41. fejezet

Van benned valami, ami...

Egy valóra vált álomnak tűnt az egész jelenet. Azt hihetné az ember, hogy ilyenek csak a tündérmesékben vannak, de most mégis az a fiú tartott a karjai között, akiről még pár órával ezelőtt azt hittem, hogy meghalt. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával leordítottuk egymás fejét és melegebb éghajlatra küldtük egymást.

Mindennek ellenére mégis itt álltunk, egymásba kapaszkodva, mintha ennél természetesebb nem is lehetne a helyzet. Alig tudtam betelni azokkal a fekete íriszekkel, amik szinte egybeolvadtak a sötét pupillával, amit körbevettek. A szívem a torkomban dobogott és bármit megadtam volna azért, hogy ez a pillanat sose érjen véget.

- Ha Na! – érezhető volt, hogy már nem először szólít meg hiába, de csak pár pislogás után fogtam fel, hogy erre valamiféle reakciót vár tőlem.

- Hm?

- Egy szavamra sem figyeltél az előbb, nem igaz? – Kyu Hyun hangja elégedetlen volt, a szemei mégis vidáman csillogtak.

- Dehogynem – vágtam rá felháborodva -, nagyon is figyeltem rád.

- Akkor mit mondtam? – Némán meredtem rá, és köszörültem egyet a torkomon kínomban, mivel fogalmam sem volt, mit is kéne erre felelnem. Szerencsére megmentett a válaszadástól és még fel sem rótta, hogy megpróbáltam átverni. – Azt kérdeztem, hogy kölcsön kaphatnám-e a telefonodat?

- Minek? Mi van a tieddel? – Nem nagyon akaródzott elengednem a fiút, hogy azt az ostoba kütyüt odaadjam neki.

- Telefonálni szeretnék, meglepő módon – csipkelődött és elengedve, hátrébb lépett. Az, hogy már nem a meleg karjai között álldogáltam, szinte hideg zuhanyként ért. Mélyen a farmerja zsebébe nyúlt és elővette belőle a saját mobilját. Már éppen kérdőre vontam volna, hogy ha itt a sajátja, akkor minek neki az enyém, de elakadt a szavam. – Ugyanis az enyém nincs éppen túl jó állapotban.

Meglengette az eszközt a szemem előtt, aminek a képernyőjén finom, vékony pókhálószerű repedések futottak keresztbe, arról nem is beszélve, hogy az egész készülék elég viharvert állapotban volt. Csupa por és karc, a hátlapja pedig szintén meg volt repedve.

- Mi a fenét csináltál vele?! Talán megjártad az iraki háborút a napokban? – Vettem kezem közé a telefonját és némán elmondtam érte egy imát.

- Mindent megtudhatsz, miután végre telefonáltam egyet. – Ez igazán kedvező ajánlatnak tűnt, így szó nélkül az asztalomhoz léptem és felforgattam a tetején lévő kupac füzetet és könyvet, de nem találtam sehol.

- Különös… - motyogtam és a nadrágom zsebe volt a következő hely, amit végigtapogattam, de ott sem volt. Hol is láttam utoljára? Ahogy elgondolkoztam, eszembe jutott, hogy nálam volt, mikor Min Jun és Se Joo elmondták, hogy állítólagosan mi történt Kyu Hyunnal. Aztán belenyúltam a pulcsim zsebébe, és végre megleltem a mobilt. – Hála istennek!

Már nyújtottam át a fiúnak a telefonom, de mikor az ujjai majdnem érintették, elkaptam előle.

- Mi van? – emelte rám kérdőn a tekintetét.

- Megígéred, hogy épségben visszahozod? – összeszűkült szemekkel vizslattam, hátha így ijesztőbbnek tűnök. – Ha ez is úgy jár, mint a tied, akkor csúnyán megfizetsz érte!

- Nyugalom, megvédem az életem árán is! – vette ki a kezemből a készüléket mosolyogva, de egy pillanatra zavartan megdermedt. Maga elé bámult, de utána megrázta a fejét és hátat fordított, hogy végezhesse a dolgát. Talán fel sem tűnt volna a különös viselkedés, ami csupán pár másodpercig tartott, ha nem figyeltem volna minden rezdülését árgus szemmel. – Egy pillanat és jövök!

- Kyu Hyun! – szóltam utána, mikor a keze már a kilincsen volt. Ahogy visszanézett, egy megjegyzés volt már az ajkán, de mégis torkára forrt a szó, ahogy meglátta az arcomat. – Tényleg visszajössz, ugye?

A szánakozás és a szomorúság keveréke játszott azon a jóképű arcon, de mégis mintha csupa gyengédséggel telt volna meg a pillantása. A következő percben pedig már ott állt előttem, a kezei közé fogta az arcom és egy lágy puszit nyomott a homlokomra.

Bennem az ütő is megállt és még azt is elfelejtettem, hogy kell lélegezni!

- Csak gyorsan elintézem ezt a hívást és utána rögtön jövök – suttogta egy mosollyal az ajkán. – Ígérem.

Meg sem várta a válaszom, már kint is volt a szobából, maga után becsukva az ajtót. Ha pedig tapogatózva nem keresem meg az ágyat, akkor a lábam nem biztos, hogy képes lett volna megtartani tovább a súlyomat. A térdeim elgyengültek és lerogytam az ágy szélére, miközben megint eszembe jutott, hogyan kell levegőt venni.

Ha körömrágós típus lettem volna, akkor most bizonyára három perc alatt tövig rágtam volna az összes körmöm, de mivel nem voltam, így csak a lábam járt idegesen fel-alá egy helyben, míg vártam Kyu Hyun visszatérésére. Nevezzetek idiótának, de még mindig féltem, hogy csak képzelődöm vagy esetleg álmodom… Főleg a korábbi csók után!

