9. Fejezet

Sziasztok!

Ahogy láthatjátok meghoztam a kilencedik fejezetet. :) A Something New nem éppen egy gyors lefolyású cselekményekkel túlspékelt sztori, ami már gondolom nektek is feltűnt, de remélem senkinek sincs vele baja, de ahhoz, hogy jobban megismerjük a szereplőket, és megérthessük őket, azt hiszem szükség van erre. Meg hát nem tudom néha leállítani magam és csak ömlenek belőlem a szavak, és mire észreveszem, hogy elkalandoztam, addigra már megírtam 7 oldalt. :D Na, de a lényeg, remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, és írtok róla pár sort nekem! (És akkor is ha valami nem tetszett, sőt, talán akkor jobban is várom a kommentet:P) Amúgy a következő fejezetben beindulnak a dolgok, de nem szólok el semmit sem, lakat a számon!

Ami miatt eredetileg írtam (látjátok, hogy csak nem tudom befogni a kis számat!), hogy köszönöm szépen mindenkinek, aki olyan aranyos volt, hogy szavazott az első évad címével kapcsolatban, mert úgy gondoltam, hogy a ti véleményetekre adva lehet a legjobban kiválasztani a megfelelő címet. :) A nyertes a Shadows of the Past lett. Íme a borítókép, ahol fel is tűnik a cím:

Egy kis újdonsággal is készültem emellé a fejezet mellé. :) Mivel az első évad kapott egy címet, úgy éreztem a második évadot sem hagyhatom cím nélkül. A korábban felsorolt lehetőségek mindegyikéhez készültem eggyel-eggyel, attól függően melyik lesz a nyertes. Remélem, nem lesz senkinek sem kivetnivalója ezzel szemben: Lights of Hope. (Ha esetleg nem tetszik, nyugodtan megmondhatjátok, ne legyetek restek írni! ;) )
A sok jó hír után viszont van még egy rossz hírem is :/ Megint elutazok és ezért nem lesz időm írni, így a következő, azaz a tizedik fejezetre csak két hét múlva kerül sor legkésőbb. De ha hamarabb befejezem, akkor hamarabb is fogom hozni. ^^ Szóval sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok, de a nyár már csak ilyen, majd suli időszakban rendesen fogom tudni hozni a fejezeteket, ígérem! ><"

Na, de a sok duma után, most már tényleg befogom, és csak annyit fűznék hozzá, hogy jó olvasást mindenkinek! ^^

Első randi?

- Már zöld a lámpa – suttogtam bátortalanul Se Joonak, aki még mindig értetlenül és döbbenten nézett rám.

Párat pislogott és nyelt egyet, de a tekintetét az útra szegezte és elindult, mielőtt kisebb közlekedési akadály lehettünk volna egy hatalmas kereszteződésben. Láttam rajta, hogy megzavartam a kijelentésemmel és töri a fejét, mégis mi a fene folyik itt. Talán emiatt kicsit nagyobb gázzal is vágódott be az Akadémia utcájába, mint szerette volna. Majd az iskola előtt megállt és a kesztyűtartón kellett megtámaszkodjak a hirtelen fékezéstől, nehogy lefejeljem azt.

- Mit csinált?! – kérdezte fojtott dühvel a hangjában és ujjai erősen szorították a kormányt.

- Tessék?

- Mégis mit csinált veled?! – nézett végre rám Se Joo, de azt kívántam bár ne tette volna. Ijesztő volt a tekintete, ahogy mereven bámult és borsónyi méretűre zsugorodott a gyomrom a pillantása alatt.

- N-nem értem, m-miről beszélsz – nyögtem ki nehézkesen dadogva, mert igazság szerint fogalmam sem volt, miért akadt ki ennyire. Halványlila gőzöm sem volt, miről beszél, így még esélyem sem volt megnyugtatni.

- Mit tett veled Kyu Hyun?! – szinte már morogta és ekkor végre nekem is leesett, hogy mire célozgatott.

- Jézusom! – kiáltottam fel és integetni kezdtem az arca előtt, mintha el tudnám hessegetni Se Joo rossz gondolatait. – Semmit! Nem csinált semmit sem!

Se Joo azt hitte, hogy Kyu Hyun csinált velem valamit a liftben, azért lettem rosszul… Hogy a fiú valamivel bántott, vagy ártott nekem, ami ahhoz vezetett, hogy elájuljak.

- Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe?! – háborodtam fel teljesen az ötleten, hogy Kyu Hyun arra vetemedjen, hogy bántson. – Soha nem tenne ilyesmit!

Látszott Se Joo arcán, hogy elbizonytalanodott és végképp tanácstalan lett, hogy mi történhetett és mire akarok kilyukadni.

- Akkor mégis miért hazudta azt, hogy klausztrofóbiád van? – tört ki kétségbeesve, teljesen elveszve és sejtettem, hogy azt sem tudta már, mire gondoljon.

- Én kértem meg rá – sóhajtottam megsemmisülten. – Kyu Hyun nem tett semmi rosszat. Csak pánikrohamom volt és mielőtt elájultam, megkértem, hogy mondja azt, klausztrofóbiám van és ezért történt ez az egész.

Se Joo hol a környező utcát, hol engem bámult és próbálta feldolgozni az információkat, amiket most a nyakába zúdítottam. Azok a szép, csokibarna szemek kicsit még mindig gyanakodva tekintettek felém.

- Sajnálom, hogy félreértésre adtam okot, de megmondtam, hogy nem történt semmi Kyu Hyun és köztem a liftben – magyaráztam halkan. – Erről nem hazudtam.

- Ha félsz tőle, akkor hazudhattál volna arról, hogy bántott.

- Se Joo!

- Tudom, tudom, csak megijedtem, hogy esetleg akaratod ellenére… - motyogta az orra alatt és rádőlt a kormányra, a homlokát pedig nekidöntötte. A képtelen helyzet, illetve az egyáltalán nem kellemes felvetése ellenére is elmosolyodtam.

- Hé! – szóltam halkan és odahajoltam hozzá, majd az ujjaimat az álla alá dugva fordítottam magam felé az arcát. – Nem kell aggódnod, drága lovagom, semmi baj nem történt!

Annyira aranyos volt, hogy így felizgatta magát ezen az egészen, hogy ennyire aggódott értem, hogy legszívesebben hozzábújtam volna és megölelgettem volna, míg ki nem szorítom belőle a szuszt is. De jelen körülmények között csak egy puszit nyomtam az ajkaira.

Vagyis annak szántam, de nem az lett belőle.

