Bűntudat
Csak nagyokat pislogtam rá és
hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Csak annyit sikerült kinyögnöm:
- Tessék? – Nem vártam tőle
választ a kérdésre, nem akartam még egyszer hallani azt, aminek örültem, hogy nem
történt meg. Végül erőt vettem magamon, és kinyitottam a számat, de csak megrökönyödött
dadogás jött ki rajta. - D-de nem voltál ott a ro-robbanásnál, nem?! Ha o-ott
lettél v-vo-olna, ak-akkor most nem lennél itt…
- Gyakorlatilag nem is voltam ott
– Érezhetően nehezen préselte ki magából a szavakat. -, de valahogy mégis úgy
alakult.
- Ezt meg hogy értsem? – Még
mindig nem láttam tisztán, és ezen Kyu Hyun sem akart igazán segíteni. Úgy
éreztem, hogy vonakodik válaszolni nekem, vagy egyáltalán elmesélni, hogy mi is
történt. Rosszul esett, hogy mindent ki kell belőle húznom, de nem a kedvenc
koktéljáról érdeklődtem, aminek az ismerete lényegtelen lenne, hanem arról,
hogy egy életveszélyes robbanásnál ott volt-e vagy sem. - Kyu Hyun, kérlek,
mondd el, hogy mi történt! Ezzel a titkolózással csak megijesztesz…
A hangom megremegett, holott
próbáltam uralkodni magamon és nem egy hisztis libának tűnni, de egyszerűen
tényleg megijesztett. Eddig azt hittem, hogy az étterem közelében sem járt,
most meg hirtelen azt mondja, hogy mégiscsak ott volt.
A könyökömön támaszkodva néztem
le rá, de ő csak vakon bámult el mellettem, mintha itt sem lettem volna. Így
kiszabadítottam a kezem az ujjai közül, amit eddig fogtam és az arcára helyezve
a tenyerem, felém irányítottam a tekintetét. A pillantása pár másodperc múlva
összefonódott az enyémmel és a következő, amit hallottam, az a fiú neve, ami a
sóhajtásnál is halkabban hagyta el a számat:
- Kyu Hyun… - Soha nem láttam még
ilyennek a fiút. Mikor az az ónix szempár belekapaszkodott az én zöld
szemeimbe, mintha csak segítségért kiáltott volna. Olyan félelem bújt meg
bennük, amiktől még engem is kirázott a hideg. Már éppen visszavonulót akartam
fújni, ha ennyire nehezére esik beszélni, mert nem akartam még inkább
kényelmetlen helyzetbe hozni, de aztán ő szólalt meg hamarabb. Mintha a
tekintetemmel kényszerítettem volna vallomásra, kibukott belőle a történet.
- Abból a klubból végül valamikor
hajnalban értem vissza a szállodába és egyből bedőltem az ágyba úgy, ahogy
voltam. Csakhogy másnap reggel kilenckor lett volna az a megbeszélésem a
Haeunde Étteremben egy lehetséges új ügyféllel, Ji Deok Hwaval, amiről ti is
hallottatok, mert Min Junnal beszéltem róla. Mondhatni az első komolyabb
megbízatásom lett volna, különös tekintettel arra, hogy a kliens kifejezetten
velem szeretett volna tárgyalni a befektetésről. – Hadarva és pattogósan
beszélt, miközben a mellkasán heverő kezével megdörzsölte a szemeit. Eddig nem
is fordítottam rá igazán időt, hogy jobban szemügyre vegyem, de most mégis megtettem,
mikor észrevettem, hogy milyen furcsán viselkedik. És nem a korábbi jófajta
módon, hanem ijesztően és aggasztóan. Ugyan az öltözéke ismét elegáns volt, a
haja megfelelően belőve, és igyekezett lazán viselkedni, de mégis átütöttek a
páncélján az apróbb jelek. Mint a kapkodó mozdulatok, a sötét karikák a szemei
alatt, a kézfején lévő apró karcolások, amiket a fekete felsőjének ujjai
nagyrészt eltakartak és eddig elkerülték a figyelmem.
A bűntudat váratlanul ért, és
foghattam volna arra, hogy a viszontlátás öröme, a csók, a magyarázkodás Jae
Wan miatt vagy a története a részvényesek gyűléséről annyira elterelte a
figyelmem, hogy nem vettem észre, de nem tehettem. Miért nem vettem észre, hogy
valami nem stimmel vele, hogy valami baj van? De mielőtt jobban belelendültem
volna az önsanyargatásba, hogy ilyen figyelmetlen és önző vagyok, Kyu Hyun
tovább folytatta.
- Csakhogy ma reggel nem
sikerült időben felébrednem, és a titkárom rontott be nyolckor a szobámba, hogy
már készülődnöm kéne a találkozóra. Mondanom sem kell, hogy bőven rám fért egy
fürdés és olyan másnapos voltam, hogy a fejem majd széthasadt. Seo Joon
természetesen egy szemernyi reggelit sem engedélyezett, mondván, hogy el fogunk
késni. Bár ez nem volt gond, mert egy falat sem ment volna le a torkomon
anélkül, hogy ne akart volna egyből visszajönni.
- Ezek szerint elmentél a
megbeszélésre? – kérdeztem elhaló hangon, mert nem bírtam tovább visszafogni
magam. Még az sem döbbentett meg különösebben, hogy saját titkára volt Kyu
Hyunnak.
- Igen – bólintott komolyan, mire
egy hatalmasat nyeltem. -, de dugóba keveredtünk az étterem felé menet, így tíz
perc késéssel értünk csak oda. Már a lépcsőn siettem felfelé a harmadikra,
mikor történt a robbanás.
- Jézusom… – nyílt el a szám
rémülten, ahogy tudatosult, hogy Kyu Hyun milyen közel állt ahhoz, hogy valóban
meghaljon a mai nap folyamán…
Nagyon is könnyedén valóra
válhatott volna minden, amit ma átéltem és akkor most nem csak egy rossz
álomként tekintenék rá. Ha a kollégium bejárata előtt nem történt volna meg az a csodaszámba menő jelenés, akkor itt a szobában Ki Young és Baek Ho kedvéért sem
tudtam volna uralkodni magamon öt percnél tovább, hogy ne bőgjem el magam.
