8. Fejezet

Borzalmas barátnő

Hangok. Mély, dörmögő hangok. Sok különböző hang, ami súrolta és csiklandozta a tudatom határát, de mérgesen félresöpörtem őket. Hagyjanak még pihenni! Csendet akartam. Csendet…

Újra visszamerültem a sötétségbe és a némaságba, amik megnyugtatóan öleltek körbe. Pihenhettem végre, elzárkózhattam a világ elől erre a menedékhelyre, amit magamnak alakítottam ki, ahol végre egyedül lehettem. Egyes egyedül, elrejtőzve minden és mindenki elől.

Kirázott a hideg, a csontjaimba hatoló jeges fagy megkörnyékezve kerülgetett, hogy felemésszen és magával ragadjon. Karmai a bőrömbe vájtak és nem akartak elereszteni, mint egy éhes szörnyeteg úgy vágyott a belőlem áradó életre és melegségre.

Nem! Nem akarom! Segítség! – próbáltam menekülni, de a vasmarok, amivel belém kapaszkodott meg sem moccant.

Egyedül vagy. Elfelejtetted? Nincs itt senki sem, aki segítene. Magadra maradtál.

Nem! Nem vagyok egyedül, hiszen… hiszen van valaki, valaki… aki itt van velem…

Mégis kicsoda? Látsz itt bárki mást?!

Azt mondta, vigyáz rám…

Hazudott! Nem elég egyértelmű, hogy átvert és csak játszott veled?

Azt mondta, hogy vigyáz rám… - ebbe tudtam csak kapaszkodni. Ebbe az egy mondatba, amit úgy ismételgettem, mintha képes lenne mindent megváltoztatni. Nem tudtam, ki mondta, nem tudtam, mikor mondta, nem tudtam semmit sem, csak egy dolgot. Hinni akartam neki!

Valaki szorítását éreztem a kezemen, egy élettel teli kapocs volt ez, ami a feltörni kívánó sikolyomat és kétségbeesett segélykiáltásomat hirtelen a torkomban akasztotta. Ez az egy érintés elég volt, hogy biztonságban érezzem magam és ráébresszen, nekem nem itt van a helyem.

Tévedtem. Nem akartam egyedül lenni! A borzongató hideg és szívszorongató magány érzése elviselhetetlen volt, meg akartam tőle szabadulni, amilyen gyorsan csak lehetséges volt.

Nem akarom ezt!

Csak arra a melegre koncentráltam, amit az ujjaimon éreztem, erre a vékony kis kötelékre. Minden figyelmem arra összpontosult és követtem, ki ebből a jégveremből, ami rosszabb volt még a halálnál is.

Egy halk és mély hang simogató bársonyként biztatott, hogy engedjek neki. Ez a hang vezetett a felszín felé, amit ha sikerül áttörnöm, tudtam, hogy kikerülök erről a helyről…

Mikor pedig felébredtem, olyan volt, mintha ez meg sem történt volna, mintha ez az egész csak egy rossz álom lett volna, amire nem is volt érdemes emlékeznem.

***

- Hé, jól vagy? – hallottam meg az óvatos kérdést. Vajon hol vagyok? – A gyengélkedőn.

Váó, képes olvasni a gondolataimban?! Elképesztő! Én is akarom… - duzzogtam magamban. Olyan jó lenne tudni, hogy mások mit gondolnak, kitalálni a választ a kérdésükre, mielőtt azt hangosan kimondanák. Egyenesen a tanárok fejéből kiszedni a válaszokat a vizsgakérdésekre; biztosan tudni, hogy tetszel egy fiúnak; tudni, hogy ki az, aki hazudik neked; az ellenségeid legféltettebb titkait felhasználva nyerni ellenük – ki ne vágyna ilyesmire?! Másrészről az egész fordítva is elsülhetne, hiszen ha a tanárok fejéből szedem ki a válaszokat, akkor soha nem fogom tudni megállni a helyem a világban; ha minden egyes dolgot tudnék, amit a fiúk gondolnak rólam, biztosan rosszul lennék tőlük; ha pedig az ellenségeim titkait felhasználva aláznám meg őket, mitől lennék jobb náluk?

Komolyan, Ha Na, ilyesmin kell törnöd a fejed most?! Amúgy meg ne légy ostoba, csak kimondtad hangosan is, amit gondoltál, szóval kímélj meg eme csodás eszmefuttatástól és nyisd ki végre a szemed, mert már majd éhen halok!

Éreztem, hogy a hasam hangosan morog, mire összeráncoltam a szemöldököm és erőt véve magamon, végre kinyitottam a szemem. De alighogy résnyire nyitottam, azon nyomban vissza is csuktam, mert olyan éles fehér fény vakított el, hogy azt hittem, kiég a retinám.

- Áh! – nyögtem fel és a fejemre húztam a takaróm.

- Várj egy kicsit! – mondta egy mosolygós hang és éreztem, amint feláll az ágyamról, majd matat és zörög valamivel. – Most már előbújhatsz!

Kétkedve, de végül kikukucskáltam a takaró alól és Se Joo barna pillantásával találtam magam szemben. Ezúttal már nem vakultam meg az erős fénytől, így feltápászkodtam az ágyban és felültem.

- Köszi! – motyogtam a fiúnak, amint láttam, hogy a reluxával félig elsötétítette a helyiséget, ahol voltunk. Akkor ezek szerint ez a gyengélkedő akart lenni, a fehér, dísztelen falaival és klór szagával pedig nem okozott csalódást, pontosan a kórházakra emlékeztetett a szoba.

- Nincs mit – bólintott a fiú és leült az ágyam szélére. – Jól vagy?

Homlok ráncolva gondolkodtam, hogy mi is történhetett, de aztán egy szempillantás alatt minden beugrott! A veszekedés Se Rivel, az áramszünet, a liftben a beszélgetés Kyu Hyunnal…

- Igen, minden rendben – motyogtam halkan és kerültem Se Joo tekintetét. Nem tudtam, hogy Kyu Hyun mennyi mindent mondott el abból az egy órából, amit ott töltöttünk bezárva, nem tudtam, hogy mennyi mindent hallott Se Joo a fiútól.

