2017. dec. 30.

47. fejezet

Küzdelem

- Nézz rám! – halkan suttogta Kyu Hyun ezt a két szót, de képtelen voltam engedni a kérésnek. A hideg szinte csontig hatoló volt, de igyekeztem nem mutatni, mennyire fáztam már. Hirtelen simultak a hűvös ujjak az arcomra, amitől összerezzentem, de még mindig kitartóan bámultam a fiú ingét. – Nézz rám, kérlek, La Na!
Annyira simogatóan ejtette ki a szavakat, hogy ha akartam, sem tudtam volna ellenállni tovább. A tekintetem ráemeltem végül lassan a fiúra, aki olyan nagy törődéssel nézett vissza rám, hogy itt helyben el tudtam volna olvadni tőle.
Megpillantottam a szemem sarkából a tőlünk alig két méterre álldogáló férfit, aki a világosításért volt felelős, Ji Heont, amint az operatőrnek súg valamit, a többi stábtagról pedig nem is beszélve… Még ha nem is láttam őket, akkor is tudatában voltam, hogy mindannyian minket néznek és ettől rettenetesen zavarba jöttem. Tudtam, hogy mi jön, mégis minden kellemes érzés, ami eddig átjárt, azon nyomban eltűnt. A következő pillanatban Kyu Hyun közelebb hajolt, mire egész testemben megfeszültem, összeszorítottam az állkapcsom, lehunytam a szemem, és azért imádkoztam csak, hogy minél hamarabb essünk túl az egészen.
Kyu Hyun ajka nem volt túlságosan meleg, de mégis annyira puhának éreztem, hogy mindennek ellenére egy egészen rövid pillanatra még tetszett is az érzés.
- Állj! – ijedten húzódtam el Kyu Hyuntól, amint meghallottam Ji Heon fáradt kiáltását és máris elszégyelltem magam, mert pontosan tudtam, hogy mi következik. Ugyanis az elmúlt fél órát azzal töltöttük, hogy ezt a rövid jelenetet próbáltuk összehozni, és a rendező már vagy egy tucatszor állította le a felvételt.
Eddig minden olyan simán ment, de ez a csók sehogy sem akart összejönni. Mindig elvonta valami a figyelmem, amitől kizökkentem a szerepből és idegessé váltam. Nem tudtam elengedni magam, pedig már nagyon kínosnak éreztem, hogy az egész stáb kint fagyoskodik miattam a hidegben. Néha el-elkaptam egy pillantást, ami az elégedetlenségüket tükrözte, illetve az a lány, aki a kabátot adta oda a felvétetek közti szünetekben, már cseppet sem volt olyan szívélyes, mint a kezdettekkor.
Ami pedig még ennél is jobban zavart, hogy fogalmam sem volt arról, Kyu Hyun mit gondol. Minden egyes alkalommal ugyanúgy fogott bele a munkába, mindig tökéletesen játszotta el, amit kellett, egy rossz szó nem lehetett rá. Viszont nem tudtam megmondani, hogy elege van-e belőlem, legszívesebben leordította-e volna a fejem, vagy esetleg még bírja a kiképzést.
- Még mindig nem az igazi, Ha Na – lépett mellénk Ji Heon és elhúzta a száját. Az első próbálkozásoknál még mosolyogva mondta ezt, most már ezt sem volt képes az arcára erőltetni.
- Sajnálom! – hajoltam meg és már a sírás kerülgetett, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni az egész szituációval. Egyre jobban stresszeltem és még kevésbé ment a dolog! – Én igyekszem a legjobbat kihozni magamból, de mégsem sikerül!
- Lenne egy személyes kérdésem – lehalkította a hangját és a kezével félig eltakarta a száját, hogy más ne érthesse. Kyu Hyun persze így csak még jobban kezdte hegyezni a fülét, én meg feszülten néztem a rendező nagy szemeibe, hogy mit akar. - Mondd csak, Ha Na, csókolóztál már valaha?
- Tessék?! – kiáltottam el magam, mielőtt észrevehettem volna, hogy mit is csinálok. – Sajnálom! – biccentettem a férfinak, aki a fülét kezdte nyomkodni, mert az előbb nagy valószínűség szerint majdnem megsüketítettem.
- Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha nincs tapasztalatod ezen a téren, akkor érthető, hogy ennyire kellemetlenül érzed magad – magyarázta a férfi a gondolatait, én meg egyre csak vörösebb lettem. Nem igazán számítottam ilyesfajta témára tőle, főleg nem most.
- V-van… - motyogtam megsemmisülten.
- Tessék? Nem értettem.
- V-van tap-tapasztalatom! – mondtam megint csak hangosabban, mint ahogy kellett volna és belebújtam mélyen a kabátomba, hátha ezzel el tudom rejteni a zavaromat. A rendező mögött pedig láttam, ahogy Kyu Hyun elvigyorodik, és nagyot sóhajtva rimánkodtam, hogy bár elnyelne a föld.
- Oh! – pislogott rám meglepetten Ji Heon, a büszkeségemet pedig sértette, hogy ez meglepetésként érte. – Akkor – kezdett bele elgondolkozva és keresve a szavakat. – megpróbálhatnád felidézni azt a pillanatot, hogy mit éreztél akkor. Talán az segítene abban, hogy Kyu Hyunnal is sikerüljön a jelenet.
- Rendben – egyeztem bele, bár nem tudhatta, hogy ezzel a tanáccsal semmit sem ért. Mert a sors fintora, hogy pont azzal a fiúval kellett csókolóznom most, akivel korábban is tettem, mégsem tudtam megcsinálni.
- Pár perc és kezdünk, addig melegedjetek fel egy kicsit! – nézett ránk a férfi, de egyértelműen nem fűzött túl sok reményt hozzám. Már jó pár lépésre járt tőlünk, mikor Kyu Hyun elkiáltotta magát.
