2016. júl. 12.

27. fejezet

Felejtés helyett megbocsátás

Ahogy meghallottam a szavait, máris átkoztam magam, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Hogy is fordulhatott meg a fejemben, hogy Suh Hyungék így elárultak és hazudtak nekem?! Úgy viselkedtem, mint egy tízéves elkényeztetett kislány, aki még nem ismeri elég jól az apját. Erre kellett volna legelőször gondolnom, de mégsem jutott eszembe.
Az eddigi felháborodásom semmivé foszlott és megtörten bámultam a vendégszoba ajtajában álldogáló férfira. Apa az ajtófélfának támaszkodott, de egyáltalán nem laza mozdulatokkal. Inkább egy megfáradt öregemberre emlékeztetett, aki alig várja, hogy ágyba kerüljön.
- Én kértem meg őket, hogy ne mondjanak neked semmit – ismételte meg, mintha korábban nem hallottam volna. Bár igaz, hogy a fülemben dübörgő vérem miatt, minden halkabb lett, mintha egy üvegbúra mögül figyeltem volna az eseményeket.
- Tae Won, még nem kellett volna felkelned! – állt fel Suh Hyung idegesen és néha-néha rám pislogott, tartva az újabb kiborulásomtól. Odasétált apához és vissza akarta tessékelni a szobába, de a férfi visszautasította.
- Már jobban vagyok – hessegette el a kezét, amit segítségként nyújtott oda neki. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek.
Csak néztem az előttem kibontakozó jelenetet, és nem tudtam, mit is mondhatnék. Egy részem ezernyi kérdést zúdított volna apára, ordibáltam volna vele, hogy miért nem mondott semmit nekem, hogy miért titkolta előlem a betegségét. De ez a felem félig tisztában is volt a válaszokkal, amiket kaptam volna. Az, amivel megvádoltam a többieket, holott tudtam, hogy nem igaz, apára már sokkal jobban illettek volna. A másik részem viszont félt attól, ha nekitámadok, akkor megint csak rosszul lesz és ezúttal már valami komoly dolog történne. Olyasmi, amit már nem lehet gyógyszerrel megakadályozni.
Így csak csendben, megkövülten álltam és tovább figyeltem, ahogy apa veszi fel a cipőjét és a kabátját, majd csendben búcsúzkodik a házigazdáktól. Megköszönte még egyszer az ebédet és jó párszor visszautasította Suh Hyungot, miszerint maradhatna még egy kicsit, míg tényleg nem érzi jól magát. Végül pedig elhagyta a lakást, rólam tudomást sem véve sétált ki az ajtón.
- Ha Na – szólított meg óvatosan Chun Ja, megérintve a vállam, amire összerezzentem. -, minden rendben?
- Persze – láttam, hogy aggódik miattam, így csak egy mosolyt varázsoltam az arcomra és szorgalmasan bólogattam. – Jobb, ha én is megyek.
- Nem kell máris menned – biztatott maradásra a nagybátyám, de elhárítottam az ajánlatot, mondván, hogy sok dolgom van még az ügynökségnél. Persze, tudtam én is és ő is, hogy ez szemenszedett hazugság. Kerülve a pillantásukat, erőltettem magamra a csizmámat és a kabátomat minél gyorsabban, hogy végre megszabadulhassak a kémlelő tekintetektől.
- Várj, én is megyek! – kiáltott utánam Sung Chan, aki eddig szintén szótlanul figyelt, de úgy tettem, mintha meg sem hallanám és félig átkarolva a nagybátyámékat motyogtam valami köszönömféleséget, aztán gyorsan elhúztam a csíkot. Minél előbb szabadulni akartam a lakásból és friss levegőre volt szükségem. Ahogy vártam, hogy a lift elérje a földszintet, már idegesen doboltam a lábammal a padlón. Megkönnyebbülve léptem ki a fülkéből és indultam meg a kijárat felé.
Ahogy pedig kitettem a lábam az ajtón, egyből megcsapott a levegő friss és párás illata, és rá kellett döbbennem, hogy míg Suh Hyungéknál töltöttem az időmet, az eső ismét rákezdett.
- Remek… - a fejemre dobtam a kapucnimat, majd magamat átkarolva indultam el buszmegállóig. Mikor beértem végre az üveg alá, lelöktem a kapucnit és a kezembe temettem az arcom. Annyi minden keringett a fejemben, hogy azt hittem, szétrobban, ha nem figyelek oda jobban. Már éppen sikerült egy kis nyugalmat erőltetnem magamra, mikor hirtelen dudálásra kaptam fel a fejem.
Nem busz parkolt a megállóban, hanem egy fekete BMW. Értetlenül bámultam a sötétített üvegű autóra, ami nem úgy tűnt, hogy tévedésből állt meg előttem. A buszmegállóban lézengő két ember – egy fiatal, középiskolás srác és egy idősebb nagymama – érdeklődve figyelte a jelenetet. Aztán az ablak szép lassan leereszkedett, hogy megmutassa, ki rejtőzik a túloldalán.
- Szállj be! – jött a parancsoló hang és majdnem leesett állal bámultam az autóban megjelenő arcra. – Mi lesz már?
Fel sem fogtam mit művelek, a táskámat megragadva nyitottam ki a fekete luxusautó felém eső ajtaját, majd bevetettem magam a hátsó ülésre az apám mellé. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt (ne kérdezze senki sem, hogy miért!), de mikor az ajtót becsaptam, az ablak szép lassan felkúszott a helyére és csend telepedett a kocsira, már kezdtem megbánni a hirtelen ötlettől vezérelt döntésemet.
Így inkább szemügyre vettem a kocsit, hogy addig se kelljen apára néznem. A hátsó rész hatalmas volt és a vezetői fülkétől teljesen elválasztották - mint a limuzinoknál -, csak egy lehúzható ablakon keresztül lehetett kommunikálni a sofőrrel. Mikor pedig kibámultam magam, nem volt más teendőm, mint a térdeimmel szemezni.
Mégis mit mondhattam volna apának az előbbiek után? Mi a fene az, amit ilyen helyzetben mondhattam volna neki? De mégis ő törte meg először a kínos csendet kettőnk között.
- Az ügynökségre mész, igaz?
- Igen – feleltem nagyon gyorsan és nagyon halkan. A szívem a torkomban dobogott és csak azért imádkoztam, hogy minél gyorsabban begördüljünk a cég elé és kiugorhassak a kocsiból.
- Ha Na! – kezdett bele apa meglepően komolyan, de rá sem néztem. A szemem egész végig az ablak felé irányítottam és követtem az elsuhanó emberek sziluettjét.
- Elég pocsék idő lett… - jegyeztem meg csevegő hangon, de rettentő feszülten. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mert ez tűnt a leginkább kifizetődőnek.
- Hallottam, mit mondtál Suh Hyungéknak korábban.
- Mit? – kérdeztem szórakozottan és éppen egy kóbor kutyát néztem, ami egy karton dobozba behúzódva várta, hogy elálljon az eső. Olyan szánalmasnak és esendőnek tűnt, hogy legszívesebben magamhoz vettem volna és gondoskodtam volna róla. De tudtam, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem.
- A családról és hogy szerinted ők nem tekintenek téged családtagnak – mondta sokkal lágyabban a férfi, amire nem számítottam, így megremegett a szám, de mikor magunk mögött hagytuk az otthontalan kutyát, egy másik látnivalót keresett a tekintetem.
- Tudom, hogy ez nem igaz – jegyeztem meg csendesen, mikor megálltunk egy piros lámpánál. A zebrán az emberek kisebb folyóként hömpölyögtek át, ahogy zöldre váltott számukra a lámpa.
- Akkor mégis miért mondtad ezt? – kissé számon kérő volt a hangja, de jelen pillanatban csak egy öreg néni számított nekem, akinek a fejéről az erős szél lefújta a piros sapkáját és éppen azután totyogott, hogy elkapja. De minduntalan, mikor már egy méternél jobban megközelítette, a szél felkapta és tovább játszott vele. A legszomorúbb pedig az volt, hogy senki nem segített neki. A tucatnyi ember közül egy sem akadt, aki felvette volna és visszaadta volna a néninek, aki két nagy zacskóval megpakolva sietett utána. A kezem öntudatlanul is a kilincsre csúszott, hogy kiszálljak és végre a segítségére legyek.
Már éppen nyílt volna az ajtó, de ekkor egy erős marok fonódott a csuklómra. Apára kaptam a pillantásom és eközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Fel sem tűnt, de homályos tekintetem nem az ablaküvegen csordogáló esőnek volt köszönhető, nem a délutáni jótékony homálynak és sötétségnek hála láttam olyan rosszul.
- Ha Na…
- Mert ha ők nem is, de te így érzel – böktem ki a valódi gondolataimat és letöröltem a sós cseppeket az arcomról, amik akaratom ellenére szabadultak el. – Te már nem tekintesz családtagnak meglehetősen régóta.
- Miből gondolod? - billentette oldalra a fejét apa, mintha egy érdekes kísérlet eredményét szemlélné.
- Az ember nem így bánik azokkal, akiket szeret – néztem egyik szeméből a másikba. Nem voltam dühös, nem voltam ingerült, ahogy az utóbbi egy órában. Valami ott mocorgott a gyomrom mélyén és éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy a felszínre jusson. Habár fogalmam sem volt róla, hogy mi fog feltörni a mélyből…
- Hogyan kéne bánnom veled akkor? – tette fel a következő kérdést, és nagyot nyeltem. Most először tűnt úgy, hogy figyel rám. Nyugodtan kezelte a helyzetet, nem veszekedni akart, hanem csak beszélgetni. És ebben a percben én is képes voltam erre.
- Úgy, ahogy bármelyik másik normális apa teszi – néztem rá kérlelőn. Reméltem, hogy ezúttal tényleg megérti, mit szeretnék. Reméltem, hogy ezúttal végre eljutnak hozzá az érzéseim, amiket folyton a harag és düh mögé rejtek. – Nem kellene levegőnek nézned, mikor egy szobában vagyunk, nem kellene egyből feldühödnöd és ordibálnod velem, mikor valami olyasmi történik, amivel nem vagy elégedett. Ne akarj folyton-folyvást elszigetelni mindentől és mindenkitől, mint egy törékeny üvegbabát, amit legszívesebben a polcra tennél, hogy gyönyörködhess benne. Engedj végre szabadon, hadd kapjak egy kis levegőt! Támogatnod kellene az álmaimat illetően, még ha úgy is látod, nem sok esélyem van rá. Mert egyedül neked bíznod kellene bennem, hogy képes vagyok rá. Ha pedig elbukok, akkor ott kellene állnod mellettem, hogy felsegíts, leporold a ruhám és megvigasztalj, ha arra van szükségem. Ha ostobaságot csinálok, akkor szidj le, hogy megjöjjön végre az eszem! Még ha nem is lenne minden ugyanolyan, mint régen, ennél bármi jobb lenne. Egyszerűen megpróbálhatnál megint szeretni, még ha minden egyes pillantással, amit rám vetsz, anya jut is eszedbe! Vagy legalább ne utálnál ennyire…
Nem bírtam tovább, egyszerűen mindent kiadtam magamból. Minden, ami négy éve nyomta a szívem, végre napvilágot látott. Most az egyszer tényleg megpróbáltam megértetni magam vele. El akartam neki mondani, hogy mire vágyom, mire van szükségem. Nem vártam meg, hogy ő maga jöjjön rá, nem akartam több félreértést, veszekedést. Bár tudtam, hogy ha most nem sikerül dűlőre jutnunk, ha most nem vergődünk zöld ágra végre, akkor többé hiába próbálkozom meg ezzel.
De mégis tudtam, hogy a falnak beszélek. Ugyanis apa a kis monológom közben rám sem nézett, egész végig maga elé meredt, mintha itt sem lettem volna. Erőnek erejével tartottam vissza a könnyeimet, amik minduntalan a szemembe gyűltek. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett és a feltörő zokogásom ellen küzdöttem. Nem akartam neki megadni azt az örömet még a kifakadásom mellé, hogy látja, mennyire fáj, hogy nincs mellettem. Így csak nagyokat pislogtam és az autó kárpitját bámultam, ahelyett, hogy a szívtelen és önző apámra pazarolnék több szót és időt.
A reményeim szertefoszlottak, ahogy apa csendben ült mellettem és egy szót sem szólt. Még csak válaszra sem méltatott. Kiakadhattam volna, megint nekiállhattam volna kiabálni, ütni-verni, ahol csak érem, hogy legalább kiadjam magamból az érzéseimet. De csak azok a gondolatok jártak a fejemben, hogy valahogy bírjam ki az ügynökségig. Egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy amint kiszállok a kocsiból, utat engedhetek annak a viharnak, ami tombolt bennem.