Még mindig beleremegtem az emlékébe, a légzésem is egy kissé szaporábbá vált ezzel egyetemben. Mély levegőt vettem és próbáltam megnyugodni, vagy legalább kiverni azt a gondolatot a fejemből, hogy bárcsak megismételhetnénk Kyu Hyunnal azt a csókot…

Azt, hogy jobban belevessem magam a képzeletem világába, az gátolta meg, hogy az ajtó kinyílt és Kyu Hyun belépett a szobába. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megpillantottam szikár alakját, miközben az egyik széket az asztaltól elhelyezte velem szemben, és lehuppant rá. Kicsit csalódott voltam, hogy nem mellém telepedett le, de a lényeg az volt, hogy nem őrültem meg, és tényleg itt van a fiú.

- Köszönöm – mondta és átnyújtotta a telefonom, bár meglepően rideg volt a hangja. Az arca pedig még annál is távolságtartóbbnak tűnt.

- Mi történt? – félénken kérdeztem rá, mert aggódtam amiatt a sötét csillogásért, ami a szemeiben bújt meg. Ki zaklathatta fel ennyire?

- Jött egy üzeneted – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

- Nem érdekes!

- Szerintem jó lenne, ha megnéznéd – jelentette ki olyan hangsúllyal, hogy egyértelművé tette, addig nem tágít a témát illetően, míg kötélnek nem állok.

Így feloldottam a képernyőzárat és türelmetlenül nyitottam meg az üzenetek részt. Kihűlt a vér az ereimben, ahogy megláttam, kitől is jött az az üzenet.

Hát így már értettem, miért ilyen dühös rám Kyu Hyun... Mert nem aggodalom, félelem vagy feszengés okozta a zaklatottságát, hanem valaki: Jae Wan. Egy szót sem szólva nyitottam meg az üzenetét, amit nem eresztett túl bő lére, csupán annyi állt benne, hogy „Semmi baja.”.

Először el kellett gondolkoznom, hogy ez mit jelenthet, aztán összeállt bennem a kép, aminek hatására egyszerre lepett el a döbbenet, a harag, az értetlenség és meglepő módon a hála. Az üzenetet már órákkal ezelőtt megkaptam, valószínűleg nem sokkal azután, hogy felhívtam telefonon… Ha ezt korábban elolvasom, sok szenvedéstől kímélhettem volna meg magam. De ami ennél is sokkal fontosabb volt, hogy annak ellenére, milyen elutasítóan viselkedett, hogy milyen dühös lett rám és mennyire nehezére eshetett utána néznie, hogy mi van a bátyjával, mégis megtette… Ez pedig akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra és olyan melegség öntött el, ami Jae Wanra gondolva, még egyszer sem.

Mikor viszont felnéztem a mobilom képernyőjéről, egyből lehervadt ez a mosoly az arcomról, ahogy szembe találtam magam Kyu Hyun fagyos pillantásával és merev testtartásával.

- Mit akar tőled? – nyers és durva volt a hangja, ami egyből beindította nálam a védekező mechanizmusokat, de egyben piszkálta is a csőrömet a dolog.

- Délután – kezdtem bele nyugalmat erőltetve magamra. -, mikor Min Junék azt mondták, hogy meghaltál a robbanásban, akkor azon gondolkoztam, hogy kitől tudhatnám meg, hogy mi történt veled. A családodat biztosan értesítették volna… így jött, hogy beszéljek Jae Wannal.

- És? – még mindig nem puhítottam meg, viszont engem kezdett nagyon is bosszantani ez a kihallgatás.

- És – nyomtam meg a szót, jelezve, hogy visszafoghatná kicsit magát. – mivel téged hoztalak szóba, természetesen egyből felkapta a vizet, pontosan úgy, ahogy most te, és rám csapta a telefont.

Nem tudom, miért, de ettől a hírtől kissé leengedett a fiú és már nem ült olyan feszes, egyenes háttal, mint eddig.

- De nem sokkal azután küldött egy üzenetet, hogy semmi bajod – fejeztem be a történetet, de ez mintha meglepte volna Kyu Hyunt és megint ugyanolyan zordan bámult rám. – Ennyi. Elégedett vagy?

- Nem mondhatnám – morogta, és erről árulkodott minden egyes porcikája. – Figyelmeztettelek, hogy Jae Wan nem…

- Ne kezdjük elölről ezt a témát, kérlek! – szakítottam félbe és esdekelőn néztem azokba a fekete szemekbe. – Nem akarok veled veszekedni, nem akarok megint ordibálni. Jae Wan…

Már a nyelvem hegyén volt, hogy elmeséljek neki mindent azzal kapcsolatban, amit megtudtam tegnap éjszaka. El akartam mondani Kyu Hyunnak, hogy Jae Wan és én nem vagyunk egymás számára teljesen idegenek, mivel már találkoztunk korábban. Négy évvel ezelőtt futottunk egymásba, csak az amnéziám miatt nem emlékszem rá. És hogy a fiú egyáltalán nem jelent veszélyt rám nézve, sőt. A maga durva és rideg viselkedése ellenére meglehetősen kedves.

De tudtam, hogy ha ezt megosztom Kyu Hyunnal, egyrészt csak olajat öntök a tűzre, mert ha rájön, hogy nem elég, hogy nem tartok Jae Wantól, hanem még kedvelem is valamennyire, kő kövön nem maradt volna. Másrészt biztosan tagadna mindent és azt állítaná, hogy csak hazudik nekem a fiú, át akar verni és egy percig se dőljek be a hazugságainak.

Nem utolsó sorban, szinte majdnem biztos voltam benne, hogy Jae Wan sem szívesen kötné Kyu Hyun orrára, milyen kapcsolat van közöttünk.