- Mi tör…

- Áh, éhes vagyok! – szakítottam félbe hangosan a hasamat dörzsölve, mielőtt rákérdezett volna bármire is. Próbáltam úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne, mintha a gondolataim jelen pillanatban nem egész máshol járnának. Egy kis haladékot akartam nyerni, mielőtt Se Joo a nyakamba zúdítja, milyen egy borzalmas barátnő vagyok. – Reggel óta nem is ettem semmit, egy egész tehenet fel tudnék falni!

- Sung Chan gondolt erre is – mosolygott a fiú és az ágy melletti komódról elővarázsolt egy hatalmas tál jajangmyeont nekem.

- Úristen! – kaptam ki a kezéből azonnal és le sem tudtam venni a szemem az ételről. Enyhe kifejezés lett volna, ha azt mondom, hogy a nyál összefutott a számban a látványára.

- Ha Na, még a végén azt hiszik, éheztetnek az Akadémián! – nevetett Se Joo és hátradőlt a székén. – Jó, hogy a kezemet nem haraptad le közben!

- Végül is húsból soha nem elég… - néztem csillogó szemekkel a kezeire, miközben megnyaltam a szám szélét, mire hirtelen a háta mögé dugta a kezét, hogy még egy pillantást se tudjak rájuk vetni. Majd mindketten elnevettük magunkat a hülyeségünkön.

Kibontottam a tányér csomagolását és elővettem a pálcikákat, amit adtak hozzá és jó étvággyal nekiláttam a falatozásnak. Igaza volt Se Joonak, úgy ettem, mint egy menekült, aki már hónapok óta nem látott szilárd ételt, de nagyon jólesett a tészta. Feltöltött energiával és életerővel, még talán a kedvem is jobb lett tőle.

- Tényleg, hol vannak a többiek? – jutott eszembe, mikor már nem azzal voltam elfoglalva, hogy csillapítsam a szörnyeteg morgását a hasam a környékén. Körbenéztem a szobában, mintha arra számítottam volna, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhatnak a srácok valamelyik sarokból. Se Joora pillantottam, aki - míg én a jajangmyeonnal voltam elfoglalva - végig engem bámult.

- Elmentek a fotózásra – jelentette be, mire a pálcikáim közül kiejtettem a csúszós tésztát.

- És te miért vagy még itt?! Neked is ott lenne a helyed! – törtem ki hangosan és éppen felállni készültem, de a fiú visszanyomott az ágyba.

- Nyugi! – adta vissza a kezembe a pálcikámat, hogy folytassam csak az evést, de nem tudtam engedelmeskedni neki. Már éppen ki akartam verni a balhét, hogy nem teheti ezt, ott kell lennie a fotózáson, mikor ismét megszólalt. – Megbeszéltem Sung Channal, hogy míg magadhoz nem térsz, addig itt maradok veled és csak azután indulok utánuk.

- De…

- Amúgy is csúszás volt az áramszünet miatt a fotósnál, így bőven belefért az, hogy megvárjam, hogy felébredj – mondta és közben a telefonját kezdte el nyomkodni. – Sung Chan pedig elintézi, hogy az én részeim kerüljenek a munkálatok végére.

Meghatott, hogy Se Joo aggódott értem, tényleg. Tényleg! De jobban örültem volna, ha valaki más marad itt vigyázni rám. Akárki más, ugyanis a liftes incidens után nem vele akartam először találkozni, mert így időm sem volt kitalálni, mégis mi a fene játszódott le bennem, abban a két négyzetméteres helyiségben.

- Szóval csak nyugodtan egyél, megvárom, míg végzel, azután pedig hazaviszlek – mondta még mindig a telefonját nézegetve. – Ne is próbálj ellenkezni! A bátyád parancsba adta, hogy vigyelek vissza a koleszbe, mielőtt elmegyek a fotózásra.

Tette hozzá, mielőtt bármit is szólhattam volna.

Be is csuktam a számat, mert már készültem, hogy kedvesen elhárítsam a hazafuvarozást, de megelőzött. Csak lágyan felfelé ívelt a szám, de nem állt szándékomban tiltakozni, mert felesleges lett volna, illetve igazság szerint nem is akartam igazán. Hazamenni innen tömegközlekedéssel nem tartott volna sokáig, de fáradt voltam és kimerült. Nem hevertem ki még a korábban történteket…

- Akkor nem tanácsos ujjat húznod Oppával – jegyeztem meg egy nagy falat tészta után magamban vigyorogva. – Amúgy mi ilyen rettentő érdekes a mobilodon?

Se Joo felnézett rám a készülék képernyőjéről és fáradtan sóhajtott egyet.

- Csak megírtam Sung Channak, hogy semmi bajod – odahajolt hozzám, majd egy gyengéd mozdulat kíséretében megtörölte a szám sarkát, mire zavaromban megdermedve, nagy szemekkel bámultam rá. Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen felém nyúl, valószínűleg ezért nem tudtam elkapni a tekintetem róla még mindig. Azok a csokibarna szemek engem figyeltek és úgy éreztem belém látnak. Mintha vártak volna valamire, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mire. – Az egész arcodat lassan beborítja a jajangmyeon.

Fel sem tűnt, de Se Joo ujjai még mindig az arcomat simogatták, lágyan és játékosan, amitől a szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni, mert tudtam, hogy már nem a szósz maradványait tünteti el a bőrömről.

Szinte óráknak tűnt, ahogy Se Joo arca egyre inkább közeledett, miközben az egyik keze az arcomon nyugodott, a másik pedig megtámaszkodott az ágy szélén mellettem. Lehunytam a szemem és vártam a csókot. Végül is senki más nem volt rajtunk kívül a teremben, senki nem láthatott minket, csak magunk voltunk. Így miért ne tehettük volna?