- Rendező úr, egy pillanatra! – majd Ji Heon után szaladt, hogy váltson vele pár szót. Nyugtalanul néztem, ahogy beszélnek, de aztán rászóltam magamra, hogy most ne ezzel törődjek. Miközben a sminkes igazított egy kicsit az alapozó rétegen, én végigpörgettem már vagy ezredjére a fejemben minden egyes másodpercét a jelenetnek. Tudtam, hogy mit kéne tennem, tudtam, hogyan kéne azt tennem, mégsem voltam képes eljátszani, amikor kellett.
- Ha Na!
- Igen? – pont akkor fékezett le előttem Kyu Hyun, mikor a sminkes elkészült.
- Megkértem Ji Heont, hogy tartsunk egy kis szünetet – mondta mosolyogva és egy pillanatra elvesztem abban a mosolyban. Akármennyire is tartottam haszontalannak Ji Heon tanácsát, mégiscsak végiggondoltam azokat a csókokat, amik lezajlottak Kyu Hyun és köztem. És azt kell mondjam, hogy a végére a rózsaszín arcszínem nem a hidegnek volt köszönhető…
A szavait igazolva, a stáb nagy része közben kezdett elvonulni, még Ji Heon beszélgetett egy-két férfival a kameráknál. Valószínűleg készítették elő a következő felvételre őket.
- Minek? Nem lenne jobb, ha hamar túl lennénk rajta? – Egy kis időbe beletelt, mire felvettem a fonalat, de utána értetlenkedve fogadtam a híreket. – Már így is mindenkinek elege van, nem akarom, hogy tovább kelljen várniuk.
- Ezt a szünetet arra akarom felhasználni, hogy gyakoroljunk – torkollt le. – Szerinted én élvezem azt, hogy megfagyok, mert nem jutunk egyről a kettőre?
- Sajnálom… - húztam be a nyakam és beleharaptam az ajkamba.
- Ne sajnáld, inkább koncentrálj a feladatra! – adta ki az utasítást, és úgy tűnt, mint aki komolyan is gondolja, hogy gyakorolni akar. Megállt velem szemben és azzal a tekintettel bámult rám, amitől egy pillanat alatt felgyorsult a szívverésem. – Mitől nem vagy képes elengedni magad?
- Még ha el is vonatkoztatok attól, hogy milyen következményei lehetnek ennek a csóknak, nem vagyok hozzászokva, hogy egy tucatnyi ember nézi, ahogy csókolózom valakivel – morogtam kelletlenül az igazat. Ha eltekintek attól a ténytől, hogy mekkora kockázata van ennek a csóknak közöttünk, akkor is kínosan éreztem magam, hogy mindenki minket bámul.
- Próbáld meg kizárni őket, mintha csak mi ketten lennénk! – megint a kabátomhoz nyúlt, hogy lesegítse rólam, de elhúztam a keze elől.
- Szerinted nem pórbáltam már?! - duzzogtam, mint egy kisgyerek, de akkor is olyan tehetetlennek éreztem magam. – És én is le tudom venni.
Kyu Hyun azért elvette a kabátomat, és az övével együtt lefektette az egyik szék háttámlájára, majd széttárta a karját és egy nagy vigyorral az arcán nézett rám.
- Hogy festek?
- Még mindig jól – válaszoltam egy megviselt és halvány mosollyal.
- Tényleg komoly baj van, ha ilyen őszintén megmondod… - döbbent meg látványosan.
- Csak egy apró simítás kell – feleltem nem törődve az előbbi mondatával. Visszasétált hozzám kérdő tekintettel és felnyúltam, hogy megigazítsam az ingje gallérját, ami begyűrődött a zakója alá.
- Így már tökéletes. – A tekintetem végig erősen az állára szegeztem, és éreztem, hogy aggodalmas ráncok gyűlnek a homlokomra. – Sajnálom, hogy az előbb úgy lehurrogtalak! Csak annyira dühít, hogy nem bírom megcsinálni ezt az egy jelenetet! Eddig minden olyan jól ment… Ha nem is sikerült elsőre, másodjára azért mégiscsak összehoztuk. De úgy érzem, hogy akárhányszor futunk neki ennek a csóknak, képtelen vagyok rá.
- Ugyan, Ha Na – simított végig a karomon a fiú. -, ez az első munkád, nem lehet tőled elvárni, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Egy csók amúgy is nehéz feladat, hogy jól sikerüljön.
- De…
- Azt meg ne is említsük, hogy velem kell csinálnod – sajnálkozva pillantott rám, mint aki részvétet nyilvánít. -, ez még jobban megnehezíti a dolgod.
- Miért is? – pislogtam rá értetlenül. Talán amiatt, hogy szerettem őt?
- Csak rám kell nézni – hőkölt hátra felháborodva. -, egyértelműen komoly kihívás, hogy ellenállj nekem! Ha már eljutunk a csókig, onnantól nehéz fékezned magad, hogy ne teperj le mindenki szeme láttára. Megértem, teljesen megértem. Sajnállak is érte, de…
Eddig bírtam, mert ugyanis ekkor kirobbant belőlem a nevetés és percekig nem is tudtam abbahagyni. Már a hasamat kellett szorítanom, mert fájt az erős röhögéstől, de végül csak kuncogássá sikerült szelídíteni.
- Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan és már sokkal jobb kedvvel, mint korábban. Kyu Hyun csak bólintott egyet, nem szólt egy szót sem, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy mit is köszöntem meg. Kicsit könnyíteni akart a nyomáson, ami rám nehezedett, és a legjobb módszert választotta rá: megnevettetett.
Mély levegőt vettem és lehunytam a szemem, miközben próbáltam megnyugodni. Azzal, hogy Kyu Hyun így törődött velem és ennyire igyekezett nekem segíteni, hogy még kért egy kis szünetet is a kedvemért, meghatott és csak tovább növelte az elhatározásomat. Nem akartam több gondot okozni senkinek sem, ezúttal jól kellett csinálnom!
- Nézz rám! – lehelte halkan Kyu Hyun, mire elmosolyodtam.
