2016. júl. 5.

26. fejezet

Szívfájdalom

Amint beléptem a konyhába, három szempár fordult felém és mindegyikből más és más érzelem tükröződött vissza. Egy pillanat alatt felmértem a fogadtatást a részükről és hogy kinek milyen hangulata van. Suh Hyung elég vidámnak tűnt, bár meg sem lepődtem rajta, hiszen ő azt hiszi, hogy ezzel a családi ebéddel jó dolgot tett. Túl pozitív és úgy gondolja, hogy bármit meg lehet oldani beszélgetéssel. Sung Chan ezzel ellentétben félt. A homlokán gyülekező ráncok arról árulkodtak, nem annyira repes a nagybátyánk ötletétől, hogy azokat a személyeket, akik már négy éve nem töltöttek el közösen egy kis időt, egy helyiségbe zárja. Az apám pedig… az apám a szokásos formáját hozta, ha mondhatom ezt. Ridegen és érzelemmentesen nézett fel rám az asztal mellől. Nyugtázta, hogy itt vagyok és ebben ki is merült a reakciója, bár most az egyszer még talán jogosnak is éreztem a viselkedését. A legutóbbi találkozásunk a cégen belül nem sikerült túl fényesre, és nem tervezte valószínűleg egyikünk sem, hogy ilyen rövid időn belül viszontlátjuk egymást.
- Szia, Ha Na! – üdvözölt Suh Hyung megtörve a kínos, három másodperces csendet. – Éppen időben érkeztél.
- Sziasztok! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Ugyanis ez alatt a három másodperc alatt volt időm átgondolni a dolgokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem rontom el Suh Hyung és Chun Ja közös ebédjét azzal, hogy kiverem a balhét, hogy mit keres itt az apám. Túl sokat fáradoztak azért, hogy elrontsam az egészet. Így inkább erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy egy óráig eljátszom a jó kislányt. – Örülök, hogy végre találkozunk.
- Ülj csak le oda! – mutatott a nagybátyám egy ölelés után az apám melletti üres helyre. Nyeltem egy nagyot és még szélesebben vigyorogtam rá a nagybátyámra, amiből már valószínűleg levette, hogy ne feszegesse tovább a határaimat a kelleténél. Végül lehuppantam az apám mellé a székre, de nem tudtam magam elengedni. Még csak felé sem mertem fordítani az arcom, nehogy találkozzon még egyszer a tekintetünk. – Nagyon csinos vagy!
- Köszönöm, igyekeztem! – hümmögtem és a kezeimet a combomon nyugtattam. A körmeim a tenyerembe vájtam, ahogy ökölbe szorult a kezem. Az idegesség kezdett eluralkodni rajtam, féltem apától. Féltem, hogy mikor áll fel és mondja azt, hogy neki ennyi elég volt. Mikor dönt úgy, hogy nem képes tovább egy asztalnál ülni velem, és inkább elmegy. Vagy éppenséggel, mikor bukik ki belőle a múltkori beszélgetésünk (ha egyáltalán lehet azt beszélgetésnek nevezni) nyomán felgyülemlett harag.
- Mivel mindenki itt van, neki is állhatnánk az ebédnek – jegyezte meg Chun Ja és láttam rajta is, hogy elég kellemetlenül érzi magát. Az egész társaságból őt sajnáltam a leginkább. Suh Hyung miatt egy ilyen bonyolult családba keveredett bele és ilyen helyzetekbe kényszerül csak is miatta. – Ha Na, segítenél az ételek felszolgálásával?
- Persze! – pattantam fel megkönnyebbülten. Az asztalon eddig csak az üres teríték és néhány félig telt pohár árválkodott, így még az ételek várattak magukra. Mikor követtem Chun Jat a pulthoz, Suh Hyungék valami taekwondo versenyről kezdtek el beszélgetni, így akadt pár nyugodt percünk. – Mi ez az egész?
Nem akartam letámadni, de csak tőle kaphattam választ az ezernyi kérdésre, ami felmerült bennem, mióta beléptem az ajtón.
- Suh Hyung ötlete volt – sóhajtott bánatosan.
- Azt gondoltam, hogy nem önként kevered bele magad az ilyen zűrös helyzetekbe – morogtam, miközben egy kis tányérra szedtem ki a sült hínárt. – De miért merült fel benne egyáltalán ez az ötlet?
- Mikor legutóbb elmesélted, hogy mi történt közted és az apád között, láttam rajta, hogy nem tetszik neki – magyarázta halkan, miközben a többi köretet szervírozta. – Amit meg is értek, hiszen mégiscsak egy család vagytok, nem normális, hogy ilyen kapcsolatot ápoltok egymással.
- Ha négy év alatt nem sikerült rendbe hozni a dolgokat, honnan veszi, hogy minden egy karikacsapásra megjavul egy ebéd alkalmával?! – törtem ki sziszegve, de nem dühös voltam, hanem kétségbeesett. Kétségbe voltam esve, hogy már megint mi fog ebből az egészből kisülni. Soha nem alakult jól, ha a Yoon család öt percnél több időt töltött együtt, amióta anya meghalt.
- Nem várja el, hogy egy varázsütésre megoldódjon minden problémátok, de kezdetnek megfelel – védte Suh Hyungot és elindult a köretekkel az asztal felé. Más ötlet híján, követtem a példáját és elkezdtem elrendezni az ételt a családom tagjai előtt.
- Csak próbálj meg nyugodt maradni és ne keresd a bajt! – súgta a fülembe Chun Ja, mikor elhaladt mellettem egy adag párolt babcsírával és kimchivel. – Csak egy-két óra, ennyit kibírtok egy légtérben, nem?
- Oh, nem ismered te még az én családomat… - motyogtam az orrom alatt, mikor a levest vittem ki a többieknek. Chun Ja a fűszeres tofu leves mellett döntött tenger gyümölcseivel, ami az én véleményem szerint kiváló választás. Mindig csak náluk eszek rendes főtt ételt, és ezért már annyira megszerettem a főztjét, hogy amint ráébredtem, hogy mostantól visszatérhetek a zacskós ramenre, majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet. Ameddig én a levest vittem ki, addig Chun Ja rizst szedett az asztaltársaság férfi tagjainak.
- Váó, mennyei illata van! – csillant fel Sung Chan szeme, ahogy eljutott az orráig az étel illata.