Ugyanis Se Joo egyik keze a tarkómra kúszott és nem engedett el, hanem az ártatlan kis puszimból egész mást kerekített ki. Egy elég mély és érzelmekkel teli nyelvcsata lett belőle, ami meg kell valljam, egyáltalán nem volt ellenemre. Sőt, ha nem éppen az utcán üldögéltünk volna a kocsijában, akkor valószínűleg nem szakítottam volna meg a csókot, de így kénytelen voltam.

- Bárki megláthat - leheltem levegő után kapkodva, de még mindig az ajkaimon éreztem a leheletét, a szívem még mindig a torkomban dobogott és alig tudtam megállni, hogy vissza ne tapasszam a szám az övére.

A fenébe is! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire meg fog tetszeni ez a csókolózás dolog. Olyan jó volt ilyen közel érezni magam Se Joohoz, és minden alkalommal belebizsergett minden egyes porcikám a csókjába. Finom volt és édes…

- Máskor ne ijessz rám ennyire! – sóhajtotta teljesen figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetésem és az ujjai megfeszültek a tarkómon, majd még egy puszit adva elengedett, hogy végre tudjak rendesen levegőt venni.

- Te értetted félre – húztam el a számat, de mégsem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Túlságosan feldobott ez a csók és az endorfin annyira túlcsordult a szervezetemben, hogy képtelen lettem volna szenvtelen arccal ránézni Se Joora.

- Máskor ne csak fél mondatokban beszélj! – zsörtölődött továbbra is Se Joo és megfogta a kezem.

- Áh, szóval rossz a másik oldalon állni – nyújtottam rá nyelvet. – Legközelebb már ügyelni fogsz rá, hogy nem teszel fél kilométeres köröket, mielőtt rátérnél a lényegre?

Arra az esetre utaltam, mikor hazajött Tokióból és rám hozta a szívbajt, hogy meggondolta magát és már nem akar velem járni, mielőtt közölte volna azt a tényt, hogy nagyon is a barátnőjének akar még mindig.

- Kérése számomra parancs, felség – puszilta meg a kezem, amit még mindig fogott, mire elmosolyodtam.

- Örülök, hogy ezt hallom, lovagom – hajtottam enyhén fejet és megszorítottam a kezét.

Jólesett így szórakozni Se Jooval, bár egy perccel korábban majdnem halálra rémített, de mindez csak azért volt, mert féltett és meg akart óvni, így próbáltam minél hamarabb túllendülni azon a rideg és mérges tekinteten, amit korábban láttam tőle. Végül is Kyu Hyun is folyton dühös volt, ha bajba kerültem, nála ez fejezte ki az agg…

Ha Na! Ezt most gyorsan verd ki a fejedből! Ne is gondolj rá!

Gondolatban megráztam magam, és erővel kényszerítettem magam, hogy ne is gondoljak a K betűs személyre. Főleg mikor itt volt előttem az a fiú, akinek birtokolnia kellett volna a gondolataimat, akit szerettem.

- De félretéve a viccelődést – kezdett bele szemöldök ráncolva Se Joo, mire ismét ő került a figyelmem középpontjába. -, mi ez az egész? Miért kérted meg Kyu Hyunt, hogy hazudjon?

Reménykedtem benne, hogy Se Joo legyőzi a kíváncsiságát, vagy elfelejtkezik erről a témáról ebben a röpke két percben, de hiú remény volt. Én akartam vele beszélni! – emlékeztettem magam. – Akkor most tessék bizonyítani, hogy igenis sokat jelent számodra, bökd ki, mi nyomja a szíved!

- Nem akartam, hogy Sung Chan megtudja – dőltem vissza az ülésbe, de nem engedtem el Se Joo kezét. Ez segített beszélni, segített megnyílni neki, hogy éreztem magam mellett.

- Mit?

- Hogy valójában mi miatt lettem rosszul.

- Ha Na? – billentette oldalra kérdőn Se Joo a fejét. – Miről beszélsz?

Itt az idő, Ha Na, mutasd meg Se Joonak, hogy mennyire megbízol benne, és mennyit jelent neked. Ha ilyesmit megosztasz vele és elmesélsz neki, akkor talán meg tudod nyugtatni, hogy mennyire fontos is a számodra! – biztattam magam lelkesen, de úgy éreztem, hiábavalóan. Utáltam erről a témáról beszélni és ezúttal sem volt könnyebb felhozni, mint máskor.

- Azzal pontosan tisztában vagy, hogy még mindig nem hevertem ki az autóbalesetet teljes mértékben, igaz? – kezdtem bele, de már az elején éreztem, hogy kiszárad a szám és rossz íz terjeng benne. Se Joo némán bólintott és az összekulcsolódó ujjainkat néztem, míg beszéltem, ami segített a koncentrálásban. – Arról viszont valószínűleg nem tudsz, hogy a balesetről nincs semmi emlékem. Az az egész nap fekete foltokkal tarkított, csak egyes részletek vannak meg, mint hogy például anyával beszállunk a kocsiba, de a következő kép, ami ezután tisztán és világosan rémlik, hogy a kórházban ébredek fel. Valamiféle amnézia. Megvan rá a megfelelő kifejezés, de nem vagyok orvos és régen hallottam utoljára bárki más szájából, szóval mostanra már elfelejtettem…

Kissé erőltetett volt a nevetésem, de jelenleg csak ennyi telt tőlem. Nem akartam szánalmasnak tűnni Se Joo szemében, így próbáltam kevésbé úgy is viselkedni, de talán pont a béna színészi játékom miatt tűntem annak.

- Disszociatív amnézia.

- Hm? Igen, tényleg! Teljesen elfelejtettem, hogy… - aztán Se Joora kaptam a tekintetem, ahogy ráébredtem, mit is mondott egy másodperccel korábban. – Honnan tudod?

Se Joo erről nem tudhatott, hiszen mikor a kórházban meglátogatott, akkor erről egy szót sem ejtettünk, nem beszéltünk ilyesmiről!

- Yoon igazg… mármint az apád mondta el még korábban – kerülte a tekintetem és inkább választotta a járókelők figyelését, mint azt, hogy a szemembe nézzen. – Azt mondta, hogy az erős stressz és a trauma miatt nem emlékszel a balesetre. Az agyad blokkolja azokat az emlékeket.

- Váó, el sem hiszem, hogy az apám ilyesmit elmesélt neked – hüledeztem rajta a fejemet rázva. Hiszen az apám nem tűnt olyannak, aki ilyen könnyedén megosztja a családi problémákat egy idegennel, még ha az az idegen a lánya szerelme is volt éppen.