Összetörve, a fájdalmammal küszködve zokogtam volna magam álomba, majd ez
ismétlődött volna meg másnap és harmadnap, egészen addig, míg az idő nem
csillapítja az ürességet a szívemben. Képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy
Kyu Hyun élete annyitól függött, hogy néhány gazdag ficsúrnak bulizni támadt
kedve menni; hogy a fiú kivételesen többet ivott a kelleténél és másnap nem
volt képes időben felkelni, illetve a dél-koreai közlekedéstől, hogy reggel
dugóba került. Csak pár percen és a vak szerencsén múlt, hogy Kyu Hyun most itt
volt velem… Ettől a gondolattól pedig elszorult a torkom és alig bírtam nyelni.
- Ezért kértelek meg az elején,
hogy ne akadj ki… - fordította el a fejét, mint aki kellemetlenül érzi magát.
Valószínűleg minden gondolatom és érzésem kiült az arcomra, ez pedig
kényelmetlenül érintette. Ennek talán zavarba kellett volna ejtenie, de egy
cseppet sem érdekelt.
- Hogy ne akadjak ki? – néztem rá
teljesen értetlenül és még az aggodalmamat is elfelejtettem egy pillanatra
hirtelen. – Szerinted mi lenne ezek után a megfelelő reakció, ha nem az, hogy
kiakadok?!
- Örülj, hogy minden rendben és
semmi bajom – válaszolta úgy, mintha egyértelmű lenne, hogy mi a teendő
ilyenkor.
- Szerinted talán nem örülök?! –
vágtam rá felháborodva, hogy egyáltalán ilyesmit képes rólam feltételezni. Az,
hogy a fiú szó szerint megmenekült a halál torkából, enyhén szólva felzaklatott,
de az még inkább, hogy ő maga ilyen lazán kezelte az egész dolgot. – De
megtudni azt, hogy abban a pillanatban érkeztél meg az étteremhez, mikor a
robbanás történt, mikor azt hittem eddig, hogy még az épület közelében sem
jártál akkor, nem épp egy olyan hír, amit szívesen akartam hallani! Nem sokon
múlt, hogy te is egyike legyél azoknak, akik meghaltak abban a szörnyű
balesetben!
- De nem haltam meg! – Kapta
felém türelmetlenül a fejét hirtelen, a szemei szinte égtek, ahogy haraggal
nézett rám. Olyan haraggal, ami tudtam, hogy nem rám irányul, mégis
összerándultam a hatására. – Én nem
haltam meg! Miért nem vagy képes egyszerűen örülni és tovább lépni?
- Szerinted mégis miért nem?! –
Idegesen csattantam fel akaratom ellenére, mire Kyu Hyun szeme elégedetlenül
rebbent meg, de nem tudtam elengedni a témát. Még az sem érdekelt, hogy a fiúval
a beszélgetésünk már megint egy újabb veszekedés felé halad, ha ugyan ezt nem
lehet veszekedésnek nevezni már… - Valószínűleg az lenne a helyes, ha úgy
kezelném a dolgot, ahogy te, nem igaz? Egykedvűen és lazán, természetesnek
venni mindent. Hisz kit érdekel, ha csak pár percen múlt, hogy huszonhárom
évesen egy ostoba balesetben meghalsz?
Próbáltam olyan hanyagnak és
könnyednek tűnni, mint amit ez a pár mondat elvárt volna, még a vállamat is
lezseren rángattam, de az is rettenetesen bénának hatott, főleg hogy a hangom
megbicsaklott a mondat végére. Arról nem is beszélve, hogy nagyokat pislogtam,
hogy a könnyek, amik elhomályosították a látásom, nehogy a felszínre
kerüljenek.
Kyu Hyun ujjai egyre erősebben
szorították a karomat, már-már komoly fájdalmat okozva ezzel, de még csak fel
sem szisszentem rá, hanem továbbra is farkasszemet néztem a fiúval, akinek megrándult
a szája széle, ahogy a szavaim célba találtak.
De egészen kemény két percig
sikerült csak fenntartanom azt a látszatot, miszerint olyan érzéketlenül tudnám
kezelni az egész helyzetet. Mert már csak a gondolatára is annak, hogy ezeket a
gyönyörű, mélységesen mély, ónix szemeket nem láthattam volna viszont, ha a
közlekedés ma reggel egy kicsit is meghazudtolja önmagát és Kyu Hyun időben
megérkezik a találkozóra, a gyomrom görcsbe rándult és nem tudtam megállni,
hogy egy könnycsepp megszabaduljon börtönéből, majd végigszánkázzon az arcomon.
Oda akartam kapni, hogy mielőtt
eléri az állam vonalát a sós csepp, letöröljem, ezzel is tagadva a létezését,
de egy másik kéz simult a bőrömre, elkenve a folyadékot rajta. Csak egy
pillanatig láttam Kyu Hyun tekintetét, mielőtt lecsapott volna.
A vállamnál fogva fordított a
hátamra, majd fölém gördült, és az ajka már az enyémre is tapadt. Akaratosan
vette birtokba a számat, mintha csak el akart volna hallgattatni, hogy ne
idegesítsem tovább a hülyeségeimmel. A nyelve durván tört utat magának, és a
csókban pontosan azt az ingerültséget éreztem, amit azokban a fekete szemekben
láttam. Nem tudom, hogy volt képes erre a fiú, de még a dühöm ellenére is
automatikusan reagáltam az érintésére és olyan hévvel vetettem magam bele a
csókolózásba, ami még engem is meglepett. De az állatias ösztönökben mégis
megbújt valami más, amit eddig sosem éreztem Kyu Hyunnal kapcsolatban. Ott volt
a vágyakozás minden mozdulatában, a nekem feszülő testében; az ujjaiban, amik
rácsúsztak a tarkómra és beletúrtak a hajamba; az apró zihálásokban, amik
átitattak minden pillanatot. De ez a vágyakozás rémisztő volt, mert az az
érzésem támadt tőle, hogy félelem hatja át…
Mikor Kyu Hyun megszakította a
csókot, ernyedten feküdtem félig alatta és pihegve próbáltam felfogni, hogy mi
is történt. De a fiú pillantása hideg zuhanyként ért, aminek talán tudatában
sem volt. Mert az a szomorúság, amit íriszei tükröztek vissza, szinte elszívta a
levegőt előlem.
- Ez meg mi volt?
- Ha tényleg – kezdett bele
rekedt hangon, de megakadt, így újra kellett kezdenie. -, ha tényleg meghaltam
volna ott a robbanásban, csak a te könnyeid jöttek volna szívből.
