12. Fejezet

Repedés

- Uram! – szólt ismét Se Joo és le sem tudtam venni róla a szemem. Egész végig az arcát lestem, reménykedve, hogy tévedek. Könnyeim lassan csurogtak végig az orcámon, de még ahhoz is lusta voltam, hogy letöröljem őket. Ahogy ökölbe szorítottam az ujjaim, körmeim belevájtak a bőrömbe, de mintha meg sem éreztem volna. Csak az számított jelen pillanatban, hogy Se Joo, mit akar mondani az apámnak. Csak ez érdekelt. Az a csokibarna szempár viszont felém sem pillantott, csak a mellettem ülő férfira meredt.

- Igen, Se Joo? – dőlt vissza a székébe apa és kíváncsian, mégis tartózkodva nézett felé.

- Amit az előbb mondott rólunk – Se Joo gyenge hangja és feszült tekintete semmi jóra nem engedett következtetni. -, igaza volt. Ha bármi kiderülne a Ha Naval való kapcsolatomról, az hatalmas fejetlenséget szülne. Megsínylené a banda és nem kevésbé az én hírnevem is. A karrierünkről nem is beszélve, hiszen most vagyunk a csúcson!

Bamba tekintettel kúszott a pillantásom a képekre az asztalon.

~ Hát ennyi lett volna a Se Jooval való úgynevezett „járásom”? Egyetlen, tökéletes randiban kimerült a dolog? Ennyit jelentettem neki? Képes ilyen könnyedén félredobni, mikor azzal fenyegetik, hogy tönkremehet a karrierje?

~ Most mondd azt, hogy nem érted meg őt, Ha Na! Hiszen erre tette fel az egész életét és te is jól tudod, hogy a zene jelenti számára az éltető oxigént. Anélkül szép lassan elsorvadna…

~ Tudom, hogy mennyire szereti. Teljes mértékig tisztában vagyok vele! És nem is akarnám ettől megfosztani, csupán…

~ Előbb még te akartad elengedni őt és a fiúkat, hogy megvédd őket. Most meg Se Joora vagy dühös, ha ő is ugyanezt szeretné? Nem tartod ezt egy kissé képmutatónak? Áh, értem már! - sóhajtott fel a belső énem, amit már nem tudtam követni, hogy éppen velem van vagy ellenem. – Szóval addig semmi baj nem lett volna, míg te szakítasz vele. De ha ő tenné meg ugyanezt, az már nem tetszene. Nem akarod, hogy félrehajítson, mint egy értéktelen rongyot, nem igaz?

~ Én…

~ Felesleges, ne próbálj meg nekem hazudni, Ha Na! Értelmetlen.

~ Csak nem akarom elveszíteni őt és a srácokat! – temettem gondolatban az arcomat a kezeimbe, és rájöttem, hogy igaza volt a belső hangomnak, már nem először. Mert ha Se Joo mondja ki, hogy itt a vége, sokkal jobban fájt volna, mintha én mondok le róla. Sokkal inkább összetört volna a szívem úgy, ha megint ő hagy el engem, mintsem én egyezek bele az apám által kínált alkuba…

- Örülök, hogy képes vagy ilyen racionálisan gondolkodni, fiam! – veregette meg Se Joo kezét a szék karfáján. Ugyan nem mosolygott a férfi, de nyilvánvalóan elégedett volt Se Joo válaszával.

Ideje lenne lépned, Ha Na, mielőtt hallanod kell Se Joo szájából azokat a szavakat! – biztattam magam, de az ajkaim meg sem moccantak. A hangom valahol elhalt a torkom mélyén és csak némán vártam a végső ítéletet.

- Ez mind igaz volt, uram – bólintott Se Joo -, de ennek ellenére nem akarok lemondani Ha Naról.

Hogy micsoda?! Ezt most tényleg jól hallottam?

Szinte kiguvadt szemekkel bámultam a fiúra, aki felülmúlta minden várakozásomat. Egy percig sem reménykedtem benne, hogy képes lenne szembemenni az apámmal, hogy képes lenne kiállni értem. Értünk. Azt hittem, hogy nem jelentek neki olyan sokat, hogy ennyit kockáztasson értem, de ezek szerint tévedtem…

Egy hitetlenkedő sóhaj hagyta el a számat és alig bírtam visszatartani a könnyeimet, amik már nem a beletörődéstől, hanem a megkönnyebbüléstől nem akartak elapadni.

- Hogy mondod? – húzta el a kezét apa Se Jootól, akinek a tekintetében már nyoma sem volt a bizonytalanságnak. Félelmet láttam ugyan bennük, de kétséget egyáltalán nem.

- Nem akarok Ha Naval szakítani, sajnálom – hajtott fejet tisztelettudóan. – Kedvelem őt.

Se Joo egyre nagyobb megrökönyödést váltott ki belőlem és egyben apából is. Bár belőlem a jófajta megrökönyödést, ha lehet ilyet mondani. Képes volt azt mondani a főnökének, aki nem mellesleg az apám, hogy kedvel engem! Méghozzá szemtől szemben! Volt kurázsi benne, az biztos, majdnem mosolyt is csalt az arcomra a gondolat.

Aztán ráébredtem, milyen helyzetben is voltunk jelenleg.

Egyrészt Se Joo éppen szembeszállt a főnökével, aki emiatt akár ki is rúghatta őt. A tűzzel játszott, ami könnyűszerrel megégethette, ha nem figyelt oda.

De ez mégis eltörpült amellett, hogy dacolt apám akaratával és nem szakított velem. Még mindig képtelen voltam napirendre térni afölött, hogy engem választott és inkább kockáztatott.

Viszont azonnal elszégyelltem magam, ahogy eszembe jutottak a korábbi gondolataim. Hogy-hogy nem bíztam meg benne?! Miért nem álltam ki érte? Mégis mi ütött belém, hogy ilyen könnyedén elhittem apám minden szavát?! Hogy ilyen egyszerűen, ellenvetés nélkül engedelmeskedtem volna neki? Miért voltam olyan, akár egy szófogadó pincsikutya, aki ugrik a gazdája hívó szavára?!

Apám szavai úgy hatoltak belém, akár a métely, ami megfertőzte a gondolataim és csendben, észrevétlenül vette át az irányítást felettem. Túlságosan jól bánt a szavakkal, túlságosan jól ismerte az embereket és ezt kihasználva beférkőzött a gondolataimba. Majdnem elérte, hogy szakítsak Se Jooval, holott tudtam, amint elhagyom az irodáját, rögtön megbántam volna a döntésemet. Talán az a kis kedvesség, figyelmesség és aggodalom, amit észrevettem a férfin, meglágyított bennem valamit, ami eddig határozottan elutasította őt. Talán egy pillanatig elhittem, hogy tényleg jó cél érdekében cselekszik, hogy a fiúkat próbálja védeni.