- Ezután kért meg, hogy tartsam magam távol tőled, és lehetőleg soha ne találkozzunk újra, mert csak fájdalmat okoznék neked, ha esetleg miattam visszatérnének az emlékeid – folytatta Se Joo és ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy szempillantás alatt minden világossá vált számomra.

- Szóval csak azért mondta el, hogy nyomást gyakoroljon rád és békén hagyj – fújtattam dühösen. – Mert így azt hihetted, hogy jót teszel azzal, ha kisétálsz az életemből. Ő pedig jól járt, mivel így sikeresen eltávolított a közelemből. Hihetetlen!

- Hát nem mondom, hogy nem volt nagy szerepe a döntésemben az, amit mesélt – felelt és még mindig éreztem rajta, szégyelli magát, hogy csak ilyen egyszerűen magamra hagyott négy évvel ezelőtt, így gyorsan megpróbáltam másra terelni a szót, ahelyett, hogy magát eméssze miatta.

- Akkor azzal is tisztában vagy, hogy bármikor visszatérhetnek az emlékeim, bármilyen apróság segíthet abban, hogy visszanyerjem őket arról az estéről.

- Utánanéztem és elméletileg igen – bólintott Se Joo és örültem, hogy sikeresen elvontam a figyelmét az önostorozásról. Bár azért az kellemes meglepetés volt, hogy utánanézett az amnéziámnak és kicsit kutatott, hogyan tudna segíteni nekem.

Végül elmeséltem neki azt, amit So Haéknak annak idején, hogy az első pár hónapban küzdöttem azért, hogy visszaszerezzem az emlékeim, hogy emlékezni akartam az anyámra és az utolsó percekre, amiket együtt töltöttünk. Tudni akartam, miről beszélgettünk a baleset előtt, még ha azok csupa jelentéktelen apróságok is voltak. De a sok fáradozás ellenére sem mentem semmire, egyetlen emlékkép sem villant be és kezdtem feladni. Majd végül belenyugodtam, hogy ez egyelőre esélytelen és vártam, hogy majd maguktól visszakapom azokat az ellopott emlékeket.

- Igazából már azt hittem, soha nem fogok emlékezni rá, hogy azokat a pillanatokat örökre elvesztettem – motyogtam magamban, de mégis elég hangosan, hogy Se Joo is értse. - De körülbelül két hónappal ezelőtt beugrott egy kép a baleset éjszakájáról. Nem sok, csak annak a teherautónak a fényszórói, ami nekünk jött.

- Igazán? – Se Joo fellelkesült és egyből törni kezdte a fejét. – Mi válthatta ki az emlékezést, van rá ötleted? Mert ha rájövünk, mi volt az, akkor talán…

- Most már pontosan tudom, hogy mi az, ami hatással volt az emlékeimre – szakítottam félbe a fiút és egész testemben megfeszültem. – A vihar.

- A vihar?

- A baleset éjszakáján is rettenetesen nagy esőzések voltak. Mikor az első emlékeim visszajöttek, akkor is egy kisebb zivatar volt – magyaráztam. – Illetve ma is a mennydörgés és villámlás váltotta ki azt, hogy újabb emlékek ugrottak be.

- Tehát a hasonló időjárás az, ami előidézte az emlékeid visszatérését – bólogatott Se Joo nagyban, mintha valamiféle terv körvonalazódna a fejében, de aztán megmerevedett és rám emelte a pillantását. – Ezért volt pánikrohamod a liftben?

Ahogy tanulmányoztam az arcvonásait, a lágy éleket az arcán, amik annyira helyessé és különlegessé varázsolták ezt az arcot, kicsit megnyugodtam.

- Igen – helyeseltem a kérdésére gondolkodás nélkül. - Eddig végig abban a tudatban éltem, ha visszanyerem az emlékeim, akkor megismerhetem az utolsó közös perceimet az anyámmal. Ez pedig arra késztetett, hogy kutassak és próbálkozzak tovább.

Elhallgattam. A torkom elszorult és mintha éles szilánkok fickándoztak volna a gyomromban, ahogy visszagondoltam a liftben töltött percekre.

- De? – kérdezte óvatosan Se Joo, megsejtve, hogy valami nem stimmel, de én mégis elmosolyodtam. Éreztem, hogy ez a mosoly inkább félelmet türköz mintsem boldogságot, hogy ez csak egy védelmi mechanizmus, amivel igyekszem fenntartani a látszatot, hogy minden rendben.

- De tévedtem – nyeltem egyet hangosan. – Nem akarok emlékezni.

- Mit láttál?

- Nem sokat – intettem nemet a fejemmel és a lelki szemeim előtt ismét felrémlettek azok a hosszú, kecses ujjak, amiken a körmök egyszerű fehérrel voltak kikenve, hallottam a fülemben a rádióból üvöltő számot. – De ez a kevés is megrémített. Ez a pár kép is, amire emlékeztem, olyan szörnyű fájdalommal járt, mintha a fejem szét akart volna robbanni. Mintha darabokra akartam volna hullani... Azt hittem, összeroppanok a súlya alatt, hogy elevenen felemészt az a kín.

- Ha Na…

- Úgy gondoltam, hogy pánikroham, még Kyu Hyun is arra következtetett – folytattam a gondolatmenetem. – De szerintem mindketten tévedtünk. Valójában csak az emlékeim akartak a felszínre törni, ami ellen akaratlanul is, vagy egy idő után tudatosan küzdöttem. Annyira fájt… olyan nagyon fájt, Se Joo!

- Ha Na! – szabad kezével végigsimított az arcomon, le a könnyeimet, amit észre sem vettem, de elszabadultak és most az arcomat áztatták. Az egyik kezem a mellkasomra szorítottam, mert még élénken élt bennem az a szenvedés, amit a liftben éltem át.

- Azt hittem, megszakad a szívem, majdnem olyan rossz volt, mint mikor megtudtam, hogy anya meghalt! – egyre csak ömlöttek belőlem a szavak, akárcsak a könnyek. Úgy éreztem, ha kiadom magamból szavak formájában, akkor végre megkönnyebbülök, és eltűnik az a csomó a torkomból. – Ha pedig ennyire fájdalmas, miért akarnék rá emlékezni? Miért?! Tudom, hogy valami rossz van a fal túloldalán, tudom, hogy valami rettenetesre bukkannék, ha ledönteném a falakat, amiket eddig akadálynak tekintettem.

- Lehet, hogy csak az emlékezés folyamata a fájdalmas, nem? – érdeklődött Se Joo, félve a reakciómtól, de mégis jobbnak tartotta megkérdezni, mint csendben maradni. Ha pedig őszinte akartam lenni, ez nekem is megfordult a fejemben, hogy csupán az emlékek visszaszerzésének kellemetlen velejárója ez a fájdalom.