- Remélem, az íze is legalább ennyire jó – jött zavarba a nő és visszavitte a rizsfőzőt a konyhába. Mikor végre visszatért, már mindenki az asztalnál ült, jómagam is.
- Csak szerénykedik! – mosolygott Suh Hyung legyintve egyet. – Ha nekiáll főzni, akkor mindent belead, és eddig egyszer sem okozott csalódást. Nagyon jól főz, csak az a baj, hogy kevés ideje van rá.
- Ne dicsérj ennyire, mert még elhiszem! – simított végig a férfi karján kedvesen Chun Ja, ami még az én arcomra is mosolyt csalt. Olyan jó volt látni őket ilyen boldogan…
- Tanúsíthatom, hogy tényleg remek szakács! – szóltam közbe én is.
- Akkor a szavak helyett teszteljük le, igazat állítanak-e a főztödről – szólalt meg apa és egy lágy mosollyal nézett a nőre, aki zavarában már rózsaszín arccal meredt a táljára.
Én meg megütközve néztem a férfira, akin már évezredek óta nem láttam ezt a mosolyt. Sőt, egyáltalán rendesen mosolyogni sem láttam anya halála óta. Feltűnhetett neki, hogy nagy szemekkel bámulom, de erről csak két gyorsabb pislogása árulkodott, miközben jó étvágyat kívánt és mindenki nekilátott az ebéd elfogyasztásának. Pár percig még elgondolkodva tanulmányoztam a vonásait, míg Suh Hyung hangja nem térített észhez, és neki nem láttam az ételnek.
Míg falatozgattuk a Chun Ja által készített ebédet – természetesen agyba-főbe dicsérve őt -, addig Suh Hyung, Sung Chan és apa egy Hyunsung nevű koreai cégről diskuráltak, ami halál unalmasan hangzott számomra, így Chun Javal (aki hasonlóan vélekedett a témáról) az idei fesztiválokról beszélgettünk, amire mindketten szívesen elmennénk.
Mikor pedig végül befejeztük az ebédet, elmosogattam az edényeket, míg Chun Ja friss gyümölcsöt szeletelt fel desszertként. A nappaliban telepedtünk le a kanapéra, én Sung Chan mellé a két személyes ülőgarnitúrára, apa a fotelbe, míg a házigazdák a három személyesen foglaltak helyet.
- Chun Ja, köszönöm szépen ezt a csodálatos ebédet! – veregette meg a kézfejét kedvesen apa. – Én ugyan nem szolgálhatok ilyen ebéddel, mint amiben itt volt részem, de legközelebb meghívlak benneteket egy nagyon kellemes étterembe, ahol rendkívül jól főznek.
Ahogy közeledett a nap vége, vagyis jobban mondva az esemény vége, és már megéreztem a távozás csodás ígéretét, kezdtem megnyugodni. Már másfél órája voltam ebben a lakásban apával, és nem történt semmi gond. Ugyan egy szót sem szóltunk közvetlenül egymáshoz, még nagyon nem is néztünk egymás szemébe, de legalább nem ordibáltunk és nem dobáltunk egymáshoz tányérokat. Bár addig korai örülni, míg tényleg el nem hagyom a lakást és egy kilométeres távolságba nem kerülök tőle, de eddig egész jól megúsztam ezt a találkozást.
- Szavadon foglak! – nevetett Suh Hyung. – Remélem, valami rém drága helyről van szó.
- Ugye rám is vonatkozik a meghívás? – örült meg Sung Chan és kérdőn vonogatta fel-le a szemöldökét apára.
- Hogyne, bár akkor lehet, hogy hitelt kell felvennem, ha ki akarom fizetni azt, amit te megeszel, fiam – viccelődött apa, amin még én is elmosolyodtam.
- Nem is szoktam olyan sokat enni! - húzta el a száját a fiú, mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Csak mint egy éhes rinocérosz csorda… - karoltam át és továbbra is dőlt belőlem a nevetés.
Ahogy végignéztem a társaságon, rájöttem, hogy mennyire hiányzott már ez.
A család. A család, aki mindig ott figyel a háttérben, aki ott van, ha támogatásra van szükséged. A család, amitől szeretetet, törődést és odafigyelést kapsz. Egy biztos pont az ember életében, amihez bármikor visszatérhet. Ez a család pedig már évek óta hiányzott az életemből. Az apámmal csak telefonon tartottam a kapcsolatot, vagy már úgy sem. A bátyám, akivel ritkán találkoztam pár óra erejéig, de ezen kívül csak telefonon beszéltünk. A nagybátyám, aki akkor vigyázott rám, mikor azt hittem, hogy összeroskadok a teher alatt, amely rám nehezedett. De ez most megváltozott. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, nincs minden veszve, még lehet segíteni rajtunk, ha elég keményen dolgozunk érte. És erre már megint Suh Hyung ébredt rá elsőként. Suh Hyung és az ő édes menyasszonya, Chun Ja, aki lassan részévé válik ennek az őrült családnak.
- Hyung – szólította meg Suh Hyung apát, meglepően komolyan, miután elült a nevetés zaja. -, tudom, hogy nem szívesen tetted és még lehet, most is bánod a döntésed, de köszönöm, hogy megengedted, hogy Ha Na gyakornok legyen az ügynökségnél.
Megállt az étel a számban (egy igen nagy darab, finom, vérvörös eper), ahogy felfogtam, hogy közeledünk ahhoz a pillanathoz, mikor felállva, egymásra mutogatva fogunk majd ordibálni. Ijedtemben félrenyeltem az epret és köhögésben törtem ki.
- Jól vagy? – csapkodta meg a hátamat Sung Chan, de én le sem vettem a szemem Suh Hyungról és apáról. Suh Hyung távolságtartóan mérte végig apát, apa arcáról pedig eltűnt minden kedves kifejezés, csupán az érzelemmentes maszkját hagyta fenn. Miért ilyen jók ebben a pasik?! Apa, Kyu Hyun, Jae Wan, mindegyikük kedvenc arckifejezése volt, ha magába akart zárkózni.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne okozzon neked csalódást – nézett rám jelentőségteljesen, mire erősen, de kis mozdulatokkal rázni kezdtem a fejem, hogy itt hagyja abba ezt a témát. Mikor pedig láttam, hogy apa feje megindul felém, rögtön megdermedtem.