- Azt hittem, annak idején sikerült megértetnem veled, hogy nem látlak szívesen a lányom közelében – felelte ridegen apa és megrándult a szája széle a mondandója közben. Ennyit a kedves és megértő apukáról/vezérigazgatóról…

- Ezúttal más a helyzet – mondta Se Joo határozottan.

- Egyáltalán nem – horkantott az apám, mintha a legnevetségesebb dolgot hallotta volna egész életében. – Csak azért mert kedveled Ha Nat, még nem változott meg semmi.

- Uram, én…

- De legyen! – emelte fel megadóan apa a kezeit. – Ezúttal legyen tényleg más a helyzet. Nem kérem tőled, hogy hagyd el a lányomat. Nem kell elutaznod sem, nem tiltalak el tőle.

- De? – kérdezte Se Joo sejtve, hogy itt van valami buktató. És ismerve az apámat, száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem téved.

- Maradhatsz a közelében, viszont tartsátok meg a kellő távolságot! – folytatta a férfi.

- Vagyis szakítsunk?

- Pontosan – bólintott elégedetten és a ráncok az arcán még jobban elmélyültek, ahogy tanulmányozta Se Joot. – Legyetek csak barátok!

- Sajnálom, de ez nekem nem elég – nézett rá félve Se Joo, és még az én állam is leesett. Elképesztően merész volt és kezdtem nagyon is aggódni érte. Ha így folytatja, féltem, hogy apám még a tettlegességet választja azért, hogy meggyőzze. Apa ugyan nem volt agresszív, sőt a múltkori alkalmon kívül egy ujjal sem ért hozzám, sőt máshoz sem életében, de most, ahogy az erek kidagadtak a homlokán, semmi jóra nem engedett következtetni.

- Se Joo, válogasd jól meg a szavaidat! – sziszegte apa a fiúnak. – Ez egy rettentően nagylelkű ajánlat volt a részemről.

- Ajánlat? – rágta meg a szót Se Joo, mintha egy különösen ízletes nyalánkságot kóstolgatott volna. – Akkor nem feltétlenül kell élnem ezzel az ajánlattal, igaz?

- Ne feszítsd tovább a húrt, fiam! – morogta a férfi és éreztem, hogy lassan közbe kell lépnem, vagy ki kell találnom valamit, mert ennek így nem lesz jó vége. Se Joo kezdett túl messzire menni és féltettem őt az apámtól. Valamivel elő kellett rukkolnom minél hamarabb, hogy megoldjam a helyzetet! – Csak az egyszerűség kedvéért neveztem ajánlatnak, ugyanis valójában nincs választási lehetőséged. Vagy kompromisszumra jutunk, vagy repülsz a cégtől.

Na, ez már hatással volt Se Joora is! Összeszorította az állkapcsát, szinte hallottam az egymáson karistolódó fogait, mikor rájött, hogy sarokba szorították. Tanácstalanul kapkodta a tekintetét az asztalon heverő képek és az apám között, akinek arcán dölyfös kifejezés ült, érezve, hogy markában tartja a fiút.

Gyerünk, Ha Na, siethetnél végre azzal a nagyszerű tervvel, mert itt kő kövön nem marad, ha Se Joo valami olyat vág apa fejéhez, amit nem kéne!

- Igazgató úr…

- Se Joo! – szakítottam azonnal félbe felpattanva a székből, mire mindketten úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Ennyire azért csak nem olvadtam be a karosszékbe, hogy elfelejtkezzenek a jelenlétemről és így kelljen rám nézni… - Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél.

- Tessék? – döbbent meg és már első pillantásra láttam, egyáltalán nem repes az ötlettől, hogy ki akarom zavarni az irodából.

- Ha Na, majd együtt…

- Nem! – intettem nemet a fejemmel. – Majd én mindent elintézek, ne aggódj!

Sokkal nyugodtabbnak és magabiztosabbnak tűnt a hangom, mint ahogy valójában éreztem magam. Még egy „Z” terv sem körvonalazódott a fejemben, de abban biztos voltam, hogy Se Joo nem maradhat továbbra is itt. Nem mintha attól tartottam volna, hogy elkezd székeket borogatni, vagy úgy beszélni apával, hogy pironkodnom kellene a szóhasználata miatt (ugyanis egyik sem volt jellemző rá), inkább csak aggódtam, hogy apa haragjában tényleg kidobja az ügynökségtől. Vagy esetleg neki is lekever egy jó nagyot.

- De hiszen…

- Menj! – biccentettem az ajtó felé, hogy ideje lenne távoznia. – Megpróbálok én beszélni apával. Kérlek, Se Joo, csak menj! Ne aggódj, nem lesz semmi baj!

Váó, ha nem tudtam volna, milyen helyzetbe kerültünk Se Jooval, akkor még elég meggyőzőnek is tűnt volna az alakításom. Úgy beszéltem, mint aki tudja, mit csinál és egy csepp félelem sincs benne. Talán ennek volt köszönhető, hogy Se Joo végre beletörődni látszott, hogy ideje távoznia és rám hagynia a dolgokat.

- Majd később találkozunk! – jelentette ki a fiú egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, hogy eszembe se jusson megszökni, miután végeztem itt az apámmal, mert lesz még megbeszélnivalója velem. Majd felállt és némán meghajolt az apám előtt.

Csak bólintottam, hogy számíthat rám, így kissé nyugodtabban indult meg az ajtó felé, bár bizonytalanul pislogott hátra a válla felett többször is, amiért nem hibáztattam.

Talán attól félt, hogy apa megint rá fog beszélni a szakításra? Párszor elejti azt, hogy miattam megy tönkre majd a srácok karrierje, akiket szeretek; hogy megint behálóz, és azt fogom tenni, amit szeretne tőlünk?

Ettől többé nem kell tartanod! – mosolyogtam bátorítóan a fiúra, aki éppen becsukta az ajtót, de miután elhagyta a helyiséget, a mosoly lehervadt az arcomról.

Kizárt dolog volt, hogy még egyszer bedőljek ennek a trükknek, sőt, hogy egyáltalán megalkudjak az apámmal. Azok után, hogy Se Joo így kiállt értünk, hogy egyértelműen hangot adott annak, mit szeretne, semmi sem tudott volna eltántorítani. A bátorsága (és kissé már botorsága) nekem is erőt adott, hogy helytálljak, bármit is hoz fel ezúttal apa.

Se Joo megtette azt, ami tőle telt, ezúttal nem hagyott cserben. Ezúttal nem akart elhagyni, még csak arra sem volt hajlandó, hogy csupán barátok maradjunk. Ő mindent kockára tett, nem várhattam el tőle ennél többet. Most már rajtam volt a sor, nekem kellett pontot tenni az ügy végére.

