2017. ápr. 26.

39. fejezet

Szerettem őt...

Az első, ami tudatosult bennem, hogy alig vagyok képes nyelni. A szám összeragadt és olyan száraz volt, mint a puskapor, ahogy pedig összeszorítottam az ajkaim, éles fájdalom nyilallt bele, mintha csak megcsípett volna egy darázs. Oda akartam kapni, de a kezem félúton megakadt valamiben, amihez képest az előző fájdalom csupán gyerekjátéknak tűnt. Felnyögtem és csak azért rimánkodtam, hogy szűnjön meg a kellemetlen érzés. Mégis mi folyik itt?!
Ahogy kezdtem egyre inkább magamhoz térni, úgy küldte a testem a jelzéseket minden egyes pontjából, hogy csak óvatosan, mert ez is meg az is fáj. A kezem visszahanyatlott, ahogy rájöttem, hogy egy kisebb lépéssel kellene kezdenem, méghozzá mondjuk a szemem kinyitásával.
Világos volt, egyértelműen nappal és a fehér plafont bámultam, ami viszont már meglepetésként ért. A szobám halványzöld színben pompázott otthon, így biztosan nem a gangnami házunkban voltam. A lélegzetem nehézkes volt és meg kellett küzdenem minden egyes oxigénmolekuláért, amit le akartam erőltetni a tüdőmbe, mert az oldalamban és a mellkasomban érzett állandó sajgás ezt meglehetősen akadályozni próbálta. Hol vagyok?!
- Ha Na? Magadhoz tértél?! – oldalra fordítottam a fejem és Suh Hyung aggódó arcával találtam szemközt magam, aki egyből közelebb hajolt hozzám, amitől kínosan feszengve hőköltem volna hátra, ha van hova…
- H-hol va-gyok? – krákogva, de végül sikerült feltennem a korábbi kérdésemet.
- Szomjas vagy? – kérdezte a nagybátyám és meg sem várva a válaszom, eltűnt a szemem elől, míg én belesüppedtem a párnámba. Egy pohár vízzel tért vissza, amibe még egy szívószálat is helyezett, amit más körülmények között viccesnek találtam volna, most viszont áldottam érte, mert kételkedtem benne, hogy máskülönben hozzájutottam volna a folyadékhoz.
- Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, miután elegendő vizet vettem magamhoz és nem éreztem úgy, hogy itt rögtön kiszáradok és porladó múmiává változom.
- Biztos nem kérsz még? – tartotta elém a poharat a férfi, hátha meggondolom magam.
- Biztos – mosolyodtam el gyengéden, mert talán egyedül az arcom volt, amit kedvemre és nagyobb fájdalom nélkül tudtam mozgatni. De ahogy erre jutottam, megint eszembe jutott az eredeti kérdésem, amit nem voltam rest ismét feltenni.
- Kórházban – jött az egyszerű felelet Suh Hyungtól, mire csak döbbentem néztem rá.
- Micsoda? De hát miért?! – egyre erősebb volt a hangom, amit egész jó jelnek vettem, így fel akartam ülni, mert kezdett elegem lenni a fekvésből. De amint megmozdítottam a kezem, Suh Hyung már ott is termett mellettem és igyekezett visszanyomni az ágyba.
- Nem kéne mozognod… - motyogta ijedten, ami engem is megrémisztett.
- Mi történt? – ahhoz képest, hogy a nagybátyám ábrázata minden volt csak nyugodt nem, egész jól palástoltam az idegességemet. – Mi bajom van?
- Ha Na… - kezdett bele, de mintha nem akarta volna folytatni.
- Ha nem mondod meg magadtól, akkor majd rájövök egyedül – jelentettem ki fenyegetően és megint megpróbáltam felülni, és most tovább is jutottam, mint az előbb, mert Suh Hyung nem volt elég gyors.
Csak egy pillanatba telt, hogy szemügyre vegyem a testem, ami az ágyon pihent. Takaró nem fedett, csak egy egyszerű, világoskék kórházi öltözékben hevertem a matracon, de azt kívántam, bár terítettek volna rám legalább egy lepedőt. Ugyanis a bal combomon egy kötés volt, a jobb lábszáram térdtől egészen a lábujjamig egy gipszbe volt burkolva, akárcsak a jobb kezem a könyökömtől a kézfejemig és a bal kezem könyökhajlatába infúziót szúrtak. Ezek pedig csak azok a sérülések voltak, amiket szabad szemmel láthattam, ki tudja, hogy mit rejtett maga alatt a kórházi ruha!
- Mi… mi ez… mi a fene… - csak szótöredékekben voltam képes beszélni, a korábbi határozottságom elillant és a félelem vette át a helyét.
- Nyugodj meg, vegyél mély levegőt! – ragadta meg az ép kezem Suh Hyung, így ezzel magára vonta ismét a figyelmem arról a borzalomról, amit a testemnek neveztem. Szemeim ráemeltem és tőle vártam megnyugtatást, hogy ez csak egy rossz álom, ne aggódjak.
De ahogy jobban megnéztem a férfit, láthattam, hogy ő sincs a legjobb állapotban. Eddig nem tűnt fel, hogy a tökéletes külső, amihez mindig is hozzá voltam szokva, nyoma veszett. Kissé teltebb testét egy fehér ing és szürke mellény takarta, de az ing finom anyagán több gyűrődés is látszódott, mintha napok óta hordta volna már. Több napos borosta fedte az arcát, amin a kialvatlanság és fáradtság keveréke játszott. Barna szemei alatt sötét karikák díszelegtek, ezzel is hirdetve, hogy ráférne már egy kiadós pihenés és alvás. Haja a szokásos elegáns mivoltát sem tükrözte, akárcsak az orrára csúszott szemüvege, ami már szinte ordított egy takarításért.
- Suh Hyung… - a hangom megremegett és viszonoztam a szorítást, hogy abból merítsek erőt. - Hol van apa? Hol van anya?
- Mindjárt idehívom Tae Wont, várj egy kicsit! – nézett rám szinte rémülten, majd elengedte a kezem, hogy felálljon mellőlem és a szoba sarkába sétált. Háttal állt nekem és mobilon felhívta az apámat. Egyáltalán hogy lehet az, hogy apa nincs is itt? Miért nincs itt? Vagy legalább anya. Az egyiküknek mellettem kellett volna lennie!
- Tae Won! Végre felvetted! – kezdett suttogni Suh Hyung idegesen a telefonba. – Magához tért, azonnal gyere ide! Nem! Itt a helyed!
Ezzel dühösen megszakította a hívást és egy erőltetett mosollyal jött vissza hozzám.
- Nemsokára itt lesz az apád, ne félj! – paskolta meg az arcom óvatosan és visszaült a betegágy mellett elhelyezett székre.
- Suh Hyung, még mindig nem válaszoltál… - nehezemre esett eddig visszafojtani a sok kérdést, habár igyekeztem türelmes lenni. De ideje volt, hogy a nagybátyám elmondja, mégis mi a fene történt.
- Mire? – kérdezett vissza nagy szemekkel, játszva, hogy fogalma sincs, miről beszélek, hát felvilágosítottam.
- Mi történt velem?
- Az orvos azt mondta, hogy elég csúnyán megsérültél és csoda, hogy egyáltalán életben vagy - felelt kelletlenül, de nem nézett a szemembe. – A lábad és a kezed is eltört több helyen, a combodon egy elég mély vágás van, amit össze kellett varrni, két bordád is megrepedt, egy pedig eltört. Emellett a fejed is elég nagy ütést kapott, amitől jó esetben csak agyrázkódásod van, a kisebb-nagyobb zúzódásokat meg ne is említsük.
Elnyílt szájjal, elborzadva hallgattam, ahogy sorolta, mennyire alulmaradt a testem a küzdelemben és eközben mekkora sebesüléseket szenvedett el.