- Sung Chan mesélte, hogy tegnap beköltöztél a kollégiumba – mondta hűvösen, de várakozóan. Egy pillanatba beletelt, míg rájöttem, hogy ténylegesen hozzám beszél, mert eddig szóra sem méltatott.
- Igen – bólintottam félve, kerülve a tekintetét.
- És milyen? – éreztem a levegőben pattogó szikrákat, a feszültséget, ami úrrá lett a légkörön. Nem tudtam, hogy kárörvendő-e a hangja, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy nem álmaim otthonával kerültem szembe; vagy csak tényleg a kíváncsiság vezérli. Mindenesetre megpróbáltam a legtárgyilagosabb hangom elővenni. – Megfelel számodra?
- Igen, teljesen megfelel – motyogtam félhangosan, amit csak a falon függő óra kattogása zavart meg. – Nagyon tetszik, bár kell még egy kis idő, hogy otthonosan érezzem magam ott.
- Értem – nyugtázta a férfi, én pedig halkan kifújtam a levegőt, hogy megúsztam a beszélgetést egy karcolás nélkül.
- Jaj, képzeljétek, a szobatársam Ki Young! – kicsit színlelnem kellett a vidámságot, de igyekeztem más vágányra terelni a szót, hogy ne kelljen tovább egyenesen apával beszélnem. – Emlékeztek rá, az az alacsony, vörös hajú lány, akiből csak úgy dől a szó és az energia?
- Tényleg? – lepődött meg Suh Hyung. – Akkor jó embert fogtál ki, igaz?
- Persze! – most már nem kellett erőltetem a mosolyomat. – A lehető legjobb emberrel kerültem egy szobába.
- És hogy tetszik az órarended? – érdeklődött tovább Suh Hyung, de egy huncut fény csillant meg a szemében.
- Sung Chan mondta, hogy te tehetsz arról, hogy egy perc szabadidőm sincs – jegyeztem meg kissé durcásan, de csak rájátszottam. – Ha miattad fogok végkimerülésben meghalni, akkor visszajárok kísérteni!
- Nem sokkal van több órád, mint bármelyik gyakornoknak a cégnél. Talán egy-kettővel csak – fűzte tovább a szót a férfi. – Szóval jobb, ha hozzászoksz ehhez a rengeteg órához.
- Tudom-tudom – bólogattam kissé fásultan, mert tudtam, hogy igaza van. Nem volt ez olyan különlegesség az ügynökségen belül.
- Ez nem olyan, mint az Akadémia, hogy lógathatod a lábad, mikor kedved szottyan – feddett meg enyhén a nagybátyám. – Mostantól keményen kell küzdened azért, hogy elérd az álmaidat. Minden gyakornok azért van az ügynökségnél, hogy ő kerüljön ki győztesként a többiek közül, és ezért nem áll messze tőlük az sem, hogy keresztbe tegyenek neked. Sajnos, nem mindig elég a színtiszta tehetség ahhoz, hogy debütálhass.
- Köszönöm a jó tanácsokat, máris jobb kedvem lett – mondtam most már tényleg letörve. Még csak az kell, hogy éjszaka megfojtsanak a párnámmal, mert jobb pontszámot értem el az egyik vizsgán, mint ők…
- De annyi jó hírrel szolgálhatok, hogy ha eldöntöd, mivel akarsz majd foglalkozni, akkor pár órától meg tudsz szabadulni. Így az első dolog, amire koncentrálnod kell, hogy eldöntsd, milyen irányba akarsz menni. Ének, tánc vagy színészet – magyarázta a nagybátyám.
- Van már rá valami ötleted? Melyik irányba húz jobban a szíved? – kíváncsiskodott Chun Ja és bekapott egy kivi szeletet.
- Még nem igazán – ráztam meg tanácstalanul a fejem. – Nem nagyon gondolkoztam rajta, ha bekerülök a P.S.-be, akkor mi is lesz a továbbiakban. De az Akadémián szerettem mindhárom területet, így elég nehéz bármelyik mellett is letenni a voksomat.
- Majd ha elkezdesz órákra járni, akkor könnyebben rájössz. Látatlanban nehéz dönteni – kócolta össze a hajam Sung Chan, mire jó erősen rácsaptam a kezére válaszul. – Aú!
- Megérdemled – nyújtottam rá nyelvet, miközben igyekeztem rendbe hozni a hajam.
- Habár azért majd néha meglátogathatnátok – néztem rájuk kérlelőn. – Nem nagyon hagyhatom el az ügynökséget engedély nélkül, és ha Go Jinon múlik a dolog, akkor ott öregednék meg a kolesz negyedik emeletén.
- Go Jin? – kapott hirtelen a témán apa, azzal egy időben pedig Sung Chan megragadta a karom. Riadtan pillantott rám a fiú és abban a percben rájöttem, hogy valami olyan dolog csúszott ki a számon, aminek nem kellett volna. – Mi köze van hozzád annak a férfinak?
Félve néztem apára, aki most először mintha aggódva fordult volna felém. Nem foglalkozott tovább azzal, hogy minden érzelmét elrejtse előlem, mikor hozzám beszél. Tétovázva szólaltam meg ismét, annak ellenére, hogy Sung Chan ujjai szinte belemélyedtek az alkaromba.
- Nem találkoztam eddig vele sokszor, de ennyi alkalomból is kiderült, hogy nem vagyok a kedvence – fejtegettem óvatosan és lassan.
- Maradj távol tőle, ha lehetséges! – kapott a szón apa és elég komolyan bámult rám ahhoz, hogy megijesszen.
- Elég nehéz kivitelezni, mikor ő foglalkozik a gyakornokokkal – dünnyögtem továbbra is idegesen. Ha apa ennyire fél ettől a férfitól, akkor nem egy senkivel van dolgom. Ha még arra is képes ez a téma, hogy ne törődjön a rideg maszkjával, amit nekem mutat, akkor Go Jin nem egy kis halacska a tengerben. Hanem minimum egy igen veszélyes cápa…
- Sung Chan, tartsd szemmel Ha Nat és Go Jint is!
Egyből azt akartam válaszolni, hogy engem aztán nem kell szemmel tartani, de ahogy apa szemöldökének ráncolása nyugtalanságát tükrözte és nem kevésbé félelmét, inkább csendben maradtam. Úgy látszik, Jae Wan és Sung Chan története Go Jinról nem holmi gyerekeknek szóló rémtörténet volt, hanem nagyon is volt igazság alapja. Annyira komoly fenyegetést jelenthetett Go Jin Sung Chanra és apára, hogy még rám is hajlandó volt vigyázni. Ugyan csak közvetve, Sung Chan által, de ez is több volt, mint amit négy év alatt tapasztaltam tőle.
