9. Fejezet

Sziasztok!

Ahogy láthatjátok meghoztam a kilencedik fejezetet. :) A Something New nem éppen egy gyors lefolyású cselekményekkel túlspékelt sztori, ami már gondolom nektek is feltűnt, de remélem senkinek sincs vele baja, de ahhoz, hogy jobban megismerjük a szereplőket, és megérthessük őket, azt hiszem szükség van erre. Meg hát nem tudom néha leállítani magam és csak ömlenek belőlem a szavak, és mire észreveszem, hogy elkalandoztam, addigra már megírtam 7 oldalt. :D Na, de a lényeg, remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, és írtok róla pár sort nekem! (És akkor is ha valami nem tetszett, sőt, talán akkor jobban is várom a kommentet:P) Amúgy a következő fejezetben beindulnak a dolgok, de nem szólok el semmit sem, lakat a számon!

Ami miatt eredetileg írtam (látjátok, hogy csak nem tudom befogni a kis számat!), hogy köszönöm szépen mindenkinek, aki olyan aranyos volt, hogy szavazott az első évad címével kapcsolatban, mert úgy gondoltam, hogy a ti véleményetekre adva lehet a legjobban kiválasztani a megfelelő címet. :) A nyertes a Shadows of the Past lett. Íme a borítókép, ahol fel is tűnik a cím:

Egy kis újdonsággal is készültem emellé a fejezet mellé. :) Mivel az első évad kapott egy címet, úgy éreztem a második évadot sem hagyhatom cím nélkül. A korábban felsorolt lehetőségek mindegyikéhez készültem eggyel-eggyel, attól függően melyik lesz a nyertes. Remélem, nem lesz senkinek sem kivetnivalója ezzel szemben: Lights of Hope. (Ha esetleg nem tetszik, nyugodtan megmondhatjátok, ne legyetek restek írni! ;) )
A sok jó hír után viszont van még egy rossz hírem is :/ Megint elutazok és ezért nem lesz időm írni, így a következő, azaz a tizedik fejezetre csak két hét múlva kerül sor legkésőbb. De ha hamarabb befejezem, akkor hamarabb is fogom hozni. ^^ Szóval sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok, de a nyár már csak ilyen, majd suli időszakban rendesen fogom tudni hozni a fejezeteket, ígérem! ><"

Na, de a sok duma után, most már tényleg befogom, és csak annyit fűznék hozzá, hogy jó olvasást mindenkinek! ^^

Első randi?

- Már zöld a lámpa – suttogtam bátortalanul Se Joonak, aki még mindig értetlenül és döbbenten nézett rám.

Párat pislogott és nyelt egyet, de a tekintetét az útra szegezte és elindult, mielőtt kisebb közlekedési akadály lehettünk volna egy hatalmas kereszteződésben. Láttam rajta, hogy megzavartam a kijelentésemmel és töri a fejét, mégis mi a fene folyik itt. Talán emiatt kicsit nagyobb gázzal is vágódott be az Akadémia utcájába, mint szerette volna. Majd az iskola előtt megállt és a kesztyűtartón kellett megtámaszkodjak a hirtelen fékezéstől, nehogy lefejeljem azt.

- Mit csinált?! – kérdezte fojtott dühvel a hangjában és ujjai erősen szorították a kormányt.

- Tessék?

- Mégis mit csinált veled?! – nézett végre rám Se Joo, de azt kívántam bár ne tette volna. Ijesztő volt a tekintete, ahogy mereven bámult és borsónyi méretűre zsugorodott a gyomrom a pillantása alatt.

- N-nem értem, m-miről beszélsz – nyögtem ki nehézkesen dadogva, mert igazság szerint fogalmam sem volt, miért akadt ki ennyire. Halványlila gőzöm sem volt, miről beszél, így még esélyem sem volt megnyugtatni.

- Mit tett veled Kyu Hyun?! – szinte már morogta és ekkor végre nekem is leesett, hogy mire célozgatott.

- Jézusom! – kiáltottam fel és integetni kezdtem az arca előtt, mintha el tudnám hessegetni Se Joo rossz gondolatait. – Semmit! Nem csinált semmit sem!

Se Joo azt hitte, hogy Kyu Hyun csinált velem valamit a liftben, azért lettem rosszul… Hogy a fiú valamivel bántott, vagy ártott nekem, ami ahhoz vezetett, hogy elájuljak.

- Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe?! – háborodtam fel teljesen az ötleten, hogy Kyu Hyun arra vetemedjen, hogy bántson. – Soha nem tenne ilyesmit!

Látszott Se Joo arcán, hogy elbizonytalanodott és végképp tanácstalan lett, hogy mi történhetett és mire akarok kilyukadni.

- Akkor mégis miért hazudta azt, hogy klausztrofóbiád van? – tört ki kétségbeesve, teljesen elveszve és sejtettem, hogy azt sem tudta már, mire gondoljon.

- Én kértem meg rá – sóhajtottam megsemmisülten. – Kyu Hyun nem tett semmi rosszat. Csak pánikrohamom volt és mielőtt elájultam, megkértem, hogy mondja azt, klausztrofóbiám van és ezért történt ez az egész.

Se Joo hol a környező utcát, hol engem bámult és próbálta feldolgozni az információkat, amiket most a nyakába zúdítottam. Azok a szép, csokibarna szemek kicsit még mindig gyanakodva tekintettek felém.

- Sajnálom, hogy félreértésre adtam okot, de megmondtam, hogy nem történt semmi Kyu Hyun és köztem a liftben – magyaráztam halkan. – Erről nem hazudtam.

- Ha félsz tőle, akkor hazudhattál volna arról, hogy bántott.

- Se Joo!

- Tudom, tudom, csak megijedtem, hogy esetleg akaratod ellenére… - motyogta az orra alatt és rádőlt a kormányra, a homlokát pedig nekidöntötte. A képtelen helyzet, illetve az egyáltalán nem kellemes felvetése ellenére is elmosolyodtam.

- Hé! – szóltam halkan és odahajoltam hozzá, majd az ujjaimat az álla alá dugva fordítottam magam felé az arcát. – Nem kell aggódnod, drága lovagom, semmi baj nem történt!

Annyira aranyos volt, hogy így felizgatta magát ezen az egészen, hogy ennyire aggódott értem, hogy legszívesebben hozzábújtam volna és megölelgettem volna, míg ki nem szorítom belőle a szuszt is. De jelen körülmények között csak egy puszit nyomtam az ajkaira.

Vagyis annak szántam, de nem az lett belőle.

Ugyanis Se Joo egyik keze a tarkómra kúszott és nem engedett el, hanem az ártatlan kis puszimból egész mást kerekített ki. Egy elég mély és érzelmekkel teli nyelvcsata lett belőle, ami meg kell valljam, egyáltalán nem volt ellenemre. Sőt, ha nem éppen az utcán üldögéltünk volna a kocsijában, akkor valószínűleg nem szakítottam volna meg a csókot, de így kénytelen voltam.

- Bárki megláthat - leheltem levegő után kapkodva, de még mindig az ajkaimon éreztem a leheletét, a szívem még mindig a torkomban dobogott és alig tudtam megállni, hogy vissza ne tapasszam a szám az övére.

A fenébe is! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire meg fog tetszeni ez a csókolózás dolog. Olyan jó volt ilyen közel érezni magam Se Joohoz, és minden alkalommal belebizsergett minden egyes porcikám a csókjába. Finom volt és édes…

- Máskor ne ijessz rám ennyire! – sóhajtotta teljesen figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetésem és az ujjai megfeszültek a tarkómon, majd még egy puszit adva elengedett, hogy végre tudjak rendesen levegőt venni.

- Te értetted félre – húztam el a számat, de mégsem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Túlságosan feldobott ez a csók és az endorfin annyira túlcsordult a szervezetemben, hogy képtelen lettem volna szenvtelen arccal ránézni Se Joora.

- Máskor ne csak fél mondatokban beszélj! – zsörtölődött továbbra is Se Joo és megfogta a kezem.

- Áh, szóval rossz a másik oldalon állni – nyújtottam rá nyelvet. – Legközelebb már ügyelni fogsz rá, hogy nem teszel fél kilométeres köröket, mielőtt rátérnél a lényegre?

Arra az esetre utaltam, mikor hazajött Tokióból és rám hozta a szívbajt, hogy meggondolta magát és már nem akar velem járni, mielőtt közölte volna azt a tényt, hogy nagyon is a barátnőjének akar még mindig.

- Kérése számomra parancs, felség – puszilta meg a kezem, amit még mindig fogott, mire elmosolyodtam.

- Örülök, hogy ezt hallom, lovagom – hajtottam enyhén fejet és megszorítottam a kezét.

Jólesett így szórakozni Se Jooval, bár egy perccel korábban majdnem halálra rémített, de mindez csak azért volt, mert féltett és meg akart óvni, így próbáltam minél hamarabb túllendülni azon a rideg és mérges tekinteten, amit korábban láttam tőle. Végül is Kyu Hyun is folyton dühös volt, ha bajba kerültem, nála ez fejezte ki az agg…

Ha Na! Ezt most gyorsan verd ki a fejedből! Ne is gondolj rá!

Gondolatban megráztam magam, és erővel kényszerítettem magam, hogy ne is gondoljak a K betűs személyre. Főleg mikor itt volt előttem az a fiú, akinek birtokolnia kellett volna a gondolataimat, akit szerettem.

- De félretéve a viccelődést – kezdett bele szemöldök ráncolva Se Joo, mire ismét ő került a figyelmem középpontjába. -, mi ez az egész? Miért kérted meg Kyu Hyunt, hogy hazudjon?

Reménykedtem benne, hogy Se Joo legyőzi a kíváncsiságát, vagy elfelejtkezik erről a témáról ebben a röpke két percben, de hiú remény volt. Én akartam vele beszélni! – emlékeztettem magam. – Akkor most tessék bizonyítani, hogy igenis sokat jelent számodra, bökd ki, mi nyomja a szíved!

- Nem akartam, hogy Sung Chan megtudja – dőltem vissza az ülésbe, de nem engedtem el Se Joo kezét. Ez segített beszélni, segített megnyílni neki, hogy éreztem magam mellett.

- Mit?

- Hogy valójában mi miatt lettem rosszul.

- Ha Na? – billentette oldalra kérdőn Se Joo a fejét. – Miről beszélsz?

Itt az idő, Ha Na, mutasd meg Se Joonak, hogy mennyire megbízol benne, és mennyit jelent neked. Ha ilyesmit megosztasz vele és elmesélsz neki, akkor talán meg tudod nyugtatni, hogy mennyire fontos is a számodra! – biztattam magam lelkesen, de úgy éreztem, hiábavalóan. Utáltam erről a témáról beszélni és ezúttal sem volt könnyebb felhozni, mint máskor.

- Azzal pontosan tisztában vagy, hogy még mindig nem hevertem ki az autóbalesetet teljes mértékben, igaz? – kezdtem bele, de már az elején éreztem, hogy kiszárad a szám és rossz íz terjeng benne. Se Joo némán bólintott és az összekulcsolódó ujjainkat néztem, míg beszéltem, ami segített a koncentrálásban. – Arról viszont valószínűleg nem tudsz, hogy a balesetről nincs semmi emlékem. Az az egész nap fekete foltokkal tarkított, csak egyes részletek vannak meg, mint hogy például anyával beszállunk a kocsiba, de a következő kép, ami ezután tisztán és világosan rémlik, hogy a kórházban ébredek fel. Valamiféle amnézia. Megvan rá a megfelelő kifejezés, de nem vagyok orvos és régen hallottam utoljára bárki más szájából, szóval mostanra már elfelejtettem…

Kissé erőltetett volt a nevetésem, de jelenleg csak ennyi telt tőlem. Nem akartam szánalmasnak tűnni Se Joo szemében, így próbáltam kevésbé úgy is viselkedni, de talán pont a béna színészi játékom miatt tűntem annak.

- Disszociatív amnézia.

- Hm? Igen, tényleg! Teljesen elfelejtettem, hogy… - aztán Se Joora kaptam a tekintetem, ahogy ráébredtem, mit is mondott egy másodperccel korábban. – Honnan tudod?

Se Joo erről nem tudhatott, hiszen mikor a kórházban meglátogatott, akkor erről egy szót sem ejtettünk, nem beszéltünk ilyesmiről!

