Repedés
- Uram! – szólt ismét Se Joo és
le sem tudtam venni róla a szemem. Egész végig az arcát lestem, reménykedve,
hogy tévedek. Könnyeim lassan csurogtak végig az orcámon, de még ahhoz is lusta
voltam, hogy letöröljem őket. Ahogy ökölbe szorítottam az ujjaim, körmeim
belevájtak a bőrömbe, de mintha meg sem éreztem volna. Csak az számított jelen
pillanatban, hogy Se Joo, mit akar mondani az apámnak. Csak ez érdekelt. Az a
csokibarna szempár viszont felém sem pillantott, csak a mellettem ülő férfira
meredt.
- Igen, Se Joo? – dőlt vissza a
székébe apa és kíváncsian, mégis tartózkodva nézett felé.
- Amit az előbb mondott rólunk –
Se Joo gyenge hangja és feszült tekintete semmi jóra nem engedett
következtetni. -, igaza volt. Ha bármi kiderülne a Ha Naval való
kapcsolatomról, az hatalmas fejetlenséget szülne. Megsínylené a banda és nem
kevésbé az én hírnevem is. A karrierünkről nem is beszélve, hiszen most vagyunk
a csúcson!
Bamba tekintettel kúszott a
pillantásom a képekre az asztalon.
~ Hát ennyi lett volna a Se
Jooval való úgynevezett „járásom”? Egyetlen, tökéletes randiban kimerült a
dolog? Ennyit jelentettem neki? Képes ilyen könnyedén félredobni, mikor azzal
fenyegetik, hogy tönkremehet a karrierje?
~ Most mondd azt, hogy nem érted meg őt, Ha Na! Hiszen erre tette fel
az egész életét és te is jól tudod, hogy a zene jelenti számára az éltető
oxigént. Anélkül szép lassan elsorvadna…
~ Tudom, hogy mennyire szereti.
Teljes mértékig tisztában vagyok vele! És nem is akarnám ettől megfosztani,
csupán…
~ Előbb még te akartad elengedni őt és a fiúkat, hogy megvédd őket.
Most meg Se Joora vagy dühös, ha ő is ugyanezt szeretné? Nem tartod ezt egy
kissé képmutatónak? Áh, értem már! - sóhajtott fel a belső énem, amit már
nem tudtam követni, hogy éppen velem van vagy ellenem. – Szóval addig semmi baj nem lett volna, míg te szakítasz vele. De ha
ő tenné meg ugyanezt, az már nem tetszene. Nem akarod, hogy félrehajítson, mint
egy értéktelen rongyot, nem igaz?
~ Én…
~ Felesleges, ne próbálj meg nekem hazudni, Ha Na! Értelmetlen.
~ Csak nem akarom elveszíteni őt
és a srácokat! – temettem gondolatban az arcomat a kezeimbe, és rájöttem, hogy
igaza volt a belső hangomnak, már nem először. Mert ha Se Joo mondja ki, hogy
itt a vége, sokkal jobban fájt volna, mintha én mondok le róla. Sokkal inkább
összetört volna a szívem úgy, ha megint ő hagy el engem, mintsem én egyezek
bele az apám által kínált alkuba…
- Örülök, hogy képes vagy ilyen
racionálisan gondolkodni, fiam! – veregette meg Se Joo kezét a szék karfáján.
Ugyan nem mosolygott a férfi, de nyilvánvalóan elégedett volt Se Joo
válaszával.
Ideje lenne lépned, Ha Na, mielőtt hallanod kell Se Joo szájából azokat
a szavakat! – biztattam magam, de az ajkaim meg sem moccantak. A hangom
valahol elhalt a torkom mélyén és csak némán vártam a végső ítéletet.
- Ez mind igaz volt, uram –
bólintott Se Joo -, de ennek ellenére nem akarok lemondani Ha Naról.
Hogy micsoda?! Ezt most tényleg jól hallottam?
Szinte kiguvadt szemekkel
bámultam a fiúra, aki felülmúlta minden várakozásomat. Egy percig sem
reménykedtem benne, hogy képes lenne szembemenni az apámmal, hogy képes lenne
kiállni értem. Értünk. Azt hittem, hogy nem jelentek neki olyan sokat, hogy
ennyit kockáztasson értem, de ezek szerint tévedtem…
Egy hitetlenkedő sóhaj hagyta el
a számat és alig bírtam visszatartani a könnyeimet, amik már nem a
beletörődéstől, hanem a megkönnyebbüléstől nem akartak elapadni.
- Hogy mondod? – húzta el a kezét
apa Se Jootól, akinek a tekintetében már nyoma sem volt a bizonytalanságnak.
Félelmet láttam ugyan bennük, de kétséget egyáltalán nem.
- Nem akarok Ha Naval szakítani,
sajnálom – hajtott fejet tisztelettudóan. – Kedvelem őt.
Se Joo egyre nagyobb
megrökönyödést váltott ki belőlem és egyben apából is. Bár belőlem a jófajta
megrökönyödést, ha lehet ilyet mondani. Képes volt azt mondani a főnökének, aki
nem mellesleg az apám, hogy kedvel engem! Méghozzá szemtől szemben! Volt
kurázsi benne, az biztos, majdnem mosolyt is csalt az arcomra a gondolat.
Aztán ráébredtem, milyen
helyzetben is voltunk jelenleg.
Egyrészt Se Joo éppen
szembeszállt a főnökével, aki emiatt akár ki is rúghatta őt. A tűzzel játszott,
ami könnyűszerrel megégethette, ha nem figyelt oda.
De ez mégis eltörpült amellett,
hogy dacolt apám akaratával és nem szakított velem. Még mindig képtelen voltam
napirendre térni afölött, hogy engem választott és inkább kockáztatott.
Viszont azonnal elszégyelltem magam,
ahogy eszembe jutottak a korábbi gondolataim. Hogy-hogy nem bíztam meg benne?!
Miért nem álltam ki érte? Mégis mi ütött belém, hogy ilyen könnyedén elhittem
apám minden szavát?! Hogy ilyen egyszerűen, ellenvetés nélkül engedelmeskedtem
volna neki? Miért voltam olyan, akár egy szófogadó pincsikutya, aki ugrik a
gazdája hívó szavára?!
Apám szavai úgy hatoltak belém,
akár a métely, ami megfertőzte a gondolataim és csendben, észrevétlenül vette
át az irányítást felettem. Túlságosan jól bánt a szavakkal, túlságosan jól
ismerte az embereket és ezt kihasználva beférkőzött a gondolataimba. Majdnem
elérte, hogy szakítsak Se Jooval, holott tudtam, amint elhagyom az irodáját,
rögtön megbántam volna a döntésemet. Talán az a kis kedvesség, figyelmesség és
aggodalom, amit észrevettem a férfin, meglágyított bennem valamit, ami eddig
határozottan elutasította őt. Talán egy pillanatig elhittem, hogy tényleg jó
cél érdekében cselekszik, hogy a fiúkat próbálja védeni.
- Azt hittem, annak idején
sikerült megértetnem veled, hogy nem látlak szívesen a lányom közelében –
felelte ridegen apa és megrándult a szája széle a mondandója közben. Ennyit a
kedves és megértő apukáról/vezérigazgatóról…
- Ezúttal más a helyzet – mondta
Se Joo határozottan.
- Egyáltalán nem – horkantott az
apám, mintha a legnevetségesebb dolgot hallotta volna egész életében. – Csak
azért mert kedveled Ha Nat, még nem változott meg semmi.
- Uram, én…
- De legyen! – emelte fel
megadóan apa a kezeit. – Ezúttal legyen tényleg más a helyzet. Nem kérem tőled,
hogy hagyd el a lányomat. Nem kell elutaznod sem, nem tiltalak el tőle.