A csontomig hatolt az a
pillantás, amit vetett rám, lecsupaszított, mintha meztelen lettem volna
előtte. A szívem pedig kétszer olyan gyorsan vert a mellkasomban, ahogy ismét
közelebb hajolt, hogy folytassa az előbb megkezdett tevékenységét. Csak mikor a
lélegzete már az ajkamat érte, akkor fogtam fel, hogy mitől is éreztem olyan
furcsának a tekintetét, még ha nem is akaródzott először megértenem. Olyan
üresség tátongott benne, mintha mélyen belül meghalt volna valami benne. Mikor
pedig felismertem ezt, a kezem önkéntelenül helyeztem a mellkasára és állítottam
meg a közeledését.
- Kyu Hyun… - Rögtön nem is
reagált, kellett neki pár másodperc, mire újra élet és értelem költözött a
fekete íriszeibe. – Mi a baj…?
Bizonytalanul tettem fel a
kérdést, mert ha tévedtem volna, akkor valószínűleg megsértettem volna azzal,
hogy megállítom. De mikor megbánóan hunyta le a szemhéját, már tudtam,
hogy igazam volt és amit egészen eddig éreztem a fiún, az nem csak holmi
képzelgés. Hangosan fújta ki a levegőt, majd elterült mellettem az ágyon az
oldalára fordulva. A karját a hasamon átvetve hagyta, hogy továbbra is
meglegyen közöttünk a fizikai kontaktus és elfordítottam a fejem, hogy
láthassam az arcát, amiről a töprengésen kívül mást nem tudtam leolvasni.
- Amit ott láttam, Ha Na… -
megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarta volna kiverni belőle, de ez nem
ment ilyen egyszerűen, ezt én is pontosan tudtam. – Amit ott átéltem, el sem
tudod képzelni…
- Akkor meséld el! – A hangom
akaratom ellenére úgy hangzott, mintha ki akarnám belőle húzni a dolgot, bár
tényleg csak azt szerettem volna, ha kiadja magából, amit ennyire próbál
elfojtani. Nem tudom, hogy mi lehetett, de érezhetően küszködött azzal, hogy
mit is tegyen és minden mással igyekezett elterelni a gondolatait. Például
azzal, hogy megcsókol… - Mi történt az étteremnél?
- Már csak pár lépcső választott
el az étterem szintjétől, mikor történt a robbanás. Elég közel voltam már
detonáció helyéhez ahhoz, hogy ne ússzam meg ép bőrrel, de elég messze ahhoz,
hogy komolyabban ne sérüljek meg. – Megint azon a furcsán pattogós hangon
beszélt, amit már tudtam, hogy a feszültséget fejezi ki nála. Igyekeztem
csendben hallgatni, de a szívem olyan hangosan dörömbölt a bordáimon, hogy
biztosan lehetett hallani a néma csendben, ami kialakult közöttünk. – A
lökéshullám az egész épületet megrázta, időm sem volt felfogni, hogy mi
történik, a talaj mintha kimozdult volna a lábam alól, elvesztettem az
egyensúlyom és legurultam a lépcsőn. A lépcsőforduló fala állított meg és éppen
nem vesztettem el az eszméletemet, de minden egyes porcikám sajgott az eséstől,
a fülem csengett és alig hallottam valamit. A por átláthatatlan felhőként vett
körül és a tüdőm pillanatok alatt megtelt vele, amitől folyton köhögő rohamok
törtek rám. Azt sem tudtam, hogy mi történt vagy mit kellene tennem, szédültem
és a fejem is mintha ketté akart volna hasadni. Tehetetlenül feküdtem a földön
és vártam, hogy valaki elmagyarázzon mindent.
Valamiért minden ész érv ellenére
azt reméltem, hogy a távolban, esetleg az épületen kívül érte a robbanás, arra
álmaimban sem számítottam, hogy ott volt az épületben. Így csak még inkább ámulva
néztem a fiút, aki egyre jobban kezdett belelendülni a történetbe. Miután
megeredt a nyelve, a szavak folyóként áradtak belőle.
- Nem tudom, hogy meddig
fekhettem ott mozdulatlanul, várva a csodát, de a fülem csengése szép lassan
enyhülni kezdett, és ez térített magamhoz. De miután újra részese lettem a
körülöttem lévő világnak, azt kívántam, bár ne hallanék semmit! Az emberek
kiabálásai, azok a jajveszékelések, Ha Na… Soha nem tapasztaltam még ilyesmit!
– Hirtelen megremegett az emlékek hatására, mire a kezem az oldalára helyeztem,
majd lágyan simogattam, hátha ez megnyugvást jelent neki. Elszörnyedve
hallgattam a szavait, ami egy természeti katasztrófához volt hasonlatos. A
története megelevenedett a szemeim előtt, mintha én magam is részese lettem
volna, holott a közelében sem jártam.
- Nehezen négykézlábra
támaszkodtam, küzdve a hányingerrel és a szédüléssel, majd feltornáztam magam
álló helyzetbe, de végig a falnak támaszkodtam, mert tudtam, hogy anélkül nem
vagyok képes két lábon maradni. A felső emeletről csak a tűz ropogását és az
onnan áradó hőt érzékeltem, más emberi hangot nem hallottam, így eszemben sem
volt arra menni. – Lehunyta a szemét, ezzel is valószínűleg a megelevenedett,
tüzes pokol képeit kiűzve a gondolatai közül. - Így a korlátba kapaszkodva
elkezdtem lefelé botladozni a lépcsőfokokon, hogy kijussak az épületből. Az
eggyel lejjebbi szinten viszont már kivehetőek voltak a kiáltások, amiket halhattam
korábban is. Egy ruhaüzlet volt az étterem alatt, de a robbanás következtében
nem csak az étterem szintje károsodott, hanem a szerkezete meggyengülhetett és
egy az egyben leszakadt az üzletre a felső szint. Csak a romokban heverő
betontömböket, vas gerendákat láttam elkeveredni a tűzzel és a füsttel, ami bent
a helyiségben terjengett. Ijedten néztem körbe, mert hallottam a sikolyokat, de
senkit sem láttam… senkit az égvilágon! Abban a zűrzavarban nem tudtam
azonosítani azt sem, hogy honnan jönnek a hangok, nem tudtam, hogy merre induljak
segíteni!
Elborzadva bámultam magam elé,
ahogy Kyu Hyun leírta azokat a szörnyűségeket, amiket átélt. Megrémült, szinte
sokkos állapotba kerülhetett az étteremnél, és csoda, hogy képes volt valamennyire
józanul gondolkodni. Csodáltam azért a bátorságért, hogy nem magát akarta
menteni egyből, mint ahogy az emberek kilencven százaléka tette volna, hanem
segíteni akart azoknak, akik rászorultak. Egyszerre öntött el a büszkeség és a pánik,
hogy ez az ostoba hősiesség, ami belé szorult, akár meg is ölhette volna.