- Yoon igazg… mármint az apád mondta el még korábban – kerülte a tekintetem és inkább választotta a járókelők figyelését, mint azt, hogy a szemembe nézzen. – Azt mondta, hogy az erős stressz és a trauma miatt nem emlékszel a balesetre. Az agyad blokkolja azokat az emlékeket.

- Váó, el sem hiszem, hogy az apám ilyesmit elmesélt neked – hüledeztem rajta a fejemet rázva. Hiszen az apám nem tűnt olyannak, aki ilyen könnyedén megosztja a családi problémákat egy idegennel, még ha az az idegen a lánya szerelme is volt éppen.

- Ezután kért meg, hogy tartsam magam távol tőled, és lehetőleg soha ne találkozzunk újra, mert csak fájdalmat okoznék neked, ha esetleg miattam visszatérnének az emlékeid – folytatta Se Joo és ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy szempillantás alatt minden világossá vált számomra.

- Szóval csak azért mondta el, hogy nyomást gyakoroljon rád és békén hagyj – fújtattam dühösen. – Mert így azt hihetted, hogy jót teszel azzal, ha kisétálsz az életemből. Ő pedig jól járt, mivel így sikeresen eltávolított a közelemből. Hihetetlen!

- Hát nem mondom, hogy nem volt nagy szerepe a döntésemben az, amit mesélt – felelt és még mindig éreztem rajta, szégyelli magát, hogy csak ilyen egyszerűen magamra hagyott négy évvel ezelőtt, így gyorsan megpróbáltam másra terelni a szót, ahelyett, hogy magát eméssze miatta.

- Akkor azzal is tisztában vagy, hogy bármikor visszatérhetnek az emlékeim, bármilyen apróság segíthet abban, hogy visszanyerjem őket arról az estéről.

- Utánanéztem és elméletileg igen – bólintott Se Joo és örültem, hogy sikeresen elvontam a figyelmét az önostorozásról. Bár azért az kellemes meglepetés volt, hogy utánanézett az amnéziámnak és kicsit kutatott, hogyan tudna segíteni nekem.

Végül elmeséltem neki azt, amit So Haéknak annak idején, hogy az első pár hónapban küzdöttem azért, hogy visszaszerezzem az emlékeim, hogy emlékezni akartam az anyámra és az utolsó percekre, amiket együtt töltöttünk. Tudni akartam, miről beszélgettünk a baleset előtt, még ha azok csupa jelentéktelen apróságok is voltak. De a sok fáradozás ellenére sem mentem semmire, egyetlen emlékkép sem villant be és kezdtem feladni. Majd végül belenyugodtam, hogy ez egyelőre esélytelen és vártam, hogy majd maguktól visszakapom azokat az ellopott emlékeket.

- Igazából már azt hittem, soha nem fogok emlékezni rá, hogy azokat a pillanatokat örökre elvesztettem – motyogtam magamban, de mégis elég hangosan, hogy Se Joo is értse. - De körülbelül két hónappal ezelőtt beugrott egy kép a baleset éjszakájáról. Nem sok, csak annak a teherautónak a fényszórói, ami nekünk jött.

- Igazán? – Se Joo fellelkesült és egyből törni kezdte a fejét. – Mi válthatta ki az emlékezést, van rá ötleted? Mert ha rájövünk, mi volt az, akkor talán…

- Most már pontosan tudom, hogy mi az, ami hatással volt az emlékeimre – szakítottam félbe a fiút és egész testemben megfeszültem. – A vihar.

- A vihar?

- A baleset éjszakáján is rettenetesen nagy esőzések voltak. Mikor az első emlékeim visszajöttek, akkor is egy kisebb zivatar volt – magyaráztam. – Illetve ma is a mennydörgés és villámlás váltotta ki azt, hogy újabb emlékek ugrottak be.

- Tehát a hasonló időjárás az, ami előidézte az emlékeid visszatérését – bólogatott Se Joo nagyban, mintha valamiféle terv körvonalazódna a fejében, de aztán megmerevedett és rám emelte a pillantását. – Ezért volt pánikrohamod a liftben?

Ahogy tanulmányoztam az arcvonásait, a lágy éleket az arcán, amik annyira helyessé és különlegessé varázsolták ezt az arcot, kicsit megnyugodtam.

- Igen – helyeseltem a kérdésére gondolkodás nélkül. - Eddig végig abban a tudatban éltem, ha visszanyerem az emlékeim, akkor megismerhetem az utolsó közös perceimet az anyámmal. Ez pedig arra késztetett, hogy kutassak és próbálkozzak tovább.

Elhallgattam. A torkom elszorult és mintha éles szilánkok fickándoztak volna a gyomromban, ahogy visszagondoltam a liftben töltött percekre.

- De? – kérdezte óvatosan Se Joo, megsejtve, hogy valami nem stimmel, de én mégis elmosolyodtam. Éreztem, hogy ez a mosoly inkább félelmet türköz mintsem boldogságot, hogy ez csak egy védelmi mechanizmus, amivel igyekszem fenntartani a látszatot, hogy minden rendben.

- De tévedtem – nyeltem egyet hangosan. – Nem akarok emlékezni.

- Mit láttál?

- Nem sokat – intettem nemet a fejemmel és a lelki szemeim előtt ismét felrémlettek azok a hosszú, kecses ujjak, amiken a körmök egyszerű fehérrel voltak kikenve, hallottam a fülemben a rádióból üvöltő számot. – De ez a kevés is megrémített. Ez a pár kép is, amire emlékeztem, olyan szörnyű fájdalommal járt, mintha a fejem szét akart volna robbanni. Mintha darabokra akartam volna hullani... Azt hittem, összeroppanok a súlya alatt, hogy elevenen felemészt az a kín.

- Ha Na…

- Úgy gondoltam, hogy pánikroham, még Kyu Hyun is arra következtetett – folytattam a gondolatmenetem. – De szerintem mindketten tévedtünk. Valójában csak az emlékeim akartak a felszínre törni, ami ellen akaratlanul is, vagy egy idő után tudatosan küzdöttem. Annyira fájt… olyan nagyon fájt, Se Joo!

- Ha Na! – szabad kezével végigsimított az arcomon, le a könnyeimet, amit észre sem vettem, de elszabadultak és most az arcomat áztatták. Az egyik kezem a mellkasomra szorítottam, mert még élénken élt bennem az a szenvedés, amit a liftben éltem át.

- Azt hittem, megszakad a szívem, majdnem olyan rossz volt, mint mikor megtudtam, hogy anya meghalt! – egyre csak ömlöttek belőlem a szavak, akárcsak a könnyek. Úgy éreztem, ha kiadom magamból szavak formájában, akkor végre megkönnyebbülök, és eltűnik az a csomó a torkomból. – Ha pedig ennyire fájdalmas, miért akarnék rá emlékezni? Miért?! Tudom, hogy valami rossz van a fal túloldalán, tudom, hogy valami rettenetesre bukkannék, ha ledönteném a falakat, amiket eddig akadálynak tekintettem.

- Lehet, hogy csak az emlékezés folyamata a fájdalmas, nem? – érdeklődött Se Joo, félve a reakciómtól, de mégis jobbnak tartotta megkérdezni, mint csendben maradni. Ha pedig őszinte akartam lenni, ez nekem is megfordult a fejemben, hogy csupán az emlékek visszaszerzésének kellemetlen velejárója ez a fájdalom.

- Én is gondoltam erre – bólogattam beleegyezően. – De érzem, hogy ez több annál. Ezek a falak, amik eddig gátoltak, rájöttem, hogy valójában megvédenek. Megvédenek az emlékezéstől és ezért hálás vagyok, mert nem lehetnek boldog emlékeim a baleset napjáról, ha ennyire küzdök ellene, hogy megtudjam, mi is történt. Nem akarom tudni, hogy mi volt aznap. Nem akarok rá emlékezni! Ha lehetséges volna, akkor soha többé nem akarnék arra a napra emlékezni!

Hangomat elnyelte a sírás és Se Joo automatikusan ölelt magához, hogy vigaszt nyújtson. Nekem sem kellett kétszer mondani, hogy belekapaszkodjak a fiú nyakába és élvezzem a nyugalmat árasztó ölelését, ahogy a karjai szorosan magához vontak, ahogy ujjai kedvesen és gyengéden simogatták a hátam. Nem mondott semmit, egy szót sem szólt, csak csendben vigasztalt, mint egy kőszikla, akire támaszkodhattam, ha szükségem volt rá.

Tudtam, ha egyszer eljön az ideje, hogy ezek az elnyomott emlékek a felszínre törjenek, az korántsem lesz kellemes és csak fájdalmat fognak magukkal hozni. Ez a lehetőség pedig megrémített, mert ha csak pár pillanat visszaszerzése azokból az órákból ilyen szenvedéssel járt, akkor mit fogok érezni, ha az egész éjszakára egyszer emlékezni fogok?! Mi lehet az a sötét folt az emlékeim között, ami ennyire borzasztó? Mi történhetett, amitől ennyire rettegek?

Megpróbáltam elcsendesíteni háborgó gondolataimat és megnyugodni, ami azután, hogy könnyítettem a lelkemen, meglepően hamar sikerült. Pár perc alatt abbamaradt a sírásom és csak gyenge szipogássá szelídült. Eltoltam magamtól Se Joot, aki még mindig kis aggodalommal a szemében nézett rám, de csak lágyan megveregettem az arcát.

- Semmi baj! – mondtam kissé rekedt hangon, így köszörültem a torkomon egyet, hogy tényleg hihetőbb legyen az alakításom. – Hála neked, kicsit megnyugodtam már.

- Biztos? – kérdése megmosolyogtatott és csak visszadőltem az ülésbe, de a kezét nem engedtem el. – Mert ha nem, akkor visszamehetek veled a koleszbe és…

- A fenébe! – kiáltottam fel és olyan hirtelen akartam megfordulni az anyósülésben, hogy a biztonsági öv – igen, még mindig nem kapcsoltam ki, nem tudom, hogy miért nem ez volt az első dolgom, mikor leállt a kocsi – rántott egyet a vállamon és felszisszenve dőltem vissza az ülésbe.

- Aú!

- Jól vagy? – Se Joo azonnal kikapcsolta az övet, hogy még egyszer ne lehessen ilyen béna húzásom, mint most.

- Persze… - dörzsöltem meg a vállam, majd fintorogva fordultam felé, most már nyugodtabban, de mégis óvatosan, holott a biztonsági övnek már hűlt helye volt. – De te viszont nem! Azonnal menned kell a fotózásra, így is késésben vagy már!

- Az ráér, ez most sokkal fontosabb – legyintett nemtörődöm módjára.

- Ugyan, kibírtam már ennél sokkal rosszabbat is!

- Szerinted elmentem volna úgy, hogy nem mondod el, hogy mégis mi a fene történt a liftben? Anélkül, hogy tudnám, jól vagy-e? – tette fel a költői kérdéseket a fiú, én meg csak elpirulva sunytam le a fejem, mert jólesett, hogy így gondolt rám.

- Oké, lehet, hogy igazad van – egyeztem bele, bár tudtam, nagyon is beletrafált, mert biztos voltam benne, hogy addig nem hagyott volna magamra, míg meg nem győződött arról, hogy nyugodt szívvel hagyhat egyedül. Emellett pedig ő is kíváncsi természetű volt és addig faggatott volna a mai incidensről, míg ki nem bököm végre az igazat. – De most már akkor is ideje menned, mert Sung Chan ki fog nyírni, ha nem leszel ott időben.

Nyúltam a kilincs után, de Se Joo megragadta a kezem. Kérdőn néztem rá, hogy mit szeretne még.

- Mi az?

- Csak így elmész? – kérdezte és láttam a két rózsaszín foltot az arcán, mire nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Elképesztő, milyen édes tudott lenni ez a srác!

- Miért? Mit szeretnél? – egyből semleges és ártatlan kifejezést varázsoltam az arcomra, mintha nem tudnám, hogy éppen mire célozgat.

- Nem lenne kedved valamikor elmenni valahova? – kérdezte elég halkan, de elég hangosan, hogy megértsem és nem kis meglepetésemre, zavaromban belepirultam a kérdésébe, mivel nem erre számítottam.

Se Joo most randira hívott? Engem?!

Jaj, de buta vagy, mégis ki mást? A Dalai Lámát?! A barátnője vagy, nem az a normális, ha randiztok is? – torkollt le egyből a szokásos belső hangom.

- Dehogynem! – kaptam egyből az ötleten és olyan izgatott lettem, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. Aztán valami beugrott, ami a délután folyamán teljesen kiment a fejemből. – Mit szólnál a hétfőhöz?