- De h... ho-hogy sérültem így meg? – nem arra voltam kíváncsi, mennyire zúztam össze magam, hanem arra, hogy a fenébe történhetett meg ez egyáltalán!
- N-nem emlékszel? – Suh Hyung kissé értetlenül nézett rám, de a szemében villant valami, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Aztán eszembe jutott, mikor láttam ezt a kifejezést korábban az arcán. Mikor nemrégiben anya és apa nekiálltak vitatkozni azon, hogy mikor is kellene megjelennem a nyilvánosság előtt, és ahogy én, ő is legszívesebben valahol máshol lett volna azokban a percekben.
De csak nemlegesen megráztam a fejem, kiverve az emlékeket a gondolataim közül, és vártam, hogy folytassa, de ehelyett megint csak kérdezett.
- Mi az utolsó, amire emlékszel?
Ez legalább nem volt egy felesleges kérdés, így elgondolkoztam rajta.
- Az utolsó, ami még rémlik, hogy anyával otthon válogatjuk, melyik ruhában kellene mennem Hye Jin szülinapi bulijára.
- Utána? Semmi nem rémlik ezután?! – láttam, hogy a kezeit ökölbe szorítja, és a szemei természetellenesen nagyra nyíltak, úgy várta a válaszom. Megpróbáltam megerőltetni magam, hátha még valami eszembe jut, de nyögve kaptam a fejemhez, mikor belenyilallt a fájdalom. – Ha Na!
- Semmi baj, csak a fejem… - motyogtam összeszorított fogakkal.
- Hívom az orvost – állt fel Suh Hyung és csak az gátolta meg abban, hogy egyedül hagyjon, hogy belekapaszkodtam a kezébe.
- Nem kell!
- Így is őt kellett volna először értesítenem, amint magadhoz tértél – fejtette le az ujjaim a karjáról. – Mindjárt jövök.
- Ne hagyj itt! – tört ki belőlem és kínok között, de feltornáztam magam ülő helyzetbe. Ami fél kézzel és a sajgó bordáimmal körülbelül olyan volt, mintha a maratont futottam volna le éppen. Háromszor. Zihálva és egy grimasszal az arcomon néztem a férfira, aki szerencsére egyből mellém ugrott és az ágy háttámláját felállította függőleges helyzetbe, hogy kényelmesen neki tudjak dőlni.
- Megmondtam, hogy ne mozogj!
- Én meg azt, hogy ne hagyj itt… - néztem rá kérlelőn és belecsimpaszkodtam az ingujjába.
- Tudatnom kell az orvossal, hogy már eszméletednél vagy. – Úgy hangzott az egész a szájából, mintha csak könyörögne, hadd mehessen tőlem minél messzebbre…
- Mit titkolsz előlem, Suh Hyung?
- Tessék? – nézett rám a férfi még ijedtebben, mintha csak hazugságon kaptam volna. – Miről beszélsz?
- Kerülöd azt a témát, hogy sérültem meg… De miért? – mindenem fájt még az előbbi kis akciómtól, hogy felültem és legszívesebben elaludtam volna itt helyben, de valami nem stimmelt. Suh Hyungot még sosem láttam ilyen állapotban és valami határozottan nem volt rendben.
- Tae Won nemsokára ideér és mindent elmesél, de most hívom az orvost, hogy megvizsgáljon, minden rendben van-e vel…
- Suh Hyung! – kiáltottam rá szigorúbban, mint ami egy tizenhat éves kislány és egy felnőtt férfi között normális lett volna. De hát akkor is! Utáltam, ha titkolóznak előttem, és ha makacsságról, elszántságról és ostobaságról volt szó, akkor keresve sem talált volna nálam jobbat az ember. Így azt kell mondanom, hogy Suh Hyung nagyon nem járt jól velem, mert addig nem állt szándékomban elengedni, míg meg nem kapom azt, amit akarok. – Hogy sérültem meg?
- Ha Na… - elkeseredett grimasz jelent meg az arcán, és egy pillanatig még meg is sajnáltam, hogy így kikényszerítem belőle a feleletet, de megacéloztam magam.
- Ha tőled nem kapom meg a válaszokat, hát legyen – engedtem el az ingét a férfinak, mire meglepődve pislogott rám. Biztos érezte, hogy nem adom fel ilyen egyszerűen, és igaza is volt. – Az orvos bizonyára szívesen választ ad majd a kérdéseimre, hívd csak ide nyugodtan!
Nem esett jól az a ledöbbent kifejezés, ami Suh Hyung arcára költözött, de éreztem, hogy valami nincs rendben, és minél hamarabb meg akartam tudni, hogy miről van szó. Dermedten állt az ágyam mellett és nem mozdult ugyan a szoba ajtaja felé, de nem is eredt meg a nyelve.
- Hát, ha ez a helyzet, akkor… - nemtörődöm módon majdnem rántottam egyet a vállamon, de még idejében eszembe jutott, hogy ez nagyon nem lenne jó ötlet. Ehelyett még feljebb tornáztam magam a párnámon és a lábaim lecsúsztattam az ágy pereméről, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékomban tovább játszani a nagybátyám játékát. Ha kell, akkor megkeresem azt a fránya dokit és magam kérdezem ki!
Csakhogy arra nem számítottam, hogy ez a mozdulat mennyire fog fájni! A combomba belenyilallt a fájdalom, mire felnyögtem és a levegő bennakadt a tüdőmben, ahogy vártam, hogy alábbhagyjon a kínzó érzés. A lábszáram a gipszben is kellemetlenül sajgott, de mégis figyelemre sem méltattam a combomhoz képest. Hörögve és remegve, a könnyeimmel küszködve fújtattam, míg enyhült a szenvedés.
- Az isten szerelmére, te lány! – kiáltott fel a nagybátyám és dühösen lépett hozzám, de ügyetlenül hadonászott előttem, mert nem tudta, hogyan segíthetne úgy, hogy ne okozzon még több fájdalmat. – Csak maradj nyugton, és ne merj megmozdulni!
- Akkor beszélj! – szűrtem a fogaim között és letöröltem a kicsorduló könnycseppet az arcomról. Annyira nagyon, de nagyon megbántam ezt az egész harcot, amit Suh Hyunggal folytattam! Azt kívántam, bár meg sem moccantam volna, ha ezzel elkerülhettem volna az előbbi kínokat. Erős késztetést éreztem, hogy feladjam és elsírjam magam, de mégsem tettem. Az a nyavalyás makacsság…
- Négy nappal ezelőtt autóbalesetet szenvedtél… - sóhajtotta a férfi halkan, elnyomva az ingerültségét. De mégis mély bánatot láttam megcsillanni azokban a barna szemekben.
- A-autóbalesetet? Négy nappal ezelőtt?! – megszédültem a hírektől és a fogaskerekek szinte száguldottak az agyamban, de mégsem elég gyorsan. Arra jutottam, jobban teszem, ha azt a sok kérdést, amitől most zsongott a fejem, hangosan is kimondom. – Négy napig eszméletlen voltam?
- Igen, ugyan nem voltak annyira súlyos sérüléseid, de nem volt benne biztos az orvos, hogy a fejedet ért ütés mekkora kárt okozott – felelt és szemöldökét aggodalmasan összehúzta. – Tartott attól, hogy visszafordíthatatlan következményei lesznek…
- Meg is halhattam volna? – szakadt ki belőlem a kérdés önkéntelenül és belerázkódott az egész testem, hogy akár az életem is odalehetett volna. Tizenhat évesen. Egy hülye autóbalesetben.
- Talán a vicc kedvéért aggódok itt érted?! – tört ki Suh Hyung és most már tényleg sajnáltam, hogy ennyire érzéketlenül viselkedtem vele. Lehet, hogy mind a négy napban itt virrasztott mellettem, ami okot adna a megviselt kinézetére, én meg még tovább kínzom a kérdéseimmel.