- De? – kérdezte Se Joo sejtve,
hogy itt van valami buktató. És ismerve az apámat, száz százalékig biztos
voltam benne, hogy nem téved.
- Maradhatsz a közelében, viszont
tartsátok meg a kellő távolságot! – folytatta a férfi.
- Vagyis szakítsunk?
- Pontosan – bólintott
elégedetten és a ráncok az arcán még jobban elmélyültek, ahogy tanulmányozta Se
Joot. – Legyetek csak barátok!
- Sajnálom, de ez nekem nem elég – nézett rá félve Se Joo, és még az én állam is leesett. Elképesztően merész
volt és kezdtem nagyon is aggódni érte. Ha így folytatja, féltem, hogy apám még
a tettlegességet választja azért, hogy meggyőzze. Apa ugyan nem volt agresszív,
sőt a múltkori alkalmon kívül egy ujjal sem ért hozzám, sőt máshoz sem
életében, de most, ahogy az erek kidagadtak a homlokán, semmi jóra nem engedett
következtetni.
- Se Joo, válogasd jól meg a
szavaidat! – sziszegte apa a fiúnak. – Ez egy rettentően nagylelkű ajánlat volt
a részemről.
- Ajánlat? – rágta meg a szót Se
Joo, mintha egy különösen ízletes nyalánkságot kóstolgatott volna. – Akkor nem
feltétlenül kell élnem ezzel az ajánlattal, igaz?
- Ne feszítsd tovább a húrt,
fiam! – morogta a férfi és éreztem, hogy lassan közbe kell lépnem, vagy ki kell
találnom valamit, mert ennek így nem lesz jó vége. Se Joo kezdett túl messzire
menni és féltettem őt az apámtól. Valamivel elő kellett rukkolnom minél
hamarabb, hogy megoldjam a helyzetet! – Csak az egyszerűség kedvéért neveztem
ajánlatnak, ugyanis valójában nincs választási lehetőséged. Vagy
kompromisszumra jutunk, vagy repülsz a cégtől.
Na, ez már hatással volt Se Joora
is! Összeszorította az állkapcsát, szinte hallottam az egymáson karistolódó
fogait, mikor rájött, hogy sarokba szorították. Tanácstalanul kapkodta a
tekintetét az asztalon heverő képek és az apám között, akinek arcán dölyfös
kifejezés ült, érezve, hogy markában tartja a fiút.
Gyerünk, Ha Na, siethetnél végre azzal a nagyszerű tervvel, mert itt kő
kövön nem marad, ha Se Joo valami olyat vág apa fejéhez, amit nem kéne!
- Igazgató úr…
- Se Joo! – szakítottam azonnal
félbe felpattanva a székből, mire mindketten úgy néztek rám, mintha szellemet
láttak volna. Ennyire azért csak nem olvadtam be a karosszékbe, hogy elfelejtkezzenek
a jelenlétemről és így kelljen rám nézni… - Azt hiszem, jobb lenne, ha most
elmennél.
- Tessék? – döbbent meg és
már első pillantásra láttam, egyáltalán nem repes az ötlettől, hogy ki akarom
zavarni az irodából.
- Ha Na, majd együtt…
- Nem! – intettem nemet a fejemmel.
– Majd én mindent elintézek, ne aggódj!
Sokkal nyugodtabbnak és
magabiztosabbnak tűnt a hangom, mint ahogy valójában éreztem magam. Még egy „Z”
terv sem körvonalazódott a fejemben, de abban biztos voltam, hogy Se Joo nem
maradhat továbbra is itt. Nem mintha attól tartottam volna, hogy elkezd
székeket borogatni, vagy úgy beszélni apával, hogy pironkodnom kellene a
szóhasználata miatt (ugyanis egyik sem volt jellemző rá), inkább csak aggódtam,
hogy apa haragjában tényleg kidobja az ügynökségtől. Vagy esetleg neki is
lekever egy jó nagyot.
- De hiszen…
- Menj! – biccentettem az ajtó
felé, hogy ideje lenne távoznia. – Megpróbálok én beszélni apával. Kérlek, Se
Joo, csak menj! Ne aggódj, nem lesz semmi baj!
Váó, ha nem tudtam volna, milyen
helyzetbe kerültünk Se Jooval, akkor még elég meggyőzőnek is tűnt volna az
alakításom. Úgy beszéltem, mint aki tudja, mit csinál és egy csepp félelem
sincs benne. Talán ennek volt köszönhető, hogy Se Joo végre beletörődni
látszott, hogy ideje távoznia és rám hagynia a dolgokat.
- Majd később találkozunk! –
jelentette ki a fiú egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, hogy eszembe se
jusson megszökni, miután végeztem itt az apámmal, mert lesz még
megbeszélnivalója velem. Majd felállt és némán meghajolt az apám előtt.
Csak bólintottam, hogy számíthat
rám, így kissé nyugodtabban indult meg az ajtó felé, bár bizonytalanul
pislogott hátra a válla felett többször is, amiért nem hibáztattam.
Talán attól félt, hogy apa megint
rá fog beszélni a szakításra? Párszor elejti azt, hogy miattam megy tönkre majd
a srácok karrierje, akiket szeretek; hogy megint behálóz, és azt fogom tenni,
amit szeretne tőlünk?
Ettől többé nem kell tartanod! – mosolyogtam bátorítóan a fiúra,
aki éppen becsukta az ajtót, de miután elhagyta a helyiséget, a mosoly
lehervadt az arcomról.
Kizárt dolog volt, hogy még
egyszer bedőljek ennek a trükknek, sőt, hogy egyáltalán megalkudjak az apámmal.
Azok után, hogy Se Joo így kiállt értünk, hogy egyértelműen hangot adott annak,
mit szeretne, semmi sem tudott volna eltántorítani. A bátorsága (és kissé már
botorsága) nekem is erőt adott, hogy helytálljak, bármit is hoz fel ezúttal apa.
Se Joo megtette azt, ami tőle
telt, ezúttal nem hagyott cserben. Ezúttal nem akart elhagyni, még csak arra
sem volt hajlandó, hogy csupán barátok maradjunk. Ő mindent kockára tett, nem
várhattam el tőle ennél többet. Most már rajtam volt a sor, nekem kellett
pontot tenni az ügy végére.
Ideje volt átdolgoznom a négy
szabályomat, amit azelőtt állítottam fel, hogy a P.S.-hez jöttem.
Csak ezt a négy dolgot tartsd szem előtt, Ha Na!
Egy: Mindenképpen ragaszkodj Se
Joohoz! Ne mondj le róla, ahogy ő sem volt ezt hajlandó megtenni!
Kettő: Ne engedd, hogy bármit is
tegyen az apád vele vagy a srácokkal! Meg kell védened őket!
Három: Mutasd meg végre az
apádnak, hogy már nem vagy többé az a gyenge kislány, aki négy éve voltál!
Négy: Lehetőleg ezúttal ne mondj
csődöt a legfontosabb pillanatban!
***
Fel sem fogva, mi történt az
előbb, botladoztam ki apa irodájából, be sem csukva magam mögött az ajtót. Na,
nem azért mert megfeledkeztem volna a legalapvetőbb udvariassági formákról is,
hanem egyszerűen az agyam nem volt képes feldolgozni azt, ami történt. A lift
felé bandukoltam - közben majdnem felborítottam két, a földön lévő
virágcserepet -, mikor valaki megszólított, de csak a harmadik alkalommal
figyeltem fel rá.