- Én is gondoltam erre – bólogattam beleegyezően. – De érzem, hogy ez több annál. Ezek a falak, amik eddig gátoltak, rájöttem, hogy valójában megvédenek. Megvédenek az emlékezéstől és ezért hálás vagyok, mert nem lehetnek boldog emlékeim a baleset napjáról, ha ennyire küzdök ellene, hogy megtudjam, mi is történt. Nem akarom tudni, hogy mi volt aznap. Nem akarok rá emlékezni! Ha lehetséges volna, akkor soha többé nem akarnék arra a napra emlékezni!

Hangomat elnyelte a sírás és Se Joo automatikusan ölelt magához, hogy vigaszt nyújtson. Nekem sem kellett kétszer mondani, hogy belekapaszkodjak a fiú nyakába és élvezzem a nyugalmat árasztó ölelését, ahogy a karjai szorosan magához vontak, ahogy ujjai kedvesen és gyengéden simogatták a hátam. Nem mondott semmit, egy szót sem szólt, csak csendben vigasztalt, mint egy kőszikla, akire támaszkodhattam, ha szükségem volt rá.

Tudtam, ha egyszer eljön az ideje, hogy ezek az elnyomott emlékek a felszínre törjenek, az korántsem lesz kellemes és csak fájdalmat fognak magukkal hozni. Ez a lehetőség pedig megrémített, mert ha csak pár pillanat visszaszerzése azokból az órákból ilyen szenvedéssel járt, akkor mit fogok érezni, ha az egész éjszakára egyszer emlékezni fogok?! Mi lehet az a sötét folt az emlékeim között, ami ennyire borzasztó? Mi történhetett, amitől ennyire rettegek?

Megpróbáltam elcsendesíteni háborgó gondolataimat és megnyugodni, ami azután, hogy könnyítettem a lelkemen, meglepően hamar sikerült. Pár perc alatt abbamaradt a sírásom és csak gyenge szipogássá szelídült. Eltoltam magamtól Se Joot, aki még mindig kis aggodalommal a szemében nézett rám, de csak lágyan megveregettem az arcát.

- Semmi baj! – mondtam kissé rekedt hangon, így köszörültem a torkomon egyet, hogy tényleg hihetőbb legyen az alakításom. – Hála neked, kicsit megnyugodtam már.

- Biztos? – kérdése megmosolyogtatott és csak visszadőltem az ülésbe, de a kezét nem engedtem el. – Mert ha nem, akkor visszamehetek veled a koleszbe és…

- A fenébe! – kiáltottam fel és olyan hirtelen akartam megfordulni az anyósülésben, hogy a biztonsági öv – igen, még mindig nem kapcsoltam ki, nem tudom, hogy miért nem ez volt az első dolgom, mikor leállt a kocsi – rántott egyet a vállamon és felszisszenve dőltem vissza az ülésbe.

- Aú!

- Jól vagy? – Se Joo azonnal kikapcsolta az övet, hogy még egyszer ne lehessen ilyen béna húzásom, mint most.

- Persze… - dörzsöltem meg a vállam, majd fintorogva fordultam felé, most már nyugodtabban, de mégis óvatosan, holott a biztonsági övnek már hűlt helye volt. – De te viszont nem! Azonnal menned kell a fotózásra, így is késésben vagy már!

- Az ráér, ez most sokkal fontosabb – legyintett nemtörődöm módjára.

- Ugyan, kibírtam már ennél sokkal rosszabbat is!

- Szerinted elmentem volna úgy, hogy nem mondod el, hogy mégis mi a fene történt a liftben? Anélkül, hogy tudnám, jól vagy-e? – tette fel a költői kérdéseket a fiú, én meg csak elpirulva sunytam le a fejem, mert jólesett, hogy így gondolt rám.

- Oké, lehet, hogy igazad van – egyeztem bele, bár tudtam, nagyon is beletrafált, mert biztos voltam benne, hogy addig nem hagyott volna magamra, míg meg nem győződött arról, hogy nyugodt szívvel hagyhat egyedül. Emellett pedig ő is kíváncsi természetű volt és addig faggatott volna a mai incidensről, míg ki nem bököm végre az igazat. – De most már akkor is ideje menned, mert Sung Chan ki fog nyírni, ha nem leszel ott időben.

Nyúltam a kilincs után, de Se Joo megragadta a kezem. Kérdőn néztem rá, hogy mit szeretne még.

- Mi az?

- Csak így elmész? – kérdezte és láttam a két rózsaszín foltot az arcán, mire nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Elképesztő, milyen édes tudott lenni ez a srác!

- Miért? Mit szeretnél? – egyből semleges és ártatlan kifejezést varázsoltam az arcomra, mintha nem tudnám, hogy éppen mire célozgat.

- Nem lenne kedved valamikor elmenni valahova? – kérdezte elég halkan, de elég hangosan, hogy megértsem és nem kis meglepetésemre, zavaromban belepirultam a kérdésébe, mivel nem erre számítottam.

Se Joo most randira hívott? Engem?!

Jaj, de buta vagy, mégis ki mást? A Dalai Lámát?! A barátnője vagy, nem az a normális, ha randiztok is? – torkollt le egyből a szokásos belső hangom.

- Dehogynem! – kaptam egyből az ötleten és olyan izgatott lettem, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. Aztán valami beugrott, ami a délután folyamán teljesen kiment a fejemből. – Mit szólnál a hétfőhöz?

- Nem is tudom – ráncolta a szemöldökét és az ajkait harapdálta. – A hétfő elég zsúfolt lesz…

- Na! – nyafogtam és őzike szemeket meresztettem rá, hátha ezzel eléggé meg tudom törni az ellenállását, hogy igent mondjon nekem.

- Nem lenne jobb egy másik nap, mit szólsz a keddhez? – vetette fel az ötletet, de csak egy morcos arcot kapott válaszul.

- Tényleg nem tudod, miért erőltetem a hétfőt?

- Oh! – esett le neki végre a tantusz és elmosolyodott. – Várj egy kicsit!

Ezzel elővette a telefonját és babrálni kezdte, én meg jobb híján őt tanulmányoztam közben. Ahogy a haja belelógott a szemébe és egy aprócska ránc jelent meg a homloka közepén a nagy koncentrálásban, olyan édessé tették ezt a helyes és komoly fiút.

- Az utolsó programom hétfőn a fan találkozó, ami tuti eltart majd este kilencig is, biztos hogy így is akarod a hétfőt? – nézett végül fel rám a mobilja képernyőjéről.