- Sajnálom… - hajtottam le bűnbánóan a fejem és zavaromban az infúzió csövét kezdtem el piszkálni. – És köszönöm!
- Mégis mit köszönsz? – kérdezett vissza mogorván, de éreztem, hogy kissé megenyhül.
- Hogy itt voltál mellettem – bátortalanul felpillantottam rá, de nem azt láttam az arcán, amire számítottam volna. Egy gyengéd mosolyt vártam, de ehelyett még mindig idegesen és feszülten bámult le rám.
- Egy család vagyunk, mindig itt leszek neked – mondta Suh Hyung komolyabban, mint azt a helyzet megkövetelte volna szerintem, de jólesett, hogy ilyen nyílt és egyenes velem. Melegség töltötte meg a szívem és ez pedig egy mosoly formájában nyilvánult meg. Szerettem Suh Hyungot, a mi kis családunk egyik legnagyszerűbb tagja volt.
- Tudom – veregettem meg a kézfejét, ami a térdemen pihent és elnéztem mellette, mintha keresnék valakit. – Ha pedig így szóba jött a család, mégis hol vannak a többiek? Apát felhívtad, de merre van anya?
Suh Hyung keze megrezzent, ahogy megemlítettem apát és anyát, ami nem kerülte el a figyelmem, így a gondolataim ismét visszaterelődtek a balesetre. Sőt, el is kapta a tekintetét rólam, ami még gyanúsabbá tette.
- Még mindig nem mondtál el valamit – jöttem rá és összeszűkült szemekkel vizslattam. Eddig semmi olyat nem említett a nagybátyám, ami miatt aggódnom kellett volna, vagy olyan nagy dolog lett volna. – Hogy történt pontosan a baleset?
- Ha Na… - megnyalta az ajkát és szinte láttam, hogy töri a fejét, mit is mondjon nekem.
- A baleset… - mintha villám csapott volna belém. Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy ez eddig fel sem merült bennem?! Foghatom arra, hogy a helyzet, amibe kerültem, nem mindennapi és nem csoda, ha képtelen vagyok tisztán és világosan gondolkodni, de akkor is… Hogy-hogy nem ez volt az első kérdésem? Miért vagyok ilyen idióta?! Rémülten néztem a nagybátyám kínban lévő arcára és kimondtam azt, ami alig pár másodperce ütött szöget a fejembe. - Ki volt velem? Én nem tudok vezetni és azt mondtad, hogy autóbaleset történt. Ki volt még az autóban?
- Ha Na…
- Igen, tudom, hogy így hívnak! – jöttem ki a sodromból és lesöpörtem a férfi kezét rólam. – Ki volt velem?!
- Nem nekem…
- Ki. Volt. Velem?!
- Édesanyád…
Már éppen meg akartam ismételni a kérdést, hogy mondja el, kivel utaztam együtt az autóban és ki az, aki szintén részese volt az egész balesetnek. A hangja még éppen eljutott hozzám, mielőtt nyitottam volna a számat, de amint felfogtam, hogy mit is mondott, egyből össze is zártam az ajkaim.
Édesanyám…
Vakon bámultam magam elé és igaz, hogy megértettem, Suh Hyung mit is vágott a fejemhez az előbb, mégsem tudtam összerakni magamban a történetet. Olyan lassan járt az agyam, mintha valami ragacsos, nyúlós és émelyítő anyag vonta volna be a gondolataimat, amik akadályoztak abban, hogy bármiféle információt is feldolgozhassak.
Nyílt a szám, hogy kérdezzek, de hang mégsem jött ki a torkomon, csak valami gurgulázó hang, ami ha nem tudom, hogy tőlem származik, akkor el sem hittem volna.
- Hogy? – csak ennyit sikerült kiejtenem nagy nehezen, de utólag nem is voltam benne biztos, hogy tényleg megszólaltam, vagy Suh Hyung magától kezdett-e el beszélni.
- Ott voltál azon a szülinapi bulin – kezdett bele, de hadart és ideges volt. Tényleg rejtegetett előlem valamit, és ha már bánom, akkor is meg fogom tudni, hogy micsodát. –, és Doo Rim elindult, hogy felvegyen téged a tóparti háznál, pedig az időjárás borzasztó volt és veszélyes, hogy kocsiba üljön. Biztosan maradhattál volna Hye Jinnél még egy napot, ha arról van szó. Szakadt az eső, több helyen elment az áram is, azt tanácsolták, hogy inkább maradjanak otthon az emberek. Csak otthon kellett volna maradnia neki is! Akkor talán elkerülhettük volna azt, ami történt…
- Micsodát? – Hallgattam a nagybátyám pattanásig feszült hangját, amit düh és elkeseredettség itatott át, de ennek ellenére mégis rákérdeztem, mi történt. Mintha csak kínozni akarnám magam azzal, hogy tovább faggatom őt a részletekkel kapcsolatban, mikor már sejtettem, hogy milyen véget is ér a meséje. Egy mese, ami tragédiával végződik, de az utolsó pillanatig mégis él a remény benned, hogy minden jóra fordul valahogy, még ha kilátástalannak is tűnik a helyzet…
- Hazafelé jövet a heves esőzés miatt, a hegyi úton – megremegett a hangja a férfinak, én pedig egész testemben feszülten vártam a lényeget, a csattanót. -, a szemközti sávból átsodródott egy kamion a ti sávotokba…
Remegős sóhajt hallattam és most először néztem rá Suh Hyungra, mióta kiejtette anya nevét. A mellkasom szinte szorított és ennek semmi köze nem volt a bordáimhoz vagy egyéb sérüléseimhez, de mégis alig kaptam levegőt.
- Hol van? – suttogtam rémülten.
- Tessék? – nézett vissza rám értetlenül és kényszercselekvésként visszatolta az orra hegyéről a szemüvegét, de az szinte azon nyomban visszacsúszott az előbbi helyére.
- Hol van anya? – kérdeztem meg most már határozottabban. – Látni akarom.
- Ha Na…
- I-itt van ő-ő is a kórházban, i-igaz? – dadogtam ijedten és elnéztem Suh Hyung mellett a szobám ajtajára, ami most nagyon is csábítóan festett. Látni akartam anyát most azonnal és egyedül az a fehér ajtó választott el tőle. Meg akartam győződni róla, hogy jól van. Megfogni a kezét, hogy most már minden rendben lesz. És ne aggódjon értem, mert kutya bajom sincs, ezeket a sérüléseket hamar kiheverem. Csak koncentráljon saját magára és arra, hogy mihamarabb rendbe jöjjön. Végül is mihez kezdenek majd a rajongói, ha sokáig nélkülözniük kell majd őt a tévé képernyőjéről? Az elfogadhatatlan lenne!
Elmosolyodtam a gondolatra és Suh Hyung kétségbeesett arcára néztem.
- Melyik szobában van? – mosolyogtam rá, de ez a mosoly félúton valahogy egy grimasszá torzult, amit nem sok választott el a sírástól. – Vigyél hozzá, Suh Hyung! Látni szeretném őt, még ha csak rövid ideig is. Kérlek!
De meg sem mozdult, csak csendben és kérlelőn nézett továbbra is rám, amitől egyre nagyobb gombóc gyűlt a torkomban. A szemei csillogtak és rémülten vettem tudomásul, hogy könnyektől. Soha nem láttam még szomorúnak Suh Hyungot, még feldúltnak sem igazán, de ezek a néma könnyek rémisztőbbek voltak bármi másnál.