Se Joo forró lélegzetét már az arcomon éreztem, de a várt csók elmaradt, csak egy puszit kaptam az arcomra, közel a számhoz. A szívem már a torkomban dobogott, ahogy felkészítettem a lelkem egy olyan csókra, mint amit tegnap este váltottunk, mégis csalódnom kellett.

Kinyitottam a szemem, de a fiú arca még mindig rettentően közel volt hozzám, sokkal közelebb, mint amire számítottam. Csak egy mozdulatba telt volna, hogy megcsókoljam, csak egyetlen egy mozdulatba került volna.

- Itt is tiszta szósz voltál – suttogta a fiú halkan, mire nagyot nyeltem.

Le akartam csökkenteni azt a kis távolságot közöttünk, azt a pár centit, ami a szánk között volt. Nem érdekelt, hogy min járt előbb az agyam, hogy hol kalandoztak a gondolataim. Nem érdekelt többé, hogy azok a fekete szemek nem akartak eltűnni a gondolataim közül, nem érdekelt, hogy alig egy órával ezelőtt még Kyu Hyun iránt éreztem ugyanezeket az érzéseket. Sőt! Pontosan emiatt tettem azt, amit. El akartam űzni az ónix szemeket örökre, meg akartam tőlük szabadulni, ehhez pedig szükségem volt Se Joora.

Félretéve a jajangmyeont az ágy melletti komódra, az arcát a kezeim közé fogtam és a számat erősen az övének nyomtam. A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, a vér kétszer olyan gyorsan száguldott az ereimben, mikor megéreztem, hogy Se Joo visszacsókol. Ahogy az ajkai válaszoltak, már nem volt megállás. Bele akartam feledkezni a csókba, kiüríteni minden egyes felesleges gondolatot a fejemből, hogy csak az a fiú maradjon ott, aki itt volt előttem.

A karjaim önkéntelenül fonódtak szorosan a nyaka köré, minden testrészem bizsergett az egyre hevesebb csókoktól, amiket váltottunk. Olyan jó érzés volt érezni őt. Ahogy az izmai megfeszültek, ahogy tartotta magát az ágyon; ahogy a kölnije az orromba hatolt, megtöltve minden egyes pillanatot azzal a tudattal, hogy vele vagyok; a gyengédség, ami megbújt az érintésében; a vadság, ami pedig a csókunkat töltötte meg, megremegtette a szívem és reszketve fújtam ki a levegőt, mikor lélegzethez jutottam, mert Se Joo vándorútnak indult a számtól lefelé. Csókolta az állam vonalát, majd a nyakamon haladt tovább csak kis távolságot megtéve, hogy minél tovább húzza az idegeimet.

Uramisten! Alig kaptam levegőt, lihegve élveztem Se Joo minden egyes kis mozdulatát, puha ajkai érintését a bőrömön és ujjai simogatását a derekamon.

- Ha Na… - sóhajtott fel Se Joo, és ismét a tekintetem kereste. Belenéztem csillogó, barna szemeibe, amikben még soha nem látott érzéseket fedeztem fel. Tisztán és érthetően láttam bennük, hogy mennyire vágynak rám. Először életemben tapasztaltam meg azt, hogy Se Joo ilyen szemekkel nézett rám. Hogy mióta vártam már erre!

Boldogan elvigyorodtam annak ellenére, hogy szinte légszomjjal küzdöttem - a lehető legjobb értelemben -, hogy a vérem szinte száguldozott az ereimben.

Szorosan magamhoz vonva csókoltam meg ismét, aminek az lett a következménye, hogy valószínűleg nem számított a plusz súlyomra hirtelen és visszadőltem az ágyra, Se Joo meg pontosan rám. De nem törődtem vele, csak folytattam a csókot, nem volt elég, amit eddig kaptam a fiúból.

Egy pillanatra összerezzentem, mikor az ujjait megéreztem közvetlenül a bőrömön a csípőmnél, a póló alatt, mire Se Joo meg is szakította a csókot és kérdőn nézett a szemembe. Engedélyre várt, hogy tovább is mehet-e egy kicsit, hogy készen állok-e már rá, vagy inkább hátráljon meg.

Tegnap még kétségkívül úgy éreztem, hogy ez túl gyors és még nincs itt az ideje, de ma ez a gondolat valahol elveszett Se Joo szexi nyaka és a pólójának szegélye között félúton. Határozottan nem állt szándékomban itt megállni, nem tudtam higgadtan gondolkodni, a józan eszemet elhagytam valahol az előbbi csókok miatt, ezért inkább csak bólintani készültem, mikor megcsörrent a telefon.

Mindketten összerezzentünk és sietve váltunk szét a fiúval, mintha rajtakaptak volna minket, pedig egyértelmű volt, hogy csak Se Joo mobilja csörrent meg, mégis a szívbaj jött rám.

A fiú kicsit kapkodva nyúlt érte és ránézett a kijelzőre, hogy mégis ki zavarhatott meg minket. Mikor meglátta, hogy ki keresi, elkerekedett a szeme és párszor köszörült a torkán. Mindketten ziháltunk és még egyikünk sem heverte ki az előbbi kis akciónkat, így nem irigyeltem Se Joot, hogy a nyugalom látszatát kell keltenie a telefonban, mert én jelenleg képtelen lettem volna még arra is, hogy egyenletesen vegyem a levegőt.

Viszont azt meg kell hagyni, hogy rendkívül édes látványt nyújtott, ahogy az arca rózsaszín volt, a haja pedig össze-visszaállt még mindig, annak eredményeképpen, ahogy az ujjaim beletúrtak, tönkretéve a jól beállított frizuráját. Bár kételkedtem benne, hogy Se Joo annyira bánta volna ezt…

- Igen, Hyung? – szólt bele végül Se Joo a telefonba egészen jól játszva az ártatlant. Az volt az érzésem, hogy Sung Chan hívta fel, hogy ellenőrizzen minket, tényleg minden rendben van-e. Gondoltam kicsit szórakozom a fiúval, így az ujjaimmal lépkedve az alkarjától indultam egyre feljebb a nyakához. – Áh, te vagy az?