- A barátom szülinapja lesz, persze hogy akarom! – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy bizony a szülinap nem szülinap, ha nem azon a napon van megtartva, mikor az valójában van.

- Legyen hát! – adta be a derekát és elmosolyodott. – De ne panaszkodj, ha állva elalszom!

- Csak nem! – rebegtettem rá a pilláimat, mintha olyan ötleteim lennének arra az éjszakára, hogy kizárt dolog, hogy elaludjon. Láttam, ahogy megrezzen a tekintete, mire el kellett nevetnem magam. – Az első randink lesz, megbánod, ha bealszol rajta!

- Randi?

- Miért? Te nem annak szántad a meghívást? – ijedtem meg kissé, és elbizonytalanodva méregettem Se Joo döbbent arcát.

- Csak vicceltem, persze, hogy randira gondoltam – nevetett fel, én meg erősen belebokszoltam a vállába, amit meg is érdemelt, mert már megint csak szórakozott velem. Mikor már képes volt abbahagyni a nevetést, újra megszólalt. - Végül is az előző nem volt éppen egy tökéletes randi.

- Előző? - értetlenül meredtem rá és nagyon is vártam a magyarázatát, miután felfogtam mit is mondott. Mert ha Se Joo és én randiztunk volna már, annak csak tudatában lettem volna!

- Igen, mikor elmentünk megvenni a ruhádat – ezúttal Se Joon volt a sor, hogy zavarba jöjjön.

- Az randi volt? – ráncoltam a szemöldököm. Emlékeztem rá, hogy arról ábrándoztam, bárcsak randi lenne, de nem volt semmi különleges abban a napban. Ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy megint félmeztelenre vetkőztem Se Joo előtt. (Csukva volt a szeme, de hát akkor is!)

- Ezért mondtam, hogy nem sikerült a legfényesebben – most már tényleg kényelmetlenül érezte magát a fiú és fészkelődni kezdett mellettem.

- Szólhattál volna, hogy az egy randi! – estem kétségbe teljesen. Ha tudtam volna akkor, hogy az egy randi… - Mégis honnan kellett volna ezt tudnom?!

- Ha az ember Valentin-nap előtt hív el valahová, azt gondolná, rájössz, hogy az egy randi! - védekezett Se Joo, de csak egyre több információt zúdított rám, amit az agyam nem volt képes megemészteni rögtön.

- Valentin-nap előtt?

- Szombaton lett volna Valentin-nap, de akkor a bemutató miatt nem hívhattalak el… – válaszolta, aztán felsóhajtott. – Így nem volt igazán egyértelmű, ugye?

- Nem - ráztam a fejem ledöbbenve.

Se Joo randira hívott akkor és nekem le sem esett?!

- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! – siránkoztam teljesen megsemmisülten.

- Hé! – mosolyodott el rajtam a fiú és az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. Így a szemembe tudott nézni, bár én inkább kerültem a tekintetét. Nagyon büszke lehetett most a barátnőjére, hogy még azt sem vette észre, hogy egy randin volt. – Felejtsd el! Nem volt az a nap olyan rossz, én élveztem.

- Na, persze! - morogtam, ahogy arra gondoltam, milyen pocsék is volt az a „randi” valójában. - Maximum az tetszhetett, mikor levetkőztettél…

Mielőtt beszélsz, előbb gondolkozz, Ha Na! Megint sikerült hamarabb megszólalnom, minthogy végiggondoltam volna, mit is ejtek ki a számon. Ajh!

- Most hogy mondod, az tényleg tetszett – vigyorgott az emlék hatására, mire vörösen temettem az arcom a kezeim közé. – De komolyra fordítva a szót, megpróbálom elintézni, hogy hétfőn csak a tied legyek a találkozó után, jó?

A kifejezés, amit használt igencsak zavarbeejtő volt, de mégis felpislogtam rá az ujjaim közül, hogy megbizonyosodjak arról, nem viccelődik-e.

- Tényleg? – dünnyögtem reménykedve.

- Természetesen, hiszen a barátnőm vagy – kacsintott rám, mire úgy kacarásztam, mint egy tizenhat éves fruska. – De most már tényleg megyek, mert Sung Chan elevenen megnyúz, ha nem érek oda időben a fotózásra.

- Igaz! – éreztem, hogy vörös az arcom, de nem érdekelt, nyomtam egy gyors puszit Se Joo szájára. – Így is kérdéses, hogy minden testrészed  érintetlen lesz-e, mire hazajöttök.

- Hogyne, ijesztgess még! – szólt utánam, mikor kiszálltam a kocsiból, de csak nyelvet öltöttem rá, hogy visszakapta az előző kis viccét.

- Vezess óvatosan, majd találkozunk este! – intettem neki vidáman.

Ez a vidámság pedig addig tartott, míg egyedül nem maradtam a szürke ég alatt az Akadémia előtt álldogálva, és nem láttam Se Joo ezüstszínű kocsiját kikanyarodni az utcából. Ezután a mosolyom lehervadt az arcomról, mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt. A levegő nehéz volt a párától és az eső illata terjengett még mindig benne. Akaratlanul is visszakúsztak az elmémbe a baleset emlékei, amitől kirázott a hideg és ismét könnyek gyűltek a szemembe.

Se Joo előtt amennyire lehetett, próbáltam erősnek tűnni, nem akartam, hogy szánakozzon rajtam, így elnyomtam a vágyat, hogy tovább sírjak és mosolyt erőltettem az arcomra, ahelyett hogy elmerültem volna az önsajnálatban és a félelemben, ami szorongatta a szívem. Előtte nem lehettem ennyire gyenge, előtte nem mutathattam ki, hogy mennyire megviseltek a liftben történtek, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam.

De amint eltűnt a szemem elől, amint már nem kellett attól tartanom, hogy kiszúrja, hogy még mindig nem vagyok jól, leengedtem a védelmem és üres tekintettel bámultam az Akadémia falait. Átkarolva magam, léptem be a kapun és már csak az ágyamban akartam lenni, csak pihenni akartam és mindent kiverni a fejemből…

***

Ezután a napok gyorsan teltek és leginkább magányosan. A fiúknak sok programjuk volt és sokat is gyakoroltak, készültek a comebackre, vagyis ez azt jelentette, hogy a legtöbb idejüket a P.S.-nél töltötték, ergo én nem mehettem velük.

Ennek volt rossz és jó oldala is.