- Hol van?! – A rettegésem dühvel és haraggal próbáltam palástolni, de Suh Hyung szeme meg sem rebbent, még csak meg sem rezzent. Csupán nézett rám barna szemeivel, mintha azzal akart volna sugallni valamit, ami ellen küzdöttem. Nem akartam meglátni, nem akartam észrevenni, nem akartam megérteni. – Nem…
Megráztam a fejem és küzdöttem az ellen, amit Suh Hyung hangtalanul és szavak nélkül próbált velem közölni. Már nem is vette a fáradságot, hogy leplezze a könnyeit vagy visszatartsa őket, így elkaptam róla a tekintetem. Ha nem látom, akkor… akkor nem is létezik. Ha nem veszek róla tudomást, talán meg sem történik. Csak egy rossz álom lehet ez az egész…
Igen! Csak egy rossz álom… Hisztérikus és rövid kacaj tört fel a torkomból, majd öntudatlanul nyúltam a könyökhajlatomnál lévő tűhöz, amit minden óvatosság nélkül téptem ki a karomból, mert csak ideláncolt a kórterembe. De érdekes módon nem éreztem semmit sem, pedig a szemem sarkából láttam, hogy a figyelmetlenségem és durvaságom miatt megsérthettem valamit, mert a vér egyből elkezdett végigfolyni a karomon.
- Jézusom, Ha Na! – kiáltott fel döbbenten Suh Hyung, aki a karom után kapott, de félreütöttem a kezét. Ehelyett csak lecsúsztam az ágy széléről, hogy végre megkeressem anyát és láthassam az arcát. Megbizonyosodjak arról, hogy Suh Hyung téved és semmi baja nincsen, hogy az orra alá dörgölhessem, hogy átvágták. De ahogy a talpam talajt fogott, úgy bicsaklottam meg és estem össze, mint egy rongybaba. Mintha az izmaim és a testem nem engedelmeskedett volna nekem, hanem önálló életre keltek volna. Összecsuklottam és még Suh Hyung sem tudott megvédeni attól, hogy elterüljek a földön, miközben éppen időben kaptam a kezem az arcom elé. Ez meggátolta ugyan, hogy még nagyobb kárt tegyek az amúgy is kótyagos fejemben, de a gipszben lévő kezem ennek nem igazán örült.
- Uramisten, jól vagy?! – kiáltott fel Suh Hyung és elém térdelt, hogy segítsen felülni. Belekapaszkodtam a vállaiba, hogy felhúzzam magam, de semmi erőm nem volt. – Felszakadtak a varratok is a lábadon! Azonnal hívom az orvost, ne mozdulj!
Most már akárhogy könyörögtem is volna Suh Hyungnak, hogy ne hagyjon egyedül, nem hallgatott volna meg. Kitépte magát az ujjaim közül és kisietett a szobából, hogy előkerítse az orvost. És ez pont jól is jött. Így végre anya keresésére indulhattam. Ha Suh Hyung nem akarja megmutatni, hol van, akkor megkeresem én magam!
Ahogy pár pillanatig nyugodtan ültem a földön, kezdtem megérezni az esésem következményeit, amit eddig valahogy az agyam eltompított. Az egész combom fájt, nem csak a kötés alatti rész, ami most már élénk vörösen ragyogott a vértől. A gipszben lévő végtagjaim pedig sajogtak, a bordáim mintha ki akartak volna szakadni a helyükről és minden egyes lélegzetvétel kész kínszenvedés volt. Legszívesebben felordítottam volna a fájdalomtól, és addig kiabáltam volna, míg nem enyhül az érzés. De csak ökölbe szorítottam a kezem, ráharaptam az alsó ajkamra, mert ez semmiség volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Ami a szívemben tombolt, rosszabb volt minden fizikai fájdalmamnál. És annak kellett igazából véget vetnem. Ez pedig csak egy módon volt lehetséges: meg kellett találnom anyát.
Így a bal kezemre támaszkodva és minden egyes centiméterért megküzdve löktem magam az ajtó felé. Lassan haladtam és bármilyen mozdulatot is tettem, nyögve és sírva a fájdalomtól tudtam csak tovább menni. Rettenetesen nehéz volt, minden idegsejtem tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak, de erővel kényszerítettem magam, hogy ne adjam fel. Még akkor sem, ha olyan csábító volt az a gondolat, hogy egyszerűen megálljak és megpihenjek végre. Az ajtó kinyitása okozott még kisebb nehézséget, de végül ezt is leküzdöttem.
A folyosón nem volt sok ember, így nyöszörögve és csúszva a padlón sikerült kijutnom a szobából, ahonnan egy vörös, elkenődött csík jelezte a távozásom. A bal kezemen nagyobb sérülést okozhattam, mint sejtettem, de inkább a következő problémára koncentráltam. Merre menjek?
Körbenéztem, de ötletem sem volt, melyik szoba rejtheti anyát. Mielőtt bármerre is elindulhattam volna, megjelent Suh Hyung az egyik kanyarban. Rossz volt nézni azt a megrökönyödést az arcán, amit kiváltottam, de most egyedül anya számított. Meg kellett találnom.
- Ha Na! – Suh Hyung mellém telepedett és átkarolva magához vont. – Mit csinálsz itt?! Megmondtam, hogy várj meg és ne moccanj!
- Uram! – lépett hozzánk egy aggódó nővér is, de a férfi figyelmen kívül hagyta.
- Anya… - motyogtam gyengén és reszketve. – Anya… meg kell találnom! Hol van? Merre találom? Melyik szobában van?
Éreztem, hogy Suh Hyung egész testében megfeszül, de végül rám nézett és nem kerülte tovább a szemkontaktust. Ne… Ne csináld ezt! Ne mondj semmit, nem akarom hallani!
- Doo Rim… az édesanyád, Ha Na, meghalt… - mondta ki a szörnyű és kegyetlen igazságot, amit nem akartam elfogadni. Mit sem törődve a tiltakozásommal, magához húzott és megölelt. Mintha ez bármin is segíthetne…
- Nem – mondtam keményen és az erő ismét visszaköltözött a hangomba. – Ez nem igaz. Csak mondd meg, hol van! Nem leszek mérges, ha végre elmondod az igazat.
- Részvétem – lehelte a fülembe a férfi és ez az egy szó tört meg. Ez az egy szánakozással, szeretettel és bánattal teli szó volt az, ami végre el is jutott hozzám és rombolta le a falat, amit magam köré építettem. Úgy éreztem, mintha a falamat alkotó téglák nyomnának agyon, nem jutottam levegőhöz. Zihálva és levegőért küszködve kapaszkodtam bele Suh Hyung mellényébe. Az ujjaim erősen markolták a hátát, a körmeim alatt szinte sírt az anyag.
- Nem halhatott meg, Suh Hyung… - nyöszörögtem hitetlenkedve és reményvesztetten a nyakához bújva. – Ő az anyám, nem halhatott meg. Nem történhetett ez meg az én anyámmal. Nem hagyhatott el csak így… Nem hagyna magamra soha… Azt mondta, hogy j-jövő héten elmegyünk a Han folyóhoz enni egy f-fagyit és tartunk egy csajos napot. Egy csajos napot, elhiszed ezt? Együtt akartuk kiválasztani az új albumához a címadó dalt… Augusztusban szabadságot akart kivenni, hogy elmenjünk nyaralni és kicsit pihenjen. A ballagásomon boldogon és a könnyeivel küszködve kellett volna gratulálnia, mikor átadja a virágcsokrot! Hallania kellett volna az első fellépésemen, látnia kellett volna a színpadon tündökölni! Vizsgáztatnia kellett volna azt a fiút, akihez hozzá akarok menni, hogy tényleg megérdemel-e engem! És a kezében kellett volna fognia az unokáját, mikor eljön az ideje! Annyi mindent megígért, annyi minden várt még ránk! Nem szegné meg az ígéretét! Tudod, hogy milyen! Még nem halhatott meg, egyszerűen nem… Nem tenné ezt velem, velünk… Látni akarom őt, Suh Hyung… Kérlek…
A szavaim könnybe fúltak és levegő után kapkodva uralkodott el rajtam a gyász, miközben a sírásom lassan zokogásba fordult. Ezután csak az a sürgés-forgás rémlett már, ami támadt hirtelen körülöttünk, majd egy szúrás a vállamon. Később tudtam meg, hogy az orvos végül felbukkant és egy nyugtató injekciót adott be, aminek hatására elaludtam.