- Nem is tudom – ráncolta a szemöldökét és az ajkait harapdálta. – A hétfő elég zsúfolt lesz…

- Na! – nyafogtam és őzike szemeket meresztettem rá, hátha ezzel eléggé meg tudom törni az ellenállását, hogy igent mondjon nekem.

- Nem lenne jobb egy másik nap, mit szólsz a keddhez? – vetette fel az ötletet, de csak egy morcos arcot kapott válaszul.

- Tényleg nem tudod, miért erőltetem a hétfőt?

- Oh! – esett le neki végre a tantusz és elmosolyodott. – Várj egy kicsit!

Ezzel elővette a telefonját és babrálni kezdte, én meg jobb híján őt tanulmányoztam közben. Ahogy a haja belelógott a szemébe és egy aprócska ránc jelent meg a homloka közepén a nagy koncentrálásban, olyan édessé tették ezt a helyes és komoly fiút.

- Az utolsó programom hétfőn a fan találkozó, ami tuti eltart majd este kilencig is, biztos hogy így is akarod a hétfőt? – nézett végül fel rám a mobilja képernyőjéről.

- A barátom szülinapja lesz, persze hogy akarom! – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy bizony a szülinap nem szülinap, ha nem azon a napon van megtartva, mikor az valójában van.

- Legyen hát! – adta be a derekát és elmosolyodott. – De ne panaszkodj, ha állva elalszom!

- Csak nem! – rebegtettem rá a pilláimat, mintha olyan ötleteim lennének arra az éjszakára, hogy kizárt dolog, hogy elaludjon. Láttam, ahogy megrezzen a tekintete, mire el kellett nevetnem magam. – Az első randink lesz, megbánod, ha bealszol rajta!

- Randi?

- Miért? Te nem annak szántad a meghívást? – ijedtem meg kissé, és elbizonytalanodva méregettem Se Joo döbbent arcát.

- Csak vicceltem, persze, hogy randira gondoltam – nevetett fel, én meg erősen belebokszoltam a vállába, amit meg is érdemelt, mert már megint csak szórakozott velem. Mikor már képes volt abbahagyni a nevetést, újra megszólalt. - Végül is az előző nem volt éppen egy tökéletes randi.

- Előző? - értetlenül meredtem rá és nagyon is vártam a magyarázatát, miután felfogtam mit is mondott. Mert ha Se Joo és én randiztunk volna már, annak csak tudatában lettem volna!

- Igen, mikor elmentünk megvenni a ruhádat – ezúttal Se Joon volt a sor, hogy zavarba jöjjön.

- Az randi volt? – ráncoltam a szemöldököm. Emlékeztem rá, hogy arról ábrándoztam, bárcsak randi lenne, de nem volt semmi különleges abban a napban. Ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy megint félmeztelenre vetkőztem Se Joo előtt. (Csukva volt a szeme, de hát akkor is!)

- Ezért mondtam, hogy nem sikerült a legfényesebben – most már tényleg kényelmetlenül érezte magát a fiú és fészkelődni kezdett mellettem.

- Szólhattál volna, hogy az egy randi! – estem kétségbe teljesen. Ha tudtam volna akkor, hogy az egy randi… - Mégis honnan kellett volna ezt tudnom?!

- Ha az ember Valentin-nap előtt hív el valahová, azt gondolná, rájössz, hogy az egy randi! - védekezett Se Joo, de csak egyre több információt zúdított rám, amit az agyam nem volt képes megemészteni rögtön.

- Valentin-nap előtt?

- Szombaton lett volna Valentin-nap, de akkor a bemutató miatt nem hívhattalak el… – válaszolta, aztán felsóhajtott. – Így nem volt igazán egyértelmű, ugye?

- Nem - ráztam a fejem ledöbbenve.

Se Joo randira hívott akkor és nekem le sem esett?!

- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! – siránkoztam teljesen megsemmisülten.

- Hé! – mosolyodott el rajtam a fiú és az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. Így a szemembe tudott nézni, bár én inkább kerültem a tekintetét. Nagyon büszke lehetett most a barátnőjére, hogy még azt sem vette észre, hogy egy randin volt. – Felejtsd el! Nem volt az a nap olyan rossz, én élveztem.

- Na, persze! - morogtam, ahogy arra gondoltam, milyen pocsék is volt az a „randi” valójában. - Maximum az tetszhetett, mikor levetkőztettél…

Mielőtt beszélsz, előbb gondolkozz, Ha Na! Megint sikerült hamarabb megszólalnom, minthogy végiggondoltam volna, mit is ejtek ki a számon. Ajh!

- Most hogy mondod, az tényleg tetszett – vigyorgott az emlék hatására, mire vörösen temettem az arcom a kezeim közé. – De komolyra fordítva a szót, megpróbálom elintézni, hogy hétfőn csak a tied legyek a találkozó után, jó?

A kifejezés, amit használt igencsak zavarbeejtő volt, de mégis felpislogtam rá az ujjaim közül, hogy megbizonyosodjak arról, nem viccelődik-e.

- Tényleg? – dünnyögtem reménykedve.

- Természetesen, hiszen a barátnőm vagy – kacsintott rám, mire úgy kacarásztam, mint egy tizenhat éves fruska. – De most már tényleg megyek, mert Sung Chan elevenen megnyúz, ha nem érek oda időben a fotózásra.

- Igaz! – éreztem, hogy vörös az arcom, de nem érdekelt, nyomtam egy gyors puszit Se Joo szájára. – Így is kérdéses, hogy minden testrészed  érintetlen lesz-e, mire hazajöttök.

- Hogyne, ijesztgess még! – szólt utánam, mikor kiszálltam a kocsiból, de csak nyelvet öltöttem rá, hogy visszakapta az előző kis viccét.

- Vezess óvatosan, majd találkozunk este! – intettem neki vidáman.

Ez a vidámság pedig addig tartott, míg egyedül nem maradtam a szürke ég alatt az Akadémia előtt álldogálva, és nem láttam Se Joo ezüstszínű kocsiját kikanyarodni az utcából. Ezután a mosolyom lehervadt az arcomról, mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt. A levegő nehéz volt a párától és az eső illata terjengett még mindig benne. Akaratlanul is visszakúsztak az elmémbe a baleset emlékei, amitől kirázott a hideg és ismét könnyek gyűltek a szemembe.

Se Joo előtt amennyire lehetett, próbáltam erősnek tűnni, nem akartam, hogy szánakozzon rajtam, így elnyomtam a vágyat, hogy tovább sírjak és mosolyt erőltettem az arcomra, ahelyett hogy elmerültem volna az önsajnálatban és a félelemben, ami szorongatta a szívem. Előtte nem lehettem ennyire gyenge, előtte nem mutathattam ki, hogy mennyire megviseltek a liftben történtek, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam.

De amint eltűnt a szemem elől, amint már nem kellett attól tartanom, hogy kiszúrja, hogy még mindig nem vagyok jól, leengedtem a védelmem és üres tekintettel bámultam az Akadémia falait. Átkarolva magam, léptem be a kapun és már csak az ágyamban akartam lenni, csak pihenni akartam és mindent kiverni a fejemből…

***

Ezután a napok gyorsan teltek és leginkább magányosan. A fiúknak sok programjuk volt és sokat is gyakoroltak, készültek a comebackre, vagyis ez azt jelentette, hogy a legtöbb idejüket a P.S.-nél töltötték, ergo én nem mehettem velük.

Ennek volt rossz és jó oldala is.

Rossz volt, mert így keveset láttam Se Joot (azért a többiekről sem feledkeztem ám meg!), és nem tudtam vele kettesben lenni, bár már ott tartottam, hogy megelégedtem volna azzal is, ha a srácokkal is együtt kell lennem, csak hadd lássam végre az édes kis pofiját. Az Akadémia nélkülük csendes volt és kihalt, így jobb híján én is gyakorlással foglaltam el magam. Hol énekelgettem, hol edzettem, hol pedig táncoltam. (Ezt pedig csak zárójelben jegyzem meg, de a K betűs személy is hiányzott egy icuri-picurit.)

Másrészről pedig jó volt, hogy egyedül lehettem, mert megúsztam a sok faggatózást a liftes incidensről, így már sikerült valamennyire megnyugodnom és próbáltam túllépni a dolgon, de ha folyamatosan felemlegették volna, akkor csak egyre feszültebb lettem volna. Emellett Se Jooval néha-néha beszéltünk telefonon, vagy váltottunk egy-két sms-t, hogy ne szakadjunk el annyira egymástól, mint mikor Tokióban voltak. Ezekben az üzenetekben nem volt semmi fontos, csak kis apróságok és hülyeségek, amik megszokottak voltak tőlünk, de mégis felvidított minden egyes alkalommal, mikor megszólalt a mobilom. Segített átvészelni azt a két napot, ami a hivatalos randinkig hátra volt. (Ezt pedig megint csak zárójelben teszem hozzá: lehetséges, hogy hiányzott az a K betűs személy is, de egyben örültem is, hogy nem találkoztunk és nem kellett vele beszélnem. Cseppet ironikus volt, hogy mindkét listán szerepelt a neve…)

Ha pedig már így szóba jött a randi!

Kisebb fejtörőt okozott, míg kitaláltuk, hogy hova is menjünk, mi lenne alkalmas arra, hogy mint hivatalos pár, először randira menjünk, de nagy nehezen megtaláltuk erre is a választ. Így esett, hogy kilenckor a Lotte World előtt álldogáltam teljes felszerelésben és kémleltem a környéket, mikor bukkan fel végre Se Joo.

Tudom, hogy ennél nyitottabb és nagyobb tömeggel teli helyet nem is találhattunk volna, de talán pont emiatt volt mégiscsak jó ötlet. Hiszen az ember egy vidámparkban nem a hírességeket kémleli, így talán Se Joo is el tud majd lazulni és jól érezhetjük magunkat az este folyamán anélkül, hogy bármi baj történne.

Az órámra pillantottam, ami este kilenc óra tizenegy percet mutatott. Se Joo korábban írt egy sms-t, hogy a fantalálkozó simán és problémamentesen lezajlott és hamarabb el tudott szabadulni, mint azt remélni merte volna. Így a torkomban dobogó szívvel összekaptam magam és idesiettem a randink színhelyére.

Elég sötét volt már, de a vidámpark fényei a közelben lévő épületeket és a környezetét szinte nappali fénnyel árasztotta el. Egy eldugottabb helyen várakoztam és idegesen odaléptem egy közelben parkoló autóhoz, majd az üvegén megszemléltem magam, hogy semmi gond nincs-e a külsőmmel. Esetleg elkenődött szemfesték (Na, nem mintha egy kiló lett volna rajtam, de az a kevés szempillafesték is csúnya károkat tudott volna okozni!), a fogaim közé szorult ételmaradék, összekócolt haj? De szerencsémre semmi ilyesmit nem láttam az üvegben, csak egy tincset sepertem ki a szemem elől. A hajamat kivasaltam, hogy még egyenesebb legyen, mint amúgy és ezúttal hagytam kibontva, mert kezdtem nagyon megszeretni az érzést, hogy szabadon volt. Így nyugodtan egyenesedtem ki az autó üvege előtt, már csak utolsó simításként még egyszer végignéztem magamon, hogy minden tökéletesen áll-e rajtam. Egy szövetkabátot viseltem, alatta egy kötött pulcsival, egy rövidnadrággal, amihez egy vastag, fekete harisnyát vettem fel. Csupán pár centi magasságú csizmát húztam a lábamra, okulva a korábbi esetekből és tudva, hogy este sokat fogunk sétálni, így nem akartam kidőlni hamarabb a kelleténél, a fájó lábamra hivatkozva.

- Azt hiszem, megteszi… - motyogtam magam elé és rámosolyogtam a tükörképemre.

- Igazán gyönyörű vagy – karolt át valaki hátulról a derekamnál, mire felsikkantottam, de amint tudatosult, hogy ki is áll mögöttem megnyugodva húzódott vigyorra a szám.

- Rám hoztad a szívbajt! – ütöttem meg gyengéden a karját Se Joonak, ami a derekamnál erősen szorított, majd megfordultam az ölelésében. Nyomtam egy gyengéd puszit az arcára és viszonoztam az ölelését. – Már hiányoztál!

- Belekerültem egy kisebb dugóba idefelé jövet, ezért késtem – mondta, majd elengedett. – Sokat vártál?