Rossz volt, mert így keveset láttam Se Joot (azért a többiekről sem feledkeztem ám meg!), és nem tudtam vele kettesben lenni, bár már ott tartottam, hogy megelégedtem volna azzal is, ha a srácokkal is együtt kell lennem, csak hadd lássam végre az édes kis pofiját. Az Akadémia nélkülük csendes volt és kihalt, így jobb híján én is gyakorlással foglaltam el magam. Hol énekelgettem, hol edzettem, hol pedig táncoltam. (Ezt pedig csak zárójelben jegyzem meg, de a K betűs személy is hiányzott egy icuri-picurit.)

Másrészről pedig jó volt, hogy egyedül lehettem, mert megúsztam a sok faggatózást a liftes incidensről, így már sikerült valamennyire megnyugodnom és próbáltam túllépni a dolgon, de ha folyamatosan felemlegették volna, akkor csak egyre feszültebb lettem volna. Emellett Se Jooval néha-néha beszéltünk telefonon, vagy váltottunk egy-két sms-t, hogy ne szakadjunk el annyira egymástól, mint mikor Tokióban voltak. Ezekben az üzenetekben nem volt semmi fontos, csak kis apróságok és hülyeségek, amik megszokottak voltak tőlünk, de mégis felvidított minden egyes alkalommal, mikor megszólalt a mobilom. Segített átvészelni azt a két napot, ami a hivatalos randinkig hátra volt. (Ezt pedig megint csak zárójelben teszem hozzá: lehetséges, hogy hiányzott az a K betűs személy is, de egyben örültem is, hogy nem találkoztunk és nem kellett vele beszélnem. Cseppet ironikus volt, hogy mindkét listán szerepelt a neve…)

Ha pedig már így szóba jött a randi!

Kisebb fejtörőt okozott, míg kitaláltuk, hogy hova is menjünk, mi lenne alkalmas arra, hogy mint hivatalos pár, először randira menjünk, de nagy nehezen megtaláltuk erre is a választ. Így esett, hogy kilenckor a Lotte World előtt álldogáltam teljes felszerelésben és kémleltem a környéket, mikor bukkan fel végre Se Joo.

Tudom, hogy ennél nyitottabb és nagyobb tömeggel teli helyet nem is találhattunk volna, de talán pont emiatt volt mégiscsak jó ötlet. Hiszen az ember egy vidámparkban nem a hírességeket kémleli, így talán Se Joo is el tud majd lazulni és jól érezhetjük magunkat az este folyamán anélkül, hogy bármi baj történne.

Az órámra pillantottam, ami este kilenc óra tizenegy percet mutatott. Se Joo korábban írt egy sms-t, hogy a fantalálkozó simán és problémamentesen lezajlott és hamarabb el tudott szabadulni, mint azt remélni merte volna. Így a torkomban dobogó szívvel összekaptam magam és idesiettem a randink színhelyére.

Elég sötét volt már, de a vidámpark fényei a közelben lévő épületeket és a környezetét szinte nappali fénnyel árasztotta el. Egy eldugottabb helyen várakoztam és idegesen odaléptem egy közelben parkoló autóhoz, majd az üvegén megszemléltem magam, hogy semmi gond nincs-e a külsőmmel. Esetleg elkenődött szemfesték (Na, nem mintha egy kiló lett volna rajtam, de az a kevés szempillafesték is csúnya károkat tudott volna okozni!), a fogaim közé szorult ételmaradék, összekócolt haj? De szerencsémre semmi ilyesmit nem láttam az üvegben, csak egy tincset sepertem ki a szemem elől. A hajamat kivasaltam, hogy még egyenesebb legyen, mint amúgy és ezúttal hagytam kibontva, mert kezdtem nagyon megszeretni az érzést, hogy szabadon volt. Így nyugodtan egyenesedtem ki az autó üvege előtt, már csak utolsó simításként még egyszer végignéztem magamon, hogy minden tökéletesen áll-e rajtam. Egy szövetkabátot viseltem, alatta egy kötött pulcsival, egy rövidnadrággal, amihez egy vastag, fekete harisnyát vettem fel. Csupán pár centi magasságú csizmát húztam a lábamra, okulva a korábbi esetekből és tudva, hogy este sokat fogunk sétálni, így nem akartam kidőlni hamarabb a kelleténél, a fájó lábamra hivatkozva.

- Azt hiszem, megteszi… - motyogtam magam elé és rámosolyogtam a tükörképemre.

- Igazán gyönyörű vagy – karolt át valaki hátulról a derekamnál, mire felsikkantottam, de amint tudatosult, hogy ki is áll mögöttem megnyugodva húzódott vigyorra a szám.

- Rám hoztad a szívbajt! – ütöttem meg gyengéden a karját Se Joonak, ami a derekamnál erősen szorított, majd megfordultam az ölelésében. Nyomtam egy gyengéd puszit az arcára és viszonoztam az ölelését. – Már hiányoztál!

- Belekerültem egy kisebb dugóba idefelé jövet, ezért késtem – mondta, majd elengedett. – Sokat vártál?

- Nem – intettem nemet a fejemmel. Habár a húsz perc nem tudtam, hogy soknak számít-e…

- Akkor jó – fogta meg a kezem és elindultunk a jegypénztár felé, hogy megvegyük a belépőket.

- Már megvettem a jegyeket – állítottam meg a fiút.

- Igazán?

- Gondoltam, ennyivel is időt spórolunk – néztem Se Joora, aki meglepődve pillantott rám.

- Rendben – mosolygott és megszorítva a kezem, irányt váltottunk a bejárat felé.

- Várj csak egy kicsit!

- Mi az?

- Hogy tudsz így eljönni egy randira? – fékeztem le ismét a fiút, aki most már kezdett értetlenkedni, hogy folyton valami bajom van.

- Most meg mi a baj? – nézett magán végig, keresve a hibát az öltözékében. Én is utánoztam és hát erősen kellett koncentrálnom, nehogy az ajkamba harapjak. Ugyanis annyira szexi volt a srác, hogy legszívesebben itt helyben megcsókoltam volna és percekig nem is eresztettem volna. Egy feszülős sötétkék farmert viselt piros edzőcipővel és fekete bőrkabáttal. A bőrkabát a srácokon amúgy is baromira vonzó tud lenni, de az övé pluszban le volt húzva és a V kivágású fehér pólója láttatni engedte a kis gödröcskét a nyaka tövében. Fekete haja stílusosan be volt állítva, látszott, hogy éppen egy hivatalos rendezvényről jött. A fekete szemceruza, amivel kiemelték azokat a csokoládé barna szemeket, még inkább csábító tekintetet adtak az amúgy is részegítő pillantásának. Okés, talán egy kicsit túlzásba estem, elismerem…

- Valami hiányzik – majd előkaptam egy vajszínű, egyszerű, mezei sapkát a táskámból és a fiú fejébe húztam. – Tessék, így mindjárt jobb!