- Minden rendben? – állt fel az
íróasztala mögött apa titkára. Hogy is hívták? Hyun Woo? Joon Woo? Jung Woo? Ez
az, igen, Jung Woo! Már ennek a kis apróságnak is úgy tudtam örülni, mintha
feltaláltam volna a spanyolviaszt. Kissé aggódva pillantott felém, mikor vettem
a fáradságot és felé fordultam. – Jól vagy, Ha Na?
- Hogyne… - hümmögtem teljesen
elkalandozva. – Viszlát!
- Biztos…
De én csak megfordultam és a lift
felé sétáltam, mit sem törődve a kedves és aggódó szavakkal, amiket a férfi
intézett felém. Alig bírtam vonszolni magam, a lábaim remegtek és huzamosabb
ideig nem voltam képes semmire sem gondolni, mert minduntalan egy dolog körül
keringtek a gondolataim.
Ez most tényleg megtörtént?! Mondd, hogy nem…
Megnyomtam a hívógombot és vártam
a felvonóra, ami szinte másodpercek alatt ott termett. Bár lehet az sem tűnt
volna fel, ha órákig kellett volna ácsingóznom előtte. Beléptem, majd a
földszintet jelző gombra tehénkedtem rá, hogy ideje eltűnnöm innen, olyan
hamar, ahogy csak lehetséges.
- Oh! – kaptam észbe, mintha
csigalassúsággal csikorogtak volna a fogaskerekek az agyam helyén. Igen, az
agyam helyén, mert jelenleg úgy éreztem, teljesen üres a fejem. Mintha vakító
fehérség uralta volna az egészet. Majd mielőtt késő lett volna, kiszálltam a
huszonkettedik emeleten, mert eszembe jutott, hogy megígértem, megvárom Sung
Chant a szobájában, miután végeztem apánál.
Pár embernek sikeresen
nekimentem, miközben az irodáját kerestem, de csak egy gyenge és semmitmondó
bocsánatkérésre futotta. Végül megtaláltam a kétezer-kétszázkettes számú
szobát, ahol Sung Chan neve díszelgett. Kopogás nélkül nyitottam be, bár még ha
tegyük fel, hogy aggódtam is volna ezért, feleslegesen tettem volna, mert senki
sem volt a helyiségben.
A szoba kicsi volt, talán ötször
hat négyzetméteres, éppen elfért benne egy asztal, pár székkel és
szekrényekkel. Tipikusan egy semmitmondó iroda, ahova az ember dolgozni jár be,
anélkül, hogy élvezhetné azt. Bár az tény, hogy Sung Chan kevés időt töltött
itt, hiszen nap mint nap a srácokat kísérgette mindenfelé.
Ledobtam a sarokba mindent, ami a
kezemben volt, majd leültem egy kisebb, barna székre és Sung Chan rendetlen
asztalát bámultam. Papírok, határidő naplók és egyéb dossziék hevertek rajta. A
számítógépe mellett egy képkeretre lettem figyelmes, amit jobb dolgom híján a
kezembe vettem.
Egy család volt a képen. Egy
boldog család. Egy sebtében készült fotó volt ugyan, egy szemernyi beállítás
nélkül, csak gondoltunk egyet és megcsináltattuk, hogy legyen egy „családi
fotónk”. Az első és egyben utolsó is volt… Végigsimítottam a képen, az arcokon, és azt kívántam, bár visszamehetnék azokba az időkbe. Bár ismét ilyen egyszerű
és könnyű lehetne az életem!
- Ha Na? – hallottam a hátam
mögött egy hangot és mikor megláttam a hozzá tartozó arcot is, akkor csak még
inkább megdöbbentem, hiszen még azt sem vettem észre, hogy valaki bejött a szobába.
– Mi történt?
- Kyu Hyun? – a hangom kissé
rekedt volt és alig hallható. Leguggolt a székem mellé és kivételesen én
nézhettem le rá, nem pedig fordítva.
- Mit keresel te itt? Hogy
kerülsz az ügynökséghez? – egy szavára sem figyeltem, mert arcának látványa
minden mást kivert a fejemből. Kyu Hyun búzabarna haja olyan könnyűnek és
puhának tűnt, hogy már emeltem is a kezem, hogy beletúrjak, de a fiú félúton
elkapta a csuklóm. – Mi a baj?
Eddig értetlen volt és ónix
szemei csak meglepődésről árulkodtak, de most már mintha aggodalmat is láttam
volna bennük. Furcsa módon ez mégis megnyugtatott. Kezdtem bedilizni? Már csak
attól, hogy megláttam ezt a fiút, kissé megnyugodtam és biztonságban éreztem
magam. Mintha visszarántott volna a valóságba, amitől a korábbi percekben
messze jártam. Nem tudtam betelni a látványával, olyannyira magával ragadtak
azok a fekete szemek. Nyílt a szám, bár fogalmam sem volt, mi jött volna ki
rajta. Valamit mondani akartam neki…
- Ha Na, azt mondtad, hívni
fogsz, ha végeztél! – szólt idegesen Sung Chan és Kyu Hyun egyből elengedett,
majd felállt mellőlem, a helyét pedig azonnal a bátyám vette át.
- Sajnálom… - habogtam és
kapkodtam a tekintetem közte és a szoba különböző pontjai között, végül a
kezemben tartott képen állapodott meg a pillantásom.
- Mi történt? Mit akart apa
tőled? – Sung Chan egyértelműen feszült volt és majd felrobbant az idegességtől,
hogy megtudja, miért hívott be az ügynökséghez apa.
- Az apja?
- Az igazgatóra gondolsz? – oh,
Min Jun is itt volt? Az agyam hátsó zugában felismertem a hangját, de csak
ennyire telt tőlem.
A szemeim viszont folyton csak
azt az ostoba családi képet pásztázták.
- Mondj már végre valamit, az
isten szerelmére! – ragadta meg a kezem Sung Chan, ezzel pedig elérte, hogy az
ujjaim közül kiejtsem a képet, ami így a földön landolt. Az üvege elrepedt,
keresztben futva, szinte széthasítva a képet. Egy jel?
- Soha többé nem lesz már ilyen a
családunk, igaz, Oppa? – le sem vettem a szemem a repedésről. – Tönkrement
valami azon a napon, mikor anya meghalt és már nem lehet megjavítani.
Sung Chan most először nézett a
képre és egy pillanatra elrévedt a tekintete.
- Nem hiszem, hogy így lenne –
felelt halkan és elengedve a kezem, felvette a földről a képet, majd az ölembe
helyezte, amin a semmiből egy vízcsepp landolt. Esett az eső? Mi a fene
történik már itt? De aztán, mikor Sung Chan az arcomhoz nyúlt és végigsimított
rajta a hüvelykujjával, rájöttem, hogy csak a könnyem volt, ami anélkül indult
útnak, hogy észrevettem volna. – Mindent meg lehet javítani. Némelyik dolgot
egyszerűen és könnyedén rendbe lehet hozni, de vannak olyanok is, amikhez
kemény munka szükséges és idő, amit rászánunk.
- Ne haragudj! – omlottam a
nyakába és szorosan öleltem magamhoz. Alig tudtam visszatartani a sírást, alig
bírtam visszafogni magam, hogy kislány módjára kisírjam a szemem a bátyám
karjai között. – Csak még inkább rontottam a helyzeten! Félek, hogy ezt a
repedést már nem lehet helyrehozni…
***
Ahogy Se Joo kitette a lábát az
ajtón, tudtam, hogy életem egyik legnehezebb beszélgetése vár rám az apámmal,
de mégis bizakodó voltam. Élt bennem a remény, hogy képes vagyok megértetni
magam vele, és hogy elérem a célomat. Vagyis meg tudom védeni a Se Jooval való
kapcsolatomat.