A hirtelen hangulatváltozás és hangnemváltás meglepett. Mintha egy kis dühöt éreztem volna Se Joo hangjában és ahogy jobban megnéztem az arcát, az állkapcsa is megfeszült a szavak alatt. Az ujjaim megálltak a vállánál és szemöldök ráncolva figyeltem.

- Igen, magához tért és semmi baja sincs – nekem tűnt csak kimértnek a hangja, vagy tényleg az volt? – Majd hazaviszem, nem kell aggódnod érte. Igen, igen. Adom…

Mintha nagyon nehezére esett volna Se Joonak, de végül elemelte a fülétől a telefonját és felém nyújtotta. Kérdőn néztem rá, de csak tartotta, hogy vegyem el végre, amit meg is tettem. Se Joo felállt az ágyamról és az ablakhoz sétált. Félve emeltem a mobilt a fülemhez és szóltam bele, előre tartva attól, hogy ki van a vonal túlsó végén.

- Igen?

- Szia, hogy vagy? – hallottam meg Kyu Hyun hangját. Számítottam rá, főleg azután, hogy Se Joo milyen mogorván viselkedett, de reménykedtem benne, hogy mégis más lesz az. Nem szerettem volna Se Joonak fájdalmat okozni, nem akartam féltékennyé tenni, de a szívem mélyén mégis örültem ennek a mély és öblös hangnak.

- Jól, köszi – mondtam halkan és közben a körmeimet pattogtattam idegesen, mert éreztem magamon Se Joo tekintetét.

- Sajnálom, hogy nem tudtam ott maradni veled, de Sung Chan hajthatatlan volt. Se Joonak is csak nehezen sikerült kikönyörögnie, hogy később jöjjön utánunk – mondta vidám hangon a fiú, de ettől csak még szomorúbb lettem.

Miért viselkedik ilyen természetesen?!

Úgy csinált, mintha nem korábban közölte volna azt velem, hogy a legkisebb mértékben sem hatotta meg az a csók, ami lezajlott közöttünk. Úgy csinált, mintha nem tett volna semmi rosszat, nem bántott volna meg, nem törte volna össze a szívem!

Jézusom, Ha Na! Összetörte a szíved, miről beszélsz?! Ne felejtsd, hogy itt az egyetlen, aki miatt aggódnod kellene, az Se Joo! Ő a barátod, nem pedig Kyu Hyun.

- Oppa itt akart hagyni egyedül?! – valahogy még a felháborodás sem volt az igazi a hangomban.

- Dehogy! – védekezett hirtelen Kyu Hyun. – Ő akart ott maradni, de szükségünk volt rá, mégsem mászkálhatunk menedzser nélkül.

- Értem.

- Mondd csak, tényleg minden rendben? – ezúttal éreztem a hangján, hogy nem csak udvariasságból érdeklődik az állapotom felől, hanem komoly volt. Ő tudta, hogy mi történt a liftben, hogy mi bajom volt, és ezért aggódott értem. Vagyis úgy gondoltam, hogy aggódott…

- Igen – válaszoltam tömören és nyeltem egy nagyot.

- Azért majd szeretnék veled beszélni arról, hogy pontosan mi is történt akkor, mert eléggé megijesztettél. Azt hittem, hogy tényleg valami komoly baj van… - csak képzelődtem, vagy tényleg nyugtalanság áradt belőle?

Szóra nyitottam a szám, hogy beleegyezzek, hogy majd adok valami ésszerű magyarázatot neki arra, hogy mi is történt, ha én magam is rájövök, de mégsem jött ki egy hang se a torkomon. Csak némán bámultam magam elé, és a másodpercek csak teltek, mégis válasz nélkül hagytam a fiút.

- Ha Na? – kérdezte bizonytalanul Kyu Hyun a vonal túl végéről. – Itt vagy még?

- Miért hívtál? – vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a kérését. Viszont attól, hogy milyen ridegnek hangzott ez a két szó a számból, már nem tudtam eltekinteni.

- Sung Chan megkért, hogy ellenőrizzelek le, ha hírt kapnánk felőled – válaszolt ő is kicsit hűvösebben. – Elég elfoglalt most.

- Értem – bólintottam a telefonba, mintha láthatta volna. – Add át neki, hogy semmi bajom, ne aggódjon! Viszont a közös vacsoránkat le kell mondjam, mert elég kimerült vagyok.

- Rendben – egyezett bele Kyu Hyun és nem tetszett az a görcsös érzés, amit a gyomrom táján keltett a viselkedése.

- Kyu Hyun, te jössz, siess! – hallottam meg a háttérből a bátyám hangját.

- Máris megyek! – kiabált vissza Kyu Hyun, mire egyrészről megállt bennem az ütő, mert még nem akartam véget vetni a beszélgetésnek, mert tudtam, hogy amint lerakom a telefont, egy sokkal kellemetlenebb diskurzus vár majd rám. Másrészről viszont megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert én képtelen lettem volna véget vetni a párbeszédnek, mert jó volt hallgatni a fiú hangját (ezt pedig még mindig utáltam beismerni!), viszont nem akartam tovább idegesíteni Se Joot, hogy csendben kell néznie, ahogy azzal a sráccal trécselek, aki tetszik nekem, miközben az ő barátnője vagyok. – Most mennem kell, vigyázz magadra, szia!

- Szia! – köszöntem el tőle én is és végre bontotta a vonalat. Akkor láttam csak, hogy Sung Chan mobiljáról hívott, valószínűleg azért hitte Se Joo is azt, hogy a bátyámmal beszél. Majd átnyújtottam a fiúnak a mobilját, aki egész végig az ablaknál állva figyelt. – Tessék!

- Minden rendben?

- Igen, csak Sung Chan megkérte, hogy ellenőrizzen le.

- Se Joo…

- Ha Na…

Egyszerre kezdtünk beszélni és egyszerre hallgattunk el. Vicces lehetett volna más körülmények között, más körülmények között még nevethettünk is volna rajta. Most mégis kínosan feszengve bámultunk el egymás mellett és egyikünk sem szólalt meg ismét.