Éppen erre az elhatározásra jutottam, mikor az autó lassítani kezdett és begördült az ügynökség mélygarázsába. Megszűnt az eső ütemes dobolása az autón és csak a motor halk dorombolása maradt meg, míg a sofőr nem talált egy parkolóhelyet. Azon törtem a fejem, mit is mondhatnék ennek a férfinak búcsúzóul, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Minden gondolat elhalt valahol a torkom mélyén és végül arra jutottam, hogy miért is kellene bármit mondanom. Nem kellenek szavak, ha ő nem tisztelt meg ennyivel, akkor én miért tenném?! – Elég, Ha Na, mielőtt még az a törékeny fal, amivel távol tartod magad attól a vihartól, összetörne!
A kezem a kilincsre csúsztattam és már éppen kiszálltam volna, mikor megszólalt.
- Ha Na – hangja mély és rekedt volt, mint aki órák óta nem szólalt meg. –, én egyáltalán nem utállak…
Elnyílt szájjal dermedtem meg, ahogy felfogtam, hogy mi is hagyta el a száját. Talán képzelődöm? Nem lenne meglepő a mostanában történt események fényében, ha megbolondultam volna.
Vártam, hogy mondjon még valamit, akármit, amivel be tudja bizonyítani nekem, hogy nem hallucináltam az előbb, de ez nem történt meg. Így reszketeg hangon én tettem meg helyette ezt a lépést.
- Lehet, hogy mindig mindent egymás fejéhez vágunk – kezdtem bele és ismét felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. A levegőt egyre nehezebb tudtam lepréselni a légcsövemen keresztül a tüdőmbe, minden egyes nyeléssel meg kellett küzdenem. -, és nincsen egyetlen olyan találkozó sem, ami nem fulladna veszekedésbe. Te is mindig el akarod érni a célod, akárcsak én. Sajnálatos módon ezek rendszerint ellentétesek egymással, ebből pedig folyton balhé kerekedik ki. De akárhányszor esünk is egymásnak, akárhányszor hordjuk le a másikat a sárga földig, soha egyetlen percre sem gondoltam azt, hogy az lenne a vége a kettőnk kapcsolatának!
Kapkodva vettem minden egyes lélegzetet, remegő kezemmel beletúrtam a hajamba, hogy nyerjek egy kis időt ahhoz, hogy összeszedjem magam. De aztán eszembe jutott az a pillanat Suh Hyungék lakásán, mikor apa a mellkasához kapott és fogalmam sem volt, mit tegyek. Amikor csak rémülten és tehetetlenül néztem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. Ez pedig elindított valamit bennem, valami olyan láncreakciót, aminek hatására rájöttem, hogy mi nyomja már órák óta a szívem.
- Nem akarlak elveszíteni… - leheltem halkan, és eddig bírtam, a könnyeim utat törtek maguknak, a szívem elszorult és a könnyeimen keresztül pillantottam apára. Hörögve néztem azokba a nagy barna szemekbe, amik szinte rémülten pislogtak vissza rám. – Nem akarok egyedül maradni, nem akarom, hogy anya után te is magamra hagyj!
Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen tovább a megdöbbent arckifejezését néznem, összepréseltem az ajkaim, hogy elfojtsam a hüppögő hangokat, amik feltörtek a torkomból. Összeszorítottam a szemeim, hogy minél hamarabb megnyugodjak, hogy minél előbb rendbe szedhessem magam és eltűnhessek innen.
Viszont ekkor valami olyan dolog történt, amire nem számítottam. Bizonytalan ujjak simultak az arcomra, elkenve a könnycseppeket a bőrömön. Megrökönyödve emeltem fel a fejem, hogy ellenőrizzem, tényleg az történt-e, amire gondoltam. Apa hideg ujjai tétován érintették bőröm, és csak kidülledt szemekkel bámultam rá.
- Nem fogsz elveszíteni – mondta gyengéden, de mégis határozottsággal a hangjában. Ennyi pedig pont elég volt, hogy minden ellenállásom darabokra hulljon és könnyek közt kitörve adjak hangot annak a kétségbeesésnek, ami azóta szorongatott, hogy tudomást szereztem a betegségéről. Tudtam, hogy apa kínosan érzi magát, és hirtelen nem tudja, mitévő is legyen, de mikor átkarolt és magához vonva ölelt, egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem.
Az apám átölelt… Megtette azt, amire már közel négy éve vártam. Igyekezett vigaszt nyújtani, mikor szükségem volt rá. Még ha négy évet is késett ezzel a gesztussal, a szívem majd felrobbant, ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy az apám karjai között sírok. A kezei egyenletesen siklottak a hátamon le és fel, ami melegséggel töltött el és csak még több könnyet csalt a szemembe. Az arcom a nyakába fúrtam és mélyen beszippantottam azt az illatot, amihez már évek óta nem volt szerencsém. Karjaim bátortalanul kúsztak a derekára, majd mikor nem tapasztaltam ellenállást, erősen szorítottam magamhoz a férfit.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, talán most bújt elő belőlem az a kislány, aki mindig is vágyott az apukájára, vagy csak egyszerűen imádtam azt az érzést, amit egy szerető szülő tudott nyújtani, és amihez anya halála óta nem volt szerencsém, de a sírásom nem akart elmúlni. Mikor már azt hittem, hogy végre elapadtak a könnyeim, újult erővel vetettem bele magam a zokogásba. Fogalmam sem volt, honnan jön elő ennyi folyadék a szervezetemből, de mikor végre úgy éreztem, hogy megnyugodtam, lassan eltoltam magam apától, habár nagyon nehezemre esett. Féltem, hogy amint elengedem, minden köddé válik, és úgy teszünk majd, mintha mi sem történt volna.
- Sajnálom… - nyekeregtem rekedten és köszörültem a torkomon egyet. Szipogtam párat, mire apa a kabátja zsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy szövet zsebkendőt. Kuncogva fogadtam el tőle a ruhadarabot.
- Mi ilyen vicces? – kérdezte értetlenül, mire még inkább mosolyogtam rajta.
- Nem hittem, hogy van még valaki, aki ilyennel mászkál a zsebében – motyogtam és kifújtam az orrom, majd nagylelkűen nem adtam vissza a taknyos zsepit neki.
- Igen hasznos és sok mindenre megfelel a papír zsebkendőkkel ellentétben – fejtette ki igen komolyan a véleményét a témáról.
- Mindenesetre köszönöm – mosolyogtam rá félősen és zsebre dugtam a zsepit, bár ez a köszönöm egyáltalán nem csak erre vonatkozott. Sokkal több minden húzódott meg e szó mögött, mint amit ki tudtam volna fejezni.
- Nincs mit – éreztem, hogy pontosan érti, mire célzok. De mégis olyan esetlennek tűnt az egész beszélgetésünk a nagy könnyzáporom után. Érezhetően elszoktunk attól, hogy normálisan beszélgessünk egymással, és mindketten kínosan feszengtünk egymás mellett.
Ahogy pedig eszembe jutott, hogy milyen témától kiindulva lyukadtunk itt ki, ismét rossz kedvem lett és görcsbe rándult gyomorral tettem fel apának a következő kérdést:
- Mennyire komoly ez a betegség?
Kissé elhúzta a száját, de végül nyugodt hangon válaszolt.
- Lehetne komolyabb is, de ha odafigyelek az orvos utasításaira, akkor nem fog tovább romlani – nem hangzott annyira biztatóan a felelet, mint amire számítottam.
- És odafigyelsz rájuk? – kérdeztem aggódva és összevont szemöldökkel vártam a választ.
- Na, pont ezért nem akartam, hogy tudj róla, elég nekem Sung Chan, aki sírba visz az aggodalmaskodásával! – sóhajtott fáradtan a férfi, és egy részem viccesnek találta volna ezt a mondatot, ha nem kapok valami olyan információt ezzel, amiért Suh Hyungék lakásában szinte ölni tudtam volna.
- Hát ezért nem mondtad el? – elhaló hangom alig keltett nagyobb zajt, mint egy légy zümmögése. – Mert aggódtam volna érted és ezt nem akartad?
- Olyan vagy, aki a bolhából is elefántot csinál és felfújtad volna az egészet – magyarázta kissé türelmetlenül és kényelmetlenül mocorogva.
- Talán Sung Chan nem aggódik érted? – kezdett felidegesíteni apa, és kivételesen nem azért, mert már megint olyan utálatos. Hanem mert olyan eszméletlenül ostobán viselkedett! – Nem vagyok már gyerek, nem kell még a széltől is óvnod. Tudom kezelni azt a tényt, hogy beteg vagy.
- Úgy, mint az előbb? Hogy sírva fakadsz? – ő is egyre jobban felkapta a vizet, így vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni. Azzal sem törődtem, hogy milyen vörös színben játszik az arcom jelenleg a megjegyzésének hatására. – Jobb lett volna, ha nem tudod meg…
- Képes lettél volna előlem örökre eltitkolni? – hitetlenkedve ráztam meg a fejem, ahogy felfogtam, hogy apa nagyon is reménykedett benne, hogy élete végéig megtartja magának a betegsége részleteit.
- Ha az kellett volna hozzá, hogy ne aggódj értem és megvédjelek, akkor igen – mondta keményen a férfi.
- Megvédj? Mégis hogy akarnál ezzel megvédeni?! – törtem ki indulatosan és értetlenül.
- Nem vetted még észre, hogy csak az lebeg a szemem előtt, hogy megvédjelek, mióta édesanyád meghalt?! – fakadt ki és hátrahőköltem a szavai hallatán. – Ha te nem is vagy hajlandó ezt elfogadni vagy megérteni, az igazságon ez nem változtat. Nem akartam, hogy félj, hogy el fogsz veszíteni, pont mint ahogy korábban tetted.
- Az is a védelmemet szolgálta, hogy eltiltottál a STAND UP-tól, a P.S.-től és külföldre akartál küldeni? – a hangom hidegen csendült fel, ahogy gúnyosan tettem fel a kérdést.
- Úgysem hinnéd el, ha azt mondanám, hogy igen – láttam, hogy meg sem próbál meggyőzni, nem látta értelmét, és jól is tette. Így én is képes voltam pár másodpercnyi hallgatás után lehiggadni és nem tovább folytatni a veszekedést.
- De miért nem aggódhatok érted? – tértem vissza az eredeti témára. – Az apám vagy és bármilyen hihetetlen is, de féltelek.
- Nem akarom látni, ahogy így nézel rám – dörzsölte meg a tarkóját, én pedig próbáltam kitalálni, hogy mire is gondol, de hiába.
- Hogy nézek rád?
- Úgy, mintha a halálos ágyamon feküdnék – mosolygott rám keserűen. – Mintha bármelyik percben összeesnék és te folyton ezen aggódsz. Nem akarom, hogy azzal töltsd az időd, hogy egy olyan öregemberért aggódsz, akiért felesleges.
Amióta beszálltam az autójába a buszmegállóban, úgy éreztem, hogy egy másik világba kerültem. Egy párhuzamos univerzumba, ahol az apám végre őszinte és megnyílt nekem. Végre elmondja azt, amit gondol és nem zárkózik magába. Valami megváltozott közöttünk, amióta tudomást szereztem a betegségéről…
- Erősebb vagyok, mint azt hinnéd – jegyeztem meg szárazon és ökölbe szorult a kezem, ahogy igyekeztem meggyőzni az igazamról. – Nem fogok összeesni az aggodalomtól vagy sírógörcsben kitörni, ahogy az előbb tettem!
- Pontosan tudom, hogy milyen erős vagy. Ezért tartottam titokban – fújtatva vette a levegőt és egy pillanatig elfogott a félsz, hogy megint rohama lesz, de megnyugodtam, mikor hátradőlt az ülésen és fáradtan pihentette a szemeit.
Sértett ugyan, hogy ilyen gyengének néz, de nem tettem szóvá. Akármit mondok is, nem hitt volna nekem. Ezt csak tettekkel és cselekedettel lehetett volna bizonyítani.
- A lényeg, hogy már tudom, és ez ellen nem tehetsz semmit – igazítottam meg a kabátom szegélyét idegesen.
- Nem számít – sóhajtott kimerülten apa és ismét rám nézett. – Úgysem változott ezzel semmi.
Szemöldök ráncolva néztem a férfit, aki ismét ridegen emelte rám sötét íriszeit. Pontosan az ellenkezőjét állította annak, mint amit én éreztem.
- Ezt meg hogy érted?
- Talán a betegségem miatt ott hagyod a céget? Nem leszel tovább gyakornok? Szakítasz Se Jooval, ha megkérlek rá? – tette fel sorban a kérdéseket, de egyik nagyobb káoszt okozott, mint a másik.
- Nem – feleltem halkan, ugyanis nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon. – De ennek semmi köze nincs ahhoz, ami közöttünk van.