- Ez már a gyakorlás része? – kérdeztem, felismerve a sort a jelenetből, de ahogy kinyitottam a szemem, csak elnéztem mellette és nem pillantottam rá. Alig pár centire állt tőlem, és éreztem azt a kellemes parfümöt, amit használni szokott. Egyszerűen imádtam ezt az illatot, minden benne volt, ami jellemezte Kyu Hyunt. Játékos, mert nem használt túlságosan sokat belőle; gyengéd, mert simogatóan lágyan ölelt körbe és kellemes meleget ébresztett a szívemben; határozott, mert semmilyen más illattal nem tudtam volna összetéveszteni; és mámorító, mert pillanatok alatt elvette az eszemet.
Ezúttal nem is ért váratlanul az ujjainak érintése az arcomon, sőt, szinte megnyugvással fogadtam az ismerős érzést. Észre sem vettem és majdhogynem belebújtam a tenyérbe, amibe tökéletesen illett az arcom.
- Csak nézz rám, kérlek! – A hangja egyszerre volt könyörgő és parancsoló, bár nem tudom, hogy lehetséges-e ez egyáltalán. Akár a szerepjáték része volt, akár nem, itt nem volt kérdés, hogy mit kell tennem. Automatikusan emeltem rá a tekintetem, és azok az ónix íriszek azon nyomban foglyul is ejtettek. A szemei telve voltak beteljesületlen vágyakozással, odaadással, gyengédséggel és mélyen mégis szomorúságot fedeztem fel bennük. Ez a szomorúság pedig félelmet keltett bennem, mert nem akartam, hogy ilyen pillantással illessen.
A tekintete a számra esett és biztos voltam benne, hogy mit szeretne – én pedig bolond lettem volna megtagadni tőle. Hiszen az egész testem lángba borult, a mellkasom hevesen emelkedett fel és le, alig bírtam visszafogni magam. A tenyere az arcomról a hajamba siklott a tarkómon, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam. Lassan közelített, éppen csak láttam a lecsukódó szemeit, mikor én is behunytam a sajátomat. Vártam, hogy az ajka az enyémet érintse, és végül az érzés sokkal jobb volt, mint amire számítottam.
Nem először történt meg közöttünk, nem is olyan régen volt az utolsó, mégis elemi erővel csapott le rám. Az ajkát óvatosan és bátortalanul nyomta az enyémnek, lágyan kóstolgatta őket, mintha csak a legfinomabb falatok lennének. De mégis miért éreztem ezt olyan kevésnek? Annyival többre vágytam ennél, annyival többet akartam kapni ebből a fiúból, aki teljesen elcsavarta a fejemet. A kezem a mellkasára kúszott és belekapaszkodtam a zakójának a szélébe, ezzel is közelebb húzva magamhoz. Nem kellett kétszer kérni, a szabad kezét a derekam köré fonta és azt a kis rést is, ami közöttünk volt, eltüntette.
Hirtelen szakította meg a csókot, a homlokát az enyémnek támasztva, amitől csalódottság lett úrrá rajtam. Még csak nem is igazán mélyítette el a csókot, ami csak arra volt elég, hogy felébressze bennem a mohó és falánk szörnyeteget.
- Itt meg kellene állnunk – suttogta zihálva és egy csibészes mosolyt vetett rám.
- Bár ilyen jól menne a forgatáson is a csók… - mondtam kissé akadozva. Még mindig Kyu Hyun hatása alatt voltam, ami pedig végképp feldobta a kedvem, hogy a fiú is hasonló állapotban volt, mint én. Mintha ez neki is csak egy ízelítő lett volna, amiből többet akart…
- Ezzel nem lesz gond, ne aggódj! – húzódott el tőlem és végül el is engedett, ami elszomorított (meg igazság szerint rögtön meg is éreztem a hideget). Oldalra biccentett, én meg követtem az irányt, amit mutatott, és ledöbbenve vettem észre, hogy Ji Heon és még három férfi egész végig itt volt a labirintusban, míg mi „próbáltuk” a jelenetet.
- Mi folyik itt?! – emeltem a kezem a szám elé, és oda-vissza kapkodtam a fejem Kyu Hyun és a stábtagok között. – Miért nem szóltál, hogy itt vannak?
- Meg kell mondjam, Kyu Hyun, remekül értesz az emberekhez! – lépkedett közelebb Ji Heon hozzánk vigyorogva, de még mindig nem értettem semmit ebből az egészből. A férfi megveregette Kyu Hyun vállát és elismerően nézett rajtunk végig.
- Nem értem… - motyogtam szinte sokkos állapotban.
- Kyu Hyun úgy gondolta, hogy attól vagy annyira feszült, hogy ennyi ember előtt kell csókolóznod, így az az ötlete támadt, hogy ha csak a minimálisan szükséges személyzet marad itt, akkor talán kicsit feloldódsz – kezdett bele lelkesen a magyarázatba a rendező, szinte kiugrott a bőréből örömében. – Azt mondta, ha szünetnek és gyakorlásnak álcázza a felvételt, akkor kevésbé leszel ideges és elengeded magad végre. És mennyire igaza volt!
- Akkor az előbb történteket – nyeltem egyet hangosan, ahogy az utolsó puzzle darab is a helyére került. – mind felvették?
- Még szép! Kár lett volna elszalasztani! – szörnyülködött, hogy esetleg lemaradhatott volna erről a lehetőségről. – Egyszerűen zseniális volt, pontosan azt hoztátok, amire gondoltam! Miket is beszélek? Túlszárnyaltátok minden elképzelésemet!
- Köszönjük szépen, igyekeztünk! – mosolygott vidáman Kyu Hyun, és átkarolta a derekam, ami Ji Heon pillantását sem kerülte el.
- Amúgy nagyon jó kémia van közöttetek – kacsintott egyet a férfi a mellettem álló fiúra és ránk nevetett. –, nem először láttam, de most igazán szembetűnő volt. Lehet, hogy randiznotok kellene!
Ezzel a viccelődő, de számomra mégis baljóslatú mondattal hagyott minket magunkra, míg megnézte a felvételeket, amiket készítettek. Azon nyomban leráztam magamról Kyu Hyun kezét és dühösen néztem fel rá.
- Jó érzés, ha így játszol velem?
- Micsoda? – hőkölt hátra és nagyokat pislogott rám. Biztos nem számított erre tőlem… Pedig igenis kellett volna!