Kitakaróztam és a lábaimat lelógatva az ágyról, a fiú felé fordultam. Annyira nem akaródzott semmit sem mondanom neki, pedig tudtam, hogy valamikor végre meg kell beszélnünk ezt, mert nem mehetett ez így a végtelenségig.

- Se Joo – szólítottam meg és szinte remegő hangon kezdtem neki. -, nem történt semmi sem köztem és Kyu Hyun között a liftben.

Erre már rám emelte kétkedő tekintetét és ha még fájt is ez a gyanakvás a szemében, nem hibáztattam érte. Én sem feltétlenül hinnék magamnak a helyében. A mellkasa előtt keresztbe font karokkal mért végig.

- Tudom, hogy azt ígértem, elérem, hogy elfelejtsd – keserű mosolyra húzódott a szája. -, de nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz.

Az ajkamba haraptam és az ölemben összefűzött ujjaimat olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek. Borzasztó volt így látni Se Joot! Fájt neki, hogy más iránt is tápláltam érzéseket és mégsem voltam rajta képes segíteni. Nem tudtam kitörölni a szívemből Kyu Hyunt, olyan mélyen beleette magát, hogy még engem is meglepett. A legrosszabb pedig az volt, hogy ez alig egy órával ezelőtt tudatosult csak bennem, mikor közölte, hogy nem jelentett neki semmit sem az a csók.

Az a szúró fájdalom a mellkasomban nem a vihar miatt volt…

- Sajnálom, nem akarok neked fájdalmat okozni… – csak ennyit tudtam kinyögni, még ha nem is jelentett olyan sokat. Majd hozzátettem - Amúgy igazad volt.

- Mégis miben? – emelte fel kérdőn a szemöldökét a fiú.

- Nem jelentett neki semmit sem az a csók a klubban – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy a mosolyom hamis és mű, és a legkevésbé sem tükröz vidámságot, de ha ezzel meg tudtam nyugtatni a velem szemben álldogáló fiút, akkor minden tőlem telhetőt meg akartam tenni.

Kyu Hyun nem gondolt rám úgy, ahogy én rá. Nem táplált irántam semmiféle érzelmet, nem voltam számára különleges.

Lehet, hogy kedvelt, mint barátot, vagy egy olyan lányt, akivel jól elvan és elszórakozik. Másokkal ellentétben nem lógtam a nyakán, nem csak hírességként tekintettem rá és ezért valamilyen szinten normális kapcsolatot ápoltunk. Emellett a bátyám volt annak a bandának a menedzsere, aminek a tagja, így nem származott hátránya abból, ha jóban vagyunk.

De lehet, hogy egész végig csak kihasznált és a szemembe hazudott. Hiszen egész végig játszadozott velem, elérte, hogy megnyissam neki a szívem, hogy megkedveljem, hogy utána könnyedén a bugyimba juthasson! Végül is miben lennék más, mint a többi lány, akivel eddig dolga volt? Se Joo maga mondta, hogy volt idő, mikor minden éjszakát más és más lánnyal töltött el. Azt sem tartottam kizártnak ezek után, hogy So Ha is bedőlt a fekete szemeinek és csábos mosolyának, majd csak később döbbent rá, hogy mekkora hibát követett el. Talán csak a csalódástól akart megóvni…

~ Ha Na, ezt még te magad sem hiszed el! – szólalt meg a belső hangom ismét, és letett a jó szokásáról, hogy támogassa Se Joot, megint Kyu Hyun pártját fogta.

~ Nem akarom elhinni, de nem lehetetlen, hogy igaz!

- Ezt ő maga mondta? – szakította félbe belső harcomat Se Joo gyanakodva.

- Nem kellett mondania – elég volt a hangját hallani és látni a tekintetét – tettem hozzá magamban.

- Elég nehéz elhinnem, miután ma láttalak titeket – motyogta leverten a fiú úgy, hogy alig értettem, de végül összeraktam a szavakat a fejemben egy értelmes mondattá. Elszorult a gyomrom, ahogy eszembe jutott a liftes baleset. Ezalatt pedig nem arra céloztam, hogy egy órára beragadtunk Kyu Hyunnal a fülkébe az áramszünet miatt.

- Azt hittem, hogy te vagy az! – keltem a védelmemre azonnal magas hangon. – Azt hittem, a te kezedet fogom és nem az övét.

Láttam a szeme villanásából, hogy fájdalmasan érinti az emlék és a fogaimat össze kellett szorítanom, nehogy tovább magyarázkodjak, mert csak még rosszabbul mutatott volna az egész.

- Az is indokolná, hogy tétovázzak az ügyet illetően – nyelt egyet a fiú -, de nem erre gondoltam.

- Hát akkor mégis mire? – hőköltem hátra megdöbbenve. Nem történt semmi sem közöttünk a mai nap folyamán, ami arra adna okot, hogy Se Joo ne higgyen nekem, hogy Kyu Hyun nem érez irántam semmit sem.

Se Joo habozott a válaszadással, egyik szememből a másikba nézett, mire a pulzusom egyre magasabb lett, sajnálatos módon ezúttal nem a korábbi okok miatt. Ezúttal az idegesség és félelem késztette a szívem, hogy egyre gyorsabb tempóban pumpálja a vért az ereimben.

- Azt nem mondtam, hogy mikor bejelentették, hogy perceken belül visszajön az áram, akkor lementünk ahhoz az emelethez, amit Kyu Hyun említett, igaz? – kérdezte vontatottan, mire csak bólintottam. Feszülten figyeltem minden egyes szavára, amit kiejtett a száján. Mi lehetett az, ami megcáfolná azt, amit mondtam? Mi bizonyíthatta az ellenkezőjét annak, hogy Kyu Hyunnak nem jelentek semmit sem? – Mikor a lámpák újra felgyúltak, a tizenhatodik emeleten vártunk a liftre. Kinyílt az ajtó és Kyu Hyun az ölében tartott.