Ez az emlék futott át újra és újra az agyamon, ahogy a kollégium előtti lépcsőn üldögéltem egyedül, átkarolva magam a hidegben – csupán eddig jutottam. Kísértetiesen hasonlított a mostani helyzetem a négy évvel ezelőttire. Megint úgy éreztem, hogy minden a darabjaira hullik. Mintha a sors mindig akkor tenne keresztbe, mikor végre egyenesbe jön az életem és bosszúból kihúzza a talajt ismét a lábam alól, ezzel indítva el az ördögi körforgást.
Négy évvel ezelőtt az életem tökéletes volt. Szerelmes voltam, még ha nem is boldog párkapcsolatban, de megelégedtem azzal az aprócska ténnyel is, hogy amellett a fiú mellett lehetek, akit szeretek. Nem volt sok barátom ugyan, de azok, akiket elég közel engedtem magamhoz, értük bármit megtettem volna. A családom minden egyes tagját szerettem, apa ugyan kissé munkamániás volt, de mindent megtett azért, hogy a családját eltartsa. Anya kötelességének érezte, hogy a munkáját és a feladatait a lehető legprecízebben végezze, mindezt pedig olyan szenvedéllyel csinálta, amiért az egész ország elismerte, dicsérte és szerette őt. Talán emiatt a kemény munkáért és odaadásért lett ő a példaképem. Miatta leltem rá az álmomra, hogy énekes akarok lenni, követni akartam őt a színpad és a csillogás felé, hogy egyszer majd olyan büszke legyen rám, mint én őrá.
De ezt az egészet elvesztettem egyetlen nap leforgása alatt. Elvesztettem azt a fiút, akibe szerelmes voltam már évek óta, magamra hagyott. A barátaim is elhagytak, és a bizalom, amit beléjük vetettem, mind az enyészeté lett. A családom szétesett. Apa még csak egy pillantást sem bírt vetni rám, került és a családi otthonunk melegségét lassan felváltotta a rideg és fagyos tél. Anya halálával minden, amit a magaménak tudhattam, kicsúszott az ujjaim közül. Talán ő volt az, aki mindent összetartott és nélküle minden szétesett. A családom. Az álmaim. Az életem.
Azt hittem, soha nem lesz minden olyan, mint régen. De tévedtem. Suh Hyung elindított az úton, ami a változás ígéretével kecsegtetett, de ő mégsem foghatta a kezem, míg végigjárom. Nem tehette meg, de én sem fogadtam volna el a segítségét. Egyedül kellett volna nekivágnom, egyedül kellett volna szembenéznem mindennel, ami várt rám, még ha az egészhez nem is volt kedvem, nem is akartam részt venni benne. Valaki viszont nem így gondolta. Valaki megragadta a kezem és erővel húzott maga után, pedig tudatában sem volt ennek. Egyszerűen ment a saját feje után, és akarva-akaratlanul adott erőt hozzá, hogy az egyik lábam a másik után tegyem ezen az úton. Ő volt az, aki mellettem volt mindig, mikor gyengének éreztem magam, bajba kerültem, szükségem volt valakire vagy csupán csak társaságra vágytam. Észre sem vettem és a mindennapjaim részéve vált, miközben azt hittem, hogy ez soha nem történhet meg újra. Azt hittem, soha nem kerülhet valaki ilyen közel hozzám, soha nem válik megint valaki ilyen fontossá számomra. De Kyu Hyun igenis elérte ezt…
A Suminban, azon az alkoholgőzös éjszakán rájöttem, hogy miatta változtam meg, miatta nyitottam ismét az emberek felé. Ő olyan hatással volt rám, amire bárki más képtelen lett volna és mindenféle küzdelem nélkül érte ezt el. Játszi könnyedséggel vette azokat az akadályokat, amiken mások fennakadtak és pár próbálkozás után feladták. De őt nem ilyen fából faragták, ó, még mit nem! Ismeretlen fogalom volt számára a „nem”. Vagy legalábbis nem fogadta el a „nem”-et, és addig küzdött, míg meg nem kapta azt, amit akart. Kyu Hyunnak köszönhettem azt a Ha Nat, aki ma voltam. Ő tett ilyenné, ő érte el azt, hogy ismét éljek.
Akármennyire is próbáltam betudni az alkoholnak, az, amire akkor rájöttem, igaz volt. Kyu Hyun az egyik legfontosabb emberré vált számomra… És csak most értettem meg, hogy mennyire is. Ő volt az, aki négy év után újra életet lehelt belém. Aki megnyitotta a szívem, és akinek a hatására kezdtem visszaszerezni azt, amit azon az éjszakán az autóbalesetben elvesztettem. Barátokra leltem, sokkal többre, mint azt remélni mertem volna. A családi viszonyok is rendeződni látszódtak már, még ha előtte egy mélypontot is kellett átélni ehhez. De ha a gödör alján vagy, akkor onnan nincs más út, csak a felfelé, nem igaz? Közvetve vagy közvetlenül, de ez a fiú rávezetett arra, hogy nem csak a jelen létezik és törődnöm kellene a jövőmmel is, amit oly régen feladtam már. Újfent követni kezdtem a régi álmaim, színpadon akartam állni akkor is, ha tudtam, hogy az a személy nem láthatja soha, akinek igazán meg akartam mutatni, akinek igazán bizonyítani akartam volna. Vagy talán pont ezért akartam még inkább!
Kyu Hyun olyan helyet töltött be az életemben, amit senki sem lett volna képes pótolni. Pontosan azzá a személlyé vált, aki annak idején anya volt. Ő tartott egyben engem és az életem is. Nélkülözhetetlenné vált, akár a levegő.
És most ezt az embert veszítettem el… Ki hinné ezt el? Még egyszer át kell éljem azt, amit anya elvesztésekor? Kirázott a hideg még a gondolatra is. Nem… Ez egyszerűen nem történhetett meg. Erősen megpofozgattam az arcom, annyira, hogy már fájt is, így verve egy kis észt a fejembe. Valamit ki kellett találnom, hogy biztosra menjek.
~ Csak fogadd el, mindenkinek könnyebb lesz így…
Meg kellett győződnöm arról, hogy Kyu Hyun tényleg ott volt-e abban az étteremben ma reggel.
~ Minél hamarabb feldolgozod a történteket, annál hamarabb láthatsz neki a gyógyulási folyamatnak, ne kínozd magad feleslegesen! – csak megráztam a fejem, hátha ezzel semmissé tudom tenni ezeket a negatív és borzalmas gondolatokat.
Hiszen bármi megtörténhetett és nem is biztos, hogy Kyu Hyun eljutott ahhoz az épülethez! Lehetséges, hogy dugóba került, vagy valami más programja akadt, vagy csak egyszerűen meglógott az egész találkozóról. Kitelt tőle, hogy inkább tovább alszik reggel, csak hogy meglógjon a ráosztott feladat alól.
~ Attól, hogy tagadod, még nem válik meg nem történtté. Azzal, hogy menekülsz az igazság és a valóság elől, csak késlelteted az elkerülhetetlent.
Beleharaptam az ajkamba és körmeimet a tenyerembe vájtam. Erre a fájdalomra koncentráltam, hogy a lényegre és a célomra tudjak figyelni: hogy tudnék megbizonyosodni arról, hogy Kyu Hyun jól van? Ki az, aki Sung Chanon kívül tudhatja, hogy mi van a fiúval? Ha tehettem volna, egyből a családját hívom, ha ismertem volna az elérhetőségüket, de… Hisz ismertem valakit! Valaki, aki Kyu Hyun családjának tagja volt!