- Aztán a következő pillanatban megláttam
a kislányát szorongató nőt, ahogy a sarokban kuporogtak. Megkönnyebbülten
botorkáltam oda hozzájuk, de percekbe telt, mire rávettem, hogy figyeljen rám
és megmutattam, hogy merre induljon a kijárat felé. De csak némán zokogva rázta
a fejét és a tűzbe mutogatott ahelyett, hogy menekült volna. Végül idegesen
követtem a pillantását, és megláttam, hogy mire célozgat az értelmetlen szavak közepette. Egy
kisfiú feküdt a földön, beszorulva egy, az étterem szintjéről lezuhant asztal alá… de több
méterre tőlünk, az égő romhalmazok túloldalán. Nagy nehezen kiderült, hogy a nő
fia és ezért nem volt hajlandó eddig egy tapodtat sem menni innen. A karomba
kapaszkodott és rimánkodott, hogy mentsem meg a fiát, hogy bármit megtesz, csak
segítsek neki…
Kyu Hyun elhallgatott, mintha
csak most is azon törné a fejét, hogy mitévő legyen, hogyan segíthetne a
gyereken. Még mindig képtelen voltam elhinni ezt az egészet, amit a fiú átélt.
Ha ott lettem volna, akkor megragadom a karját és kifelé lökdösöm az épületből,
mert én voltam olyan önző, hogy az ő biztonsága ezerszer inkább érdekelt volna,
mint annak a fiúnak vagy akár a sajátom. Utána én vetettem volna be magam a
tűzbe, hogy segítsek rajta, de csak akkor, ha Kyu Hyunt már biztos helyen
tudtam.
- Anélkül képtelen lettem volna
kijuttatni a nőt és a lányt, hogy a fiú ne menjen velük, ezt pontosan tudtam.
Így csak az volt a kérdéses, hogyan tudok minél hamarabb eljutni a fiúhoz
anélkül, hogy mindkettőnk ott haljon meg a tűzben. A törmelékeken keresztül
próbáltam minél közelebb kerülni hozzá, néhol már a komoly égési sérüléseket
kockáztatva. Kihívás volt és többször majdnem feladtam, de végül elértem a
gyereket, aki ájultan hevert a padlón. Párszor megütögettem az arcát, hátha
magához tér, de nem reagált rá… A fején egy komoly seb tátongott, amiből lassan
szivárgott a vér, összetapasztva a haját. Rémülten vettem tudomásul, hogy ha nem
jut ki innen időben, akkor elvérzik, mielőtt egyáltalán a tűz miatt kéne
aggódnia. A lába egy tíz centiméter vastagságú, nehéz, körasztal alá szorult be, amit pár perc
szenvedés után sikerült is leemelnem róla. A karomba kaptam és ugyanolyan
nehezen, mint ahogy odáig értem, visszasétáltam az anyjához, aki egyből kikapta
a kezemből a fiát. Nem kellett ezerszer elmondania, hogy mennyire hálás, elég
volt egyetlen pillantás az arcára…
Elképedve néztem Kyu Hyunt, mert
hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki az, akit magam előtt látok.
Mert ez a fiú, ez a férfi nem
lehetett az a szeleburdi, egoista, perverz herceg, akit eddig ismertem. Ez a
Kyu Hyun habozás nélkül kockáztatta az életét olyan emberekért, akiket nem is
ismert, és még kérni sem kellett rá! Mindenféle kétely nélkül cselekedett,
mikor valakinek az élete veszélyben volt és ez hihetetlenül bátor dolog volt.
Annyira bátor, hogy legszívesebben megcsókoltam volna, de annyira ostobaság is,
hogy legszívesebben megütöttem volna érte. Csodáltam, de mégis megszidtam
volna érte.
Ez a fiú sokkal több volt annál,
mint amit eddig tudtam róla. Csak a felszínt kapargattam, talán egy kicsit
mélyebbre ástam, mint mások, de még ez is olyan csekélynek tűnt most. Még több
mindent akartam róla tudni, megismerni, lehámozni róla a rétegeket egyesével,
hogy végül meglássam azt a Kyu Hyunt, aki valójában volt.
- Miután a családja újra együtt
volt, a nő nem látta több okát, hogy maradjon és megmutattam neki, merre
induljon, ha az utcára akar jutni. Már éppen én is követni akartam kifelé, de
ekkor hallottam meg a köhögéssel vegyült kiabálást. Megtorpanva, elkezdtem
pásztázni ismét az üzlethelyiség maradványait és éppen csak kiszúrtam egy
integető kezet. – Belekapaszkodtam a fiú felsőjébe, ahogy rájöttem, hogyan
akarja folytatni a horrorba illő meséjét. Ha nem tudtam volna, hogy túlélte,
akkor leordítottam volna a fejét, hogy miért nem tűnt el rögtön abból az
épületből, ahogy lehetősége adódott rá. – Ahogy közelebb lépkedtem, megláttam
egy férfit, a ruhája alapján egy eladó lehetett, aki fél testtel beszorult egy
beton tömb alá… Mikor felfogtam, hogy milyen helyzetben van, már előre
sejtettem, hogy erre képtelen vagyok! Egyedül nem tudtam volna felemelni azt a tömböt
róla…
Kyu Hyun hangja meghökkentően
kétségbeesett volt, mintha már most mentegetőzne, hogy képtelen
segíteni annak a férfinak. Erősen beleharapott az ajkába, amiből csoda, hogy
nem serkent ki a vére.
- De mégsem hagyhattam ott őt, Ha
Na… Nem sétálhattam csak úgy el onnan! – Legszívesebben azt feleltem volna,
hogy de igen, megtehetted volna, mert akkor talán hozhatsz segítséget, habár ez
csak gyenge kifogás lett volna. Mivel csak az ő biztonságáért aggódtam. –
Megtaláltam a megfelelő útvonalat a férfi felé, ahol el tudom őt érni és már
indultam is, de hirtelen megragadták a kezem, ezzel is megállítva. Értetlenül
bámultam bele Seo Joon arcába, aki hangosan ordibált velem, hogy mit keresek
még itt, azonnal el kellene tűnnünk innen. Elmagyaráztam neki, hogy ott van
egy férfi beszorulva, mert így talán együtt volt esélyünk segíteni rajta. De ő
csak azt visszhangozta, hogy teljesen megőrültem, majd felmutatott a plafonra,
vagyis inkább arra, ami még megmaradt belőle. Középen egy jó nagy darab kiszakadt
belőle a detonáció hatására, de a nagy része még félig lefelé lógott, amit
csupán a szerkezetben elhelyezett betonacél tartott meg. Csak idő kérdése volt,
hogy mikor szakad le az is, hogy mindent maga alá temessen…
Nem voltam ott, nem éltem át
ugyanazt, amit Kyu Hyun, de mégis elborzasztott az a dilemma, amibe került.