Ideje volt átdolgoznom a négy szabályomat, amit azelőtt állítottam fel, hogy a P.S.-hez jöttem.

Csak ezt a négy dolgot tartsd szem előtt, Ha Na!

Egy: Mindenképpen ragaszkodj Se Joohoz! Ne mondj le róla, ahogy ő sem volt ezt hajlandó megtenni!

Kettő: Ne engedd, hogy bármit is tegyen az apád vele vagy a srácokkal! Meg kell védened őket!

Három: Mutasd meg végre az apádnak, hogy már nem vagy többé az a gyenge kislány, aki négy éve voltál!

Négy: Lehetőleg ezúttal ne mondj csődöt a legfontosabb pillanatban!

***

Fel sem fogva, mi történt az előbb, botladoztam ki apa irodájából, be sem csukva magam mögött az ajtót. Na, nem azért mert megfeledkeztem volna a legalapvetőbb udvariassági formákról is, hanem egyszerűen az agyam nem volt képes feldolgozni azt, ami történt. A lift felé bandukoltam - közben majdnem felborítottam két, a földön lévő virágcserepet -, mikor valaki megszólított, de csak a harmadik alkalommal figyeltem fel rá.

- Minden rendben? – állt fel az íróasztala mögött apa titkára. Hogy is hívták? Hyun Woo? Joon Woo? Jung Woo? Ez az, igen, Jung Woo! Már ennek a kis apróságnak is úgy tudtam örülni, mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt. Kissé aggódva pillantott felém, mikor vettem a fáradságot és felé fordultam. – Jól vagy, Ha Na?

- Hogyne… - hümmögtem teljesen elkalandozva. – Viszlát!

- Biztos…

De én csak megfordultam és a lift felé sétáltam, mit sem törődve a kedves és aggódó szavakkal, amiket a férfi intézett felém. Alig bírtam vonszolni magam, a lábaim remegtek és huzamosabb ideig nem voltam képes semmire sem gondolni, mert minduntalan egy dolog körül keringtek a gondolataim.

Ez most tényleg megtörtént?! Mondd, hogy nem…

Megnyomtam a hívógombot és vártam a felvonóra, ami szinte másodpercek alatt ott termett. Bár lehet az sem tűnt volna fel, ha órákig kellett volna ácsingóznom előtte. Beléptem, majd a földszintet jelző gombra tehénkedtem rá, hogy ideje eltűnnöm innen, olyan hamar, ahogy csak lehetséges.

- Oh! – kaptam észbe, mintha csigalassúsággal csikorogtak volna a fogaskerekek az agyam helyén. Igen, az agyam helyén, mert jelenleg úgy éreztem, teljesen üres a fejem. Mintha vakító fehérség uralta volna az egészet. Majd mielőtt késő lett volna, kiszálltam a huszonkettedik emeleten, mert eszembe jutott, hogy megígértem, megvárom Sung Chant a szobájában, miután végeztem apánál.

Pár embernek sikeresen nekimentem, miközben az irodáját kerestem, de csak egy gyenge és semmitmondó bocsánatkérésre futotta. Végül megtaláltam a kétezer-kétszázkettes számú szobát, ahol Sung Chan neve díszelgett. Kopogás nélkül nyitottam be, bár még ha tegyük fel, hogy aggódtam is volna ezért, feleslegesen tettem volna, mert senki sem volt a helyiségben.

A szoba kicsi volt, talán ötször hat négyzetméteres, éppen elfért benne egy asztal, pár székkel és szekrényekkel. Tipikusan egy semmitmondó iroda, ahova az ember dolgozni jár be, anélkül, hogy élvezhetné azt. Bár az tény, hogy Sung Chan kevés időt töltött itt, hiszen nap mint nap a srácokat kísérgette mindenfelé.

Ledobtam a sarokba mindent, ami a kezemben volt, majd leültem egy kisebb, barna székre és Sung Chan rendetlen asztalát bámultam. Papírok, határidő naplók és egyéb dossziék hevertek rajta. A számítógépe mellett egy képkeretre lettem figyelmes, amit jobb dolgom híján a kezembe vettem.

Egy család volt a képen. Egy boldog család. Egy sebtében készült fotó volt ugyan, egy szemernyi beállítás nélkül, csak gondoltunk egyet és megcsináltattuk, hogy legyen egy „családi fotónk”. Az első és egyben utolsó is volt… Végigsimítottam a képen, az arcokon, és azt kívántam, bár visszamehetnék azokba az időkbe. Bár ismét ilyen egyszerű és könnyű lehetne az életem!

- Ha Na? – hallottam a hátam mögött egy hangot és mikor megláttam a hozzá tartozó arcot is, akkor csak még inkább megdöbbentem, hiszen még azt sem vettem észre, hogy valaki bejött a szobába. – Mi történt?

- Kyu Hyun? – a hangom kissé rekedt volt és alig hallható. Leguggolt a székem mellé és kivételesen én nézhettem le rá, nem pedig fordítva.

- Mit keresel te itt? Hogy kerülsz az ügynökséghez? – egy szavára sem figyeltem, mert arcának látványa minden mást kivert a fejemből. Kyu Hyun búzabarna haja olyan könnyűnek és puhának tűnt, hogy már emeltem is a kezem, hogy beletúrjak, de a fiú félúton elkapta a csuklóm. – Mi a baj?

Eddig értetlen volt és ónix szemei csak meglepődésről árulkodtak, de most már mintha aggodalmat is láttam volna bennük. Furcsa módon ez mégis megnyugtatott. Kezdtem bedilizni? Már csak attól, hogy megláttam ezt a fiút, kissé megnyugodtam és biztonságban éreztem magam. Mintha visszarántott volna a valóságba, amitől a korábbi percekben messze jártam. Nem tudtam betelni a látványával, olyannyira magával ragadtak azok a fekete szemek. Nyílt a szám, bár fogalmam sem volt, mi jött volna ki rajta. Valamit mondani akartam neki…

- Ha Na, azt mondtad, hívni fogsz, ha végeztél! – szólt idegesen Sung Chan és Kyu Hyun egyből elengedett, majd felállt mellőlem, a helyét pedig azonnal a bátyám vette át.

- Sajnálom… - habogtam és kapkodtam a tekintetem közte és a szoba különböző pontjai között, végül a kezemben tartott képen állapodott meg a pillantásom.

- Mi történt? Mit akart apa tőled? – Sung Chan egyértelműen feszült volt és majd felrobbant az idegességtől, hogy megtudja, miért hívott be az ügynökséghez apa.

- Az apja?

- Az igazgatóra gondolsz? – oh, Min Jun is itt volt? Az agyam hátsó zugában felismertem a hangját, de csak ennyire telt tőlem.

A szemeim viszont folyton csak azt az ostoba családi képet pásztázták.