Dermedt ujjaimmal rögtön nyúltam a zsebembe, ahonnan előhalásztam a mobilom és kikerestem a névjegyzékből Jae Want. Neki tudnia kellett, hogy mi van Kyu Hyunnal! A gyomrom görcsbe állt, ahogy vártam az egyes csengések után, hogy felvegye a fiú. Kérlek, csak vedd fel…
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar hiányozni fogok – szólt bele Jae Wan könnyed, de mégis boldog hangon, mire egy ijedt kacaj hagyta el az ajkam.
- Nem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni egyszer a hangodnak! – sóhajtottam megkönnyebbülten és majdnem kicsúszott a mobil az ujjaim közül, annyira remegett a kezem.
- Miért, eddig nem örültél nekem? – kérdezte kicsit sértődötten, de nem törődtem vele. Hangosan nyeltem egyet és feltettem azt a kérdést, ami megváltoztathatott mindent. Egyenesen a pokolba taszíthatott, de a mennybe is emelhetett.
- Jae Wan – magamat is megleptem, milyen sok érzelemről árulkodott a hangom. Egyszerre telt meg rettegéssel, örömmel, reménnyel és bánattal. -, tudsz valamit Kyu Hyunról? Jól van? Beszéltél vele esetleg ma már? Ugye nincs semmi baja?
Erővel kellett meggátolnom, hogy további kérdéseket zúdítsak a fiú nyakába, de mégis csend fogadott a vonal túl végéről. Az eddig görcsbe állt gyomrom, a hosszú és néma csend miatt, most mintha teljesen megszűnt volna létezni.
- Csodálkozom, hogy ennyi időbe telt, mire felhoztad őt közöttünk… - felelt és a korábbi játékosság eltűnt a hangjából.
- Kérlek, Jae Wan, ez nagyon fontos! – könyörögtem neki és a könnyek máris a szemembe gyűltek, ahogy kezdett tudatosulni, hogy nem fog semmit sem mondani nekem.
- Hát persze, hogy fontos… ő mindig mindenkinek annyira fontos… - fröcsögte és még így is meglepett a hangjából sütő harag, düh és fájdalom.
- Csak annyit mondj meg, kérlek, hogy jól van-e! – nem tudtam visszafogni tovább a könnyeim és tudtam, hogy a kapkodó lélegzetemből már biztosan rájött, hogy majdnem sírok.
- Hogy jól van-e? – tette fel a költői kérdést. – Még az sem érdekelne, ha éppen most lehelné ki a lelkét valahol!
Ezzel pedig ki is nyomta a telefont, és már csak a megszakadt hívásnak motyogtam a fiú nevét. Bambán és elkeseredve néztem a kijelzőt, ami lassan elsötétedett. A számra tapasztottam az egyik kezem, hogy a feltörő kiáltást elfojtsam valahogy. A keserűség és a düh egyszerre lepte el a szívem, amit Jae Wan miatt éreztem. Valószínűleg nem tudhatott még Kyu Hyunról, fogalma sem lehetett arról, hogy mi történt vele, mégis legszívesebben behúztam volna neki azért, amit mondott. Elöntött a harag és a tehetetlenség érzése, mert tudtam, hogy akárhányszor pórbálnám ismét felhívni, nem venné fel. Talán valaki más még… valaki még esetleg tudhat róla valamit!
~ Add fel… Veszítettél, lásd be… Akárhogy próbálkozol, nem jársz eredménnyel – eddig eltereltem annyira a figyelmem, hogy ezt a gonosz hangot elnyomjam, de most megint visszatért.
~ Nem! – kiáltottam rá gondolatban és dühösen levágtam a mobilom magam mellé. Szerencsére a szilikon tok megóvta a komolyabb sérülésektől, amit a szívem nem mondhatott el magáról.
~ Kyu Hyun meghalt… Ne reménykedj feleslegesen tovább olyasmiben, ami lehetetlen.
~ Nem! Nem halhatott meg! – tiltakoztam minden erőmmel és már nem bírtam elfojtani a sírásom.
~ Miért nem? Miért nem érhette utol a végzet? Miért nem vagy képes elfogadni ezt?!
~ Mert még sok mindennel tartozom neki! Annyi mindent tett értem, de én nem tudtam semmivel sem viszonozni ezt neki. Megváltoztatta az egész életemet és mindezt hogy háláltam meg? – ahogy felrémlett bennem, mennyi bajt okoztam Kyu Hyunnak az elmúlt hónapokban, a bűntudat elemi erővel csapott le rám. - Miattam büntette meg Ji Min táncon; miattam belekeveredett Nam Gil szerencsejátékos incidensébe; hamisan hibáztattam olyan dolgok miatt, amikről nem is tehetett; miattam valószínűleg sosem lesz ugyanolyan a barátságuk Se Jooval, mint annak idején és a Jae Wannal való kapcsolatán is minden bizonnyal csak rontottam. Csak gondot okoztam eddig neki, miközben ő végig segített és mellettem állt. Megbízott bennem és erre árulással válaszoltam, csupa olyan dolgot vágtam a fejéhez a veszekedésünk alkalmával, amit nem is gondoltam komolyan!
~ Csak a lelkiismeret furdalásod miatt vagy képtelen elengedni őt?
~ Dehogyis! Igaz, hogy fáj, ahogy viselkedtem és elnézést akarok tőle kérni, addig esedezni, míg végre egy könnyed mosollyal az arcán képes nem lesz elfogadni a bocsánatkérésemet. De nem csak erről van szó! Még nem zártunk le egy csomó mindent, szívességekkel tartozom neki és annyi mindent nem tudok még róla! Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi minden érdekel vele kapcsolatban, amire még nem kaptam választ! – csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi lehetőségem volt, hogy jobban megismerjem, és mégsem éltem vele. Azt hittem, lesz még időm rá. Azt hittem, hogy nem kell siettetni semmit sem és majd magától megnyílik, mikor elnyertem már annyira a bizalmát. Soha… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen korlátozott idő áll majd csak rendelkezésemre. – És annyi mindent szeretnék neki mesélni még. Annyi mindent nem mondtam még el neki! Ha csak egyszer is találkozhatnék még vele és tudnám, hogy semmi baja nincs, akkor is elégedett lennék… Ha tudnám, hogy él és sértetlen, akkor nem érdekelne, hogy nem tudtam neki elmondani, akkor is boldog lennék.
~ Mi az, amit ennyire el akarsz neki még mondani? Mi az, amire eddig nem volt lehetőséged? – most először kiéreztem némi törődést is ebből a gonosz hangból. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket, ezzel is küzdve az ellen, ami egyre jobban fojtogatott. A tény ellen, hogy Kyu Hyunt soha többé nem fogom látni, soha többé nem lesz lehetőségem rá, hogy beszéljek vele…
~ Hogy mennyire sajnálom – a szemem égett már a sok elhullajtott könnytől, de mégsem tudtam megálljt parancsolni nekik. - és hogy mennyire hálás vagyok neki. És hogy mennyire, de mennyire fontos számomra…
~ Csak Kyu Hyun életébe került, hogy végre rájöjj, mit is érzel iránta… - ezzel a fanyar, de mégis gyászos megjegyzéssel el is tűnt, mintha csak arra várt volna eddig, hogy a szívembe döfje azt a bizonyos tőrt. A homlokomat erősen a térdeimnek szorítottam és a fagyos hideget sem éreztem meg, miközben a zokogásom egyre hangosabb és hangosabb lett. A fejemben egyre csak az az egy mondat visszhangzott kegyetlenül, hogy Kyu Hyun meghalt, Kyu Hyun meghalt… Lyukat égetett a szívembe, először csak egy aprót, amit alig éreztem, majd egyre nagyobb lett, mintha a fájdalmam éltette volna, mígnem felemésztette az egész szervet. Azt hinné az ember, hogy az érzések a szívből erednek, és miután úgy éreztem, hogy az megszűnt létezni, akkor a fájdalom is alábbhagy, de nem. Egy cseppet sem csökkent vagy enyhült az a kín, amit Kyu Hyun elvesztése okozott…
Megint csak ott találtam magam, ahol a part szakadt. Mintha a négy évvel ezelőtti történések ismétlődnének meg. Kyu Hyun hiánya elviselhetetlenné nőtte ki magát. Alig jutottam levegőhöz, úgy éreztem, hogy nélküle egy nap sem lesz ugyanolyan. Hirtelen tehetetlennek, céltalannak és magányosnak éreztem magam. Nélküle egyszerűen képtelen voltam tovább létezni, mintha a levegőt vették volna el tőlem!