- Tényleg nem érted vagy csak nem akarod megérteni? – hitetlenkedve néztem egyik szeméből a másikba, és egyre jobban megalázva éreztem magam.
- Miről beszélsz, Ha Na? – kérdezte visszafogott hangon, hogy Ji Heon ne vegye észre a vitánkat. – Sikerült a felvétel, nem ezt akartad?
- De nem így! – mondtam kétségbeesetten és a kabátom után nyúltam, hogy felvegyem.
- Magyarázd el, mert nem értem! – kapta el a karom és megállított az öltözködésben. Egyszerre tűnt értetlennek és kissé dühösnek, ahogy fekete szemeit rám szegezte.
- Te egyszerűen csak kihasz… - még idejében haraptam el a mondatot, és nagy önuralmat kellett tanúsítanom, hogy ne zúdítsak mindent a nyakába, amit éreztem. Vettem egy mély levegőt, és mindent visszanyeltem. – Nem érdekes.
- Kihasználtalak, ezt akartad mondani? – hűvösebben csengett a hangja, talán emiatt is kaptam el róla a pillantásom. Az ujjai erősebben feszültek a karomra, de csak halkan suttogtam, miközben lefeszegettem őket magamról.
- Hagyjuk!
Szerencsémre Ji Heon magához hívott minket és megúsztam a további szóváltást Kyu Hyunnal, pedig legszívesebben mindent az arcába vágtam volna, de most az egyszer nem a szívemre hallgattam, hanem az eszemre, és csendben maradtam. Ha itt és most kitálalok, abból csak én jöttem volna ki rosszul. Ha elmondom, mennyire megsértett azzal, hogy az iránta táplált érzéseim kihasználta, hogy végre elkészüljön egy jó felvétel, akkor csak azt bizonyítom, hogy mennyire belezúgtam. De talán én voltam túl ostoba, hogy azt hittem, a valós érzéseit látom, és mikor rá kellett jönnöm, hogy mindez csak egy trükk része volt… hát, az enyhén szólva sem esett jól.
Mondhatnám, hogy a fotózásokon is gyakran elfelejtkeztem a körülöttünk levőkről, de ott mégsem éreztem úgy, hogy átvert volna. Itt hazudott, gyakorlásnak állította be az egész jelenetet, amiről én naiv kislány módjára azt hittem, hogy valódi érzelmek.
A szemem sarkából felpillantottam rá, és láttam, hogy azok az ónixok pontosan ugyanannyira figyelnek Ji Heonra, mint az én zöld szemeim. Talán a hideg vert egy kis józanészt végül a fejembe, mert gondolatban megráztam magam, hogy nem éri meg dühöngeni ilyesmi miatt jelen pillanatban, mert volt fontosabb dolgom is. Majd később esetleg megfizetek ezért Kyu Hyunnak, de most a forgatást kellett az érzéseim elé helyeznem. Még ha ez nem is volt olyan könnyű.
Ugyan nem olyan baráti légkör volt közöttünk Kyu Hyunnal, mint korábban, de igyekeztem az előbb történteket háttérbe szorítani és úgy folytatni a forgatást, ahogy eddig. Így ismét visszahívtak mindenkit a stáb tagok közül és nekiálltunk a következő jelenetnek, ahol a csók után La Na ráébred, hogy mit tett, így elszalad Kyu Hyun elől, vissza a bálterembe.
- És felvétel!
Ez az egy szó jelentette a váltást Ha Na, a gyakornok és La Na, a szépséges rendezvényszervező között. Ekkor igyekeztem belecsusszanni a szerepembe és eljátszani azt, amit elvártak tőlem. Így nem meglepő módon megint Kyu Hyun karjai között találtam magam, miközben az ajkaink elméletileg éppen most váltak szét. Én szaporán vettem a levegőt és sűrűn pislogva néztem fel a velem szemben álló fiúra, aki szinte felfalt a szemével.
- Én… - hebegtem halkan és remegő ajakkal, majd rémültem szakadtam ki a fiú karjaiból és elkezdtem kifelé rohanni a labirintusból. Láttam a megdöbbenést Kyu Hyun szemeiben, de a félelmem nagyobb volt annál, hogy jelen pillanatban törődjek vele. Talán pár másodpercbe telt, mire Kyu Hyun felocsúdott a történtekből, és utánam vetette magát. Lihegve bukkantam ki az útvesztőből, és megkönnyebbülve álltam meg egy másodperc erejéig a kijáratnál, hogy szemügyre vegyem a bálteremből kiáradó fényt. Az nyújtott segítséget, hogy visszataláljak az ismert és jól bejáratott ösvényre, így azon nyomban megiramodtam a teraszra nyíló ajtó felé.
Teljes erőmből nekiindultam, de három lépés után csak egy éles fájdalmat éreztem a bokámban és nyögve terültem el a földön. Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mi a fene történt, éppen tápászkodtam volna fel, mikor megérkezett mellém valaki.
- Jól vagy? – az egyik kisegítő srác volt, aki a karom alá nyúlt, hogy felsegítsen a földről.
- Igen… - mondtam annak ellenére, hogy éreztem, ennek az esésnek nagyobb következményei voltak, mint azt szívesen beismertem volna.
- Ha Na! – Ji Heon termett mellettem és a másik oldalról is alám nyúlt, hogy végre ismét két lábon álljak. Csak hogy mikor a jobb lábamra is ránehezedtem, azon nyomban összecsuklottam volna, ha nincs a két férfi az oldalamon. – Valaki hozzon egy széket! Ho Joon, fogd még egy kicsit!
Szívem szerint eltoltam volna magamtól őket, hogy egyedül is meg tudok állni, de ennek nem lett volna sok igazság tartalma…
- Mi történt? – kocogott végre a kisebb összegyűlt tömeghez Kyu Hyun is, csak hogy teljes legyen a kör. – Majd én fogom, rendező úr!
Csak kettőt tudtam pislogni, még tiltakozni sem maradt időm, mert Kyu Hyun meg sem várta Ji Heon válaszát, máris átkarolta a derekam, a karomat pedig a nyaka köré fonta.