- Mikor nem volt hozzá köze?! – nevetett fel élesen apa, de az elkeseredettséget nem tudta palástolni a hangjában. Kezdett megint előjönni az az énje, amit kizárólag csak számomra tartott fent, de nem engedtem, hogy felidegesítsen.
Sőt, egyre inkább kezdett tisztulni az agyam, és valami olyasmi körvonalazódott a fejemben, amire már évekkel ezelőtt rá kellett volna döbbennem. Talán az elmúlt évek tették, vagy hogy idősebb lettem, vagy hogy végre kezdtem megkomolyodni és megerősödni, de végre rájöttem, hogy mit is kell tennem.
- Igazad van – helyeseltem még saját magamat is meglepve. Apa nagy szemekkel meredt rám, mert még ő sem számított arra, hogy igazat adok neki. – Mind a ketten makacsok vagyunk, és rá akarjuk kényszeríteni a másikra az akaratunkat. Egyikünk sem enged a követeléseiből, így folyton csak veszekszünk, és olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amiket nem gondolunk komolyan. Anya halála egy éket vert közénk, amitől képtelenek vagyunk megszabadulni…
- Ha Na…
- De ha aközött kell választanom, hogy lemondok miattad az álmaimról, vagy örökre elveszítelek, hát akkor egyik lehetőségért sem rajongok túlzottan! – egyre feljebb emeltem a hangom és már lassan kezdtem elveszteni a fonalat a mondandómban, de azért is folytattam. – Talán ostobaságnak hangzik, de az, hogy megtudtam, hogy beteg vagy, csak jó hatással volt a kapcsolatunkra. Segített ráébredni, hogy milyen fontos is vagy számomra! Be fogom neked bizonyítani, hogy képes vagyok olyan nagy sztárrá válni, mint anya! Hogy erősebb vagyok, mint amilyennek hiszel, és azon leszek, hogy átsegítselek a betegségeden! Elegem van a sok veszekedésből és szidalmazásból! Vissza akarlak kapni! Vissza akarom kapni az apámat, akit mindenkinél jobban szerettem. Keményen fogok ezért küzdeni, még ha minduntalan falakba is ütközöm!
Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet apával – én határozottan és keményen csillogó szemekkel, ő pedig inkább elképedve vizslatott a tekintetével -, míg végre szóhoz jutott.
- És mi lesz a sok évnyi szenvedéssel? Azokkal a szavakkal és sértésekkel, amik egymásra való tekintet nélkül hagyta el a szánkat? Azzal, hogy megütöttelek…? – hitetlenkedve rázta a fejét, de mégis éreztem rajta azt a kíváncsiságot, amivel mindig az új tehetségeket figyelte. – Talán csak felejtsük el, mintha meg sem történt volna? Képes vagy erre?
Egy pillanatig tartott, míg megrágtam minden szavát és kitaláltam a válaszomat. Azzal, hogy apa beteg, nem változott meg a múltunk. Nem felejtettem el azt a sok átsírt éjszakát a szobámban, azt a sok veszekedést és azokat a gyűlölettől csillogó szemeket sem, amiket egymásra vetettünk. De képtelen lettem volna ezt így tovább folytatni…
- Nem, nem tudnám elfelejteni – intettem nemet a fejemmel, és ekkor láttam egy pillanatig valami furcsaságot apa tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Szomorúság, kárörvendés, szánalom vagy egyetértés volt? Nem tudtam volna megmondani. – De nem is felejtésre van szükség. Hanem megbocsátásra. Nem lehet semmissé tenni azt a sok fájdalmat, amit egymásnak okoztunk, de ha képesek vagyunk egymásnak lassan megbocsátani… akkor már jó úton haladunk.
- Érdekes meglátás – hümmögött apa, majd se szó se beszéd, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból. Úgy látszott, hogy le is zárta a témát anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna az előbb elhangzottakhoz. Egyszerre okozott csalódást és dühöt ez a viselkedése, de nem hibáztathattam. Végül is négy éve éltünk idegenekként – nem, még annál is rosszabbak voltunk -, így nem várhattam el, hogy minden azonnal rendeződjön közöttünk. De ez egy jó kezdet lehet, ahogy Chun Ja mondta korábban nekem…
Én is kimásztam a kocsiból és követtem apát, aki a lift felé araszolt, éppen olyan tempóban, hogy sikerült utolérnem. A sofőr csak kiszállt és meghajolva köszönt el a főnökétől. Apa megnyomta a hívógombot és csendben vártuk a lift megérkezését. Mit ne mondjak, kínos csend volt, de elviselhető. Oké, ne szépítsük, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megszólalt a csilingelő hang, hogy végre beszállhatunk a felvonóba. Nem mentem sokat, csupán egy emeletet a földszintig, ahol át tudok majd sétálni a koleszig, így meg is nyomtam a nullás gombot.
- Ne dolgozz olyan sokat és menj haza minél előbb pihenni, mielőtt beárullak Sung Channak, hogy az ügynökséghez jöttél! – fenyegettem meg búcsúzásként, mikor kinyílt az ajtó, majd megindultam jobbra, az udvarra nyíló kijárat felé.
- Ha Na! – kiáltott utánam apa, így egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem és érdeklődve néztem a férfit, aki kézzel tartotta az ajtót, hogy az ne csukódjon be. – Büszke vagyok rád!
Ennyi.
Csupán ennyit mondott és el is tűnt az összezáródó ajtók mögött, faképnél hagyva egy olyan mondattal, amitől a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el verni és könnyek szöktek ismét a szemembe…

***

Apám félszegen odavetett mondata nem hagyott nyugodni már aznap este. Folyton azon járt az eszem, hogy ez vajon mit is jelenthet a kapcsolatunkra nézve. Talán végre megindult valami közöttünk, amiből akár egy normális apa-lánya viszony is kialakulhat? Ki tudja?
Ahogy visszaértem a koleszbe, felrohantam a szobámba, hogy Ki Youngnak mindent elmeséljek, de sajnos sehol sem találtam, így csak az este folyamán tudtam beszámolni neki a napomról, mikor kimerülten cammogott be a szobába. Nagyjából ő is azt a következtetést vonta le, mint amit én: apa hajlandó nyitni felém. A betegségét is megemlítettem, mire ijedezve reagált ugyan, de próbált kettőnk közül ő a nyugodtabb maradni.
Végül az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy a betegségét tanulmányoztam, mivel lehet segíteni rajta, illetve mi ronthat az állapotán. Jellemző módon a legrosszabb esetektől féltem, ami elszórva fordult elő a honlapok szerint, amiket átolvastam. Ha azok a kóros sejtek túlságosan roncsolják apa szívét, akkor akár műtétre is sor kerülhet, hogy pacemakert kapjon. Még rosszabb esetben pedig akár szív transzplantációról is lehet szó…
Csak nagyokat lélegeztem, hogy megnyugtassam magam, hiszen Suh Hyung szerint apa betegsége nem olyan súlyos, hogy ezért kellene aggódni. Így arra jutottam, hogy inkább annak nézek utána, mi az, amivel enyhíteni lehet a tüneteket és mi tesz jót a szervezetének.
Mire észbe kaptam, már hajnali egy volt és nekem másnap ötkor kellett kelnem, hogy elkészüljek az első napomra az ügynökségnél. Így gyorsan kikapcsoltam a laptopom és már nem az apámért való aggódástól nem tudtam aludni, hanem a holnapi nap rám váró feladatoktól.

***

- Elnézést a késésért! – hajoltam meg az ajtóban nagy szorgalommal, mivel már megint sikerült elaludnom. Vagyis jobban mondva a reggeli készülődés sikerült hosszabbra, mint kellett volna. Álmosan és sötét karikákkal a szemem alatt ébredtem az utóbbi napok alváshiánya miatt, így nem éreztem magam a topon. Az első napom az ügynökségen csupa felmérésekből és ismerkedésekből állt szerencsére, ahova Sung Chan kísérgetett, mivel kivételesen szabadnapot vett ki, hogy a segítségemre legyen. Az említett egyből ott is termett mellettem és szúrós szemekkel mért végig, jelezve, hogy siethettem volna jobban is.
- A lényeg, hogy megérkeztél, Kim Haeng Ah vagyok – mondta egy igencsak komoly nő, aki kissé molett testtel rendelkezett és egy hatalmas anyajegy díszelgett a szája felett, jobb oldalon.
- Yoon Ha Na, igazán örvendek! – jó mélyen meghajoltam, csak hogy biztosra menjünk.
- Tudom, tudom! – legyintett, mint aki siet valahová és sürgetni próbálja az eseményeket. – Ülj le!
Nem is akadékoskodtam, egyből leültem az íróasztal túloldalán lévő műanyag székre. Akadt egy kis időm, míg egy csomó papírt kotort elő a fiókokból, így addig körülnéztem a kis helyiségben, ahova kerültem. A falakon látásvizsgálatra alkalmas tablók díszelegtek, a magasság mérésére egy fekete-fehér, tíz centi széles magasságmérő volt rögzítve az ajtó melletti falfelületre, ami leginkább egy börtönre emlékezetett. Egyszerre tűnt valamiféle orvosi szobának és kihallgatónak. Emellett még sok mást is láttam a helyiségben, köztük olyan dolgokat is, amiket fel sem ismertem, de Haeng Ah nem hagyott nyugtot, hogy jobban szemügyre vegyem őket.
- Ezek az orvosi papírok, amiket ki kellene töltened – ezzel az orrom alá nyomott vagy négy A4-es lapot és egy tollat. Figyelmesen nekiálltam kitölteni, néhol Sung Chan is segített, mert egy-két dolgot nem tudtam, mit jelent, másokat meg csak simán nem tudtam. Például tudtommal nem voltam allergiás semmire, de mi van, ha mégis van valami?
Ezután megvizsgálta a látásom, ami kifejezetten jó volt és még a piros vonal alatti számokat és betűket is könnyedén el tudtam olvasni. Még azokat a fura pöttyös, mintás képeket is könnyedén vettem, amik a színtévesztés kiszűrésére vannak.
- Most pedig vetkőzzön! – adta ki a következő utasítást Haeng Ah, miután becsukta a kis könyvecskét.
- Tessék? – mintha a torkomon akadt volna valami, úgy kezdtem el köhécselni zavaromban.
- Alsóneműre, ha kérhetem! – fogott a kezébe egy csiptetős táblát a nő és egy mérőszalagot. Aztán ráébredtem, hogy a méreteimet akarja levenni, de még így sem akaródzott megmozdulnom.
- Minél előbb, mert húsz perc múlva jön egy kisebb tömeg, és addigra szeretnék végezni veled – nézett rám várakozón, de én Sung Chanra meredtem.
- Oppa… - motyogtam zavartan és meglehetősen rózsaszín arccal. Oké, hogy testvérek vagyunk, de arra nem álltam készen, hogy megmutassam neki a testem…
- Oh! – egyből megértette, hogy mi a bajom, és nem kevésbé vörös fejjel indult meg az ajtóhoz. – Akkor majd megvárlak kint! Szólj, ha végeztetek!
Ezzel szinte ki is rohant a helyiségből és így nekiállhattam levetkőzni. Csupán egy melegítő együttes volt rajtam, egy térdig érő nadrág és egy trikó. Így azoktól könnyedén megszabadultam a cipőmmel együtt. Haeng Ah lemérte a magasságom, ami nem meglepő módon még mindig csak százhatvankét centiméter volt, illetve a testsúlyomat is. Már bántam, hogy este Ki Younggal megettük azt a nagy adag feketebabos tésztát, mert a mérleg nem annyit mutatott, aminek Haeng Ah vagy én örültünk volna. Meg is jegyezte, hogy legalább öt kilót fogynom kell majd, különben alulmaradok a többiekkel szemben. Habár én meg azt tettem hozzá magamban, hogy ő aztán igazán ne lásson el fogyókúrázási tanácsokkal…
Ezután egy csomó méretemet levette, mint annak idején Ki Young a saját tervezésű ruhájához. Azt hittem, végeztünk, mikor megint odavetett nekem egy mondatot, amivel megint csak sikerült kivernie nálam a biztosítékot.
- A mellméretre is szükségem van – állt meg előttem a két keze közé kifeszített mérőszalaggal. – Szóval le a melltartóval is!
Égő fejjel és paprikavörös arccal gyorsan lekaptam a melltartómat, hogy minél hamarabb túlessek a dolgon. Még csak rá sem néztem Haeng Ahra, aki végezte a dolgát és lefirkantotta az eredményt.
- Lehetne nagyobb is - motyogta az orra alatt, mire még inkább megszégyenülve vettem vissza a ruháimat. – Kész is vagyunk!