Vagy megpróbál segíteni azon a férfin, a saját biztonságának kockáztatásával,
vagy ott hagyja és inkább magát menti. Eddig nem volt tisztában azzal, hogy
milyen komoly veszélyben is van, de Seo Joon rávilágított, hogy akár pillanatok
alatt agyon nyomhatja több tonnányi beton.
- Ez viszont mégsem érdekelt – Tudtam,
hogy ezt fogja mondani, mégis féltem tőle. A fogaimat összeszorítottam és nagy
önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek el veszekedni vele. -, csak Seo
Joont győzködtem, hogy segítsen. De éppen hogy megragadtam a karját, hogy magam
után húzzam, mikor az egész szint megremegett... És ennél több nem is kellett, a
plafon darabjai lehullottak, elvágva az utat a férfitól és valószínűleg ezzel...
ezzel-
Elcsuklott a hangja és riadtan
nézett rám a fiú, amitől a lélegzetem is elállt. Az a rémület és elkeseredés,
amivel bámult rám, könnyeket csalt a szemembe. Tágra nyíltak a szemei és mint
aki nem találja a szavakat, hol kinyitotta, hol pedig becsukta a száját.
- Segítenem kellett volna neki,
Ha Na… - remegett a hangja. – Ha nem hezitálok olyan sokáig, hanem egyből
megpróbálom kihúzni a romok alól, akkor…
Megdöbbenve jöttem rá, hogy mi is
a problémája Kyu Hyunnak és egyből visszanyeltem a könnyeimet.
- Akkor te is meghaltál volna –
fejeztem be a mondatot helyette keménynek szánt hangon, de a közelében sem
jártam annak a keménységnek, mint amit szerettem volna. Kyu Hyun nagyokat pislogott
rám, mert valószínűleg nem erre számított tőlem. – Nem a te hibád volt az, hogy
meghalt.
- Micsoda? – megdermedt a karom
alatt és a tekintete egy pillanat alatt változott meg. A sebezhetőség és
védtelenség eltűnt, ridegségnek átadva a helyét. Leemelte a kezem magáról és
felült az ágyon, dermedten rám nézve. Fájt ez az ellenségesség, de el kellett tűrnöm, hogy egy kis észt verjek a fiú fejébe. – Akkor mégis kié?
- Komolyan azt hiszed, hogy az a
férfi azért halt meg, mert nem segítettél rajta? – Hitetlenkedve ráztam a fejem,
ahogy én is felültem.
- Ha nem törődök azzal, amit Seo
Joon mond, és csak egyszerűen-
- Ha nem törődsz azzal, amit Seo
Joon mondott, akkor nem csak az a férfi, hanem te is meghaltál volna! –
szakítottam félbe idegesen és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem látja be,
hogy esélye sem lehetett volna. Ismét csak a vak szerencsén múlt az, hogy
életben maradt… - Te magad mondtad, hogy a plafon bármelyik percben
leszakadhatott volna és hogy nem bírtad volna egyedül leemelni a férfiról azt a
betontömböt vagy mit! Esélyed sem volt rá, hogy megmentsd!
Kyu Hyun mereven állt fel az
ágyamról és haraggal a szemében nézett le rám, amitől kirázott a hideg, de azon
nyomban kicsúsztam az ágy szélére, hogy utána menjek.
- Segítenem kellett volna neki –
mondta határozottan és megingathatatlanul. – Meg kellett volna tennem mindent,
ami csak tőlem telik. Te ezt nem értheted, Ha Na!
Olyan viszolygás áradt a
hangjából, mintha egy senki lennék és nem érteném meg őt. Hátraarcot vágott és
elindult az ajtó felé, de megragadtam a bal karját, majd visszarántottam. Nem
hagyhatott így itt! Anélkül semmiféleképpen sem, hogy ne verném bele a kemény
fejébe, hogy ne legyen olyasmi miatt bűntudata, amiért nem kéne.
De a fiú a kezem alatt megrándult
és felszisszenve kapott a karjához, ahogy megszorítottam azt.
- Mi a baj? – kérdeztem ijedten
és azonnal elengedtem, ahogy észrevettem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Semmi! – Olyan hevesen vágta
rá, hogy hátrahőköltem, de ez csak még jobban feltüzelte bennem az
elhatározást. Megfogtam a kezét, mit sem törődve a tiltakozásával és felhúztam
a felsője ujját a könyökéig. Csak egy pillanatra láttam a vastag kötést az
alkarján a fiúnak, mielőtt kirántotta volna az ujjaim közül.
- Ezt nevezed te semminek?! –
förmedtem rá, de nagyot sóhajtva lenyugtattam magam és taktikát változtattam,
ami korábban is úgy tűnt, hogy működött nála. – Három ember életét mentetted
meg a balesetnél, Kyu Hyun! Ez sokkal több, mint amit bárki is elmondhat
magáról. Ha azt a kisfiút nem hozod ki a tűzből, akkor az anyja és a testvére
is meghalt volna. Nem futamodtál meg, nem csak magadat mentetted. Ha engem
kérdezel, ez elképesztően bátor és hősies volt, de rettenetesen ostoba dolog
is. De meg kell értened, hogy nem menthettél meg mindenkit…
- Nem is mindenkit, csak azt a
férfit kellett volna. – Eltűnt a harag a szeméből és ismét az a mérhetetlen
bűntudat vette át a helyét, aminek nem lett volna ott helye. Mégis némi
bizonytalanság keveredett bele, amit már fél sikernek könyveltem el, ugyanis
érezhetően el akarta hinni, amit mondok. A szíve mélyén biztosan tudta, hogy
igazam van, csak az a rettenet, amit átélt; a lelkiismeret furdalás, hogy ott
volt a lehetőség, hogy segítsen valakin, mégsem sikerült, elnyomott minden mást
és magát hibáztatta érte. Ezt az énjét kellett megcéloznom, ebbe az énjébe
kellett erőt öntenem, hogy végre tisztán láthasson.