- Rendben – egyezett bele a bátyám komolyan és végre elengedte a karomat, amit eddig szorított.
- Akármivel is próbálkozik, ne adj neki ürügyet arra, hogy árthasson neked! – fordult ismét felém apa kíméletlenül, de ez a kíméletlenség most először nem nekem szólt. Habár nem tudtam, hogy tényleg engem félt-e, vagy inkább Sung Chant és a céget, de egy pillanatig elöntött iránta a hála.
- Igyekszem.
- Mégis mi történt közted és Go Jin között? – tette fel a kérdést Suh Hyung, aki nyilván tisztában volt a helyzettel, így gyorsan előadtam a rövidített változatát a történetnek.
- Amint ismét beteszed a lábad az ügynökséghez, az lesz az elsődleges célja, hogy kitegye a szűrödet – vonta le a maga következtetését a nagybátyám. De nem ellenkeztem, mert ahogy végighallgattam a saját történetem, rájöttem, hogy igaza van. Az a pasi mindenképpen arra hajazott legutóbb is, hogy minél nagyobb büntetést kaphassak a Jae Wanos incidens miatt. Így nyilvánvalóvá vált, hogy mi a célja ezzel.
- Remek – sóhajtottam a kezembe temetve az arcomat. – Éppen csak bekerültem az ügynökséghez, és már azon kell aggódnom, mikor dobnak ki onnan.
- Ne aggódj! – karolta át a vállam Sung Chan. – Megoldjuk.
- Köszi! – hajoltam hozzá közelebb, és a nyakába temettem az arcom.
- Ha pedig már ilyen búskomor témához keveredtünk, ideje kicsit feldobni a hangulatot – csapta össze a kezét Suh Hyung, mire kibújtam Sung Chan öleléséből. Ugyan láttam a szemem sarkából, hogy apa még mindig ugyanolyan feszült és cseppet sem engedett fel, igyekszik fenntartani a látszatát. - Hyung, nem véletlenül hívtalak meg ma hozzánk.
Apa már inkább érdeklődve, mintsem feszülten figyelt az öccsére.
- Igazság szerint, tudod, hogy hónapokon belül hozzám jön ez a csodás nő – itt egy meleg és szeretetteljes mosollyal jutalmazta Chun Jat. – Szeretnélek megkérni, persze, csak ha akarod, hogy te légy az esküvői tanúm!
- Hogy én? – hőkölt hátra meglepetésében a férfi, és felkuncogtam az arckifejezésén. Mindenre számított, csak arra nem, hogy Suh Hyung az esküvői tanújának szerepére szeretné felkérni. Kis időbe beletelt, míg feldolgozta ezt a fordulatot, de aztán már széles vigyorral az arcán állt fel, hogy megölelje az öccsét. – Megtisztelsz! Szívesen leszek a tanúd, drága testvérem!
- Ennek örülök! – viszonozta az ölelést Suh Hyung, és mindenki csak mosolyogva nézte a két testvért, amint egymás nyakába borulva ünnepelnek. Majd végül elengedték egymást és Suh Hyung a bárszekrényhez sétált. – Kicsit féltem tőle, hogy mit fogsz hozzá szólni, de örülök, hogy igent mondtál.
- Miért mondtam volna mást? – vigyorgott még mindig apa és elérzékenyülve néztem szét a szobában. Suh Hyung egy pezsgőt hozott a kezében, miközben Chun Ja poharakért sietett el a konyhába. Sung Chan pedig hasonlóan figyelte a jelenetet, mint én. – Én inkább attól féltem, hogy nem engem fogsz megkérni a szerepre.
- Fel sem merült bennem más lehetőség – töltötte szét a pezsgőt a kinyitása után. Ugyan én a tegnap este után még látni sem akartam alkoholt, de elég udvariatlan lettem volna, ha visszautasítom. Így elfogadtam én is egy pohárkával és mindannyian felálltunk, hogy köszöntőt mondjuk.
- Erre a csodás nőre, aki volt olyan bolond, és igent mondott nekem! – emelte poharát Suh Hyung Chun Ja felé, aki a könnyeivel küszködött.
- Legyen nagyon hosszú és boldog házasságotok! – folytatta a kört apa.
- A családra! – csak ennyit tudtam kinyögni, mert engem is meghatott ez az egész jelenet. Végre úgy éreztem, hogy ilyennek kellene mindig lennünk. Mindig ilyen hangulatnak kellene lennie egy családban. Még ha néha össze is veszünk, másnapra már fátylat borítva rá, nevetünk együtt.
Mindenki belekóstolt a tósztok után a pezsgőbe. Nekem ugyan nem ízlett, de azért megittam azt a keveset, amit Suh Hyung kitöltött.
- Mikor is lesz pontosan az esküvő? – érdeklődött apa, mikor ismét helyet foglaltunk.
- Nemsokára elkészülnek a meghívók és elküldjük őket – kezdte izgatottan Chun Ja. – De a pontos dátum, az július 23.
- Az még messze van – hümmögött Sung Chan.
- Nem volt korábban hely a jejui szállodában, amit kinéztünk – cöccögött a nő és elégedetlenül kopogtatta a körmeit a poharán. – De az időpont annyira nem is lényeges. Legalább van időnk mindent megszervezni.
- Jeju? – húzta fel a szemöldökét apa és elmosolyodott. – Ennél messzebb nem találtatok helyet?
- Chun Ja ott született, így lett a helyszíne Jeju az esküvőnek – válaszolt Suh Hyung készségesen a szurkálódó kérdésre.
- Ezt eddig nem is tudtam – jegyeztem meg meglepődve. - És ott lakik a családod is?
- Igen, a legtöbbjük nem költözött el. Így egyszerűbb is számukra, ha ott lesz, nem kell annyit utazniuk. Főleg a nagyszüleimnek. Oh, majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez, és kisöpörte a szeméből az egyik rakoncátlan hajtincsét.
- Mi az?
- Még nem említettem, de szeretném, ha az esküvőn egy szép koszorúslányruhában díszelegnél – csak úgy ragyogott, ahogy kifejtette a gondolatait. – Azon a helyen, ahol a menyasszonyi ruhámat néztem ki, onnan beszerezhetnénk a te ruhád is.