- Remek… - morogtam kelletlenül, de az elégedetlen kifejezése a nőnek a hanghordozásom miatt, elhallgattatott. Inkább átváltottam egy sokkal vidámabb hangra. – Köszönöm szépen!
Alig vártam, hogy kiszabaduljak ebből a helyiségből és szinte elráncigáltam Sung Chant még a folyosóról is, hogy minél távolabb kerüljek attól a nőtől.
A nap folyamán Sung Chan még egy csomó helyre és emberhez cibált el. És ezek a felmérések már sokkal kevésbé voltak nyugodtabbak és kellemesebbek, mint Haeng Ahnál. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy még vissza is sírtam a telt és türelmetlen asszonyságot.
Ugyanis a kondícióm felmérése következett különböző tornák keretein belül. Megnézték mennyire vagyok hajlékony – semennyire, csak hogy tisztázzuk; milyen vagyok statikus edzés tekintetében - ami nem volt túlságosan rossz, de azért nem remekeltem benne; illetve egy futópadra is felállítottak, mondván, hogy hajrá, ameddig bírom. Csak hogy párat említsek a legkreatívabb kínzások közül. Meglátogattuk a személyes vagy éppen kiscsoportos tanáraim nagy részét, akinek bemutatkoztam és mindegyiknek kellett egy kis magánszámot tartanom. Táncoltam, énekeltem és próbáltam színészkedni is. Szerencsémre itt nem vallottam olyan súlyos kudarcot, mint a kondíciós felméréseknél, de azért nem voltak maradéktalanul elégedettek velem. Bár ha nem azért vagyok itt, hogy tanuljak tőlük, akkor mégis miért? Szóval emiatt nem igazán aggódtam.
Délután hatkor, korgó gyomorral – mert persze senkit sem érdekelt, hogy már szinte éhen haltam és az ájulás kerülgetett -, teljesen megsemmisülten baktattam a lift felé Sung Channal az oldalamon.
- Köszi a mai segítséget! – mondtam hulla fáradtan, le-lecsukódó szemmel. – Ha nem lettél volna, bizonyára darabokra szedtek volna.
- Ebben igazad van – mosolygott rám a bátyám és átkarolta a vállam, ugyanis miután megosztottam vele az apával lefolytatott beszélgetésem részleteit, olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy egész nap le sem lehetett vakarni a vigyort a képéről.
- E-ez fáááhj! – nyöszörögtem három oktávval a rendes hangszínem felett, mire Sung Chan nevetve engedett el.
- Bocsi!
- Olyan együtt érző vagy, hogy már majdnem megkönnyezem! – vicsorogtam rá, miközben a fájdalomtól tényleg könny szökött a szemembe. Minden izmom ki akart szakadni a helyéről és állni alig voltam képes, nem hogy sétálni.
- Gyere, veszek neked valamit a lenti büfében! – hívott meg vacsira a bátyám, amitől újult erővel bicegtem a felvonó felé.
Már nem voltunk messze a lifttől, mikor furcsa kattogó hang ütötte meg fülem, majd ahogy egyre közeledtünk hozzá, már sűrű kiabálás és hangzavar csatlakozott hozzá. A kíváncsiságtól fűtve, és nem törődve Sung Chan kérdéseivel, továbbmentem a lift előtt és az emeleten található előadó teremhez lépkedtem, aminek az ajtaja félig nyitva volt.
- Ha Na! – sziszegett félhangosan Sung Chan, de enyhén belöktem az ajtót, nem hallgatva rá. És ahogy megláttam, hogy mi folyik az ajtó túloldalán, az a röpke boldogságom el is illant, mintha nem is létezett volna.
Az előadóban rengeteg hosszúkás asztal állt, amiknél annál is több ember üldögélt. Újságírók és tudósítók ültek a laptopjuk előtt, és az operatőrök filmezték a terem elejében lévő asztalnál ülő négy fiút. A furcsa kattogás a fényképezőgépek és a számítógépek billentyűzetét verő emberektől származott. El is felejtettem…
Ma volt a sajtótájékoztató. A sajtótájékoztató, amin bejelentették, hogy Kyu Hyun kiválik az együttesből és csupán ezen a comebacken fog részt venni. Utána pedig viszlát, STAND UP, viszlát, P.S.! Eltűnik az éterben…
Ekkor fordítottam csak a tekintetem a fiúkra, akik komor arccal ültek és javában válaszolgattak a nekik feltett kérdésekre. A tegnapi nap még csak eszembe sem jutottak az apámmal kapcsolatos hírek miatt, de most, ahogy rájuk néztem, olyan érzést keltettek, mintha ezer éve nem láttam volna őket. Min Soo mintha még soványabb és magasabb lett volna, a haja pedig még hosszabb. Fehér bőre szinte világított reflektorfényben. Min Jun még ridegebbnek és komorabbnak tűnt fekete öltönyében, szemei pedig kitartóan az asztalt pásztázták. Ahogy pedig a tekintetem Se Joora és Kyu Hyunra vándorolt, a gyomrom görcsbe rándult és a Ki Younggal való beszélgetés emléke olyan erősen élt bennem, mintha ott állt volna mellettem a lány: Ha Na, azt hiszem, minél hamarabb rájössz, mit érzel, annál hamarabb könnyíted meg a saját, mind pedig mások életét.
Se Joo csokibarna szemei szomorúan csillogtak, mikor válaszolt az egyik újságíró kérdésére. Hangja mélyen búgott végig a teremben, és míg beszélt, senki nem szólt egy szót sem. Fehér ingének minden gombja a helyén volt, még egy fekete nyakkendőt is kötött.
Kyu Hyun ezzel szemben pont a lazaság mintaképe volt, és az ingének legfelső gombjai szabadon kallódtak, hogy megcsodálhassa mindenki az izmokat, amik megfeszültek a nyakán. Búzabarna haja be volt lőve és fekete szemei teljes érzelemmentességet tükröztek.
- Kyu Hyun, nem bánja, hogy elhagyja a bandát – kérdezte egy fiatalabb nő. -, ezzel pedig csalódást okoz minden rajongójának?
- Természetesen nagyon sajnálom, hogy ezt a döntést kellett meghoznunk, de így láttuk a legjobbnak. A szerződésem ebben az évben lejár, de mindenképpen szerettem volna illendően elbúcsúzni a rajongóktól, ezért még részt veszek az idei comebacken – fejtette ki véleményét a fiú úgy, hogy egyszerre tűnt szomorúnak és vidámnak, ami a legtöbb emberből a sajnálatot hozta ki. – Meg szeretném kérni a rajongókat, hogy ezúttal különösen nagy figyelmet fordítsanak a STAND UP-ra, mert ezek lesznek az utolsó számok, amiben hallhatják a hangomat és az utolsó klipek, amikben majd láthatnak!
Jó néhányan elmosolyodtak a szavain, nekem mégis belefacsarodott a szívem, ahogy ráébredtem, innen már nincs visszaút. Bejelentették, hogy Kyu Hyun elhagyja a bandát, ezt már nem lehet visszaszívni. Még pár hónap és Kyu Hyun örökre eltűnik a P.S. Entertainment előadói közül.
- Lehetséges, hogy ha nem is a P.S. Entertainmentnél, de egy másik ügynökségnél folytatja a munkásságát? – érkezett a következő kérdés.
- Ha szeretném folytatni, miért mennék el innen? – tette fel a költői kérdést a fiú. – A banda számomra olyan, mint a családom. Eszem ágában sem lenne lecserélni őket semmire és senkire.
Fekete szemei izzó parázsként figyelték az összegyűlt tömeget. Nem tetszett neki a kérdés, és ezt pedig ki is nyilvánította.
- Felmerült már, hogy ki lép Kyu Hyun helyére a bandában, ha ő már nem lesz?
- Egyelőre nem gondolkozunk ezen – intett nemet Se Joo nyugodtan és határozottan. – Most csak az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy egy olyan albummal és zenékkel kápráztassuk el a rajongókat, amilyet még nem láthattak és hallhattak tőlünk.
Lágyan elmosolyodtam Se Joon, aki ilyen kedvesen volt képes lereagálni a durva és sértő kérdést. Egyből azzal jönni, hogy akarják-e pótolni valakivel Kyu Hyunt, elég bunkó húzás volt, amitől még bennem is felment a pumpa.
- Igaz, hogy a Hyunsung nevű cég örököse és ott fog majd dolgozni, hogy a későbbiekben átvegye a vezetését? – hangzott fel a kérdés egy fiatal, nyurga férfitól, akinek lecsúszott a szemüvege az orra hegyére.
Elsőnek azt sem tudtam, hogy kihez beszél, de mikor megláttam Kyu Hyun zavart arckifejezését, már tudtam, hogy hozzá intézte a szavait. Elnyílt szája arról árulkodott, hogy erre a kérdésre nem számított és erősen törte a fejét, hogy mit is válaszoljon. Még a többiek is kérdőn fordultak felé, mert ez még számukra is újdonságnak tűnt. És ami azt illeti nekem is, már ha igaz…
- Igen, igaz – zárta le tömören a témát a fiú. Ezek szerint akkor Kyu Hyun egy chaebol volt, vagyis gazdag család sarja, aki öröklés útján fogja majd átvenni a családi vállalkozást. Ettől pedig még nekem is leesett az állam és nagyokat pislogva meredtem a fiúra a terem túl végében. Tudtam, hogy gazdag, hiszen a kis lakása, ami üresen áll nem messze az Akadémiától, nem hagyott sok tanakodni valót efelől. De hogy ő egy chaebol! Erre nem voltam felkészülve. Egy újabb információ, amit megtudtam róla és mégsem tőle…
De úgy látszott, hogy ez az állítás nem csak nekem volt újdonság, hanem az újságírók nagy részének, illetve a banda tagjainak is. Egyből tucatnyi kérdés záporozta meg a fiút, aki azt sem tudta, melyikre válaszoljon elsőként. Bár talán ennek még jobban örült, mert elnyúzott arckifejezése arról árulkodott, hogy kezd nagyon is elege lenni az egészből, és a legkevésbé sem akar erről a témáról többet beszélni.
Aggódva figyeltem, ahogy megtörli izzadságtól csillogó homlokát és a tekintete az előadót pásztázza. Kissé elveszettnek tűnt, mint egy gyerek a bevásárlóközpontban, aki a szüleit keresi. A következő másodpercben viszont a pillantása rátalált az enyémre. Fekete szemei elsőnek megdöbbenést sugároztak, majd pedig értetlenséget. Észre sem vettem, de a lélegzetem egyre szaporább lett, ahogy a fiú fekete szemei az enyémbe kapaszkodtak és nem eresztettek. Az arcom kipirult, de végül sikerült elkapnom a tekintetem az övéről.
- Elnézést kérünk, de a sajtótájékoztatónak ezennel vége! – jelentette ki egy nagydarab férfi, mivel már percek óta nem sikerült nyugalmat erőltetnie a tömegre. Így a testőrök gyűrűjében - akik hirtelen megjelentek a semmiből – a banda tagjai eltűntek a szemem elől, és végül az oldalsó ajtón át távoztak.
- Menjünk! – szóltam elhaló hangon Sung Channak, és meg sem várva a válaszát, vágtam hátraarcot, hogy itt hagyjam ezt a felfordulást. Nem ellenkezett, csak követett csendben. Sung Chan láthatta rajtam, hogy nem vagyok olyan hangulatban ezek után, hogy elnevetgéljek vacsora közben vele, így inkább elköszönt tőlem az aulában.
- Sajnálom – motyogta lehangoltan.
- Micsodát?
- Hogy Kyu Hyun kilép – magyarázta meg a kijelentését, de csak alig figyeltem a szavaira. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a járólapon lévő bonyolult mintákat kövesse a szemem.
- Miért?
- Mert láthatóan megérintett – erre viszont már rákaptam a tekintetem, de ő kerülte a pillantásomat és inkább a cipőjét bámulta, ami még mindig viselte a talpam nyomát, mikor napközben jól rátapostam, hogy ne röhögjön ki.
- Ez nem igaz – tagadtam automatikusan, még akkor is, mikor tudtam, hogy nem tudom átverni. Sung Chan pedig nem feszegette tovább a témát és nem kérdezett többet.
- Majd találkozunk! Ha bármire szükséged lenne, csak hívj! – nyomott puszit a homlokomra és integetve hagyta el az épületrészt a forgókapun, de még utánam kiáltott. – És aludd ki magad, elég pocsékul festesz!
- Kösz… - dohogtam és fáradtan kullogtam a kolesz felé. Megmagyarázhatatlanul rossz kedvem volt és folyton Kyu Hyun feszült és ideges arca ugrott be a lelki szemeim elé. Az udvaron szinte vakon sétáltam keresztül, azzal sem törődve, hogy majd meg fagyok az izzadt és büdös ruháimban. A koleszben egyenesen felmentem a szobámba, ahol Ki Young valamiféle terveket rajzolgatott. Izgatottan kérdezett az első napomról, de alig néhány szót sikerült kinyögnöm neki.
Szerencsémre nem faggatott tovább, tudta, hogy ha készen állok, akkor úgyis elmondom majd neki, hogy mi jár a fejemben. A nap további részében az ágyamon fekve bámultam a plafont, majd este végül nagy nehezen elkúsztam fürdeni. Rettentően fáradt voltam testileg, de az agyam több ezres fordulatszámon pörgött és csak a sajtótájékoztató körül keringtek a gondolataim. Már éjfél felé járt az idő, de még mindig ébren és álmatlanul feküdtem az ágyamon – Ki Young már nyugodtan horpasztott mellettem. Végül sóhajtva ültem fel és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy kis vizet. Leballagtam a negyedik emeletről és meglepődve vettem észre, hogy már senki sincs ébren, nem úgy, mint korábban az Akadémia koleszében. Bár nem csodáltam, hiszen itt már keményen dolgoztak és minél több alvásra volt szükségük, hogy másnap folytassák a kegyetlen harcot a debütálásért.
Ittam egy korty vizet, majd leültem a kanapéra a nappaliban és bekapcsoltam a tévét. Hátha ez lefáraszt vagy legalább eltereli annyira a gondolataimat, hogy képes legyek végre aludni. Monotonon kapcsolgattam a csatornák között, mikor találtam egy zenei műsort és ott hagytam.
- Hát még ébren vagy? – a hangjára összerezzentem és magamon éreztem azoknak az ónix szemeknek pillantását. Ötletem pedig egy sem volt, hogy tudnék elmenekülni előlük…

2016. júl. 5.

26. fejezet

Szívfájdalom

Amint beléptem a konyhába, három szempár fordult felém és mindegyikből más és más érzelem tükröződött vissza. Egy pillanat alatt felmértem a fogadtatást a részükről és hogy kinek milyen hangulata van. Suh Hyung elég vidámnak tűnt, bár meg sem lepődtem rajta, hiszen ő azt hiszi, hogy ezzel a családi ebéddel jó dolgot tett. Túl pozitív és úgy gondolja, hogy bármit meg lehet oldani beszélgetéssel. Sung Chan ezzel ellentétben félt. A homlokán gyülekező ráncok arról árulkodtak, nem annyira repes a nagybátyánk ötletétől, hogy azokat a személyeket, akik már négy éve nem töltöttek el közösen egy kis időt, egy helyiségbe zárja. Az apám pedig… az apám a szokásos formáját hozta, ha mondhatom ezt. Ridegen és érzelemmentesen nézett fel rám az asztal mellől. Nyugtázta, hogy itt vagyok és ebben ki is merült a reakciója, bár most az egyszer még talán jogosnak is éreztem a viselkedését. A legutóbbi találkozásunk a cégen belül nem sikerült túl fényesre, és nem tervezte valószínűleg egyikünk sem, hogy ilyen rövid időn belül viszontlátjuk egymást.
- Szia, Ha Na! – üdvözölt Suh Hyung megtörve a kínos, három másodperces csendet. – Éppen időben érkeztél.
- Sziasztok! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Ugyanis ez alatt a három másodperc alatt volt időm átgondolni a dolgokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem rontom el Suh Hyung és Chun Ja közös ebédjét azzal, hogy kiverem a balhét, hogy mit keres itt az apám. Túl sokat fáradoztak azért, hogy elrontsam az egészet. Így inkább erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy egy óráig eljátszom a jó kislányt. – Örülök, hogy végre találkozunk.
- Ülj csak le oda! – mutatott a nagybátyám egy ölelés után az apám melletti üres helyre. Nyeltem egy nagyot és még szélesebben vigyorogtam rá a nagybátyámra, amiből már valószínűleg levette, hogy ne feszegesse tovább a határaimat a kelleténél. Végül lehuppantam az apám mellé a székre, de nem tudtam magam elengedni. Még csak felé sem mertem fordítani az arcom, nehogy találkozzon még egyszer a tekintetünk. – Nagyon csinos vagy!
- Köszönöm, igyekeztem! – hümmögtem és a kezeimet a combomon nyugtattam. A körmeim a tenyerembe vájtam, ahogy ökölbe szorult a kezem. Az idegesség kezdett eluralkodni rajtam, féltem apától. Féltem, hogy mikor áll fel és mondja azt, hogy neki ennyi elég volt. Mikor dönt úgy, hogy nem képes tovább egy asztalnál ülni velem, és inkább elmegy. Vagy éppenséggel, mikor bukik ki belőle a múltkori beszélgetésünk (ha egyáltalán lehet azt beszélgetésnek nevezni) nyomán felgyülemlett harag.
- Mivel mindenki itt van, neki is állhatnánk az ebédnek – jegyezte meg Chun Ja és láttam rajta is, hogy elég kellemetlenül érzi magát. Az egész társaságból őt sajnáltam a leginkább. Suh Hyung miatt egy ilyen bonyolult családba keveredett bele és ilyen helyzetekbe kényszerül csak is miatta. – Ha Na, segítenél az ételek felszolgálásával?
- Persze! – pattantam fel megkönnyebbülten. Az asztalon eddig csak az üres teríték és néhány félig telt pohár árválkodott, így még az ételek várattak magukra. Mikor követtem Chun Jat a pulthoz, Suh Hyungék valami taekwondo versenyről kezdtek el beszélgetni, így akadt pár nyugodt percünk. – Mi ez az egész?
Nem akartam letámadni, de csak tőle kaphattam választ az ezernyi kérdésre, ami felmerült bennem, mióta beléptem az ajtón.
- Suh Hyung ötlete volt – sóhajtott bánatosan.
- Azt gondoltam, hogy nem önként kevered bele magad az ilyen zűrös helyzetekbe – morogtam, miközben egy kis tányérra szedtem ki a sült hínárt. – De miért merült fel benne egyáltalán ez az ötlet?
- Mikor legutóbb elmesélted, hogy mi történt közted és az apád között, láttam rajta, hogy nem tetszik neki – magyarázta halkan, miközben a többi köretet szervírozta. – Amit meg is értek, hiszen mégiscsak egy család vagytok, nem normális, hogy ilyen kapcsolatot ápoltok egymással.
- Ha négy év alatt nem sikerült rendbe hozni a dolgokat, honnan veszi, hogy minden egy karikacsapásra megjavul egy ebéd alkalmával?! – törtem ki sziszegve, de nem dühös voltam, hanem kétségbeesett. Kétségbe voltam esve, hogy már megint mi fog ebből az egészből kisülni. Soha nem alakult jól, ha a Yoon család öt percnél több időt töltött együtt, amióta anya meghalt.
- Nem várja el, hogy egy varázsütésre megoldódjon minden problémátok, de kezdetnek megfelel – védte Suh Hyungot és elindult a köretekkel az asztal felé. Más ötlet híján, követtem a példáját és elkezdtem elrendezni az ételt a családom tagjai előtt.
- Csak próbálj meg nyugodt maradni és ne keresd a bajt! – súgta a fülembe Chun Ja, mikor elhaladt mellettem egy adag párolt babcsírával és kimchivel. – Csak egy-két óra, ennyit kibírtok egy légtérben, nem?
- Oh, nem ismered te még az én családomat… - motyogtam az orrom alatt, mikor a levest vittem ki a többieknek. Chun Ja a fűszeres tofu leves mellett döntött tenger gyümölcseivel, ami az én véleményem szerint kiváló választás. Mindig csak náluk eszek rendes főtt ételt, és ezért már annyira megszerettem a főztjét, hogy amint ráébredtem, hogy mostantól visszatérhetek a zacskós ramenre, majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet. Ameddig én a levest vittem ki, addig Chun Ja rizst szedett az asztaltársaság férfi tagjainak.
- Váó, mennyei illata van! – csillant fel Sung Chan szeme, ahogy eljutott az orráig az étel illata.
- Remélem, az íze is legalább ennyire jó – jött zavarba a nő és visszavitte a rizsfőzőt a konyhába. Mikor végre visszatért, már mindenki az asztalnál ült, jómagam is.
- Csak szerénykedik! – mosolygott Suh Hyung legyintve egyet. – Ha nekiáll főzni, akkor mindent belead, és eddig egyszer sem okozott csalódást. Nagyon jól főz, csak az a baj, hogy kevés ideje van rá.
- Ne dicsérj ennyire, mert még elhiszem! – simított végig a férfi karján kedvesen Chun Ja, ami még az én arcomra is mosolyt csalt. Olyan jó volt látni őket ilyen boldogan…
- Tanúsíthatom, hogy tényleg remek szakács! – szóltam közbe én is.
- Akkor a szavak helyett teszteljük le, igazat állítanak-e a főztödről – szólalt meg apa és egy lágy mosollyal nézett a nőre, aki zavarában már rózsaszín arccal meredt a táljára.
Én meg megütközve néztem a férfira, akin már évezredek óta nem láttam ezt a mosolyt. Sőt, egyáltalán rendesen mosolyogni sem láttam anya halála óta. Feltűnhetett neki, hogy nagy szemekkel bámulom, de erről csak két gyorsabb pislogása árulkodott, miközben jó étvágyat kívánt és mindenki nekilátott az ebéd elfogyasztásának. Pár percig még elgondolkodva tanulmányoztam a vonásait, míg Suh Hyung hangja nem térített észhez, és neki nem láttam az ételnek.
Míg falatozgattuk a Chun Ja által készített ebédet – természetesen agyba-főbe dicsérve őt -, addig Suh Hyung, Sung Chan és apa egy Hyunsung nevű koreai cégről diskuráltak, ami halál unalmasan hangzott számomra, így Chun Javal (aki hasonlóan vélekedett a témáról) az idei fesztiválokról beszélgettünk, amire mindketten szívesen elmennénk.
Mikor pedig végül befejeztük az ebédet, elmosogattam az edényeket, míg Chun Ja friss gyümölcsöt szeletelt fel desszertként. A nappaliban telepedtünk le a kanapéra, én Sung Chan mellé a két személyes ülőgarnitúrára, apa a fotelbe, míg a házigazdák a három személyesen foglaltak helyet.
- Chun Ja, köszönöm szépen ezt a csodálatos ebédet! – veregette meg a kézfejét kedvesen apa. – Én ugyan nem szolgálhatok ilyen ebéddel, mint amiben itt volt részem, de legközelebb meghívlak benneteket egy nagyon kellemes étterembe, ahol rendkívül jól főznek.
Ahogy közeledett a nap vége, vagyis jobban mondva az esemény vége, és már megéreztem a távozás csodás ígéretét, kezdtem megnyugodni. Már másfél órája voltam ebben a lakásban apával, és nem történt semmi gond. Ugyan egy szót sem szóltunk közvetlenül egymáshoz, még nagyon nem is néztünk egymás szemébe, de legalább nem ordibáltunk és nem dobáltunk egymáshoz tányérokat. Bár addig korai örülni, míg tényleg el nem hagyom a lakást és egy kilométeres távolságba nem kerülök tőle, de eddig egész jól megúsztam ezt a találkozást.
- Szavadon foglak! – nevetett Suh Hyung. – Remélem, valami rém drága helyről van szó.
- Ugye rám is vonatkozik a meghívás? – örült meg Sung Chan és kérdőn vonogatta fel-le a szemöldökét apára.
- Hogyne, bár akkor lehet, hogy hitelt kell felvennem, ha ki akarom fizetni azt, amit te megeszel, fiam – viccelődött apa, amin még én is elmosolyodtam.
- Nem is szoktam olyan sokat enni! - húzta el a száját a fiú, mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Csak mint egy éhes rinocérosz csorda… - karoltam át és továbbra is dőlt belőlem a nevetés.
Ahogy végignéztem a társaságon, rájöttem, hogy mennyire hiányzott már ez.
A család. A család, aki mindig ott figyel a háttérben, aki ott van, ha támogatásra van szükséged. A család, amitől szeretetet, törődést és odafigyelést kapsz. Egy biztos pont az ember életében, amihez bármikor visszatérhet. Ez a család pedig már évek óta hiányzott az életemből. Az apámmal csak telefonon tartottam a kapcsolatot, vagy már úgy sem. A bátyám, akivel ritkán találkoztam pár óra erejéig, de ezen kívül csak telefonon beszéltünk. A nagybátyám, aki akkor vigyázott rám, mikor azt hittem, hogy összeroskadok a teher alatt, amely rám nehezedett. De ez most megváltozott. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, nincs minden veszve, még lehet segíteni rajtunk, ha elég keményen dolgozunk érte. És erre már megint Suh Hyung ébredt rá elsőként. Suh Hyung és az ő édes menyasszonya, Chun Ja, aki lassan részévé válik ennek az őrült családnak.
- Hyung – szólította meg Suh Hyung apát, meglepően komolyan, miután elült a nevetés zaja. -, tudom, hogy nem szívesen tetted és még lehet, most is bánod a döntésed, de köszönöm, hogy megengedted, hogy Ha Na gyakornok legyen az ügynökségnél.
Megállt az étel a számban (egy igen nagy darab, finom, vérvörös eper), ahogy felfogtam, hogy közeledünk ahhoz a pillanathoz, mikor felállva, egymásra mutogatva fogunk majd ordibálni. Ijedtemben félrenyeltem az epret és köhögésben törtem ki.
- Jól vagy? – csapkodta meg a hátamat Sung Chan, de én le sem vettem a szemem Suh Hyungról és apáról. Suh Hyung távolságtartóan mérte végig apát, apa arcáról pedig eltűnt minden kedves kifejezés, csupán az érzelemmentes maszkját hagyta fenn. Miért ilyen jók ebben a pasik?! Apa, Kyu Hyun, Jae Wan, mindegyikük kedvenc arckifejezése volt, ha magába akart zárkózni.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne okozzon neked csalódást – nézett rám jelentőségteljesen, mire erősen, de kis mozdulatokkal rázni kezdtem a fejem, hogy itt hagyja abba ezt a témát. Mikor pedig láttam, hogy apa feje megindul felém, rögtön megdermedtem.
- Sung Chan mesélte, hogy tegnap beköltöztél a kollégiumba – mondta hűvösen, de várakozóan. Egy pillanatba beletelt, míg rájöttem, hogy ténylegesen hozzám beszél, mert eddig szóra sem méltatott.
- Igen – bólintottam félve, kerülve a tekintetét.
- És milyen? – éreztem a levegőben pattogó szikrákat, a feszültséget, ami úrrá lett a légkörön. Nem tudtam, hogy kárörvendő-e a hangja, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy nem álmaim otthonával kerültem szembe; vagy csak tényleg a kíváncsiság vezérli. Mindenesetre megpróbáltam a legtárgyilagosabb hangom elővenni. – Megfelel számodra?
- Igen, teljesen megfelel – motyogtam félhangosan, amit csak a falon függő óra kattogása zavart meg. – Nagyon tetszik, bár kell még egy kis idő, hogy otthonosan érezzem magam ott.
- Értem – nyugtázta a férfi, én pedig halkan kifújtam a levegőt, hogy megúsztam a beszélgetést egy karcolás nélkül.
- Jaj, képzeljétek, a szobatársam Ki Young! – kicsit színlelnem kellett a vidámságot, de igyekeztem más vágányra terelni a szót, hogy ne kelljen tovább egyenesen apával beszélnem. – Emlékeztek rá, az az alacsony, vörös hajú lány, akiből csak úgy dől a szó és az energia?
- Tényleg? – lepődött meg Suh Hyung. – Akkor jó embert fogtál ki, igaz?
- Persze! – most már nem kellett erőltetem a mosolyomat. – A lehető legjobb emberrel kerültem egy szobába.
- És hogy tetszik az órarended? – érdeklődött tovább Suh Hyung, de egy huncut fény csillant meg a szemében.
- Sung Chan mondta, hogy te tehetsz arról, hogy egy perc szabadidőm sincs – jegyeztem meg kissé durcásan, de csak rájátszottam. – Ha miattad fogok végkimerülésben meghalni, akkor visszajárok kísérteni!
- Nem sokkal van több órád, mint bármelyik gyakornoknak a cégnél. Talán egy-kettővel csak – fűzte tovább a szót a férfi. – Szóval jobb, ha hozzászoksz ehhez a rengeteg órához.
- Tudom-tudom – bólogattam kissé fásultan, mert tudtam, hogy igaza van. Nem volt ez olyan különlegesség az ügynökségen belül.
- Ez nem olyan, mint az Akadémia, hogy lógathatod a lábad, mikor kedved szottyan – feddett meg enyhén a nagybátyám. – Mostantól keményen kell küzdened azért, hogy elérd az álmaidat. Minden gyakornok azért van az ügynökségnél, hogy ő kerüljön ki győztesként a többiek közül, és ezért nem áll messze tőlük az sem, hogy keresztbe tegyenek neked. Sajnos, nem mindig elég a színtiszta tehetség ahhoz, hogy debütálhass.
- Köszönöm a jó tanácsokat, máris jobb kedvem lett – mondtam most már tényleg letörve. Még csak az kell, hogy éjszaka megfojtsanak a párnámmal, mert jobb pontszámot értem el az egyik vizsgán, mint ők…
- De annyi jó hírrel szolgálhatok, hogy ha eldöntöd, mivel akarsz majd foglalkozni, akkor pár órától meg tudsz szabadulni. Így az első dolog, amire koncentrálnod kell, hogy eldöntsd, milyen irányba akarsz menni. Ének, tánc vagy színészet – magyarázta a nagybátyám.
- Van már rá valami ötleted? Melyik irányba húz jobban a szíved? – kíváncsiskodott Chun Ja és bekapott egy kivi szeletet.
- Még nem igazán – ráztam meg tanácstalanul a fejem. – Nem nagyon gondolkoztam rajta, ha bekerülök a P.S.-be, akkor mi is lesz a továbbiakban. De az Akadémián szerettem mindhárom területet, így elég nehéz bármelyik mellett is letenni a voksomat.
- Majd ha elkezdesz órákra járni, akkor könnyebben rájössz. Látatlanban nehéz dönteni – kócolta össze a hajam Sung Chan, mire jó erősen rácsaptam a kezére válaszul. – Aú!
- Megérdemled – nyújtottam rá nyelvet, miközben igyekeztem rendbe hozni a hajam.
- Habár azért majd néha meglátogathatnátok – néztem rájuk kérlelőn. – Nem nagyon hagyhatom el az ügynökséget engedély nélkül, és ha Go Jinon múlik a dolog, akkor ott öregednék meg a kolesz negyedik emeletén.
- Go Jin? – kapott hirtelen a témán apa, azzal egy időben pedig Sung Chan megragadta a karom. Riadtan pillantott rám a fiú és abban a percben rájöttem, hogy valami olyan dolog csúszott ki a számon, aminek nem kellett volna. – Mi köze van hozzád annak a férfinak?
Félve néztem apára, aki most először mintha aggódva fordult volna felém. Nem foglalkozott tovább azzal, hogy minden érzelmét elrejtse előlem, mikor hozzám beszél. Tétovázva szólaltam meg ismét, annak ellenére, hogy Sung Chan ujjai szinte belemélyedtek az alkaromba.
- Nem találkoztam eddig vele sokszor, de ennyi alkalomból is kiderült, hogy nem vagyok a kedvence – fejtegettem óvatosan és lassan.
- Maradj távol tőle, ha lehetséges! – kapott a szón apa és elég komolyan bámult rám ahhoz, hogy megijesszen.
- Elég nehéz kivitelezni, mikor ő foglalkozik a gyakornokokkal – dünnyögtem továbbra is idegesen. Ha apa ennyire fél ettől a férfitól, akkor nem egy senkivel van dolgom. Ha még arra is képes ez a téma, hogy ne törődjön a rideg maszkjával, amit nekem mutat, akkor Go Jin nem egy kis halacska a tengerben. Hanem minimum egy igen veszélyes cápa…
- Sung Chan, tartsd szemmel Ha Nat és Go Jint is!
Egyből azt akartam válaszolni, hogy engem aztán nem kell szemmel tartani, de ahogy apa szemöldökének ráncolása nyugtalanságát tükrözte és nem kevésbé félelmét, inkább csendben maradtam. Úgy látszik, Jae Wan és Sung Chan története Go Jinról nem holmi gyerekeknek szóló rémtörténet volt, hanem nagyon is volt igazság alapja. Annyira komoly fenyegetést jelenthetett Go Jin Sung Chanra és apára, hogy még rám is hajlandó volt vigyázni. Ugyan csak közvetve, Sung Chan által, de ez is több volt, mint amit négy év alatt tapasztaltam tőle.
- Rendben – egyezett bele a bátyám komolyan és végre elengedte a karomat, amit eddig szorított.
- Akármivel is próbálkozik, ne adj neki ürügyet arra, hogy árthasson neked! – fordult ismét felém apa kíméletlenül, de ez a kíméletlenség most először nem nekem szólt. Habár nem tudtam, hogy tényleg engem félt-e, vagy inkább Sung Chant és a céget, de egy pillanatig elöntött iránta a hála.
- Igyekszem.
- Mégis mi történt közted és Go Jin között? – tette fel a kérdést Suh Hyung, aki nyilván tisztában volt a helyzettel, így gyorsan előadtam a rövidített változatát a történetnek.
- Amint ismét beteszed a lábad az ügynökséghez, az lesz az elsődleges célja, hogy kitegye a szűrödet – vonta le a maga következtetését a nagybátyám. De nem ellenkeztem, mert ahogy végighallgattam a saját történetem, rájöttem, hogy igaza van. Az a pasi mindenképpen arra hajazott legutóbb is, hogy minél nagyobb büntetést kaphassak a Jae Wanos incidens miatt. Így nyilvánvalóvá vált, hogy mi a célja ezzel.
- Remek – sóhajtottam a kezembe temetve az arcomat. – Éppen csak bekerültem az ügynökséghez, és már azon kell aggódnom, mikor dobnak ki onnan.
- Ne aggódj! – karolta át a vállam Sung Chan. – Megoldjuk.
- Köszi! – hajoltam hozzá közelebb, és a nyakába temettem az arcom.
- Ha pedig már ilyen búskomor témához keveredtünk, ideje kicsit feldobni a hangulatot – csapta össze a kezét Suh Hyung, mire kibújtam Sung Chan öleléséből. Ugyan láttam a szemem sarkából, hogy apa még mindig ugyanolyan feszült és cseppet sem engedett fel, igyekszik fenntartani a látszatát. - Hyung, nem véletlenül hívtalak meg ma hozzánk.
Apa már inkább érdeklődve, mintsem feszülten figyelt az öccsére.
- Igazság szerint, tudod, hogy hónapokon belül hozzám jön ez a csodás nő – itt egy meleg és szeretetteljes mosollyal jutalmazta Chun Jat. – Szeretnélek megkérni, persze, csak ha akarod, hogy te légy az esküvői tanúm!
- Hogy én? – hőkölt hátra meglepetésében a férfi, és felkuncogtam az arckifejezésén. Mindenre számított, csak arra nem, hogy Suh Hyung az esküvői tanújának szerepére szeretné felkérni. Kis időbe beletelt, míg feldolgozta ezt a fordulatot, de aztán már széles vigyorral az arcán állt fel, hogy megölelje az öccsét. – Megtisztelsz! Szívesen leszek a tanúd, drága testvérem!
- Ennek örülök! – viszonozta az ölelést Suh Hyung, és mindenki csak mosolyogva nézte a két testvért, amint egymás nyakába borulva ünnepelnek. Majd végül elengedték egymást és Suh Hyung a bárszekrényhez sétált. – Kicsit féltem tőle, hogy mit fogsz hozzá szólni, de örülök, hogy igent mondtál.
- Miért mondtam volna mást? – vigyorgott még mindig apa és elérzékenyülve néztem szét a szobában. Suh Hyung egy pezsgőt hozott a kezében, miközben Chun Ja poharakért sietett el a konyhába. Sung Chan pedig hasonlóan figyelte a jelenetet, mint én. – Én inkább attól féltem, hogy nem engem fogsz megkérni a szerepre.
- Fel sem merült bennem más lehetőség – töltötte szét a pezsgőt a kinyitása után. Ugyan én a tegnap este után még látni sem akartam alkoholt, de elég udvariatlan lettem volna, ha visszautasítom. Így elfogadtam én is egy pohárkával és mindannyian felálltunk, hogy köszöntőt mondjuk.
- Erre a csodás nőre, aki volt olyan bolond, és igent mondott nekem! – emelte poharát Suh Hyung Chun Ja felé, aki a könnyeivel küszködött.
- Legyen nagyon hosszú és boldog házasságotok! – folytatta a kört apa.
- A családra! – csak ennyit tudtam kinyögni, mert engem is meghatott ez az egész jelenet. Végre úgy éreztem, hogy ilyennek kellene mindig lennünk. Mindig ilyen hangulatnak kellene lennie egy családban. Még ha néha össze is veszünk, másnapra már fátylat borítva rá, nevetünk együtt.
Mindenki belekóstolt a tósztok után a pezsgőbe. Nekem ugyan nem ízlett, de azért megittam azt a keveset, amit Suh Hyung kitöltött.
- Mikor is lesz pontosan az esküvő? – érdeklődött apa, mikor ismét helyet foglaltunk.