- Már kezdem érteni, hogy miért
voltál mindig ott, mikor szükségem volt rád, és segítettél nekem habozás
nélkül. Egyszerűen ilyen vagy. – feleltem lágyan és keserűen elmosolyodtam. Egészen eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy mennyire kényszeresen segíteni akar mindenkin... – Ha
segítettél volna azon a férfin, akkor utána jött volna valaki más. Addig nem
nyugodtál volna, míg mindenki épségben ki nem jut onnan.
- De még őt sem tudtam
megmenteni… – Az önostorozásból nem voltam képes kiragadni, akármennyire is
próbálkoztam, ami dühített.
- Így is megsérültél – kaptam
idegesen a keze után, mutatva neki a karját. -, talán jobb lett volna, ha
meghalsz, miközben segítesz másokon? Akkor a lelkiismereted megnyugodott volna?
Nem kell bűntudatot érezned azért, mert képtelen voltál segíteni azon a férfin.
Akartál, de nem tudtál!
Elkapta rólam a tekintetét és a
szekrény ajtaját bámulta némán, a homlokán ráncok sorozata jelent meg, ahogy
magába fordult. Mintha csak egy újabb kifogást keresne, hogy önmagát büntesse
olyan dolgokért, amiért nem kéne.
- Később láttam a nevét az arcképével
együtt az elhunytak listáján – lehelte halkan. – A felesége térdre rogyva
zokogott előtte…
Majd megszakadt a szívem a
fiúért, mert olyan elveszettnek és összetörtnek tűnt, ahogy állt előttem és még
a szemembe sem nézett. A frusztráltságtól és a tehetetlenségtől megint könnyek
gyűltek a szemembe, hogy nem tudom megnyugtatni a háborgó lelkét. Búzabarna
haja árnyékot vetett a szemére, ezzel még fáradtabbá és kimerültebbé téve az
arcát, mint eddig.
- Talán azt hiszed, hogy a te
neved és képed előtt senki nem ejtett volna egy könnycseppet sem? – kérdeztem
ingerülten, és meglepve vettem észre azt a szégyent és feszengést, ami szinte
sütött róla.
Nem hogy magát hibáztatja valaki
olyan haláláért, akin nem tudott volna segíteni, de mellette még azt is hiszi, hogy
senkinek nem hiányzott volna? Felrémlett bennem az a mondat, amit nem sokkal
korábban ejtett el: Ha tényleg meghaltam
volna ott a robbanásban, csak a te könnyeid jöttek volna szívből. Akkor nem
tűnt fel, de így már egészen más értelmet nyertek a szavai, és ez a végletekig
elszomorított.
A kezeim közé vettem az arcát,
amin megdöbbent, de nem engedtem, hogy ellépjen előlem, vagy akár másfelé
tekintsen. Lesütötte a szemét, de hangosan szóltam rá.
- Nézz rám! – Aggodalmasan, de
rám emelte a tekintetét, mire kicsit leengedtem. Ezúttal sokkal nyugodtabban
folytattam, minden egyes szavamat próbáltam beleszuggerálni a fiúba, hogy értse
meg, amit mondani szeretnék neki. – Ezt az egyet jegyezd meg jól: nem a te
hibád volt az, ami azzal a férfival történt! Segíteni szerettél volna rajta, de
bármit is teszel, nem lett volna elég. Ezt meg kell értened. El kell fogadnod,
hogy meghalt és ne emészd magad olyan dolog miatt, amiben nem vagy vétkes.
Három ember életét mentetted meg, amiért a szememben hős vagy, a legkisebb
túlzás nélkül! De képtelen vagyok azt tovább nézni, hogy így marcangolod magad…
Elfulladt a hangom és az eddig
erővel visszatartott könnyek végigszánkáztak az arcomon, ahogy Kyu Hyun tágra
nyílt, fekete szemeibe meredtem. Viszont mit sem törődve vele, folytattam azt,
amit elkezdtem.
- És komolyan azt hiszed, hogy
senkinek nem hiányoznál, ha eltűnnél erről a világról? Komolyan?! – Még számomra is elkeserítően nevetségesnek tűnt ez a
feltételezés. – Több millió ember szeret és imád téged, szerinted egyik sem
könnyezne meg, ha meghalnál? A rajongók szíve már akkor megszakadna, ha
megtudnák, hogy megsérültél, nem hogy ha nem lennél többé! Tudom, hogy ők nem
állnak olyan közel hozzád, nem ismernek személyesen, de akkor is szeretnek
téged. De nem is kell ilyen messzire menni, hiszen ott van a családod! Vagy
akár itt vannak a barátaid. Nam Gil és Nam Joon, a banda tagjai, Shinék, Ki Young
és Baek Ho, mindannyian ugyanúgy törődnek veled és fontos vagy nekik, még ha
ezt nem is hiszed el. Mindenki szeret téged, csak te elzárkózol előlük, mert
félsz tőlük, pont úgy, ahogy én tettem. Bízz bennük és hidd el, hogy nem
képmutatás az, amit látsz tőlük. Bízhatsz bennük és támaszkodhatsz rájuk, ha
bajba kerülsz! Erre valók a barátok… - Soha nem éreztem Kyu Hyunon azt, hogy
bárkire is szükséges lenne, soha nem éreztem azt, hogy biztatásra és
bátorításra szorulna. Ez pedig egy ostoba feltételezés volt a részemről. – és
nem utolsó sorban én is itt vagyok neked.
Megnyaltam az ajkam, miután
kimondtam azt, amitől az arcomba is vér szökött. Nem tudtam, hogy mennyit
jelent ez neki, de most csak a saját nevemben tudtam beszélni, a többiekről
csupán sejtésem lehet, hogy hasonlóan gondolnak Kyu Hyunra, mint én. Na jó,
annyira azért nem hasonlóan… Mindenesetre ki akartam fejezni azt, amit éreztem
a fiú iránt, hogy ne legyenek olyan téveszméi, hogy senkinek sem fontos.
