
esett le az álla, de azért egy kis rés támadt az ajkai között, ami nála már
világrengető hírrel is felért. És fura módon ezúttal ő sütötte le a szemét, ami
szokatlan volt tőle.
- Még mindig szeretem, hogy ilyen
őszinte vagy, de mégis néha zavarba ejtő tud lenni ez a tulajdonságod – halkan
beszélt és csak arra lettem figyelmes, hogy az ujjai az enyémek után matatnak,
majd végül megfogja a kezem. Éreztem, hogy rózsaszínben játszik az arcom és a
szívem a torkomban dobogott ettől a semmitmondó tettétől is. Vagy inkább a
szavaitól? Zavarba hoztam volna? Mielőtt viszont ezen komolyabban
elgondolkozhattam volna, ismét szóra nyitotta a száját. – Egyszer sem voltál
még rám olyan dühös, mint aznap este, mégis valahol mélyen tudtam, hogy nem
szívből jöttek a szavaid, hanem csak felindulásból. De emellett egyszer sem
bántottalak meg még annyira, mint akkor este a konyhában.
Megrándult a szám széle, ahogy
ott visszhangoztak Kyu Hyun szavai a fejemben és úgy engedtem le, mint egy
lufi. Mert akármennyire is örültem a fiúnak, akármennyire is vágytam az
ölelésére és a csókjaira, nem felejthettem el azt, amit akkor mondott nekem. „Nem lehetne, hogy másképp kezeld ezt a
helyzetet? Könnyedén… Nem kell akkora feneket keríteni egy csóknak. Hidd el, számomra is te lennél az utolsó a
Földön, akivel kikezdenék!”
- Mi a baj? – Valami kiülhetett
az arcomra abból, ami a fejemben járt, mert Kyu Hyun közelebb hajolt és ijedten
nézett rám. – Rosszul érzed magad?
- Nem! – ráztam meg a fejem, de
az összevont szemöldököm mégsem akart kisimulni és éreztem a rettegés apró
szikráját a gyomrom mélyén. Az egyik felem rá akart kérdezni, meg akarta tudni,
hogy hányadán is állunk a fiúval, mert elege volt a bizonytalanságból és a
félreértésekből. Ha túl kell esni rajta, akkor jobb minél hamarabb, akárcsak a
sebtapasznál. A másik felem viszont nyüszítve bújt volna meg a falai mögött és
az egész témát békén hagyta volna. Hiszen még csak most ébredtem rá, milyen
érzéseket táplálok iránta, nem kell egyből fejjel a falnak rohanni. Tartott a
választól, amit Kyu Hyuntól kaphatott és ezért gyáván meg akart futamodni
attól, hogy szembenézzen az igazsággal. Akármi is legyen az.
- Hát akkor?
- A csók… - dünnyögtem végül, de
mintha a nyelvem is beleakadt volna.
- Tessék? – kérdezett vissza Kyu
Hyun, mert egy kukkot nem értett valószínűleg abból, ami előbb kibukott belőlem
anélkül, hogy rendesen átgondoltam volna a következményeit. Lehet, hogy a
fáradtság és a kimerültség volt az oka, vagy csak a mai nap eseményei
ébresztettek rá arra, hogy milyen rövid is az élet és meg kell ragadni a
lehetőséget, ha az ott van az orrod előtt, mielőtt elúszna, és örökre
megbánnád, hogy nem éltél vele.
- A csók – néztem bele végül a fiú
szemébe. Határozott és kemény akartam lenni, de nem hogy a hangom
megbicsaklott, még a kezem is remegett, ahogy szorítottam az ujjait.
- Milyen csók? – Felugrott a
homlokára a szemöldöke, jelezve, hogy nem nagyon érti, miről is beszélek.
Fekete szemeivel értetlenül bámult rám és még egész aranyosnak is találtam
volna, ha nem készültem volna életem talán legnagyobb hibájára.