- Elengedheted, Ho Joon, bírom egyedül is! – mosolygott át a fiú előttem a másikra, aki nem ellenkezett, egyből meghagyta Kyu Hyunnak a hős szerepét. Közben pedig egy széket is hozott az egyik operatőr, amibe a „megmentőm” leültetett. Kyu Hyun féltérdre ereszkedett és értetlenül nézett fel rám. – Mi történt?
- Csak elestem – feleltem mereven, de kerültem a tekintetét. Utáltam hazudni, azzal pedig tisztában voltam, hogy Kyu Hyunnak a tetejébe még nem is tudok. Azokkal az ónix szemekkel olyan könnyedén átlátott rajtam, mintha csak a sorok között olvasott volna.
- Megsérültél valahol? – meg sem várta a válaszomat, egyből elkezdett végigvizslatni a tekintetével, mintha csak röntgensugár lenne.
- Nem tudom… - motyogtam és én is elkezdtem átnézni magam, de nem kellett sokáig kutakodnom. Ugyanis mindkét tenyeremet és a jobb könyökömet is sikeresen lehorzsoltam az aszfalton, így kisebb kövek és elég sok por keveredett el a véremmel.
- Hoznátok egy elsősegélyládát? – kiáltotta el magát Kyu Hyun, mintha csak egy orvos lenne, és kísértetiesen emlékeztetett Jae Wanra, amit botor módon majdnem meg is említettem neki, de még időben ráharaptam a nyelvemre.
- Azt hiszem, egy új cipő is kéne… - jegyeztem meg bátortalanul, felhúzva a ruhám szoknyarészét és megmutattam a rendezőnek azt, amit már sejtettem korábban is. Annak a gyönyörű vörös magassarkúnak a sarka most szomorúan himbálózott pár szövetdarabon, csak a szentlélek tartotta össze a cipő többi részével.
- Oh, akkor ez volt az oka! – nézte megvilágosodva a férfi a cipő haldokló darabjait. – Azonnal szólok, hogy hozzanak egy másikat neked és akkor be is fejezzük a kinti jelenetek forgatását utána.
- Köszönöm!
Közben megérkezett a kisegítő lány az elsősegély ládával, majd ő maga el is látta a sebeimet. Mindenhova kaptam egy testszínű sebtapaszt, hogy a forgatás ideje alatt kevésbé legyen feltűnő, de még így is ügyelniük kell rá, hogy minél kevésbé látszódjon. Mire pedig a lány végzett, addigra előkerítettek egy hasonló cipőt, ami ugyan egy fél számmal nagyobb volt, mint az előző, de megfelelt a célra. Így levettem a cipőket, de közben erősen kellett koncentrálnom az arckifejezésemre, hogy ne áruljak el semmit sem vele. A magassarkú felvétele már nem volt ilyen egyszerű, de azért mégiscsak sikerült.
- Mutasd csak! – kérte Kyu Hyun a régi cipőt és kérdés nélkül ki is vette a kezemből. – Mit csináltál ezzel?!
- Mire célzol? – néztem rá morogva és elégedetlenül, de élvezve a helyzetet, hogy még ülhetek egy kicsit.
- Nézd csak meg! – dugta az orrom alá a lábbelit. Meglepődve vettem észre azt, hogy a cipő sarkán az anyagrész vízszintes csíkokban megsérült és elszakadt.
- Nem tudom, én nem csináltam semmit sem – ráztam meg a fejem értetlenül. – Korábban semmi baja nem vo…
Határozottan emlékeztem rá, hogy mikor reggel felvettem a ruhával együtt, akkor még tökéletesen új állapotban volt a cipő. És abban is biztos voltam, hogy hobbiból nem rugdostam össze ma semmit sem. Szóval egy magyarázat volt csak: valaki más tette. Valaki korábban kitörte a cipőm sarkát és csak várta, hogy beérjen a tervének gyümölcse.
Mielőtt Kyu Hyun bármi következtetést levonhatott volna, megszólaltam:
- Biztos már eleve használt darabot kaptam. Nem meglepő, hogy korábbi eszközöket és ruhákat használnak különböző munkák során.
De nem tudtam átverni a fiút, mert a jelentőségteljes pillantása elárulta, hogy pontosan rájött arra, mi játszódott le bennem az előbb. Ő is tudta, hogy szándékosan tette valaki tönkre a cipőm, hogy ezzel is ártson nekem. Viszont nem maradt ideje bármit is mondani, mert Ji Heon visszajött hozzánk.
- Jól vagy, Ha Na? Tudjuk folytatni a felvételt, vagy szeretnél egy kicsit pihenni még előtte? – kérdezte kedvesen, de láttam, hogy milyen válaszban reménykedik.
- Folytathatjuk!
Mély levegőt vettem, összeszorítottam a fogaim és felálltam a székből. Megrándult a szám széle, ahogy megterheltem a lábam, de egy mosolyt erőltettem az arcomra. Az első gondolatom pedig, mikor felkészültünk a jelenet folytatására, az volt, hogy meddig fogom ezt így bírni.
Ugyanis a jobb bokám sajgott minden egyes lépésnél, de nem mertem megemlíteni a rendezőnek… Ha képtelen vagyok lábra állni, akkor a felvételeket nem tudják folytatni és az egész munka csúszni fog. Ha pedig csúszik a munka, akkor az hatalmas összegekbe kerülhet az ügynökségnek. Anyagias gondolkodásmód, tudom, de apa és főként Go Jin így vélekedik, és biztosan a srácok járnának pórul miattam. Arról nem is beszélve, hogy akik ellenem voltak, azok megnyerték volna a fogadást és… Jézusom!
Pont kezdtük volna ismét a menekülésemnek a jelenetét a labirintustól, de megdermedve bámultam magam elé, ahogy villámcsapásként ért a felismerés. Gondolhattam volna azt is, hogy csak egyszerűen nem kedvel valaki és ezért tette, de sokkal hihetőbb volt az a magyarázat, hogy a fogadás miatt történt. Valakinek nagyon nem tetszhetett, hogy vesztésre áll, mert nagy összeget tett fel, most pedig kilátásban volt, hogy elbukja az összes pénzt, így lépéseket tett az ügy érdekében, hogy ezen változtasson. Bár nagy valószínűség szerint a kettő együtt állt fenn, mert a fejemet mertem volna tenni rá, hogy Jung Hee vagy az egyik kis csatlósa áll az egész hátterében.