Azt kívántam, bár itt lenne! Bár még egyszer utoljára láthatnám, bár el tudnék tőle búcsúzni… Nem tudom, hogy mire lett volna elég, lehet, csak még inkább felkorbácsolta volna azt a fájdalmat, ami élt bennem, de az is lehet, hogy segített volna. Ha elmondhattam volna neki azt, amire nemrég jöttem rá, talán könnyebben engedtem volna el őt…
Perceket, ha nem órákat töltöttem el azzal, hogy ábrándképeket gyártottam a fiú felbukkanásáról és a végső búcsúnkról, ha éppenséggel nem arról álmodoztam, hogy ez az egész meg sem történt. Hogy semmi baja és magamhoz tudom őt ölelni, úgy igazán… Közben a könnyeim is elapadtak, de a hideg miatt az arcomról nem száradtak fel, így éppen megtöröltem a pulcsim ujjával, mikor meghallottam.
- Nincs hideg ezen az éjszakán egy kicsi csillagnak idekint? – megmosolyogtam azt a csipkelődő hangját, amiben mélyen megbújt az aggodalom. Mennyire messze jártam az igazi Kyu Hyuntól az eddigi fantáziaképeimmel! Ezúttal viszont sikerült tökélyre fejlesztenem, mert a szívem is beledobbant a képzeletem alkotta illúzióba, mivel ez a hanghordozás, ezek a szavak tökéletesen illettek hozzá.
Felemeltem a fejem és még a lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam, nem messze tőlem, alig három lépésnyire a lépcsősor aljánál. Egy vajszínű kabátot viselt, hozzáillő vérvörös sállal. Az alakja egyszerre volt megkapó és zavarba ejtő, ami mellett az ember képtelen lett volna elmenni szó nélkül. Nem ment kárba az a rengeteg idő, amit az edzőteremben töltött, mert a szálkás testfelépítése még a téli kabáton keresztül is észrevehető maradt. És egyszer-kétszer még volt is szerencsém hozzá, hogy kevesebb ruha nélkül is megcsodálhassam azt, amiről mások csak álmodozhattak.
De nem ezzel ragadta meg leginkább a figyelmem. Nem. Ami már az első másodpercben elvarázsolt, azok az ónix tekintetek voltak, amik annyira titokzatosnak tűntek, hogy szinte megbabonáztak és örök rabságra ítéltek azáltal, hogy próbáltam megfejteni a titkukat. Akármilyen közel is voltam a fiúhoz, nem volt elég, mert az esti szürkületben nem láthattam ezt a pompás szempárt még ilyen távolságból sem. Így azon kaptam magam, hogy két lábra tornázom magam és akadozva, de mégis határozottsággal telve teszem meg azt a tíz lépcsőfokot, ami elválasztott bennünket egymástól.
Karnyújtásnyira álltam meg tőle, ha akartam volna, akár meg is érinthettem volna… Annyi féleképpen elképzeltem ezt a pillanatot és mindegyikben azonnal megeredt a nyelvem, mindent a fiú nyakába zúdítottam vagy éppenséggel egyenesen a karjaiba omlottam. Most viszont nem mertem ennél közelebb menni vagy megszólalni, mert féltem, hogy ez a szívmelengető illúzió abban szempillantásban köddé válik. Csak néztem őt és szinte felfaltam a szemeimmel, minden egyes négyzetcentiméterének látványát magamba szippantottam, hogy soha ne feledjem el.
A másodpercek teltek, némán és hangtalanul, de kérlelhetetlenül. Vajon meddig tudom fenntartani ezt a fantáziaképet? Vajon meddig lesz lehetőségem még látni ezt a számomra oly kedves arcot? Meddig élvezhetem az együtt töltött időt?!
Azt hittem, hogy elfogytak a könnyeim, hogy egy jó ideig képtelen leszek egyetlen cseppet is ejteni, így még nekem is meglepetés volt, ahogy a meleg folyadék végigszántotta az arcomat, a szememtől egészen az állam vonaláig.
- Minden rendben lesz – suttogta Kyu Hyun egy ijedt, de gyengéd mosollyal az arcán, mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fejemben. – Itt vagyok.
Pont ez a baj! Nem vagy itt, nem vagy velem! – üzentem neki a szemeimmel és összeszorítottam az ajkaim, ahogy hüppögve próbáltam visszafojtani a sírást. Riadtan hőköltem hátra, amint észrevettem a felém közelítő kezet, láttam Kyu Hyun szemében a megbántottságot, mégsem hanyatlott le a karja. Miért ne? Hiszen annyira vágytam arra, hogy megérintsem, annyira vágytam arra, hogy megfogjam a kezét és megöleljem. Ha ő teszi meg, akkor nem lesz semmi baj, nem?
Mikor az ujjai az arcomhoz értek, megremegtem, pedig a bőre finom puha és nagy meglepetésemre meleg volt. Vagy csak én hűltem ki túlzottan a márciusi hidegben, a kint töltött órák alatt? De lényegtelen is volt, mert ahogy Kyu Hyun keze az arcomra siklott, minden gondolat egyszerre reppent szerteszét a fejemből, egyedül egynek hagyva helyet. Hozzásimultam az óvatos és gondoskodó tenyérhez, miközben halk sóhaj hagyta el ajkam és megkönnyebbülten hunytam le pilláim.
Hogy lehettem ilyen vak?! Hogy csaphattam be magam ennyire? Ez az érzés nem téveszthető össze semmi mással, mégsem vettem észre korábban, pedig majd kiszúrta a szemem. De miért? Miért nem voltam képes hamarabb rájönni?!
Olyan sokáig tagadtam és menekültem előle. Olyan sokáig gyártottam mindenféle kifogást, hogy ezeket az érzéseket megmagyarázzam valamivel. Egyszer azt mondtam, hogy csak meg voltam rettenve és ő ott volt, hogy megvigasztaljon, másszor hogy csak fizikailag vonzódom hozzá, vagy éppen az alkohol hatására történt az, ami. Még azt is csak rettentően nehezen sikerült elfogadtatni magammal, hogy kedvelem őt és nem csak úgy, mint barátot.
Mindenki sejtette, mindenki érezte már, hogy mi rejtőzik a szívemben, de én mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy tévednek és a saját igazamat hajtogattam mindvégig. Ezzel pedig rengeteg fájdalmat okoztam a körülöttem lévőknek. Főként Se Joonak, aki nem érdemelte volna meg ezt.