- Az a csók, ami lezajlott
közöttünk a Hell’s Gate-ben vagy a Suminban pár nappal ezelőtt, jelentett neked
bármit is? – Egy szuszra daráltam el az egész mondatot és már most
legszívesebben elbőgtem volna magam az ostobaságom miatt. Ha most lett volna
egy kút az ágyam mellett, akkor belevetettem volna magam, ha vissza tudtam
volna forgatni az idő kerekét, azon nyomban megtettem volna. De egyik sem állt
rendelkezésemre…
Jézusom! Hogy mekkora egy idióta vagyok! – Ugyan nem mondtam ki
hangosan, de gondolatban a fejemet vertem a falba. Mert amilyen hibbant voltam,
ezzel az egy kérdéssel többet árultam el, mint amit kellett volna, vagy mint
amit szerettem volna. Ha Ki Young meg is tartotta a titkom, ezzel most kiterítettem
a lapjaim a fiúnak és ebbe egyáltalán nem gondoltam bele, mielőtt megszületett
volna ez a mondat. Ha eddig kérdéses is volt számára, hogy mit érzek iránta,
nos, most már egy percig sem volt az.
Magamban szitkozódva és félve fókuszáltam
ismét Kyu Hyunra, mert igaz, hogy eddig is őt néztem, mégsem láttam igazán. Nem
tudom, hogy meglepődött-e a kérdésem hallatán, megdöbbentettem-e a nyílt számon
kérésemmel, vagy esetleg semmi újdonságot nem mondtam neki, mert már rég
tisztában volt mindennel. Hiszen nem lenne túl nagy hír számára, hogy nem
közömbös számomra, mivel nagyon is jól tudott bennem olvasni - néha túlságosan
is jól. De semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Ijesztően nyugodt volt és
kifejezéstelen, amitől a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott.
Vártam, hogy megszólaljon.
Vártam, hogy szóra nyissa a száját…
Egy perc. Két perc. Aztán
időközben valahogy elvesztem a számolásban. Mert nem történt semmi. Az
égvilágon semmi sem.
Ez pedig elegendő válasznak
bizonyult számomra.
Kihúztam a kezem az övéből, de ez
sem térítette magához, mert még mindig tompán nézett rám. Kicsúsztam az ágy
szélére és a zokniba bújtatott lábaim a földre helyeztem. Igyekeztem érzelemmentes
maszkot az arcomra varázsolni, ami rettentő nagy erőfeszítésembe került. Kyu
Hyun pedig még mindig idegesítően csendben bámult és némán figyelte minden
mozdulatomat. Úgy ült mellettem, mint akit oda láncoltak az ágyhoz és meg sem
moccant, csak a fejével követte, ahogy felállok és az ajtóhoz sétálok. Meglepő
módon már nem remegett a kezem, sőt kifejezetten üresnek és hidegnek éreztem
magam.
- Az lenne a legjobb, ha most
elmennél – tettem a kezem a kilincsre és egy mosoly kíséretében lenyomtam azt.
Ebben a mosolyban pedig megszakadt a szívem.
Kyu Hyun nagy szemekkel meredt
rám, mint akit meghökkentett a viselkedésem, de aztán rendezte az arcvonásait. Lesütötte
a szemét – alig pár percen belül már másodjára -, keskeny vonallá préselődött a
szája és lassan ingatta a fejét, mintha nem tetszene neki valami. Búzabarna
haja az arcába lógott, így nem tudtam kiigazodni azon, hogy mi is mehet végbe
benne, de nem is igazán izgatott. Csak azt akartam, hadd legyek egyedül és
dolgozhassam fel a tényt, hogy Kyu Hyun visszautasított…
Végül felállt és pár lépéssel
megtette az ajtóig és a hozzám vezető utat. Azt hittem, hogy elvágtat mellettem
és kisétál a szobából, akárcsak az életemből, de ehelyett megtorpant előttem és
rám emelte a tekintetét. Fekete szemei élettelennek tűntek és valahol mélyen az
aggodalom szikrája kelt életre bennem, de figyelmen kívül hagytam.
Aztán ellépett előlem és tett még
egy lépést, de megint megtorpant. Mi a
fenét csinál? Értetlenül néztem, hogy mit művel és miért nem lép már le
végre ahelyett, hogy itt szerencsétlenkedik. Éppen rá akartam kérdezni, mi a
baja, mikor mérgesen fújtatott egyet és megrázta a fejét. Motyogott mellé még
valamit, de olyan halkan, hogy azt már nem értettem.