- Nem – intettem nemet a fejemmel. Habár a húsz perc nem tudtam, hogy soknak számít-e…

- Akkor jó – fogta meg a kezem és elindultunk a jegypénztár felé, hogy megvegyük a belépőket.

- Már megvettem a jegyeket – állítottam meg a fiút.

- Igazán?

- Gondoltam, ennyivel is időt spórolunk – néztem Se Joora, aki meglepődve pillantott rám.

- Rendben – mosolygott és megszorítva a kezem, irányt váltottunk a bejárat felé.

- Várj csak egy kicsit!

- Mi az?

- Hogy tudsz így eljönni egy randira? – fékeztem le ismét a fiút, aki most már kezdett értetlenkedni, hogy folyton valami bajom van.

- Most meg mi a baj? – nézett magán végig, keresve a hibát az öltözékében. Én is utánoztam és hát erősen kellett koncentrálnom, nehogy az ajkamba harapjak. Ugyanis annyira szexi volt a srác, hogy legszívesebben itt helyben megcsókoltam volna és percekig nem is eresztettem volna. Egy feszülős sötétkék farmert viselt piros edzőcipővel és fekete bőrkabáttal. A bőrkabát a srácokon amúgy is baromira vonzó tud lenni, de az övé pluszban le volt húzva és a V kivágású fehér pólója láttatni engedte a kis gödröcskét a nyaka tövében. Fekete haja stílusosan be volt állítva, látszott, hogy éppen egy hivatalos rendezvényről jött. A fekete szemceruza, amivel kiemelték azokat a csokoládé barna szemeket, még inkább csábító tekintetet adtak az amúgy is részegítő pillantásának. Okés, talán egy kicsit túlzásba estem, elismerem…

- Valami hiányzik – majd előkaptam egy vajszínű, egyszerű, mezei sapkát a táskámból és a fiú fejébe húztam. – Tessék, így mindjárt jobb!

Se Joo fickándozott a kezeim között és még igazított párat a sapkán a fején, de végül elmosolyodott.

- Eszembe sem jutott, hogy hozzak magammal valami álruhaféleséget.

- Ezért vagyok itt neked! – vetettem rá egy elégedett mosolyt.

- Csak ezért? – kérdezett vissza és a kezei közé fogta az arcom, majd lágyan megcsókolt. Még szerencse, hogy pont egy fa árnyékában álltunk, így nem szúrtak ki minket. – Ilyesminek azért jobban örülnék.

- Én is… - leheltem, mielőtt végiggondoltam volna, mi is csúszik ki a számon. Ahogy pedig rádöbbentem, éreztem, hogy az arcom elvörösödik és zavaromban elkaptam a fiúról a tekintetem, aki látható módon nagyon is élvezte, hogy ilyen reakciókat tudott kiváltani belőlem. Köszörültem párat a torkomon és tovább kotorásztam a táskámban. – Még ezt vedd fel!

- Szemüveg?

- Csak sima üveg a lencse, nem kell aggódnod – nyújtottam át neki egy fekete keretes szemüveget. – Így még kisebb lesz az esélye, hogy felismernek.

- Köszi! – tolta az orrára a szemüveget. – Milyen?

- Hát… - húztam el a számat és elgondolkoztam.

- Akkor nem is kell… - kezdett bele, de csak eddig bírtam, és nevetve akadályoztam meg Se Joot, hogy levegye a szemüveget.

- Csak vicceltem, nagyon jól áll!

- Oh, Ha Na! – ölelt magához. – Ezért még megfizetsz ma!

- Már alig várom – emelgettem pimaszul rá a szemöldököm, mire olyan tekintetet kaptam válaszul, ami belém fojtotta a szót.

- Ha így folytatod, soha nem jutunk be a parkba – nézett rám és nem kellett a számba rágnia, hogy mire célozgat, így csak égő fejjel bámultam a cipőmet a betonon. – Menjünk!

Átkarolta a vállam és a belépőkkel végre bejutottunk a park területére, ahol hirtelen azt sem tudtuk, hogy merre induljunk. Ugyanis a Lotte World az egyik legnagyobb fedett vidámparkkal rendelkezett Koreában, ha nem a világon! Így bőven volt lehetőségünk válogatni a különböző lehetőségek között.

- Mire szeretnél felülni? – fordult felém vidáman Se Joo és összekulcsolta a kezünket.

- Nem is tudom… - néztem körbe. – Utoljára talán nyolc évesen voltam itt, így nem sok minden rémlik a helyről.

- Tényleg? - pislogott rám nagyokat és maga után húzva elindult. – Akkor bepótoljuk a kihagyott éveket és minél több mindenre felülünk!

Csak nevetve és a boldogságtól megrészegülten követtem Se Joot. Olyan régóta vártam már arra, hogy együtt lehessek vele, az évek során számtalan képzeletbeli randin voltunk együtt. Hiszen melyik lány ne álmodozna arról, hogy a szeretett fiúval elmegy egy randira, ahol remekül érzik magukat és az este végén egy csókkal búcsúznak?

Számomra pedig úgy látszott, eljött az a pillanat, mikor az álmok és vágyak végre beteljesülnek és valósággá válhattak. Ugyanis életem első, igazi randiját azzal a fiúval tölthettem, akit szerettem!

Ennél jobb randit pedig igazán el sem tudtam volna képzelni!

Először a Magic Islandre mentünk ki, hogy a szabadtéri körhintákkal végezzünk elsőként. Ott felültünk a Gyro Dropra, ami egy hatalmas és magas szerkezet volt, ahol hetven métert zuhan az ember és a gép elérheti a száz kilométer per órás sebességet is zuhanás közben! Hát mondanom sem kell, hogy a hangszálaimra megterhelő hatással volt a sok sikítás abban a pár percben, de mégis valami eszméletlen élmény volt. Ezután következett a Gyro Swing, ami úgy mozgott, mint egy hinta, közben pedig pörgött a saját tengelye körül az egész, ahol ültünk Se Jooval. Őszintén szólva, jobban tetszett az előbbi, mert az utóbbinál féltem, hogy kidobom a taccsot, még ha volt is vagy három órája, mikor utoljára ettem… Ezután következett a Gyro Spin, Swing Tree illetve a Comet Express. Sajnos csónakázni és különböző vízi programokon így télen nem lehetett részt venni, de azokon kívül még annyi alternatíva volt, hogy nem panaszkodhattunk. Miután a szabadban lévő nagyobb körhintákkal végeztünk, bementünk az épületbe, mivel már mindkettőnk orra és füle igencsak piros volt, amit nem mulasztottunk el felemlegetni és ujjal mutogatni a másikra.

Se Joo nem túlzott, mikor azt mondta, hogy be fogjuk pótolni az elvesztegetett éveimet, mivel egyik gép után vitt a másikhoz. Felültünk a Giant Loopra, a Flume Ride-ra, a Conquistadorra, különböző hullámvasutakra, annyira hogy megszámolni sem tudtam volna. Megnéztük a park nemrég nyílt látványosságait is, a Wild Wing-et, Wild Valley-t és Wild Jungle-t. Kipróbáltunk egy kísértet házat, ahol mondanom sem kell, egész végig Se Joo karjába kapaszkodtam és úgy mentem mellette, mint egy rémült kisegér. Bár néha megmosolyogtam a fiút, mikor ő is összerezzent és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Egy szó, mint száz, egyik program jobb volt, mint a másik!

Arról nem is beszélve, hogy össze-vissza ettünk mindenfélét, mert hát étkezdék terén sem volt hiány a helyen. Ettünk pizzát, hot dogot, különböző édességeket. Azt hittem, hogy kipukkadok már, mikor Se Joo egy fagyisra mutatott, hogy nem szeretnék-e egyet, de én meg képtelen voltam rá nemet mondani, mert a szemem igazán megkívánta.

Rég szórakoztam ilyen jól utoljára, annyit nevettünk és beszélgettünk Se Jooval, hogy az órák csak úgy teltek és fel sem tűnt. Egy egész napot el lehetett volna itt tölteni, és sajnáltam is, hogy csak ennyire jutott időnk az este folyamán. Közben sok képet csináltunk, amin pózolunk, nevetünk és viccelődünk, amit jól elrejtettem a telefonom egy sötét zugába, hogy senki se találhassa meg, még véletlenül sem.

- Van kedved korcsolyázni? – nézett felém Se Joo és rámutatott a műjégpályára, nem messze tőlünk.

- Igazság szerint nem igazán tudok korcsolyázni – motyogtam lányos zavaromban. – Anyáék mindig azt mondták, hogy majd elvisznek és megtanítanak, de soha nem volt rá idejük.

Se Joo gyengéden rám mosolygott és ennél többet nem is kellett mondanom, mivel átkarolva a derekam irányított a pályához.

- Majd akkor én megtanítalak! Gyere!

Kikértünk két korcsolyát és a pálya melletti padokon átvettük őket. Ahogy felálltam benne, nem is tűnt olyan vészesnek a dolog, amit meg is jegyeztem a fiúnak.

- Majd a pályán akarom ezt újra hallani! – somolygott és megindultunk a legközelebbi bejárathoz. Se Joo rálépett a jégre és tartotta a kezét, hogy fogjam meg és menjek utána.

Hol a jeget néztem, hol pedig a fiú biztató, barna szemeit, amik vidáman méregettek. Mélyet sóhajtottam és igazán aggódva, de bizakodva léptem rá a jégre a korcsolyám élével. A lábaimról felpillantottam Se Joora, aki továbbra is csak mosolygott, így léptem volna egyet, de abban pillanatban a lábam kicsúszott alólam és nem túl elegánsan fenékre estem.

- Aú! – nyögtem fel, ahogy megéreztem a fájdalmat a hátsómban.

- Jól vagy? – nevetett Se Joo, még csak nem is próbálkozott elrejteni a kárörömét!

- Ne nevess! – szóltam rá morogva, és elfogadtam a kezét, amit nyújtott felém segítségül.

- Bocsi! – mondta a legkisebb megbánás nélkül. – Csak óvatosan és lassan. Kicsit hajlítsd be a térded, legyenek lazábbak a lábaid, ne légy olyan merev!

Ahogy követtem az utasításait, végre sikerült megállnom pár percnyi szenvedés után.

- Na végre! – örültem meg, mikor ismét két lábon álltam.

- Kapaszkodj meg a korlátban! – húzott a pálya széléhez Se Joo és a kezeimet az oldalsó, derékig érő falhoz nyomta. Ezután megpróbálta elmagyarázni, hogy lenne a legcélszerűbb haladásra bírnom magamat anélkül, hogy megint a földön kötnék ki.

A fal mellett haladva, kezdtem ráérezni a dologra és már folyamatosan képes voltam haladni, nem akadozva, mint egy lassított felvétel.

- Már egész jól megy! – dicsért meg Se Joo is. – Most próbáljuk anélkül, hogy kapaszkodnál!

- Nem! – rémültem meg azonnal, hogy a fiú el akarja venni a biztos támaszomat. – Jó ez itt nekem, te csak menj és csúszkálj a többiekkel! Elvagyok én itt!

- Ugyan már! Nem foglak itt hagyni, ne is álmodozz róla! – nézett rám Se Joo és megállt előttem, hogy elállja az utam. – Fogd meg a kezem!

- A-a! – ráztam meg a fejem és még jobban szorítottam a falat.

- Ha Na! – kérlelt Se Joo és kerültem a pillantását, nehogy elgyengüljek a kiskutya tekintetétől és ostoba módon beleessek a csapdájába. – Nem bízol bennem?

- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned… - sziszegtem és végignéztem a hatalmas pályán, ahol egy szemernyi kapaszkodót sem láttam, és már előre féltettem a fenekemet a sok eséstől.

- Akkor meg fogd meg a kezem, majd én segítek! – majd hirtelen bekerült Se Joo arca a látómezőmbe és legszívesebben átvetettem volna magam az oldalsó falon és elbújtam volna előle, mivel az a kiskutya tekintet még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam. Hogy lehet ez a srác szexi, cuki, imádnivaló és férfias egyszerre?!

- Ezt még meg fogom bánni, már most előre látom – nyavalyogtam magas hangon, de elfogadtam Se Joo kezét és ő nem is habozott. Elkezdett húzni a pálya közepe felé, óvatosan cikcakkozva az emberek között, majd megállt körülbelül középen és elengedte a kezem.

- Mit csinálsz?! – rémültem meg rögtön és utána kaptam, de csak a levegőt sikerült markolásznom. – Gyere vissza!