- Talán jobb is, ha mostantól
csak ketten folytatjuk ezt az eszmecserét – fűzte össze apa az ujjait a hasán
és várakozva figyelt. – De elismerem, kíváncsivá tettél.
- Hogy érted? – a reményeim
ellenére, igencsak óvatos voltam. Ugyanis annyira ismertem ezt a férfit, hogy
tudjam, nem fogja magát könnyen adni és minden szavára figyelnem kell, illetve
a sajátjaimat is meg kell válogatnom. Nehogy úgy járjak, mint előbb Se Joo…
- Mégis mit tudsz mondani, amitől
meggondolnám magam? – tette fel a kérdést, de inkább szánta költői kérdésnek,
mert azonnal folytatta. – Se Joora könnyen tudok majd hatni, ha ezt elrendezem
veled, szóval ki vele! Mi mondandód van számomra?
Váó! Ez a lezser és nemtörődöm
hozzáállás egyből felbosszantott, de ezúttal nem hagytam magam. Nem fogom
elveszíteni a fejem egy ilyen apróság miatt!
- Miért hangzott ez úgy, mintha
teljesen mindegy lenne, mit mondok? – vizslattam minden egyes reakcióját. Sötét
szemeit, amik szinte pislogás nélkül bámultak; lábfejét, ami egy türelmetlen ritmusra
járt. Mintha csak arra várna, hogy mikor lépek le végre és végez ezzel az
egésszel. - Mintha minden egyes szavam csak falra hányt borsó lenne?
- Talán azt hitted, ténylegesen
van esélyed megváltoztatni a döntésem? – kúszott a szemöldöke a homloka
közepére és a hangja is meglepettségről árulkodott. – Kislányom, úgy teszel,
mint aki ennyire nem ismer, vagy csak ennyire naiv lennél?
Mély levegőt vettem és
visszanyeltem mindent, ami hirtelen kikívánkozott belőlem. Egyrészt a kislányom
megszólításra összeszorult a szívem, mert régen mindig így hívott, mikor még
anya is köztünk volt, másrészt viszont a lenéző habitusa vérig sértett.
- Igen, bíztam benne, hogy képes
leszek hatni rád – vallottam be a röhejes elképzelésemet, mert elég volt egy
perc apával és rájöttem, hogy könyörgéssel semmire sem megyek. – Azt hittem, ha
eszedbe juttatom, hogy Sung Chan mellett van egy lányod is, akkor talán van
esélyem.
Fájdalmas mosoly virított arcomon,
mert ezt még mindig jobbnak találtam, mintha könnyeket hullajtottam volna egy
apáért, akire hiába vártam. Apa arcán drasztikus változás történt, a lenéző és
kicsinyes viselkedést egy rideg és dühös kifejezés váltotta fel. Arcát a ráncok
kissé megfáradttá és életunttá tették.
- Te voltál az, aki nem kért
belőlem annak idején, ezt ne felejtsd el, Ha Na! – jegyezte meg apa rekedten és
kissé hitetlenkedve pislogtam rá. Eddig soha nem hozta fel ő maga ezt a témát,
soha nem kezdeményezte a múlt felidézését. Vagy legalábbis nem ilyen nyugodt
hangvétellel… Az ilyesfajta beszélgetések mindig ordibálás, kiabálás és
veszekedések közepette zajlottak, rendszerint pedig azzal értek véget, hogy
kiviharzottam a helyiségből, faképnél hagyva őt.
- De csak mert olyasmit vártál el
tőlem, amit képtelen voltam teljesíteni – feleltem halkan és megtörten.
Halvány szikrája ébredt bennem a reménynek, akaratom ellenére is. Ha lenne
esélyem megbeszélni vele a dolgokat, ha megértene engem, ha én megérthetném,
akkor talán ez az évek óta folyó csatározás is véget érhetne. Nem kell
feltétlenül újra olyannak lennie mindennek, mint régen, csak egy szemernyit
legyen jobb a helyzet! Ne kelljen úgy gondolnom az apámra, mint egy olyan
emberre, akit utálok!
- Mindent a te érdekedben tettem,
még ha ezt nem is voltál képes megérteni – sóhajtott bágyadtan és tekintetét
az arcomon nyugtatta.
- Ezért akartál elküldeni
külföldre tanulni? A saját érdekemben? – a cinizmust nem tudtam elrejteni a
hangomban, de próbáltam nyugton maradni, így inkább összefűztem az ujjaimat az
ölemben és erősen szorítottam őket.
- Úgy gondoltam, hogy jobb lenne
minél távolabb azoktól a dolgoktól, amik csak fájdalmat okoznak neked –
dörzsölte meg a homlokát nyugtalanul. Meglazította a nyakkendőjét, majd végül
levette a nyakából és az asztalra dobta, eltakarva a képek egy részét a szemem
elől. Valahogy túlságosan is sebezhetőnek találtam ebben a pillanatban,
túlzottan különbözött attól a Yoon Tae Wontól, akit négy éve őriztem az
emlékeim között.
- És ha elviseltem volna mindent,
ha melletted maradhatok? – túl őszinte voltam! A fenébe! Nem tudom, mi ütött
belém, de olyasmit mondtam apa szemébe, amiket mélyen a szívemben őriztem és
senkinek sem árultam még el eddig. Mégis bizakodva tekintettem felé. – Ha csak
rád lett volna szükségem, hogy átvészeljem azokat a napokat?
Akkoriban nem volt mellettem Sung
Chan, hiszen éppen a katonai szolgálatát töltötte, így egyedül kellett
megbirkóznom anya elvesztésével és apával, aki egyre jobban elhidegült tőlem és
a munkába fojtotta a bánatát. Mikor pedig a bátyám hazatért, akkor már túl késő volt.
Túlságosan is mély sebeket szereztem és okoztam apának, hogy velük maradjak.
Most viszont ez a férfi szinte
falfehéren, nagy szemekkel nézett rám, mintha rádöbbent volna, hogy mekkorát
hibázott. Mintha rájött volna, hogy rosszul csinált mindent és ez erőt adott
ahhoz, hogy folytassam. Ebbe a kis cérnaszálba kapaszkodtam, miközben a kezembe
vettem apa nyakkendőjét az asztalról.
- Emlékszel még arra az estére,
mikor fáradtan jöttél haza a munkából, mi pedig anyával és Sung Channal otthon
vártunk? – elvettem a nyakkendőjét az asztalról és elkezdtem kibogozni,
miközben mosolyogva elevenedtek meg a szemem előtt az emlékek, amiket
felidéztem. Tudtam, hogy kockázatos anyát emlegetni előtte, de úgy éreztem, esélyem
van kissé rendbe hozni a kapcsolatunkat és emellett nem tudtam szótlanul
elmenni. – Lehuppantál a nappaliban a fotelbe, abba az öreg bútorba, ami szinte
már követte a tested körvonalát, annyit heverésztél benne – felkuncogtam a
gondolatra is. – Sung Channal egyből letámadtunk, hogy játssz velünk, vagy nézd
meg az ellenőrzőnket, éppen milyen jegyet vagy dicséretet kaptunk az iskolából.
Anya pedig csak mosolyogva tessékelt minket arrébb, hogy hagyjunk végre
levegőhöz jutni, miközben egy forró csokival teli bögrét nyomott a kezedbe. De
te csak legyintettél rá és helyette mosolyogva az öledbe vettél, mondván hogy
végre boldog vagy, mert a családoddal lehetsz.
Szipogva töröltem le a
könnyeimet, amik idő közben utat találtak maguknak a felszínre. Mégis mi a fene
volt velem, hogy most ennyire vágytam arra, hogy rendbe jöjjön minden az
apámmal? Korábban csak lerendeztem a dolgokat annyival, hogy utálom és kész. De
az izzadó tenyerem és a torkomban dobogó szívem azt jelentette, hogy még nem
adtam fel teljesen.