- Kezdhetünk akkor, Ha Na? – hangzott fel Ji Heon hangja, én pedig intettem neki, hogy mehet.
Mivel eszem ágában sem volt megadni azt az örömöt a tettesnek, hogy igaza legyen és tönkretegyem a forgatást! Ha kell, akkor fogcsikorgatva, de mindenképpen meg fogom csinálni!
És nem is tévedtem sokat, ami azt illeti, mert mire befejeztük a kinti jeleneteket, tényleg csikorgattam a fogam, annyira sajgott a lábam. Remegő kézzel támaszkodtam neki az egyik oszlopnak, hogy levegyem a terhet a bokámról és küzdöttem az ellen, hogy lerogyjak a földre.
- Minden rendben? – lépett hozzám kérdőn egy fiatalabb srác, mire megrezzentem a hangjára.
- Persze – bólintottam egyet zihálva és egy zavart mosolyra futotta csak tőlem. Felismertem benne azt a fiút, aki korábban lábra segített, mikor elestem az ösvényen. – Ho Joon, igaz?
- Igen – mosolyodott el, hogy emlékeztem a nevére. -, de a lábad…
- Jól vagyok! – szakítottam félbe rémülten, és idegesen az ajkamba haraptam, de tudtam, hogy semmire sem megyek, ha tagadom előtte. – Kérhetnék tőled egy szívességet?
- Igen, persze – válaszolt készségesen a fiú, mire egy megkönnyebbült mosolyt vetettem rá.
- Tudnál szerezni nekem egy kis fájdalomcsillapítót? – Rájöttem, hogy ez az egyetlen megoldás, ha végig akarom csinálni a forgatást, különben nem fogom kibírni.
Nem is kellett sokat várnom rá, körülbelül öt percen belül visszatért hozzám Ho Joon a megváltást ígérő gyógyszerrel. Ha valaki kívülálló figyelte volna a jelenetet, akkor valószínűleg könnyedén összekevert volna egy drogossal, aki most jut hozzá az aznapi adagjához, mert úgy csaptam le a srác kezében tartott két pirulára.
- Köszönöm! – mindennemű folyadék nélkül nyeltem le, meg sem várva a fiú válaszát, vagy hogy akár egy szót is szóljon.
- Tudom, hogy nem az én dolgom – kezdett bele félénken Ho Joon, mire kérdőn vártam a folytatást. -, de nem kellene szólnod a rendezőnek?
- Ha tudomást szerezne róla, akkor az mindent tönkretenne – ráztam meg a fejem nemlegesen. – Végig kell csinálnom a forgatást bármi áron. Voltam már ennél rosszabb helyzetben is, és azt is túléltem, ez már semmiség lesz ahhoz képest.
Sokkal magabiztosabban hangzottam, mint amilyen jelenleg voltam, de ha már színészkedni kell, akkor csináljuk is jól, nem? Ho Joon nem tűnt úgy, mint akit meggyőztem volna, de azért bólintott egyet.
Ezután következtek a benti jelenetek, mikor La Na menekül KyuHyun elől a bálteremben. Igazából ez egy elég nagy összevisszaság volt, mert egy üldözési jelenet volt tulajdonképpen, miközben mindenki táncol és a felvételek is ezt tükrözték. Alig egy-egy perces jeleneteket vettünk fel, amik meglehetősen szaggatottá tették a forgatást, de nekem éppenséggel jól jött a sok szünet.
Azt hittem, hogy a gyógyszer majd enyhíti a fájdalmat a bokámban, ami így is volt, de körülbelül csak negyed óráig. Aztán már nem számított, hogy Ho Joontól mennyi fájdalomcsillapítót kértem, nem éreztem a hatását – és a negyedik után ki is fogyott belőle. No meg nem akartam túladagolni sem… Így sokszor lihegve kellett egyenesen tartanom magam, vagy éppen rendesen terhelnem a jobb lábam is, hogy a járásomon ne látszódjon meg a sérülésem. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy minden egyes szünetben újra kellett sminkelniük, mert annyira izzadtam az erőlködéstől, hogy az alapozórétegen is átütött.
Képtelen voltam a normális beszédre, mert olyan nagy kínokat okozott a bokám, hogy csak az egyszerűbb mozdulatokra voltam képes, mint a bólintás és mosolygás. Illetve féltem, hogy ha szóra nyitom a szám, azon nyomban elbőgöm magamat…
Ha Ki Youngnak el tudom mondani a problémát, akkor talán ő nyújthatott volna egy kis támogatást, de sehol sem láttam a lányt, akárhányszor kerestem a tekintettemmel. A fiúknak is szólhattam volna, de ismertem őket annyira, hogy nekik az lett volna az első reakciójuk rá, hogy akkor menjek kórházba és egyáltalán nem törődtek volna a forgatással. Többször rá is kérdeztek, hogy minden rendben van-e, és olyan béna kifogással álltam elő, hogy fáradt vagyok és melegem van, amit nem tudom, hogy elhittek-e.
Szóval magamra maradtam és minden második gondolatom az volt, hogy bár vége lenne már, bár végre befejeznénk ezt az egészet! És az imáim meghallgatásra is találtak úgy nagyjából másfél óra után… Kicsit lassú az információ átvitel a mennyekben.
- Örömmel jelentem – szólalt meg vidáman és kissé már fáradtan Ji Heon rendező mindenkihez intézve a szavait. -, hogy elérkeztünk az utolsó jelenetekhez!
- Hál istennek! – sóhajtottam megkönnyebbülten és az egyik koktélasztalra tehénkedtem, hogy ezzel is csökkentsem a lábamra jutó súlyt.
- Ennyire nem tetszett a forgatás? – kérdezett vissza értetlenül és kissé megbántottan Min Soo.