Se Joo fickándozott a kezeim között és még igazított párat a sapkán a fején, de végül elmosolyodott.

- Eszembe sem jutott, hogy hozzak magammal valami álruhaféleséget.

- Ezért vagyok itt neked! – vetettem rá egy elégedett mosolyt.

- Csak ezért? – kérdezett vissza és a kezei közé fogta az arcom, majd lágyan megcsókolt. Még szerencse, hogy pont egy fa árnyékában álltunk, így nem szúrtak ki minket. – Ilyesminek azért jobban örülnék.

- Én is… - leheltem, mielőtt végiggondoltam volna, mi is csúszik ki a számon. Ahogy pedig rádöbbentem, éreztem, hogy az arcom elvörösödik és zavaromban elkaptam a fiúról a tekintetem, aki látható módon nagyon is élvezte, hogy ilyen reakciókat tudott kiváltani belőlem. Köszörültem párat a torkomon és tovább kotorásztam a táskámban. – Még ezt vedd fel!

- Szemüveg?

- Csak sima üveg a lencse, nem kell aggódnod – nyújtottam át neki egy fekete keretes szemüveget. – Így még kisebb lesz az esélye, hogy felismernek.

- Köszi! – tolta az orrára a szemüveget. – Milyen?

- Hát… - húztam el a számat és elgondolkoztam.

- Akkor nem is kell… - kezdett bele, de csak eddig bírtam, és nevetve akadályoztam meg Se Joot, hogy levegye a szemüveget.

- Csak vicceltem, nagyon jól áll!

- Oh, Ha Na! – ölelt magához. – Ezért még megfizetsz ma!

- Már alig várom – emelgettem pimaszul rá a szemöldököm, mire olyan tekintetet kaptam válaszul, ami belém fojtotta a szót.

- Ha így folytatod, soha nem jutunk be a parkba – nézett rám és nem kellett a számba rágnia, hogy mire célozgat, így csak égő fejjel bámultam a cipőmet a betonon. – Menjünk!

Átkarolta a vállam és a belépőkkel végre bejutottunk a park területére, ahol hirtelen azt sem tudtuk, hogy merre induljunk. Ugyanis a Lotte World az egyik legnagyobb fedett vidámparkkal rendelkezett Koreában, ha nem a világon! Így bőven volt lehetőségünk válogatni a különböző lehetőségek között.

- Mire szeretnél felülni? – fordult felém vidáman Se Joo és összekulcsolta a kezünket.

- Nem is tudom… - néztem körbe. – Utoljára talán nyolc évesen voltam itt, így nem sok minden rémlik a helyről.

- Tényleg? - pislogott rám nagyokat és maga után húzva elindult. – Akkor bepótoljuk a kihagyott éveket és minél több mindenre felülünk!

Csak nevetve és a boldogságtól megrészegülten követtem Se Joot. Olyan régóta vártam már arra, hogy együtt lehessek vele, az évek során számtalan képzeletbeli randin voltunk együtt. Hiszen melyik lány ne álmodozna arról, hogy a szeretett fiúval elmegy egy randira, ahol remekül érzik magukat és az este végén egy csókkal búcsúznak?

Számomra pedig úgy látszott, eljött az a pillanat, mikor az álmok és vágyak végre beteljesülnek és valósággá válhattak. Ugyanis életem első, igazi randiját azzal a fiúval tölthettem, akit szerettem!

Ennél jobb randit pedig igazán el sem tudtam volna képzelni!

Először a Magic Islandre mentünk ki, hogy a szabadtéri körhintákkal végezzünk elsőként. Ott felültünk a Gyro Dropra, ami egy hatalmas és magas szerkezet volt, ahol hetven métert zuhan az ember és a gép elérheti a száz kilométer per órás sebességet is zuhanás közben! Hát mondanom sem kell, hogy a hangszálaimra megterhelő hatással volt a sok sikítás abban a pár percben, de mégis valami eszméletlen élmény volt. Ezután következett a Gyro Swing, ami úgy mozgott, mint egy hinta, közben pedig pörgött a saját tengelye körül az egész, ahol ültünk Se Jooval. Őszintén szólva, jobban tetszett az előbbi, mert az utóbbinál féltem, hogy kidobom a taccsot, még ha volt is vagy három órája, mikor utoljára ettem… Ezután következett a Gyro Spin, Swing Tree illetve a Comet Express. Sajnos csónakázni és különböző vízi programokon így télen nem lehetett részt venni, de azokon kívül még annyi alternatíva volt, hogy nem panaszkodhattunk. Miután a szabadban lévő nagyobb körhintákkal végeztünk, bementünk az épületbe, mivel már mindkettőnk orra és füle igencsak piros volt, amit nem mulasztottunk el felemlegetni és ujjal mutogatni a másikra.

Se Joo nem túlzott, mikor azt mondta, hogy be fogjuk pótolni az elvesztegetett éveimet, mivel egyik gép után vitt a másikhoz. Felültünk a Giant Loopra, a Flume Ride-ra, a Conquistadorra, különböző hullámvasutakra, annyira hogy megszámolni sem tudtam volna. Megnéztük a park nemrég nyílt látványosságait is, a Wild Wing-et, Wild Valley-t és Wild Jungle-t. Kipróbáltunk egy kísértet házat, ahol mondanom sem kell, egész végig Se Joo karjába kapaszkodtam és úgy mentem mellette, mint egy rémült kisegér. Bár néha megmosolyogtam a fiút, mikor ő is összerezzent és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Egy szó, mint száz, egyik program jobb volt, mint a másik!

Arról nem is beszélve, hogy össze-vissza ettünk mindenfélét, mert hát étkezdék terén sem volt hiány a helyen. Ettünk pizzát, hot dogot, különböző édességeket. Azt hittem, hogy kipukkadok már, mikor Se Joo egy fagyisra mutatott, hogy nem szeretnék-e egyet, de én meg képtelen voltam rá nemet mondani, mert a szemem igazán megkívánta.

Rég szórakoztam ilyen jól utoljára, annyit nevettünk és beszélgettünk Se Jooval, hogy az órák csak úgy teltek és fel sem tűnt. Egy egész napot el lehetett volna itt tölteni, és sajnáltam is, hogy csak ennyire jutott időnk az este folyamán. Közben sok képet csináltunk, amin pózolunk, nevetünk és viccelődünk, amit jól elrejtettem a telefonom egy sötét zugába, hogy senki se találhassa meg, még véletlenül sem.