Könnyű volt látatlanban utálni,
mikor csak telefonon beszéltünk és szóra sem méltatott, de most, hogy szemtől
szembe kerültünk és tanúja lehettem minden egyes rezdülésének, hezitáltam.
Tétováztam a határon és nem tudtam, melyik irányba induljak el. Folytassam az
utam, ahogy eddig tettem, és hátra sem nézve feledkezzek meg Yoon Tae Wonról,
az apámról; vagy forduljak vissza és ragadjam meg a kezet, amit oly régen
elengedtem?
- Mit… – kezdett bele apa, de
megállt és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Mit akartál
elérni ezzel a kis nosztalgiázással?
Az álmaim, a vágyaim egy
szempillantás alatt darabokra törtek és most szanaszét hevertek az iroda drága,
fényes és szürke padlóján. Leesett állal bámultam a férfira a karosszékben és
még mindig képtelen voltam elhinni, hogy azt mondta, amit hallottam. Az agyam
egyszerűen megtagadta ezt a rideg, érzéketlen választ attól az embertől, aki
elvileg az apám volt. Minden végtagomból elszállt az erő és ernyedten ültem a
székben, ami hirtelen óriásinak tűnt.
- Azt hitted, néhány szép
emlékkel meglágyíthatsz, aztán minden úgy lesz, ahogy te azt elképzelted? –
szarkasztikus hangja éles tőrként hatolt a szívembe, mire az állkapcsom
megfeszült. Tágra nyílt szemekkel tartottam a szemkontaktust, hogy még
véletlenül se szabaduljon el több könnycsepp.
- Igazad volt, túl naiv vagyok –
préseltem ki magamból ezt a pár szót, hogy ne vegye észre, mennyire szíven
ütöttek a szavai.
Kár volt egy pillanatig is
reménykednem benne.
Kár volt egy percig is hinnem az
újrakezdésben és az új esélyben.
Ugyanis az a kéz, amiben bíztam,
hogy még mindig nyújtja felém ujjait, már régen a homályba veszett. Az a kéz
talán mindig is csak az álmaimban létezett, és anya halálának napján ökölbe
zárulva mondott le rólam.
Miért kellett folyton megtapasztalnom
azt az érzést, ha találkoztam apával, hogy nem akarnak látni? Hogy
jelentéktelen és semmirekellő vagyok, aki csak gondot okoz mindenkinek? Miért
éreztem magam mellette mindig olyan aprónak és törékenynek? Miért voltam olyan
gyenge és gyámoltalan, ha szembekerültem vele? Miért váltam ismét gyerekké
minden egyes alkalommal, mikor megláttam és miért vágytam a szeretetére?
Annyi kérdés merült fel bennem,
mégsem jöttem rá a válaszokra, a miértek mögött megbúvó okokra. Ezek a kérdések
viszont felszakították azokat a sebeket, amiket az elmúlt hónapokban sikerült
begyógyítanom, amiket a barátaim lassanként befoltoztak. A válaszok keresése
közben pedig valami mást találtam, valamit, ami izzó lávaként burjánzott a
lelkem mélyén.
- Túl naiv voltam, hogy azt hittem,
maradt benned valami még az apámból – amit pedig találtam, az a forrongó düh
volt, amit automatikusan használtam az önvédelemre. A harag, ami pillanatok
alatt beborította az agyam, védelmi mechanizmus volt a bántó szavakkal szemben.
- Még mindig az apád vagyok,
szóval jobban jársz, ha nem feleselsz – dohogta és sötéten villogtak a szemei
rám. Az asztalra hajítottam a nyakkendőjét és felhorkantam a fenyegetőzését
hallva.
- Miért? Mégis mit tudsz tenni,
ami ennél is rosszabb lenne? – tettem fel ezúttal én a költői kérdést és
felálltam, hogy megnyújtóztassam elgémberedett tagjaim. Vagyis látszólag ennek
tűnhetett, de csak annyira ingerült és feszült voltam, hogy nem bírtam tovább
egy helyben ülni. – Elzavarsz otthonról? Oh, ezt már nem tudod megtenni, hiszen
évek óta be sem tettem a lábam abba a házba! Árvát csinálsz belőlem? Egész jó
vagyok már abban, hogy úgy tegyek, mintha apám sem lenne. Megvonod a pénzt
tőlem? Tedd csak! Suh Hyung vigyázott rám eddig is, mintha csak a saját lánya
lettem volna, ezentúl sem fog neki gondot okozni. Eltiltasz a szórakoztató
ipartól? Felesleges próbálkozás!
Minden egyes mondatomból csak úgy
sütött a rosszindulat és megvetés. De ez a védelmi mechanizmus egyszerűen
beindult és képtelen voltam leállítani. Ez a rendszer pedig a támadást tartotta
a legjobb védelemnek. Azt akartam, hogy ugyanannyira fájjon neki, mint nekem.
Azt akartam, hogy gyötörjék a szavaim, még ha csak annyit jelentettek is neki,
mint egy zavaró szálka a körme alatt.
Lehetséges, hogy el is értem,
amit akartam, mert az arca vörösre váltott és indulatosan csapott rá a szék
karfájára, mire összerezzentem az ablaknál állva. Az lett a törzshelyem, miután
felálltam és nagyon is jól tettem, mert lehet, hogy egy újabb pofonnal
gazdagodtam volna az előbbiek után. Nekidőltem az ablakpárkánynak és keresztbe
fontam a karom a mellkasom előtt, ezzel is megakadályozva, hogy apa meglássa a
remegő kezeim.
- Ha Na, kezded túlfeszíteni a
húrt! – szinte sziszegte és az ujjai elfehéredtek, ahogy ökölbe szorította
őket. Aztán egy kárörvendő mosolyt erőltetett az arcára, amitől egy nagyot
kellett nyelnem, mert egy cseppet sem volt biztató látvány. – Komolyan
megfordult a fejedben, hogy szerepelhetsz Ji Heon klipjében? Hogy engedni
fogom? Egy könnyed mozdulattal elintézhetem, hogy kihúzzon a szereplők
listájáról.
- Tudsz róla? – szóltam el magam
és beleharaptam az ajkamba, mikor rájöttem, hogy az előbbi fölényemet könnyedén
elhajítottam apám kezébe.
- Szerinted van olyan dolog a
cégnél, amiről nem tudok? – mordult fel lesújtóan. – Főleg, ha a saját lányom
is érintett benne?
Botor feltételezés volt, hogy
apám nem fogja megtudni Ji Heon ötletét, hogy szerepeljek a klipben. A
reménykedés háttérbe szorította a realitáshoz való ragaszkodásomat. De utána
mégis találtam valamit, amivel visszavághatok.
- Viszont ő engem akar –
jegyeztem meg fesztelenül. – Nem hajlandó se Se Rivel dolgozni, se senki
mással, ha jól tudom. Egészen megtetszett neki az ötlet, hogy a vezérigazgató
lányával forgasson.
Erre már apám arcáról is
lefagyott a mosolya és megdöbbenve meredt rám.
Ebben a percben hálát adtam Sung
Channak, ugyanis vasárnap este beszéltünk telefonon és elmesélte, hogy Ji Heont
akármennyire is győzködték a cégtől, hogy válasszon valaki mást helyettem, nem
ment bele.
- Eléggé meglepett, hogy ennyire
tartja magát az adott szavához – próbáltam könnyed lenni, hogy minél
magabiztosabbnak tűnjek.
- Nem sokan tudtak róla,
hogy ennyire makacs az öreg – motyogta magában apa elgondolkozva. – Sung Chan
messzire ment miattad.