- Dehogy! – ráztam meg a fejem ijedten és megint csak egy mosolyt erőltettem az arcomra. – Csak fáradt vagyok és jó lenne egyet aludni már. Arról nem is beszélve, hogy mennyire éhes vagyok!
- Egy ebédet tényleg igazán beiktathattak volna még – értett velem egyet Min Jun és lehúzta az egyik pohár tartalmát, ami az asztalon volt.
- Ti most ettetek! – húztam fel az orrom és irigykedve szagoltam bele a levegőbe, mert még mindig éreztem a marhahús illatát. Bár lehet, hogy csak képzelődtem… Ugyanis a banda tagjai elég jó kis adag marhahúst kaptak nem sokkal korábban, amiről lemaradtam a felvételek miatt, pedig biztosan adtak volna belőle, ha szépen megkérem őket.
- Úgy értette, hogy a stábra is gondolhattak volna – segítette ki barátját Se Joo és megpaskolta az asztalon heverő kezemet. Egy pillanatra megdermedt, és egy szomorú mosollyal húzta arrébb a kezét, mint aki valami rosszat csinált. Talán az is mutatja, hogy mennyire nem voltam magamnál, hogy fel sem tűnt ez az egész.
- Ha Na, Kyu Hyun, gyertek! – kiáltott Ji Heon, a terem közepére invitálva minket. Kínszenvedés volt odalépdelni hozzá, csak ökölbe szorított kezeim akadályoztak meg benne, hogy elkiáltsam magam, hogy ennyi volt és végeztem. – Akkor érthető, hogy mi lesz az utolsó jelenet, ugye?
- Igen – feleltük egyszerre a fiúval. Felpillantottam rá és meglepetésemre dühösnek és türelmetlennek láttam. Erről egyedül összepréselődött szája árulkodott, de mégis úgy éreztem, hogy valami nagyon feldühítette. Talán történt valami vele?
Igazság szerint, mióta az a csók jelenet lezajlott a kertben, azóta nem igazán szóltunk egymáshoz. A forgatáson tökéletesen viselkedtük, de ha a jelenetnek vége szakadt, akkor mintha álomból ébredtünk volna, hűvösen viseltettünk egymás iránt. Ez ugyan zavart és rosszul esett, mégis haragudtam rá annyira, hogy ezen az érzésen felülemelkedjek.
- Akkor álljatok készen! – adta ki az utasítást a rendező, majd nekiálltak Ji Minnel a táncosokat elrendezgetni a teremben körülöttünk. Ez körülbelül öt percbe telt, de addig még csak egymásra sem pillantottunk Kyu Hyunnal…

***

La Na egyre csak menekült az őt üldöző fiú elől, még ha a szíve majdnem meg is szakadt emiatt. Nem tudta megmondani, hogy miért rémült meg ennyire attól a csóktól, ami lezajlott kettejük között, de annyiban biztos volt, hogy el kell tűnnie onnan. Ha egy perccel is tovább marad Kyu Hyun karjai között, akkor… Az egyetlen megoldás az volt, hogy ha ott hagyja a fiút, amint lehetősége adódik rá, amit meg is tett. A bálterembe rohant vissza, mint az első, hirtelen támadt ötlete, de most, hogy ott volt, már nem tudta, hogyan tovább.
A tömeg jól érezte magát, mindenhonnan csak a nevetés, beszélgetés és zene hangja szűrődött felé, annyi ember vette körül, mégis olyannyira egyedül érezte magát, hogy zihálva nézett körbe a teremben, maga sem tudva, kit keresve. A táncosok forgatagában azonban semmit sem tudott tisztán kivenni, egyetlen arcot, egyetlen pillantást sem, csak a színek és hangok kavalkádját, amitől szédülni kezdett.
- La Na! - A hangja meglepetésként érte, az ujjai a karján pedig még inkább, ahogy megragadta. Szőke haja a szemébe lógott és fekete szemei értetlenül bámultak rá, miközben azért küzdött, hogy ismét levegőhöz jusson. A lány szívében pedig a rémület apró szikrája kelt életre, ahogy ráébredt, megint rabul ejtette. De mélyen megkönnyebbülés járta át, de mégsem volt tudatában ennek.
- Eressz el! – gyenge sóhajként vegyült ez a két szó a hangzavarba, ami körülöttük tombolt, majd megpróbálta lefejteni az ujjakat magáról, hogy szabad lehessen.
- Nem! – kiáltott rá Kyu Hyun kikelve magából, amitől La Na ijedten hőkölt hátra. – Elég volt ebből!
Kyu Hyunt elöntötték az indulatok, ahogy arra gondolt, hogy a lány megint el akarja őt hagyni. Az érzés, hogy valaki ennyire féljen tőle, hogy ennyire kerülje őt és meneküljön előle, fájt neki. Soha nem érezte még eddig ezt, soha nem járta át ekkora fájdalom valaki más miatt. Soha nem töltötte el félelem, hogy valakit elveszíthet. Most mégis mindkét érzés egyszerre mutatta meg magát neki, és apró darabokra akarta szakítani.
Eddig csak egy kézzel fogta La Na karját, de a másik kezével is megragadta, hogy maga felé fordítsa a néma és riadt leányt.
- Kérlek, ne menekülj tovább! – megrázóan őszinte volt a hangja, fel sem ismerte volna, ha nem tudja, hogy ő szólalt meg.
- Én… - La Na készen állt már a válasszal, mégis a torkára forrt minden egyes szó abban a pillanatban, mikor belenézett a szemeibe. Azok az ónix szemek kétségbeesetten tekintettek le rá, ami váratlan módon megrémítette.
- Szükségem van rád – nyögte nehézkesen Kyu Hyun, mintha csak fuldokolt volna és La Na jelentette volna számára az éltető levegőt. Az ujjai még erősebben belevájtak a lány puha bőrébe, neki ez mégsem tűnt fel. Csak a fiú tiszta szemeibe tudott nézni, amik megbabonázták.