- Ha Na lesz a koszorúslány? – kérdezett közbe apa és a meglepettség csak úgy sugárzott róla.
- Igen, nekem sajnos nincsen fiatal, női rokonom, de Suh Hyungnak szerencsére itt van Ha Na – mosolygott rám Chun Ja és automatikusan viszonoztam a gesztust. Apa ezután már nem szólt semmit sem, csak mindent tudóan bólogatott, amit nem tudtam hova tenni.
- Öhm… nem szükséges külön ruha számomra – hebegtem zavarban, mikor eszembe jutott, mit akartam mondani, mielőtt apa közbeszólt.
- Dehogynem! – hörögte Chun Ja, mint ha azt mondtam volna, hogy egy krumplis zsákban szeretnék megjelenni a neves eseményen. – Ha már voltál olyan kedves és elfogadtad a koszorúslány szerepét az esküvőn, akkor az a minimum, hogy egy szép, új ruhában libbenhetsz végig a padsorok között.
- De… - kellemetlennek éreztem, hogy ilyen nagy figyelmet szentelnek annak, hogy milyen ruhában fogok megjelenni az esküvőn, vagy hogy pénzt költenek rám.
- Ne aggódj, nem valami ocsmány ruhát akarok rád sózni! – nevetett a nő izgatottan és innentől kezdve nem is volt esélyem, hogy tovább tiltakozzak. Nekiállt ecsetelni, hogy milyen ruhára is gondolt, én meg csak helyeselni és bólogatni tudtam rá. – És még valami!
- Micsoda? – nem kerülte el a figyelmem, hogy a hangom igazán elgyötört volt, így ezt ellensúlyoztam egy mosollyal. Nem mintha nem élveztem volna az egész készülődést és tervezgetést az esküvőre, de minden bizonnyal sokkal jobban tetszett volna, ha nem én vagyok a középpontban ezúttal.
- Ne felejtkezz el a kísérőről! – kacsintott rám, de én csak értetlenül meredtem rá, így hozzátette. – Szerezz egy fiút az esküvőre! Valakinek végig kell kísérnie az oltárig vezető úton.
- Hogy micsoda?! – ismételtem meg a korábbi mondatom, de ezúttal még leplezni sem voltam képes a megrökönyödésem. – Egy fiút?
- Nem is egy lányt! – ravasz mosollyal méregetett, de nekem csak az visszhangzott a fejemben, hogy szerezzek egy fiút… Elegem volt mostanában a fiúkból, mert olyan bonyodalmakat okoztak az életemben, ami kezdett felülkerekedni rajtam. – Amúgy sem vagy már gyerek, így illendő, ha egy fiúval jelensz meg.
- Mégis honnan szerezzek én egy fiút?! – nyögtem ki kétségbeesve, bár éreztem a kérdésemben rejlő iróniát, amiről senki sem tudott a jelenlévők közül.
- Ugyan, Ha Na, nem hiszem, hogy ez gondot okozna neked – mosolygott Chun Ja még mindig, és éreztem, hogy nagyon is akar valamit sugallni a tekintetével, mégsem esett le rögtön. Mire pedig ráébredtem, mire céloz, már késő volt.
- Még csak eszedbe se jusson… - morogta mellettem apa meglepően nagy hévvel és sötét szemei szinte átégették a koponyámat, ahogy rám meredt. Utáltam a félreértéseket, de ezt egyértelműen ezekhez a helyzetekhez kellett sorolnom. Ugyanis Chun Ja Kyu Hyunra célozgatott, mivel ő leginkább azokat a pillanatokat kapta el, mikor vele voltam. Apa viszont egyértelműen Se Joora gondolt, hiszen ő arról az oldaláról ismerte a történetet, hogy azzal a fiúval vagyok együtt. – Ne merd azt a fiút magaddal ráncigálni…
- Nem fogom! – emeltem fel ijedten a hangom. – Amúgy is félreért…
- Kiről beszéltek? – kérdezte értetlenül Sung Chan, de ugyanazt a kifejezést láttam a többiek arcán is. És ez volt az a pillanat, mikor nem tudtam, mit is mondhatnék. Nem magyarázhattam el egyik félnek sem a dolgot, hogy megértsék, mert ez olyasmi volt, amit nem akartam az orrukra kötni. Viszont a kérdés hallatán apa elgondolkozva, majd pedig megvilágosodva nézett rám.
- Nem tudják?! – elképedve és megrovón hangzott a szájából a mondat, ami csak a torkomra forrasztotta a szavakat. Úgy éreztem, kezd kicsúszni a talaj a lábam alól és nem tudtam, mivel akadályozhatnám meg ennek bekövetkeztét. – Ennyi mindent megtesznek érted, kiállnak melletted, még kockáztatnak is érted, és nem tudják, hogy közben te mit csinálsz?
- Én… - tátogtam és nem tudtam, mit mondjak. Abban voltam egyedül biztos: Sung Chanék nem tudhatják meg, hogy Se Jooval randizok. – Kérlek, ne…
- Nem mondom el – felelte hidegen és kihúzta magát a székében. – Meghagyom neked ezt a megtisztelő feladatot, Ha Na. Mondd meg nekik te, hogy szúrtad őket hátba!
Ha nem teszi hozzá ezt az utolsó mondatot, ha nem fűzi még hozzá az utolsó szavakat, akkor talán nem történt volna az, ami. Akkor megszégyenülve, megalázottan vallottam volna be mindent Suh Hyungéknak és elfogadtam volna, hogy én vagyok a rossz. De mégis hozzátette…
Ettől pedig a szavai nyomán ismét fellángolt bennem minden sérelem, amit el kellett szenvednem tőle az évek során. Az a kevés öröm, amit a mai nap folyamán megtapasztaltam, úgy szállt el, mintha soha nem is létezett volna. Helyette csak a mardosó düh és égető felháborodás maradt. Megint feltűnt a színen az a Yoon Tae Won, akit ismertem. Az az apa, aki gyűlölt és megvetett engem. Az a férfi, aki úgy tekintett rám, mintha nem is léteznék vagy csak egy kellemetlenség lennék számára. Ezek a gondolatok pedig előhívták azt a mérhetetlen haragot, amit mindig is éreztem iránta, és minden izmomat meg kellett feszítenem, hogy ne pattanjak talpra és ne vágjam ordítva a képébe, ami az eszembe jut. Ehelyett csak egy helyben ülve, remegve az indulattól, a körmeimet a combomba vájva suttogtam halkan, de mégis könyörtelenül.