- Mondj már végre valamit, az isten szerelmére! – ragadta meg a kezem Sung Chan, ezzel pedig elérte, hogy az ujjaim közül kiejtsem a képet, ami így a földön landolt. Az üvege elrepedt, keresztben futva, szinte széthasítva a képet. Egy jel?

- Soha többé nem lesz már ilyen a családunk, igaz, Oppa? – le sem vettem a szemem a repedésről. – Tönkrement valami azon a napon, mikor anya meghalt és már nem lehet megjavítani.

Sung Chan most először nézett a képre és egy pillanatra elrévedt a tekintete.

- Nem hiszem, hogy így lenne – felelt halkan és elengedve a kezem, felvette a földről a képet, majd az ölembe helyezte, amin a semmiből egy vízcsepp landolt. Esett az eső? Mi a fene történik már itt? De aztán, mikor Sung Chan az arcomhoz nyúlt és végigsimított rajta a hüvelykujjával, rájöttem, hogy csak a könnyem volt, ami anélkül indult útnak, hogy észrevettem volna. – Mindent meg lehet javítani. Némelyik dolgot egyszerűen és könnyedén rendbe lehet hozni, de vannak olyanok is, amikhez kemény munka szükséges és idő, amit rászánunk.

- Ne haragudj! – omlottam a nyakába és szorosan öleltem magamhoz. Alig tudtam visszatartani a sírást, alig bírtam visszafogni magam, hogy kislány módjára kisírjam a szemem a bátyám karjai között. – Csak még inkább rontottam a helyzeten! Félek, hogy ezt a repedést már nem lehet helyrehozni…

***

Ahogy Se Joo kitette a lábát az ajtón, tudtam, hogy életem egyik legnehezebb beszélgetése vár rám az apámmal, de mégis bizakodó voltam. Élt bennem a remény, hogy képes vagyok megértetni magam vele, és hogy elérem a célomat. Vagyis meg tudom védeni a Se Jooval való kapcsolatomat.

- Talán jobb is, ha mostantól csak ketten folytatjuk ezt az eszmecserét – fűzte össze apa az ujjait a hasán és várakozva figyelt. – De elismerem, kíváncsivá tettél.

- Hogy érted? – a reményeim ellenére, igencsak óvatos voltam. Ugyanis annyira ismertem ezt a férfit, hogy tudjam, nem fogja magát könnyen adni és minden szavára figyelnem kell, illetve a sajátjaimat is meg kell válogatnom. Nehogy úgy járjak, mint előbb Se Joo…

- Mégis mit tudsz mondani, amitől meggondolnám magam? – tette fel a kérdést, de inkább szánta költői kérdésnek, mert azonnal folytatta. – Se Joora könnyen tudok majd hatni, ha ezt elrendezem veled, szóval ki vele! Mi mondandód van számomra?

Váó! Ez a lezser és nemtörődöm hozzáállás egyből felbosszantott, de ezúttal nem hagytam magam. Nem fogom elveszíteni a fejem egy ilyen apróság miatt!

- Miért hangzott ez úgy, mintha teljesen mindegy lenne, mit mondok? – vizslattam minden egyes reakcióját. Sötét szemeit, amik szinte pislogás nélkül bámultak; lábfejét, ami egy türelmetlen ritmusra járt. Mintha csak arra várna, hogy mikor lépek le végre és végez ezzel az egésszel. - Mintha minden egyes szavam csak falra hányt borsó lenne?

- Talán azt hitted, ténylegesen van esélyed megváltoztatni a döntésem? – kúszott a szemöldöke a homloka közepére és a hangja is meglepettségről árulkodott. – Kislányom, úgy teszel, mint aki ennyire nem ismer, vagy csak ennyire naiv lennél?

Mély levegőt vettem és visszanyeltem mindent, ami hirtelen kikívánkozott belőlem. Egyrészt a kislányom megszólításra összeszorult a szívem, mert régen mindig így hívott, mikor még anya is köztünk volt, másrészt viszont a lenéző habitusa vérig sértett.

- Igen, bíztam benne, hogy képes leszek hatni rád – vallottam be a röhejes elképzelésemet, mert elég volt egy perc apával és rájöttem, hogy könyörgéssel semmire sem megyek. – Azt hittem, ha eszedbe juttatom, hogy Sung Chan mellett van egy lányod is, akkor talán van esélyem.

Fájdalmas mosoly virított arcomon, mert ezt még mindig jobbnak találtam, mintha könnyeket hullajtottam volna egy apáért, akire hiába vártam. Apa arcán drasztikus változás történt, a lenéző és kicsinyes viselkedést egy rideg és dühös kifejezés váltotta fel. Arcát a ráncok kissé megfáradttá és életunttá tették.

- Te voltál az, aki nem kért belőlem annak idején, ezt ne felejtsd el, Ha Na! – jegyezte meg apa rekedten és kissé hitetlenkedve pislogtam rá. Eddig soha nem hozta fel ő maga ezt a témát, soha nem kezdeményezte a múlt felidézését. Vagy legalábbis nem ilyen nyugodt hangvétellel… Az ilyesfajta beszélgetések mindig ordibálás, kiabálás és veszekedések közepette zajlottak, rendszerint pedig azzal értek véget, hogy kiviharzottam a helyiségből, faképnél hagyva őt.

- De csak mert olyasmit vártál el tőlem, amit képtelen voltam teljesíteni – feleltem halkan és megtörten. Halvány szikrája ébredt bennem a reménynek, akaratom ellenére is. Ha lenne esélyem megbeszélni vele a dolgokat, ha megértene engem, ha én megérthetném, akkor talán ez az évek óta folyó csatározás is véget érhetne. Nem kell feltétlenül újra olyannak lennie mindennek, mint régen, csak egy szemernyit legyen jobb a helyzet! Ne kelljen úgy gondolnom az apámra, mint egy olyan emberre, akit utálok!

- Mindent a te érdekedben tettem, még ha ezt nem is voltál képes megérteni – sóhajtott bágyadtan és tekintetét az arcomon nyugtatta.

- Ezért akartál elküldeni külföldre tanulni? A saját érdekemben? – a cinizmust nem tudtam elrejteni a hangomban, de próbáltam nyugton maradni, így inkább összefűztem az ujjaimat az ölemben és erősen szorítottam őket.

- Úgy gondoltam, hogy jobb lenne minél távolabb azoktól a dolgoktól, amik csak fájdalmat okoznak neked – dörzsölte meg a homlokát nyugtalanul. Meglazította a nyakkendőjét, majd végül levette a nyakából és az asztalra dobta, eltakarva a képek egy részét a szemem elől. Valahogy túlságosan is sebezhetőnek találtam ebben a pillanatban, túlzottan különbözött attól a Yoon Tae Wontól, akit négy éve őriztem az emlékeim között.