Szóval nem. Nem lett volna szerencsés bármit is mondanom az öccséről Kyu Hyunnak, így taktikát változtattam.

- Jae Wan, ha veszélyes rám, ha nem, hadd döntsem el én! – megnyaltam az ajkam és idegesen ugrált a szemem Kyu Hyun sötét íriszei és a kezeimben tartott mobil között. – Ha hazudik nekem, kihasznál vagy hátsó szándékai vannak, megbirkózom vele. Nem vagyok porcelánbaba, amit még a legkisebb széltől is óvni kell.

Ebben ugyan még én magam sem voltam teljesen biztos, mert tudtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint amilyen régen voltam, vagy mint amilyen lenni szerettem volna, de hátha Kyu Hyun hisz majd nekem.

- Sokkal törékenyebb vagy annál, mint amit próbálsz elhitetni velem – felelte a fiú és elnyíltak az ajkaim, ahogy azokat a szavakat visszhangozta, amikre én magam is gondoltam épp az előbb.

Túl jól ismert már. Ez egyrészről boldogsággal töltött el, mert ez azt bizonyította, hogy figyelt rám és érdekeltem eléggé ahhoz, hogy ennyi mindent megjegyezzen rólam. Másrészről viszont zavart, hogy ennyire kiismert és így nehéz lesz titkolnom előle bármit is, vagy túlságosan is azt fogja hinni, hogy mindent tud rólam és megpróbál majd irányítani. Mint például most is Jae Wannal kapcsolatban.

- Tudom – ismertem el és az ágy szélére csúsztam, hogy megfoghassam a fiú kezét, miközben a térdeim az ő térdei közé férkőztek így. -, hogy erősebbnek próbálom mutatni magam, mint amilyen vagyok. Néha elég egy kicsike akadály vagy probléma, amitől inába száll a bátorságom és elkezdek kételkedni magamban és másokban is. Nem vagyok elég magabiztos, nem bízom a képességeimben és talán a körülöttem levőkben sem eléggé. De ez a nap ráébresztett, hogy milyen hirtelen véget érhet minden. Egy szempillantás alatt minden semmivé válhat, még mielőtt igazán élni kezdtem volna vagy mielőtt igazán boldog lettem volna. Meg akarok változni. Erősebb akarok lenni.

Ahogy beszéltem, ráébredtem, hogy mennyire kitárulkoztam Kyu Hyunnak és ennek tetejében még azt is mondtam, ami a szívemben volt. Tudtam jól, hogy ha igaz lett volna a hír a fiúról, akkor teljesen összetörtem volna. Még ha kerestem is a kibúvókat, hogy majd valaki más segítségével túlteszem magam a történteken, nem sikerült volna. Mert mindegy, hogy ki áll mellettem, ha én nem vagyok elég erős hozzá, akkor mit sem ér a támogatás.

- Honnan tudod, hogy a bukás és a csalódások nem pont ellenkező hatással lesznek rád? – szólalt meg hirtelen és valami megmagyarázhatatlan megtörtség áradt a hangjából. – Honnan tudod, hogy nem fogsz darabokra hullani ebben a nagy élni akarásban?

- Nem tudom – Erre már felnézett rám és értetlenül ráncolta össze a szemöldökét, de én csak lágyan rámosolyogtam. -, de ha félek a következményektől és attól, hogy megsérülök, akkor soha nem fogok változni.

- Azt mondod, el tudod majd viselni? – összeszűkült szemekkel vizslatott és a száját is összepréselte, mintha nem igazán tudna hinni nekem. Ezért pedig nem hibáztattam.

Nem ismert négy évvel ezelőtt, így nem tudta, hogy ez a Ha Na csak egy halvány utánzata a réginek. Az autóbaleset előtt egy határozott, energikus, vidám és makacs lány voltam. Nem féltem volna attól, hogy esetleg elbukok egy meghallgatáson, mert tudtam, hogy lesz egy következő alkalom, ahol megmutathatom, mit tudok. Nem féltem volna hülyét csinálni magamból azzal, hogy fél lábon, az orromat befogva ugrálom keresztül-kasul az ügynökséget, ha ezen múlik egy szerep vagy megbízatás. Nem ijedtem volna be és nem kételkedtem volna magamban, ha kapok egy negatív kritikát, hanem vagy elfogadtam volna, ha jogos, vagy pedig vérre menően küzdöttem volna az igazamért. Nem hunyászkodtam volna meg olyan emberek előtt, mint Se Ri vagy Jung Hee, hanem szembeszálltam volna velük, nem tűrve az elnyomást és a megfélemlítést.

Persze, akadtak dolgok, amikben nem változtam, mert olyan mélyen a személyiségem részei, hogy azok megmaradtak olyannak, amilyenek. De az anyám halála, az apám elhidegülése és a barátaim általi cserbenhagyás sok mindent felborított. Nem hiszem, hogy valaha is ugyanolyan leszek, mint régen, de talán nem is akarok. Több akarok lenni annál.

- Megpróbálom – válaszoltam halkan és megszorítottam Kyu Hyun kezét.

- Még akkor is, ha egy számodra fontos személy elárul és fájdalmat okoz neked? - nem nézett a szemembe, csak a kezünket figyelte. Ritka alkalmak egyike volt, hogy a pillantása nem egyenesen az enyémbe fúródott, ami meglepett.