- Te beszélsz hátba szúrásról? – a gúnytól csöpögő hangom fel sem ismertem volna, ha nem tudom, hogy az én számból tör elő. – Lehet, hogy nem mondtam el nekik, de okkal tettem.
- Féltél, hogy ugyanazt fogják mondani, mint én? – jegyezte meg epésen a férfi és megrándult a szája széle. – Tudod jól, hogy nem helyeselné senki sem a jelenlévők közül azt, amit teszel.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, ahogy felfogtam a szavait, és őszintén megvallom, feltámadt bennem a kétség. Talán igaza volt, talán tényleg azért nem mondtam el se Sung Channak, se Suh Hyungnak, hogy Se Jooval randizom, mert féltem, hogy nem fogadnák el. Hogy ugyanúgy azt tanácsolták volna, hogy mondjak le róla mindkettőnk érdekében.
- Lehetséges, hogy igazad van – vontam vállat könnyedebben, mint ahogy éreztem magam. – De abban is biztos vagyok, hogy egyikük sem reagált volna úgy, ahogy te. Nem játszadozott volna velem és vele!
- Ha Na… - kezdett bele nyugodtan Sung Chan, a karomra téve a kezét, de leráztam magamról és tovább folytattam.
- Nem zsarolta volna meg, nem próbált volna meg egyikük sem manipulálni! – kiáltottam most már dühösen. A szívem a torkomban dobogott, a vér dübörgött a fülemben. Tudtam, hogy meg kellene állnom, tudtam, hogy csendben kéne maradnom, de képtelen voltam rá.
- Akkor… - kezdett bele apa, de aztán megakadt, végül mégis folytatta kicsit rekedtebb hangon. – Akkor mire vársz még? Nem akarod megosztani velük, hogy kivel is találkozgatsz a hátuk mögött?
- Ha el is mondanám, nem azért tenném, mert te rákényszerítesz, hanem azért, mert úgy döntöttem! – kiáltottam rá és megremegett a szám. A mellkasomra egy száz tonnás súly nehezedett, alig kaptam levegőt. Apa arcán is mintha saját szenvedésemet láttam volna visszatükröződni.
- Azt hiszem, ennyi elég vo… - próbálkozott Suh Hyung a kedélyek lecsillapításával, félig felállva, de annyi haszna volt, mint ha két dühödt oroszlán közé vetette volna magát.
- Még hogy hátba szúrás! – már szinte magamat hergeltem, hogy legyen elég erőm szembeszállni apával. – Hányszor árultál el az évek alatt, mióta anya meghalt?! Hah?!
Apa felnézett rám, mintha érdekelte volna, hogy mégis, miről beszélek, így folytattam.
- Eltávolítottad a közelemből azokat az embereket, akiket szerettem! – hangom már nem is dühöt, hanem fájdalmat tükrözött vissza. Pontosan azt a fájdalmat, amit apán is láttam. Száját összepréselte és mély ráncok jelentek meg a szeme körül, ahogy rám hunyorított. – Rávetted Se Joot és a bandát, hogy bevonuljanak a seregbe, csak hogy minél messzebb kerüljenek tőlem. Hazudtál nekik, csak azért, hogy te jobban érezd magad! És most is… most is megfenyegetted Se Joot, hogy kidobod a cégtől, hacsak nem teszi azt, amit mondasz…
A kezét a mellkasához kapta, mintha minden egyes szavam éles késként hatolt volna a szívébe. Hörögve felnyögött és meggörnyedve hajolt előre. Értetlenül meredtem a jelenetre és rémülten néztem körbe a többieken, hogy mégis mi folyik itt. A társaság többi tagja viszont egyáltalán nem azt a reakciót mutatta, mint amire számítottam volna. Nem tűntek olyan értetlennek és döbbentnek, mint én, hanem épp ellenkezőleg.
- Chun Ja, hozz egy pohár vizet! – utasította Suh Hyung menyasszonyát, miközben apa mellett termett és leguggolt mellé. Egyik kezével a férfi hátát simogatta, aki még mindig furcsa, nyöszörgő és szenvedéssel teli hangokat hallatott. Eközben Chun Ja kapkodva és ijedten rohant a konyhába. – Hol vannak a gyógyszereid?
- A… ka-kabátom… zs-zsebében… - nyögte apa elfúlva, mire Sung Chant nem is kellett kérni, egyből az előszobába sietett és pont akkor ért vissza egy gyógyszeres dobozzal, mikor Chun Ja a pohár hideg vízzel. Mindkettejük keze remegett és Sung Chan alig bírt két tablettát kivenni a dobozból anélkül, hogy mindegyik a földre nem szóródott volna.
- Hyung, itt van, gyorsan vedd be! – vette át a pirulákat Suh Hyung és segített kiegyenesedni apának, majd a szájába helyezte őket. Chun Ja továbbította a vizet, mire a férfi nagy kortyokban nyelte azt.
Eközben én csak elképedve, tétlenül és teljesen összezavarodva néztem a jelenetet. Mégis mi a fene volt ez?! Mióta szed apa gyógyszereket? És egyáltalán milyen gyógyszerek azok?!
- Jobban vagy már? – kérdezte óvatosan Suh Hyung a fotelben elterülő férfitól. Apa még mindig a mellkasát markolászta ujjaival, arca sápadt volt és izzadtság gyöngyözött a homlokán. Néha meg-megrezzent, de nem felelt a kérdésre. – Azt hiszem, mentőt kellene hívni.
Suh Hyung már kezdett pánikba esni, de ekkor apa megragadta a kezét és visszatartotta.
- Ne-nem szükséges – fújtatta és végre kinyitotta a szemét. Vizenyős szeme könnyektől csillogott és fejét a fotel háttámláján nyugtatta. – Már jobban vagyok.
- Biztos? – hajolt le ismét az öccse és úgy vizslatta az arcát, mint ahogy az enyémet szokta, mikor tudja, hogy nem mondok igazat, és várja, hogy színt valljak. – Inkább hívom a mentőket. Egy kivizsgálás azért nem árthat.
- Suh Hyung! – szólt most már ellentmondást nem tűrően apa, és egy pillanat erejéig visszanyerte a határozottságát. – Csak… csak egy kis pihenésre van szükségem.