Az ölében tartott? Ez igaz… Kyu Hyun ölében ültem, mikor megpróbált megnyugtatni és megvigasztalni a pánikrohamom után. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem azelőtt, hogy elájultam. De ennyi lenne, amire Se Joo gondolt?

- Rosszul voltam, természetes, hogy az ö…

- Félreértesz – szakított félbe élesen, mire jeges szilánkok mocorogtak a gyomromban. – Mikor kinyílt az ajtó, akkor Kyu Hyun lélekszakadva rohant veled a karjaiban a gyengélkedőre, még egy szóra sem méltatott minket. Abban is kételkedem, hogy egyáltalán észrevett. Úgy szorított magához, mintha meg akarna óvni mindentől és mindenkitől, ami árthat neked.

- Hogy micsoda? – leheltem elképedve, nem hittem a fülemnek.

- A gyengélkedőn egész végig rémülten figyelt, míg megvizsgált az orvos, és csak akkor nyugodott le egy kicsikét, mikor azt mondta, hogy rendbe jössz – folytatta Se Joo a tündérmesébe illő történetet. – El sem mozdult volna mellőled, ha Sung Chan nem parancsol rá, hogy menniük kell a fotózásra és azt nem hallotta, hogy itt maradok veled. Soha nem láttam még ilyennek…

Mi ez az egész?!

Se Joo rá akar szedni és azért mesél ilyesmit Kyu Hyunról, hogy lássa, hogyan reagálok rá, és ha nem megfelelő a reakcióm, akkor szakítani akar velem?

~ Komolyan ilyen paranoiás vagy már?! – jelent meg ismét a belső hangom pár perc szünet után.

~ De ez lehetetlen! Egyszerűen kizárt, hogy az a Kyu Hyun, akit ismerek, így viselkedjen! Hogy halálra rémüljön, mert elájultam? Ugyan már!

~ Te kész idióta vagy! Olyan nehéz elhinned, hogy az a fiú aggódott érted?! A liftben az eddigiekhez képest sokkalta rosszabb pánikrohamod volt, majdnem szétszakadt a fejed a fájdalomtól. Valóban azt hiszed, hogy Kyu Hyunra ez egy cseppnyi hatással sem volt?!

~ Én nem…

~ Nem emlékszel rá, hogy mennyire megijedt és hogy remegett a keze, mikor magához szorított? Vagy a megkönnyebbülésre a hangjában, mikor végre azt mondtad, hogy jól vagy?!

~ Dehogynem emlékszem rá! Emlékszem az érintésére, az aggodalomra, a melegségre, ami áradt belőle, mikor szorosan magához ölelt.

~ Akkor pedig befejezhetnéd már a kételkedést a barátaidban! Se Jooról komolyan el tudod képzelni, hogy így átverjen? Szerinted képes lenne ilyen aljas trükkökhöz folyamodni ahelyett, hogy nyíltan rákérdezne? Illetve Kyu Hyunról, hogy tényleg nem jelentesz neki semmit?! Hányszor húzott ki már a bajból, hányszor mentett meg már az a fiú, mindenféle feltétel és kérés nélkül? Ott volt mindig, amikor szükséged volt rá, soha nem mondott neked nemet, soha nem hagyott cserben. Erre te ilyeneket gondolsz róla, hogy csak le akart feküdni veled?! Mi van akkor, ha tényleg nem érez irántad úgy, ahogy te iránta? Attól még lehetsz fontos számára, tekinthet rád barátként és aggódhatott érted.

Elgondolkoztam „gonosz” Ha Na szavain (aki lassan a pszichológusommá kezdett válni) és legszívesebb a falba vertem volna a fejem, ahogy rájöttem, hogy igaza van. Tényleg egy idióta, önző dög voltam, hogy ilyesmiket gondoltam az úgynevezett barátaimról. Se Joo csak aggódott a kapcsolatunk miatt, félt, hogy elveszít és ezért volt kíváncsi Kyu Hyunra és rám.

Kyu Hyun pedig… Egy rossz szavam sem lehetett rá, de tényleg egy sem. Ha csak az nem, hogy egy önimádó herceg. Egyszer sem bántott meg, soha nem ártott nekem, pont ellenkezőleg. Mindig segített, mellettem állt, mikor szükségem volt rá. Az ember pedig nem tesz ilyet egy olyan személlyel, aki iránt nem érez semmit...

De akkor mégis mire fel voltak azok a pillantások, azok az érintések, az a csók, ha nem érez úgy irántam?

~ Pasiból van, Ha Na. Nem vagy csúnya, elérhető közelségben voltál, amúgy is kedvelt, emellett pedig szingli. Egy kis flört még senkinek sem ártott meg életében – adta meg készségesen a választ a kérdésemre pszichológus Ha Na.

~ Szóval egy játék volt.

~ Amiben segítőkész lány módjára te is részt vettél, ne feledd! Amit pedig végképp nem kellene elfelejtened, hogy most már Se Joo barátnője vagy, ideje is úgy viselkedned.

~ Szóval ideje elfelejtenem Kyu Hyunt, igaz?

~ Pontosan. Plusz egy jó tanács, ha már ilyen jó hangulatban kaptál el: nem azért kéne megcsókolnod Se Joot, hogy kiűzd azokat az ónix szemeket a fejedből, hanem azért, mert akarod! Ha tényleg szereted azt a fiút, akkor bizonyítnod kellene neki.

A francba!

- Így már hiszel nekem, hogy Kyu Hyun egyáltalán nem semleges, ha rólad van szó? – kérdezte hirtelen Se Joo, amire nem számítottam. Valószínűleg túlságosan hosszú ideig ültem a gondolataimba süppedve csendben, és a fiú megunta a várakozást.

- Talán igazad van – köszörültem a torkomon egyet, kicsit félénken kerestem meg Se Joo tekintetét. -, de ez akkor sem változtat semmin.

Kérdőn nézett rám a fiú és egyrészről láttam a szemében az értetlenkedést, másrészről pedig a reményt, hogy tényleg arra gondolok, amit szeretne.

- Akkor…?