Ahogy kiejtette a bátyám nevét a
száján, egyből megfagyott a vér az ereimben. Csak nem fogja rajta leverni a
port azért, mert gyűlölt engem és feldühítettem? Ugye?!
- Neki semmi köze a dologhoz. Én
erőltettem, hogy hozzon be a céghez, ő pedig csak túl kedves volt – feleltem
azonnal, hogy védjem a fiút, de túl magas és vékony volt a hangom ahhoz, hogy
megtéveszthessem apát.
- Tudom, hogy miben mesterkedtek,
de nem fog sikerülni – szuggerált a szemeivel. – Soha nem dolgozhatsz a
P.S.-nél és semmilyen más ügynökségnél sem.
Hát ennyire egyértelmű lett volna
a tervünk Sung Channal? Vagy csak ennyire ismerte apa a saját fiát? Nem
tartottam kizártnak, hogy az elsőszülött fiában úgy olvas, mint egy nyitott
könyvben, hiszen mindig maga mellett tartotta, mivel egyszer ő fogja átvenni a
céget, ha minden jól megy.
Viszont megtaláltam a kiskaput,
amivel talán győzelmet arathatok az apám felett.
- Ebben nem lennék olyan biztos a
helyedben.
- Tessék?
- Suh Hyung és Sung Chan nem
mondta? – adtam az ártatlant és élveztem minden egyes pillanatát, hogy végre
viszonozhatom apa „kedvességét” irányomba. – Jó pár ajánlatot kaptam különböző
ügynökségektől az akadémiai évzáró ünnepség után.
- Micsoda? – erre apa már
előrehajolt a székben és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.
- A WoW ajánlata volt a legszimpatikusabb
és találkoztam is Ye Sol igazgatónővel. Igazán kedves nő – meséltem vidáman
apának, vagyis csak játszva a vidámat. Mivel még mindig levert a hideg veríték
és azon merengtem, mikor fogom kidobni a taccsot az idegességtől.
- Mire akarsz ezzel célozni? –
sejtette, hogy nem csak a levegőbe beszélek, így rögtön komolyan vett.
- Ha jól tudom, a részvényesek
bizalma igencsak megingott benned az utóbbi időben – kezdtem neki
bizonytalanul és félve annak, amit Sung Chantól hallottam még korábban. – Ha a
lányod egy másik ügynökségnél kötne szerződést, ha egy másik cég neve alatt
debütálna, mit gondolsz, mire következtetnének a részvényesek? „Még a saját
lányát sem tudja kordában tartani, akkor hogy akar egy ügynökséget vezetni?”,
valami ilyesmi fordulna meg a fejükben?
Apa hitetlenkedve bámult rám és
némán tátogott, mire kényszerítettem magam, hogy tartsam a szemkontaktust, még
ha bűntudattal és a lelkiismeret furdalásommal is küzdöttem közben. Mert
akármennyire is haragudtam rá és utáltam, így bánni az apámmal… megviselt.
- Te… te most… zsarolni akarsz? –
jutott végre szóhoz a férfi a megrökönyödéstől és összeszűkült szemekkel
nézett, hogy ez valóban megtörténik-e vagy csak egy rossz álom.
- Nem túl szép szó rá, de azt
hiszem, igen – vontam össze a szemöldököm.
- Mit akarsz cserébe?
Rákaptam a pillantásom és
elképedve meresztettem rá a szemem, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Semmi
ellenkezés, semmi kiabálás, üvöltözés és szidalmazás? Hát ennyire fontos lenne,
hogy mit gondolnak a részvényesek róla és rólam?
De ahogy elgondolkoztam a
kérdésén, fogalmam sem volt, mit mondjak. Mit akartam?
- Se Joo – jutott legelőször
eszembe. – Alapvetően eszed ágában sincs kirúgni, még ha azzal is fenyegetőzöl,
hogy kihajítod az ügynökségtől, nem igaz? Hiszen a STAND UP a P.S.
Entertainment legsikeresebb bandája, nem fosztanád meg a céget egy ekkora
pénzforrástól. Még azért sem, hogy a lányodat megint boldogtalanná és
magányossá tedd, túl nagy ár lenne ezért. Szóval azt akarom, hogy hagyd békén
Se Joot és engem is!
- Még mindig nem érted, hogy
ezzel veszélybe sodrod őket?! – kelt ki magából a férfi, de ettől nem tudott
eltántorítani semmivel sem.
- Határozottan kijelentette, hogy
velem akar lenni, ezért nem fogok neki csalódást okozni - magyaráztam inkább
magamnak a döntésemet, mintsem apának. – Amíg azt nem mondja, hogy nem akar
tovább velem lenni, addig mellette maradok. De hogy valamennyire
megnyugtassalak, ezentúl nyilvános helyen semmi kompromittáló dolgot nem fogunk
művelni. Mindenki szemében csak barátok leszünk, vigyázunk, nehogy gyanakvásra
adjunk okot.
- Ha Na... – kezdett volna bele a
replikába, de inkább gyorsan félbeszakítottam. Amíg úgy éreztem, én vagyok
nyeregben, addig a remegő térdeim sem tudtak megakadályozni abban, hogy kimondjam
azokat a dolgokat, amik már órák óta nyomták a szívem.
- Sung Chan – tértem át a
következő napirendi pontra. – Nem hiszem, hogy ezzel probléma lenne, de remélem, nem haragszol rá, amiért segített nekem vagy hogy behozott a céghez. Veled ellentétben
ő szeret engem és tényleg azt teszi, ami jó nekem.
A bátyám volt az egyetlen ember,
akit még talán szeretett ez a kőszívű ember, így őt nem taszítaná el amiatt,
hogy mellém állt. Ő talán biztonságban volt bármiféle megtorlástól, amit apa
kitalálhatott számomra…
Habár még magamon is meglepődtem,
hogy mennyire vakmerő voltam. Az a düh, ami belülről égetett, kellő bátorságot
adott, hogy mindent kimondjak és legyőzzem az apám iránt érzett félelmemet. Az
agyam hátsó zugában ugyan ott derengett egy belső hang, ami folyamatosan azt
ordibálta, hogy hagyjam abba, hogy csak maradjak csendben és sétáljak ki az
irodából. Az a hang félt, rettegett, miközben szenvedett attól, hogy ennyire az
apám ellen fordultam. Az a gyenge hang arra ösztökélt, hogy azonnal kérjek
bocsánatot a viselkedésemért és felejtsek el mindent Se Jooról, Sung Chanról, a
klipről és a P.S.-ről. De erővel elnyomtam ezt az amúgy is erőtlen kényszert és
még valami olyan hagyta el a számat, amire még én sem számítottam.
- Illetve gyakornok akarok lenni
a P.S.-nél.
Ahogy felfogtam, mi csúszott ki a
számon, majdnem visszaszívtam és úgy akartam tenni, mintha meg sem történt
volna, de mégsem tettem.
Komolyan ehhez kell folyamodnod, Ha Na? A saját apádat zsarolod, hogy
megkapd, amit akarsz? Belegondoltál, hogy mit is jelent ez? Nem csak, hogy
szégyent hozol saját magadra, hanem még valószínűleg az utolsó kapcsot is, ami
összekötött vele, most közömbösen félrehajítottad.
- Elment a józan eszed – rázta a
fejét a férfi és tompa hangja visszhangzott a fülemben, minduntalan egyre
jobban és jobban megkongatva a vészcsengőket a fejemben. – Erre ment ki az
egész? Ez volt az, amit valójában akartál, igaz?
- Nem! – löktem el magam az
ablaktól és közelebb léptem hozzá felháborodásomban, hogy ilyesmivel gyanúsít.