Annyiszor állítottam azt, hogy bízom Kyu Hyunban, hogy teljes mértékben megbízom és hiszek benne, de ezzel is csak áltattam magam. Mert nem bíztam benne, nem hittem neki, ha a velem kapcsolatos érzéseiről volt szó. Nem tudtam elhinni, egyszerűen képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy többet érezhet irántam, mint barátság. Folyton csak figyelmeztetéseket kaptam, hogy vigyázzak vele, ne higgyek neki, hogy van egy titok Kyu Hyunnal kapcsolatban, amivel jobb, ha óvatos vagyok. Mindenki óva intett a fiútól, legyen szó So Haról, Sung Chanról vagy éppenséggel Se Jooról. Féltettek tőle, és ez akaratlanul is átragadt rám, főleg azután, hogy Se Joo mesélt a fiú kalandjairól, amit még csak el sem próbált rejteni a banda többi tagja elől. Ennek tetejében pedig Kyu Hyun folyton semmiségnek állította be a kettőnk között történt dolgokat, mintha nem jelentettek volna az égvilágon számára semmit sem…
Ezért féltem annyira az érzéseimtől, nem vettem róluk tudomást és nem akartam elismerni őket, hogy valóban léteznek. És mindvégig ez a félelem irányított, mert nem akartam még egy viszonzatlan szerelmet… Nem akartam ismét csapdába esni egy végtelen körforgásban, ahol valaki olyan után vágyakozom, aki sokkal kevesebbre tart engem, mint én őt és soha nem lehet az enyém.
Ezért rohantam Se Joo karjaiba, mert reméltem, hogy ott menedékre lelek. Reménykedtem benne, hogy az a tíz éves imádat és szerelem, amit ott dédelgettem a szívem mélyén, ismét fellángolhat és porrá hamvasztja azt a vonzalmat, amit Kyu Hyun iránt éreztem. Foggal-körömmel harcoltam ezért a kapcsolatért, mert úgy éreztem, tartozok ennyivel Se Joonak, hogy mellette kell lennem, ez a sors akarata. Mint a filmekben, a főhősnő végre elnyeri méltó jutalmát és megkapja a hőn áhított férfi szívét. Annyira hinni akartam abban, hogy a mesék valóra válhatnak, hogy nem törődtem az igazsággal, ami mint egy kóros daganat, ott növekedett bennem. Belekapaszkodtam Se Jooba, a régi emlékekbe és érzésekbe, amik már csak haloványan világítottak a sötétben, mint a hajnali órákban a kihunyó félben lévő csillagok az éppen uralomra törő Nap mellett.
Eközben pedig a fiú iránti összes érzésemet egy vékony és törékeny fal mögé rejtettem, hogy elfedjem és eltakarjam őket, hátha ezzel el tudom őket tüntetni. Mindezt azért, hogy megóvjam és megvédjem magam az újabb csalódástól. De anélkül, hogy észrevettem volna, túl sok mindent akartam begyömöszölni mögé, amivel ez a gyenge tákolmány már nem bírt el. Csak folytattam az ellenkezést, a menekülést és az érzéseim, emlékeim elfojtását, mígnem az egész darabokra nem tört, szabadjára engedve azt, amit eddig visszatartott.
Csak mindez túl későn történt… Túl későn, hogy bármit is érjek vele. Hiábavaló és értelmetlen volt, hogy rájöttem, mit rejt a szívem. Azt kívántam, bár maradt volna örök rejtély, bár fedte volna jótékony homály mindörökre, ha akkor kellett rádöbbennem, mit is érzek, mikor már semmire sem mentem vele! Mikor már csak fájdalmat és végtelen kínt okoz a tudat, és szinte darabokra tép minden egyes másodpercben, ha csak rá gondolok…
- Ha Na… - halk és féltő szava, ahogy a nevemen hívott, rángatott vissza a gondolataim közül és ébresztett rá, hogy még mindig itt van. A karja végül élettelenül hullott le az arcomról, és az oldala mellett állapodott meg.
Ráemeltem a tekintetem és még egyszer utoljára belevéstem az emlékezetembe ezt az arcot. Már nem érdekelt, ha szertefoszlik ez a pár percig tartó csoda, ki akartam használni a lehetőséget, míg lehetett. Ujjaimmal azt a néhány búzabarna tincset félresepertem, ami a szemébe lógott, ahogy engem tanulmányozott sötét szemeivel - szerettem ezt a puha és selymes érintést, amikor csak a hajához érhettem. Majd a mutatóujjammal végigkövettem a szemöldöke vonalát, ahogy a végére értem, elkanyarodtam a járomcsontjára, végig az arcán – szerettem azt a tökéletes, halvány bőrét, amit még szinte irigyeltem is. Ezután az orra vonalán húztam végig az ujjam – szerettem ezt az egyenes és határozott ívet az arcán, ami keménységet kölcsönzött az amúgy kedves és nem igazán férfias vonásainak. Közelebb léptem hozzá és a kezeim közé vettem az arcát, miközben a nagyujjammal finoman kis köröket róttam rajta – szerettem ezt az arcot, aminél számomra nem volt helyesebb és jóképűbb az egész világon. Szerettem azokat a fekete íriszeket, amik most várakozón és kíváncsian méregettek, és magukhoz láncoltak, mielőtt tudomást vettem volna róla. A tekintetem végül a formás és kívánatos ajkaira estek - szerettem azokat a párnákat, amikkel az édes, kedves, gondoskodó, mégis néha durva és gonosz, de legtöbb esetben csak aggódó gondolatainak adott hangot.
Szerettem minden porcikáját. Szerettem minden mozdulatát. Szerettem minden rezdülését. Szerettem… Szerettem őt. Szerelmes voltam Kyu Hyunba…
A látásom elhomályosult, ahogy a könnyek újult erővel ömlöttek a szememből, de csak lehunytam ismét őket. Nem akartam látni, ahogy eltűnik, nem akartam a tanúja lenni, ahogy Kyu Hyun örökre elillan. Egyetlen egy dolgot akartam megtenni. Egyetlen egyszer szerettem volna úgy megtenni, hogy pontosan tudom, mi lakozik a szívemben. Úgy megtapasztalni az érzést, hogy tisztában vagyok, mit miért teszek és miért történik.
Lábujjhegyre álltam és kissé közelebb vontam magamhoz Kyu Hyunt, hogy a szám az övének nyomhassam. Mert ezúttal nem lesz semmiféle kifogás, magyarázkodás vagy tévedés. Azért csókoltam meg, mert akartam és szerettem volna…
Ahogy az ajkaim érintették az övét, tudtam, hogy ennyi volt. Hirtelen könnyűnek éreztem magam, mintha csak lebegnék… Majd magába fogadott a sötétség és a fájdalom, amit régi ismerősként öleltem a keblemre…

2 megjegyzés:

  1. Elöször os nagyon meglepödtem hogy Ha Na ennyire tisztan emlekszik a balesetre. Másodszor pedig hogy Jae Wan ilyen könnyen le tudta tenni a telefont miutan Ha Na egy egyszerü kerdest tett fel neki. Harmadszor pedig Kyu Hyu megjelenése na ez volt a fordulat ahol meg en is bekönnyeztem. És hogy Ha Na a végén megcsókolta. Kíváncsian várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát a balesetre azért nem emlékszik, inkább ugyebár az utána lévő eseményekre a kórházban. Jae Wan azért nem egy egyszerű eset, hiszen mégiscsak utálja Kyu Hyunt és így nem repesett az örömtől, hogy Ha Na felhozta őt. Arról pedig nem is beszélve, hogy fogalma sem volt a balesetről, mivel így bizonyára nem így viselkedett volna Ha Naval. Az pedig nagyon jólesett, hogy Kyu Hyun megjelenése ilyen hatással volt rád :) A folytatás pedig sajnos még várat magára, mert az egyetemen közeledik a félév vége, szóval ezzel exponenciálisan megnőtt a teendőim száma is, így egy kicsit lehet csúszni fogok a kövi résszel, még a tervezetthez képest is. :/
      amúgy meg köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon örültem neki!!! ^^

      Törlés