- Gyere te hozzám! – vigyorgott játékosan Se Joo és körülbelül öt méterre megállt tőlem. – Azt mondtam, megtanítalak korcsolyázni.

- És ez azt jelenti, hogy végignézed, ahogy kitöröm a nyakam?!

- Ugyan, Ha Na! Ne légy ilyen nyuszi! – nevetett Se Joo és intett a kezével, hogy induljak már meg végre.

- Ha utolérlek, neked véged! – szűrtem a fogaim között és óvatosan, mint aki tojáshéjon jár, úgy csúsztattam előre az egyik lábam, majd a másikat.

- Csak így tovább!

- Te meg se szólalj inkább! – dörmögtem, miközben erősen koncentráltam arra, hogy két lábon tudjak maradni. – Hé, te meg hová mész?!

- Miről beszélsz? – adta az ártatlant Se Joo és ha egy glória lebegett volna a feje fölött, szerintem azon sem lepődtem volna meg. Merthogy míg én megküzdöttem, minden egyes centiméterért, amit megtettem, ő szép lassan és sunyin (!) távolodott tőlem!

- Ha elkaplak, akkor megveszed nekem azt a hatalmas plüssmacit! – álltam meg, csípőre tett kézzel hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már meg kell szenvednem azzal, hogy utolérem, akkor legyen már valami nyeremény is. Merthogy korábban az egyik standnál láttam egy fehér, irtózatosan puha anyagból készült, fél méteres macit, amibe első pillantásra beleszerettem. Természetesen nem mondtam semmit sem akkor Se Joonak, de látta, hogy milyen szemekkel bámulom a plüsst, és rögtön kinevetett.

- És ha nem sikerül? – emelte fel kérdőn a szemöldökét Se Joo.

- Mit szeretnél cserébe?

- Ha nem sikerül, akkor megcsókolsz – jelentette ki és ravaszul mosolygott rám.

- Jó! – Na, nem mintha ez büntetés lett volna a részéről… Imádtam Se Jooval csókolózni és ha azt hiszi, hogy ez számomra mérhetetlen nagy csapás, akkor nagyot téved.

- Mármint itt.

- Hm?

- Itt, mindenki előtt kérem azt a csókot, Ha Na.

- Ó! – a szám pedig hibátlanul formázta ezt az egy darab betűt, ami tökéletesen leírta, hogy mennyire megdöbbentett a fiú.

8. Fejezet

Borzalmas barátnő

Hangok. Mély, dörmögő hangok. Sok különböző hang, ami súrolta és csiklandozta a tudatom határát, de mérgesen félresöpörtem őket. Hagyjanak még pihenni! Csendet akartam. Csendet…

Újra visszamerültem a sötétségbe és a némaságba, amik megnyugtatóan öleltek körbe. Pihenhettem végre, elzárkózhattam a világ elől erre a menedékhelyre, amit magamnak alakítottam ki, ahol végre egyedül lehettem. Egyes egyedül, elrejtőzve minden és mindenki elől.

Kirázott a hideg, a csontjaimba hatoló jeges fagy megkörnyékezve kerülgetett, hogy felemésszen és magával ragadjon. Karmai a bőrömbe vájtak és nem akartak elereszteni, mint egy éhes szörnyeteg úgy vágyott a belőlem áradó életre és melegségre.

Nem! Nem akarom! Segítség! – próbáltam menekülni, de a vasmarok, amivel belém kapaszkodott meg sem moccant.

Egyedül vagy. Elfelejtetted? Nincs itt senki sem, aki segítene. Magadra maradtál.

Nem! Nem vagyok egyedül, hiszen… hiszen van valaki, valaki… aki itt van velem…

Mégis kicsoda? Látsz itt bárki mást?!

Azt mondta, vigyáz rám…

Hazudott! Nem elég egyértelmű, hogy átvert és csak játszott veled?

Azt mondta, hogy vigyáz rám… - ebbe tudtam csak kapaszkodni. Ebbe az egy mondatba, amit úgy ismételgettem, mintha képes lenne mindent megváltoztatni. Nem tudtam, ki mondta, nem tudtam, mikor mondta, nem tudtam semmit sem, csak egy dolgot. Hinni akartam neki!

Valaki szorítását éreztem a kezemen, egy élettel teli kapocs volt ez, ami a feltörni kívánó sikolyomat és kétségbeesett segélykiáltásomat hirtelen a torkomban akasztotta. Ez az egy érintés elég volt, hogy biztonságban érezzem magam és ráébresszen, nekem nem itt van a helyem.

Tévedtem. Nem akartam egyedül lenni! A borzongató hideg és szívszorongató magány érzése elviselhetetlen volt, meg akartam tőle szabadulni, amilyen gyorsan csak lehetséges volt.

Nem akarom ezt!

Csak arra a melegre koncentráltam, amit az ujjaimon éreztem, erre a vékony kis kötelékre. Minden figyelmem arra összpontosult és követtem, ki ebből a jégveremből, ami rosszabb volt még a halálnál is.

Egy halk és mély hang simogató bársonyként biztatott, hogy engedjek neki. Ez a hang vezetett a felszín felé, amit ha sikerül áttörnöm, tudtam, hogy kikerülök erről a helyről…

Mikor pedig felébredtem, olyan volt, mintha ez meg sem történt volna, mintha ez az egész csak egy rossz álom lett volna, amire nem is volt érdemes emlékeznem.

***

- Hé, jól vagy? – hallottam meg az óvatos kérdést. Vajon hol vagyok? – A gyengélkedőn.

Váó, képes olvasni a gondolataimban?! Elképesztő! Én is akarom… - duzzogtam magamban. Olyan jó lenne tudni, hogy mások mit gondolnak, kitalálni a választ a kérdésükre, mielőtt azt hangosan kimondanák. Egyenesen a tanárok fejéből kiszedni a válaszokat a vizsgakérdésekre; biztosan tudni, hogy tetszel egy fiúnak; tudni, hogy ki az, aki hazudik neked; az ellenségeid legféltettebb titkait felhasználva nyerni ellenük – ki ne vágyna ilyesmire?! Másrészről az egész fordítva is elsülhetne, hiszen ha a tanárok fejéből szedem ki a válaszokat, akkor soha nem fogom tudni megállni a helyem a világban; ha minden egyes dolgot tudnék, amit a fiúk gondolnak rólam, biztosan rosszul lennék tőlük; ha pedig az ellenségeim titkait felhasználva aláznám meg őket, mitől lennék jobb náluk?

Komolyan, Ha Na, ilyesmin kell törnöd a fejed most?! Amúgy meg ne légy ostoba, csak kimondtad hangosan is, amit gondoltál, szóval kímélj meg eme csodás eszmefuttatástól és nyisd ki végre a szemed, mert már majd éhen halok!

Éreztem, hogy a hasam hangosan morog, mire összeráncoltam a szemöldököm és erőt véve magamon, végre kinyitottam a szemem. De alighogy résnyire nyitottam, azon nyomban vissza is csuktam, mert olyan éles fehér fény vakított el, hogy azt hittem, kiég a retinám.

- Áh! – nyögtem fel és a fejemre húztam a takaróm.

- Várj egy kicsit! – mondta egy mosolygós hang és éreztem, amint feláll az ágyamról, majd matat és zörög valamivel. – Most már előbújhatsz!

Kétkedve, de végül kikukucskáltam a takaró alól és Se Joo barna pillantásával találtam magam szemben. Ezúttal már nem vakultam meg az erős fénytől, így feltápászkodtam az ágyban és felültem.

- Köszi! – motyogtam a fiúnak, amint láttam, hogy a reluxával félig elsötétítette a helyiséget, ahol voltunk. Akkor ezek szerint ez a gyengélkedő akart lenni, a fehér, dísztelen falaival és klór szagával pedig nem okozott csalódást, pontosan a kórházakra emlékeztetett a szoba.

- Nincs mit – bólintott a fiú és leült az ágyam szélére. – Jól vagy?

Homlok ráncolva gondolkodtam, hogy mi is történhetett, de aztán egy szempillantás alatt minden beugrott! A veszekedés Se Rivel, az áramszünet, a liftben a beszélgetés Kyu Hyunnal…

- Igen, minden rendben – motyogtam halkan és kerültem Se Joo tekintetét. Nem tudtam, hogy Kyu Hyun mennyi mindent mondott el abból az egy órából, amit ott töltöttünk bezárva, nem tudtam, hogy mennyi mindent hallott Se Joo a fiútól.

- Mi tör…

- Áh, éhes vagyok! – szakítottam félbe hangosan a hasamat dörzsölve, mielőtt rákérdezett volna bármire is. Próbáltam úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne, mintha a gondolataim jelen pillanatban nem egész máshol járnának. Egy kis haladékot akartam nyerni, mielőtt Se Joo a nyakamba zúdítja, milyen egy borzalmas barátnő vagyok. – Reggel óta nem is ettem semmit, egy egész tehenet fel tudnék falni!

- Sung Chan gondolt erre is – mosolygott a fiú és az ágy melletti komódról elővarázsolt egy hatalmas tál jajangmyeont nekem.

- Úristen! – kaptam ki a kezéből azonnal és le sem tudtam venni a szemem az ételről. Enyhe kifejezés lett volna, ha azt mondom, hogy a nyál összefutott a számban a látványára.

- Ha Na, még a végén azt hiszik, éheztetnek az Akadémián! – nevetett Se Joo és hátradőlt a székén. – Jó, hogy a kezemet nem haraptad le közben!

- Végül is húsból soha nem elég… - néztem csillogó szemekkel a kezeire, miközben megnyaltam a szám szélét, mire hirtelen a háta mögé dugta a kezét, hogy még egy pillantást se tudjak rájuk vetni. Majd mindketten elnevettük magunkat a hülyeségünkön.

Kibontottam a tányér csomagolását és elővettem a pálcikákat, amit adtak hozzá és jó étvággyal nekiláttam a falatozásnak. Igaza volt Se Joonak, úgy ettem, mint egy menekült, aki már hónapok óta nem látott szilárd ételt, de nagyon jólesett a tészta. Feltöltött energiával és életerővel, még talán a kedvem is jobb lett tőle.

- Tényleg, hol vannak a többiek? – jutott eszembe, mikor már nem azzal voltam elfoglalva, hogy csillapítsam a szörnyeteg morgását a hasam a környékén. Körbenéztem a szobában, mintha arra számítottam volna, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhatnak a srácok valamelyik sarokból. Se Joora pillantottam, aki - míg én a jajangmyeonnal voltam elfoglalva - végig engem bámult.

- Elmentek a fotózásra – jelentette be, mire a pálcikáim közül kiejtettem a csúszós tésztát.

- És te miért vagy még itt?! Neked is ott lenne a helyed! – törtem ki hangosan és éppen felállni készültem, de a fiú visszanyomott az ágyba.

- Nyugi! – adta vissza a kezembe a pálcikámat, hogy folytassam csak az evést, de nem tudtam engedelmeskedni neki. Már éppen ki akartam verni a balhét, hogy nem teheti ezt, ott kell lennie a fotózáson, mikor ismét megszólalt. – Megbeszéltem Sung Channal, hogy míg magadhoz nem térsz, addig itt maradok veled és csak azután indulok utánuk.

- De…

- Amúgy is csúszás volt az áramszünet miatt a fotósnál, így bőven belefért az, hogy megvárjam, hogy felébredj – mondta és közben a telefonját kezdte el nyomkodni. – Sung Chan pedig elintézi, hogy az én részeim kerüljenek a munkálatok végére.

Meghatott, hogy Se Joo aggódott értem, tényleg. Tényleg! De jobban örültem volna, ha valaki más marad itt vigyázni rám. Akárki más, ugyanis a liftes incidens után nem vele akartam először találkozni, mert így időm sem volt kitalálni, mégis mi a fene játszódott le bennem, abban a két négyzetméteres helyiségben.

- Szóval csak nyugodtan egyél, megvárom, míg végzel, azután pedig hazaviszlek – mondta még mindig a telefonját nézegetve. – Ne is próbálj ellenkezni! A bátyád parancsba adta, hogy vigyelek vissza a koleszbe, mielőtt elmegyek a fotózásra.

Tette hozzá, mielőtt bármit is szólhattam volna.