Ennyire féltene Jae Wantól? Valahol nagyon is jólesett ez a féltés, de mégsem tudtam összeegyeztetni Kyu Hyun aggodalmát az öccse miatt azzal a fiúval, akit én ismertem. Tény, hogy nem volt mindig egy cukorfiú, de el nem tudtam képzelni róla, hogy akaratlagosan bántana. Jae Wan egy érdekes figura volt, akin nehéz kiigazodni, de hogy gonosz és rosszindulatú lenne, azt nem tudtam elhinni. Kyu Hyun talán még mindig ugyanolyannak látta a testvérét, mint mikor a barátnője elhagyta érte. Az pedig ki tudja, mikor volt már…

- Még akkor is – szólaltam meg egy lágy mosollyal az arcomon, és az ujjbegyem az álla alá helyeztem, majd felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. – Ne aggódj túl sokat! Jae Wannal majd én foglalkozom.

Megrebbent a szeme a név említése hallatán és egy keserű mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Nagy lány vagyok! – kacsintottam rá és az ujjaimmal, amik eddig az álla alatt pihentek, a búzabarna tincseket kisepertem a homlokából, hogy ne lógjon a szemébe. – Ez meg mi?

- Micsoda?

- Ez a homlokodon. – Ellöktem magam az ágytól, hogy jobban megnézhessem azt a valamit, amit az előbbi mozdulatom során fedeztem fel rajta. Így Kyu Hyun lábai közé álltam, minek következtében ő merev háttal dőlt a szék támlájának, miközben hátradöntötte a fejét, hogy követni tudja, mit csinálok. Így könnyedén félretoltam az útból azokat a hajtincseket, hogy utána egy legalább három centis varratokkal összefércelt seb bontakozhasson ki a szemeim előtt. – Mi történt?! Ezt meg hol szerezted?

Még nekem is fülsértőnek tűnt a hangom, ahogy számon kértem a fiút és döbbenten néztem le rá.

- Ha azt mondanám, hogy hősiesen helyt álltam egy kocsmai verekedésben, ahol megvédtem egy lány becsületét, akkor elhinnéd? – látszott, hogy zavarban van, de próbál felülkerekedni rajta.

- Kyu Hyun! – szóltam rá fenyegetően, mire sóhajtott egyet és a csípőmre tette a kezét. – Mit művelsz?

Ha eddig ő volt zavarban, akkor most nagyon is rajtam volt a sor, mivel a csípőmnél fogva gyengéden tolt hátra, és a térdhajlatomba álló ágy pereme miatt nem maradt más választásom, mint lehuppanni az ágyra. De itt még nem állt meg a fiú, mert némán befelé noszogatott és a nagy értetlenkedésben én meg csak követtem az utasítását, így becsúsztam a fal mellé. A következő percben Kyu Hyun már mellettem terült el az ágyon, az egyik kezét a feje alá téve párnaként.

- Mit művelsz? – ismételtem meg a kérdést, de éreztem, hogy az arcom pirossága árulkodó arról, mit is gondolok a kialakult helyzetről.

- Fáradt vagyok és kényelmesebb vízszintesben, mint a széken görnyedve. – Még csak megmukkanni sem volt időm, mikor megragadta a karom és lerántott maga mellé. A tenyerem a hasán landolt, ahol éreztem az izmok összehúzódását a ránehezedő súlytól, a fejem pedig a vállának koccant. – Ez pedig így még kényelmesebb.

Szinte égett az arcom, meg sem mertem moccanni és nagylelkűen nem vettem tudomást az utóbbi megjegyzéséről. Odasimulva a fiúhoz, érezni minden egyes lélegzetvételét, meglepően jó érzés volt, holott nem az első alkalommal tapasztalhattam meg.

- Nem válaszolsz? – kérdeztem inkább hangosan, mielőtt valami mást nyögök ki helyette.

- Mire vagy kíváncsi pontosan?

- Mindenre – mondtam magától értetődően. – De kezdheted azzal, mikor elutaztál Busanba.

Már majd megevett a fene, hogy halljam, mit csinált a napokban, még ha eddig nagyon jól el is terelte a figyelmemet erről. Így kíváncsian vártam a meséjét arról, hogy az utazása milyen eredménnyel zárult. Nem mellesleg pedig még a Jae Wan témát is magunk mögött hagyhattuk így.

- Hm, lássuk csak! – kezdett bele a száját húzva. – Végül az első osztályú repülőjegyet lemondva, egy magánrepülővel utaztam le Busanba szerda délelőtt és egy sofőr várt a reptéren rám. Egy olyan kis táblával a nevemmel, mint ahogy a filmekben is szokott lenni.

- Nem tudnád felvágás nélkül előadni, igaz? – néztem fel sandán rá a szemem sarkából, mire csak levigyorgott rám.

- Abban hol a móka?

- Igaz is… - fojtottam el a nevetést és hagytam, hadd folytassa a mondókáját.

- Sajnos semmi városnéző túrára vagy kirándulásra nem futotta az időből, egyből elvittek a helyi szállodánkba, ahol éppen csak bejelentkezni maradt időm, mielőtt egy ebédre kellett volna mennem az apámmal. Ugyanis úgy vélte, hogy a csütörtök esti gyűlés előtt illendő lenne egy személyes találkozó a főbb részvényesekkel, ahol kötetlenebbül el tudunk beszélgetni. – Hallottam a hangján, hogy mennyire fárasztó lehetett ez számára és mennyire nem volt hozzá kedve.

- Szóval jópofizás volt lényegében? – kérdeztem rá kerek perec a dologra.

- Igen – bólintott. – Mindenkinek bemutatkoztam, bár tisztában voltam vele, hogy mindegyikük pontosan tud rólam mindent, mivel biztosan kutakodtak utánam korábban. Láttam, hogy sokan lenéztek, még ha próbálták is leplezni, és igencsak ellenezték a döntést, hogy a cég majd egy nap az én kezeim közé kerüljön.

- Ugyan miért tennének ilyet? És miért nézne le téged bárki is? – emeltem fel róla a fejem felháborodva, hogy a szemébe nézhessek.