- És ha elviseltem volna mindent, ha melletted maradhatok? – túl őszinte voltam! A fenébe! Nem tudom, mi ütött belém, de olyasmit mondtam apa szemébe, amiket mélyen a szívemben őriztem és senkinek sem árultam még el eddig. Mégis bizakodva tekintettem felé. – Ha csak rád lett volna szükségem, hogy átvészeljem azokat a napokat?

Akkoriban nem volt mellettem Sung Chan, hiszen éppen a katonai szolgálatát töltötte, így egyedül kellett megbirkóznom anya elvesztésével és apával, aki egyre jobban elhidegült tőlem és a munkába fojtotta a bánatát. Mikor pedig a bátyám hazatért, akkor már túl késő volt. Túlságosan is mély sebeket szereztem és okoztam apának, hogy velük maradjak.

Most viszont ez a férfi szinte falfehéren, nagy szemekkel nézett rám, mintha rádöbbent volna, hogy mekkorát hibázott. Mintha rájött volna, hogy rosszul csinált mindent és ez erőt adott ahhoz, hogy folytassam. Ebbe a kis cérnaszálba kapaszkodtam, miközben a kezembe vettem apa nyakkendőjét az asztalról.

- Emlékszel még arra az estére, mikor fáradtan jöttél haza a munkából, mi pedig anyával és Sung Channal otthon vártunk? – elvettem a nyakkendőjét az asztalról és elkezdtem kibogozni, miközben mosolyogva elevenedtek meg a szemem előtt az emlékek, amiket felidéztem. Tudtam, hogy kockázatos anyát emlegetni előtte, de úgy éreztem, esélyem van kissé rendbe hozni a kapcsolatunkat és emellett nem tudtam szótlanul elmenni. – Lehuppantál a nappaliban a fotelbe, abba az öreg bútorba, ami szinte már követte a tested körvonalát, annyit heverésztél benne – felkuncogtam a gondolatra is. – Sung Channal egyből letámadtunk, hogy játssz velünk, vagy nézd meg az ellenőrzőnket, éppen milyen jegyet vagy dicséretet kaptunk az iskolából. Anya pedig csak mosolyogva tessékelt minket arrébb, hogy hagyjunk végre levegőhöz jutni, miközben egy forró csokival teli bögrét nyomott a kezedbe. De te csak legyintettél rá és helyette mosolyogva az öledbe vettél, mondván hogy végre boldog vagy, mert a családoddal lehetsz.

Szipogva töröltem le a könnyeimet, amik idő közben utat találtak maguknak a felszínre. Mégis mi a fene volt velem, hogy most ennyire vágytam arra, hogy rendbe jöjjön minden az apámmal? Korábban csak lerendeztem a dolgokat annyival, hogy utálom és kész. De az izzadó tenyerem és a torkomban dobogó szívem azt jelentette, hogy még nem adtam fel teljesen.

Könnyű volt látatlanban utálni, mikor csak telefonon beszéltünk és szóra sem méltatott, de most, hogy szemtől szembe kerültünk és tanúja lehettem minden egyes rezdülésének, hezitáltam. Tétováztam a határon és nem tudtam, melyik irányba induljak el. Folytassam az utam, ahogy eddig tettem, és hátra sem nézve feledkezzek meg Yoon Tae Wonról, az apámról; vagy forduljak vissza és ragadjam meg a kezet, amit oly régen elengedtem?

- Mit… – kezdett bele apa, de megállt és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Mit akartál elérni ezzel a kis nosztalgiázással?

Az álmaim, a vágyaim egy szempillantás alatt darabokra törtek és most szanaszét hevertek az iroda drága, fényes és szürke padlóján. Leesett állal bámultam a férfira a karosszékben és még mindig képtelen voltam elhinni, hogy azt mondta, amit hallottam. Az agyam egyszerűen megtagadta ezt a rideg, érzéketlen választ attól az embertől, aki elvileg az apám volt. Minden végtagomból elszállt az erő és ernyedten ültem a székben, ami hirtelen óriásinak tűnt.

- Azt hitted, néhány szép emlékkel meglágyíthatsz, aztán minden úgy lesz, ahogy te azt elképzelted? – szarkasztikus hangja éles tőrként hatolt a szívembe, mire az állkapcsom megfeszült. Tágra nyílt szemekkel tartottam a szemkontaktust, hogy még véletlenül se szabaduljon el több könnycsepp.

- Igazad volt, túl naiv vagyok – préseltem ki magamból ezt a pár szót, hogy ne vegye észre, mennyire szíven ütöttek a szavai.

Kár volt egy pillanatig is reménykednem benne.

Kár volt egy percig is hinnem az újrakezdésben és az új esélyben.

Ugyanis az a kéz, amiben bíztam, hogy még mindig nyújtja felém ujjait, már régen a homályba veszett. Az a kéz talán mindig is csak az álmaimban létezett, és anya halálának napján ökölbe zárulva mondott le rólam.

Miért kellett folyton megtapasztalnom azt az érzést, ha találkoztam apával, hogy nem akarnak látni? Hogy jelentéktelen és semmirekellő vagyok, aki csak gondot okoz mindenkinek? Miért éreztem magam mellette mindig olyan aprónak és törékenynek? Miért voltam olyan gyenge és gyámoltalan, ha szembekerültem vele? Miért váltam ismét gyerekké minden egyes alkalommal, mikor megláttam és miért vágytam a szeretetére?

Annyi kérdés merült fel bennem, mégsem jöttem rá a válaszokra, a miértek mögött megbúvó okokra. Ezek a kérdések viszont felszakították azokat a sebeket, amiket az elmúlt hónapokban sikerült begyógyítanom, amiket a barátaim lassanként befoltoztak. A válaszok keresése közben pedig valami mást találtam, valamit, ami izzó lávaként burjánzott a lelkem mélyén.

- Túl naiv voltam, hogy azt hittem, maradt benned valami még az apámból – amit pedig találtam, az a forrongó düh volt, amit automatikusan használtam az önvédelemre. A harag, ami pillanatok alatt beborította az agyam, védelmi mechanizmus volt a bántó szavakkal szemben.

- Még mindig az apád vagyok, szóval jobban jársz, ha nem feleselsz – dohogta és sötéten villogtak a szemei rám. Az asztalra hajítottam a nyakkendőjét és felhorkantam a fenyegetőzését hallva.