A találkozásukkor egy magabiztos, öntelt, csapodár nőcsábásznak hitte, ezt a hitet pedig minden egyes szavával és mozdulatával megerősítette benne a fiú. Talán annyiban látta másnak, mint a többi férfit a teremben, hogy őszintén kimondta, ami a szívén volt. Nyíltan flörtölt vele, nem vetett be trükköket és hazugságokat, hogy elcsábítsa. Így belement a játékba, igyekezett nehéz prédává válni, kellette magát neki, mert titkon bizony élvezte, hogy felkeltette ennek a szívdöglesztő férfinak a figyelmét. A vonzalom, ami kialakult közöttük abban a pillanatban, hogy a tekintetük találkozott, egyre csak fokozódott, egészen addig, míg ez ki nem teljesedett egy csókban. Ez pedig megrémisztette. Megrémisztették a saját érzései, amiket elkezdett táplálni a fiú iránt. Egy olyan személy iránt, akit igazán nem is ismert, így lehetséges volt, hogy az egész csak átverés, amit lát tőle, ő pedig könnyedén bedőlt neki. Félt attól a csalódástól, amit okozhat neki Kyu Hyun, így inkább elmenekült előle, hogy megóvja saját magát a fájdalomtól.
Most viszont minden külsőség és álca nélkül láthatta azt, amit rejtett a fiú szíve. Csupaszon a nyers valóságot, amit eddig elrejtett mindenki elől. Azt a magányt, amitől rettegett a fiú és küzdött ellene, mégis mélyen belül felemésztette. Azt a harcot, ami zajlott benne, hogy beismerje, nem képes egyedül folytatni ezt a csatát.
Mit sem törődve a karját szorongató ujjakkal, gyengéden az arcára helyezte a tenyerét, mint Kyu Hyun tette vele a szökőkútnál. A fiú lehunyta szemét és élvezte az érintését, ami kiszolgáltatottá tette, amitől furcsa módon az az érzés járta át La Nat, hogy meg akarja védeni őt. Nem akarja, hogy többé szenvednie kelljen, nem akarja megint azt a pillantást látni azokban a szemekben, mint korábban. Kyu Hyun ujjainak szorítása végül enyhült és teljesen meg is szűnt, ahogy elengedte.
Mikor ismét kinyitotta a szemét, megdöbbenve nézett rá a lányra, aki megváltoztatta őt. Azok a csillogó, smaragdzöld szemek könnyekkel telve pillantottak vissza rá, és egyetlen pislogással keltek szabad útra, hogy eltűnjenek a lány maszkja alatt.
Nem bírta tovább visszafogni, a karjai közé zárta a lányt, és olyan erősen szorította magához, hogy még éppen ne okozzon neki fájdalmat.
- Maradj mindig mellettem… - suttogta a lány fülébe halkan, hogy csak ő hallja és senki más. Amint pedig megérezte a hátára simuló kezét a lánynak, olyan hihetetlen melegség járta át, amit már nagyon-nagyon régóta nem érzett. Boldog volt.
Annyira elhajolt La Natól, hogy a szemébe tudjon nézni, és egy lágy mosollyal pillantott rá, amitől a lánynak kétszer olyan gyorsan kezdett el verni a szíve.
- Nézz rám! – kérte a fiú kedvesen.
- De hisz már nézlek – felelte értetlenül La Na, de az öröm, ami felütötte benne a fejét, nem lankadt.
- Mindig csak engem nézz – lehelte, miközben egy pillanatra sem eresztette el a tekintetét. -, soha ne veszíts szem elől!
- Akárcsak te – mosolygott Kyu Hyunra, és ujjai ráfeszültek a zakójának anyagára. Nem engedi el ezt a fiút, akármi is történjen!
- Hadd lássam hát az arcát annak, aki oly egyszerűen képes volt megszelídíteni a vadászt! – és nyúlt is már a lány arcát takaró maszk zsinegéhez, hogy felfedje a kilétét.
Egészen addig a percig, míg La Nat magához nem ölelte, azt hitte, hogy ő a vadász és a lány az elejteni kívánt vad. De most már tudta, hogy tévedett. Ahogy belenézett ennek a szépségnek a zöld szemeibe, tudta, hogy a lány ejtette foglyul őt – méghozzá örökre. Abban a pillanatban, ahogy meglátta belépni a terembe…

***

- És ennyi! – hallottam meg Ji Heon hangját, ami akár a megváltást jelentő szózat szólalt meg. –Csodálatos volt! Ha Na, azokat a könnyeket nem beszéltük meg, de tökéletesen beleillett a jelenetbe!
- Kö-köszönöm! – bólintottam nyugtázva az elismerését a férfinak és zihálva kapaszkodtam még mindig bele Kyu Hyunba, hogy két lábon tudjak maradni.
- Egy pillanatot kérek még tőletek, aztán megnézhetitek az utolsó jelenetet is, ami készült a bálról! – közölte velünk futtában, ahogy egy csapat emberhez lépett és nekiállt valamiről nagyban magyarázni, de már képtelen voltam rá figyelni.
- Minden rendben van? – kérdezte Kyu Hyun és a hangja szokatlanul aggódó volt.
- Persze, minden oké – nevettem rá, arról is megfeledkezve, hogy éppenséggel még mindig haragszom rá. De jelen pillanatban csak az érdekelt, hogy végeztünk és sikerült végigcsinálnom annak ellenére, hogy már majdnem belepusztultam a fájdalomba. Azok a könnyek is inkább annak voltak köszönhetők, amiket a rendező említett, hogy már nagyon ki voltam készülve.
Csak a tudatom határán érzékeltem, hogy körbevesznek minket a többiek, és gratulálnak a munkához, de már nem volt erőm velük foglalkozni. Meglepő módon viszont Kyu Hyun is annyira hagyta figyelmen kívül őket, mint én.
- Meddig bírod még? – szorította meg a karom, hogy magára vonja a figyelmem, de képtelen voltam ráfókuszálni rendesen. Csak elmosódott, halvány foltként jelent meg a szemeim előtt az arca. – Rettenetesen sápadt vagy már…
A következő pillanatban pedig minden elhomályosult, Kyu Hyun hangja is elhalt, majd váratlanul ragadott magával a sötétség, végre egy kis megnyugvást hozva magával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése