23. fejezet

Sziasztok!

Nagy nehezen sikerült végre időt szakítanom az írásra, és ez remélhetőleg így is marad a továbbiakban. :) Nem tudom, hogy sikerült ez a rész, remélem, nem lett unalmas. Mindenkinek jó olvasást kívánok, és ne tartsátok magatokban a véleményeteket, már két szónak is örülök, még ha az is, hogy "rossz volt". :D 

Ami még FONTOS, ez főleg azoknak szól, akik a facebookról ide kattintva olvassák a történetet. A régi rendszer, amit egy írótársam szokása miatt bevezettem (mert azt hittem, jobb), most törölném, és visszatérnék az eredeti felállásra. Így ha szeretnél jelölést a következő részekhez, akkor annyi a dolgod, hogy LIKE-olod ezt a fejezetet tartalmazó posztot. Utána már automatikusan jelölést nyertél az összes többihez is (milyen szerencsések lesztek:D). Azt hiszem, ennyi lenne, hát hajrá! ^^

Szőke herceg álruhában

- Jól vagy? – a hangja meglepetésként ért, még csak fel sem fogtam igazán, csak akkor tértem észhez és dolgozta fel az agyam, hogy kivel is kerültem szembe, mikor megláttam az arcát is. Még egy teljes nap sem telt el, hogy olyan furcsán és annyi megválaszolatlan kérdéssel váltunk el, most pedig itt botlunk egymásba. – Minden rendben, fel tudsz állni?

Egyre bizonytalanabbul méregetett barna szemeivel, amik az aggódó hangja ellenére hidegen mértek végig. Én pedig csak némán és teljesen ledermedve, majdhogynem tátott szájjal bámultam rá. Hogy lehetek ilyen peches, hogy nem tudom elkerülni azokat az embereket, akiket el akarok?!

- Ha Na, megsérültél? – kérdezte szemöldökét ráncolva és megunva a várakozást, hogy végre elfogadjam a felém kinyújtott kezét, leguggolt és a karom alatt átnyúlva az ölébe kapott.

- Mit csinálsz?! – hüledeztem félhangosan és erősen belekapaszkodtam a nyakába, félve, hogy leejt. – Tegyél le!

- Na, csak nem vitte el a cica a nyelved! – suttogta a fülembe kárörvendően, én pedig eltoltam magam, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ne nézz így rám!

- Pedig megérdemled – jegyeztem meg, de eltüntettem a dühös és felháborodott kifejezést az arcomról.

- Ha előbb észbe kapsz, nem kényszerülök erre – mondta Jae Wan még mindig tartva a szemkontaktust.

- Miről beszélsz? Senki nem kért meg rá, hogy játszd a hőst és az öledbe kapj!

- Tudod milyen kínos volt mindenki előtt, hogy már percek óta meg sem szólalsz és meg sem moccansz? – szűrte összeszorított fogai között, én pedig ekkor jöttem rá, hogy még mindig a P.S. Ent. előcsarnokában vagyunk, és egy kisebb tömeg gyűlt körénk. Ez pedig nem lett volna olyan borzalmas, ha nem fogott volna minden egyes lány (igen, többségében fiatal lányok álldogáltak körülöttünk) egy okos telefont a kezében és készített volna képeket, illetve felvételeket rólunk.

- Tegyél le… - motyogtam zavarban és elfordítottam a tekintetem a fiú rideg pillantásáról, majd kitartóan a vállát kezdtem el nézni.

- Azt már nem! – éreztem, hogy enyhén megrázza a fejét. – Ha leteszlek, az csak még kínosabb lesz.

- De…

- Most pedig maradj csendben és ne fészkelődj, mert már így is elég nehéz vagy! – adta ki az utasításokat, nekem meg égő fejjel, és legfőképpen csendben kellett tűrnöm, hogy így parancsolgat. Éppen eléggé megalázó volt a helyzet már, nem akartam rajta még tovább rontani.

Jae Wan megindult velem az ölében és az információs pult felé lépdelt. Láttam, ahogy mindenki tekintete és kamerája követ minket, ahogy a fiú elegánsan és mintha meg sem kottyanna neki a súlyom, keresztülsétál a tömegen. Ezek a tekintetek egyszerre tükröztek döbbenetet, irigységet, értetlenséget, haragot és meglepődést. Szóval mondhatni egyetlen egy pozitív érzelmet sem fedeztem fel rajtuk, amin az összesúgások és megjegyzések - amiket csak félig kaptam el - csak rontottak. Egyiket sincs kedvem itt megismételni, de elég, ha annyival tisztában van az ember, hogy nem együttérzésről és kedvességről árulkodtak ezek az elhangzott szavak.

Így megunva ezeket a pillantásokat, kommentárokat inkább nekidöntöttem a homlokom Jae Wan vállának, hogy elrejtsem a vörös arcomat és homályos tekintetem. Kínos volt és rettentően kellemetlen az egész helyzet.

- Jó napot! – szólalt meg a fiú meglepően kellemes hangon, amihez nem voltam hozzászokva.

- I-igen? – kérdezte remegő hangon Ha Neul, ha jól sejtettem. Egy picit ki is kukkantottam a fiú válla mögül, hogy követhessem az események folyását. Ha Neult sem kellett félteni, egyből, ahogy meglátta Jae Want, egy kezes báránnyá változott. Lesütötte a tekintetét, arca enyhe rózsaszín színben játszott, idegesen tördelte az ujjait, ahogy felállt.

- Mi történt itt az előbb? Miért nem engedték be a kisasszonyt? – kérdezte Jae Wan jól játszva az értetlen és diszkréten érdeklődő úriember szerepét. Szóval kisasszony? Nem rossz Jae Wan, de kár hogy csak megjátszod az egészet!

- S-sajnos nem rendelkezett belépővel, n-nem adtak le k-kérvényt a nevére – magyarázta Ha Neul összezavarodva és félénken. Egy tincset tűrt a füle mögé, majd nagyokat pislogva emelte fel a tekintetét Jae Wanra. Oké, egyértelmű volt, hogy próbálja játszani az ártatlan kislány szerepét, és még rá is tesz egy lapáttal, hogy meggyőzze a „hercegemet”.

- És hogy kerültek ide a biztonsági őrök? – folytatta a kérdezősködést Jae Wan.

- Mr. Jung, azt hittem, hogy a hölgy csak át akar verni és nem hallgatott a szép szóra, így…

- Így máris hívta az őröket anélkül, hogy nyugodtan próbálta volna megoldani a helyzetet – vágott bele a szavába Jae Wan kíméletlenül és keményen. Levetette azt a kedves kifejezést az arcáról, amit eddig fenntartott, majd azt a rideg maszkot vette fel ismét.

Mr. Jung?! Velem lett volna ilyen kedves ez a lány… Talán emiatt sem sajnáltam meg Ha Neult annak ellenére, hogy Jae Wan nem bánt vele éppenséggel kesztyűs kézzel.

- Én csak a munkámat próbáltam végezni, az előírások szerint cselekedtem, Mr. Jung! – esett kétségbe és már könnyek gyűltek a szemébe. Mégis mitől ijedt be ennyire ez a lány, hogy így megtört pár keményebb szó hallatán?

- Jae Wan… - súgtam rettentő halkan a fülébe, hogy senki se vegye észre. – Nem csak az ő hibája…

Az ujjai megfeszültek a combomon és az oldalamon a szavaim hallatán. Nem tudtam, hogy jelzésnek szánta-e, hogy maradjak csendben, vagy csak váratlanul érte az akcióm, hogy megszólaltam a kifejezett kérése ellenére.

- Kérem, Ha Neul, legközelebb legyen körültekintőbb a helyzetet illetően! – sóhajtott Jae Wan, mint egy megfáradt férfi, aki hirtelenjében tíz évet öregedett és elege lett a fiatalság megfenyítéséből.

- Igen, Mr. Jung, igyekszem a továbbiakban! – bólogatott, mint egy bólogatós kutya, amitől szinte rosszul lettem. Mégis mitől lett ilyen szófogadó hirtelen?!

- Kihez szeretett volna menni a kisasszony korábban? – érdeklődött már sokkal kedvesebben a fiú, és végig sem mondta a kérdést, már hallottam, ahogy a lány a billentyűzetet püföli. Ha tudni akarta, hova igyekeztem, akkor engem is megkérdezhetett volna… Kezdtem úgy érezni magam, mint egy batyu, amit úgy tart a kezei között, mintha ott sem lenne.

- Yoon Sung Chanhoz szeretett volna eljutni – válaszolt készségesen a lány.

- Hol találhatom meg őt? – még pár pötyögés következett.

- A kétezer-kétszázkettes szoba a huszonkettedik emeleten.

- Köszönöm! – bólintott Jae Wan és megindult az előcsarnokot és a P.S. belső részlegét elválasztó forgóajtó felé. – Elnézést, hoznák a két bőröndöt, ha megkérhetem Önöket?

Jae Wan egy kedves és odaadó mosollyal nézett a biztonsági őrökre, akik még mindig ott álldogáltak csendben mellettünk, várva, hogy mi is fog kisülni ebből az egészből. Egymásra néztek, de nem nagyon akaródzott megmozdulniuk. Nem volt ínyükre, hogy egy ilyen vakarcsnak kell engedelmeskedniük, mint Jae Wan.

- A kisasszony bokája megsérült, és mint láthatják nincs több szabad kezem – magyarázta meg a kérését Jae Wan, így már kevésbé kelletlenül mozdultak meg a férfiak és követtek minket a liftig, miután átmentünk a forgóajtón.

Amint beléptünk a forgóajtón az előcsarnokban összegyűlt tömeg a sutyorgás helyett már hangosan tárgyalta meg az imént látottakat, mit sem törődve azzal, hogy nem egy másik világba léptünk át a forgóajtóval, csak egy-két méterrel sétáltunk odébb, így még tisztán és kivehetően halljuk minden egyes szavukat.

- Köszönöm szépen a segítségüket, innen boldogulunk! – fordult a biztonsági őrök felé Jae Wan, akik nagy megkönnyebbülésükre szívesen hagytak fel a hordár szerepével.

Mivel azt hittem, hogy vége a színjátéknak, elhajoltam a fiútól és azon kezdtem el ügyködni, hogy leszállhassak az öléből, de meglepetésemre visszarántott magához és odaszorított a mellkasához.

- Még egy kicsit maradj nyugton, míg be nem szállunk a liftbe! – ezzel megnyomta a hívógombot és a háttérben egyenletes zajjá halkult zsivaj mellett álltunk csendben a lift előtt. Az egész testemmel érzékeltem minden rezdülését, a szíve ütemes dobolását a mellkasában, a szabályos lélegzetvételét, az illatát, ami erős volt és határozott, pont olyan, mint amire régebbről emlékeztem, azzal a kis édességgel, amit olyan furcsának véltem ebben a férfias illatban.

A lift csilingelő hangja térített észhez, hogy fejezzem be az ábrándozást, és ekkor óvatosan lerakott a földre, miután kiszálltak a liftből az utazók. Behúzta a két bőröndöt a felvonóba és megnyomta a huszonkettes gombot a kijelzőn. Az ajtó bezáródott és megkönnyebbülve engedte el magát, nekidőlve ezzel a liftben lévő korlátnak.

- Azt hittem már, hogy soha nem szállunk be! – elégedetlenkedett és közben a vállát masszírozta, meg a nyakát. – Olyan vékonynak tűnsz, aztán meg kiderül, hogy a látszat mekkorát csal.

- Hé! – háborodtam fel és ismét rá kellett ébrednem, hogy a hősies megnyilvánulása ellenére, kivel is állok szemben. – Én megmondtam, hogy tegyél le, te próbáltad itt játszani a  szőke herceget!

- Hogy úsztad volna meg máskülönben akkor ezt az egészet, amibe belekeveredtél? – kérdezte tőlem tiszta kíváncsisággal, semmiféle rosszindulattal. De nem állt meg itt, rákontrázott. – Ha nem játszom a szőke herceget, ahogy te fogalmaztál, akkor most a biztonsági szolgálatnál ücsöröghetnél, várva a bátyádat.

Nagy szemekkel és elszégyellve magam bámultam rá, de ő csak a lift fényes aranyszínű ajtaját nézte kitartóan. Hogy lehet valaki ilyen idegesítő?! Legszívesebben bokán rúgtam volna, csak azért, mert igaza volt. Ha nem lép közbe, akkor már rég azzal az igencsak ellenszenves férfival üldögélnék egy szobában, idegesen várva Sung Chan belépését a helyiségbe.

- Köszönöm… - motyogtam zavartan és irtózatosan halkan, amit nem is biztos, hogy Jae Wan is meghallott. Éppen ezután szólalt meg a kis csengettyű, jelezve, hogy elértük a huszonkettes emeletet.

- Mindegy! – felelte Jae Wan és megfogta mindkét bőröndömet, amin a válltáskám is volt, hogy kilépjen a fülkéből. Nem tudom, miért, esetleg megint amiatt a rideg maszk miatt, amin kissé áttörtek az érzelmei – sértettség, megbántottság és szomorúság, amit talán csak odaképzeltem -, vagy az, hogy még a szemembe sem nézett, csak a mély és nemtörődöm hangját hallhattam – de megragadtam a karját. Meglepődve torpant meg, hátrafordulva, hogy mégis mit szeretnék.

- Tényleg köszönöm! – próbáltam belesűríteni mindazt a hálát, amit tényleg éreztem, és a tekintetemmel sugalltam, hogy nem csak holmi felszínes, udvariasságból elejtett köszönetet hall. Az ujjaim akaratlanul szorultak meg kissé a karján, a kabátját összegyűrve ezzel, amit viselt.

Szemei érdeklődve figyeltek, mintha kerestek volna rajtam valamit, mintha reménykedett volna valamiben. Valahogy a bizonytalanság jeleit vettem rajta észre, amihez nem voltam hozzászokva ezen az arcon. Éppen szóra nyílt a szája, valamit mondani készült, és azt vettem magamon észre, hogy szinte vágyom azok után a szavak után, amiket mondani akar.

- Vigyázz! – riadtan kiáltott fel, és rántott egyet rajtam, aminek köszönhetően kiestem a liftből, egyenesen a mellkasának. – Mi a fene?!

Elléptem tőle és értetlenül bámultam a hátam mögé, ahol a lift ajtó becsukódott és már ment is tovább valamelyik óhajtott szintre, ahol türelmetlenül vártak rá. A probléma viszont az volt, hogy én éppen az összecsukódó ajtó útjában voltam, de mintha fel sem tűnt volna neki, könnyűszerrel rám zárta volna azt a féltonnás ajtót.

- Minden rendben? – nézett le rám ijedten Jae Wan. Csak bólogatni tudtam, mert most először láttam félelmet a fiú szemében. Most először vettem észre rajta, hogy ténylegesen aggódik miattam, vagy egyáltalán akármi miatt. – Szólni kell a karbantartóknak, ez így veszélyes.

Ismét csak bólintani tudtam egyet helyeslésül, mert még nem tértem észhez az előbbi akciója után. Neki is feltűnt, hogy túlságosan közel állunk egymáshoz, és még mindig átkarolja a vállamat, így zavartan és a torkát köszörülve lépett el mellőlem, majd lökte nekem az egyik bőröndömet.

- Nem vagyok a szolgád, szóval te is hozhatnál valamit – mondta, majd megindult balra, hogy még az arcát se lássam, de a rózsaszín füle árulkodó volt. Csak magamban megmosolyogtam, és nem tettem szóvá, mert nem akartam kínos helyzetbe hozni. Így is sokat segített nekem ma, ha nem gúnyolom ki, az egy jó pont, nem?

Így csak követtem a folyosón, majd a keresett ajtó előtt leállt és bekopogott. Válasz semmi, szóval egyszerűen benyitott.

- Meg is érkeztünk – mondta, majd belépett, maga után húzva a gurulós bőröndömet. Én is bementem a nyomában, ahol ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint legutóbb, mikor itt jártam. Leállítottuk a két nagy koffert az ajtó mellé, majd becsukta azt. Se szó se beszéd utána meg lehuppant a bátyám puha, bőr karosszékébe.

- Mit művelsz? – néztem rá kérdőn, mert még kicsit fészkelődött, de végül megtalálva a kényelmes pozíciót, mozdulatlanná merevedett, miközben sötét szemei végig engem pásztáztak.

- Nem illene valamivel megkínálnod a megmentődet? – várakozóan mért végig, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy nem szabadulok meg olyan könnyedén tőle, mint ahogy szerettem volna. Habár most az egyszer tényleg megérdemelte, hogy kedvesen bánjak vele.

- Tea, kávé, víz? – érdeklődtem és a kis hűtő elé léptem, az íróasztal mellett.

- Kávé, két cukorral és tejszínnel – felelt lazán és nagyot kellett nyelnem, hogy megálljam szó nélkül a parancsolgatást. Neki is álltam feltenni a kávét és csendben vártam, hogy a gép elkészítse. Jae Wan nem siettetett, csak követte minden egyes mozdulatomat a pillantásával, de egy szót sem szólt. Egyszerre volt feszélyező és megnyugtató a jelenléte.

- Még egy cukorral, a vércukrom leesett, annyit kellett ma cipekednem – jegyezte meg, miközben a cukrot kanalaztam a kis csészébe. Mély levegőt vettem és mosolyogva fordultam felé.

- Tessék, Mr. Jung! – olyan mézesmázos hangon szólaltam meg, egy olyan mosollyal az arcomon, hogy mindenki más rosszul érezte volna magát tőle, Jae Wan mégis mosolygott.

- Köszönöm, Yoon kisasszony! – tetézte, amit már én sem tudtam megállni igazi mosoly nélkül és leültem vele szemben az asztal túloldalára. – Áh, utálom, ha így szólítanak.

- Pedig egész jól tűrted – jegyeztem meg. – Még mintha élvezted is volna.

- Az a baj, hogy tegezni nem tegezhet, de ezt meg már túlzásnak tartom – húzta el a száját. - Mégsem vagyok egy igazgató az ügynökségnél, hogy így hívjon!

- Nem állna pedig olyan rosszul, habár az igaz, hogy jól meghunyászkodott előtted a lány - jegyeztem meg fintorogva, ahogy visszaemlékeztem, hogy Ha Neul mennyire megváltozott, ahogy Jae Wan felbukkant a színen.

- Amióta itt dolgozik, így viselkedik velem. Azt hiszi, hogy ezzel valamit elérhet nálam – ugyanúgy fintorgott mint én, ami kifejezetten örömmel töltött el, mert végre valamiben egyetértettünk. Nem bírta egyikünk sem ezt a hamis jópofizást.

- Nem tudja, hogy téged nem hat meg, ha kedvesek veled – szúrtam oda a fiúnak, akinek a tekintete élesen villant a kávéscsésze fölött, mielőtt ivott volna belőle.

- Nem akarsz a titkárnőm lenni, ha igazgató leszek? – kérdezett rá. – Elég jó kávét főzöl.

Elnevettem magam a kérdésén. Mégis mióta tud Jae Wan viccelődni?

- Köszi, de inkább passzolnám. Maradok a gyakornoki programnál – ráztam meg a fejem még mindig mosolyogva.

- Szóval igaz? Tényleg gyakornok leszel? – egyenesedett ki a székében, és meglepően komollyá vált az arckifejezése, ami óvatosságra intett.

- Talán baj?

- Csak meglepődtem, ennyi – dőlt vissza nyugodtabban, de ez elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

- Többről van itt szó – mondtam neki halkan és odaléptem hozzá, nekidőlve az asztal lapjának. A gurulós székkel felém fordult, és teljesen kivehetetlen tekintettel figyelt. – Miért lepett meg ennyire a dolog?

- Csak nem gondoltam volna, hogy az apád engedni fogja – rántott egyet a vállán nemtörődöm módjára.

- Nem éppen arról van szó, hogy engedi, sőt. Legszívesebben már most kirúgna innen, ha módjában állna – sóhajtottam fáradtan. Még mindig nem tudtam túllépni azon, hogy mi fog történni, ha ismét összefutok az apámmal. Túlságosan mélyen megsebeztem a legutóbb és valószínűleg minden erejével azon lesz, hogy eltávolítson az ügynökségtől, vagy legalábbis pokollá tegye az életemet itt, hogy magamtól akarjak majd távozni.

- Az apád nem olyan ember, aki könnyedén meggondolná magát, szóval komolyan sarokba kellett szorítanod, hogy belemenjen ebbe – gondolkozott el a fiú és azon kaptam magam, hogy úgy beszélgetek vele, mintha éppenséggel Sung Channal vagy So Haval állnék szemben. Aztán szemet szúrt valami, ami felett eddig elsiklottam.

- Honnan tudsz te ennyi mindent rólam? – szegeztem neki egyenesen a kérdést. – Tudtad, hogy Sung Chan a bátyám, tudod, hogy rossz a viszonyom az apámmal, amivel igencsak kevesen vannak tisztában. Korábban meg mindent tudtál rólam és Kyu Hyunról is.

- Csak a megfelelő helyen kell feltenni a megfelelő kérdést, és megkapod a választ, amire annyira vágysz – búgta mély és vonzó hangon. Vagyis csak annak szánt hangon, mert egy pillanatig sem volt képes átverni.

- Miért érdekellek ennyire? Miért törődsz ennyire velem és a dolgaimmal? – egyre jobban felpaprikázott, pedig tulajdonképpen nem csinált semmi rosszat. Hacsak azt nem vesszük, hogy mennyi mindennel tisztában van velem kapcsolatban, holott a nagy részét nem az én számból hallotta.

- Egészséges kíváncsiság, hogy kivel lófrál a bátyám? – kérdezett vissza és eltűnődő kifejezéssel az arcán bámult rám, miközben letette az üres kávéscsészét az asztalra.

- Erről van szó? – néztem rá lenézően és undorodva. Ennyit a jóhiszeműségemről, csak nem kellett volna így bíznom benne és jót feltételeznem róla! – Megint meg akarod ismételni azt az ocsmányságot?! El kell keserítselek, nem szeretem Kyu Hyunt, és ő sem engem. Felesleges nálam bepróbálkoznod. Akkor sem kellenél, ha térden állva könyörögnél, egy ilyen szemét alak senkin…

- Befejezted?! – olyan hirtelen termett előttem, hogy a ki nem mondott szavak bennakadtak. Sötét szemei megvillantak, arca megkeményedett és félelem uralkodott el rajtam, ahogy pár centi választott el csak minket. – Látom, tényleg beavatott a piszkos kis múltunkba Kyu Hyun.

Éreztem rajta, hogy dühös, szinte forrt belülről és remegtem a kezei között. Megtámaszkodott az asztalon, két oldalt a csípőmnél és ellentmondást nem tűrő pillantása szinte rabul ejtett. A szívem a torkomban dobogott, egyszerre akartam eltépni a tekintetem róla, majd pedig elmenekülni, és kivárni, hogy mégis mi lesz a következő lépése.

- Igen, elmesélte, mit tettél – mondtam remegő hangon, pedig nem is kérdés volt.

- Mit tettem? – kérdezett vissza hitetlenkedő nevetés mellett Jae Wan és ingerülten fordította el a fejét, majd ismét a szemembe nézett, mire még levegőt venni is elfelejtettem. – Biztos úgy akarsz vádaskodni, hogy nem vagy tisztában minden egyes részlettel?

Elnyílt szájjal figyeltem azt a szempárt, amin megint felismerhetővé vált a fájdalom és düh érzése. Hát tényleg igazam lett volna? Tényleg van valami olyan részlet, amit vagy Kyu Hyun nem osztott meg velem, vagy amit még ő sem tud, de ezzel ellentétben Jae Wan igen…?

- Akkor meséld el! – böktem ki bátran, ami még engem is meglepett, nemhogy Jae Want. Csak egy pillanatig láttam az arcán a csodálkozás jeleit, amit azon nyomban igyekezett is eltüntetni.

- Rontsam el a szórakozást? – kérdezte rosszallóan. – Ha a rejtvénynek tudod a megfejtését, akkor a többi része már nem lesz olyan izgalmas.

Sóhajtott egyet, majd készült ellépni az asztaltól és ezáltal ennyiben is hagyni a témát, de megragadtam a kigombolt kabátjának a szélét.

- Meddig akarod ezt még tovább folytatni? – kérdeztem halkan és a vörös színű pulcsijára meredtem. – Szerinted ez csak egy játék?

- Tessék? – kérdezett vissza kissé félve, de nem mozdult. Rá emeltem a tekintetem és önkéntelenül kibuktak belőlem a szavak.

- Egyértelműen van valami a háttérben, amit nem akarsz elmondani. Miért nem tisztázod egyszerűen a félreértést kettőtök között és beszélitek meg a dolgokat? – miért tűnt olyan kétségbeesettnek a hangom még a saját fülemnek is? – Kyu Hyun gyűlöl téged, de lehet, hogy csak azért, mert félreértették egymást. Csupán egy ostoba kommunikációs hiba, amit könnyedén megoldhatnátok, ha a büszkeségedet félretennéd!

- Ha Na! – szólt ellentmondást nem tűrően, mire összerezzentem. Megfogta a csuklóm és kiszabadította a kabátját az ujjaim közül. – Honnan veszed, hogy csak egy félreértés az egész?

- Hát… te mondod mindig, hogy nem vagyok tisztában minden részlettel – kezdtem bele zavartan, megütközve a kérdésén.

- Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy félreértés. Lehet, hogy Kyu Hyun is tett valami olyat velem, amivel kiérdemelte azt, amit kapott.

Némán, megrökönyödve meredtem rá és a zűrzavar a fejemben egyre csak nőtt.

- Miről beszélsz?

- Ne hidd azt, hogy a te Kyu Hyunod olyan tökéletes és hibátlan!

- Csak össze akarsz zavarni… - ráztam meg a fejem és elkaptam a tekintetem róla, de az ujjait érezve az államon, rákényszerített, hogy ismét a szemébe nézzek.

- Nem kellek én ahhoz – mondta halk és szinte bűvös hangon. – Ha biztos lennél Kyu Hyunban, ha ismernéd, ha megbíznál benne teljes szívvel, akkor nem tudnálak összezavarni.

- Én bízom benne – jelentettem ki határozottan, ez az egy volt, amit tudtam. Ez az egy dolog olyan határozottsággal töltött el, hogy a pillanatnyi megingásom elszállt.

- Akkor hogy-hogy nem tudtál rólam semmit sem, míg pár napja el nem mondta neked?

- Az, hogy nem oszt meg velem mindent, csak annyit jelent, hogy még nem bízik meg bennem annyira, hogy ilyen dolgokat is elmondjon, ami pedig az én hibám – olyan eltökéltséggel ejtettem ki a szavakat a számon, amennyire csak tudtam.

- Annyira naiv vagy, hogy már szinte szánlak – sóhajtott lemondóan a fiú és olyan játszi könnyedséggel használta ki a színészi adottságait, hogy még mondhatni majdnem lenyűgözött vele. - Ha az orrodnál fogva vezetne, azt sem vennéd észre.

- Mégis mit akarsz ezzel az egésszel elérni? – kérdeztem rá kerek perec, mert kezdett elegem lenni a homályos utalásokból, óva intésből és a kétértelmű megjegyzésekből. – Az a célod, hogy elválassz Kyu Hyuntól, vagy micsoda?

- Miért akarnálak tőle elválasztani? Hiszen te magad mondtad, hogy nem szereted, és ő sem téged – kérdezett vissza azonnal. – Milyen előnyöm származna ebből?

- Nem tudom… - ismertem be halkan. – Ellene akarsz fordítani?

- Rossz válasz.

- Akkor mire megy ki ez az egész?! – kétségbeesve néztem a sötét szemekbe, amik megfejthetetlennek bizonyultak számomra. Teljesen összezavart. Már azt sem tudtam, hol áll a fejem! Először olyasmivel hozakodik elő, amit nem kéne tudnia, olyan információk birtokában van, amiket nem tőlem tudott meg. Aztán felkapja a vizet, mikor megvádolom, hogy milyen egy szemét alak, majd pedig szinte Kyu Hyunra uszítana és próbálja megingatni a bizalmamat benne. Mire fel ez az egész? – Mit akarsz tőlem?

- Tőled? – billentette oldalra a fejét kérdőn.

- Túl sok mindent tudsz rólam. Olyan dolgokat is, amiket elvileg nem tudhatnál. Dühös leszel, ha vádollak valamivel, de mégsem véded meg magad, mikor ott lenne a lehetőség. Emellett pedig utálod, ha Kyu Hyunról beszélek vagy ha szóba jön – mondtam egyre jobban hadarva, ahogy zavarba jöttem a sötét pillantásától, ami nem hagyott nyugtot egyetlen másodpercre sem.

- És?

- Tehát a kérdésem továbbra is fennáll: mit akarsz tőlem? Nem véletlen, hogy ennyit kutattál utánam, hogy ennyire foglalkozol azzal, mit gondolok rólad vagy akár a bátyádról – feleltem remegő hangon. A sötétben tapogatóztam, de úgy éreztem, nem teljesen rossz helyen. Főleg, hogy Jae Wan pillantása is megrebbent a szavaim hallatán.

- Nem vagy te olyan buta, mint amilyennek tűnsz – jegyezte meg és ujjai kicsit erősebben szorították az állkapcsom, de végül elengedett. Nem tudtam, hogy ezzel feldühítettem, vagy elismerően hangzott-e el a szájából.

- Jae Wan… - éreztem, hogy rájöttem a megoldásra, tudtam, hogy ez lesz a kulcsa mindennek. Tenyerem lassan és kérlelhetetlenül kúszott előre a levegőben, fel sem fogtam, mit művelek, csak mikor már az ujjaim az arcára simultak. A fiú szemei kikerekedtek, minden jeges és kifejezéstelen árny eltűnt az arcáról, mintha védtelenné vált volna. Meg sem mozdult az érintésem nyomán, csak kivárt, hogy mi lesz a következő lépésem. Az ajkaim enyhén elnyíltak, hangom halkan, de mégis követelődzőn hangzott. Egyszerre tűnt lágynak, érdeklődőnek, zavarodottnak és értetlennek. – Honnan ismerjük mi egymást? Hol találkoztunk korábban?

Amint pedig a szavak értelme eljutott Jae Wanhoz, úgy lépett el a kezem elől, mintha hirtelen parázshoz ért volna. A levegőben tétlenkedő kezem pedig ugyanolyan lassan hanyatlott vissza az oldalam mentén, mint ahogy Jae Wan arcához siklott.

Szinte rémülten nézett rám, sűrűn pislogva, mint aki megsüketült és nem ért semmit, amit mondok neki. Nem láttam még egyszer sem ilyennek, mintha csak darabokra törtem volna azt a kemény burkot, ami mögé rejtőzött. Most pedig sebezhetően és védtelenül állt előttem, csak ijedten pislogott rám.

Figyeltem minden egyes rezdülését és láttam, ahogy szép lassan rendbe szedi a gondolatait, majd visszamászik a kemény burok mögé, ahol biztonságban érzi magát. Ugyan még ott voltak a nyomai az előbbi „támadásomnak”, próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mikor válaszolt.

- A Suminból ismerjük egymást, vagy talán már elfelejtetted? – tette fel a kérdést úgy, mint aki egy teljesen nyilvánvaló dolgot hoz fel. – Most már szenilis is lettél?

- Jae Wan… - a neve számból úgy hangzott, mint egy anyukáé, aki éppen készül kiszedni az igazságot a fiából.

- Mégis honnan veszed, hogy találkoztunk korábban? – támadt nekem szinte dühösen és kilépett az asztal mögül, hogy minél távolabb legyen tőlem. Hátha ezzel meg tudja gátolni, hogy további kérdéseket tegyek fel neki.

- Te magad mondtad – feleltem nemes egyszerűséggel és követtem, nehogy megszökhessen előlem. – Vagy nem emlékszel?

Most már tényleg a pánik kerülgette, de minderről csak a szemében csillogó rettegés árulkodott. Az egész testtartása, gesztusai és mozdulatai hűvös nyugalomról tanúskodtak, mint akivel semmi gond nincsen. El kellett ismernem, tehetséges színész, nagyon is! De ha már egyszer lehullt az álarc, többször nem fogok bedőlni neki.

- Tegnap este, mikor a Suminban jártál – segítettem neki az emlékezésben, bár erősen kételkedtem, hogy neki bármi is megmaradt volna a tegnap éjszakáról, miután kidőlt az utcán. Bár már láttam felvillanni a tekintetében azt a kétséget, amit saját magával szemben érzett. -, elég csúnyán kiütötted magad. Utánad mentem az utcára, de összeestél. Seo Yeon pont időben érkezett, hogy segítsen felnyalábolni a földről. Együtt raktunk be a kocsiba, de te még félig-meddig magadnál voltál…

- Mit mondtam? – kérdezett rá, szinte tartva a választól, de mégis tudni akarta, akármi is legyen az, ami ezzel a tudomására jut.

- Azt mondtad, hogy nem vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszlek téged – mondtam sokkal gyengédebben, mint ahogy szándékomban állt. Még az ő szája széle is kissé megrándult, ahogy meghallotta azt a mondatot, amit akkor ejtett ki a száján, mikor nem volt magánál. Talán viccesnek találta, hogy még ekkor is hazudni tudott? Vagy valami más jutott róla az eszébe? – Mert ismerlek téged.

- Ez nem jelent semmit – rázta meg a fejét megkönnyebbült mosollyal az arcán, de a neheze még csak most jött.

- Féltél, hogy elfelejtettelek téged.

Ebben a pillanatban pedig lehervadt a mosoly az arcáról és a teljes üresség vette át a helyét. Erre nem számított, ez pedig egyértelmű jelzés volt számomra.

- Tehát igaz? – kérdeztem magam sem tudva, hogy milyen válaszra számítok. – Tényleg találkoztunk már korábban?

- Mennem kell! – mondta mereven, és hátat fordítva nekem, az ajtó elé lépett.

- Jae Wan! – egyszerűen nem hagyhattam, hogy most lépjen le, tudnom kellett az igazságot. Ha már egyszer korábban találkoztunk, akkor tudni akartam hogyan, mikor és hol hozott össze minket a sors. Erre pedig magamtól nem tudtam volna rájönni. Szükségem volt hozzá rá, de ő úgy menekült előlem, mintha pestises lennék. Már a kilincsen volt a keze, mikor az ajtó kinyílt és a túloldalán Sung Channal találtuk szembe magunk.

Érdekes látványt nyújthattunk, mert meg is dermedt a folyosón, akárcsak mi az irodában. Én a fiú karját fogtam éppen, hogy visszatartsam, ő pedig távozóban volt. Mintha egy szakító félben lévő párt nézett volna, és én lettem volna az a szánalmas fél, aki nem akarja elengedni a szerelmét, holott tudja, hogy reménytelen a helyzet. De ahogy megpillantottam a bátyám, reflexszerűen engedtem el Jae Wan karját.

- Ha Na? Chris? – kérdezte igencsak megdöbbenve Sung Chan és egyikünkről a másikunkra emelte a pillantását. Valószínűleg annyira meglepődött a párosunkon, hogy ennél többet nem is tudott kinyögni.

- Sung Chan!

- Rég láttuk már egymást, Sung Chan – bólintott tiszteletteljesen Jae Wan. – Sajnálom, hogy nem tudunk kicsit beszélgetni, de most sietek, és nem szeretnék elkésni. Majd máskor bepótoljuk, ígérem!

Ezzel hátra sem pillantott (azaz rám sem nézett), és kiviharzott a helyiségből, faképnél hagyva. Én meg ott álltam az iroda közepén és a hűlt helyét bámultam, mint egy idióta. Na, ezt is jól elszalasztottam! Végre megtudhattam volna valamit tőle, erre most kellett Sung Channak betoppannia. Fenébe! – még a lábammal is toppantottam egyet dühömben, ami a bátyám figyelmét sem kerülte el.

- Mi a baj? Mégis mit keresett itt Chris? – nézett rám eléggé ferde szemekkel, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Egyáltalán honnan ismered te őt?

- Ezt derítettem volna ki éppen, ha nem most jelensz meg! – morogtam mérgesen és leültem az egyik székre az íróasztala előtt, miközben ő levette a kabátját és az asztal túloldalán foglalt helyet, ahol nem sokkal korábban még Jae Wan helyezte magát kényelembe.

- Micsoda? – kérdezett vissza Sung Chan értetlenül.

- Semmi, nem érdekes! – legyintettem és próbáltam pár mély lélegzettel megnyugtatni magam, végül is nem Sung Chan hibája, hogy Jae Wannal ennyire nehezen birkózom meg. Nem egy egyszerű eset a srác, az már biztos.

De egy valamiben biztos lehetek ezek után. Abban, hogy Jae Wan nem csak egy srác, aki beállított a Suminba, nem csak a sors ostoba szeszélye, hogy egymásba gabalyodtunk. Itt többről volt szó. Ismertük egymást már korábbról. Még ha nem is emlékeztem rá, ebben biztos voltam.

- Sajnálom, hogy késtem, de kicsit csúszott az egyik műsorfelvétel – kotorászni kezdett az asztalán lévő halmazban és nem úgy tűnt, mint aki megtalálja a közeljövőben, amit szeretne. – Hol futottál össze Chrisszel?

- Azon okból kifolyólag, hogy nem adtál le belépőt nekem az információs pultnál, akadt egy kis problémám és ő segített ki a helyzetből – hümmögtem félig mérgesen, félig pedig zavarban. Egyrészt, hogy ha Sung Chan nem vét ekkora hibát, akkor ez az egész kínos helyzet meg sem történt volna. Másrészről viszont az én vétkem volt, mert ha nem állok elő ezzel az egész „költözzünk be egy nappal korábban a koleszbe” ötlettel, illetve, ha nem jártatom a számat feleslegesen az információs pultnál, hanem nyugodtan megvárom Sung Chant, akkor elkerülhettem volna a pofára esést a P.S. előcsarnokában.

- Oh… - hunyta le a szemét, ahogy rájött, mekkorát bakizott. – Hát akkor ezért kerestél telefonon.

- Igen – bólintottam, de már belenyugodtam a történtekbe, így csak rántottam egyet a vállamon. – Nem érdekes, megoldottuk az ügyet Jae… Chrisszel.

Furcsa volt Jae Want Chrisnek szólítani, de kevesen tudhatták az igazi nevét, így inkább még Sung Chan előtt is próbáltam ezt a titkot megőrizni.

- Na, akkor nézzük azt, ami miatt itt vagyok! – végül előkapott egy vastagabb, a bal felső sarkán összetűzött papírköteget, és az orrom alá nyomta. – Ez a szerződésed. Előbb ezt kell aláírnod, csak azután kerülhetsz be gyakornoknak.

- Mit kell feltétlenül tudnom a szerződésről, mielőtt aláírom? – kérdeztem most már teljes mértékig rá koncentrálva. Igaza volt, ezért voltunk itt, ezzel a nappal kezdődik el az új életem. Az életem, ahol végre az álmaimnak élhetek, vagy legalábbis megnézem, hogy tényleg ez-e az álmom.

- Korábban nem mondtam, de a szerződés öt évre szól.

- Öt évre?! – kiáltottam fel szinte hátast dobva a szám nagyságától. – Úgy tudtam, hogy már nem kötnek ilyen hosszú távú gyakornoki szerződéseket.

- Mint említettem korábban, apa nem akarta meghozni a kedved a gyakornoki élethez – préselte össze az ajkait Sung Chan. – Ha fel akarod bontani a szerződést, akkor a háromszorosát kell visszafizetned.

- Oké… - nyeltem egy nagyot. – Jó esetben, ilyen miatt nem kell aggódnom, mert minden rendbe fog jönni idővel, és itt fogok megöregedni a P.S.-nél, ha jól mennek a dolgok.

- Az nem túl jó jel, ha még magadat is győzködnöd kell erről, Ha Na – jegyezte meg Sung Chan. – De tény, hogy ennél jobbra jelen körülmények között nem számíthatsz apától. Abban reménykedhetünk, hogy amint meglátja, hogy élvezed és sikeres vagy, majd a kapcsolatotok is javul, és talán a családot is összehozza újra.

- Nem látod túlságosan pozitívan a dolgokat, Oppa? – húztam keserű mosolyra a számat. – Túl derűlátó vagy, nem ismered még apát elég jól?

- Ha nem így állsz hozzá a dologhoz, nem is értem, mire számítasz – szigorúan felelt a szarkasztikus kérdéseimre, amitől behúztam fülem-farkam. – Akkor úgy tekintek erre a pontra, hogy ki van pipálva. A havi fizetésed nem túl nagy, éppen arra elég, hogy néha-néha vegyél magadnak belőle valamit. Viszont az ügynökség sok mindent áll, ami a napi megélhetéshez elegendő. Ha debütálsz, akkor új szerződésed lesz más feltételekkel, de egyelőre ennyivel kell beérned. Ez viszont nem jelent gondot, mert akár én, akár Suh Hyung tudunk támogatni anyagilag, ha valamire szükséged van. Meg ott a pénzed, amit apától kaptál minden hónapban. Gondolom, nem költötted el az összeset.

- Jól gondolod – bólintottam rá. Mindig is csak a szükséges dolgokat vettem meg, soha nem vásároltam semmi olyat, amire nem volt szükségem. Nem szerettem egy olyan édesapa pénzét költeni, akinek egy szemernyit sem számítok.

- A családod csak háromhavonta láthatod, nem igazán mozdulhatsz ki az ügynökségről. Ez annyira nem nagy hátrány számodra, hiszen a családod itt van. Én bármikor meglátogatlak, mikor szükséged lesz a nagy testvér ölelésére - mosolygott rám Sung Chan, amit egy hatalmas vigyorral jutalmaztam.

- És Suh Hyung? - kíváncsiskodtam félénken. – Megígértem neki, hogy holnap elmegyek hozzájuk ebédelni. Ugye elmehetek?

- A holnapi nap még belefér, mert hivatalosan hétfőtől kezdesz, de utána tudnod kell, hogy ő is beleszámít a családdal kapcsolatos kikötésbe – magyarázta kelletlenül, mire csak megértően bólintottam. – Az ügynökséghez tartozó kollégiumban leszel elszállásolva, mint azt tudod. A keleti és nyugati szárny - a fiúk és a lányok részlege - kártyás beléptető rendszerrel van elválasztva, illetve huszonnégy órás porta található a bejáratnál. Így gátoljuk meg, hogy úgymond keveredjetek, de azért van több közös helyiség is a földszinten, ahol együtt lehettek. Ezt főként a srácok miatt mondom, mert gondolom, szeretnél velük találkozgatni.

- Ühüm… - csak feszélyezve bólogattam, de titokban reménykedtem, hogy egy ideig el tudom kerülni a fiúkat.

- Ami a szobádat illeti, a szerződésed értelmében ugyebár a legkisebb szobát kapod meg a negyedik emeleten. A negyedik és harmadik emelet a gyakornokoké, ezek ténylegesen egy koleszra emlékeztetnek, mint az Akadémián is, csak minőségileg más kivitelben – kezdett kissé hosszas magyarázatba Sung Chan, de úgy ittam minden egyes szavát, mintha ő maga lenne Jézus. – Az első két emeleten vannak a lakások, amik a már debütált alkalmazottaké, ezek már egész jól felszereltek. Saját konyhával és fürdőszobával, külön hálószobákkal. Ezért is kellett a srácoknak egy ideig az Akadémián maradniuk, mert a lakásukat újította fel a cég.

- A szobatársam? – kérdeztem izgulva. Reménykedtem, hogy ha nem is leszünk puszipajtások a szobatársammal, legalább nem fogjuk utálni egymást.

- Most még elég nagy fejetlenség van, mivel most költöztek be azok a gyakornokok, akik a meghallgatáson jól szerepeltek, illetve nagyrészt azok is, akiket korábban az iskolákban a félév végeztével szerződtettünk le – felelt nemes egyszerűséggel a bátyám.

- Magyarul fogalmad sincs róla – horgasztottam le a fejem szomorúan. – Legalább meglepetés lesz…

- Nem hiszem, hogy olyan rossz emberrel kerülnél össze – rántott egyet a vállán és tovább böngészte a szerződést. – És akkor még egy-két apróság, amivel nem lesz problémád. A telefonod minden hónapban többször is ellenőrizhetik, kivel tartod a kapcsolatot, így ügyelj rá! Ami a fiúkat illeti, tiltólistán vannak, ezt jobb, ha tudod. Tilos a gyakornokok közötti verekedés, erőszak, megfélemlítés. Talán ezek a legfontosabbak, a többit majd te magad is átnézheted.

- És mi történik, ha valamilyen szabályt megszegek? – kérdeztem nagyot nyelve. Ismerve a szerencsémet, erre nagyon nagy esélyt láttam.

- Három figyelmeztetés után repülsz – válaszolt kelletlenül a bátyám.

- Hogy micsoda?! – felháborodva néztem zöldesbarna szemeibe. – Mégis mióta vannak ilyen szabályok, Oppa? Régen is így beleszóltak a gyakornokok életébe?!

- Régen még inkább, Ha Na – éreztem, hogy most jön a kioktatás. – Ha nem szabályozzuk azt, hogy mit csinálhatnak a gyakornokok és az idolok, akkor teljes fejetlenség lesz. Pletykák, rosszindulatú megjegyzések, botrányok kerekednek ki belőle, ha nem tartjuk ellenőrzés alatt őket. A cég számára az a fontos, hogy pénzt keressenek, amivel fent lehet tartani az ügynökség működését. Ahhoz pedig, hogy pénzt keressenek, sikereseknek kell lenniük. A siker titka pedig a tehetség, gyakorlás, szorgalom. Erről pedig elvonja a figyelmüket, ha randizással, családdal, szórakozással töltik az idejüket. Ne tégy úgy, Ha Na, mintha nem tudnád, hogy működik ez a világ!

- Most pontosan úgy hangzott minden egyes szavad, mintha csak apa mondta volna – jegyeztem meg rosszindulatúan és éreztem, hogy közben fancsali képet vágok.

- Még most kiszállhatsz, ha meggondoltad magad – ajánlotta fel, pedig tudta, hogy mi lesz a válaszom.

- Oppa!

- Akkor meg ne háborodj fel olyasmi miatt, amivel tisztában vagy már! – nézett rám rosszallóan. Okés, kezdem látni azt a fene nagy hasonlóságot közte és apa között…

- Egy kérdésem lenne. A figyelmeztetés helyett lehet büntetést is kapni? – érdeklődtem idegesen.

- Mi az? Talán szánt szándékkal akarsz szabályt szegni? – kérdezte mosolyogva.

- Csak elméletben…

- A figyelmeztetéseket több felső ember bírálja el, többségében inkább büntetéssel élünk, mintsem ezzel. Senkinek sem érdeke, hogy kidobjuk azokat a gyakornokokat, akikre már annyi pénzt áldoztunk – felelt készségesen Sung Chan. – Persze akadnak kivételek, ha például úgy döntünk, megválunk egy-egy kevésbé szerencséstől.

- Egyre ijesztőbb vagy – ráztam meg hitetlenkedve a fejem. Túlságosan is emlékeztet apára, és arra hogy milyen anyagiasan és tárgyilagosan képes beszélni erről az iparról.

- Talán ennyit az általános dolgokról – váltott témát Sung Chan és egy másik papírt kotort elő a kupacból. -, most pedig arról, hogy mi is lesz a dolgod az ügynökségnél. Mivel már kijártad a középiskolát és már valamilyen szintű képzésben is volt részed, ennek megfelelően válogattam össze az óráidat. Annyi nehézségem volt, hogy még nincs meg, milyen területen szeretnél elhelyezkedni. Jól tudom?

- Igen – bólintottam és egyre jobban kezdtem magam úgy érezni, mint egy kihallgatáson. Sung Chan egészen más emberré vált, ahogy a munka került szóba, és ezt még nem tapasztaltam meg korábban. Már kezdtem érteni, hogy miről beszéltek a srácok, milyen hajcsár tud lenni, ha arról van szó.

- Így a kötelező nyelvórák közül beírattalak emelt szintű angolra, kezdő japánra és középszintű kínaira – sorolta fel az órákat.

- Tessék?! Három nyelvóra?!

- Ennyi a minimum, az a legjobb, ha minél több nyelven beszélsz, ezek pedig a legfontosabbak – válaszolt Sung Chan magára sem véve a felháborodásomat. – Táncórák közül, miután beszéltem Suh Hyunggal, azt mondta, hogy modern táncból beírathatlak nyugodtan a középhaladó csoportba, viszont egy kezdő balettet javasolt mellé. Emellett drámaórára és énekórára is járnod kell. Előbbi egy csoportos foglalkozás, illetve egy színpadi mozgás, reakció, viselkedés órával kiegészítve. Utóbbiból mind nagy csoportos, mind kis csoportos foglalkozásod is lesz. Hétvégenként pedig testedzés lesz azoknak, akik éppen szabadok és nincs semmilyen programjuk, de ez persze a hét többi napjára is igaz.

- Ezek mellett aludni is lesz időm? – néztem tátott szájjal a bátyámra, akin most először láttam az együttérzés bármi jelét.

- Nézd, Ha Na, tudtad, hogy nem lesz egyszerű! Ha pedig minél hamarabb jó eredményt akarsz elérni, akkor keményen kell hozzá dolgoznod. A havi értékelések elég kemények szoktak lenni, és lassan itt van a nyakunkon a következő – igazán tudta, hogy öntsön belém lelket.

- De még csak most kerültem ide. Csak nem kell máris részt vennem rajta! – ijedtem meg a szavaitól.

- Nincs semmi, ami kimondaná, hogy nem vehetsz rajta részt – intett nemet a fejével, én pedig máris hatalmasat nyeltem.

- Származik belőle bármi károm, ha nem sikerül jól?

- Ha három értékelésen is utolsó vagy, esetleg semmi fejlődést nem látnak, akkor ennyi volt – mondta halkan. – De ez téged nem hiszem, hogy érinteni fog.

- Ez igazán megnyugtató, hogy azt hiszed, nem fog érinteni – lassan sikerül elérnie, hogy bepánikolva rontsak ki az irodájából, mondván, hogy ezt nem akarom.

- Annyi a dolgod, hogy gyakorolj! Nem én vagyok az első, aki azt mondja, hogy tehetséges vagy. Ha pedig a tehetséged megvan, akkor már minden csak rajtad múlik. Dolgozz keményen és meglesz a gyümölcse, meglátod majd!

- Ez már inkább hajazott egy kisebb motivációs beszédre, Oppa! – mosolyogtam meg, de tudtam, hogy ez a mosoly van annyira rémült, mint amilyennek éreztem jelen pillanatban magam.

- Rád kellett ijesztenem, hogy tudd, mit is vállalsz be, ha aláírod ezt a papírt itt – ezzel elém lökte a szerződést és egy tollat nyújtott felém. – Ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod, akkor írd csak alá! Ha tudod, hogy nem fogod feladni félúton, és megvan benned a kellő kitartás, hogy végigjárd azt az utat, ami az idollá váláshoz vezet. Ha el fogod viselni azt a szenvedést, amit az jelent, hogy gyakornok vagy, ha nem lágyulsz el, mikor versengésről van szó, és képes vagy harcolni azért, amit akarsz. Csak akkor írd alá ezt a szerződést, Ha Na!

Hol a bátyám komoly szemeibe, hol a papírra meredtem, ahol egy pontozott vonal várta az aláírásomat, amivel eldöntöm a jövőmet. Igazság szerint nem kellett túl sokat haboznom a döntésemet illetően. Már abban a pillanatban tudtam, hogy bármi is történjen, bármivel is kerüljek szembe, végig fogom vinni, mikor megkaptam apától ezt a szerződést.

Meg akartam tudni, hogy képes vagyok-e arra, amire anya. Tudni akartam, hogy lehetek-e olyan nagy sztár, mint amilyen ő volt. De emellett nem is tudtam volna más pályát elképzelni magamnak, mint ezt. Még ha rengeteg csalódással, fájdalommal, szenvedéssel fog is járni, ki fogok tartani, míg el nem érem azt a célt, amit még én magam sem láttam tisztán, de tudtam, hogy ez az út vezet felé. Be akartam bizonyítani apának, hogy képes vagyok rá, hogy igenis ez az én álmom és ebben még ő sem gátolhat meg, hogy megvalósítsam.

Így átvettem a bátyám kezéből a tollat és gyors mozdulatokkal lefirkantottam a nevem a papírra.

Yoon Ha Na

- Akkor ezzel meg is volnánk! – örvendezett Sung Chan és kilépett az asztala mögül, majd meglepetésemre megölelt. – Üdvözöllek a P.S. Entertainmentnél!

- Örülök, hogy végre itt lehetek! – mondtam a vállába fúrva az arcomat és nem bírtam levakarni az arcomról azt a vigyort, ami szüntelenül megjelent rajta, ahogy ráébredtem, hogy a P.S. Entertainment gyakornoka lettem.

Ekkor viszont az iroda ajtaja szinte berobbant és összerezzenve váltunk szét a bátyámmal. Elsőnek azt hittem, hogy a fiúk vártak kint az ajtó előtt mindezidáig, és most berontottak ujjongva, hogy végre hivatalosan is csatlakoztam hozzájuk.

De meglepetésemre, nemhogy nem a fiúk voltak, olyasvalaki lépett be nagy sebbel-lobbal, akire nem is számítottam. A tekintete szinte felperzselt mindent, ami az útjába került, de mikor meglátott engem a helyiségben, mint a bika, aki elé vörös posztót lógattak, úgy kapott vérszemet.

- Te ostoba liba! – kiáltott fel, majd egy hatalmas pofont kevert le nekem.

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de azt hiszem, az a legjobb, ha az elején.

Eltűntem több hónapra, és ezt nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban, de mégis ez lett belőle. Így mindenkitől bocsánatot szeretnék kérni, aki várta az új rész megjelenését! Az egyetem teljesen lefoglalt, és így nem maradt energiám, hogy folytassam az írást, vagy éppen nem éreztem magamban kellő erőt hozzá. Néha egy másik sztorin gondolkoztam, de kitartottam amellett, hogy előbb a Something New-t akarom befejezni, így ellenálltam a kísértésnek, és nem kezdtem bele. Talán többen azt is hittétek, hogy abbahagytam és feladtam ezt a történetet.

Nem tudom, hogy valakinek számít-e még, de nem adtam fel és nem áll szándékomban félbehagyni. Olyan sok időt és energiát fektettem bele, és imádom is a történetet, hogy eszem ágában sincs befejezés nélkül hagyni. Nem állok meg, míg el nem érem a hőn áhított epilógust! :)

És akkor jöjjön a lényeg: újra nekiálltam írni és 2016. június 14-én érkezik majd a 23. fejezet. Vége van a vizsgaidőszaknak és végre újult erővel csapok bele a történetbe!

Remélem, néhányan adtok nekem és történetnek még egy esélyt, és a továbbiakban is olvasni fogjátok! Köszönöm, hogy időt szántatok arra, hogy elolvassátok ezt! :)

19. Fejezet

Ezúttal elkéstem

Igaza volt Kyu Hyunnak, amíg volt lehetőségem, addig kellett volna távol maradnom Jae Wantól. Soha nem akart nekem rosszat a fiú, még ha mostanában csak is problémák származtak abból, ha kettesben töltöttünk egy kis időt, akkor is bíznom kellett volna a szavában és egy kilométeres távolságból elkerülni az öccsét.

Ugyanis Jae Wan sötét, barna szemei végig engem vizslattak és az a rideg, kérlelhetetlen szempár nem eresztett. Volt bennük valami vészjósló, amitől még a vér is megfagyott az ereimben és csak próbáltam állni a tekintetét, hogy ne láthassa rajtam, mennyire rám hozta a frászt a viselkedésével.

Ahogy a hátam a falnak nyomódott, kezdtem érezni, hogy csak egy vékony felsőben rohantam utána és kirázott a hideg, ahogy a testem kezdte felfogni, hogy öt fok van és ez egyáltalán nincs ínyére. Ezért is esett talán annyira jól, hogy Jae Wan a durva viselkedésével ilyen közel nyomult, mert legalább az egyik oldalról felfogta a hideg szelet, ami a bőrömbe mart. Legyünk pozitívak, nem igaz, Ha Na?! Ballonkabátja körbeölelt, mert nem volt ideje rendesen magára ölteni, lehelete, amit átjárt a soju jellegzetes illata, betöltötte az orrom és elnyomta azt a kellemes, férfias illatot, ami áradt a fiúból. Ajkai szóra nyíltak és féltem, mi lesz a következő megszólalása az előbbiek után. Mégis milyen agresszív megnyilvánulással kell szembenéznem és elviselnem, hogy végre megszabadulhassak tőle?

- De tudod mit? Tőled elviselem a Jae Want is…

Suttogta halkan és valami olyan történt, amire nem számítottam. Egészen mást vártam, még több dühödt kiabálást, valamilyen durva kirohanást a részéről, esetleg egy kis szexuális utalással. Ehelyett viszont a homlokát a vállamnak döntötte, mintha csak meg akarna pihenni rajta egy hosszú nap után. Olyan váratlanul ért a mozdulata és cselekedete, hogy reagálni sem tudtam rá. Csak álltam és tűrtem nagy levegővételek közepette, hogy ez a százkilencven centis fiú úgy boruljon rá a vállamra, mintha már évek óta ismernénk egymást és megnyugtatóan hatna rá a jelenlétem.

A düh és félelem, amit kiváltott belőlem, már megint semmivé vált, ahogy megláttam ezt az oldalát. Volt benne valami esendőség, így képtelen voltam eltolni magamtól és megtagadni tőle ezt a pár perc nyugalmat. Egy pillanat erejéig felmerült bennem, mi van, ha színészkedik csupán. Hiszen színész és egy ilyen jelenetet akár könnyűszerrel kirázna a kisujjából. Ennek ellenére mégsem éreztem rajta, hogy csak színjáték lenne. Ezek a hirtelen hangulatváltozások, amiket produkált, túlságosan rendszertelenek voltak és túl őszinték.

Mély, szuszogó lélegzete cirógatta a mellkasom és már majdnem átkaroltam, hogy megvigasztaljam, akármi is volt a baja. Már emeltem a karom, de mintha megérezte volna és ellépett előlem. Tekintete kissé ködös volt és nem is állt biztosan a lábán, ugyanis többször is megtámasztotta magát a bal lábával, hogy egyenesen tudjon állni.

- Ennyire megártott volna az az egy soju? – kérdeztem félig viccelődve, de meg sem kellett várnom a választ, mert Jae Wan megdőlt és fejjel egyenesen a kis utca falának esett volna, ha nem kapom el. Vagyis úgy éreztem, hogy elkaptam, de ehelyett csak azt értem el, hogy együtt estünk neki a kemény téglafalnak, és a hátamat erősen be is vertem valami kiálló fémbe, amit csak egy nyögéssel díjaztam. – Jae Wan! Hé!

A szavak erőtlenül jöttek elő torkomból, ahogy igyekeztem a fiút két lábon tartani. Ilyenkor miért nem tudott felbukkanni Nam Joon, hogy segítsen?!

- Ha Na… - nyamnyogta a nevem, amit még édesnek is találtam volna, ha nem éppen azzal küszködök, hogy ne kössünk ki mindketten a földön. – Én… tudod…

- Nincs valaki, akit felhívhatnék, hogy jöjjön érted? – kérdeztem félbeszakítva a mondandóját, mert tudtam, hogy még jó ideig várhattam volna, hogy kinyögje, amit szeretne. Éreztem, hogy kezd sok lenni a fiú nem tudom hány kilogrammos súlya, így minél hamarabb meg akartam tőle szabadulni. Jobb ötlet híján megpróbáltam visszavezetni az étterem felé, hátha Nam Joonnak végre eszébe jut kinézni az ablakon és a megmentésemre siet.

- Chris! – hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögül és kopogó topánkák eltéveszthetetlen hangját a betonon. Aztán végre megláttam a hanghoz tartozó arcot is. – Oh, istenem, mit csináltál már megint?

Az a nő volt, akit egyszer együtt láttam vele és először a barátnőjének, majd pedig a titkárnőjének hittem. Seo Yeon, ha jól emlékeztem a nevére. Ezúttal nem volt úgy kirittyentve, mint legutóbb, mikor találkoztunk, de mégis szebbnek találtam most. Egy egyszerű farmert viselt egy vastagabb kabáttal, haja pedig egy laza kontyba volt felkötve, ami rajtam úgy mutatott volna, mintha éppen most másztam volna ki az ágyból, neki mégis rettenetesen jól állt.

- Sajnálom! – nézett rám és megkönnyebbülésemre átkarolta Jae Want a másik oldalról, így levette rólam a súlyának egy részét.

- Semmi gond! – mondtam egy mosolyt erőltetve az arcomra. – Már éppen azt kérdeztem tőle, hogy kit hívhatnék fel, aki érte jön.

- Írt egy üzenetet, hogy vegyem fel itt, amint lehetséges – viszonozta a mosolyomat Seo Yeon, amitől egész kellemetlenül éreztem magam. Túlságosan gyönyörű volt, nem olyan idegesítően és művin szép, mint Se Ri, hanem természetes és igazán bájos módon. Akaratlanul is érdekelni kezdett, hogy milyen kapcsolatban áll Jae Wannal, ha nem a titkárnője. - Erre vigyük, itt a kocsi!

Adta ki az utasítást és a fejével a főút felé bökött, mire megindultunk egy hatalmas fekete autóhoz, ami ott parkolt, járó motorral. Pont olyan egyterű járgány volt, mint az idoloknál szokásos, és amit a srácok is használtak. Seo Yeon segítségével eltámogattam a magában motyogó Jae Want az autóig, aminek az ajtaját nagy lendülettel kinyitotta. De itt meg is torpantam, ugyanis egy jó tizenöt centis magasságba kellett volna felemelni a félájult fiút, ami már kezdte meghaladni a képességeimet.

- Szállj be a kocsiba és én megpróbálom feladni neked! – adta a következő parancsot Seo Yeon, mintha már nem első alkalommal kellene ezt eljátszania a fiúval. Így elengedtem a srácot és felléptem a kocsiba, majd nyújtottam a kezem, hogy adhatja Jae Want.

Megkönnyebbülésünkre Jae Wan annyira magánál volt, hogy nem kellett behajítani a hátsó ülésre, de ahogy a karjai alatt megfogtam és le akartam ültetni a székre, vagy fektetni - igazából nekem mindegy lett volna a végeredmény, csak végezzünk vele gyorsan –, megbotlott valamiben és egyenesen az ülésre zuhant, magával rántva engem is.

Félig rajta fekve, szinte belemászva az arcába néztünk farkasszemet. Sötét szemei egy pillanatra mintha megint józannak tűntek volna és úgy bámult rám szótlanul, teljesen zavarba hozva ezzel. Most vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű, tiszta bőre, nagy szemei, és vastag ajkai voltak. Eddig is láttam, milyen helyes és vonzó külsővel áldotta meg az ég, de azért nem ilyen közelségből.

Viszont mikor már kellő pirosságú lett az arcom a néma szemezéstől és eléggé kínosan éreztem magam, eldöntöttem, hogy ideje feltápászkodni, de váratlanul megragadta a derekamat, ezzel sehova sem eresztve.

- Ha Na… - kezdett megint bele és éreztem, hogy ezt most kénytelen leszek megvárni, míg végre összeszedi magát és elregéli, mit szeretne mondani. – Tudod… én nem vagyok ám olyan rossz, mint amilyennek hiszel.

Enyhén elnyílt a szám és még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy megéreztem Jae Wan kezét az arcomon. Azt hittem hirtelen, hogy valami olyasmire készül, amit nekem eszem ágában sem volt megtenni, de ehelyett csak gyengéden cirógatni kezdte a bőröm az ujjaival, ami egy század másodpercig még jól is esett.

- Van rá okom, hogy ezt el is higgyem? – kérdeztem halkan, bár valahogy sejtettem, hogy nem fogok rá komoly választ kapni, hiszen alig van tudatánál.

- Ismersz.

- Ez nem igaz.

- De igen! – rázta meg a fejét, de ezt egyből meg is bánta és fancsali képpel szorította össze a szemeit, mert megszédült már ettől az apró mozdulattól is. – Találkoztunk már.

- Igen, egy jó párszor, és az orrom alá is dörgölöd folyton, hogy milyen béna és szerencsétlen vagyok – mosolyodtam el rajta és fel sem tűnt, de az ujjaim önkéntelenül seperték ki az arcából a fekete tincseket.

Kezdtem magamon észrevenni, ha a fiú normálisan viselkedik, akkor én is ugyanúgy képes voltam erre. Ilyenkor könnyedén megnyíltam neki, őszintén és fesztelenül képes voltam beszélgetni vele. Csak itt a problémát az okozta, hogy ő közel sem szeretett normálisan viselkedni és így én sem álltam rá a dologra.

- Nem arról beszélek! – fogta hirtelen a kezei közé az arcomat, mire összerándultam az érintésére. – Nézz meg jobban! Figyelmesen!

Sűrűn pislogva mértem végig ismét azt az arcot, ami nők ezreinek szívét dobogtathatta meg a képernyők előtt ülve. Fekete haja az ülésen szétterült, még egy hajszál idegesítően belelógott a szemébe, de erőt véve magamon, békén hagytam ott, ahol volt. Fehér bőre, sötét szemei, éles vonásai, mind-mind eleget tettek azoknak a követelményeknek, amivel az ember modell lehetett. De azon kívül, hogy elismertem, milyen eszméletlenül jóképű és vonzó, nem tudtam, mire célozgatott.

- Mit kellene észrevennem? – kérdeztem félve, mert nem akartam felidegesíteni azzal, hogy nem tudtam, mit szeretne elérni.

- Tényleg elfelejtettél volna? – lehelte halkan inkább magának, mintsem nekem és szemei kétségbeesetten néztek fel rám, mintha egy világ omlott volna össze benne és az én szívem is összeszorult a látványra. De aztán felfogtam, mit is mondott és tátva maradt a szám.

Hogy micsoda?!

Hatalmasra nyílt szemmel bámultam rá, és még levegőt is elfelejtettem venni, annyira sokkoltak a szavai. Mi a fenéről beszélt Jae Wan?! Elfelejtettem őt? Mit jelentsen ez? Várjunk csak!

Ha azt mondta, hogy elfelejtettem őt, akkor már korábban találkoznunk kellett! Hiszen ennek csak úgy volt értelme, mivel nem feledkezhetsz meg olyasvalakiről, akit még az életben nem láttál! De arra emlékeztem volna, ha összefutok egy Jae Wan kaliberű sráccal! Jae Wan egy igencsak vonzó jelenség, ezt elismerem, a lenyűgöző személyiségéről pedig ne is beszéljünk. (Remélem, érezhető volt itt az utóbbinál az irónia…) Egy ilyen srác azért hagyna a legtöbb emberben valamiféle nyomot, vagy legalább egy emléket magáról, legyen az jó vagy rossz! De nekem semmi sem rémlett azelőttről, hogy besétált a Sumin ajtaján pár hónappal ezelőtt.

- Jae Wan… - végül úgy döntöttem, hogy ideje inkább rákérdezni a dologra, ahelyett hogy csak magamban találgatnék már megint és hülye elméleteket gyártanék. De csak azt vettem észre, hogy a fiú kezei lehullottak rólam és behunyta a szemét, mint aki jól végezte dolgát. Hirtelen megijedtem, hogy baja esett és rémülten csapkodtam meg az arcát, hogy magához térjen, de meg sem moccant.

- Csak kidőlt, ne aggódj! – szólalt meg Seo Yeon nyugodtan a hátam mögött, akiről időközben teljesen megfeledkeztem. Hol a nőre néztem, hol pedig a fiúra, mert nem voltam ezer százalékig biztos benne, hogy igazat mond. De amint felálltam Jae Wanról, azon nyomban megmozdult és összehúzta magát a hátsó ülésen, mint egy nagy gyerek. Egy megkönnyebbült félmosoly kúszott az arcomra, majd kiszálltam a járműből és megálltam Seo Yeon mellett.

- Minden rendben lesz vele? – akaratom ellenére is aggódtam miatta és összeráncolt szemöldökkel tanulmányoztam a mélyen alvó srácot.

- Persze, holnap reggel ugyan biztos borzalmas fejfájása lesz, de hát kellett neki inni, mikor tudja nagyon jól, hogy egyáltalán nem bírja – húzta a száját és rácsukta az ajtót Jae Wanra.

- Nem bírja az italt? – kérdeztem megdöbbenve. – Az volt az egyetlen, amit rendelt az étteremben!

- Idióta! – szűrte a fogai között Seo Yeon és még a cipőjével bele is rúgott gyengéden a kocsiba, mintha csak a fiúnak szánta volna. – Miután ivott, körülbelül fél órája van, mielőtt megérzi a hatását. Addig semmi baja nincs, de utána mintha fejbe vágták volna és kidől. Csoda, hogy ezúttal eddig kibírta!

Seo Yeon teljesen jól mondta, kész idióta ez a srác, ha tudja, hogy nem bírja az alkoholt és mégis csak azt rendelt az étteremben. Arról nem is beszélve, hogy meghúzta az üveget az első adandó alkalommal, mintha meg sem kottyanna neki!

- Na, mindegy! Sajnálom, hogy gondot okozott, és köszönöm, hogy vigyáztál rá – nyújtott kezet a nő, én pedig elfogadtam azt, háborgó érzéseim ellenére is, amiket Jae Wan kavart fel azzal a pár, egyszerű szóval. – Remélem, nem fogom ezt viszontlátni semmilyen portálon, blogon vagy hasonlókon, ami ma történt.

Komolyan mondom, ez az este kész katasztrófa! Először vérig sértem Nam Joont, aztán még Jae Wannak is beletapostam valamilyen szinten a lelkébe – habár nem tudom pontosan mivel, vagy hogy jogosan tettem-e. Ő meg cserébe ellátott egy csomó kérdéssel, amire nem lesz egyszerű válaszokat találnom. Emellett feldobott egy olyan magas labdát, amivel még inkább nem tudtam mit kezdeni! Most meg Seo Yeon is egy ilyen csodálatos mondattal állt elő, hát remek napom volt!

- Nem kell aggódnod. Nem vagyok az a fajta – válaszoltam ridegen, mert bántott a feltételezése, hogy ilyet tennék Jae Wannal. – Főleg nem olyasvalakivel, akivel egy cégnél fogok dolgozni.

Oké, talán volt bennem egy kis bizonyítási vágy, hogy nem egy egyszerű pincérnő vagyok, akit le kellene fizetni, vagy megzsarolni, hogy ne piszkítsa össze egy híres ember makulátlan életét azzal, hogy a részegségét tárgyalja ki az interneten.

De Seo Yeon egy cseppet sem tűnt meglepettnek a szavaim hallatán. Bár mire is számítottam? Ha Jae Wan tudta, hogy a P.S.-nél leszek gyakornok, akkor a nőnek is tudnia kellett róla egy bizonyos szintig. Szóval a tervem, hogy kicsit felülkerekedjek rajta, már az elején kudarcra volt ítélve.

- Hidd el nekem, nem számít, hogy egy cégnél vagytok-e vagy sem – rázta meg lemondóan a fejét és szomorú kutyakölyök módjára nézte az autó sötét üvegét, mintha láthatná Jae Want azon keresztül. – Vagy talán pont ez a probléma. Ha konkurenciának tekinted, akkor a legkönnyebben úgy tudod eltüntetni, hogy egy ilyen történetet szárnynak eresztesz az interneten. Onnan már nehéz kilábalnia belőle, akármit is tesz.

Seo Yeon pontosan úgy beszélt, mintha már megtörtént volna egyszer valami ehhez hasonló, vagy legalábbis tapasztalatból beszélt, abban biztos voltam. A szomorúság és fájdalom a szemében azt sugallta, hogy már átélt olyasmit, amiből csak nagy sebek árán tudott kiszabadulni.

- Ne aggódj! – bátorítottam gyengéden. – Eszem ágában sincs ártani neki.

Előbb még beszóltam neki, most meg vigasztalom. Ha Na, le a kalappal előtted!

Seo Yeon halványan elmosolyodott, és beült a kocsiba a kormány mögé. Átkaroltam magam, mert igencsak fáztam és már vágytam vissza a Sumin fülledt és meleg falai közé, de a kíváncsiságom győzedelmeskedett és mielőtt Seo Yeon útnak indult volna, bekopogtattam az ablakon. Kérdő pillantással a szemében engedte le a sötétített üveget.

Lehet, hogy hülyeséget csináltam, és nem kellett volna ehhez folyamodnom, de egy kis hang ott suttogott az agyam egy hátsó zugában, hogy most vagy soha! Égtem a kíváncsiságtól és a tudásvágytól, az a kérdéstömkeleg, amit pár perc erejéig sikerült visszatartanom és elfojtanom, most a felszínre tört. De szerencsére sikerült egyetlen egy kérdésre leszűkítenem.

- Bocsi, hogy ezt kérdezem, de Jae Wan mondott valami olyasmit, hogy már korábban találkoztunk. Nem tudod véletlenül, mire gondolhatott?

Meglepődött a kérdésem hallatán, és összeráncolt szemöldökkel el is gondolkozott rajta. Reméltem, hátha ő tud olyan információval szolgálni, amivel kezdhetek valamit. Vajmi kevés reményt fűztem hozzá, hogy Seo Yeon mond majd valami használhatót, de egy próbát megért.

- Sajnálom, de csak a menedzsere vagyok, nem osztja meg velem minden gondolatát, így nem tudom, mire célozhatott - rázta meg tanácstalanul a fejét végül a nő, mire úgy eresztettem ki a visszatartott levegőt - amiről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán visszatartom -, mint egy lufi.

Egy pillanatig elmerengtem, hogy eltitkol-e valamit előlem, és valójában igenis tud valamit, de nem mondja el, vagy tényleg fogalma sincs, miről beszélek. Ahogy néztem a sötét szemeit, rájöttem, hogy felesleges faggatnom, mert nem tűnt olyan pletykásnak, aki mindent kikotyog, ha kérdezik. Akár hazudott, akár az igazat mondta, lényegtelen volt.

- Azért köszönöm! – bólintottam és engedtem, hogy Seo Yeon felhúzza az ablakot és mind ő, mind pedig a békésen hortyogó Jae Wan útnak indulhasson a sötét, seouli éjszakában.

Még percekig bámultam a furgon után, míg el nem tűnt a távolban az egyik sarkon bekanyarodva. Közben pedig végig Jae Wanon járt az eszem és azon, amit mondott. Nem hagyott nyugodni a gondolata, hogy talán jól mondta, és már találkoztunk korábban. Még egy szemernyit sem rémlett a dolog, még ha erősen koncentráltam is, folyton falakba ütköztem és a Sumin előttről sehonnan sem emlékeztem a fiúra.

Mi van, ha csak félrebeszélt? – ötlött fel bennem, miközben visszafelé tartottam az étterembe, mert már a hideg kezdte beenni magát a csontjaimba és epekedtem a meleg helyiség után a kis utca végén. Nézzük csak meg jobban a dolgot!

Először is, Jae Wan hullarészeg volt, ezt el kellett ismernem. Teljesen kiütötte magát, és lehet, hogy csak félrebeszélt. Kinéztem belőle, hogy még azzal sem volt tisztában, hogy velem beszélget! Csak összekevert valakivel, vagy azt hitte, álmodik, bármi előfordulhat.

Másodszor pedig, még mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy emlékeznék a fiúra, ha már találkoztunk volna! Nem olyan típus volt, akit csak ilyen egyszerűen elfelejtenék. Annak ellenére, hogy a lelkemnek könnyebben feldolgozható lett volna, hogy a srác csak hallucinált, nem tudtam elfogadni ezt a verziót. Az a tekintet, amit akkor rám vetett, nem egy össze-visszabeszélő részegé volt, hanem egy hitetlenkedő, megbántott fiúé. Talán emiatt nem tudtam kiverni a fejemből ezt a dolgot, és ezért zavart annyira az az egy mondat.

Félig elbambulva és dideregve léptem be a Sumin ajtaján, ahol egyből megcsapott a meleg, de egyben egy hangos kiáltás is. Vagyis több.

- Meglepetés!

Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem kiestem az ajtón, egyenesen a vizes járdára. Csak az mentett meg, hogy belekapaszkodtam a kilincsbe és megtartottam magam rajta, miközben majdnem kitéptem a helyéről.

- Ha Na! – lépett mellém azonnal Nam Joon és felsegített ismét álló helyzetbe, majd betolt az étterembe, hogy becsukhassa mögöttem az ajtót.

- Bocsi – motyogtam teljesen vörös arccal és zavarban, a hajamat pedig a fülem mögé gyűrtem, hogy valamit kezdjek a kezeimmel addig is.

- Megszokhattuk volna már, hogy nem vagy az ügyesség mintapéldánya – jegyezte meg a fiú vigyorogva és beljebb tessékelt, ahhoz az asztalhoz, ami előtt Nagypapa és Nagymama álltak. Csak ekkor vettem észre, hogy az egész asztal meg van terítve és a legkülönfélébb ételektől roskadozik.

- Mi folyik itt? – néztem a körbegyűltekre értetlenül. – Valamit ünnepelünk?!

Elfelejtettem volna, hogy valakinek szülinapja van?! Istenem, de béna vagyok! Annyira máshol járt az agyam az utóbbi napokban, hogy egyik fülemen be, a másikon pedig kiment, hogy ma ünnepelünk valamit?!

- Ha Na, téged ünnepelünk! – mondta Nagypapa és a vállamnál fogva átkarolt és leültetett az egyik székre.

- Engem? – emeltem fel rá a tekintetem, ami most egy hatalmas pontyéra emlékeztethetett mindenkit, főleg az O betűt formázó számmal. Nam Joon mellém, Nagymamáék pedig velünk szemben foglaltak helyet és egyfolytában egy mosoly ült az arcukon, amit nem tudtam hova tenni.

- Az utolsó napod volt, azt hitted, talán ugyanolyan lesz, mint a többi? – úgy nézett rám Nagymama, mintha egy triviális dologra kérdeztem volna rá, és csalódott volna, hogy nem tudom rá magamtól a választ.

- De erre semmi szükség nin… - éppen álltam volna fel, bár nem tudom, miért, mert természetesen nem akartam lelépni, de kínomban nem tudtam mit kezdeni magammal.

- Ülj le! – fogta meg a csuklóm Nam Joon és lerántott, mire nagyot huppant a fenekem a széken. – Csak egy kis búcsúparti, nem kell túllihegni!

- De…

- Hallgass Nam Joonra, kivételesen nem zöldségeket beszél! – mosolygott Nagypapa, mire elnevettem magam, mert az említett egyből felháborodott.

- Köszönöm szépen! – engedtem ki sóhajtva a feszültséget, amit ez a váratlan tett keltett bennem. Lágyan pislogtam végig a többieken, mert csak most fogtam fel igazán, hogy mit is kaptam tőlük. Alig ismertem őket pár hónapja, és képesek voltak egy ilyen kis bulival előállni, csak mert már nem fogok többet itt dolgozni! Hihetetlenek, komolyan! - Tényleg köszönöm!

- Ugyan, még meg sem kóstoltál semmit, addig csak ne köszöngess! – legyintett könnyedén Nagymama. – Lehet, hogy egyik sem lett olyan finom, mivel nem volt sok időm, hogy felkészüljek az estére.

- Kizárt dolog, hogy rosszat főzzön, Nagymama! – ráztam meg a fejem és a figyelmemet az asztalon lévő ételekre fordítottam. A rament meg sem lehetett találni köztük, ami igazán meglepett, habár kellemes csalódás is volt. Ha az ember minden nap egy ramen étteremben dolgozik, akkor nem sok kedve van azt enni vacsorára is – holott ezt még két hónapja nem tudtam.

- Akkor koccintsunk, mielőtt nekiesnénk a vacsorának! – állt fel Nagypapa és hozott egy üveg sojut, amit négy pohárba öntött ki, és mindenkinek adott egyet-egyet. Felálltunk, és középre tartottuk a poharakat, várva Nagypapa tósztját. – Ha Na, köszönjük, hogy felbukkantál az étteremben, nagyon sokat segítettél rajtunk és a Suminon is. Ha nem lettél volna, akkor valószínűleg meglehetősen nehezen vittük volna tovább az üzletet. Szóval köszönjük, hogy eddig itt voltál nekünk!

- Édesem, nem igazán tudok sok újat hozzátenni ahhoz, amit a férjem mondott, de én is szeretném megköszönni, hogy itt dolgoztál ebben a kis szegényes étteremben és kitartottál mellettünk! – vette át a szót Nagymama és a ráncok elmélyültek az arcán, ahogy rám emelte tekintetét és elmosolyodott. – Remélem, hogy megtaláltad azt, amit kerestél és mostantól boldog leszel!

Már a könnyeimmel küszködtem és erősen be kellett harapnom az ajkam, hogy ne szakítsam félbe az öreg hölgyet és vessem magam a karjaiba. A kezem már remegett és éppen szólni készültem, de Nam Joon megelőzött.

- Ha Na – kezdett bele felém fordulva félig. -, örülök, hogy megismertelek.

Azt hittem, hogy még mondani fog valamit, sőt mindenki arra számított, hogy folytatni fogja, de csak nem akart újra megszólalni, akármennyire is várakozóan néztünk rá. Bár látszott, hogy már kényelmetlenül feszeng a tekintetek alatt, amik rá szegeződtek. Nagypapa volt az első, akiből kitört a nevetés.

- Fiam, nem vitted túlzásba!

- Nem mintha most látnánk utoljára – rántott egyet a vállán és két rózsaszín folt jelent meg az arcán, amin már tényleg mindenki elnevette magát.

- Ennyi is tökéletesen megfelel és elég nekem – tettem a vállára a kezem és gyengéden pillantottam végig rajta, majd Nagyiékon. – Köszönöm szépen, hogy itt dolgozhattam! Sok mindent tanultam, sok mindenkit megismerhettem, akik a szívemhez nőttek, és sajnálom, hogy el kell mennem, mert szerettem itt tölteni az estéimet, annak ellenére, hogy néha akadtak olyan vendégek, akiket legszívesebben fenékbe billentettem volna. Köszönök szépen mindent, amit itt kaptam! – a hangom már kezdett remegni és az ujjaim is erősebben szorították Nam Joon vállát, mint ahogy szerettem volna. – Illetve igaza van Nam Joonnak, nem most látnak utoljára! Többször is be fogok nézni, még talán meg is fognak unni, annyit látnak majd!

- Mindaddig, míg fizető vendég vagy, szívesen látunk! – viccelődött Nagyapa felemelve a poharát, miközben mindenki kuncogott. – Ha Nara és a folyton változó jövőre!

Koccintottunk és lehúztuk a pohár tartalmát egy könnyed mozdulattal. Majd pedig nekiláttunk a vacsorának, amit már mindenki nagyon várt, csak senki sem mondta ki hangosan. Vagy csak én voltam már farkaséhes, ki tudja?

Nagymama szerény szavai ellenére, minden isteni finom volt és egyik táltól a másikig vándoroltam, hogy mindent meg tudjak kóstolni. Meg sem tudtam volna nevezni, mi volt az, ami a leginkább elnyerte a tetszésemet, mert mindegyik ételt nagyon eltalálta ízvilágban. Közben pedig beszélgettünk és még annál is többet nevettünk.

Egy pillanatra még az is felötlött bennem, ha a nagyszüleim még élnének, azt szerettem volna, hogy Nagymamáékra hasonlítsanak. Se Joo nagyszülei és Nagymamáék. Ha az ember maga választhatná meg a családját, hozzájuk hasonló emberekre esett volna a választásom.

- Akkor te is énekes leszel majd, Ha Na? – kérdezte Nagypapa, miközben már a desszertet, egy hatalmas csoki tortát faltunk. Meglepetten kaptam rá a pillantásom, ugyanis nem számítottam erre a kérdésre, pedig nagyon is logikusnak tűnt a körülményekre való tekintettel.

- Hát – köszörültem a torkomon zavaromban – még nem igazán tudom. Még nem döntöttem el, hogy mivel is szeretnék foglalkozni.

- Édesanyád miatt azt hittem, hogy egyértelmű a választásod – pislogott kicsit értetlenkedve Nagymama.

- Nagyi, tudja, hogy ki az édesanyám? – az előbbi meglepettségem átváltott teljes zavarodottságra, még a villát is letettem a tányérra, hogy jobban koncentrálhassak.

- Természetesen, le sem tagadhatnád – mosolyodott el a néni, mire megnyalva az ajkam azt sem tudtam, mit kérdezzek először tőle.

- Ismerte őt? – bukott ki a számon, szinte várva, hogy magamba szívhassam minden egyes szavát. Még az sem érdekelt, hogy a hajam éppen a csoki krémben mártózik, ahogy előrehajolok az asztal fölött.

- Nem, dehogy! – rázta a fejét Nagymama, mire csalódottság kúszott végig minden porcikámban, elzsibbasztva az egész testem. – Csak a tévében láttam, és bevallom, több mint egy hónapig fogalmam sem volt róla, hogy te vagy a lánya. Nagypapa hívta fel rá a figyelmem, hogy mennyire hasonlítasz rá, aztán pedig láttam azt a cikket az interneten az Akadémia ünnepségéről. Utána már minden világossá vált.

- Értem – bólintottam egyet kurtán és a félig megevett tortát kezdtem el bámulni a tányéromon. Még az étvágyam is elment hirtelen. Nem tudom, miért ért ekkora csalódásként, hogy Nagymama nem ismerte személyesen az anyámat. Amúgy is annyi esélye volt ennek, mint annak, hogy én legyek az ország miniszterelnöke. Egy szóval meglehetősen csekély.

- Részvétem az édesanyád miatt – jegyezte meg óvatosan Nagypapa, mire csak egy gyenge mosolyt eresztettem el udvariasságból.

- Köszönöm…

- Azt hiszem, most van itt az ideje egy kis orvosságnak – állt fel Nam Joon és mindannyian kérdő pillantással követtük a lépteit, ahogy a hűtőhöz sétált. Kinyitotta az ajtaját és hangosan felnevettem, amint megláttam, hogy négy üveg sojuval a kezében tart vissza az asztalhoz.

- Orvosság, mi? – vigyorogtam rá, miközben töltött mindenkinek egy kis alkoholt, bár nagyon is hálás voltam neki, hogy ezt a komoly témát egy poénnal és viccel ütötte el.

- Ha már Nagypapának nem jut eszébe magától megkínálni minket! – szemtelenkedett, de az idős férfi csak somolyogva figyelte. – Erre az estére!

A gyengécske tószt után mindenki lehúzta a pohár tartalmát, Nam Joon pedig újratöltött mindenkinek.

- Ezt a részét az estének már a fiatalokra kellene hagyni, drágám – állt fel lassan Nagymama és ásított egy nagyot, miközben még a tekintetével is kerülte a sojus poharat. – Ehhez mi már öregek vagyunk.

- Talán igazad van – értett egyet a férfi, de még leöblítette a torkát a kitöltött itallal, nehogy kárba vesszen, nem úgy, mint a felesége. – Ti csak nyugodtan maradjatok, a kulcsot itt hagyom a pulton. Annyit kérek, hogy mikor elmentek, zárjatok be!

- Máris mennek, Nagymama?! – a hirtelen fordulat, hogy a házaspár itt hagy minket, váratlanul ért. – Akkor mi is…

- Ha Na, nyugodtan maradhattok Nam Joonnal, nem kell az ilyen öregemberek miatt lefújni a bulit! – intett le a néni és átkarolva suttogta a fülembe. – Vigyázz magadra, angyalom, és ne felejtsd el, a legfontosabb az, hogy boldog légy, akárki akármit is mondjon!

- Nagyi… - remegő ajkakkal néztem ráncos arcába, ami csupa gyengédséggel telt meg, ahogy végigmért. Megveregette az arcom, utána még Nagypapa is kissé esetlenül elbúcsúzott tőlem, majd kikísértük őket a bejárati ajtón. Na, nem mintha annyira aggódnunk kellett volna miattuk, hiszen közvetlenül az étterem felett laktak, így nem kellett messzire menniük.

A szemem sarkából felpillantottam a mellettem álldogáló fiúra, aki a tekintetével követte az idős házaspárt, de megérezhette, hogy nézem és rám vetette a pillantását.

- Ne is álmodozz róla, hogy megszöksz!

- Micsoda? – értetlenkedtem, de ő csak megfogta a karom és befelé húzott, vissza az asztalunkhoz.

- Megígérted, hogy iszol velem, szóval nincs menekvés – magyarázta meg a korábbi kijelentését, miközben elpakolászta a maradékokat.

- Nem állt szándékomban lelépni, rám fér egy kis kikapcsolódás – vontam vállat és éppen felálltam, hogy segítsek, de azon nyomban leteremtett és azt mondta, hogy meg ne merjek mozdulni.

- Jól van, jól van! – intettem le meglepődve. Furcsa volt ezt a határozottságot látni tőle, de nem ellenkeztem.

- Miért van szükséged kikapcsolódásra? – érdeklődött, mikor leült végre mellém és ismét töltött egy pohár sojut.

- Elég bonyolult és hosszú volt ez a pár napom – ráztam meg a fejem még mindig kissé hitetlenkedve, hogy mennyi minden megváltozott alig egy hét alatt. – Jó lenne végre csak szórakozni és nem gondolni semmire.

- Rendben, akkor egy gondtalan estére! – emelte a poharát és én viszonoztam a mosolyát, amit rám vetett.

- Benne vagyok!

- Mondjuk az érdekelne, hogy mitől is volt olyan bonyolult ez a pár napod – célozgatott, hogy szívesen meghallgat, de nem éreztem úgy, hogy éppen neki kellene kiöntenem a szívem és minden kis titkomba beavatni, ami nyomta a lelkem.

- Hidd el, ha elmesélném, akkor itt ülnénk egész éjszaka! – próbáltam terelni a témát, hátha veszi a lapot, és nem feszegeti tovább a dolgot.

- Én ráérek – vigyorgott rám, de csak kényszeredetten sikerült ezúttal azt a mosolyt az arcomra varázsolni. – Jó hallgatóság vagyok.

- Ha kellőképpen leitatod a másik felet? – néztem a pohárra, amit újratöltött és az orrom alá dugott, hogy ideje van egy újabb körnek.

- A módszereim hagynak némi kívánnivalót maguk után – mondta, mire nem tudtam megállni nevetés nélkül, de az italt elfogadtam.

- Legyen! – koccintottunk és lehúztam az égető italt, és ezúttal én töltöttem meg a poharainkat. – Ezen a héten sikeresen összevesztem az apámmal.

- Az apáddal? – töprengett el Nam Joon. - Áh, rémlik, hogy mesélted, hogy utálod! Akkor mégis miért olyan megrendítő ez?

- Tudod, attól, hogy utálom, még nem jelenti azt, hogy ne vágyakoznék utána – bukott ki az igazság belőlem azonnal, amin még én magam is meglepődtem. A szívem elszorult, ahogy felfogtam, mit is rejtett magában már napok, sőt, évek óta - csak nem akartam beismerni. Nam Joon csak töltötte az újabb kört, amit a kényes témára való tekintettel nem utasítottam vissza. – Lehet, hogy neked ezt nehéz elképzelni, mivel van egy szerető édesapád.

- Hidd el, ő sem tökéletes! – rázta lemondóan a fejét, mire barna fürtjei az arcába hulltak, amitől árnyék vetődött a szemeire. – De természetesen ez más, mint a te helyzeted.

- Egészen addig, amíg nem találkoztam vele pár nappal ezelőtt, fogalmam sem volt róla, hogy mennyire hiányzik – a hangom elhalkult, és eszembe jutott az a pillantás, amit rám vetett, mikor azokat a bizonyos szavakat vágtam a fejéhez. Majdhogynem könnyek szöktek a szemembe, így inkább ittam még egy pohárral, hátha ez elfeledteti velem a tekintetét. – Mióta anya meghalt, folyton csak martuk egymást és nem jutottunk közös nevezőre, akármivel hozakodott is elő. De a mostani találkozásunkkal felrémlett az az apa, aki annak idején volt. Az az apa, aki esti mesét olvasott nekem, mikor nem tudtam elaludni, és aki vigasztalt, mikor egyest kaptam az egyik dolgozatomra vagy csúfoltak az osztálytársaim az iskolatáskám miatt. Egy pillanatig, ostoba módon, azt hittem, van remény, hogy visszakapjam azt az embert. De csalódnom kellett.

- Mi történt? – Nam Joon hangja óvatos volt és eléggé riadtnak is tűnt.

- Csak a szokásos! – nevettem fel a vidámság legkisebb jele nélkül. Kinyitottam egy másik sojus üveget és abból ismét töltöttem magunknak. – Megmutatta, hogy milyen ember is valójában. Megint csak korlátozni akart és eltiltani mindentől és mindenkitől, akit szeretek.

- Mitől félt ennyire? – ráncolta a szemöldökét a fiú értetlenül.

- Félt?! – horkantottam fel csupa szarkazmussal a hangomban, nem túl nőiesen. – Csak utálja már a gondolatát is annak, hogy boldog vagyok, vagy hogy a P.S. közelében legyek!

- Hogy szólhatna bele abba, hogy ahhoz az ügynökséghez menj? Vagyis jobban mondva már csak múlt idő, mert már ott vagy gyakornok – jutott eszébe hirtelen és még hozzáfűzte az utóbbi sorokat, majd jól meghúzta az üveget, amit a kezében tartott.

- Oh! Nem mondtam volna még? – egy bugyuta vigyor ült ki az arcomra és kivettem a fiú kezéből az üveget. – Az apám a P.S. Entertainment vezérigazgatója.

- Tessék?! – nyelt félre a fiú és köhögésben tört ki, majd nagy szemekkel bámult rám, mintha éppen valami csodát vittem volna véghez. – Várj csak, valami rémlik! Nam Gil mesélte régebben, hogy jó kis családod van…

- Hogyne. Egy halott anya, egy utálatos apa. Remek – fintorogtam és én is meghúztam az üveget, amit korábban elvettem tőle. Nem tudom, mi ütött belém, de apa említése is elég volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt elveszítsem az életkedvem is. Senki nem kért meg rá, hogy beszéljek róla, Nam Joon sem faggatott annyira, mégis ez volt az első, amivel előhozakodtam.

Talán nagyon is megérintett a veszekedés vele, csak eddig nem vallottam be saját magamnak sem? Hiszen ez volt az első, amit felhoztam, holott még voltak éppenséggel olyan történések a héten, amik ugyanilyen hatással voltak rám. Se Ri, Kyu Hyun, Se Joo, Ki Young és Sung Chan. Csak hogy párat említsek.

- De ott van a bátyád és a nagybátyád, nem? – érdeklődött tovább Nam Joon, túltéve magát rajta, hogy nem éppen egy szabadúszó fotós az apám. – Őket szereted, igaz?

- Persze! – vágtam rá habozás nélkül bólintva, mire hirtelen kicsit megszédültem, de csak egy pillanatig tartott a furcsa érzés és ismét minden olyan volt, mint korábban. Kezdtem érezni az alkohol hatását, ami egyrészről könnyebbséggel töltött el. – Ha ők nem lennének, nem is tudom, mihez kezdenék.

- Illetve ott vannak a barátaid – ivott még egy kortyot ő is egy másik üvegből. – Nam Gil, a srácok és Kyu Hyun is.

- Kyu Hyun? – kaptam rá a tekintetem ijedten és a nyakam is belereccsent, ahogy felé fordultam. Még a torkom is elszorult a nevének említésére. Mi a fene folyik itt?

- Igen, Kyu Hyun – bólintott egyet és megint egy jó nagyot húzott az üvegből, ami miatt kezdtem egy kissé aggódni. Kicsit már amúgy is lassabban forgott a nyelve, és nem volt kedvem még egy részeg srácot hazatámogatni. Jae Wan épp elegendő volt mára… Majdnem el is felejtkeztem arról a srácról, de persze, hogy megint eszembe kellett jutnia! Mérgesen fújtattam egyet a gondolatra, ahogy felrémlett az a sok kérdés, amit egyetlen mondata okozott a fiúnak.

- Mi van Kyu Hyunnal? – kérdeztem kissé hidegebben, mint akartam vagy éppen szükséges lett volna.

- Hát ő is az egyik barátod, nem? – piszkálta a sojus üveg kupakját és lebiggyesztett ajkakkal figyelte, ahogy az pörög az asztalon, ahogy megpöcköli.

- Öhm, de… az – válaszoltam kissé esetlenül és szokásomhoz híven elkezdtem lefejteni a címkét a kezemben tartott üvegről. – Igyunk a barátokra?

Próbáltam elterelni a fiú gondolatait, meg igazából az enyémeket is. Nem akartam Kyu Hyunra gondolni. Nem akartam az apámra gondolni. Vagy arra a sok problémára, amivel már megküzdöttem és azokra sem, amik még előttem álltak. Csak egy estét akartam, amikor végre egyszer nem kell a holnap miatt aggódnom. Csak élvezni minden egyes percét és a gondokat magam mögött hagyni.

- Igyunk! – emelte az üveget felém Nam Joon és hozzákoccintottam az enyémet.

- Felejtsünk el mindent ma este, és csak koncentráljunk arra, hogy itt vagyunk? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, és a fiú talán azt sem tudta, hogy pontosan, mire gondolok, de azonnal beleegyezett.

- Ami ma itt történik, az itt is marad! – vigyorgott rám és nem tudom, hogy már az alkohol hatását éreztem-e, de nem bírtam visszafogni magam és egy hatalmas mosollyal bámultam vissza rá.

Ezután csak azt vettem észre, hogy a soju egyre gyorsabban fogy az asztalon lévő üvegekből, ezzel arányosan pedig egyre nagyobb hanggal beszélgetünk és röhögünk. Megejtettünk minden témát, beszéltünk a gyerekkorunkról, a családunkról, a kedvenc filmjeinkről, zenéinkről, könyveinkről. Kiderült, hogy elég okos a srác, sőt kifejezetten jó tanuló a középiskolában, a rangsorban benne van az első öt között, ami nagyon meglepett, mert nem néztem ki belőle, hogy ennyire jó esze van. Ahogy pedig egyre több mindent tudtam meg róla, egyre inkább szimpatikusabbá vált számomra. Rájöttem, hogy nem az az ostoba kölyök, akinek először hittem, csupán a kétségbeesett helyzetek kétségbeesett döntések felé sodorták, ezért vállalta be annak idején azt a szerencsejátékos dolgot. Habár a nagyképűsége vetekedett Kyu Hyunéval és Jae Wanéval, mégis aranyosabbnak találtam, mint a másik két fiút. Élveztem a vele való beszélgetést, hülyülést és az egész estét.

Volt egy pillanat, mikor tudtam, eljött az idő, hogy hazamenjünk. Mikor Nam Joon felállt, hogy újabb üvegeket hozzon a hűtőből, mert a többit már mind megittuk, akkor eléggé dülöngélve sikerült eljutnia odáig, majd vissza. Ekkor kellett volna lefújni a bulit, ekkor kellett volna búcsút inteni egymásnak, de én mégsem mondtam semmit. Túlságosan élveztem az estét, és nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy kilépve a Sumin ajtaján, visszazökkenjek abba a borzasztó valóságba, ami elől erre az éjszakára elrejtőztem. Megszabadultam pár órára a terhektől, amik a vállamat nyomták, nem akartam ismét magamra vállalni azokat a gondokat. Gyáva voltam…

Így inkább Nam Joon társaságába menekültem és a bánatomat - amiről azt hittem, hogy már túltettem magam rajta, vagy éppen annyira meg sem szenvedtem – alkoholba fojtottam, erős kifejezéssel élve. Feltűnt, hogy minél többet ittam, annál inkább nem törődtem a kinti világgal. Ez pedig nagyon is tetszett.

- Ha Na… - szólalt meg váratlanul Nam Joon mély és tompa hangján, már egy jó pár perces hallgatás után, mikor befejeztük a Gyűrűk ura elemzését. Igen, mint kiderült Nam Joon is nagy Gyűrűk ura rajongó, akárcsak én! – M-miért hagyod itt a S-sumint?

- Nem tudnék a gy-gyakornokság mellett dolgozni is – ráztam meg a fejem és nem tetszett, ahogy a szoba forgott körülöttem a hatására. Nyeltem egy nagyot és behunytam a szemem, hátha mire kinyitom, addigra visszatér minden a rendes kerékvágásba.

- Nem t-tudnád mégiscsak megoldani v-valahogy? – fordult felém a fiú és barna szemei reménykedve néztek rám. Különös… Valami ott motoszkált az agyam egy hátsó zugában, mégsem tudtam rájönni, hogy micsoda.

- Miért? – fordultam én is felé, mert láttam, hogy most nem poénkodik és komolyan érdekli a válaszom. – Miért olyan fontos ez? Elbírsz ennyi emberrel egyedül is, elég jól belejöttél már a munkába.

Próbáltam bátorítani, valahogy megértetni vele, hogy nem jön el a világvége, ha elhagyom a Sumint. Nem is értettem, miért akadt ki annyira, mikor közöltem vele ezt a hírt! De nem mondott semmit, csak tovább nézett, mintha nem lenne neki elegendő ennyi magyarázat, így tovább folytattam.

- Fontos nekem ez a gyakornokság, és nem akarom elrontani a dolgokat – aggodalmasan ráncoltam a szemöldököm. – Főleg, hogy emiatt idegenetet-idegenenít - áh ezt nem hiszem már el! Szóval emiatt i-de-ge-ní-tet-tem el az apámat! Végre! Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz ez a szó… Ha pedig nem bírnád a tempót, akkor felvesznek valakit a helyemre Nagymamáék.

- Nem a-akarok m-mást a helyedre – jelentette ki határozottam, mire nagyokat pislogtam rá és az a korábbi furcsa érzésem, az a zümmögés a fejemben egyre csak erősödött, de még mindig nem esett le, hogy mi ez és miért éreztem ezt. – Ha Na, azt akarom, hogy te maradj itt.

Egyszerre tűnt egy akaratos, makacs kisgyereknek és egy határozott fiúnak, de mégsem tudtam eldönteni, hogy melyik mellett tegyem le a voksomat.

- A kedvemért! - motyogta és lesütötte a tekintetét, amitől egy pillanat erejéig olyannyira hasonlított a bátyjára, hogy nehezen tudtam volna megkülönböztetni, melyikük is ül mellettem. Vagy csak a sok soju ment már az agyamra, hogy ilyesmik jutottak eszembe?

- Nam Joon…

- N-nem jelentek neked a-annyit, hogy legalább m-még egyszer át-átgondold? – pillantott fel rám és olyasmit láttam meg a szemeiben, amire nem számítottam. Enyhe kétségbeesés tükröződött barna íriszeiben.

- Nam Joon, nem arról van szó, hogy…

- Kyu Hyunért b-biztos megtennéd – szűrte fogai között, mire a szemöldököm egyből felugrott a homlokom közepére és még a szavam is elállt.

- T-tessék?

- M-miben kü-különbözöm Kyu Hyuntól? – kérdezte egyre jobban belehergelve magát a dologba, az ujjai is ökölbe szorultak, ahogy keményen, de mégis megtörten nézett rám. - Miért n-nem látsz meg végre e-engem is?!

- M-mi üt-ütött b-beléd, N-nam Joon? – dadogva és zavartan kérdeztem rá, hogy mégis mi a fene folyik itt. Az a hang már szinte szirénaként jelzett a fejemben, mégsem jöttem rá, hogy mit akar közölni velem. Túl lassan forogtak a fogaskerekek, így nem sikerült az agytekervényeimnek összerakni a kirakós darabkáit, az alkohol minden érzékemet eltompította.

Nam Joon egyszer csak közvetlenül előttem termett, arca pár milliméter távolságra volt csupán az enyémtől, azt sem tudtam, mi történt, csak mozdulatlanul meredtem rá. Megszólalt a vészjelzést leadó kis csengő, mégsem tudtam reagálni rá, mintha az agyam felmondta volna a szolgálatot és megszakadt volna a kapcsolat közötte és a testem között. Úgy éreztem magam, mint egy robot, akinek elvágták a vezetékeit és teljes tehetetlenségre van ítélve.

A fiú orra az enyémet súrolta, forró, alkohollal átitatott lehelete szúrós és erős szagú, majd egyik keze az asztalon heverő kézfejemre simult, a másik pedig az arcomra kúszott. Ujjai hidegek voltak, amik szinte égették meleg bőrömet, ami kezdett a vörös egyre sötétebb árnyalataiban játszani. A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott, majd a következő pillanatban Nam Joon lehunyta a szemét és ajkait az enyémnek nyomta. Csak egy pillanat volt, mégis óráknak tűnt, míg a szánk egymáshoz ért.

Villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy mit csinálok és hogy éppen mi történt, így rögtön el is húzódtam a fiútól. Mégis mi a franc történik?!

~ Oh, úgy csinálsz, mint aki meglepődött ezen? – cinikus hangjától kirázott a hideg. – Már azóta próbálom neked elmondani, hogy a srác érez irántad valamit, mióta letetted mellé a feneked ma este.

~ Húzz el innen, most nincs szükségem a rosszindulatú megjegyzéseidre! – förmedtem rá a belső hangomra, miközben aggódva néztem a velem szemben ülő fiúra.

~ Csak te voltál olyan szűklátókörű, hogy elvből elutasítottad ezt a lehetőséget. Gondolj csak bele! Többször is voltak olyan megnyilvánulásai, amitől minden épeszű embernek leesett volna, hogy mi van a háttérben. Csupán te vagy ennyire vak!

~ Tűnj el innen! – szinte fojtogatott a bűntudat, hogy ennyire félreérthető voltam és elkezdett érezni irántam valamit. Arról nem is beszélve, hogy Se Jooval jártam, erre hagytam, hogy egy másik fiú megcsókoljon!

- Ha Na… - ahogy Nam Joon barna szemeibe néztem, megbántottságot, hitetlenkedést és legfőképpen szomorúságot láttam. Viszont azt éreztem, még saját magát is meglepte a merész tette, nem hogy engem!

- Azt hiszem, ezúttal elkéstem – szólalt meg valaki nem messze tőlünk, és Nam Joonnal egyszerre kaptuk felé a fejünket. Keresztbe font karral a mellkasa előtt, egy halvány mosollyal az arcán állt a bejárati ajtónak dőlve az újonnan érkezett. Fel sem tűnt, de szóra nyílt a szám, és a hangom halkan szelte át a helyiséget.

- Kyu hyun…