- Továbbra is a barátnőd vagyok, veled vagyok együtt – jelentettem ki egy bizonytalan és elég gyengécske mosollyal az arcomon. – Nem számít, hogy ha Kyu Hyun fülig szerelmes belém, vagy a háta közepére kíván. A dolgok változatlanok, ha rajtam múlik.

Se Joo leengedte a karjait maga elől és lassú léptekkel visszasétált hozzám az ágyhoz. Végig kerültem a tekintetét, mert az utolsó mondatom nem éppen sikerült kijelentőre. Sok volt benne a kérdő hangsúly, túlzottan is. Az ágy besüllyedt mellettem és az ölemben heverő kézfejemre helyezte Se Joo az övét.

- Tudom, hogy sokat késtem ezzel a vallomással, sokáig kellett várnod rám – kezdett bele, majd gyengéden maga felé fordította az arcomat az ujjaival. – Tudtam, hogy nem lesz könnyű a helyzetünk, egyrészt mert egyikünk sem normális huszonéves. Én egy vagyok a sok idol közül az országban, te pedig a főnököm lánya vagy, nem csinálhatjuk azt, amit akarunk, nem viselkedhetünk úgy, mintha átlagos pár lennénk. Másrészről pedig annyit késtem a vallomásommal, hogy sikerült másnak is beférkőznie a szívedbe. Azt hittem, hogy könnyen megoldjuk ezt a problémát, hogy idővel elfelejted majd Kyu Hyunt, ha ott vagyok az oldaladon.

Elnyílt szájjal néztem Se Joo őszinte szemeibe. Ez a szöveg teljesen úgy hangzott, mint egy szakítós duma, csak kicsit jobb minőségben, mivel Se Jooról volt szó. A lábaim ernyedten lógtak az ágy szélén és vártam a folytatást.

- Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni, ha együtt látlak titeket – suttogta és elkapta a tekintetét, inkább a kezünket nézte az ölemben. – Nem hittem volna, hogy ilyen féltékeny leszek már akkor, ha rá mosolyogsz, nemhogy akkor, ha megfogod a kezét.

- Se Joo…

- Csak azt tudom mondani ezek után – szakított félbe és a keze közé fogta az arcomat. -, hogy nem akarlak elveszíteni, nem akarlak átengedni neki. Ha pedig ezzel az jár, hogy néha féltékeny leszek rá, akkor azt kibírom.

Csokibarna szemei határozottságtól és eltökéltségtől csillogtak és megint el kellett csodálkozzak rajta, hogy ez a fiú mennyire éretten és nyugodtan tudott viselkedni. Az ő helyében más az első adandó alkalommal kidobott volna, ha meglátja, hogy Kyu Hyun kezét fogom, vagy éppenséggel nem hitt volna nekem, hogy semmi sem történt köztünk a liftben. De Se Joo más volt, kitartott mellettem és még mindig azt akarta, hogy együtt legyünk. Soha nem fogsz nála jobb pasit találni, Ha Na! – jegyeztem meg magamnak.

- Hé, ne sírj! – rémült meg Se Joo és letörölte a könnyeket az arcomról, amik észre sem vettem, de ellepték a szemem és végigcsurogtak az arcomon.

- Borzalmas egy barátnő vagyok! – szipogtam bűntudattal telve és Se Joo nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem magamhoz, mélyen az orromba szippantottam a kölnijének az illatát. – Megígérem, hogy el fogom felejteni Kyu Hyunt, bármi áron! Mostantól pedig óvatosabb leszek vele, mert nem akarom, hogy megint úgy nézz rám.

A fogadkozásom tudtam, hogy nem sokat számított, de engem mégis megnyugtatott, hogy kimondtam, és hogy hallja a fiú. El kellett felejtenem Kyu Hyunt, mert így csak fájdalmat okoztam Se Joonak és ezt nem akartam továbbra is így folytatni. Félre kell tennem az érzéseimet vele kapcsolatban, a kétségeimet, hogy hogyan érez irántam, mert akármelyik irányba is billenjen el a mérleg, én Se Joohoz tartoztam.

- Hogy úgy? – tolt el magától és kérdőn nézett rám.

- Hát úgy… - jöttem zavarba és lesütöttem a szemem.

- Jól van, igyekszem nem úgy nézni rád – nevetett a fiú kicsit most már felszabadultabban, ami engem is megnyugtatott. -, akármit is jelentsen ez.

Majd egy lágy puszit nyomott az arcomra, mire én a szájára adtam egyet. Meglepődött, de csak mosolyogva nézett rám.

- Játszol velem? – húzogatta a szemöldökét kihívóan. – Most nem fog megcsörreni a telefonom, ha… Francba!

Ezzel fel is pattant az ágyamról és elkezdte magára kapkodni a ruháit.

- Mi a baj?! – törtem ki hangosan és én is elkezdtem felvenni a cipőmet, automatikusan követve Se Joo példáját.

- Teljesen elfelejtkeztem a fotózásról! – tekerte a sálját a nyakába és miután ő elkészült, nekem adogatta a cuccaimat, amiket elsőre nem sikerült megtalálnom. – Sietnünk kell, ha oda akarok még ma érni!

- Fene! – dünnyögtem magamban. Két perc alatt elkészültünk és kiléptünk a folyosóra a gyengélkedőről, ellenőrizve, hogy ne hagyjunk ott semmit sem. Se Joo lépkedett előttem, de időnként lassított, mikor észrevette, hogy lemaradtam. A kezemet nem foghatta meg, amit nagyon bántam, de valahogy így is sikerült kibírnom a liftig.

Valószínűleg kiülhetett valami az arcomra, ahogy megláttam a liftet (merthogy pontosan az volt, amibe nem sokkal korábban beragadtunk Kyu Hyunnal), mert Se Joo végigsimított a karomon.

- Tudom, hogy nem túl kellemes megint lifttel menni, de gyalog elég sok idő lenne leérni a tizenhatodikról – jegyezte meg kelletlenül.

- Nem gond! – legyintettem túlságosan lazán, ami egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem vagyok kibékülve az ötlettel, de sajnos megértettem az okát, hogy ezt kellett használnunk.