- Miért? Mégis mit tudsz tenni, ami ennél is rosszabb lenne? – tettem fel ezúttal én a költői kérdést és felálltam, hogy megnyújtóztassam elgémberedett tagjaim. Vagyis látszólag ennek tűnhetett, de csak annyira ingerült és feszült voltam, hogy nem bírtam tovább egy helyben ülni. – Elzavarsz otthonról? Oh, ezt már nem tudod megtenni, hiszen évek óta be sem tettem a lábam abba a házba! Árvát csinálsz belőlem? Egész jó vagyok már abban, hogy úgy tegyek, mintha apám sem lenne. Megvonod a pénzt tőlem? Tedd csak! Suh Hyung vigyázott rám eddig is, mintha csak a saját lánya lettem volna, ezentúl sem fog neki gondot okozni. Eltiltasz a szórakoztató ipartól? Felesleges próbálkozás!

Minden egyes mondatomból csak úgy sütött a rosszindulat és megvetés. De ez a védelmi mechanizmus egyszerűen beindult és képtelen voltam leállítani. Ez a rendszer pedig a támadást tartotta a legjobb védelemnek. Azt akartam, hogy ugyanannyira fájjon neki, mint nekem. Azt akartam, hogy gyötörjék a szavaim, még ha csak annyit jelentettek is neki, mint egy zavaró szálka a körme alatt.

Lehetséges, hogy el is értem, amit akartam, mert az arca vörösre váltott és indulatosan csapott rá a szék karfájára, mire összerezzentem az ablaknál állva. Az lett a törzshelyem, miután felálltam és nagyon is jól tettem, mert lehet, hogy egy újabb pofonnal gazdagodtam volna az előbbiek után. Nekidőltem az ablakpárkánynak és keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, ezzel is megakadályozva, hogy apa meglássa a remegő kezeim.

- Ha Na, kezded túlfeszíteni a húrt! – szinte sziszegte és az ujjai elfehéredtek, ahogy ökölbe szorította őket. Aztán egy kárörvendő mosolyt erőltetett az arcára, amitől egy nagyot kellett nyelnem, mert egy cseppet sem volt biztató látvány. – Komolyan megfordult a fejedben, hogy szerepelhetsz Ji Heon klipjében? Hogy engedni fogom? Egy könnyed mozdulattal elintézhetem, hogy kihúzzon a szereplők listájáról.

- Tudsz róla? – szóltam el magam és beleharaptam az ajkamba, mikor rájöttem, hogy az előbbi fölényemet könnyedén elhajítottam apám kezébe.

- Szerinted van olyan dolog a cégnél, amiről nem tudok? – mordult fel lesújtóan. – Főleg, ha a saját lányom is érintett benne?

Botor feltételezés volt, hogy apám nem fogja megtudni Ji Heon ötletét, hogy szerepeljek a klipben. A reménykedés háttérbe szorította a realitáshoz való ragaszkodásomat. De utána mégis találtam valamit, amivel visszavághatok.

- Viszont ő engem akar – jegyeztem meg fesztelenül. – Nem hajlandó se Se Rivel dolgozni, se senki mással, ha jól tudom. Egészen megtetszett neki az ötlet, hogy a vezérigazgató lányával forgasson.

Erre már apám arcáról is lefagyott a mosolya és megdöbbenve meredt rám.

Ebben a percben hálát adtam Sung Channak, ugyanis vasárnap este beszéltünk telefonon és elmesélte, hogy Ji Heont akármennyire is győzködték a cégtől, hogy válasszon valaki mást helyettem, nem ment bele.

- Eléggé meglepett, hogy ennyire tartja magát az adott szavához – próbáltam könnyed lenni, hogy minél magabiztosabbnak tűnjek.

- Nem sokan tudtak róla, hogy ennyire makacs az öreg – motyogta magában apa elgondolkozva. – Sung Chan messzire ment miattad.

Ahogy kiejtette a bátyám nevét a száján, egyből megfagyott a vér az ereimben. Csak nem fogja rajta leverni a port azért, mert gyűlölt engem és feldühítettem? Ugye?!

- Neki semmi köze a dologhoz. Én erőltettem, hogy hozzon be a céghez, ő pedig csak túl kedves volt – feleltem azonnal, hogy védjem a fiút, de túl magas és vékony volt a hangom ahhoz, hogy megtéveszthessem apát.

- Tudom, hogy miben mesterkedtek, de nem fog sikerülni – szuggerált a szemeivel. – Soha nem dolgozhatsz a P.S.-nél és semmilyen más ügynökségnél sem.

Hát ennyire egyértelmű lett volna a tervünk Sung Channal? Vagy csak ennyire ismerte apa a saját fiát? Nem tartottam kizártnak, hogy az elsőszülött fiában úgy olvas, mint egy nyitott könyvben, hiszen mindig maga mellett tartotta, mivel egyszer ő fogja átvenni a céget, ha minden jól megy.

Viszont megtaláltam a kiskaput, amivel talán győzelmet arathatok az apám felett.

- Ebben nem lennék olyan biztos a helyedben.

- Tessék?

- Suh Hyung és Sung Chan nem mondta? – adtam az ártatlant és élveztem minden egyes pillanatát, hogy végre viszonozhatom apa „kedvességét” irányomba. – Jó pár ajánlatot kaptam különböző ügynökségektől az akadémiai évzáró ünnepség után.

- Micsoda? – erre apa már előrehajolt a székben és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

- A WoW ajánlata volt a legszimpatikusabb és találkoztam is Ye Sol igazgatónővel. Igazán kedves nő – meséltem vidáman apának, vagyis csak játszva a vidámat. Mivel még mindig levert a hideg veríték és azon merengtem, mikor fogom kidobni a taccsot az idegességtől.

- Mire akarsz ezzel célozni? – sejtette, hogy nem csak a levegőbe beszélek, így rögtön komolyan vett.

- Ha jól tudom, a részvényesek bizalma igencsak megingott benned az utóbbi időben – kezdtem neki bizonytalanul és félve annak, amit Sung Chantól hallottam még korábban. – Ha a lányod egy másik ügynökségnél kötne szerződést, ha egy másik cég neve alatt debütálna, mit gondolsz, mire következtetnének a részvényesek? „Még a saját lányát sem tudja kordában tartani, akkor hogy akar egy ügynökséget vezetni?”, valami ilyesmi fordulna meg a fejükben?

Apa hitetlenkedve bámult rám és némán tátogott, mire kényszerítettem magam, hogy tartsam a szemkontaktust, még ha bűntudattal és a lelkiismeret furdalásommal is küzdöttem közben. Mert akármennyire is haragudtam rá és utáltam, így bánni az apámmal… megviselt.

- Te… te most… zsarolni akarsz? – jutott végre szóhoz a férfi a megrökönyödéstől és összeszűkült szemekkel nézett, hogy ez valóban megtörténik-e vagy csak egy rossz álom.

- Nem túl szép szó rá, de azt hiszem, igen – vontam össze a szemöldököm.

- Mit akarsz cserébe?