Legalább egy percig farkasszemet néztek, de végül Suh Hyung sóhajtva megadta magát.
- Akkor pihenj le a vendégszobában egy kicsit! – láttam apán, hogy legszívesebben nekiállna kötözködni, de akkor annak az lett volna a vége, hogy Suh Hyung hívja a mentőket. Így inkább beleegyezett, és hagyta, hogy a férfi felsegítse, és a vendégszobába kísérje. Eközben persze egy pillantásra sem méltatott, de én végig őt bámultam. Egész végig járt az agyam, hogy most mégis minek voltam tanúja és mit láthattam.
Az asztalon lévő gyógyszeres dobozra tévedt a tekintetem és felvettem, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy számomra ismeretlen doktor neve szerepelt rajta, az apáméval együtt. Plusz, hogy napi háromszor kell bevennie, és természetesen a gyógyszer neve, ami nekem nem mondott semmit. Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy vitaminok…
Suh Hyung mély levegőt véve rogyott le a kanapéra, mikor visszatért. Sung Chan és Chun Ja is követte a példáját. Egyedül én maradtam állva és pislogtam végig rajtuk. Chun Ja nyugtatólag simogatta Suh Hyung kezét, aki még mindig nem tért teljesen magához a történtek után. De képtelen voltam kivárni, hogy mindenki megnyugodjon. Tudni akartam, hogy mi folyik itt. Mégpedig most azonnal!
- Ez meg mi volt? – kérdeztem, de még engem is meglepett, hogy mennyire remeg a hangom és köszörültem egyet a torkomon, bár semmi köze nem volt a kettőnek egymáshoz. Ami viszont feltűnt, hogy egyikük sem néz a szemembe, mindannyian kerülik a pillantásom és nem akaródzik nekik válaszolni a kérdésemre. – Kérdeztem valamit!
- Ha Na! - sóhajtott fel Suh Hyung türelmetlenül, de nem tudott meghatni.
- Suh Hyung… – megint kezdett felmenni bennem a pumpa, de most egészen más okból kifolyólag, mint korábban.
- Az előbb miről beszélt apa? – szólalt meg Sung Chan félbeszakítva és követelőzőn. – Mit titkolsz előlünk?
Nem tagadom, reméltem, hogy nem kerül sor erre a beszélgetésre ezek után, de tudtam, hogy végül nem fogom megúszni. Sung Chan nem nyugodott volna bele, hogy nem tud valamit. A makacsságunkat anyától örököltük mindketten. Ha pedig nem mondom el most, akkor féltem, hogy ők sem mondanak semmit apáról…
Így nagyon röviden beszámoltam Se Jooról és arról az ominózus randinkról, amivel lebuktunk a nyilvánosság előtt és apa megtudta. Illetve arról is, hogy valójában mi volt az oka annak, hogy megkaptam tőle a szerződést. Mindannyian csendben hallgattak, és úgy éreztem magam, mint a vádlott a bíróságon, aki bevallja bűneit, és tudja, hogy el fogják ítélni.
- Egy-két dolog így világossá vált – szólalt meg elsőként Sung Chan. - Többek között a homályos és követhetetlen sztori, amit előadtál, miután eljöttél apától. Szépen a szemembe hazudtál.
- Akárcsak nekünk – tette hozzá teljesen feleslegesen Suh Hyung.
- Mégis mit vártok tőlem?! – fakadtam ki, mert akármennyire is bűntudatom volt, nem akaródzott beismernem, hogy igazuk van. Ahogy viszont a csalódott tekintetekre meredtem, rosszabb volt ezer büntetésnél és szidalmazásnál. Valószínűleg ezért volt olyan kétségbeesett és kérlelő a hangom is. – Számoljak be a szerelmi életem minden egyes részletéről nektek? Ti sem gondolhatjátok ezt komolyan!
- Ez igaz – bólintott a nagybátyám és az orrnyergét kezdte el masszírozni, valószínűleg azért, hogy levezesse a feszültségét. – De Se Joo nem akármilyen fiú, Ha Na, ezt te is tudod. Ő… ő egy egészen más lapra tartozik, mint a többi fiú. Még csak nem is sejtettem…
- Próbáltuk titokban tartani, míg kitaláljuk, hogy mitévők legyünk – motyogtam végül megsemmisülten, lehuppanva a kanapéra.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem tűnt fel semmi – jegyezte meg Sung Chan egy kicsit sértetten Suh Hyungnak. – Pedig majdnem kiszúrta a szemem.
- Egy ponton viszont igaza van az apádnak, Ha Na – nézett rám a férfi komolyan és minden vidámság nélkül. -, Se Joo nem jó választás. Tudom, hogy nem lehet az érzéseket irányítani, de szinte bárki jobb lett volna nála.
- Magyarul azt mondod, hogy szakítsak vele?! – megint felkaptam a vizet, de igyekeztem visszafogni magam. – Köszönöm, már apától is hallottam egyszer, milyen következményei lehetnek, ha kiderül, mi van köztünk, nem szükséges megismételned.
- Nem, nem azt mondom – rázta meg a fejét Suh Hyung meglepő módon. – De ennek nem lesz jó vége, ha ilyen meggondolatlanul viselkedtek. Ha rájönnek, hogy jártok Se Jooval, akkor az nem csak rátok lesz hatással, hanem Sung Chanra és Tae Wonra is.
Meghökkenve néztem a nagybátyámra, aki nem kezdett el fenyegetőzni és zsarolni, hogy márpedig most azonnal szakítsunk Se Jooval, hanem csak igyekezett felhívni a figyelmem a veszélyeire a fiúval való kapcsolatomnak. Ez pedig ezerszer hatásosabb volt, mint bármilyen agresszív támadás a részéről.
- Csak annyit kérek tőletek, beszéljétek meg, hogy tényleg ezt akarjátok-e, és készen álltok-e szembenézni mindennel, ami rátok várhat! – ráncolta a szemöldökét és csak bólintani tudtam rá, majd újabb csend telepedett a szobára. A tekintetem akaratlanul is a vendégszobára tévedt.
- Mi történt vele az előbb? – halkan kérdeztem, de mégis úgy tűnt, szinte kiabálok, ahogy a hangom átszelte a szobát. Sung Chan és Suh Hyung jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra, majd szótlanul megegyeztek, hogy Suh Hyung fog beszélni.