Be is csuktam a számat, mert már készültem, hogy kedvesen elhárítsam a hazafuvarozást, de megelőzött. Csak lágyan felfelé ívelt a szám, de nem állt szándékomban tiltakozni, mert felesleges lett volna, illetve igazság szerint nem is akartam igazán. Hazamenni innen tömegközlekedéssel nem tartott volna sokáig, de fáradt voltam és kimerült. Nem hevertem ki még a korábban történteket…

- Akkor nem tanácsos ujjat húznod Oppával – jegyeztem meg egy nagy falat tészta után magamban vigyorogva. – Amúgy mi ilyen rettentő érdekes a mobilodon?

Se Joo felnézett rám a készülék képernyőjéről és fáradtan sóhajtott egyet.

- Csak megírtam Sung Channak, hogy semmi bajod – odahajolt hozzám, majd egy gyengéd mozdulat kíséretében megtörölte a szám sarkát, mire zavaromban megdermedve, nagy szemekkel bámultam rá. Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen felém nyúl, valószínűleg ezért nem tudtam elkapni a tekintetem róla még mindig. Azok a csokibarna szemek engem figyeltek és úgy éreztem belém látnak. Mintha vártak volna valamire, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mire. – Az egész arcodat lassan beborítja a jajangmyeon.

Fel sem tűnt, de Se Joo ujjai még mindig az arcomat simogatták, lágyan és játékosan, amitől a szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni, mert tudtam, hogy már nem a szósz maradványait tünteti el a bőrömről.

Szinte óráknak tűnt, ahogy Se Joo arca egyre inkább közeledett, miközben az egyik keze az arcomon nyugodott, a másik pedig megtámaszkodott az ágy szélén mellettem. Lehunytam a szemem és vártam a csókot. Végül is senki más nem volt rajtunk kívül a teremben, senki nem láthatott minket, csak magunk voltunk. Így miért ne tehettük volna?

Se Joo forró lélegzetét már az arcomon éreztem, de a várt csók elmaradt, csak egy puszit kaptam az arcomra, közel a számhoz. A szívem már a torkomban dobogott, ahogy felkészítettem a lelkem egy olyan csókra, mint amit tegnap este váltottunk, mégis csalódnom kellett.

Kinyitottam a szemem, de a fiú arca még mindig rettentően közel volt hozzám, sokkal közelebb, mint amire számítottam. Csak egy mozdulatba telt volna, hogy megcsókoljam, csak egyetlen egy mozdulatba került volna.

- Itt is tiszta szósz voltál – suttogta a fiú halkan, mire nagyot nyeltem.

Le akartam csökkenteni azt a kis távolságot közöttünk, azt a pár centit, ami a szánk között volt. Nem érdekelt, hogy min járt előbb az agyam, hogy hol kalandoztak a gondolataim. Nem érdekelt többé, hogy azok a fekete szemek nem akartak eltűnni a gondolataim közül, nem érdekelt, hogy alig egy órával ezelőtt még Kyu Hyun iránt éreztem ugyanezeket az érzéseket. Sőt! Pontosan emiatt tettem azt, amit. El akartam űzni az ónix szemeket örökre, meg akartam tőlük szabadulni, ehhez pedig szükségem volt Se Joora.

Félretéve a jajangmyeont az ágy melletti komódra, az arcát a kezeim közé fogtam és a számat erősen az övének nyomtam. A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, a vér kétszer olyan gyorsan száguldott az ereimben, mikor megéreztem, hogy Se Joo visszacsókol. Ahogy az ajkai válaszoltak, már nem volt megállás. Bele akartam feledkezni a csókba, kiüríteni minden egyes felesleges gondolatot a fejemből, hogy csak az a fiú maradjon ott, aki itt volt előttem.

A karjaim önkéntelenül fonódtak szorosan a nyaka köré, minden testrészem bizsergett az egyre hevesebb csókoktól, amiket váltottunk. Olyan jó érzés volt érezni őt. Ahogy az izmai megfeszültek, ahogy tartotta magát az ágyon; ahogy a kölnije az orromba hatolt, megtöltve minden egyes pillanatot azzal a tudattal, hogy vele vagyok; a gyengédség, ami megbújt az érintésében; a vadság, ami pedig a csókunkat töltötte meg, megremegtette a szívem és reszketve fújtam ki a levegőt, mikor lélegzethez jutottam, mert Se Joo vándorútnak indult a számtól lefelé. Csókolta az állam vonalát, majd a nyakamon haladt tovább csak kis távolságot megtéve, hogy minél tovább húzza az idegeimet.

Uramisten! Alig kaptam levegőt, lihegve élveztem Se Joo minden egyes kis mozdulatát, puha ajkai érintését a bőrömön és ujjai simogatását a derekamon.

- Ha Na… - sóhajtott fel Se Joo, és ismét a tekintetem kereste. Belenéztem csillogó, barna szemeibe, amikben még soha nem látott érzéseket fedeztem fel. Tisztán és érthetően láttam bennük, hogy mennyire vágynak rám. Először életemben tapasztaltam meg azt, hogy Se Joo ilyen szemekkel nézett rám. Hogy mióta vártam már erre!

Boldogan elvigyorodtam annak ellenére, hogy szinte légszomjjal küzdöttem - a lehető legjobb értelemben -, hogy a vérem szinte száguldozott az ereimben.

Szorosan magamhoz vonva csókoltam meg ismét, aminek az lett a következménye, hogy valószínűleg nem számított a plusz súlyomra hirtelen és visszadőltem az ágyra, Se Joo meg pontosan rám. De nem törődtem vele, csak folytattam a csókot, nem volt elég, amit eddig kaptam a fiúból.

Egy pillanatra összerezzentem, mikor az ujjait megéreztem közvetlenül a bőrömön a csípőmnél, a póló alatt, mire Se Joo meg is szakította a csókot és kérdőn nézett a szemembe. Engedélyre várt, hogy tovább is mehet-e egy kicsit, hogy készen állok-e már rá, vagy inkább hátráljon meg.

Tegnap még kétségkívül úgy éreztem, hogy ez túl gyors és még nincs itt az ideje, de ma ez a gondolat valahol elveszett Se Joo szexi nyaka és a pólójának szegélye között félúton. Határozottan nem állt szándékomban itt megállni, nem tudtam higgadtan gondolkodni, a józan eszemet elhagytam valahol az előbbi csókok miatt, ezért inkább csak bólintani készültem, mikor megcsörrent a telefon.

Mindketten összerezzentünk és sietve váltunk szét a fiúval, mintha rajtakaptak volna minket, pedig egyértelmű volt, hogy csak Se Joo mobilja csörrent meg, mégis a szívbaj jött rám.

A fiú kicsit kapkodva nyúlt érte és ránézett a kijelzőre, hogy mégis ki zavarhatott meg minket. Mikor meglátta, hogy ki keresi, elkerekedett a szeme és párszor köszörült a torkán. Mindketten ziháltunk és még egyikünk sem heverte ki az előbbi kis akciónkat, így nem irigyeltem Se Joot, hogy a nyugalom látszatát kell keltenie a telefonban, mert én jelenleg képtelen lettem volna még arra is, hogy egyenletesen vegyem a levegőt.

Viszont azt meg kell hagyni, hogy rendkívül édes látványt nyújtott, ahogy az arca rózsaszín volt, a haja pedig össze-visszaállt még mindig, annak eredményeképpen, ahogy az ujjaim beletúrtak, tönkretéve a jól beállított frizuráját. Bár kételkedtem benne, hogy Se Joo annyira bánta volna ezt…

- Igen, Hyung? – szólt bele végül Se Joo a telefonba egészen jól játszva az ártatlant. Az volt az érzésem, hogy Sung Chan hívta fel, hogy ellenőrizzen minket, tényleg minden rendben van-e. Gondoltam kicsit szórakozom a fiúval, így az ujjaimmal lépkedve az alkarjától indultam egyre feljebb a nyakához. – Áh, te vagy az?

A hirtelen hangulatváltozás és hangnemváltás meglepett. Mintha egy kis dühöt éreztem volna Se Joo hangjában és ahogy jobban megnéztem az arcát, az állkapcsa is megfeszült a szavak alatt. Az ujjaim megálltak a vállánál és szemöldök ráncolva figyeltem.

- Igen, magához tért és semmi baja sincs – nekem tűnt csak kimértnek a hangja, vagy tényleg az volt? – Majd hazaviszem, nem kell aggódnod érte. Igen, igen. Adom…

Mintha nagyon nehezére esett volna Se Joonak, de végül elemelte a fülétől a telefonját és felém nyújtotta. Kérdőn néztem rá, de csak tartotta, hogy vegyem el végre, amit meg is tettem. Se Joo felállt az ágyamról és az ablakhoz sétált. Félve emeltem a mobilt a fülemhez és szóltam bele, előre tartva attól, hogy ki van a vonal túlsó végén.

- Igen?

- Szia, hogy vagy? – hallottam meg Kyu Hyun hangját. Számítottam rá, főleg azután, hogy Se Joo milyen mogorván viselkedett, de reménykedtem benne, hogy mégis más lesz az. Nem szerettem volna Se Joonak fájdalmat okozni, nem akartam féltékennyé tenni, de a szívem mélyén mégis örültem ennek a mély és öblös hangnak.

- Jól, köszi – mondtam halkan és közben a körmeimet pattogtattam idegesen, mert éreztem magamon Se Joo tekintetét.

- Sajnálom, hogy nem tudtam ott maradni veled, de Sung Chan hajthatatlan volt. Se Joonak is csak nehezen sikerült kikönyörögnie, hogy később jöjjön utánunk – mondta vidám hangon a fiú, de ettől csak még szomorúbb lettem.

Miért viselkedik ilyen természetesen?!

Úgy csinált, mintha nem korábban közölte volna azt velem, hogy a legkisebb mértékben sem hatotta meg az a csók, ami lezajlott közöttünk. Úgy csinált, mintha nem tett volna semmi rosszat, nem bántott volna meg, nem törte volna össze a szívem!

Jézusom, Ha Na! Összetörte a szíved, miről beszélsz?! Ne felejtsd, hogy itt az egyetlen, aki miatt aggódnod kellene, az Se Joo! Ő a barátod, nem pedig Kyu Hyun.

- Oppa itt akart hagyni egyedül?! – valahogy még a felháborodás sem volt az igazi a hangomban.

- Dehogy! – védekezett hirtelen Kyu Hyun. – Ő akart ott maradni, de szükségünk volt rá, mégsem mászkálhatunk menedzser nélkül.

- Értem.

- Mondd csak, tényleg minden rendben? – ezúttal éreztem a hangján, hogy nem csak udvariasságból érdeklődik az állapotom felől, hanem komoly volt. Ő tudta, hogy mi történt a liftben, hogy mi bajom volt, és ezért aggódott értem. Vagyis úgy gondoltam, hogy aggódott…

- Igen – válaszoltam tömören és nyeltem egy nagyot.

- Azért majd szeretnék veled beszélni arról, hogy pontosan mi is történt akkor, mert eléggé megijesztettél. Azt hittem, hogy tényleg valami komoly baj van… - csak képzelődtem, vagy tényleg nyugtalanság áradt belőle?

Szóra nyitottam a szám, hogy beleegyezzek, hogy majd adok valami ésszerű magyarázatot neki arra, hogy mi is történt, ha én magam is rájövök, de mégsem jött ki egy hang se a torkomon. Csak némán bámultam magam elé, és a másodpercek csak teltek, mégis válasz nélkül hagytam a fiút.

- Ha Na? – kérdezte bizonytalanul Kyu Hyun a vonal túl végéről. – Itt vagy még?

- Miért hívtál? – vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a kérését. Viszont attól, hogy milyen ridegnek hangzott ez a két szó a számból, már nem tudtam eltekinteni.

- Sung Chan megkért, hogy ellenőrizzelek le, ha hírt kapnánk felőled – válaszolt ő is kicsit hűvösebben. – Elég elfoglalt most.

- Értem – bólintottam a telefonba, mintha láthatta volna. – Add át neki, hogy semmi bajom, ne aggódjon! Viszont a közös vacsoránkat le kell mondjam, mert elég kimerült vagyok.

- Rendben – egyezett bele Kyu Hyun és nem tetszett az a görcsös érzés, amit a gyomrom táján keltett a viselkedése.

- Kyu Hyun, te jössz, siess! – hallottam meg a háttérből a bátyám hangját.