- Ha Na, nézzünk szembe a tényekkel! – fanyar mosollyal viszonozta a pillantásom. – A vezérigazgató a fiát akarja kinevezni a vállalat örökösének, amivel nem is lenne gond, ha az a fiú éppenséggel nem egy színpadon ugrabugráló, tudatlan, képzetlen, ostoba, magát kellető idol lenne.

- De hisz nem vagy sem tudatlan, sem képzetlen, sem pedig ostoba! – néztem rá megrökönyödve, ahogy leírta saját magát.

- A többivel ezek szerint egyetértesz – jelentette ki egy vidám szemöldök húzogatás mellett.

- Hát a többi az elkerülhetetlen, ha az ember idol… - köszörültem a torkomon.

- Csak hogy már ezzel probléma van – lehervadt az arcáról a mosoly. – Igazad volt abban, hogy nem vagyok sem tudatlan, sem pedig képzetlen, mert az évek során elég kemény oktatásban részesültem, hogy a jövőben elfoglaljam majd az engem megillető helyet. De erről ők mit sem tudnak, vagy éppenséggel nem érdekli őket, mert nekik éppen elegendő az, hogy a cég következő elnökét egy nevetséges pop bandával hozzák kapcsolatba.

- Az egész a hírverésről szól? – ráncoltam a szemöldököm bizonytalanul a hallottak után.

- A mi szakmánkban a médiától függ minden, ezt te is tudod. Ez pedig nincs másképp a világ más területein sem, még ha olyan nagy befolyással nem is bír. Megalázónak és szégyenletesnek tartják sokan a részvényesek közül, hogy valaki olyan lesz a vállalat teljhatalmú embere, mint én. – Keserűség áradt a hangjából, de mégis egy hamis mosolyt varázsolt az arcára, mintha át tudna vele verni.

- Tudod, hogy ez nálam nem működik – böktem meg az arcát gyengéden, mire laposan rám pislogott, de nem hagytam szóhoz jutni. -, és azt is tudod, hogy lényegtelen, mit gondolnak rólad azok az emberek. Pont, ahogy mondtad, a mi szakmánkban a média az egyeduralkodó isten, ezért pedig már hozzászokhattál volna, hogy nem mindenki van odáig érted és nem feltétlenül aratsz osztatlan sikert az emberek körében.

- Ezt elég nehéz megemésztenem igazság szerint – szúrta közbe, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a viccelődését.

- De ha azok a vén, begyöpösödött öregek azt hiszik, hogy egy szemernyivel is kevesebbet érsz azért, mert megélted az álmodat és azzal foglalkoztál, amit szeretsz, vagyis a zenével, akkor elmehetnek a jó büdös fenébe! – Nem szoktam káromkodni, de most nehezemre esett valami kevésbé csúnya kifejezést találni. – Megmutatod majd nekik, hogy nem hiába tanultál annyit és méltó vagy arra a pozícióra, amit az apád szán neked!

Kyu Hyun egy szót sem szólt, csak nagy szemekkel bámult rám, mire már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, közben pedig észre sem vettem, hogy az eddig a feje alatt pihenő keze a tarkómra csúszott és közelebb húzott magához.

- Kár, hogy nem vittelek magammal, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek tátva maradt volna a szája tőled, vagy mert kiosztottad volna őket, vagy a lehengerlő szépségedtől. Nem mellesleg az én napjaim is kellemesebben teltek volna. – Még elpirulni sem maradt időm, mert az ajka a bőrömet súrolta, mikor egy puszit lehelt az arcomra. Majd visszadőlt a párnára és az ujjai is lecsusszantak a nyakamról, de az ereimben a vér még percekig úgy dübörgött, mint egy gyorsvasút.

- Aha… - suttogtam, de csak azért, hogy felülkerekedjek valahogy a zavaromon.

- Szóval az ebéd nem alakult annyira fényesen, ahogy azt az apám remélte – tért vissza a történetéhez Kyu Hyun, így én is visszadőltem a vállára, bár én nem tudtam olyan könnyedén túltenni magam az előbbieken, mint ő. -, ami nem töltötte el túl nagy örömmel. Meg is kaptam érte a magamét, holott kivételesen mindent megtettem annak érdekében, hogy egy szava se legyen a viselkedésemet illetően.

- Az apád milyen ember? – vágtam közbe a kérdést. Soha nem mesélt még róla és mint minden más Kyu Hyunnal kapcsolatban, ez is nagyon érdekelt.

- Az üzletember pontosan leírja, hogy milyen. – Éreztem a rideg hangján és a feszült testtartásán, hogy ezt a témát nem ajánlatos tovább feszegetni, így másfelé tereltem a szót.

- És az ebéd után mi volt?

- A délutánomat azzal töltöttem, hogy az esti parti résztvevőinek listáját memorizáltam, amit az apám titkárától kaptam – felelte összerázkódva. – Mindig is utáltam magolni, és ez ezerszer rosszabb volt annál. Képekről megmondani ki kicsoda, kik tartoznak a családjába, milyen területen tevékenykedik és persze érdemes-e vele jó kapcsolatot ápolni.

- Szerencsére ezt megúsztam a P.S. igazgatójának lányaként, mert gyerekkoromban elrejtettek a nyilvánosság elől, mikor pedig idősebb lettem, az apám látni sem akart a cég közelében – jegyeztem meg, és csak mikor befejeztem a mondatot, akkor jöttem rá, hogy ez elég lehangolóan hangzott a számból.

- Cserélhetünk, ha gondolod. Én majd eljátszom a folyton bajba kerülő, friss gyakornokot az ügynökségnél, aki minden idők egyik legnagyszerűbb bandájának videó klipjében szerepel, meg isteni pasikkal fetreng egy ágyban. Te meg járhatsz hülye rendezvényekre öregekkel cseverészni és teheted mindenkinek a szépet. Fair ajánlatnak tűnik számomra. – Úgy tett, mint aki egy nagyon kedvező alkut hozott volna szóba, mire csak ferde szemekkel néztem megint rá.