- Ha Na, próbáld meg nyugodtan kezelni a dolgot! – kért már meg rögtön az elején, hogy ne kezdjek ordibálásba és ne akadjak ki megint. – Tae Won, akarom mondani, az apád… beteg.
A szemem azonnal kétszer akkorára nőtt, dülledten néztek a nagybátyám kimerült arcára, mikor meghallottam a szavait. A gyomrom hatalmasat bukfencezett és hányinger kerülgetett.
- Milyen gyógyszerek ezek? – kérdeztem végül a kezemben tartott kis gyógyszeres dobozt nézve, mikor feldolgoztam az információkat.
- A szívére vannak – mondta kelletlenül Sung Chan és a kezeit babrálta idegesen.
- A szívére?! – leheltem elhaló hangon és az aggodalom egyre csak növekedett bennem, ahogy egyre több mindent tudtam meg.
- Úgynevezett hipertófiás cardiomiopátiában szenved – mondta a bonyolult latin kifejezést Suh Hyung és az a rossz érzésem támadt, hogy nem csak komolyan hangzik a betegség neve, hanem tényleg az is. – Ez azt jelenti, hogy kóros szívizomrostok szaporodtak el a szervezetében és ezzel akadályozzák a szíve normális működését.
- E-ez halálos? – nyögtem ki nagy nehezen az első kérdést, ami eszembe jutott, miközben reszkető végtagokkal próbáltam megemészteni a hallottakat. Szemeim egyenesen Suh Hyung barna íriszén állapodtak meg, hogy a hazugság legkisebb jelét is kiszűrhessem.
- Nem – mondta meglepően gyorsan, mire hangosan fújtam ki az eddig visszatartott levegőt. – De gyógyszeres kezelésre szorul, és ha rosszabbodik az állapota, akkor műtétre is sor kerülhet.
- És ennek mekkora esélye van? – egyre nagyobb gombóc gyűlt a torkomba, amitől nehezen tudtam lélegezni és nyelni egyszerre. Valahogy nem akarta az agyam befogadni azt a tényt, hogy az apám beteg…
- Nem kizárt – adott kitérő választ Suh Hyung, de talán örültem is ennek, nem akartam százalékokat hallani és hamis reményeket. – Ha továbbra is nagy terhelésnek van kitéve, akkor az nem segít a gyógyulásban.
- Az előbb a szíve volt…? – kérdeztem még mindig félénken és bátortalanul.
- Igen, fizikai vagy akár lelki terhelés hatására fellépő mellkasi fájdalom a legkellemetlenebb tünete a betegségnek – mondta tudálékosan Suh Hyung.
- Mióta tart ez? – érdeklődtem tovább tompa aggyal, ahogy ráébredtem, hogy minden egyes találkozásunk apával csak ronthatott az állapotán. Minden egyes esetben veszekedtünk, ezzel pedig komoly nyomásnak tettem ki és nem is tudtam róla.
- Legalább három éve – felelt Sung Chan készségesen és óvatosan vizslatta az arcvonásaim. – Az egyik igazgatói ülés után rosszul lett és be kellett vinnem a kórházba. Akkor derült ki.
- Már három éve… - dörzsöltem meg a tarkómat, hogy képes legyek feldolgozni ezt az egészet. Aztán valami feltűnt, ami felett eddig elsiklottam és hüledezve néztem a bátyám zöldesbarna szemeibe. – Már három éve tudjátok, hogy beteg?
- Ha Na…
- Három éven keresztül titkoltátok előlem, hogy beteg?! – a megrökönyödés enyhe kifejezés volt arra, amit jelen pillanatban éreztem. Keserű szájízt hagyott maga után a tudat, hogy ilyen szinten elárultak. Nem dühös voltam, nem is mérges, fogalmam sincs, milyen érzések kerítettek hatalmukba. De alig bírtam levegőhöz jutni, zihálva kapkodtam levegő után és fel kellett állnom, mert nem bírtam egy helyben tovább ülni. Hirtelen megszédültem, és csak Sung Chan védő karjai gátoltak meg abban, hogy össze ne essek, de azonnal el is löktem a kezeit, miután minden visszakerült a helyére. – Ő az apám… Akármilyen szörnyű kapcsolatom is van vele, akkor sem titkolhattátok volna ezt el előlem! Jogom volt tudni! És ti beszéltek arról, hogy a szemetekbe hazudtam! Minden egyes alkalommal, mikor róla beszéltünk, elmondhattátok volna, de ti hallgattatok!
- Ha Na, ez nem ilyen egyszerű… - kezdett bele Suh Hyung, de nem érdekeltek a magyarázatai és a kifogásai.
- Mi olyan bonyolult ebben?! – förmedtem rá, és tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nem kellene így beszélnem vele, mégsem tudtam parancsolni magamnak. – Talán nem vagyok a család része?! Talán nem érdemlem meg azt a tudást, hogy az apám olyan beteg, hogy akár meg is műthetik? Vagy nem tekintetek családtagnak már?! Miért nem mondtátok el?!
Tudtam, hogy hülyeség a nagy része annak, amit felhoztam, mégsem tudtam mivel magyarázni azt, hogy eddig nem mondtak semmit sem, és megtartották maguknak ezt a dolgot.
- Miért nem mondtátok el?! – ismételtem hisztérikusan.
- Mert én megkértem őket – válaszolta egy mély és nyugodt hang a vendégszoba ajtajában, mire odakaptam a fejem…

2 megjegyzés:

  1. Azta hàt dz megint nem semmi tetszett Suh Hyung szervezése az ebéddel. És hogy Ha Na kezdett megnyílni az apja felé kicsit. És mikor az a beszélgetés megtörtént elképzeltem Ha Na nézését. A végén mikor elmondták neki hogy az apja beteg ott leesett az állam. Kiváncsian várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Suh Hyung egy igazi problémamegoldó próbál mindig lenni, aztán meg valahogy soha nem jön össze neki. :D Csak utólagosan jönnek rá körülötte, hogy igaza van és helyesen cselekedett. :D
      Bizony, Ha Na és az apja kapcsolata már egy jó ideje nem fenékig tejfel, de azért hogy a betegségéről nem beszéltek neki, az egy kicsit durva és szegény eléggé ledöbbent.
      A folytatás pedig jövő héten érkezik, és nagyon köszönöm, hogy írtál! ^^

      Törlés