Azt hiszi, hogy egész végig az volt a célom, hogy a P.S.-hez kerülhessek? – Én
csak meg akartam védeni Se Joot és azt, amit szeretne. Végre egymásra
találtunk, de te mindig mindent az én boldogságom elé helyezel! Félresöpörsz
mindent, ami egy kis örömöt is jelente az életemben! Legyen szó akár Se Jooról,
vagy arról, hogy az ügynökségnél dolgozzak!
- Nem csak egyszerűen élvezed, ha
ellent mondhatsz nekem?! – emelte fel meglehetősen a hangját, ami mélyen
dübörgött el mellettem, nem csodálkoztam volna, ha a folyosóról is tisztán ki
lehetett volna venni minden egyes szavát. Villámokat szórt a szeme és
megremegtem a hatására. Megijesztett… - Mióta édesanyád meghalt, egyfolytában
az ellenkezőjét teszed annak, amit mondok és úgy viselkedsz, mint egy
megzabolázhatatlan kölyök!
- De anya soha nem is kényszerített
volna semmi olyanra, amit nem akartam! – kiáltottam rá a férfira teljesen
kikelve magamból. – Rád sem bírna nézni, ha tudná, hogy milyen ember lett
belőled!
Amint kiejtettem a szavakat a
számon, amint felfogtam, mit mondtam az apámnak, rémülten emeltem rá a
tekintetem. Isten a tanúm, hogy nem szándékosan vágtam a fejéhez ezeket a
szavakat! Még ha tényleg meg is akartam bántani, ennyire mélyre nem akartam
süllyedni! Ilyet még akkor sem kellett volna mondanom, ha a legrosszabb
ellenségemmel álltam volna szemben, nemhogy a saját apámmal!
Megrendülve és lefagyva bámult
rám, mint aki rám sem ismer. Sötét szemei kábultan szegeződtek rám, szája
enyhén elnyílt meghökkenésében, arca mintha éveket öregedett volna másodpercek
alatt. A ráncok belevésődtek középkorú arcába, ami sokkal idősebbnek tűnt most,
mint amilyen valójában volt. Keze a combjaira csúszott élettelenül, én meg csak
reszkettem az idegességtől és a félelemtől. Soha nem láttam még ilyennek, még
anya halálának napján sem…
- Én… én nem… - habogtam
megrettenve, mondani akartam valamit, akármit, ami javíthat a helyzeten. Mégsem
voltam képes kinyögni egy egyszerű sajnálomot, vagy bocsánatot kérni a viselkedésem
miatt. Túlságosan restelltem a kimondott szavaim, emellett rettegtem az apám
következő lépésétől.
Azt vártam, hogy ordibálni fog,
hogy elhord mindennek, vagy esetleg megint lekever egy pofont. A szomorú pedig
az volt, hogy ezúttal meg is érdemeltem volna. Nem csodálkoztam volna, ha megüt,
mert ezúttal túl messzire mentem, ahhoz hogy olyan könnyen a szőnyeg alá
söpörhessük.
De ehelyett csak felállt, én
pedig egyből hátráltam egy lépést, hogy a félelmeim nem voltak alaptalanok és
most megkapom azt, amit érdemeltem. De rám sem hederített, csak az íróasztala
felé lépkedett, mint aki nem ura a cselekedeteinek és benyitott a
mellékhelyiségbe. Vagyis azt hittem, hogy mellékhelyiség az a szoba, amit az
ajtó rejtett maga mögött, de ahogy jobban bekukkantottam, észrevettem, hogy egy
másik iroda lapult meg titokban ott. Talán ott dolgozott valójában apa, mikor
sok munkája volt?
A szoba kicsi volt ehhez az
irodához képest, tele szekrénnyel, és az a papírhalmaz, aminek itt kellett
volna kint tornyosulnia az íróasztalon, a bentin hevert. Még csak az asztal
barna lapját sem lehetett látni a sok papírtól, ami beborította. Egy-kettő még
a földre is leesett és csak reméltem, hogy nem valami fontos ügyet
tartalmaztak.
Apa csendben kutatott néhány
fiókban, csak a zörgést hallottam és a görnyedt hátát láttam. Végül megtalálta
azt, amit keresett és visszakullogott a tárgyaló részhez. Csak reszketve
vártam, hogy mik azok a papírok az ujjai között, amit előhalászott az egyik
eldugott zugból. Szótlanul hányta rá a gemkapoccsal összetűzött papírköteget az
asztalra, leverve jó néhány fotót róla. Összerezzentem erre az apró dologra is
és a gyomrom szinte görcsben állt, ahogy vártam az ítéletet. Ez a hallgatás és
a néma csend sokkal ijesztőbb volt, mintha ordítozott volna. Majd kimerülten,
mint akinek a világ súlya nehezedik a vállára, lehuppant a székbe.
- Fogd ezt és tűnj a szemem elől!
– motyogta, miközben a homlokát a tenyerében támasztotta és fáradtan sóhajtott.
- Én… - reszkető ajkaim miatt
csak dadogni voltam képes és a könnyeimmel küszködtem. Ez a megtört
kimerültség, ami sütött minden mozdulatából, bűntudatot keltett bennem.
- Látni sem akarlak – mondta és
rám sem hederített, még egy pillantásra sem méltatott.
Megértettem, hogy most már
mindegy volt, akármit is hozok fel a mentségemre, nem törődne vele, nem
hallotta volna meg a szavaim. Botladozó léptekkel az asztalhoz mentem és
felvettem róla a papírokat anélkül, hogy megnéztem volna, mi az.
A torkomban készülő zokogással
birkózva, a késztetés ellen küzdve, hogy térdre vessem magam és a bocsánatáért
esedezzek, végül szinte kilencven fokos szögben meghajoltam. Ennyire tellett tőlem,
ennyi fejezte ki azt a mérhetetlen bűntudatot és sajnálatot, amit az apám iránt
éreztem. Végül néha visszafordulva, hogy egy pillantást vessek rá, ahogy a
karosszékben ül – ami annyira emlékeztetett arra az emlékképre, amit nem sokkal
ezelőtt felidéztem -, elhagytam az irodáját. Tudva, hogy valószínűleg jó ideig
nem fogom viszontlátni az apámat…
***
- Pontosan mi történt, Ha Na? –
tolt el magától Sung Chan, mert akármennyire is érezte, hogy vigaszra van
szükségem, most képtelen volt azt nyújtani számomra. Tudnia kellett, hogy mi
ment végbe apa és köztem az elmúlt másfél órában. – Mondj el mindent!
Ezt a percet választotta Se Joo
és Min Soo, hogy belépjenek Sung Chan aprócska szobájába, ezzel a kis
helyiséget zsúfolásig megtöltve. Ahogy találkozott a tekintetünk a fiúval,
láttam rajta, hogy megrémült és legszívesebben ideszaladt volna hozzám, de
uralkodott magán és csak ökölbe szorult keze árulkodott arról, mit szeretne.
Milyen látványt nyújthattam, hogy így aggódott értem?
- Itt meg mi folyik? – tette fel
a kérdést Min Soo, meg sem érezve a pattanásig feszült hangulatot, ami a
szobában uralkodott. Min Jun oldalba könyökölte a fiút, jelezve, hogy fogja be,
mire csak feljajdult, de a szemei továbbra is tele voltak kérdésekkel.
- Ha Na, kérlek – szorultak össze
Sung Chan ujjai a karomon, hogy ismét magára vonja a figyelmemet. -, mondj
végre valamit, mert az őrületbe kergetsz és megijesztesz ezzel a viselkedéssel!