- Azóta a pillanat óta, hogy
megláttam a híreket a robbanásról, folyton csak rajtad járt az eszem. Azon
törtem a fejem egész végig, hogy mi történt veled, hogy jól vagy-e, mikor jössz
majd vissza. De mikor Min Junék azt mondták, hogy egészen biztosan ott
voltál az étteremnél, akkor azt éreztem, hogy a világ kifordul önmagából. Nem
akartam elhinni, hogy bajod esett, nem hogy esetleg meghaltál… - Kyu Hyun
elnyílt szájjal hallgatott, miközben a kezeim leemeltem az arcáról, mert
túlságosan zavarban éreztem magam, és tördelni kezdtem az ujjaim. Szokásához
híven, a fiú elkapta az egyiket, ezzel is meggátolva, hogy tovább folytassam a tevékenységemet. Elmosolyodtam, hogy még ilyen körülmények között is
figyel ilyesmire, de utána rögtön eltűnt az arcomról. – Három órát töltöttem abban a hitben, hogy meghaltál. El sem
tudod képzelni, hogy milyen érzés volt. Mintha egyedül maradtam volna… rémesen
magányosnak éreztem magam és azt hittem, hogy a szívem ki akar szakadni a
helyéről. Az a fájdalom, amit valakinek az elvesztésénél érzel össze nem
hasonlítható bármilyen fizikai fájdalommal…
Összeszorítottam az ajkaim, és
egy remegős sóhaj kíséretében fújtam ki a levegőt. Kyu Hyun még mindig
szótlanul nézett rám, de ahogy beszéltem, láttam rajta az aggodalom és a
boldogság furcsán groteszk keverékét. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha
túl sok lenne neki az, amit mondani akarok.
- Szóval azok után, amin
keresztül mentem miattad, ne merd azt állítani, hogy senkinek sem vagy fontos –
emeltem rá a tekintetem kissé mérgesen, kezdett eluralkodni rajtam valami megmagyarázhatatlan.
A szavak ömlöttek belőlem, amik olyasmi felé vezettek, ami nagyon nem tetszett.
–, mert ez egyáltalán nem igaz! Fogalmad sincs róla, hogy mennyit jelentesz
nekem, és belehalnék, ha tényleg történne veled valami! Ha ott lettem volna az
étteremnél, akkor én magam rugdostalak volna ki onnan, hogy ne essen semmi
bajod. Egyszerűen nem veszíthetlek el, nem tudnám elviselni… Szükségem van rád,
sokkal jobban, mint ahogy azt szívesen bevallanám vagy elismerném. Kyu Hyun, azt hiszem, hogy én tényleg…
Már ott volt a nyelvem hegyén az
a bizonyos szó, amire alig pár órával korábban ébredtem rá. Rémülten vettem
tudomásul, hogy készülök szerelmet vallani annak a fiúnak, aki éppen most mesélte
el élete talán egyik legijesztőbb és legmegrázóbb eseményét. Keresve sem
találhattam volna alkalmatlanabb pillanatot erre, mint a mostani, de szerencsére nem is kellett miatta
aggódnom.
Ugyanis mielőtt kimondtam volna
azt a szót, Kyu Hyun ajka szorosan rátapadt az enyémre, ezzel minden értelmes
gondolatot kiverve a fejemből. Ezúttal a durvaságot maga mögött hagyva, csak a
kapkodást éreztem ki belőle. Még a fogunk is összekoccant egy kicsikét, de ezt
rögtön elfelejtette velem az az édes érzés, amit a gyengédsége keltett bennem.
Ajka finoman, mégis önzően vette birtokba az enyémet, mielőtt elhúzódott volna
tőlem.
- Köszönöm – suttogta lágyan, és
a homlokát az enyémnek döntötte, majd magához húzott egy szoros ölelésre. Vörös
arcomat a nyakához nyomtam, nem törődve azzal, hogy a könnyeimet a felsője
szívja magába, hogy ne itassam tovább az egereket. – És sajnálok mindent!
Sajnálom, hogy mindezt a nyakadba zúdítottam ezzel felzaklatva téged. Sajnálom,
amin miattam kellett keresztülmenned…
- Most viccelsz? – bontakoztam ki
ijedten az öleléséből, mire meglepődve nézett le rám. – Egy percig se sajnáld!
Elmondhatatlanul örülök neki, hogy ezt elmesélted, még ha a legborzasztóbb élmények
közé is tartozott, amiket átéltél. Azon csodálkozom csak, hogy voltál képes
eddig mosolyogni és viccelődni, mikor ilyesmin mentél ma keresztül… Úgy tettél,
mintha minden rendben volna és az én apró-cseprő gondjaimmal foglalkoztál,
amiket össze sem lehet ezzel hasonlítani!
- Jó vagyok abban, hogy kerüljem
a problémákat és a gondokat – mosolyodott el keserűen -, és így minél később
kelljen szembenézni velük.
A kezemet aggódva az arcára
helyeztem, mert tudtam, hogy mire gondol. Én is pontosan ezt csináltam régen,
sőt még most is vannak olyan dolgok, amiket másképpen nem tudok kezelni.
- Könnyebb így… - lehelte a fiú,
a szemeit behunyva és elengedve magát.
- Nem lehet a végtelenségig
menekülni és elfojtani magadban mindent.
- Mondod ezt te – jegyezte meg
résnyire nyitva a szemét egy csibészes mosollyal az ajkán, mire csak megforgattam
a szemem.
- Jogos – ismertem el,
de aztán komolyra fordítottam a szót. – Kyu Hyun, nem tudom, hogy bármit is
ért-e ez a beszélgetés, de-
- Nem mondom, hogy tökéletesen
vagyok – szakított félbe zavartan, de nem gorombán, aminek örültem is, mert
keresnem kellett volna a szavakat, hogy befejezzem azt a mondatot. -, mert
ahhoz idő fog kelleni, hogy helyre rakjam magamban a dolgokat. Valahol érzem,
hogy igazad van, de még fel kell dolgoznom a történteket, hogy ezt el is
ismerjem.
- Ha bármire is szükséged van,
akkor…
- Tudom – nyomott egy puszit a
homlokomra, megint csak belém fojtva a szót. -, és köszönöm!
- De úgysem fogsz vele élni –
húztam el a számat, majd a mellkasom előtt keresztbe tett karokkal huppantam le
az ágyra.
- Így is többet tudsz bárki
másnál, csillagom – ült le mellém, átkarolva a vállam, mire nagy szemeket
meresztve rá fordultam felé.
- T-tessék? – dadogtam
értetlenkedve.
- A többieknek nem mondtam el
ebből semmit sem – felelte Kyu Hyun és minden eddigi megjátszott vidámság is
eltűnt az arcáról. –, és szeretném, ha ez így is maradna.
- De hát miért? – Egyrészről
megtisztelve éreztem magam és a boldogság, hogy van olyan dolog Kyu Hyunról,
amit csak én tudok, megmelengette a szívem. Másrészről viszont furcsálltam,
hogy így titkolózott mindenki előtt.