- Isteni pasikkal?

- Most mondd azt, hogy nincs igazam! – pislogott rám ártatlanul, mire csak beletörődve megráztam a fejem.

- Milyen volt a parti? Sikerült mindenkit megjegyezned és nem sültél be?

- Már a feltételezés is sértő, hogy besülhetek! – nézett rám tettetett felháborodással.

- Elnézést kérek, Mister Tökély! – ironizáltam.

- Megbocsátom meggondolatlan szavaid, csak hogy lásd, kivel van dolgod – biccentett nagylelkűen, de aztán visszatért a történetünkhöz. – Amúgy meg a szokásos koktél parti, amire a gazdagok költenek, hogy jól érezzék magukat – rántott a vállán egyet nemtörődöm módon. – Tudod, méregdrága kaják, amiket senki sem eszik meg szívesen, mert rém undorítóak; meg megfizethetetlen italok, amikkel hencegünk a többieknek, hogy nekünk erre is futja. De az utóbbi legalább finom is.

- Csak nem berúgtál? – kérdeztem döbbenten.

- Dehogy! – ellenkezett rögtön. – Bár úgy biztosan élvezetesebb lett volna az éjszaka azon része. Egyedül az dobta fel az estét, hogy a részvényesek elhozták a családjaikat is, így összefutottam jó pár ismerőssel, akiket régen nem láttam már.

- Oh! – Ebben az egy szóban benne volt a meglepettségem, hogy Kyu Hyunnak voltak ismerősei ilyen körökben, ami mondjuk, nem kéne újdonságnak számítson, de nagyobbrészt a félsz uralkodott el rajtam, hogy ezek a családtagok, akik pluszban részt vettek a rendezvényen, valószínűleg nem mindannyian fiúk voltak…

- Mi az?

- Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy biztos jó volt újra látni őket – hazudtam habozás nélkül, mert nem akartam, hogy rajtakapjon a féltékenykedésen.

- Ez erős túlzás, mert egyikük sem áll közelebb hozzám, mint például Nam Gil, és azért őt egy jó barátomnak tartom.

- Megint csak felszínes kapcsolatok? – Foglaltam össze a lényeget, és csak éreztem, hogy Kyu Hyun bólint egyet. Még emlékeztem Se Joo filmjének bemutatóján említett szavaira, miszerint sokan csak az előbbre jutás végett akarnak közel kerülni hozzám, vagy mert valamilyen előnyre akarnak szert tenni.

- A csütörtök sem telt másképp – folytatta a sztorit végül. -, fogadásokra jártam és igyekeztem mindenkiben jó benyomást kelteni. Áldottam azokat a drámaórákat, ahol megtanítottak akkor is mosolyogni, amikor legszívesebben kikapartam volna a saját szemem. Este tartották meg magát a részvényesek gyűlését egy vacsora keretében, ahol mindenkinek kötelező volt a megjelenés, akinek van részesedése a cégből.

- Elég komolyan hangzik – jegyeztem meg halkan.

- Az is volt – értett egyet. – Nem vagyok lámpalázas alkat, már meg sem tudom mondani, hogy mikor izgultam valami miatt utoljára vagy féltem volna valamitől. De aznap este szinte kivert a veríték, ha csak arra gondoltam, hogy milyen komoly feladat áll előttem.

Furcsa volt hallani Kyu Hyun szájából azt, hogy félt és izgult valami miatt. Az én szememben ő mindig egy rettenthetetlen, magabiztos, néha már-már a fejjel a falnak menő típus volt. Most mégis megijedt egy találkozótól, ahol ő került a középpontba, de bárki más sikoltozva menekült volna el a helyében.

Így a tenyerem, ami eddig a hasán pihent, most a mellkasán heverő kezére kúszott és összekulcsoltam az ujjainkat. Tudom, hogy semmiségnek tűnhetett, de mégis támogatni akartam valamilyen formában. Ezt pedig valószínűleg meg is értette, mert viszonozta a szorítást.

- Mikor az apám bejelentette, hogy hivatalosan is én vagyok az örököse a Hyunsung vállalatnak, a szívem a torkomban dobogott. Ahogy felálltam és a mikrofonhoz sétáltam, a külvilág megszűnt létezni körülöttem. Még az sem döbbentett meg különösebben, hogy a felhajtás közepette az apám esetlenül megölelt, mikor átadta a szót, pedig kilenc éves korom óta egyszer sem tette. A mikrofon elé álltam és ahogy ránéztem az összegyűlt tömegre, az arcok egy kivehetetlen masszává folytak össze, talán két percig csak néma csendben bámultam rájuk. Hallottam a sustorgást és az egyre növekvő értetlenséget, de mégsem szólaltam meg, pedig egy egész heti munkája volt a beszédemen egy tíz tagú csapatnak.

- Mi történt? – kérdeztem félve, egyáltalán nem vallott ez a viselkedés arra a Kyu Hyunra, akit én ismertem.