- Nemsokára elkészülnek a meghívók és elküldjük őket – kezdte izgatottan Chun Ja. – De a pontos dátum, az július 23.
- Az még messze van – hümmögött Sung Chan.
- Nem volt korábban hely a jejui szállodában, amit kinéztünk – cöccögött a nő és elégedetlenül kopogtatta a körmeit a poharán. – De az időpont annyira nem is lényeges. Legalább van időnk mindent megszervezni.
- Jeju? – húzta fel a szemöldökét apa és elmosolyodott. – Ennél messzebb nem találtatok helyet?
- Chun Ja ott született, így lett a helyszíne Jeju az esküvőnek – válaszolt Suh Hyung készségesen a szurkálódó kérdésre.
- Ezt eddig nem is tudtam – jegyeztem meg meglepődve. - És ott lakik a családod is?
- Igen, a legtöbbjük nem költözött el. Így egyszerűbb is számukra, ha ott lesz, nem kell annyit utazniuk. Főleg a nagyszüleimnek. Oh, majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez, és kisöpörte a szeméből az egyik rakoncátlan hajtincsét.
- Mi az?
- Még nem említettem, de szeretném, ha az esküvőn egy szép koszorúslányruhában díszelegnél – csak úgy ragyogott, ahogy kifejtette a gondolatait. – Azon a helyen, ahol a menyasszonyi ruhámat néztem ki, onnan beszerezhetnénk a te ruhád is.
- Ha Na lesz a koszorúslány? – kérdezett közbe apa és a meglepettség csak úgy sugárzott róla.
- Igen, nekem sajnos nincsen fiatal, női rokonom, de Suh Hyungnak szerencsére itt van Ha Na – mosolygott rám Chun Ja és automatikusan viszonoztam a gesztust. Apa ezután már nem szólt semmit sem, csak mindent tudóan bólogatott, amit nem tudtam hova tenni.
- Öhm… nem szükséges külön ruha számomra – hebegtem zavarban, mikor eszembe jutott, mit akartam mondani, mielőtt apa közbeszólt.
- Dehogynem! – hörögte Chun Ja, mint ha azt mondtam volna, hogy egy krumplis zsákban szeretnék megjelenni a neves eseményen. – Ha már voltál olyan kedves és elfogadtad a koszorúslány szerepét az esküvőn, akkor az a minimum, hogy egy szép, új ruhában libbenhetsz végig a padsorok között.
- De… - kellemetlennek éreztem, hogy ilyen nagy figyelmet szentelnek annak, hogy milyen ruhában fogok megjelenni az esküvőn, vagy hogy pénzt költenek rám.
- Ne aggódj, nem valami ocsmány ruhát akarok rád sózni! – nevetett a nő izgatottan és innentől kezdve nem is volt esélyem, hogy tovább tiltakozzak. Nekiállt ecsetelni, hogy milyen ruhára is gondolt, én meg csak helyeselni és bólogatni tudtam rá. – És még valami!
- Micsoda? – nem kerülte el a figyelmem, hogy a hangom igazán elgyötört volt, így ezt ellensúlyoztam egy mosollyal. Nem mintha nem élveztem volna az egész készülődést és tervezgetést az esküvőre, de minden bizonnyal sokkal jobban tetszett volna, ha nem én vagyok a középpontban ezúttal.
- Ne felejtkezz el a kísérőről! – kacsintott rám, de én csak értetlenül meredtem rá, így hozzátette. – Szerezz egy fiút az esküvőre! Valakinek végig kell kísérnie az oltárig vezető úton.
- Hogy micsoda?! – ismételtem meg a korábbi mondatom, de ezúttal még leplezni sem voltam képes a megrökönyödésem. – Egy fiút?
- Nem is egy lányt! – ravasz mosollyal méregetett, de nekem csak az visszhangzott a fejemben, hogy szerezzek egy fiút… Elegem volt mostanában a fiúkból, mert olyan bonyodalmakat okoztak az életemben, ami kezdett felülkerekedni rajtam. – Amúgy sem vagy már gyerek, így illendő, ha egy fiúval jelensz meg.
- Mégis honnan szerezzek én egy fiút?! – nyögtem ki kétségbeesve, bár éreztem a kérdésemben rejlő iróniát, amiről senki sem tudott a jelenlévők közül.
- Ugyan, Ha Na, nem hiszem, hogy ez gondot okozna neked – mosolygott Chun Ja még mindig, és éreztem, hogy nagyon is akar valamit sugallni a tekintetével, mégsem esett le rögtön. Mire pedig ráébredtem, mire céloz, már késő volt.
- Még csak eszedbe se jusson… - morogta mellettem apa meglepően nagy hévvel és sötét szemei szinte átégették a koponyámat, ahogy rám meredt. Utáltam a félreértéseket, de ezt egyértelműen ezekhez a helyzetekhez kellett sorolnom. Ugyanis Chun Ja Kyu Hyunra célozgatott, mivel ő leginkább azokat a pillanatokat kapta el, mikor vele voltam. Apa viszont egyértelműen Se Joora gondolt, hiszen ő arról az oldaláról ismerte a történetet, hogy azzal a fiúval vagyok együtt. – Ne merd azt a fiút magaddal ráncigálni…
- Nem fogom! – emeltem fel ijedten a hangom. – Amúgy is félreért…
- Kiről beszéltek? – kérdezte értetlenül Sung Chan, de ugyanazt a kifejezést láttam a többiek arcán is. És ez volt az a pillanat, mikor nem tudtam, mit is mondhatnék. Nem magyarázhattam el egyik félnek sem a dolgot, hogy megértsék, mert ez olyasmi volt, amit nem akartam az orrukra kötni. Viszont a kérdés hallatán apa elgondolkozva, majd pedig megvilágosodva nézett rám.
- Nem tudják?! – elképedve és megrovón hangzott a szájából a mondat, ami csak a torkomra forrasztotta a szavakat. Úgy éreztem, kezd kicsúszni a talaj a lábam alól és nem tudtam, mivel akadályozhatnám meg ennek bekövetkeztét. – Ennyi mindent megtesznek érted, kiállnak melletted, még kockáztatnak is érted, és nem tudják, hogy közben te mit csinálsz?
- Én… - tátogtam és nem tudtam, mit mondjak. Abban voltam egyedül biztos: Sung Chanék nem tudhatják meg, hogy Se Jooval randizok. – Kérlek, ne…
- Nem mondom el – felelte hidegen és kihúzta magát a székében. – Meghagyom neked ezt a megtisztelő feladatot, Ha Na. Mondd meg nekik te, hogy szúrtad őket hátba!
Ha nem teszi hozzá ezt az utolsó mondatot, ha nem fűzi még hozzá az utolsó szavakat, akkor talán nem történt volna az, ami. Akkor megszégyenülve, megalázottan vallottam volna be mindent Suh Hyungéknak és elfogadtam volna, hogy én vagyok a rossz. De mégis hozzátette…
Ettől pedig a szavai nyomán ismét fellángolt bennem minden sérelem, amit el kellett szenvednem tőle az évek során. Az a kevés öröm, amit a mai nap folyamán megtapasztaltam, úgy szállt el, mintha soha nem is létezett volna. Helyette csak a mardosó düh és égető felháborodás maradt. Megint feltűnt a színen az a Yoon Tae Won, akit ismertem. Az az apa, aki gyűlölt és megvetett engem. Az a férfi, aki úgy tekintett rám, mintha nem is léteznék vagy csak egy kellemetlenség lennék számára. Ezek a gondolatok pedig előhívták azt a mérhetetlen haragot, amit mindig is éreztem iránta, és minden izmomat meg kellett feszítenem, hogy ne pattanjak talpra és ne vágjam ordítva a képébe, ami az eszembe jut. Ehelyett csak egy helyben ülve, remegve az indulattól, a körmeimet a combomba vájva suttogtam halkan, de mégis könyörtelenül.
- Te beszélsz hátba szúrásról? – a gúnytól csöpögő hangom fel sem ismertem volna, ha nem tudom, hogy az én számból tör elő. – Lehet, hogy nem mondtam el nekik, de okkal tettem.
- Féltél, hogy ugyanazt fogják mondani, mint én? – jegyezte meg epésen a férfi és megrándult a szája széle. – Tudod jól, hogy nem helyeselné senki sem a jelenlévők közül azt, amit teszel.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, ahogy felfogtam a szavait, és őszintén megvallom, feltámadt bennem a kétség. Talán igaza volt, talán tényleg azért nem mondtam el se Sung Channak, se Suh Hyungnak, hogy Se Jooval randizom, mert féltem, hogy nem fogadnák el. Hogy ugyanúgy azt tanácsolták volna, hogy mondjak le róla mindkettőnk érdekében.
- Lehetséges, hogy igazad van – vontam vállat könnyedebben, mint ahogy éreztem magam. – De abban is biztos vagyok, hogy egyikük sem reagált volna úgy, ahogy te. Nem játszadozott volna velem és vele!
- Ha Na… - kezdett bele nyugodtan Sung Chan, a karomra téve a kezét, de leráztam magamról és tovább folytattam.
- Nem zsarolta volna meg, nem próbált volna meg egyikük sem manipulálni! – kiáltottam most már dühösen. A szívem a torkomban dobogott, a vér dübörgött a fülemben. Tudtam, hogy meg kellene állnom, tudtam, hogy csendben kéne maradnom, de képtelen voltam rá.
- Akkor… - kezdett bele apa, de aztán megakadt, végül mégis folytatta kicsit rekedtebb hangon. – Akkor mire vársz még? Nem akarod megosztani velük, hogy kivel is találkozgatsz a hátuk mögött?
- Ha el is mondanám, nem azért tenném, mert te rákényszerítesz, hanem azért, mert úgy döntöttem! – kiáltottam rá és megremegett a szám. A mellkasomra egy száz tonnás súly nehezedett, alig kaptam levegőt. Apa arcán is mintha saját szenvedésemet láttam volna visszatükröződni.
- Azt hiszem, ennyi elég vo… - próbálkozott Suh Hyung a kedélyek lecsillapításával, félig felállva, de annyi haszna volt, mint ha két dühödt oroszlán közé vetette volna magát.
- Még hogy hátba szúrás! – már szinte magamat hergeltem, hogy legyen elég erőm szembeszállni apával. – Hányszor árultál el az évek alatt, mióta anya meghalt?! Hah?!
Apa felnézett rám, mintha érdekelte volna, hogy mégis, miről beszélek, így folytattam.
- Eltávolítottad a közelemből azokat az embereket, akiket szerettem! – hangom már nem is dühöt, hanem fájdalmat tükrözött vissza. Pontosan azt a fájdalmat, amit apán is láttam. Száját összepréselte és mély ráncok jelentek meg a szeme körül, ahogy rám hunyorított. – Rávetted Se Joot és a bandát, hogy bevonuljanak a seregbe, csak hogy minél messzebb kerüljenek tőlem. Hazudtál nekik, csak azért, hogy te jobban érezd magad! És most is… most is megfenyegetted Se Joot, hogy kidobod a cégtől, hacsak nem teszi azt, amit mondasz…
A kezét a mellkasához kapta, mintha minden egyes szavam éles késként hatolt volna a szívébe. Hörögve felnyögött és meggörnyedve hajolt előre. Értetlenül meredtem a jelenetre és rémülten néztem körbe a többieken, hogy mégis mi folyik itt. A társaság többi tagja viszont egyáltalán nem azt a reakciót mutatta, mint amire számítottam volna. Nem tűntek olyan értetlennek és döbbentnek, mint én, hanem épp ellenkezőleg.
- Chun Ja, hozz egy pohár vizet! – utasította Suh Hyung menyasszonyát, miközben apa mellett termett és leguggolt mellé. Egyik kezével a férfi hátát simogatta, aki még mindig furcsa, nyöszörgő és szenvedéssel teli hangokat hallatott. Eközben Chun Ja kapkodva és ijedten rohant a konyhába. – Hol vannak a gyógyszereid?
- A… ka-kabátom… zs-zsebében… - nyögte apa elfúlva, mire Sung Chant nem is kellett kérni, egyből az előszobába sietett és pont akkor ért vissza egy gyógyszeres dobozzal, mikor Chun Ja a pohár hideg vízzel. Mindkettejük keze remegett és Sung Chan alig bírt két tablettát kivenni a dobozból anélkül, hogy mindegyik a földre nem szóródott volna.
- Hyung, itt van, gyorsan vedd be! – vette át a pirulákat Suh Hyung és segített kiegyenesedni apának, majd a szájába helyezte őket. Chun Ja továbbította a vizet, mire a férfi nagy kortyokban nyelte azt.
Eközben én csak elképedve, tétlenül és teljesen összezavarodva néztem a jelenetet. Mégis mi a fene volt ez?! Mióta szed apa gyógyszereket? És egyáltalán milyen gyógyszerek azok?!