- Én… - kezdtem bele, de elakadt
a szavam. Nyeltem egy nagyot, hátha ez segít végre kicsit magamhoz térni. –
Borzalmas vagyok…
Már megint a sírás határán
álltam, de a pillantásom elrévedt és a sarokban lévő táskámon pihent meg. Vajon
mi a fenét adhatott apa? Egy nyilatkozat arról, hogy kitagad a családból? Hogy
végre törvényesen is megszabadul tőlem?
- Az micsoda? – követte a
tekintetem Sung Chan, túl sokáig bámulhattam meredten a papírokat, amik a
táskám mellett voltak meggyűrődve. Min Jun volt az, aki kíváncsian lehajolt
értük és átnyújtotta őket a bátyámnak. Hallottam, ahogy a fiúk sutyorognak
maguk között, de most jobban lekötött az, hogy megtudjam, mit vágott hozzám apa
búcsúajándékként. – Ez…
Sung Chan szinte kidülledt
szemmel vizsgálta meg a papírköteget, egyre hevesebben lapozott és az arcát
majdhogynem belefúrta a szövegbe. Amennyire jelen pillanatban képes voltam
gondolkodni, egyből arra tudtam csak következtetni, hogy semmi jó nem állhatott
benne, ha Sung Chan így megdöbbent a láttán.
- Ez… - nézett végül fel rám a
papírokból néhány perc csend után. A srácok is kíváncsian hajoltak fölé, hogy
szemügyre vegyék a bátyám megrökönyödésének tárgyát. Ahogy pedig az ő álluk is
leesett, minden reményem elszállt.
- Ez tényleg az, aminek gondolom?
– suttogta bátortalanul Kyu Hyun és rám emelte a tekintetét, amik feketén
csillogtak hol rám, hol pedig a papírra.
- Mi az? – kérdeztem fásultan,
habár már tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy feltettem ezt a kérdést. De talán
jobb túlesni rajta minél hamarabb. Végül Sung Chan volt az, aki úgy döntött, megválaszolja
a kérdésem.
- Ez egy szerződés… a P.S.
Entertainmenttel…
OMG..ez a rész.. omg.. nagyon izgultam hogy mi fog történni apa és lánya közt..őszintén ledöbbentett.. na meg a szerződés arra nagyon kíváncsi leszek !! Nagyonnagyon várom már a következő részt !!!!!!!!
VálaszTörlésHát nagyon reméltem, hogy izgalmasra sikerült kikerekítenem a fejezetet, hogy minél inkább váratlan legyen a történet kimenetele, és akkor ezek szerint tényleg összehoztam a dolgot, aminek nagyon örülök ^^ Minden kérdésre fény derül a kövi részben :D Kedden már olvashatod is :3 <3
TörlésKöszönöm szépen, hogy írtál!! *-*
Szia!
VálaszTörlésA blogomon vár egy díj, örülnék, ha kitennéd. Egyszerűen megérdemled :)
#MinSeo
http://minseo-s-fanfiction-world.blogspot.hu/2015/09/dij.html
Szia!
TörlésNagyon szépen köszönöm, hogy gondoltál rám és nagyon jólesett a díj! De nem szeretnék élni a lehetőséggel, mivel ez a megmozdulás, hogy díjazzuk egymás blogjait, nem igazán tetszik és kissé talán feleslegesnek is tartom.
Tényleg köszönöm, hogy a blog elnyerte a tetszésedet, mivel végül mellette döntöttél és ez mégiscsak egy elismerés, de visszalépnék a lehetőségtől. :)
Ui.: Remélem, nem bántottalak meg vele!
Omg!!! Ez egy iszonyat izgi resz volt hat majd kiesett a szívem a helyéről *o* SeJoo egyem a szívedet tudtam hogy kifogsz állni ezért a kapcsolatért ❤❤❤ viszont ez az igazgató csak nem akarta feladni.... kiváncsi lettem volna SeJoo mit mondott volna arra a kirugásra ha HaNa nem állítja meg. Basszus ez a hirtelen ido ugras meginkabb felizgatott hat elkeptelni nem tudtam mi történhetett ahogy kettesbe maradtak :0 mar tiszra sokkos volt a lány. Mikor a képet nézte és Kyu megjelent és meg neki se nagyon reagalt kisse megilyedtem. De milyen cukin aggódott mar ő is meg a többi fiú is :3 ajj mikor leesett a kep es Hana a batyjanak kezdte mondani hogy soha nem lesz ujra normalis a csaladjuk azthittem elbőgöm magam. Nem csodállom hogy ilyen reakciókat váltott ki a lánybol az apjaval való beszélgetés. Az elején erős volt és tenyleg probalta megpuhitani az apjat es kulonos mod akkor neki mar nem is az volt az oka hogy megmente a SeJooval valo kapcsolatát... az apja és közte levő kapcsolatott akarta megmenteni. De az apja elérte hogy ezt az almot is ripityara törje.... nem is csodalkoztam hogy a végére bekeményitett a lány és igaz megsajnáltam az apját miutan azt mondta neki de meg is érdemelte egy kicsit. Végulis igazat mondott Hana. Tenyleg egy rettenetes apa valt belolle sot apanak se lehet nevezni es az anyja is biztos igy gondolja odafentrol.... kicsit ezen el is gondolkozhatna a draga igazgató! Oh es azok a papírok... valahogy ereztem hogy szerződés lesz. Hat kivancsi vagyok mi lesz ezutan: D perfect resz volt 👍👌😉❤
VálaszTörlésJaj, ismét itt vagy egy ilyen eszméletlenül hosszú megjegyzéssel, hát nekem ettől ugrott ki majdnem a szívem a helyéről *-* És itt még inkább örülök, hogy ennyire izgalmas lett, igyekeztem is mit ne mondjak! :D
TörlésIgen, Se Jooban nem csalódtunk, kiállt Ha Naért és a kapcsolatukért, így talán azt a rossz érzést, amit négy éve hagyott benne a fiú, így kárpótolni tudott ^^ Még ha nem is ezért csinálta :D Hát arra én is kíváncsi lettem volna, mit mond a fiú az igazgatónak xD (Nem igazán volt ez kiforrva a fejemben, aztán ezért lett így megírva:D)
Annyira jó ilyenkor elolvasni, hogy az egyes pillanatokban, jelenetekben mik fordulnak meg az olvasók fejében, és akkor annyira repesek az örömtől, mikor pontosan olyan reakciókat kapok vissza, mint amit el szerettem volna érni :3 *-* ˇAz időbeni ugrásnak pontosan ez volt a célja, hogy kicsit rátok ijesszek és sokkal kíváncsibban olvassátok végig a részt, hogy vajon mi történhetett Ha Na és az apja között :D
Amúgy teljesen jól leírtad Ha Naval kapcsolatban a dolgokat!!! Nagyon jól láttad a történteket ^^ Tényleg elsőnek erős volt és próbált Se Jooért és a bandáért erős maradni, hogy megvédhesse őket, de aztán valahogy mégis ott kötött ki gondolatban, hogy szeretné, ha kicsit jobb lenne a kapcsolatuk az apjával és ezért tett bizonyos lépéseket is, még ha az apja el is zárkózott előle. :/ Utána pont ahogy mondtad, bekeményített és úgymond tényleg megzsarolta őt :/ Ami azért nem volt túl szép tőle, be kell ismerni, arról nem is beszélve, hogy mit vágott utána a fejéhez a lány... :( Mindkét oldalt meg lehet érteni igazság szerint. Na, akkor a szerződés nem okozott olyan nagy meglepetést, mint amennyire próbálkoztam elérni, de így is egy fordulópont a történetben. :D
Annyira hálás vagyok, hogy írtál, azért pedig még inkább, hogy ilyen sokat! :3 <3 <3 <3 Remélem, még lesz ehhez hasonlókhoz szerencsém a jövőben! ^^