- Azt hiszem, megrémültem – fordította felém a fejét és összevont szemöldökkel kereste a tekintetem. – Mióta az eszemet tudom, úgy éltem, hogy én vagyok Shin Woo Jin fia, aki majd ha elég idős lesz, akkor átveszi a helyét a Hyunsung vállalatnál. Mindenféle különórára jártam, elit iskolákba írattak be, hogy minél megfelelőbb oktatásban részesüljek. De ez soha nem volt elég számomra, mert a zene mindig is vonzott, és sok éves könyörgés után sikerült rábeszélnem az apámat, engedélyezze számomra, hogy jelentkezzek egy ügynökségnél. Persze, ahogy említettem, jó üzletemberként nem akart veszteségesen kijönni a megállapodásunkból, így alkut ajánlott. Két évig azt csinálom, amit akarok és nem szól bele, de utána ideje visszatérnem a céghez. Az a két év olyan hosszúnak tűnt, mikor elfogadtam az ajánlatot, most mégis úgy érzem, hogy szinte elröppentek az évek anélkül, hogy igazán megéltem vagy felfogtam volna. Nem számoltam a napokat, hogy még mennyi időm van hátra, mert olyan távolinak tűnt a szerződésem lejárati dátuma. De anélkül, hogy észrevettem volna, az idő elszállt a fejem fölött és csak nagy nehézségek árán sikerült meggyőznöm az apám, hogy még az idei comebackre hadd maradjak. És már ez is szinte itt van a küszöbön… Mindez pedig ott tudatosult bennem a színpadon állva, a mikrofonnal a kezeim között. Hogy ideje felébrednem, mert az a két éves álom, amit megéltem, az most véget ért. A valóság váratlanul kopogtatott be az ajtómon, még ha küzdöttem is ellene…

Hirtelen elhallgatott, én pedig még mindig megbabonázva figyeltem őt, mert soha nem volt velem ennyire nyílt és őszinte. Nem hazudott nekem sosem persze, de nem is mesélt még magáról ennyit. Sosem fejezte ki az érzéseit igazán, mindig csak elviccelte a dolgokat és kerülte a helyzeteket, ahol egyenesen kellett volna megválaszolnia a kérdéseket.

Most mégis erőltetés és kierőszakolás nélkül avatott be az élete részleteibe, az érzéseibe, amik kavarogtak benne akkor este. Könnyedén mesélt azokról a pillanatokról, amik nehézséget okoztak neki és mikor elhatalmasodott rajta a félsz az ismeretlentől. Láttam rajta, mennyire megviselte az, hogy kicsúszott az irányítás a kezei közül és elveszettnek kellett éreznie magát a színpadon.

Anélkül, hogy adott volna időt, hogy kitaláljam, mit is feleljek erre, máris tovább folytatta a történetet, és a fesztelen viselkedése ellenére mégis kellemetlenül érezte magát.

- De a lényeg, hogy végül felülkerekedtem a zavaromon és megtartottam azt a tíz perces beszédet, amit elvártak tőlem. Legalább itt kifizetődött, hogy a színjátszásban nem vagyok teljesen tehetségtelen, mert néhányan állva tapsoltak, mikor megköszöntem a figyelmet. – Halvány mosolyt erőltetett megint az arcára, de a gondolatai máshol jártak. A sötét íriszek a plafont bámulták, a sarokban a hálóját szövögető kis pókot.

- Köszönöm! – Csak ez az egy szó bukott ki végül belőlem és éreztem, hogy Kyu Hyun rám néz, de én kerültem a tekintetét.

- Mégis micsodát? Hogy nem égtem le több tucatnyi ember előtt?

- Azt, hogy ilyesmit elmondasz nekem – megint figyelmen kívül hagytam a poénkodását, ami ismét csak azt jelezte, hogy mennyire kényelmetlenül érintette a szituáció. – Többnyire csak magadba zárkózol és elfojtod az érzéseidet, vagy csak nagy harcok árán mutatsz hajlandóságot arra, hogy végre őszinte legyél velem. Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt az őszinteséget, de hálás vagyok érte.

- Hát azt én sem tudom. – Elsőnek azt hittem, hogy egy ironikus válaszra futotta csak tőle újra, de a hangja egészen másról árulkodott, minek hatására viszonoznom kellett a pillantását. A fekete szemei szomorúan vizslattak és az összevont szemöldöke olyan aggodalomról árulkodott, amit nem értettem. – Van benned valami, ami…

- Ami? – A hangom halkabb volt még a legapróbb sóhajnál is, de türelmetlenül vártam, hogy Kyu Hyun befejezze a mondatot. De mintha álomból ébredt volna, pislogott párat és egy zavart mosoly kíséretében elkapta a tekintetét rólam.

- A vacsora, ha jól emlékszem, akkor körülbelül hajnali egyig tartott, de a végén főként már csak a fiatalok maradtak, hogy iszogassunk és beszélgessünk. – Úgy folytatta a történetet, mintha mi sem történt volna, és az ajkamat lebiggyesztve próbáltam uralkodni a csalódottságon, amit felütötte bennem a fejét. Legszívesebben félbeszakítottam volna a fiút, hogy rákérdezzek a befejezetlen mondat végére, de ha ő szánt szándékkal kerülte a témát, akkor vajmi kevés esélyem lett volna rá, hogy kicsikarjam belőle a választ. Így inkább visszanyelve ezt az érzést, figyelmesen hallgattam a meséjét. – Sokan kérdezősködtek, hogy milyen idolnak lenni, meg viccelődtek is vele, de ők elnézőbbek voltak a témát illetően, mint az idősebbek. Bár talán csak megjátszották magukat, hogy később, ha arra kerül a sor, kihasználják a velem lévő kapcsolatukat. Ki tudja?

- Mindig ilyen negatívan állsz hozzá az emberekhez? – Nem bírtam magam visszafogni és muszáj volt hangot adnom az elégedetlenségemnek. Pontosan ugyanígy viselkedett az Akadémián és a film premieren, és utólag már meg is értettem, hogy miért. Az Akadémián mindenki csak a STAND UP egyik gitárosát látta benne, aki befutott sztár és lehetőséget a debütálásra általa. (Akadtak ugyan kivételek, mint Nam Gilék, de többségében valószínűleg igaza is volt a fiúnak.) Akik pedig tudták, hogy a Hyunsung vállalat örököse és mégis barátságosak voltak vele, szintén tartania kellett attól, hogy csak egy álcát lát tőlük, amivel a közelébe akarnak férkőzni. De ez akkor sem volt normális és elfogadható hozzáállás… – Soha nem fogsz senkihez sem közel kerülni, ha ennyire bizalmatlan vagy velük és csak a hátsó szándékaikat keresed.