Rákaptam a pillantásom és elképedve meresztettem rá a szemem, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Semmi ellenkezés, semmi kiabálás, üvöltözés és szidalmazás? Hát ennyire fontos lenne, hogy mit gondolnak a részvényesek róla és rólam?

De ahogy elgondolkoztam a kérdésén, fogalmam sem volt, mit mondjak. Mit akartam?

- Se Joo – jutott legelőször eszembe. – Alapvetően eszed ágában sincs kirúgni, még ha azzal is fenyegetőzöl, hogy kihajítod az ügynökségtől, nem igaz? Hiszen a STAND UP a P.S. Entertainment legsikeresebb bandája, nem fosztanád meg a céget egy ekkora pénzforrástól. Még azért sem, hogy a lányodat megint boldogtalanná és magányossá tedd, túl nagy ár lenne ezért. Szóval azt akarom, hogy hagyd békén Se Joot és engem is!

- Még mindig nem érted, hogy ezzel veszélybe sodrod őket?! – kelt ki magából a férfi, de ettől nem tudott eltántorítani semmivel sem.

- Határozottan kijelentette, hogy velem akar lenni, ezért nem fogok neki csalódást okozni - magyaráztam inkább magamnak a döntésemet, mintsem apának. – Amíg azt nem mondja, hogy nem akar tovább velem lenni, addig mellette maradok. De hogy valamennyire megnyugtassalak, ezentúl nyilvános helyen semmi kompromittáló dolgot nem fogunk művelni. Mindenki szemében csak barátok leszünk, vigyázunk, nehogy gyanakvásra adjunk okot.

- Ha Na... – kezdett volna bele a replikába, de inkább gyorsan félbeszakítottam. Amíg úgy éreztem, én vagyok nyeregben, addig a remegő térdeim sem tudtak megakadályozni abban, hogy kimondjam azokat a dolgokat, amik már órák óta nyomták a szívem.

- Sung Chan – tértem át a következő napirendi pontra. – Nem hiszem, hogy ezzel probléma lenne, de remélem, nem haragszol rá, amiért segített nekem vagy hogy behozott a céghez. Veled ellentétben ő szeret engem és tényleg azt teszi, ami jó nekem.

A bátyám volt az egyetlen ember, akit még talán szeretett ez a kőszívű ember, így őt nem taszítaná el amiatt, hogy mellém állt. Ő talán biztonságban volt bármiféle megtorlástól, amit apa kitalálhatott számomra…

Habár még magamon is meglepődtem, hogy mennyire vakmerő voltam. Az a düh, ami belülről égetett, kellő bátorságot adott, hogy mindent kimondjak és legyőzzem az apám iránt érzett félelmemet. Az agyam hátsó zugában ugyan ott derengett egy belső hang, ami folyamatosan azt ordibálta, hogy hagyjam abba, hogy csak maradjak csendben és sétáljak ki az irodából. Az a hang félt, rettegett, miközben szenvedett attól, hogy ennyire az apám ellen fordultam. Az a gyenge hang arra ösztökélt, hogy azonnal kérjek bocsánatot a viselkedésemért és felejtsek el mindent Se Jooról, Sung Chanról, a klipről és a P.S.-ről. De erővel elnyomtam ezt az amúgy is erőtlen kényszert és még valami olyan hagyta el a számat, amire még én sem számítottam.

- Illetve gyakornok akarok lenni a P.S.-nél.

Ahogy felfogtam, mi csúszott ki a számon, majdnem visszaszívtam és úgy akartam tenni, mintha meg sem történt volna, de mégsem tettem.

Komolyan ehhez kell folyamodnod, Ha Na? A saját apádat zsarolod, hogy megkapd, amit akarsz? Belegondoltál, hogy mit is jelent ez? Nem csak, hogy szégyent hozol saját magadra, hanem még valószínűleg az utolsó kapcsot is, ami összekötött vele, most közömbösen félrehajítottad.

- Elment a józan eszed – rázta a fejét a férfi és tompa hangja visszhangzott a fülemben, minduntalan egyre jobban és jobban megkongatva a vészcsengőket a fejemben. – Erre ment ki az egész? Ez volt az, amit valójában akartál, igaz?

- Nem! – löktem el magam az ablaktól és közelebb léptem hozzá felháborodásomban, hogy ilyesmivel gyanúsít. Azt hiszi, hogy egész végig az volt a célom, hogy a P.S.-hez kerülhessek? – Én csak meg akartam védeni Se Joot és azt, amit szeretne. Végre egymásra találtunk, de te mindig mindent az én boldogságom elé helyezel! Félresöpörsz mindent, ami egy kis örömöt is jelente az életemben! Legyen szó akár Se Jooról, vagy arról, hogy az ügynökségnél dolgozzak!

- Nem csak egyszerűen élvezed, ha ellent mondhatsz nekem?! – emelte fel meglehetősen a hangját, ami mélyen dübörgött el mellettem, nem csodálkoztam volna, ha a folyosóról is tisztán ki lehetett volna venni minden egyes szavát. Villámokat szórt a szeme és megremegtem a hatására. Megijesztett… - Mióta édesanyád meghalt, egyfolytában az ellenkezőjét teszed annak, amit mondok és úgy viselkedsz, mint egy megzabolázhatatlan kölyök!

- De anya soha nem is kényszerített volna semmi olyanra, amit nem akartam! – kiáltottam rá a férfira teljesen kikelve magamból. – Rád sem bírna nézni, ha tudná, hogy milyen ember lett belőled!

Amint kiejtettem a szavakat a számon, amint felfogtam, mit mondtam az apámnak, rémülten emeltem rá a tekintetem. Isten a tanúm, hogy nem szándékosan vágtam a fejéhez ezeket a szavakat! Még ha tényleg meg is akartam bántani, ennyire mélyre nem akartam süllyedni! Ilyet még akkor sem kellett volna mondanom, ha a legrosszabb ellenségemmel álltam volna szemben, nemhogy a saját apámmal!

Megrendülve és lefagyva bámult rám, mint aki rám sem ismer. Sötét szemei kábultan szegeződtek rám, szája enyhén elnyílt meghökkenésében, arca mintha éveket öregedett volna másodpercek alatt. A ráncok belevésődtek középkorú arcába, ami sokkal idősebbnek tűnt most, mint amilyen valójában volt. Keze a combjaira csúszott élettelenül, én meg csak reszkettem az idegességtől és a félelemtől. Soha nem láttam még ilyennek, még anya halálának napján sem…

- Én… én nem… - habogtam megrettenve, mondani akartam valamit, akármit, ami javíthat a helyzeten. Mégsem voltam képes kinyögni egy egyszerű sajnálomot, vagy bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Túlságosan restelltem a kimondott szavaim, emellett rettegtem az apám következő lépésétől.