- Máris megyek! – kiabált vissza Kyu Hyun, mire egyrészről megállt bennem az ütő, mert még nem akartam véget vetni a beszélgetésnek, mert tudtam, hogy amint lerakom a telefont, egy sokkal kellemetlenebb diskurzus vár majd rám. Másrészről viszont megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert én képtelen lettem volna véget vetni a párbeszédnek, mert jó volt hallgatni a fiú hangját (ezt pedig még mindig utáltam beismerni!), viszont nem akartam tovább idegesíteni Se Joot, hogy csendben kell néznie, ahogy azzal a sráccal trécselek, aki tetszik nekem, miközben az ő barátnője vagyok. – Most mennem kell, vigyázz magadra, szia!

- Szia! – köszöntem el tőle én is és végre bontotta a vonalat. Akkor láttam csak, hogy Sung Chan mobiljáról hívott, valószínűleg azért hitte Se Joo is azt, hogy a bátyámmal beszél. Majd átnyújtottam a fiúnak a mobilját, aki egész végig az ablaknál állva figyelt. – Tessék!

- Minden rendben?

- Igen, csak Sung Chan megkérte, hogy ellenőrizzen le.

- Se Joo…

- Ha Na…

Egyszerre kezdtünk beszélni és egyszerre hallgattunk el. Vicces lehetett volna más körülmények között, más körülmények között még nevethettünk is volna rajta. Most mégis kínosan feszengve bámultunk el egymás mellett és egyikünk sem szólalt meg ismét.

Kitakaróztam és a lábaimat lelógatva az ágyról, a fiú felé fordultam. Annyira nem akaródzott semmit sem mondanom neki, pedig tudtam, hogy valamikor végre meg kell beszélnünk ezt, mert nem mehetett ez így a végtelenségig.

- Se Joo – szólítottam meg és szinte remegő hangon kezdtem neki. -, nem történt semmi sem köztem és Kyu Hyun között a liftben.

Erre már rám emelte kétkedő tekintetét és ha még fájt is ez a gyanakvás a szemében, nem hibáztattam érte. Én sem feltétlenül hinnék magamnak a helyében. A mellkasa előtt keresztbe font karokkal mért végig.

- Tudom, hogy azt ígértem, elérem, hogy elfelejtsd – keserű mosolyra húzódott a szája. -, de nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz.

Az ajkamba haraptam és az ölemben összefűzött ujjaimat olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek. Borzasztó volt így látni Se Joot! Fájt neki, hogy más iránt is tápláltam érzéseket és mégsem voltam rajta képes segíteni. Nem tudtam kitörölni a szívemből Kyu Hyunt, olyan mélyen beleette magát, hogy még engem is meglepett. A legrosszabb pedig az volt, hogy ez alig egy órával ezelőtt tudatosult csak bennem, mikor közölte, hogy nem jelentett neki semmit sem az a csók.

Az a szúró fájdalom a mellkasomban nem a vihar miatt volt…

- Sajnálom, nem akarok neked fájdalmat okozni… – csak ennyit tudtam kinyögni, még ha nem is jelentett olyan sokat. Majd hozzátettem - Amúgy igazad volt.

- Mégis miben? – emelte fel kérdőn a szemöldökét a fiú.

- Nem jelentett neki semmit sem az a csók a klubban – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy a mosolyom hamis és mű, és a legkevésbé sem tükröz vidámságot, de ha ezzel meg tudtam nyugtatni a velem szemben álldogáló fiút, akkor minden tőlem telhetőt meg akartam tenni.

Kyu Hyun nem gondolt rám úgy, ahogy én rá. Nem táplált irántam semmiféle érzelmet, nem voltam számára különleges.

Lehet, hogy kedvelt, mint barátot, vagy egy olyan lányt, akivel jól elvan és elszórakozik. Másokkal ellentétben nem lógtam a nyakán, nem csak hírességként tekintettem rá és ezért valamilyen szinten normális kapcsolatot ápoltunk. Emellett a bátyám volt annak a bandának a menedzsere, aminek a tagja, így nem származott hátránya abból, ha jóban vagyunk.

De lehet, hogy egész végig csak kihasznált és a szemembe hazudott. Hiszen egész végig játszadozott velem, elérte, hogy megnyissam neki a szívem, hogy megkedveljem, hogy utána könnyedén a bugyimba juthasson! Végül is miben lennék más, mint a többi lány, akivel eddig dolga volt? Se Joo maga mondta, hogy volt idő, mikor minden éjszakát más és más lánnyal töltött el. Azt sem tartottam kizártnak ezek után, hogy So Ha is bedőlt a fekete szemeinek és csábos mosolyának, majd csak később döbbent rá, hogy mekkora hibát követett el. Talán csak a csalódástól akart megóvni…

~ Ha Na, ezt még te magad sem hiszed el! – szólalt meg a belső hangom ismét, és letett a jó szokásáról, hogy támogassa Se Joot, megint Kyu Hyun pártját fogta.

~ Nem akarom elhinni, de nem lehetetlen, hogy igaz!

- Ezt ő maga mondta? – szakította félbe belső harcomat Se Joo gyanakodva.

- Nem kellett mondania – elég volt a hangját hallani és látni a tekintetét – tettem hozzá magamban.

- Elég nehéz elhinnem, miután ma láttalak titeket – motyogta leverten a fiú úgy, hogy alig értettem, de végül összeraktam a szavakat a fejemben egy értelmes mondattá. Elszorult a gyomrom, ahogy eszembe jutott a liftes baleset. Ezalatt pedig nem arra céloztam, hogy egy órára beragadtunk Kyu Hyunnal a fülkébe az áramszünet miatt.

- Azt hittem, hogy te vagy az! – keltem a védelmemre azonnal magas hangon. – Azt hittem, a te kezedet fogom és nem az övét.

Láttam a szeme villanásából, hogy fájdalmasan érinti az emlék és a fogaimat össze kellett szorítanom, nehogy tovább magyarázkodjak, mert csak még rosszabbul mutatott volna az egész.

- Az is indokolná, hogy tétovázzak az ügyet illetően – nyelt egyet a fiú -, de nem erre gondoltam.

- Hát akkor mégis mire? – hőköltem hátra megdöbbenve. Nem történt semmi sem közöttünk a mai nap folyamán, ami arra adna okot, hogy Se Joo ne higgyen nekem, hogy Kyu Hyun nem érez irántam semmit sem.

Se Joo habozott a válaszadással, egyik szememből a másikba nézett, mire a pulzusom egyre magasabb lett, sajnálatos módon ezúttal nem a korábbi okok miatt. Ezúttal az idegesség és félelem késztette a szívem, hogy egyre gyorsabb tempóban pumpálja a vért az ereimben.

- Azt nem mondtam, hogy mikor bejelentették, hogy perceken belül visszajön az áram, akkor lementünk ahhoz az emelethez, amit Kyu Hyun említett, igaz? – kérdezte vontatottan, mire csak bólintottam. Feszülten figyeltem minden egyes szavára, amit kiejtett a száján. Mi lehetett az, ami megcáfolná azt, amit mondtam? Mi bizonyíthatta az ellenkezőjét annak, hogy Kyu Hyunnak nem jelentek semmit sem? – Mikor a lámpák újra felgyúltak, a tizenhatodik emeleten vártunk a liftre. Kinyílt az ajtó és Kyu Hyun az ölében tartott.

Az ölében tartott? Ez igaz… Kyu Hyun ölében ültem, mikor megpróbált megnyugtatni és megvigasztalni a pánikrohamom után. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem azelőtt, hogy elájultam. De ennyi lenne, amire Se Joo gondolt?

- Rosszul voltam, természetes, hogy az ö…

- Félreértesz – szakított félbe élesen, mire jeges szilánkok mocorogtak a gyomromban. – Mikor kinyílt az ajtó, akkor Kyu Hyun lélekszakadva rohant veled a karjaiban a gyengélkedőre, még egy szóra sem méltatott minket. Abban is kételkedem, hogy egyáltalán észrevett. Úgy szorított magához, mintha meg akarna óvni mindentől és mindenkitől, ami árthat neked.

- Hogy micsoda? – leheltem elképedve, nem hittem a fülemnek.

- A gyengélkedőn egész végig rémülten figyelt, míg megvizsgált az orvos, és csak akkor nyugodott le egy kicsikét, mikor azt mondta, hogy rendbe jössz – folytatta Se Joo a tündérmesébe illő történetet. – El sem mozdult volna mellőled, ha Sung Chan nem parancsol rá, hogy menniük kell a fotózásra és azt nem hallotta, hogy itt maradok veled. Soha nem láttam még ilyennek…

Mi ez az egész?!

Se Joo rá akar szedni és azért mesél ilyesmit Kyu Hyunról, hogy lássa, hogyan reagálok rá, és ha nem megfelelő a reakcióm, akkor szakítani akar velem?

~ Komolyan ilyen paranoiás vagy már?! – jelent meg ismét a belső hangom pár perc szünet után.

~ De ez lehetetlen! Egyszerűen kizárt, hogy az a Kyu Hyun, akit ismerek, így viselkedjen! Hogy halálra rémüljön, mert elájultam? Ugyan már!

~ Te kész idióta vagy! Olyan nehéz elhinned, hogy az a fiú aggódott érted?! A liftben az eddigiekhez képest sokkalta rosszabb pánikrohamod volt, majdnem szétszakadt a fejed a fájdalomtól. Valóban azt hiszed, hogy Kyu Hyunra ez egy cseppnyi hatással sem volt?!

~ Én nem…

~ Nem emlékszel rá, hogy mennyire megijedt és hogy remegett a keze, mikor magához szorított? Vagy a megkönnyebbülésre a hangjában, mikor végre azt mondtad, hogy jól vagy?!

~ Dehogynem emlékszem rá! Emlékszem az érintésére, az aggodalomra, a melegségre, ami áradt belőle, mikor szorosan magához ölelt.

~ Akkor pedig befejezhetnéd már a kételkedést a barátaidban! Se Jooról komolyan el tudod képzelni, hogy így átverjen? Szerinted képes lenne ilyen aljas trükkökhöz folyamodni ahelyett, hogy nyíltan rákérdezne? Illetve Kyu Hyunról, hogy tényleg nem jelentesz neki semmit?! Hányszor húzott ki már a bajból, hányszor mentett meg már az a fiú, mindenféle feltétel és kérés nélkül? Ott volt mindig, amikor szükséged volt rá, soha nem mondott neked nemet, soha nem hagyott cserben. Erre te ilyeneket gondolsz róla, hogy csak le akart feküdni veled?! Mi van akkor, ha tényleg nem érez irántad úgy, ahogy te iránta? Attól még lehetsz fontos számára, tekinthet rád barátként és aggódhatott érted.

Elgondolkoztam „gonosz” Ha Na szavain (aki lassan a pszichológusommá kezdett válni) és legszívesebb a falba vertem volna a fejem, ahogy rájöttem, hogy igaza van. Tényleg egy idióta, önző dög voltam, hogy ilyesmiket gondoltam az úgynevezett barátaimról. Se Joo csak aggódott a kapcsolatunk miatt, félt, hogy elveszít és ezért volt kíváncsi Kyu Hyunra és rám.

Kyu Hyun pedig… Egy rossz szavam sem lehetett rá, de tényleg egy sem. Ha csak az nem, hogy egy önimádó herceg. Egyszer sem bántott meg, soha nem ártott nekem, pont ellenkezőleg. Mindig segített, mellettem állt, mikor szükségem volt rá. Az ember pedig nem tesz ilyet egy olyan személlyel, aki iránt nem érez semmit...

De akkor mégis mire fel voltak azok a pillantások, azok az érintések, az a csók, ha nem érez úgy irántam?

~ Pasiból van, Ha Na. Nem vagy csúnya, elérhető közelségben voltál, amúgy is kedvelt, emellett pedig szingli. Egy kis flört még senkinek sem ártott meg életében – adta meg készségesen a választ a kérdésemre pszichológus Ha Na.

~ Szóval egy játék volt.

~ Amiben segítőkész lány módjára te is részt vettél, ne feledd! Amit pedig végképp nem kellene elfelejtened, hogy most már Se Joo barátnője vagy, ideje is úgy viselkedned.

~ Szóval ideje elfelejtenem Kyu Hyunt, igaz?

~ Pontosan. Plusz egy jó tanács, ha már ilyen jó hangulatban kaptál el: nem azért kéne megcsókolnod Se Joot, hogy kiűzd azokat az ónix szemeket a fejedből, hanem azért, mert akarod! Ha tényleg szereted azt a fiút, akkor bizonyítnod kellene neki.

A francba!