- Te pedig mindig ilyen naiv vagy? – vágott vissza, de minden rosszindulat nélkül. – Ha Na, még elég tapasztalatlan vagy ebben a világban, így nem értheted, hogy itt semmit sem tesznek anélkül az emberek, hogy ne származzon belőle valamilyen hasznuk. Mindent pontosan előre kiszámítanak és csak utána lépnek.

- Lehet, hogy naiv vagyok, de ha így folytatod, akkor pontosan olyan leszel, mint ők – csaptam le rá, mint egy kobra. – Senkivel nem fogsz kialakítani mélyebb kapcsolatot és csak üzletként tekintesz majd rájuk. Egyedül leszel és magányos, és ezt nem akarom…

Ahogy beszéltem, Kyu Hyun arcán érzések sorozata mutatkozott meg, amik közül csak párat ismertem fel: düh, méltatlankodás, tagadás, majd pedig meglepettség és végezetül meghatottság.

- Szeretem, mikor aggódsz értem – jegyezte meg mosolyogva, de csupa csibészséggel a szája szegletében.

- Én nem agg… - kezdtem neki zavarban, de elharaptam a mondatot, mikor rájöttem, hogy felesleges tagadni a nyilvánvalót.

- Óvatosan válogatom meg a barátaimat, csak ennyi az egész. – Éppen nyitottam a számat, hogy kérdezzek, de megelőzött. – És igen, vannak barátaim. – Megint nyitni akartam a számat. – Igen, az Akadémián kívül is. Még valami kérdés?

Összeszűkült szemekkel néztem rá, de megráztam a fejem, hogy befejeztem a vájkálást a magánéletének ebben a részében. De az utazásának részleteire még mindig kíváncsi voltam, amit meg is említettem neki.

- Miután a vacsora véget ért, már alig vártam, hogy egyedül lehessek, de persze túl egyszerű lett volna, ha ez sikerül. A parti ugyan ellaposodott és mindenki ott akarta hagyni, de ez nem azt jelentette, hogy az este is véget ért volna. Végül elugrottunk egy közeli, elit klubba páran, hogy kieresszük a gőzt és jól érezzük magunkat. - Egyre jobban nem tetszett ez a sztori, főleg abból kiindulva, hogy a legutóbbi bulin, ahol voltam a fiúval, igencsak felforrósodott a hangulat közöttünk. Ezúttal pedig nem voltam ott, így bárki mással „jól érezhette magát”. - Mi az?

- Semmi, hallgatlak – feleltem, de tudtam, hogy nagyon is átlátszóan viselkedem, amit Kyu Hyun egy féloldalas mosollyal jutalmazott meg.

- A srácokkal – ezt a szót erősen megnyomta – karaokéztunk, ittunk elég rendesen és sajnos, ha a gyűlésen nem, de akkor nagyon is sikerült túllőni a célon. Nem volt túlságosan jó kedvem az elmúlt napokban és az alkohol elfeledtette velem a gondjaimat.

- Azt mondtad, bánatában ne igyon senki sem – emlékeztettem arra, amit már kétszer is hallottam a szájából korábban.

- Van, hogy néha az ember kénytelen megszegni a saját szabályait – felelte bús szamuráj módjára, mire csak forgattam a szemem.

- A fiúknak kellett felhívniuk a sofőrömet hajnalban, hogy jöjjön értem és vigyen vissza a szállodába.

- Ennyire kiütötted magad?! – döbbentem meg a hallottaktól és nagy szemeket meresztettem rá. Nem láttam még részegen Kyu Hyunt, de valahogy nem is fűlött hozzá a fogam.

- Általában hamar feloldódom az alkoholtól, de ahhoz, hogy részeg legyek elég sokat kell ledöntenem a torkomon. Ennyi meg sem szokott kottyanni, de most a fáradtság és a stressz megtette a hatását. – Kicsit úgy éreztem, hogy mentegetőzik, mire fel kellett kuncognom, Kyu Hyun pedig megütközve nézett rám.

- Ha te azt szereted, mikor aggódok érted, én azt, mikor zavarban vagy - feleltem vigyorogva, majd végigsimítottam az arcán. A mozdulat során ismét félresöpörtem a homlokából a haját és a sebet látva lehervadt a mosolyom. – De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy honnan van ez a sérülés. Talán részegen elestél?

- Nem – rázta meg a fejét komoran.

- Hát akkor? – kíváncsiskodtam tovább. Elképzelésem sem volt róla, honnan szedhette össze ezt a sebet a fiú. Nagyon is beleillett volna a történet további részébe, ha azt feleli, hogy részegen megbotlott és bevágta valahova a fejét, de ezek szerint nem így volt.

Nem válaszolt rögtön, hanem aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára, és nagyon máshol járhatott gondolatban, mert észre sem vette, hogy közben azzal a kezével, ami korábban a feje alatt volt, most átkarolta a vállam. Az ujjával apró köröket rajzolt rá és éreztem, hogy valamin nagyon töri a fejét.

- Megígéred, hogy nem akadsz ki és nem pánikolsz be?

Akármennyire is esett jól, hogy a karjai közt tart és eközben még öntudatlanul simogat is, kirázott a hideg és borsónyi méretűre zsugorodott a gyomrom a kérdése hallatán.

- Kyu Hyun, mi folyik itt? – Nagyon nem tetszett a kezdés és sejtettem, hogy a folytatás még kevésbé fog.

- A seb a robbanásból van…