- Jobban vagy már? – kérdezte óvatosan Suh Hyung a fotelben elterülő férfitól. Apa még mindig a mellkasát markolászta ujjaival, arca sápadt volt és izzadtság gyöngyözött a homlokán. Néha meg-megrezzent, de nem felelt a kérdésre. – Azt hiszem, mentőt kellene hívni.
Suh Hyung már kezdett pánikba esni, de ekkor apa megragadta a kezét és visszatartotta.
- Ne-nem szükséges – fújtatta és végre kinyitotta a szemét. Vizenyős szeme könnyektől csillogott és fejét a fotel háttámláján nyugtatta. – Már jobban vagyok.
- Biztos? – hajolt le ismét az öccse és úgy vizslatta az arcát, mint ahogy az enyémet szokta, mikor tudja, hogy nem mondok igazat, és várja, hogy színt valljak. – Inkább hívom a mentőket. Egy kivizsgálás azért nem árthat.
- Suh Hyung! – szólt most már ellentmondást nem tűrően apa, és egy pillanat erejéig visszanyerte a határozottságát. – Csak… csak egy kis pihenésre van szükségem.
Legalább egy percig farkasszemet néztek, de végül Suh Hyung sóhajtva megadta magát.
- Akkor pihenj le a vendégszobában egy kicsit! – láttam apán, hogy legszívesebben nekiállna kötözködni, de akkor annak az lett volna a vége, hogy Suh Hyung hívja a mentőket. Így inkább beleegyezett, és hagyta, hogy a férfi felsegítse, és a vendégszobába kísérje. Eközben persze egy pillantásra sem méltatott, de én végig őt bámultam. Egész végig járt az agyam, hogy most mégis minek voltam tanúja és mit láthattam.
Az asztalon lévő gyógyszeres dobozra tévedt a tekintetem és felvettem, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy számomra ismeretlen doktor neve szerepelt rajta, az apáméval együtt. Plusz, hogy napi háromszor kell bevennie, és természetesen a gyógyszer neve, ami nekem nem mondott semmit. Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy vitaminok…
Suh Hyung mély levegőt véve rogyott le a kanapéra, mikor visszatért. Sung Chan és Chun Ja is követte a példáját. Egyedül én maradtam állva és pislogtam végig rajtuk. Chun Ja nyugtatólag simogatta Suh Hyung kezét, aki még mindig nem tért teljesen magához a történtek után. De képtelen voltam kivárni, hogy mindenki megnyugodjon. Tudni akartam, hogy mi folyik itt. Mégpedig most azonnal!
- Ez meg mi volt? – kérdeztem, de még engem is meglepett, hogy mennyire remeg a hangom és köszörültem egyet a torkomon, bár semmi köze nem volt a kettőnek egymáshoz. Ami viszont feltűnt, hogy egyikük sem néz a szemembe, mindannyian kerülik a pillantásom és nem akaródzik nekik válaszolni a kérdésemre. – Kérdeztem valamit!
- Ha Na! - sóhajtott fel Suh Hyung türelmetlenül, de nem tudott meghatni.
- Suh Hyung… – megint kezdett felmenni bennem a pumpa, de most egészen más okból kifolyólag, mint korábban.
- Az előbb miről beszélt apa? – szólalt meg Sung Chan félbeszakítva és követelőzőn. – Mit titkolsz előlünk?
Nem tagadom, reméltem, hogy nem kerül sor erre a beszélgetésre ezek után, de tudtam, hogy végül nem fogom megúszni. Sung Chan nem nyugodott volna bele, hogy nem tud valamit. A makacsságunkat anyától örököltük mindketten. Ha pedig nem mondom el most, akkor féltem, hogy ők sem mondanak semmit apáról…
Így nagyon röviden beszámoltam Se Jooról és arról az ominózus randinkról, amivel lebuktunk a nyilvánosság előtt és apa megtudta. Illetve arról is, hogy valójában mi volt az oka annak, hogy megkaptam tőle a szerződést. Mindannyian csendben hallgattak, és úgy éreztem magam, mint a vádlott a bíróságon, aki bevallja bűneit, és tudja, hogy el fogják ítélni.
- Egy-két dolog így világossá vált – szólalt meg elsőként Sung Chan. - Többek között a homályos és követhetetlen sztori, amit előadtál, miután eljöttél apától. Szépen a szemembe hazudtál.
- Akárcsak nekünk – tette hozzá teljesen feleslegesen Suh Hyung.
- Mégis mit vártok tőlem?! – fakadtam ki, mert akármennyire is bűntudatom volt, nem akaródzott beismernem, hogy igazuk van. Ahogy viszont a csalódott tekintetekre meredtem, rosszabb volt ezer büntetésnél és szidalmazásnál. Valószínűleg ezért volt olyan kétségbeesett és kérlelő a hangom is. – Számoljak be a szerelmi életem minden egyes részletéről nektek? Ti sem gondolhatjátok ezt komolyan!
- Ez igaz – bólintott a nagybátyám és az orrnyergét kezdte el masszírozni, valószínűleg azért, hogy levezesse a feszültségét. – De Se Joo nem akármilyen fiú, Ha Na, ezt te is tudod. Ő… ő egy egészen más lapra tartozik, mint a többi fiú. Még csak nem is sejtettem…
- Próbáltuk titokban tartani, míg kitaláljuk, hogy mitévők legyünk – motyogtam végül megsemmisülten, lehuppanva a kanapéra.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem tűnt fel semmi – jegyezte meg Sung Chan egy kicsit sértetten Suh Hyungnak. – Pedig majdnem kiszúrta a szemem.
- Egy ponton viszont igaza van az apádnak, Ha Na – nézett rám a férfi komolyan és minden vidámság nélkül. -, Se Joo nem jó választás. Tudom, hogy nem lehet az érzéseket irányítani, de szinte bárki jobb lett volna nála.
- Magyarul azt mondod, hogy szakítsak vele?! – megint felkaptam a vizet, de igyekeztem visszafogni magam. – Köszönöm, már apától is hallottam egyszer, milyen következményei lehetnek, ha kiderül, mi van köztünk, nem szükséges megismételned.
- Nem, nem azt mondom – rázta meg a fejét Suh Hyung meglepő módon. – De ennek nem lesz jó vége, ha ilyen meggondolatlanul viselkedtek. Ha rájönnek, hogy jártok Se Jooval, akkor az nem csak rátok lesz hatással, hanem Sung Chanra és Tae Wonra is.
Meghökkenve néztem a nagybátyámra, aki nem kezdett el fenyegetőzni és zsarolni, hogy márpedig most azonnal szakítsunk Se Jooval, hanem csak igyekezett felhívni a figyelmem a veszélyeire a fiúval való kapcsolatomnak. Ez pedig ezerszer hatásosabb volt, mint bármilyen agresszív támadás a részéről.
- Csak annyit kérek tőletek, beszéljétek meg, hogy tényleg ezt akarjátok-e, és készen álltok-e szembenézni mindennel, ami rátok várhat! – ráncolta a szemöldökét és csak bólintani tudtam rá, majd újabb csend telepedett a szobára. A tekintetem akaratlanul is a vendégszobára tévedt.
- Mi történt vele az előbb? – halkan kérdeztem, de mégis úgy tűnt, szinte kiabálok, ahogy a hangom átszelte a szobát. Sung Chan és Suh Hyung jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra, majd szótlanul megegyeztek, hogy Suh Hyung fog beszélni.
- Ha Na, próbáld meg nyugodtan kezelni a dolgot! – kért már meg rögtön az elején, hogy ne kezdjek ordibálásba és ne akadjak ki megint. – Tae Won, akarom mondani, az apád… beteg.
A szemem azonnal kétszer akkorára nőtt, dülledten néztek a nagybátyám kimerült arcára, mikor meghallottam a szavait. A gyomrom hatalmasat bukfencezett és hányinger kerülgetett.
- Milyen gyógyszerek ezek? – kérdeztem végül a kezemben tartott kis gyógyszeres dobozt nézve, mikor feldolgoztam az információkat.
- A szívére vannak – mondta kelletlenül Sung Chan és a kezeit babrálta idegesen.
- A szívére?! – leheltem elhaló hangon és az aggodalom egyre csak növekedett bennem, ahogy egyre több mindent tudtam meg.
- Úgynevezett hipertófiás cardiomiopátiában szenved – mondta a bonyolult latin kifejezést Suh Hyung és az a rossz érzésem támadt, hogy nem csak komolyan hangzik a betegség neve, hanem tényleg az is. – Ez azt jelenti, hogy kóros szívizomrostok szaporodtak el a szervezetében és ezzel akadályozzák a szíve normális működését.
- E-ez halálos? – nyögtem ki nagy nehezen az első kérdést, ami eszembe jutott, miközben reszkető végtagokkal próbáltam megemészteni a hallottakat. Szemeim egyenesen Suh Hyung barna íriszén állapodtak meg, hogy a hazugság legkisebb jelét is kiszűrhessem.
- Nem – mondta meglepően gyorsan, mire hangosan fújtam ki az eddig visszatartott levegőt. – De gyógyszeres kezelésre szorul, és ha rosszabbodik az állapota, akkor műtétre is sor kerülhet.
- És ennek mekkora esélye van? – egyre nagyobb gombóc gyűlt a torkomba, amitől nehezen tudtam lélegezni és nyelni egyszerre. Valahogy nem akarta az agyam befogadni azt a tényt, hogy az apám beteg…
- Nem kizárt – adott kitérő választ Suh Hyung, de talán örültem is ennek, nem akartam százalékokat hallani és hamis reményeket. – Ha továbbra is nagy terhelésnek van kitéve, akkor az nem segít a gyógyulásban.
- Az előbb a szíve volt…? – kérdeztem még mindig félénken és bátortalanul.
- Igen, fizikai vagy akár lelki terhelés hatására fellépő mellkasi fájdalom a legkellemetlenebb tünete a betegségnek – mondta tudálékosan Suh Hyung.
- Mióta tart ez? – érdeklődtem tovább tompa aggyal, ahogy ráébredtem, hogy minden egyes találkozásunk apával csak ronthatott az állapotán. Minden egyes esetben veszekedtünk, ezzel pedig komoly nyomásnak tettem ki és nem is tudtam róla.
- Legalább három éve – felelt Sung Chan készségesen és óvatosan vizslatta az arcvonásaim. – Az egyik igazgatói ülés után rosszul lett és be kellett vinnem a kórházba. Akkor derült ki.
- Már három éve… - dörzsöltem meg a tarkómat, hogy képes legyek feldolgozni ezt az egészet. Aztán valami feltűnt, ami felett eddig elsiklottam és hüledezve néztem a bátyám zöldesbarna szemeibe. – Már három éve tudjátok, hogy beteg?
- Ha Na…
- Három éven keresztül titkoltátok előlem, hogy beteg?! – a megrökönyödés enyhe kifejezés volt arra, amit jelen pillanatban éreztem. Keserű szájízt hagyott maga után a tudat, hogy ilyen szinten elárultak. Nem dühös voltam, nem is mérges, fogalmam sincs, milyen érzések kerítettek hatalmukba. De alig bírtam levegőhöz jutni, zihálva kapkodtam levegő után és fel kellett állnom, mert nem bírtam egy helyben tovább ülni. Hirtelen megszédültem, és csak Sung Chan védő karjai gátoltak meg abban, hogy össze ne essek, de azonnal el is löktem a kezeit, miután minden visszakerült a helyére. – Ő az apám… Akármilyen szörnyű kapcsolatom is van vele, akkor sem titkolhattátok volna ezt el előlem! Jogom volt tudni! És ti beszéltek arról, hogy a szemetekbe hazudtam! Minden egyes alkalommal, mikor róla beszéltünk, elmondhattátok volna, de ti hallgattatok!
- Ha Na, ez nem ilyen egyszerű… - kezdett bele Suh Hyung, de nem érdekeltek a magyarázatai és a kifogásai.
- Mi olyan bonyolult ebben?! – förmedtem rá, és tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nem kellene így beszélnem vele, mégsem tudtam parancsolni magamnak. – Talán nem vagyok a család része?! Talán nem érdemlem meg azt a tudást, hogy az apám olyan beteg, hogy akár meg is műthetik? Vagy nem tekintetek családtagnak már?! Miért nem mondtátok el?!
Tudtam, hogy hülyeség a nagy része annak, amit felhoztam, mégsem tudtam mivel magyarázni azt, hogy eddig nem mondtak semmit sem, és megtartották maguknak ezt a dolgot.
- Miért nem mondtátok el?! – ismételtem hisztérikusan.
- Mert én megkértem őket – válaszolta egy mély és nyugodt hang a vendégszoba ajtajában, mire odakaptam a fejem…