A következő pillanatban az ajtó
becsapódott mögöttem, és csak azt vettem észre, hogy a hátam nekiütközik, ahogy
a fiú nekiszorít. A fejem is nekikoccant a fának, de meg sem éreztem, annyira
lekötött az események meglepő sorozata. Az agyam alig tudta feldolgozni, hogy
Kyu Hyun arca alig pár centire van az enyémtől; hogy a teste félig az enyémnek
feszül; hogy a lehelete a bőrömet csiklandozza; hogy a jobb keze a nyakamra
csúszik és közelebb von magához, mert a további cselekedetei minden mást száműztek
a fejemből.
Ahogy az ajkait az enyémnek
nyomta, egy pillanat alatt elfeledkeztem arról, hogy éppen meg akartam tőle
szabadulni és el akartam küldeni a szobámból. Egy másodperc tizedrészéig
ledermedtem a váratlan fordulattól, de a tudtomon kívül a testem mégis reagált
a fiú érintésére. Lehunytam a szemem és elengedtem magam, hogy átadjam minden
porcikámat ennek a csodálatos érzésnek.
Először durva volt a csók, mintha
teljes egészében a magáénak akart volna tudni és a nyelve erőszakkal férkőzött
be a számba, pedig önként is megadtam volna neki magam. Az egyik tenyere a
tarkómra csúszott, míg a másik kezével a hátamat átkarolva szorosan magához
húzott, mintha még mindig nem lettem volna elég közel hozzá. Ezzel pedig még
inkább feltüzelt, a karom automatikusan fonódott a nyaka köré, amin csak úgy
feszültek az izmok. Úgy éreztem, alig jutok levegőhöz, ha továbbra is ilyen
intenzitással folytatjuk a csókolózást, mikor pont megváltozott valami.
A kezdeti durvaságot és
birtoklási vágyhoz hasonlatos viselkedését felváltotta valami sokkal lágyabb és
selymesebb. A nyelve táncot járt az enyémmel, nem mereven, mint a keringő, nem
is olyan hevesen, mint a salsa, sokkal inkább egy szalagavató estéjén lévő,
utolsó, lassú tánchoz hasonlított. Gyengéd volt minden mozdulata, kóstolgatta a
puha párnáimat, mintha csak egy édes és tiltott gyümölcs került volna a karmai
közé. Minden sejtem vibrált, ahogy a fiú érintésében elvesztem, és ha nem
szakítja meg a csókot, akkor nem a leesett cukrom miatt ájultam volna el.
Nem eresztett, csupán egy kis
távolságot alakított ki közöttünk, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ez megfelelő válasz volt a
kérdésedre? – majdhogynem ugyanúgy zihált, ahogy én, és a mellkasa is gyorsan
emelkedett és süllyedt. De a hangja egyszerre volt mégis dühös és
megkönnyebbült, ijedt és boldog. A szemében és a ráncokba gyűrődött szemöldökében
is ugyanezen érzések keverékét láttam, de azokban a gyönyörű ónix íriszekben
mégis fájdalom villant fel.
Ezekből viszont semmit sem fogtam
fel igazán és utólag nem is emlékeztem rájuk, mert csak arra tudtam gondolni,
hogy végül választ kaptam a kérdésemre. Nem egy romantikus vallomás vagy az
első szerelem beteljesülése volt ez, amire vágyik titokban minden lány. Tudtam,
hogy ez még nem életbiztosítás, nem garancia arra, hogy Kyu Hyun is hasonlóan
érez, mint én. De annyi biztos volt, hogy egyik csókunk sem csupán játék volt
számára, mint ahogy korábban azt hittem. És egyelőre ezzel is beértem…
Hű ez aztán a fordulat. Először mikor Ha Na nem akarja elhinni, hogy Kyu Hyun tényleg életben van aztán ahogy leesik szépen lassan neki. Kyu Hyun ahogy reagál azon már meg se lepődők. De a vége ahogy Ha Na feltette a kérdést és ahogy Kyu Hyun reagált rá a szám i tátva maradt. U.I Semmi baj én örülök hogy azért folytatod a történetet. Nem aggódók hisz gondolom te is tanulsz vagy dolgozol.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett a rész és tudtam meglepetést okozni vele. :D Majd meglátjuk, hogy alakulnak a szálak a történetben, remélem, hogy az sem okoz majd csalódást. :) Nagyon köszönöm, hogy írtál kommentet, mindig örülök, mikor meglátom, hogy kaptam tőled valamiféle hozzászólást ^^
TörlésUi.: Köszi a megértést, igyekszem vele, de ahogy írtad, tényleg sok minden közbeszól néha!