- Így már hiszel nekem, hogy Kyu Hyun egyáltalán nem semleges, ha rólad van szó? – kérdezte hirtelen Se Joo, amire nem számítottam. Valószínűleg túlságosan hosszú ideig ültem a gondolataimba süppedve csendben, és a fiú megunta a várakozást.

- Talán igazad van – köszörültem a torkomon egyet, kicsit félénken kerestem meg Se Joo tekintetét. -, de ez akkor sem változtat semmin.

Kérdőn nézett rám a fiú és egyrészről láttam a szemében az értetlenkedést, másrészről pedig a reményt, hogy tényleg arra gondolok, amit szeretne.

- Akkor…?

- Továbbra is a barátnőd vagyok, veled vagyok együtt – jelentettem ki egy bizonytalan és elég gyengécske mosollyal az arcomon. – Nem számít, hogy ha Kyu Hyun fülig szerelmes belém, vagy a háta közepére kíván. A dolgok változatlanok, ha rajtam múlik.

Se Joo leengedte a karjait maga elől és lassú léptekkel visszasétált hozzám az ágyhoz. Végig kerültem a tekintetét, mert az utolsó mondatom nem éppen sikerült kijelentőre. Sok volt benne a kérdő hangsúly, túlzottan is. Az ágy besüllyedt mellettem és az ölemben heverő kézfejemre helyezte Se Joo az övét.

- Tudom, hogy sokat késtem ezzel a vallomással, sokáig kellett várnod rám – kezdett bele, majd gyengéden maga felé fordította az arcomat az ujjaival. – Tudtam, hogy nem lesz könnyű a helyzetünk, egyrészt mert egyikünk sem normális huszonéves. Én egy vagyok a sok idol közül az országban, te pedig a főnököm lánya vagy, nem csinálhatjuk azt, amit akarunk, nem viselkedhetünk úgy, mintha átlagos pár lennénk. Másrészről pedig annyit késtem a vallomásommal, hogy sikerült másnak is beférkőznie a szívedbe. Azt hittem, hogy könnyen megoldjuk ezt a problémát, hogy idővel elfelejted majd Kyu Hyunt, ha ott vagyok az oldaladon.

Elnyílt szájjal néztem Se Joo őszinte szemeibe. Ez a szöveg teljesen úgy hangzott, mint egy szakítós duma, csak kicsit jobb minőségben, mivel Se Jooról volt szó. A lábaim ernyedten lógtak az ágy szélén és vártam a folytatást.

- Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni, ha együtt látlak titeket – suttogta és elkapta a tekintetét, inkább a kezünket nézte az ölemben. – Nem hittem volna, hogy ilyen féltékeny leszek már akkor, ha rá mosolyogsz, nemhogy akkor, ha megfogod a kezét.

- Se Joo…

- Csak azt tudom mondani ezek után – szakított félbe és a keze közé fogta az arcomat. -, hogy nem akarlak elveszíteni, nem akarlak átengedni neki. Ha pedig ezzel az jár, hogy néha féltékeny leszek rá, akkor azt kibírom.

Csokibarna szemei határozottságtól és eltökéltségtől csillogtak és megint el kellett csodálkozzak rajta, hogy ez a fiú mennyire éretten és nyugodtan tudott viselkedni. Az ő helyében más az első adandó alkalommal kidobott volna, ha meglátja, hogy Kyu Hyun kezét fogom, vagy éppenséggel nem hitt volna nekem, hogy semmi sem történt köztünk a liftben. De Se Joo más volt, kitartott mellettem és még mindig azt akarta, hogy együtt legyünk. Soha nem fogsz nála jobb pasit találni, Ha Na! – jegyeztem meg magamnak.

- Hé, ne sírj! – rémült meg Se Joo és letörölte a könnyeket az arcomról, amik észre sem vettem, de ellepték a szemem és végigcsurogtak az arcomon.

- Borzalmas egy barátnő vagyok! – szipogtam bűntudattal telve és Se Joo nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem magamhoz, mélyen az orromba szippantottam a kölnijének az illatát. – Megígérem, hogy el fogom felejteni Kyu Hyunt, bármi áron! Mostantól pedig óvatosabb leszek vele, mert nem akarom, hogy megint úgy nézz rám.

A fogadkozásom tudtam, hogy nem sokat számított, de engem mégis megnyugtatott, hogy kimondtam, és hogy hallja a fiú. El kellett felejtenem Kyu Hyunt, mert így csak fájdalmat okoztam Se Joonak és ezt nem akartam továbbra is így folytatni. Félre kell tennem az érzéseimet vele kapcsolatban, a kétségeimet, hogy hogyan érez irántam, mert akármelyik irányba is billenjen el a mérleg, én Se Joohoz tartoztam.

- Hogy úgy? – tolt el magától és kérdőn nézett rám.

- Hát úgy… - jöttem zavarba és lesütöttem a szemem.

- Jól van, igyekszem nem úgy nézni rád – nevetett a fiú kicsit most már felszabadultabban, ami engem is megnyugtatott. -, akármit is jelentsen ez.

Majd egy lágy puszit nyomott az arcomra, mire én a szájára adtam egyet. Meglepődött, de csak mosolyogva nézett rám.

- Játszol velem? – húzogatta a szemöldökét kihívóan. – Most nem fog megcsörreni a telefonom, ha… Francba!

Ezzel fel is pattant az ágyamról és elkezdte magára kapkodni a ruháit.

- Mi a baj?! – törtem ki hangosan és én is elkezdtem felvenni a cipőmet, automatikusan követve Se Joo példáját.

- Teljesen elfelejtkeztem a fotózásról! – tekerte a sálját a nyakába és miután ő elkészült, nekem adogatta a cuccaimat, amiket elsőre nem sikerült megtalálnom. – Sietnünk kell, ha oda akarok még ma érni!

- Fene! – dünnyögtem magamban. Két perc alatt elkészültünk és kiléptünk a folyosóra a gyengélkedőről, ellenőrizve, hogy ne hagyjunk ott semmit sem. Se Joo lépkedett előttem, de időnként lassított, mikor észrevette, hogy lemaradtam. A kezemet nem foghatta meg, amit nagyon bántam, de valahogy így is sikerült kibírnom a liftig.

Valószínűleg kiülhetett valami az arcomra, ahogy megláttam a liftet (merthogy pontosan az volt, amibe nem sokkal korábban beragadtunk Kyu Hyunnal), mert Se Joo végigsimított a karomon.

- Tudom, hogy nem túl kellemes megint lifttel menni, de gyalog elég sok idő lenne leérni a tizenhatodikról – jegyezte meg kelletlenül.

- Nem gond! – legyintettem túlságosan lazán, ami egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem vagyok kibékülve az ötlettel, de sajnos megértettem az okát, hogy ezt kellett használnunk.

Mikor megérkezett a lift, kiszállt belőle két kosztümös nő, akiket Se Joo széles mosollyal üdvözölt (sietve követtem a példáját), majd mi is beléptünk a fülkébe.

- Látom, tényleg mindenkivel kedvesnek kell itt lenni – morogtam, mert az a két nő, nagyon is csinos volt és nem kerülte el a figyelmem, milyen hevesen és sietve üdvözölték viszont Se Joot. Na, meg jólesett valami téma, amiről tudtunk beszélni, hogy ne az idegeskedéssel törődjek.

- Így megy ez itt – somolygott a fiú és szorosan mellém állt, hogy megfoghassa a kezem. - Habár üdítő látvány, hogy kivételesen nem én vagyok féltékeny.

- Micsoda? – kaptam rá a tekintetem megdöbbenve.

- Ne is tagadd, csak úgy süt rólad! – hajolt közel hozzám és mit sem törődve azzal, hol voltunk, hogy bárki rajtakaphatott minket, megcsókolt.

Az adrenalin miatt, amit a lebukás veszélye idézett elő, a szívem még hevesebben kalapált, mint korábban a gyengélkedőn. Megvolt a varázsa a tiltott dolgoknak, az tuti! Arról nem is beszélve, hogy Se Joo csókja szinte kiszívta belőlem a levegőt, a lábaimat erősen meg kellett támasszam, hogy meg tudjam tartani a súlyomat. A nyelve olyan forró volt, olyan ügyes és játékos, hogy belemosolyogtam a csókba.

- Fogd vissza magad! – csitítottam és eltávolodtam, nehogy meggondolja magát és egy második körre invitálhasson. Habár a vigyort akkor sem tudtam levakarni az arcomról… - Ha lebukunk, neked véged!

- Megéri a kockázatot! – közeledett ismét, de az ajtó kinyílt és Se Joo egyből úgy tett, mintha csak két ártatlan P.S. alkalmazott lennénk. Nagy nehezen tudtam csak visszafogni, hogy ne nevessem el magam a hirtelen változáson, ami végbement az arcán.

Vártam, hol fogunk kiszállni, mert Sung Chan biztosan elvitte a furgont a srácokkal, így azzal nem mehettünk. Tömegközlekedéssel meg kész tortúra lett volna Se Joonak elkísérni haza, utána meg a fotózásra menni. Bár talán ez lett volna a kisebb probléma, a rajongók nagyobb kihívást jelentettek volna, nehogy felismerjék valahol a fiút.

De meglepetésemre a mélygarázsnál szálltunk ki a felvonóból.

- Sung Chan nem vitte el a furgont? – néztem rá meglepetten, miközben követtem a parkolóban cikázva.

- A saját kocsimmal megyünk – adott magyarázatot a kérdésemre és ismét megláttam az ezüstszínű Chevrolet-t, aminek be is vetettem magam az anyósülésére, miután Se Joo kikapcsolta a riasztót.

Bekötöttem magam és a fiúval kettesben, áthaladva a kijáraton, megint Seoul utcáira esett a tekintetem. Még minden vizes volt, sőt mintha árvíz lett volna a városban, de mostanra már legalább az eső elállt.

- Végre, nem esik az eső! – dőltem hátra megkönnyebbülten az ülésben és elengedtem magam.

- Nem kis bosszúságot okozott ez az eső - mondta a fiú az út szélén összegyűlt vizet nézve. – Rengeteg baleset volt az utakon, az áramkimaradás pedig csak rontott a helyzeten. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen nagy vihar…

- Pontosan tudod.

- Igen – ismerte el Se Joo húzódozva.

Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy Seoulban négy éve volt utoljára ekkora vihar. Mikor anyával balesetet szenvedtünk és… Nem! Ne gondolj rá, Ha Na!

Aztán beugrott valami, amire eddig nem is gondoltam és nagy szemekkel fordultam a fiúhoz az ülésben.

- Mit mondott amúgy a doki, hogy mi bajom volt?

- Öhm, hát az alapján, amit Kyu Hyun mesélt, arra következtetett, hogy a pánikroham után elájultál – mondta kissé értetlenül. – Eljöttünk anélkül, hogy megkérdeztem volna, de biztosan jól vagy már? Ha gondolod elmehetünk a kórházba teljes kivizsgálásra, vagy ilyesmi.

- Neked a fotózásra kell menned – intettem le a túlbuzgó fiút mosolyogva. – És amúgy jól vagyok, szóval semmi szükség ilyesmire.

- Biztos? – fordult felém, mikor megálltunk egy piros lámpánál. Már közel voltunk az Akadémiához, csupán egy sarokra. – Nem akarom, hogy a koleszben legyél rosszul, mikor senki sincs ott veled.

Megfogtam a kezét, ami a sebváltón pihent, hátha ezzel el tudom érni, hogy ne aggodalmaskodjon annyit feleslegesen. Édes volt, hogy így féltett, de még ha el is mennénk a kórházba, úgysem találnának semmi rendellenességet. A probléma a kis agyamban volt, amit csak egy pszichológus tudott volna kezelni, amihez pedig végképp semmi kedvem nem volt. Főleg azután, hogy a skizofrén énem előlépett önjelölt pszichológussá.

- Igen, tuti biztos – bólintottam megszorítva az ujjait. – Ez nem olyasmi, ami bármikor rám jön.

- Nem is tudtam, hogy klausztrofóbiád van – gondolkozott el homlok ráncolva a fiú. - Soha nem meséltél róla.

Ahogy csokibarna szemeibe néztem, amik még mindig engem tanulmányoztak, végiggondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy nem akartam Se Joonak hazudni. Egy dologban (na jó, azért egynél többen) igaza volt a kis pszichológus Ha Nanak: ideje volt bizonyítanom Se Joonak. Ha Kyu Hyun tisztában volt a problémáimmal, akkor Se Joonak még inkább tudnia kellett arról, hogy a barátnője kicsit defektes.

 - Mert nincs is...