- Van kedved korcsolyázni? – nézett felém Se Joo és rámutatott a műjégpályára, nem messze tőlünk.

- Igazság szerint nem igazán tudok korcsolyázni – motyogtam lányos zavaromban. – Anyáék mindig azt mondták, hogy majd elvisznek és megtanítanak, de soha nem volt rá idejük.

Se Joo gyengéden rám mosolygott és ennél többet nem is kellett mondanom, mivel átkarolva a derekam irányított a pályához.

- Majd akkor én megtanítalak! Gyere!

Kikértünk két korcsolyát és a pálya melletti padokon átvettük őket. Ahogy felálltam benne, nem is tűnt olyan vészesnek a dolog, amit meg is jegyeztem a fiúnak.

- Majd a pályán akarom ezt újra hallani! – somolygott és megindultunk a legközelebbi bejárathoz. Se Joo rálépett a jégre és tartotta a kezét, hogy fogjam meg és menjek utána.

Hol a jeget néztem, hol pedig a fiú biztató, barna szemeit, amik vidáman méregettek. Mélyet sóhajtottam és igazán aggódva, de bizakodva léptem rá a jégre a korcsolyám élével. A lábaimról felpillantottam Se Joora, aki továbbra is csak mosolygott, így léptem volna egyet, de abban pillanatban a lábam kicsúszott alólam és nem túl elegánsan fenékre estem.

- Aú! – nyögtem fel, ahogy megéreztem a fájdalmat a hátsómban.

- Jól vagy? – nevetett Se Joo, még csak nem is próbálkozott elrejteni a kárörömét!

- Ne nevess! – szóltam rá morogva, és elfogadtam a kezét, amit nyújtott felém segítségül.

- Bocsi! – mondta a legkisebb megbánás nélkül. – Csak óvatosan és lassan. Kicsit hajlítsd be a térded, legyenek lazábbak a lábaid, ne légy olyan merev!

Ahogy követtem az utasításait, végre sikerült megállnom pár percnyi szenvedés után.

- Na végre! – örültem meg, mikor ismét két lábon álltam.

- Kapaszkodj meg a korlátban! – húzott a pálya széléhez Se Joo és a kezeimet az oldalsó, derékig érő falhoz nyomta. Ezután megpróbálta elmagyarázni, hogy lenne a legcélszerűbb haladásra bírnom magamat anélkül, hogy megint a földön kötnék ki.

A fal mellett haladva, kezdtem ráérezni a dologra és már folyamatosan képes voltam haladni, nem akadozva, mint egy lassított felvétel.

- Már egész jól megy! – dicsért meg Se Joo is. – Most próbáljuk anélkül, hogy kapaszkodnál!

- Nem! – rémültem meg azonnal, hogy a fiú el akarja venni a biztos támaszomat. – Jó ez itt nekem, te csak menj és csúszkálj a többiekkel! Elvagyok én itt!

- Ugyan már! Nem foglak itt hagyni, ne is álmodozz róla! – nézett rám Se Joo és megállt előttem, hogy elállja az utam. – Fogd meg a kezem!

- A-a! – ráztam meg a fejem és még jobban szorítottam a falat.

- Ha Na! – kérlelt Se Joo és kerültem a pillantását, nehogy elgyengüljek a kiskutya tekintetétől és ostoba módon beleessek a csapdájába. – Nem bízol bennem?

- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned… - sziszegtem és végignéztem a hatalmas pályán, ahol egy szemernyi kapaszkodót sem láttam, és már előre féltettem a fenekemet a sok eséstől.

- Akkor meg fogd meg a kezem, majd én segítek! – majd hirtelen bekerült Se Joo arca a látómezőmbe és legszívesebben átvetettem volna magam az oldalsó falon és elbújtam volna előle, mivel az a kiskutya tekintet még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam. Hogy lehet ez a srác szexi, cuki, imádnivaló és férfias egyszerre?!

- Ezt még meg fogom bánni, már most előre látom – nyavalyogtam magas hangon, de elfogadtam Se Joo kezét és ő nem is habozott. Elkezdett húzni a pálya közepe felé, óvatosan cikcakkozva az emberek között, majd megállt körülbelül középen és elengedte a kezem.

- Mit csinálsz?! – rémültem meg rögtön és utána kaptam, de csak a levegőt sikerült markolásznom. – Gyere vissza!

- Gyere te hozzám! – vigyorgott játékosan Se Joo és körülbelül öt méterre megállt tőlem. – Azt mondtam, megtanítalak korcsolyázni.

- És ez azt jelenti, hogy végignézed, ahogy kitöröm a nyakam?!

- Ugyan, Ha Na! Ne légy ilyen nyuszi! – nevetett Se Joo és intett a kezével, hogy induljak már meg végre.

- Ha utolérlek, neked véged! – szűrtem a fogaim között és óvatosan, mint aki tojáshéjon jár, úgy csúsztattam előre az egyik lábam, majd a másikat.

- Csak így tovább!

- Te meg se szólalj inkább! – dörmögtem, miközben erősen koncentráltam arra, hogy két lábon tudjak maradni. – Hé, te meg hová mész?!

- Miről beszélsz? – adta az ártatlant Se Joo és ha egy glória lebegett volna a feje fölött, szerintem azon sem lepődtem volna meg. Merthogy míg én megküzdöttem, minden egyes centiméterért, amit megtettem, ő szép lassan és sunyin (!) távolodott tőlem!

- Ha elkaplak, akkor megveszed nekem azt a hatalmas plüssmacit! – álltam meg, csípőre tett kézzel hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már meg kell szenvednem azzal, hogy utolérem, akkor legyen már valami nyeremény is. Merthogy korábban az egyik standnál láttam egy fehér, irtózatosan puha anyagból készült, fél méteres macit, amibe első pillantásra beleszerettem. Természetesen nem mondtam semmit sem akkor Se Joonak, de látta, hogy milyen szemekkel bámulom a plüsst, és rögtön kinevetett.

- És ha nem sikerül? – emelte fel kérdőn a szemöldökét Se Joo.

- Mit szeretnél cserébe?

- Ha nem sikerül, akkor megcsókolsz – jelentette ki és ravaszul mosolygott rám.

- Jó! – Na, nem mintha ez büntetés lett volna a részéről… Imádtam Se Jooval csókolózni és ha azt hiszi, hogy ez számomra mérhetetlen nagy csapás, akkor nagyot téved.

- Mármint itt.

- Hm?

- Itt, mindenki előtt kérem azt a csókot, Ha Na.

- Ó! – a szám pedig hibátlanul formázta ezt az egy darab betűt, ami tökéletesen leírta, hogy mennyire megdöbbentett a fiú.