- El tudod képzelni, hogy mi
lenne itt, ha bárki is megtudná, hogy ott voltam a robbanásnál? – fintorogva
rázta meg a fejét. – Mindenki erről faggatna, mindenkitől azt kellene
hallgatnom, hogy milyen szerencsém van, hogy semmi bajom nem lett. Nem tudnám
elviselni, hogy mindig eszembe juttatják azokat a perceket…
- Oh! – Ez fel sem merült bennem,
de így már megértettem, miért hazudott mindenki másnak. Egy olyan eseményt,
amit a legszívesebben kitörölnél az emlékeid közül, de mégis folyton-folyvást
emlegetnek, nem könnyű elfelejteni és túljutni rajta. – De egy valamit nem
értek.
- Micsodát?
- Hogy akkor nekem miért mondtad
el? – néztem rá elképedve és nem sikerült összeraknom a képet.
- Azon kívül, hogy addig
faggattál volna, míg ki nem nyögöm, hogy mi történt? – vigyorgott rám
gunyorosan, mire lelöktem magamról a karját, de utána megint körém fonta és
ezúttal már nem tudtam menekülni, mert a vállamat erősen tartotta. Viszont a
másik kezével, amin a kötés is volt, mert megsérült, megragadta az állam, hogy
a szemembe nézhessen. – Van benned valami, ami arra késztet, hogy olyasmit
tegyek, ami egyáltalán nem vall rám.
Hát ez lett volna az, amit
korábban félbehagyott és nem mondott el nekem? El kellett volna gondolkoznom
azon, hogy ez most jót jelent-e vagy sem, de ehelyett egy pillanat alatt
elvesztem a tekintetében, mert azok az ónix szemek ragadozó módjára csaptak le
rám és felfaltak anélkül, hogy akár ellenkeztem volna.
Lassan közeledett, az államat
kissé megemelte, hogy könnyebben hozzáférjen az ajkaimhoz, mert egyértelmű
volt, hogy mire készül, már nem volt kétségem sem. A lélegzetét éreztem a számon
és most eszem ágában sem volt megtorpanásra kényszeríteni, éppen hogy nem
húztam magamra, hogy végre érezhessem az édes csókját ma már sokadjára.
De kismadarak módjára rebbentünk
szét és engedtük el egymást, mikor valami a folyosón nagyot csattant és
összerázkódtunk mindketten a hatására. Ezután csak hangos kiabálást és röhögést
hallottunk beszűrődni az ajtón túlról, de semmi mást.
Összenéztünk és egyszerre
nevettük el magunkat, ami olyan melegséggel töltött el, ami a korábbi
beszélgetésünk fényében furcsának és természetellenesnek hatott, mégis
csiklandozta minden idegszálamat.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy
menjek – szólalt meg végül Kyu Hyun, mikor elhalt a nevetésünk.
- Hogy mi? – döbbentem meg, ahogy
tönkretette a pillanatot.
- Sung Chantól engedélyt kaptam,
hogy feljöhessek a lányok részlegébe, de az nem egész éjszakára szólt – mondta
egy hamis mosollyal a fiú, mire éreztem, hogy elönti az arcomat a pír, megértvén,
hogy mire is célozgat. – Meg Ki Young amúgy is képtelen lett volna egyedül
felcipelni a szobába.
Amikor eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen elájultam a fiú karjai között a kollégium előtt, kínosan
feszengve kerültem a tekintetét, de csak annyit mondtam helyette:
- Nem lesz gond belőle, hogy az
egész kolesz tanúja volt, amint a karodban cipelsz fel a szobámba?
- Csak páran látták, és Ki Young
is jött velem Baek Hoval karöltve, szóval nem volt vészes - rántott a vállán
egyet. – A zabkása felhozatal már neccesebb volt, de úgysem érdekel, mit
gondolnak.
Jó neked… Nem rád uszítja Jung Hee az egész kollégiumi közösséget.
De ezt megtartottam magamnak, mert nem akartam ezzel terhelni a fiút és
magamnak kellett megoldani a saját problémáimat. Soha nem fogok változni, ha
mindig mások segítségére hagyatkozom. Ha pedig Kyu Hyun képes volt ilyen
szörnyű élményeket ennyire kordában tartani és uralkodni magán, akkor nekem is
menni fog egy ostoba liba és a kis trükkjeinek kezelése és legyőzése.
- Tényleg megyek – emelkedett fel
a helyéről Kyu Hyun, de meglepetésére visszarántottam magam mellé.
- Biztos nem akarsz maradni még?
– kérdeztem zavarban és az alsó ajkamat rágcsáltam idegességemben.
- No lám, csillagom, nem akarsz
még elengedni? – kifejezetten tetszett neki a dolgok ilyetén fordulata, ezt
elárulta a féloldalas mosoly, amit rám vetett. – Ugye tudod, hogy Ki Young
szívbajt kapna, ha meglátna minket egy ágyban?
Na, ez a mondat és a kép, ami
megjelent a lelki szemeim előtt, egyáltalán nem enyhítettek a zavaromon, hanem
még bőven fokozták is azt. Habár én az ágyjelenet alatt nem arra az ágyjelenetre gondoltam. Mégsem
tudtam megszólalni és valami értelmeset kinyögni, hogy maradjon velem még egy kis ideig.
- Ne aggódj! – tűrt egy hajtincset
a fülem mögé és lágyan elmosolyodott. – Holnaptól non-stop élvezheted a
társaságomat, még talán az agyadra is fogok menni.
- Hogy-hogy? – hőköltem hátra
értetlenül, mert hogy ha én non-stop élvezhetem Kyu Hyun társaságát, az azt
jelenti, hogy napokig együtt leszünk. És nem igazán tudtam arról, hogy egy
romantikus utazás keretében egy kicsit magunk mögött akarnánk hagyni a világot.
- Elfelejtetted? – cöccögött
elégedetlenül. – Holnaptól indul a forgatás!
Na jo ez ez nem igaz meg en is sirtam mikor a tortenetett meselte el. Es ezek a csok jelenetek hat eleg forrora sikerultek. Ha Na aztan tenyleg tudja hogy hozza felszinre a rejtett dolgokat. Kivancsian várom a folytatást.😊😊😊
VálaszTörlésOh, hát ez egyrészről rossz, hogy sikerült könnyeket csalnom a szemedbe, másrészről viszont örülök neki, mert akkor hatásos volt a leírásom. :'( :) Bizony, kicsit közelebb kerültek egymáshoz Ha Naék és ahogy Kyu Hyun is mondta, másképp viselkedik a lánnyal, mint általában szokott. :)
TörlésIgyekszem hozni a folytatást! És köszönöm szépen, hogy írtál! ^^