Mikor megérkezett a lift, kiszállt belőle két kosztümös nő, akiket Se Joo széles mosollyal üdvözölt (sietve követtem a példáját), majd mi is beléptünk a fülkébe.

- Látom, tényleg mindenkivel kedvesnek kell itt lenni – morogtam, mert az a két nő, nagyon is csinos volt és nem kerülte el a figyelmem, milyen hevesen és sietve üdvözölték viszont Se Joot. Na, meg jólesett valami téma, amiről tudtunk beszélni, hogy ne az idegeskedéssel törődjek.

- Így megy ez itt – somolygott a fiú és szorosan mellém állt, hogy megfoghassa a kezem. - Habár üdítő látvány, hogy kivételesen nem én vagyok féltékeny.

- Micsoda? – kaptam rá a tekintetem megdöbbenve.

- Ne is tagadd, csak úgy süt rólad! – hajolt közel hozzám és mit sem törődve azzal, hol voltunk, hogy bárki rajtakaphatott minket, megcsókolt.

Az adrenalin miatt, amit a lebukás veszélye idézett elő, a szívem még hevesebben kalapált, mint korábban a gyengélkedőn. Megvolt a varázsa a tiltott dolgoknak, az tuti! Arról nem is beszélve, hogy Se Joo csókja szinte kiszívta belőlem a levegőt, a lábaimat erősen meg kellett támasszam, hogy meg tudjam tartani a súlyomat. A nyelve olyan forró volt, olyan ügyes és játékos, hogy belemosolyogtam a csókba.

- Fogd vissza magad! – csitítottam és eltávolodtam, nehogy meggondolja magát és egy második körre invitálhasson. Habár a vigyort akkor sem tudtam levakarni az arcomról… - Ha lebukunk, neked véged!

- Megéri a kockázatot! – közeledett ismét, de az ajtó kinyílt és Se Joo egyből úgy tett, mintha csak két ártatlan P.S. alkalmazott lennénk. Nagy nehezen tudtam csak visszafogni, hogy ne nevessem el magam a hirtelen változáson, ami végbement az arcán.

Vártam, hol fogunk kiszállni, mert Sung Chan biztosan elvitte a furgont a srácokkal, így azzal nem mehettünk. Tömegközlekedéssel meg kész tortúra lett volna Se Joonak elkísérni haza, utána meg a fotózásra menni. Bár talán ez lett volna a kisebb probléma, a rajongók nagyobb kihívást jelentettek volna, nehogy felismerjék valahol a fiút.

De meglepetésemre a mélygarázsnál szálltunk ki a felvonóból.

- Sung Chan nem vitte el a furgont? – néztem rá meglepetten, miközben követtem a parkolóban cikázva.

- A saját kocsimmal megyünk – adott magyarázatot a kérdésemre és ismét megláttam az ezüstszínű Chevrolet-t, aminek be is vetettem magam az anyósülésére, miután Se Joo kikapcsolta a riasztót.

Bekötöttem magam és a fiúval kettesben, áthaladva a kijáraton, megint Seoul utcáira esett a tekintetem. Még minden vizes volt, sőt mintha árvíz lett volna a városban, de mostanra már legalább az eső elállt.

- Végre, nem esik az eső! – dőltem hátra megkönnyebbülten az ülésben és elengedtem magam.

- Nem kis bosszúságot okozott ez az eső - mondta a fiú az út szélén összegyűlt vizet nézve. – Rengeteg baleset volt az utakon, az áramkimaradás pedig csak rontott a helyzeten. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen nagy vihar…

- Pontosan tudod.

- Igen – ismerte el Se Joo húzódozva.

Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy Seoulban négy éve volt utoljára ekkora vihar. Mikor anyával balesetet szenvedtünk és… Nem! Ne gondolj rá, Ha Na!

Aztán beugrott valami, amire eddig nem is gondoltam és nagy szemekkel fordultam a fiúhoz az ülésben.

- Mit mondott amúgy a doki, hogy mi bajom volt?

- Öhm, hát az alapján, amit Kyu Hyun mesélt, arra következtetett, hogy a pánikroham után elájultál – mondta kissé értetlenül. – Eljöttünk anélkül, hogy megkérdeztem volna, de biztosan jól vagy már? Ha gondolod elmehetünk a kórházba teljes kivizsgálásra, vagy ilyesmi.

- Neked a fotózásra kell menned – intettem le a túlbuzgó fiút mosolyogva. – És amúgy jól vagyok, szóval semmi szükség ilyesmire.

- Biztos? – fordult felém, mikor megálltunk egy piros lámpánál. Már közel voltunk az Akadémiához, csupán egy sarokra. – Nem akarom, hogy a koleszben legyél rosszul, mikor senki sincs ott veled.

Megfogtam a kezét, ami a sebváltón pihent, hátha ezzel el tudom érni, hogy ne aggodalmaskodjon annyit feleslegesen. Édes volt, hogy így féltett, de még ha el is mennénk a kórházba, úgysem találnának semmi rendellenességet. A probléma a kis agyamban volt, amit csak egy pszichológus tudott volna kezelni, amihez pedig végképp semmi kedvem nem volt. Főleg azután, hogy a skizofrén énem előlépett önjelölt pszichológussá.

- Igen, tuti biztos – bólintottam megszorítva az ujjait. – Ez nem olyasmi, ami bármikor rám jön.

- Nem is tudtam, hogy klausztrofóbiád van – gondolkozott el homlok ráncolva a fiú. - Soha nem meséltél róla.

Ahogy csokibarna szemeibe néztem, amik még mindig engem tanulmányoztak, végiggondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy nem akartam Se Joonak hazudni. Egy dologban (na jó, azért egynél többen) igaza volt a kis pszichológus Ha Nanak: ideje volt bizonyítanom Se Joonak. Ha Kyu Hyun tisztában volt a problémáimmal, akkor Se Joonak még inkább tudnia kellett arról, hogy a barátnője kicsit defektes.

 - Mert nincs is...