Azt vártam, hogy ordibálni fog, hogy elhord mindennek, vagy esetleg megint lekever egy pofont. A szomorú pedig az volt, hogy ezúttal meg is érdemeltem volna. Nem csodálkoztam volna, ha megüt, mert ezúttal túl messzire mentem, ahhoz hogy olyan könnyen a szőnyeg alá söpörhessük.

De ehelyett csak felállt, én pedig egyből hátráltam egy lépést, hogy a félelmeim nem voltak alaptalanok és most megkapom azt, amit érdemeltem. De rám sem hederített, csak az íróasztala felé lépkedett, mint aki nem ura a cselekedeteinek és benyitott a mellékhelyiségbe. Vagyis azt hittem, hogy mellékhelyiség az a szoba, amit az ajtó rejtett maga mögött, de ahogy jobban bekukkantottam, észrevettem, hogy egy másik iroda lapult meg titokban ott. Talán ott dolgozott valójában apa, mikor sok munkája volt?

A szoba kicsi volt ehhez az irodához képest, tele szekrénnyel, és az a papírhalmaz, aminek itt kellett volna kint tornyosulnia az íróasztalon, a bentin hevert. Még csak az asztal barna lapját sem lehetett látni a sok papírtól, ami beborította. Egy-kettő még a földre is leesett és csak reméltem, hogy nem valami fontos ügyet tartalmaztak.

Apa csendben kutatott néhány fiókban, csak a zörgést hallottam és a görnyedt hátát láttam. Végül megtalálta azt, amit keresett és visszakullogott a tárgyaló részhez. Csak reszketve vártam, hogy mik azok a papírok az ujjai között, amit előhalászott az egyik eldugott zugból. Szótlanul hányta rá a gemkapoccsal összetűzött papírköteget az asztalra, leverve jó néhány fotót róla. Összerezzentem erre az apró dologra is és a gyomrom szinte görcsben állt, ahogy vártam az ítéletet. Ez a hallgatás és a néma csend sokkal ijesztőbb volt, mintha ordítozott volna. Majd kimerülten, mint akinek a világ súlya nehezedik a vállára, lehuppant a székbe.

- Fogd ezt és tűnj a szemem elől! – motyogta, miközben a homlokát a tenyerében támasztotta és fáradtan sóhajtott.

- Én… - reszkető ajkaim miatt csak dadogni voltam képes és a könnyeimmel küszködtem. Ez a megtört kimerültség, ami sütött minden mozdulatából, bűntudatot keltett bennem.

- Látni sem akarlak – mondta és rám sem hederített, még egy pillantásra sem méltatott.

Megértettem, hogy most már mindegy volt, akármit is hozok fel a mentségemre, nem törődne vele, nem hallotta volna meg a szavaim. Botladozó léptekkel az asztalhoz mentem és felvettem róla a papírokat anélkül, hogy megnéztem volna, mi az.

A torkomban készülő zokogással birkózva, a késztetés ellen küzdve, hogy térdre vessem magam és a bocsánatáért esedezzek, végül szinte kilencven fokos szögben meghajoltam. Ennyire tellett tőlem, ennyi fejezte ki azt a mérhetetlen bűntudatot és sajnálatot, amit az apám iránt éreztem. Végül néha visszafordulva, hogy egy pillantást vessek rá, ahogy a karosszékben ül – ami annyira emlékeztetett arra az emlékképre, amit nem sokkal ezelőtt felidéztem -, elhagytam az irodáját. Tudva, hogy valószínűleg jó ideig nem fogom viszontlátni az apámat…

***

- Pontosan mi történt, Ha Na? – tolt el magától Sung Chan, mert akármennyire is érezte, hogy vigaszra van szükségem, most képtelen volt azt nyújtani számomra. Tudnia kellett, hogy mi ment végbe apa és köztem az elmúlt másfél órában. – Mondj el mindent!

Ezt a percet választotta Se Joo és Min Soo, hogy belépjenek Sung Chan aprócska szobájába, ezzel a kis helyiséget zsúfolásig megtöltve. Ahogy találkozott a tekintetünk a fiúval, láttam rajta, hogy megrémült és legszívesebben ideszaladt volna hozzám, de uralkodott magán és csak ökölbe szorult keze árulkodott arról, mit szeretne. Milyen látványt nyújthattam, hogy így aggódott értem?

- Itt meg mi folyik? – tette fel a kérdést Min Soo, meg sem érezve a pattanásig feszült hangulatot, ami a szobában uralkodott. Min Jun oldalba könyökölte a fiút, jelezve, hogy fogja be, mire csak feljajdult, de a szemei továbbra is tele voltak kérdésekkel.

- Ha Na, kérlek – szorultak össze Sung Chan ujjai a karomon, hogy ismét magára vonja a figyelmemet. -, mondj végre valamit, mert az őrületbe kergetsz és megijesztesz ezzel a viselkedéssel!

- Én… - kezdtem bele, de elakadt a szavam. Nyeltem egy nagyot, hátha ez segít végre kicsit magamhoz térni. – Borzalmas vagyok…

Már megint a sírás határán álltam, de a pillantásom elrévedt és a sarokban lévő táskámon pihent meg. Vajon mi a fenét adhatott apa? Egy nyilatkozat arról, hogy kitagad a családból? Hogy végre törvényesen is megszabadul tőlem?

- Az micsoda? – követte a tekintetem Sung Chan, túl sokáig bámulhattam meredten a papírokat, amik a táskám mellett voltak meggyűrődve. Min Jun volt az, aki kíváncsian lehajolt értük és átnyújtotta őket a bátyámnak. Hallottam, ahogy a fiúk sutyorognak maguk között, de most jobban lekötött az, hogy megtudjam, mit vágott hozzám apa búcsúajándékként. – Ez…

Sung Chan szinte kidülledt szemmel vizsgálta meg a papírköteget, egyre hevesebben lapozott és az arcát majdhogynem belefúrta a szövegbe. Amennyire jelen pillanatban képes voltam gondolkodni, egyből arra tudtam csak következtetni, hogy semmi jó nem állhatott benne, ha Sung Chan így megdöbbent a láttán.

- Ez… - nézett végül fel rám a papírokból néhány perc csend után. A srácok is kíváncsian hajoltak fölé, hogy szemügyre vegyék a bátyám megrökönyödésének tárgyát. Ahogy pedig az ő álluk is leesett, minden reményem elszállt.

- Ez tényleg az, aminek gondolom? – suttogta bátortalanul Kyu Hyun és rám emelte a tekintetét, amik feketén csillogtak hol rám, hol pedig a papírra.

- Mi az? – kérdeztem fásultan, habár már tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy feltettem ezt a kérdést. De talán jobb túlesni rajta minél hamarabb. Végül Sung Chan volt az, aki úgy döntött, megválaszolja a kérdésem.

- Ez egy szerződés… a P.S. Entertainmenttel…